Elöljáró beszéd

E mű célja: merészségének igazolása. Az emberek éppoly érzéketlenül tagadják Isten létezését, mint amilyen érzéketlenül elfogadja azt a többség. Még helyes rendszereinkbe is csak szavakat, játékpénzt és érméket gyűjtünk be, akár a fukar érmegyűjtők; s csak később váltjuk be a szavakat érzésekre, az érméket élvezetekre. Húsz esztendeig hihetünk a lélek halhatatlanságában – s csak a huszonegyedik évben, egy csodálatos pillanatban, lepődünk meg e hit gazdag tartalmán, eme gyógyforrás melegén.

Ennyire megrémített az a mérgező gőz, mely fojtogatóan szembecsap annak, aki először teszi be a lábát az ateizmus tanépítményébe. Számomra kisebb fájdalmat okozna a halhatatlanságnak, mint az istenségnek a tagadása; előbbivel csak ködborította világot veszítek, semmi mást, utóbbival a jelen világot, ugyanis ennek napját; az ateizmus az egész szellemi univerzumot szétveri és megannyi higanyszerű Én pontjaivá robbantja szét, s ezek csillognak, szétperegnek, tévelyegnek, ide-oda szöknek, állandóság és egység nélkül. Senki a világon nincs annyira egyedül, mint az istentagadó – megárvult szívvel gyászol ő, elvesztvén a leghatalmasabb Atyát, a természet roppant teteme mellett, melyet nem mozgat és nem tart össze világszellem, s mely a sírban tovább nő; az istentagadó addig gyászol, míg maga is lemállik a tetemről. Az egész világ úgy hever előtte, mint hatalmas, félig homokba süppedt egyiptomi kőszfinx; s a mindenség az alaktalan örökkévalóság hideg vasmaszkja.

Az is szándékomban áll, hogy művemmel félelmet ébresszek némely olvasó vagy olvasott iskolamesterben, mert bizony most, mióta napszámba vették őket a kritikai filozófia vízépítő és bányakialakító kényszermunkásaiként, olyan hidegvérűen és hideg szívűen mérlegelik Isten létezését, mintha csak a polip vagy az unikornis létéről lenne szó.

Másoknak, akik nem jutottak olyan messzire, mint valaminő olvasó iskolamester, megjegyezném, hogy az ateizmusba vetett hittel ellentmondásmentesen összeegyeztethető a halhatatlanságba vetett hit; hiszen ugyanaz a szükségszerűség, mely gyönge harmatcsepp Énemet virágcsészébe hajítja és napfénynek teszi ki ebben az életben, megismétlődhet; sőt, másodjára könnyebben adományozhat nekem testet, mint elsőre.

Ha gyermekkorunkban arról hallunk, hogy a holtak éjfélkor, amikor az álom még lelkünket is magával ragadja, és még álmaink is elsötétülnek, felegyenesednek saját álmukból, s a templomokban az élők istentiszteleteit utánozzák: megrémülünk a haláltól a halottak miatt; s az éji magányban elfordítjuk tekintetünket a néma templom hosszúkás ablakaitól, féljük csillogásukat fürkészni, noha azt csak a Hold okozza.

A gyermekkor, és inkább a rémületeiben, mint a rajongásaiban, ismét felcsillan és szárnyra kel az álomban, s szentjánosbogár módjára játszadozik a lélek röpke éjszakájában. El ne tapossátok ezt a rebbenő szikrát! – Még a sötét, fájdalmas álmokat is hagyjátok meg nekünk, a valóság e felemelő félárnyékait! – Mivel is tudnók pótolni azokat az álmokat, melyek a lezúduló vízesés robajából a gyermekkor csöndes magasába ragadnak minket, hol az élet folyama még hallgatagon, kisebb lapályon vonul és égi tükör gyanánt tart a meredély felé.

Egyszer egy nyárestén hegytetőn heverésztem a napon, s elszenderedtem. Azt álmodtam, hogy temetőben ébredek föl. Ami fölébresztett, az a toronyóra mozduló mutatója volt: tizenegyet ütött. Az üres éjszakai égbolton a napot kutattam, mert azt hittem, hogy napfogyatkozás miatt eltakarta a hold. Az összes sír tárva-nyitva, a halottasház vasajtajait láthatatlan kéz nyitogatta-csukogatta. A falakon árnyak suhantak el – senki nem vetette őket –, más árnyak kiegyenesedve járkáltak a puszta levegőben. A nyitott koporsókban csupa gyerek aludt. Az égen csak egyetlen nagy, szürke, nyomasztó ködredő gomolygott, amelybe – akárcsak valami hálóba – az egyik hatalmas árny egyre szorosabban és szorosabban belegabalyodott. Fölülről lavinák távoli robaját hallottam, alulról mérhetetlen földrengés közeledtét. A templom meg-megremegett a benne szakadatlanul küzdő két bántó akkordtól, melyek csak nem békültek össze harmóniává. Olykor szürkés fény ugrándozott az ablakokon, vasat és ólmot megolvasztva. A köd és a földindulás a templomba hajtott – a kapu előtti két mérgező bokorban két baziliszkusz szikrázva keltette a tojásait. Ismeretlen árnyak mellett haladtam el, régi évszázadok nyomát viselték magukon. – Az oltár körül állt az összes árnyék, szívük helyett keblük vert és remegett. Csak egy nemrég a templomba temetett halott akadt, akinek keble nem remegett, s vánkosán feküdve mosolygó arccal, boldogan álmodott. De amint belépett egy élő, felriadt, nem mosolygott immár, szemhéját lassan és nehezen felvonta, ám szemüregéből hiányzott a szeme, s dobogni kezdő keblében a szív helyén seb tátongott. A magasba emelte és imára kulcsolta kezét, de karjai megnyúltak, leoldódtak, s az összekulcsolt kezek messzire zuhantak. A templom boltozatának tetején az örökkévalóság számlapja állt, mely tulajdon óramutatója volt, nem jelent meg rajta semmilyen szám; csak egy fekete ujj látszott, s a holtak látni akarták az általa mutatott időt.

Egyszerre nemes, délceg alak ereszkedett alá a magasból az oltárra, és az összes halott felkiáltott: “Krisztus! Hát nincs Isten?”

Ő pedig így válaszolt: “Nincs.”

Valamennyi halott megremegett, s nem csupán a keblük, hanem egész árnylényük, majd a reszketéstől egyikük a másik után széthasadt.

Krisztus folytatta: “Bejártam minden világot, leszálltam minden Napon, keresztülutaztam az égi pusztaság összes Tejútján – nincs Isten. Alászálltam mindenüvé, ahová már csak árnyékát veti a lét, betekintettem a mélységbe, és így kiáltottam: ›Atyám, hol vagy?‹ – ám csupán az örök vihart hallottam, melyet senki nem ural, a létezés csillogó szivárványának nem volt teremtő Napja, ott ívelt a mélység fölött, s csak csepegett alá. S amint felpillantottam a mérhetetlen világmindenségbe, hogy ráleljek Isten szemére, feneketlenül üres szemgödör meredt vissza rám; az örökkévalóság a káosz fölött lebegett, szétrágta azt, s visszakérődzte önmagát. – Csak rajta hangzavar, emészd föl az árnyakat; mert Ő nincs!”

A színtelen árnyak szertefoszlottak, ahogy a dér elillan a meleg párában, s minden kiürült. Ekkor léptek a templomba a temetőben feltámadt gyermekek, szívet hasogatóan jöttek, majd a délceg alak lábaihoz vetették magukat: “Jézus! Nincsen atyánk?” S ő könnyein keresztül így válaszolt: “Mindnyájan árvák vagyunk, én is, ti is, apa nélkül maradtunk.”

Erre még vadabb lett a hangzavar – a remegő templomfalak szétcsúsztak – a templom és a gyermekek elsüllyedtek – az egész Föld és a Nap is utánuk zuhant – majd az egész világépítmény a maga mérhetetlen voltában elsüllyedt előttünk – a végtelen természet tetején pedig ott állt Krisztus, s alátekintett az ezernyi Nap azsúrozta világépítményre, akárha az örök éjszaka bányájába tekintene, hol a sok-sok Nap egy-egy bányamécs, s a Tejutak ezüsterek.

És ahogy Krisztus a világok nyüzsgő sokaságára nézett, égi lidércfények fáklyatáncára s dobogó szívek korallzátonyára, amint látta, hogy egyik golyóbis a másik után miként önti ki izzó lelkét a halott tengerbe, s a vízgömb miként vet úszó fényt a hullámokra: a legmagasztosabb véges lényként tekintetét a semmire, a végtelen űrre emelte, majd így szólt: “Rideg, néma semmi! Hideg, örök szükségszerűség! Esztelen véletlen! Ismeritek egymást? Mikor romboljátok le az építményt és vele engemet is? – Véletlen, ismered magad, amikor a csillagok hófúvásán orkánszerűen átszáguldasz, egyik Napot a másik után kioltva, s áthaladtadban az égitestek csillogó harmatát elsodrod? – Oly magányos mindenki a mindenség roppant sírboltjában! Magamra maradtam! Ó, Atyám! Ó, Atyám – hol van végtelen kebeled, hogy megpihenjek rajta? Jaj, ha minden Én saját atyja és teremtője – miért nem lehet akkor önmaga pusztító angyala is? …

Ember ez még mellettem? Ó te szegény! Rövid éltetek a természet szemernyi sóhajtása, inkább sóhajtásának visszhangja – egy homorú tükör visszaveri sugarait Földetekre, a halottak hamvaiból támadt porfelhőbe, s így keletkeznek ködös, homályos képeitek. – Nézz bele ebbe a szakadékba, porfelhők vonulnak benne – a halottak tengeréből világokkal teljes köd képződik, a jövő felszálló köd, a múlt leszálló köd. – Megismered a Földedet?”

Ekkor a Földre tekintett Krisztus, szemét elöntötte a könny, s így szólt: “Egykoron én is ott voltam: akkor még boldog voltam, akkor még megvolt az én végtelen Atyám, és még boldogan tekintettem fel a hegyekről a határtalan égre, és átdöfött keblemet az Ő enyhítő képéhez szorítottam, s még a keserű halálban is azt mondtam: ťAtyám, vond magadhoz fiadat vérző porhüvelyéből, s emeld fel a te szívedhez!Ť … Ó, ti mindenkinél boldogabb lakói a Földnek, ti még hisztek Benne. Most talán a ti Napotok hanyatlik le, s virágzó pompátokban, könnyek között térdre borultok, boldog kezeteket a magasba emelitek, s ezernyi örömkönnyel a szemetekben kiáltjátok a megnyíló égre: ťismersz engem, végtelen, és ismered valamennyi sebemet, a halál után mindegyiket begyógyítod, s magadhoz fogadszŤ… Ti boldogtalanok, a halál után nem gyógyulnak be sebeitek. Ha a nyomorult lélek sebzetten elföldeli magát, hogy szebb holnapra ébredjen, igazságosra, erényesre és békésre: úgy rettenetes káoszra fog ocsúdni, örök éjszaka kél – s nem lesz új holnap, gyógyító kéz vagy végtelen Atya! – Te halandó, itt mellettem, ha még élsz, imádkozz Hozzá: különben örökre elveszted.”

Amint lerogytam, s a fénylő világépítményre tekintettem: megpillantottam az örökkévalóság világmindenségben tekerőző óriáskígyójának magasba nyúló gyűrűit – s a gyűrűk aláhullottak, a kígyó pedig kétszeresen körülfogta a mindenséget – majd ezerszeresen rácsavarodott a természetre – egymáshoz préselte a világokat – a végtelen templomot pedig temetőtemplommá morzsolta össze – és minden szűkös lett, homályos és sötét – végtelenné tágult harangnyelv készült ütni az idő utolsó óráját, s szétzúzni a világépítményt… amikor felébredtem.

Sírtam örömömben, hogy újra imádhatom Istent – s az öröm, a könnyek és a benne való hit volt az imádságom. S ahogy felkeltem, a Nap mélyen izzott a bíbor gabonakalászok mögött, békés alkonyfényt vetett a kicsiny Holdra, mely pirkadat nélküli hajnalra kelt. Ég és föld között boldog mulandó világ terjesztette ki kurta szárnyait, és akárcsak én, az örök Atya színe előtt élte az életét; körülöttem az egész természet nyugodt hangokat árasztott magából, távoli, esti harangzúgásra emlékeztetve.

FORDÍTOTTA CZEGLÉDI ANDRÁS