A 2000 tizenöt éves

Amikor felhívott az ismeretlen Herner János Szegedrõl, hogy folyóiratot akar alapítani velem és másokkal, csodálkoztam is, nem is. A nyolcvanas évek vége a képtelenségek kora volt. Jártam az országot, egy évben hatvan-hetven elõadást tartottam – találkoztam ennél képtelenebb kezdeményezéssel is. Amikor Szilágyi Ákost és Margócsy Istvánt említette, azt hittem, hogy a régi Mozgó Világot akarja újraéleszteni. Horvát Ivánt és Bojtár Endrét nem ismertem, így amikor felmentem Horvát Iván lakására ezt egy elvesztegetett értelmiségi estének tekintettem a sok közül. Azután beszélgetni kezdtünk. Majd két nekifutással, megalapítottuk a 2000-t. Régen volt. Oly régen, hogy miért ne írhatnék elfogulatlanul és fél-távolból az emlékezet helyérõl, a 2000-rõl.¹

A folyóiratot a rendszerváltás elõtt, a Kádár-kor tartós megmaradásának tudatában kezdeményeztük, s végül a rendszerváltás folyóirata lett. Ha 2004-ben, az MSZMP XVI. Kongresszusának határozatai szellemében még mindig tart a liberalizmussal leöntött diktatúra, ha ártunk és ormányunk vezetõje, Medgyessy Péter irányításával haladunk tovább a fejlett szocializmus útján, akkor a 2000 címû folyóirat egy “poszt-Valóság”, “poszt-Mozgó” lenne, vagy nem lenne. De jött 1989. Az alapítók eredeti szándékai idomultak a helyzethez. A szabad és kimunkált szó. Demokrácia és a ráció. Európai civilizációs igények. Mérvadó és kritikai. A szerkesztõk lapjukat a Nyugat, az Eszmélet kísérlete, aValóság csúcsai és a régi Mozgó erõterébe helyezték.

Egyesíteni kívánták a társadalomtudományi népszerû esszék, az irodalom és a kritika erejét. Az esszé vonulata Kemény Zsigmond, Péterfy Jenõ, Babits Mihály, Kosztolányi Dezsõ, Márai Sándor, illetve Ottlik Géza, Németh G. Béla, Szûcs Jenõ, Hankiss Elemér ívén jutott 1989-hez, s kevésbé Ady Endre, Szabó Dezsõ, Németh László, Illyés Gyula, Bibó István ellentétes ívén. De a korai 2000 finom arányokat tartott a kuruc és labanc, függetlenségi és reformista, forradalmár és konszolidáló felfogások között. Tudták, tudtuk azt a kölcsönviszonyt, amit Németh László innen, Szekfû Gyula onnan nem akart elfogadni: “Erdély a Habsburg-hatalom védte királyi Magyarország nélkül balkáni török provinciává, a királyi Magyarország a fejedelmi Erdély nélkül a dinasztia örökös tartományává süllyedhetett volna” (miként Németh G. Béla írja Bibóról szóló, A “megátalkodott jóhiszemûség” címû példamutató kisesszéjében). Rákóczi felkelése nélkül nincs Pálffy konszolidációja, de Pálffy konszolidációja hozza a gazdasági növekedést, 1867 kiegyezése lehetetlen 1848–49 forradalma nélkül, de e kiegyezés nem a magyar történelem zsákutcája, 1956 forradalma mássá tette Magyarországot, de e másság 1968 reformjával realizálódhatott. 1989 a megszakítottságával és folytonosságával volt jelen a 2000 hasábjain.

A szerkesztõk politikai véleményt akartak kifejezni szakmai eszközökkel. Közönséghez szerettek volna szólni, demokratát, értõ olvasót, civilizált hallgatót, vitázó gondolkodót nevelve. Látták maguk elõtt a pécsi egyetemistát, kezében a lappal, amint reformközgazdász-cikket, és a professzort, amint verskritikát olvas. Magyarországot Nyugat és Kelet között képzelték, ahonnan egyszerre kell vigyázó szemeket vetni Párizsra és Moszkvára, Washingtonra és Vilnára.

A folyóirat-kislányt kezdetben mindenki babusgatta és szeretgette. 1989-ben új idõknek új dalaival lehetett Dévénynél betörni. A 2000 rögtön megtanult három dolgot. Elõször, hogy neki kell fölvetnie a stratégiailag legfontosabb politikai kérdéseket tizenöt-húsz oldalon, hogy azután innen vegye át a hetilap, a társ HVG, majd a napilapok. Minden írni tudó ember Mészölytõl Nádasig, Esterházytól TGM-ig, Szilágyitól Hankissig politikáról írt esszét, publicisztikát. Csak kérni és válogatni kellett.

Másodszor, felismerte, hogy 1989 a térség ügye, s hozta-vitte a cseh és a román, az orosz és a litván, a szerb és lengyel írásokat. Szemhatára nemcsak Európa, hanem az oda tartó nemzetek, irodalmak sora is volt. Harmadszor, azt a hitet adta a “nagy nemzedéknek”, hogy megtalálta a folyóiratát, az otthonát a Hungária kávéház erkélyén. Nem ismert el a szerkesztõség semmilyen korábbi rangot és dicsõséget – csak a teljesítmény számított. Nem politikai odamondogatást, de nem is sor közötti szabadságharcot támogatott, hanem a helyzetrõl szóló tudást, szakismeretet, írásképességet, és nem utolsó sorban karaktert. Se lila köd – nádasi felhõkbe burkolva –, se szóbeli handa-banda à la TGM, nem hatotta meg a szerkesztõket.² A “hatvannyolcas”, csak magunktól függünk, senki mástól, egyenrangú, költõfejedelmet, akadémikust, minisztert el nem ismerõ, heccelõdõ és tréfálkozó, közösségi szerkesztés a rendszerváltás hangja volt. Szerettem, hogy 1989 és 1993 között mindenki tudta, mi az a 2000. A jobbak oda is akartak tartozni.

Az elsõ válság és választás 1992–93 körül következik be, a rendszerváltás nagy kultúrharca idején. Ekkor a folyóiratoknak éppúgy dönteniük kellett, mint a szerzõknek: frontlapok, pártfolyóiratok, klientúratagok lesznek-e, vagy kívül, netán felül vagy között maradnak a politikai harcoknak. Ha jobboldali szócsõ vagy, el fognak tartani, ha baloldali, elõbb-utóbb kisegítenek, de ha semmilyen-oldali, akkor nem sok jóra számíthatsz. Pedig még nem sejtette senki, hogy a Soros Alapítvány ki fog vonulni, s minden attól függ, melyik párt hogyan támogat az állami kuratóriumokon keresztül. A 2000 nem tudta magához vonzani a táborok közé zártakat, nem tudott mit kezdeni a “frontharcos” logikával. Liberális maradt a liberális párt ellenében is. Akarva-akaratlanul, a “senkinek és mindenkinek a lapja vagyok” helyzetébe manõverezte magát. Védekezésül megpróbálta kiiktatni a politikát – ezzel kizárta az életet, elveszítette az olvasót.³,⁴

Természetes volt, hogy az 1989-es és 1990-es 10 ezer körüli példányszámok nem tarthatók. Zuhant valamennyi lap olvasottsága. De a 2000-nek esélye volt rá, hogy kineveljen és megtartson 5-6 ezer olvasót. Lehetett volna elsõ az egyenlõk között. Ehhez azonban meg kellett volna õrizni a korszak legismertebb szellemi embereinek hûségét,⁵ rendszeres publikálási hajlandóságát, és föl kellett volna fedezni egy új társadalomtudós és irodalmár kört. Ehhez a szívós munka, az állandó együttmûködés, a kifinomult ízlés mellett fölfedezési hajlandóság és kitartó építés is kell.

Egy folyóirat, élõ organizmus, amelynek egyensúlyát, természetes fejlõdését megbontani könnyebb, mint helyreállítani. Tolsztoj megírja a Háború és békében, hogy Nyikolaj Rosztov imádja a kicsi lányát, de semmit nem tud kezdeni egy gyerekkel, ha megnõ. A 2000 szerkesztõi ilyen apák. A három-négy éves korig imádott, finom kézzel fogott leánykát nevelni kezdték. Rájöttek, hogy elveik vannak. A lap hatalmát saját hatalmuknak vélték. A szabadságot és az egyenrangúságot kezdte felváltani a felsõbbrendû oktatás. Szerzõket sértettek vérig, s észre se vették. Osvát Ernõ is sértett, de tudta, hogy minden harmadik írásnál, mélyen szemébe kell néznie a szerzõnek, halkan, de jelentõségteljesen így kell szólni: “Ez az. Remekmû. Ezért érdemes volt kínlódni.” A Valóság szerkesztõi is megalázták az embert, porig sújtották, de azután fölemelték és leporolták. A 2000-nél nem volt kegyelem. Kassák Lajos módszerét alkalmazták: vagy azt írod, amit látni akarunk, vagy mehetsz. “Urám, áz nám írás!”

Csodálkoztak, hogy nem jön cikk hazai szerzõtõl. Meglepõdtek, hogy a 2000 otthonát még olyanok is elhagyták, akik korábban teremtették. Maguk a szerkesztõk boldog örömmel kirándultak más lapokba. A Holmi, a BUKSZ, az ÉS, a Jelenkor, a Filmvilág közel annyi cikket hozott a szerkesztõktõl, mint a 2000. A magyar társadalomtudomány nagyrészt kifogyott a lapból. Ki és miért akarna történeti, szociológiai, közgazdasági, politológiai cikket közölni a lapban? Vajon itt ver-e a társadalomtudományok szíve?⁶ Innen tudja-e meg a neves történész és az egyetemi hallgató, hogy min gondolkodik, vitáz a magyar közgazdaságtan? S a közgazdász, hogy min elmélkedik a történész világ? Aligha. A folyóirat fokról-fokra “elholmisodott”. Egy lehetséges lap a sok közül.

Ekkor zúdult a folyóiratra a második válság. A kilencvenes évek végén, az ezredfordulón a folyóirat annyira elvesztette befolyásosságát, hogy nem tudott anyagi támogatásokhoz jutni. Nem volt mivel elkápráztatni vagy elbájolni, se fenyegetni vagy zsarolni. A 2000 szerzõi és olvasói úgy olvadtak el, mint a liberális párt szavazói. Tudjuk, hogy sokkal több a liberális, azok mégsem a liberálisnak mondott pártra szavaznak. A szerkesztõk nem annyira megnyitották, mint inkább lezárták az utakat. Mindig igazuk volt, miként Nan-csüan-nak, de se a szerzõk, se az olvasók nem kedvelik az örök igazakat. “Szerintem a nagy tekintélyû / Nan-csüan, egy buddhista kolostor perjele alaposan melléfogott, / mikor ama bizonyos macska tulajdonjoga fölött vitatkozó / szerzetesek között akképpen próbált igazságot tenni, / hogy a szerencsétlen állatot egy borotvaéles szemeteslapáttal / kettévágta, s felét az egyik, felét a másik / tábornak dobta oda. Inkább adok igazat a bölcs / Salamonnak, aki csupán színleg akarta / kettévágatni a csecsemõt, aki fölött két elszánt anyajelölt / marakodott, de szerencsés ötletével sikerült kideríteni, / melyik az igazi anya. Lehet, hogy Nan-csüan is ilyenféle eredményt / remélt, de számítása nem vált be, úgyhogy az õ kísérletét illetõleg / az ismert közmondás eképpen lenne módosítható: / ťNéha még a kapanyél is csütörtököt mond.Ť” – írja Kálnoky László az Egy hiéna utóéletecímû versében.

A 2000-nek két biztos sarokpontja maradt. Az egyik Szilágyi Ákos Oroszországa, ahonnan mindig érkezik az SZÁ-vezetéken, vagy a kiegészítõ SZBZ-távvezetéken át fûtõanyag és energia. Magyarország egyetlen írott sajtótermékének horizontja se nyúlik túl a magyar rónán. Senki nem nézi a világot – a mi kicsiny világunkat és a másik nagyvilágot – egy nagyhatalom és egy világkultúra hatalmas szemével. Nem tudom, hogy mi történne, ha valakik amerikai vagy európai, kínai magaslatokról néznének le ránk – hiányzik, egyedül Petõcz György próbálkozik az európaival az ÉS-ben –, de Szilágyi Ákos ezzel tartja a 2000-t a víz felett. Nemcsak Oroszországot rabolta el, és helyezte polcunkra, hanem ennek a kivételes nézõpontnak a révén válhatott SZÁ társaságok részévé, szerezhetett tekintélyt. Lássuk be, hogy az egyetlen, akinek teljesítménye révén “napilap rovata”, “könyvkiadója”, biztos Társasága van. De miért nincs Társasága a 2000-nek?

A második sarokpont Margócsy István kritikusi tevékenysége, margináliái. Margócsy nem felfedezõ, nem röptetõ, hanem értékelõ kritikus. “Kritika ide, kritika oda, én elsõsorban mégis irodalomtörténésznek szeretném tudni magamat” – írja magáról. Ezért inkább vonulatokat, tendenciákat, történeti vázakat vesz szemügyre, sorol, semmint egyes alkotásokat és szerzõket. Latra vet, súlyok és ellensúlyok rendszerébe állít. A szerzõk és a mûvek már többnyire ismertek és kipróbáltak. Az “irodalomtörténeti pillantás” élõ írót, most született mûvet, úgy néz, majd boncol és preparál, mintha Kölcseyvel vagy Petõfivel dolgozna. Botanikus, nem kertész. (Mivel magam is próbálkozom azzal, hogy ma élõ politikusokat úgy nézzek, mintha történeti személyiségek volnának, s a viszonyokat a maguk kifejlésében tekintsem, ezért mindig közel éreztem Margócsy szelíd és kesernyés anti-líráját.) Az elmúlt másfél évtizedben Margócsy öntudatlan a Tandori-sort teljesítette ki: “Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz, mely nem mutat se innenre, se túlra…”. Nem fogadott be, és nem utasított ki, csak elhelyezett. S a helynek ettõl súlya lett. Margócsy-hellyé vált, közvetve 2000-hellyé.

A rendszerváltás lezárult. Intézményei megrokkantak. Most dõl el, hogy melyek, milyen formában élnek túl Európában. A második 1989-et éljük át. Azt a helyet, amelyet a 2000 megcélzott 1989-ben, nem töltötte be senki. A konszolidációknak tartós mérvadó és vezetõ folyóiratai szoktak lenni. A Nyugat, a Magyar Szemle, a Valóság konszolidációs lapok, amelyek új közmegegyezéseket közvetítenek politika és szellemi élet, gazdasági elit és értelmiségi elit, illetve az egyes tudományos világok és ellen-világok, akadémiák és ellen-akadémiák között.⁷,⁸ A konszolidáció folyóiratai maguk is közmegegyezések. Ezekben találkozik Fenyõ Miksa és Ady Endre, Hatvany Lajos és Babits Mihály; itt csiszolódik össze Szekfû Gyula és Bethlen István, Kovács Imre és Matolcsy Mátyás;⁹ e helyeken talál nyelvet magának Berend Iván és Ránki György, Hankiss Elemér és Vekerdi László, Romsics Ignác és Csikós-Nagy Béla. Új nyelvezetet, más jelképi világot, nemzetközi kapcsolódást hordoznak. Bennük fordítódik magyar nyelvekre a világ, s belõle fordítják a világ nyelveire Magyarországot.

A 2000-ke nevezetû tizenöt éves lány nézegeti magát a tükörben. Lábai nem rosszak, de karja hosszú, válla görbe, anorexiás és pattanásos. Kövérebbnek tartja magát, mint amilyen, ezért nem eszik.¹⁰ Szeressetek, követeli undokul. Nem engedi, hogy szeressék.¹¹ Hiányzik az anyja. Ebbe az öregedõ férfiak mûintézetébe, nõ a lábát be nem tehette.

Esetlen. Háttal ül nekünk, arca elmosódott a tükörben. Kint betûfák, szavalt képek, megöregedett férfiak Magritte-kékben. Ivan Karamazov, villogó szemüvegével, szokott feketében, kopaszon és szakállal. Szatmár nemes vármegye küldötte, fél mosollyal, Kölcsey mögött ülve. Kubista, széttörés elõtti arc, Malraux-szabással. Féltékeny apák. A 2000 röviden: szép. Hosszan: nem szép. De ki tudja, milyen lesz?