Ante Markovics vallomása Szlobodan Milosevics perében

Kérdés: Kérem a teljes nevét.

Válasz: Ante Markovics.

Kérdés: Markovics úr, Ön volt a JSZSZK utolsó hivatalban lévő miniszterelnöke 1989. március 16. és 1991. december 20. között. Úgy gondolom, hogy mindeddig elkerülte a nyilvános szereplést a bennünket érdeklő ügyekben.

Válasz: Igen. Így van. 12 éve most beszélek először nyilvánosság előtt.

Kérdés: Az aláírt tanúvallomása felvázolja az Ön előéletét, villamosmérnök, hosszú ideig tevékenykedett a gazdasági életben és az iparban, mígnem 1982-ben meggyőzték arról, hogy foglalkozzék politikával. Ezt követően a Végrehajtó Tanács elnökeként, majd a Horvát Köztársaság Elnökségének elnökeként vállalt politikai szerepet. 1989. márciusában miniszterelnök, vagyis a Szövetségi Végrehajtó Tanács elnöke lett. Mindvégig a Kommunista Párt tagja volt és munkáját üzletemberként is folytatta.

Válasz: Pontosan.

Kérdés: Amikor felhatalmazták a kormányalakításra, Ön volt az első, aki önállóan választhatta ki a kormányhivatalnokokat, mindezek során mégis konzultált a köztársaságokkal. A különböző köztársaságokkal önkéntes alapon konzultált. Ezek közül valamelyik előterjesztett-e igényt bizonyos posztokra az általuk támogatott jelöltek számára?

Válasz: A kormányalakítási felkérést azzal a feltétellel fogadtam el, hogy a lehető legnagyobb döntési szabadsággal alakíthatok kormányt. Felkerestem számos intézményt és megbeszéléseket folytattam. Cégeket is felkerestem, és a köztársaságokat is. Bárhol folytattam tárgyalásokat – beleértve a legmagasabb testületeket – senki nem állt elő követelésekkel, hanem mindenki igyekezett megfelelni a kéréseimnek. Egyedül Milosevics úrnak volt határozott kérése. Azt akarta, hogy Szerbia kapja meg a belügyi tárcát. (…) Csak egy hónapos késéssel terjesztettem a Szövetségi Gyűlés elé a kormány összetételére vonatkozó javaslatomat Milosevics úr kérése miatt, miszerint bármi áron meg kell kapnia ezt a posztot, vagy inkább felügyelnie kell a belügyminisztert. Nekem megvolt a saját jelöltem, Zemljarics úr Szlovéniából, aki korábban Szlovénia miniszterelnöke volt. Milosevics úr elment egészen addig, hogy még akkor is követelőzött, amikor más megoldásokat javasoltam neki. Felajánlottam például Szerbia külügyminiszteri posztját, de ő mindent visszautasított és ragaszkodott hozzá, hogy Szerbia kapja meg a belügyminiszteri tárcát. Több személyi javaslata is volt, de mindegyiket elutasítottam, mert szerintem egyikük sem volt alkalmas a feladatra. Végül Gracsanint javasolta.

Kérdés: Gracsanin tehát így kapott hivatalt. Az Ön megítélése szerint a vádlott miért éppen a belügyi tárcához ragaszkodott?

Válasz: Úgy gondolom, ez teljesen világos. Milosevics egész idő alatt következetesen ragaszkodott ehhez, így tette nyilvánvalóvá, hogy ez az, amit akar. Ellenőrzése alá akarta vonni a hírszerző szolgálatokat minden szinten, bár Jugoszlávia és állam szerkezetének változása következtében ez nem volt már olyan fontos intézmény, mert minden köztársaságnak megvolt a saját belügyminisztériuma, amely korszerű saját hírszerző és elhárító szolgálatokkal rendelkezett. Ugyanez volt a helyzet a hadseregnél is. Ennek ellenére, szövetségi szinten megmaradtak bizonyos funkciók és sok információ a belügyminiszteri poszthoz tartozott, és ez nem volt elhanyagolható.

Kérdés: De Gracsanin végül elveszítette Milosevics bizalmát. Igaz?

Válasz: Miután mi, a szövetségi kormányban közösen alakítottuk ki az ország demokratikus reform-programjának koncepcióját, nem volt rá okunk, hogy Gracsanint kizárjuk, hogy kihagyjuk a csapatmunkából. A csapat tagjaként pedig idővel a közös politika egyre több, az ő területéhez tartozó elemét elfogadta. És, így, természetesen, többé nem tudott a Milosevics úr által elé állított követelményeknek megfelelni.

Kérdés: Mintegy másfél évvel a megalakulás után, kormánya szilárd volt és jól mőködött, programot dolgozott ki, gazdasági és demokratikus reformot vezetett be. Az Ön megfogalmazása szerint ezek az intézkedések nem reformok voltak, inkább arra irányultak, hogy megfelelő környezetet teremtsenek a reformok számára. Úgy vélem, az Ön programja változtatásokat tartalmazott a politikára, a gazdaságra, a társadalmi életre és az állampolgári jogokra vonatkozóan, és több szakasza is volt. Kezdődött a stabilizációval, folytatódott a privatizációt célzó gazdasági reformokkal, az államigazgatási reformmal és a többpártrendszerrel. Így van?

Válasz: Igen, pontosan. Ami a kérdés első részét illeti, hogy ez nem volt igazi reform… Inkább stabilizációs program volt, hogy megállítsuk az inflációt és megteremtsük a normális gazdasági élet feltételeit. Ide tartoztak más programok is, amelyek beindítására később került volna sor.

Kérdés: Hogyan értékeli a vádlottnak a Szövetségi Gyűlésben lévő szerbiai, vajdasági, koszovói és montenegrói képviselőkön keresztül megnyilvánuló hozzáállását az Ön programjához?

Válasz: Számos szerbiai képviselőházi tagtól kapott információim alapján ezekkel az emberekkel tárgyaltak és azt a feladatot kapták, hogy hiúsítsák meg a szövetségi kormány által előterjesztett programot. Azt mondták, “ha most nem döntjük meg Ante Markovicsot, akkor képtelenek leszünk rá az elkövetkező négy évben, és mivel az ő személye nem előnyös számunkra, mindent meg kell tenni a leváltása érdekében”. Mindazonáltal a Szövetségi Gyűlés akkori ülését – a két ház együtt ülésezett – tájékoztattam, előterjesztettem a program alapvető elemeit, bejelentettem, hogy a nemzeti valuta konvertibilis lesz, fel is mutattam az új konvertibilis valutát, amiről még senki sem tudta, hogy kinyomták. Az egy külön történet, hogy ezt hogyan sikerült elérnem. Abban a pillanatban olyan tapsvihar tört ki, olyan ováció volt a Gyűlésben, hogy képtelenség lett volna bárkinek is ellenvetést tenni. Ugyanakkor, amikor a törvényjavaslatok a parlament elé kerültek, jelentős számú képviselőakadt, aki mindent megtett a reformfolyamat akadályozására, megnehezítésére és lelassítására. Szerbiában például, felemelték a fizetéseket, pedig abban az időszakban ezt nem lett volna szabad megtenni.

Kérdés: Véleménye szerint a vádlott és támogatói pontosan mit elleneztek az Ön programjában?

Válasz: Elsősorban általános ellenvetéseik voltak, mondván, hogy a program a gazdagokat tovább gazdagítaná, a szegényeket pedig még inkább elszegényítené. Természetesen nincs olyan társadalmi reform, amelyet a társadalom minden csoportja egyenlő mértékben lenne képes elfogadni és alkalmazni. Egyeseknek ehhez több idő kell, mint másoknak. És mivel különbség volt Horvátország fejlett és fejletlenebb térségei között, Szlovénia és Horvátország fejlettebb volt, Szerbia valahol középen helyezkedett el, Macedónia, Bosznia-Hercegovina pedig az áltagosnál fejletlenebb volt, nos éppen ezért a kormány a program részeként döntött arról, hogy Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Koszovó külföldi adósságait átvállalja. Ez, amennyire visszaemlékszem, mert elég régen volt, elérte a 988 milliárd dollárt. Ez nem csekély összeg, amit a köztársaságok költségvetéséből átutaltak a Szövetséghez, amelynek azután ezt ki kellett fizetnie. De voltak más, a köztársaságok számára kedvező elemek is.

Kérdés: Véleménye szerint mi volt a vádlott személyes ellenvetése, ha volt ilyen, az Ön programjával szemben? Személyes céljai közül melyeket veszélyeztette az Ön programja?

Válasz: (…) Először is az állam, az államrendszer, és a jogrendszer reformjának a bevezetése új helyzetet teremtett volna, elvégre Milosevics úr szokása volt, hogy az utcát használja fel politikai ellenfelei ellehetetlenítésére. Egyfajta politikai lincselést alkalmazott, és ezt nem folytathatta volna, ha fejlődik a demokrácia. Továbbá, mert Milosevics egyenlővé vált volna mindenki mással, nem bitorolhatta volna tovább az általa korábban bitorolt jogokat, mert másfajta kommunikáció alakult volna ki a társadalom, a parlamentek, a kormányok és a politika szereplői között, hiszen, ha bevezetnek egy reformot, nemcsak gazdaságit, hanem, politikai és társadalmi reformot is, ha a társadalom demokratizálódik és maga az állam is megújul, akkor a jogokat nem bitorolhatja egyetlen ember, akinek, bár nem volt joga hozzá, mégis mindent az ellenőrzése alatt tartott.

Kérdés: Említette, hogy felemelték a fizetéseket. Elmondaná, hogy mekkora vagy körülbelül mekkora volt azt infláció, amikor átvette a kormányzást?

Válasz: Évi több ezer százalékos volt az emelkedés üteme. Annak ellenére, hogy a szerb delegáció követelései miatt a tárgyalások elhúzódtak, és a program bizonyos elemeit 10-15 napos késéssel tudtuk beindítani, áprilisra az inflációt nullára szorítottuk vissza, májusban és júniusban pedig nulla alá ment. Ez volt az első eset, hogy egy szocialista országban az inflációt sikerült nullára csökkenteni. Ezenkívül komoly valutatartalékot is sikerült felhalmozni. A központi bank francia elnöke szerint nagyobb keményvaluta tartalékaink voltak, mint sok európai országnak. Értéke elérte a 11 milliárd dollárt.

Kérdés: Említette, hogy az Ön gazdasági reformja ellenében emelték fel a fizetéseket. 1989. december 20-án Belgrádban egy-másfél órás sztrájkot tartottak? Igennel vagy nemmel válaszoljon, kérem!

Válasz: Igen. A programot ellenző, szervezett sztrájk volt és mintegy 600 000 ember vett részt benne.

Kérdés: Kifejtette a vádlott a nézeteit a reformprogramról a szerb parlament és a szerb kormány zárt ülésein? Igen vagy nem?

Válasz: Ezt nem tudom biztosan. Annyit tudok, hogy a szerb kormány, amely azokban a napokban ülésezett, negatívan reagált a reformra, és negatív választ adott. Ugyanígy tett a vajdasági kormány is. A montenegrói kormány bizonyos bíráló megjegyzésekkel élt, ami logikus, de mindent összevetve ők is elutasító magatartást tanúsítottak.

Kérdés: Említette, hogy meglepetésszerűen, tulajdonképpen az új pénz meglobogtatásával tett szert széleskörő támogatásra. Az 1990 eleji közvélemény kutatások szerint Ön népszerőbb volt, mint Kucan Szlovéniában, vagy maga a vádlott Szerbiában. Olyannyira, hogy, ha akkor tartottak volna választásokat, kétségtelenül Ön lett volna az a személy, akit nem győzhet le senki?

Válasz: Hát, igen, így igaz. (…) És hadd tegyem hozzá, hogy akkoriban az ország adóssága 21 és félről 12,2 milliárd dollárra csökkent.

Kérdés: Az 1989-es költségvetés az 1990-es naptári évre vonatkozott. Azután 1990 végén elkészítette az 1991-es naptári évre vonatkozó költségvetést. Igaz?

Válasz: Igen, így igaz.

Kérdés: Mielőtt rátérnénk a második költségvetési évben mutatkozó nehézségekre, történt-e olyan, a vádlottat is érintő eset, amelyet “az évszázad rablásaként” említ a tanúvallomásában? Kérem, mesélje el néhány mondatban az esetet és a vádlottal való érintkezését erre az ügyre vonatkozóan!

Válasz: 1990 végén a barátaim tájékoztattak, hogy a szerb kormány vagy a Szerb Nemzeti Bank betört a pénzügyi rendszerbe és saját magának, saját céljaira bármiféle fedezet nélkül átutalt 18,2 milliárd dinárt. Ez egyszerően szólva olyan volt, mint egy rablás fényes nappal és megrendítette egész Jugoszláviát. Milosevics úr, aki gyakran kérkedett avval, hogy Jugoszláviáért küzd, bebizonyította, mennyire volt igaz mindez. Ő tulajdonképpen a saját érdekeiért küzdött. Amikor értesültem erről, azonnal hívattam. Telefonon értem el, és eléggé éles hangnemben beszéltem vele. Milosevics úr közölte, hogy semmit sem tud az ügyről. Én azt válaszoltam, hogy Szerbiában még apróságok sem történhetnek meg az ő tudta és beleegyezése nélkül, egy ilyen nyilvánvaló, mintegy két és fél milliárd német márka értékű rablás még kevésbé. Annyit válaszolt csupán, hogy utánanéz. Közöltem vele: “Nincs minek utána nézni. Azonnal lépned kell, vissza kell vonni a döntést és vissza kell utalni a pénzt.” Azt mondta, kivizsgáltatja az ügyet, és amennyiben valóban így volt, tudni fogja, hogy mit kell tennie. Ezt természetesen nem tette meg. Én azonnal kormányülést hívtam össze, a kormány pedig utasította a Jugoszláv Nemzeti Bankot, hogy hozza meg a legszigorúbb intézkedéseket a Szerb Központi Bankkal szemben arra vonatkozólag, hogy a pénzt a lehető legsürgősebben utalják vissza. Így is történt. Úgy emlékszem, két vagy három hét múlva a pénzt visszautalták. Körülbelül 10 milliárdot, azt hiszem. A fennmaradó összeget azonban sohasem utalták vissza.

Kérdés: Ezek szerint körülbelül 1 milliárd német márka eltűnt a szövetségi…

Válasz: Igen, egy… illetve két és fél milliárd márkát utaltak vissza, de a fennmaradó másfélmilliárd nem került vissza.

Kérdés: A rablást a bankrendszer manipulálásával kivitelezték, ugye?

Válasz: Igen, a bankrendszer manipulálásával. Ez nem valóságos, csak kvázi pénz volt, olyan tranzakció, amit a bankok egymás között alkalmaznak.

Kérdés: Most térjünk át a következő évre, az 1991-es év költségvetési nehézségeire. Azért jelentkeztek ekkorra a nehézségek, mert Szlovénia és Horvátország visszatartotta az egyébként a szövetségi költségvetésbe befizetendő adóbevételeket, így a pénzügyi egyensúly kialakítása jóval nehezebbé vált?

Válasz: Eleinte, amikor jóváhagytuk az 1991-es költségvetést, még mindig normálisak voltak a körülmények annak ellenére, hogy Szerbia betört a Jugoszláv Nemzeti Bank rendszerébe. Kidolgoztuk a költségvetést ugyanúgy, ahogy 1990-ben és 1989-ben… illetve az 1989–90-es pénzügyi évben. Abban az évben azonban megnőtt a feszültség Jugoszlávia különböző részei között, különösen Szlovénia, Horvátország és Szerbia között, legalábbis a Milosevics által ellenőrzött részek tekintetében, ami nem kizárólag Szerbiát jelentette. Szlovénia és Horvátország (1991 nyarán – a szerk.) kikiáltották a függetlenségüket. Tulajdonképpen az történt, hogy a saját ellenőrzésük alá vonták a szövetség költségvetésének olyan közvetlen forrásait, mint a vám-, és adóbevételek, állami bevételek stb. Ilyen módon a szövetségi költségvetés, a szövetségi pénzügyi alapok meglehetősen nagy szelete kiesett. Szerbia pedig úgy döntött, hogy nem fizet többé a költségvetésbe semmit, úgyhogy maradt Bosznia- Hercegovia és Macedónia, amelyek az akkoriban szegény régiók legszegényebbjei voltak, és képtelenek voltak megfelelni a költésvetésben meghatározott feladatok kivitelezéséhez szükséges anyagi feltételek teljesítésének. Elhangzottak olyan javaslatok, hogy bocsássunk ki pénzt a finanszírozás biztosítására, de ez a módszer csak bizonyos szintig működhetett volna, hiszen a szabályok nem tették ezt lehetővé a számunka. Ez egyenlő lett volna az eladósodással. Mindazonáltal, mivel 1991 második felében fontos változások zajlottak le a Nemzeti Bankon belül is, lemondtak a Jugoszláv Nemzeti Bank Igazgatótanácsának tagjai, a horvátországi és a szlovéniai bankelnökök is, így lehetetlen volt ellenőrizni a pénzkibocsátást és a pénznyomást, hiszen azt az Igazgatótanácsnak kellett jóváhagynia. Ezután történt az, hogy Milosevics úr elvette azt a bizonyos 18,2 milliárdot. Ez elsődleges pénzkibocsátás volt. Kibocsátották a pénzt, kinyomták és kitartottak amellett, hogy a pénzt különböző területek finanszírozására használják fel. Ezzel együtt sok más területen is tehetetlenné váltam.

Kérdés: 1991 őszére-telére tehát magára maradt a kormányban, december 20-án pedig, mielőtt Zágrábon keresztül Grazba ment volna, lemondott.

Válasz: Engedjék meg, hogy felolvassam a lemondásomat. Nagyon rövid.

A politikai válság és a háború megsemmisítette a reform és a demokratizálódási folyamat eredményeit. A világ, az Európai Közösség, az Egyesült Nemzetek, az Amerikai Egyesült Államok, a Trojka (az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet nevében közvetítő diplomaták – a szerk.), Igalótól Genfig 14 tűzszüneti megállapodás és a Hágai Konferencia támogatása sem volt képes a jugoszláv válság békés rendezésére. A háború lángjai egyre magasabbra csaptak, Horvátországban több ezer áldozatot, elpusztított városokat és falvakat hagytak maguk után. Bosznia-Hercegovina is veszélyben van. A gazdasági összeomlás a hiperinflációval, a munkanélküliek millióival, a termelés csökkenésével, több millió ember elképesztő szegénységével válik lassan totálissá. Mindezért nem vádolhatóak az ország polgárai, ám mindez szükségszerően példátlan mérető társadalmi robbanáshoz vezet majd. Ha lehet még bármit tenni a szétesés küszöbön álló folyamatának megállítására, az csakis az lehet, hogy mindnyájunknak egyenként és együtt is meg kell tennünk mindent a háború megszüntetésére, a béke elérésére és a kéksisakosok bejövetelének előkészítésére. A már elfogadott általános európai elvek és dokumentumok, többek között a hágai és a brüsszeli megállapodások alapján megoldást kell találnunk a jugoszláv válság békés és tárgyalásokon alapuló rendezésére. A Szövetségi Végrehajtó Tanács a gazdasági és társadalmi válság, akárcsak a háborús pusztítások megszüntetésére teljes mértékben alkalmatlan. Sem kompetenciája vagy hatásköre, sem lehetősége nem volt az érdemi munkára, nem is beszélve az elkövetkező év költségvetési politikájának rögzítéséről, ami a Szövetségi Végrehajtó Tanács feladata lenne. Pedig ezt a testületet finanszírozni és támogatni kell, mert a költségvetés mintegy 81 százaléka a Jugoszláv Néphadsereget pénzeli, amely viszont a Szövetségi Végrehajtó Tanács ellenőrzési körén kívül esik. Az ehhez szükséges állami bevétel pénzkibocsátással teremthető elő, ami a hiperinfláció további növekedését előidéző pénznyomást jelent. Mindez nemcsak a háború, a halál és a pusztítás folytatódását, hanem a gazdaság és társadalom utolsó esélyeinek megsemmisülését is jelenti. Hivatalomban pedig éppen e folyamatok ellen küzdöttem. Így más lehetőséget nem látok, mint hogy lemondok, mert mindig a demokráciáért, a békéért és a háború ellen harcoltam. Ezért elfogadhatatlan számomra egy háborús költségvetés, ilyesmit nem terjeszthetek elő és nem is terjesztek elő. Mivel a JSZSZK Szövetségi Gyűlése immár nem a Jugoszlávia részeit képviselni képes parlamentként mőködik, és a csonka elnökség alkalmatlan érvényes döntések meghozatalára, nincs olyan szerv vagy szervezet, amely képes lenne törvényesen hivatalomba visszaállítani, kész vagyok minden olyan tevékenységből kivenni a részemet, amely a háború, a kölcsönös öldöklés megszüntetésére és a válság békés és demokratikus megoldásának kimunkálására irányul. Köszönöm.

Kérdés: Miután felolvasta a lemondási nyilatkozatát, és közölte a döntését az újságírókkal, Grazba repült. Markovics úr, az eddigiekben felvázolta az általános politikai helyzetet, amelyben kapcsolatba került a vádlottal. Most áttérnénk az Önök személyes kapcsolatának részleteire. Úgy hallottuk, hogy a vádlott rendszerint négyszemközt érintkezett az emberekkel. Önnek mi volt a tapasztalata?

Válasz: Hát, változó. Milosevics nagyon ritkán mondta ki, amit gondolt, de legalább ilyen ritkán tükrözték a tettei a gondolatait, úgyhogy meglehetősen nehéz volt kiigazodni rajta. Fenntartásokkal ugyan, de kis túlzással kellett értelmezni őt, figyelembe véve a globális trendeket, és ezután lehetett következtetni arra, vajon mit miért tett. Sohasem érzékeltem, hogy bármit is olyan irányban tett volna, ami majd az egész ország javát szolgálná. Semmi sem utalt erre, és azt is el kell mondanom, hogy a jelenlétemben sohasem beszélt Nagy Szerbiáról. Mindig Jugoszlávia érdekeiről beszélt. Valójában azonban Jugoszlávia aláásására törekedett.

Kérdés: Markovics úr, 1992 őszén megkereste Önt a vádlott az alkotmány módosításának ügyében és javaslatokat is tett Önnek?

Válasz: Ez akkor történt, amikor, mondjuk így, nem hivatalos megbeszélést folytattunk erről-arról, többek között az alkotmány reformjáról. Egyszer csak azt mondta Milosevics: “Az lenne a legjobb, ha az alkotmányból törölnénk az elnökség intézményét, ami amúgy sem hatékony és gyakorlatilag akadályozza a munkát az országban, és az elnökség helyett létrehoznánk az elnöki posztot. Ha egyetértesz vele, azt javaslom, hogy mindketten dolgozzunk ezen, és mi készek vagyunk téged jelölni az elnöki posztra,” – én legyintettem rá, nem is vettem komolyan. Ahhoz, hogy módosítsuk az alkotmányt, minden köztársaság beleegyezésére szükség lett volna, ami nagyon hosszú és bonyolult folyamat, rövid idő alatt kivitelezhetetlen. De ez a felvetés egyáltalán nem érdekelt.

Kérdés: Most rátérnék Karadjordjevóra, illetve a vádlott és Tudjman 1991. márciusi találkozójára. Ezt követően létrejött-e olyan találkozó Tudjman illetve a vádlott és Ön között, amelyen beszéltek volna Önnek Karadjordjevóról?

Válasz: Igen.

Kérdés: Összefoglalná, hogy mit mondtak Önnek?

Válasz: Amikor információt kaptam a karadjordjevói találkozó témájáról, nevezetesen Bosznia-Hercegovina felosztásáról Szerbia és Horvátország között, valamint arról, hogy Milosevics és Tudjman megállapodtak a felosztásban, továbbá szóba került a miniszterelnök, Ante Markovics lemondatása is, mivel mindkettejük útjában állt Bosznia-Hercegovina felosztásának megvalósításában, magam kértem találkozót Belgrádban Milosevicstől, Zágrábban pedig Tudjmantól. Szokásomhoz híven mindkettejükkel nagyon nyíltan beszéltem. Beszélgetésünk eredményeként mindketten megerősítették, hogy megállapodtak Bosznia-Hercegovina felosztásában. Milosevics azonnal beismerte. Tudjmannak több időre volt szüksége ahhoz, hogy elmondja, közös nevezőre jutottak az ügyben. A megállapodást nem ugyanúgy értelmezték. Milosevics szerint Bosznia-Hercegovina Tito által létrehozott mesterséges, életképtelen képződmény, ahol a muzulmánok valójában erőszakosan áttérített ortodoxok. Egyenesen megkérdeztem tőle, illetve mindkettőjüktől, hogy Milosevicset, “Gondolod, hogy ez ilyen egyszerű? Azt gondolod, hogy ez sikerülhet vérontás nélkül? Anélkül, hogy térdig vérben gázolnánk?”, Milosevics nemmel válaszolt. Azt mondta, hogy Bosznia-Hercegovinában amúgy is szerb, illetve horvát a lakosság túlnyomó része, tehát nem alakulhat ki konfliktus, és mindketten felvázolták egy muzulmán enkláve létrejöttét, ahol majd a muzulmánok élhetnek. Ugyanezt a kérdést feltettem Tudjmannak is. Többek között a következőket mondtam neki: “Nem gondolod, hogy ez a felosztás Bosznia-Hercegovinát második Palesztínává változtatja? Hány áldozata lesz a felosztásnak? Mekkora lesz a pusztítás? Mekkora lesz a romhalmaz?” Tudjman másképp látta a kérdést. Azt válaszolta: “Európa nem fogja megengedni, hogy a területe kellős közepén egy muzulmán állam jöjjön létre. Meg fogjuk szerezni az európaiak támogatását. Ami pedig a háborúval kapcsolatos félelmeidet illeti, csak annyit mondhatok, hogy Bosznia csöndben esik el.” Arra utalt, hogy Bosznia történelme során egyszer már elesett fegyveres harc nélkül. Innen ered egy mondás a nyelvünkben, amely szó szerint úgy hangzik: Bosznia suttogva esett el. Tudjman közölte, hogy a muzulmánok eredetileg katolikusok voltak, és erőszakkal térítették át őket az iszlám hitre. Egyszóval mindketten, Milosevics és Tudjman is elismerték a felosztás szándékát, és úgy gondolták, hogy ez teljesen normális dolog. Sőt, Tudjman a hozzájárulásomat és támogatásomat kérte ahhoz, hogy felosszák Bosznia-Hercegovinát. Ami a miniszterelnök menesztését illeti, mindketten elismerték, hogy igaz, de azzal a kitétellel, hogy a másik javaslata volt. Amivel persze egyiknek sem volt oka nem egyetérteni. Mindkettejüktől kiábrándultan váltam el. Közöltem velük, hogy a végsőkig küzdeni fogok, és mindent megteszek a felosztás ellen. Ez nem volt persze túl sok, de valamit még azért tehettem az intervenció megakadályozására, ami csakis vérontást, menekültáradatot, etnikai tisztogatást, lerombolt gazdaságot és szétzilált társadalmat vonhatott maga után. Később pontosan ez következett be.

Kérdés: Ami a vádlottal a karadjordjevói találkozóra vonatkozó megbeszélését illeti, elmesélné, mivel fejezte be a vádlott a történtekkel kapcsolatos magyarázatát? Mit mondott a jövőt illető elképzeléseiről?

Válasz: Amit az imént elmondtam, hogy nem történik semmi, hogy a felosztás sikeres lesz a szerbek, muzulmánok és horvátok számaránya miatt. Amikor pedig tovább faggattam és megkérdeztem, “mi lesz, ha kitör a háború?”, azt válaszolta: “hát, majd akkor eldöntjük, mi a teendő”. Ezen túl nem ment bele részletekbe.

Kérdés: Tájékoztatta Izetbegovicsot – a néhai Izetbegovicsot a történtekről?

Válasz: Igen, de nem azonnal, csak valamivel később.

Kérdés: Térjünk vissza írásos tanúvallomásához. 1991 júliusában Izetbegovics tájékoztatta Önt arról, hogy létezik egy terv a bosznia-hercegovinai szerbek felfegyverzésére?

Válasz: Akkoriban gyakran meglátogattam Kiro Gligorovot (a macedón elnököt – a szerk.) és Alija Izetbegovicsot Boszniában. Nem telt el úgy hónap, hogy ne találkoztunk volna. Eszmecserét folytattunk, információt cseréltünk. Egy ilyen alkalommal Izetgebovics arról tájékoztatott, hogy hangfelvételeik vannak Milosevics és Karadzsics beszélgetéseiről, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy felfegyverezik a szerb félkatonai egységeket Bosznia-Hercegovinában. Kértem tőle a felvételeket, amelyeket belügyminisztere útján el is juttatott hozzám. A bosnyák belügyminiszter személyesen hozta el Belgrádba a felvételeket, és le is játszotta nekem. Több szalag is volt. Ezeken felismertem Milosevics és Karadzsics hangját. Beszéltek fegyveres egységek megszervezéséről, helikopterek érkezéséről, egy ezredes érkezéséről, a RAM-tervről (Bosznia-Hercegovina szerbek lakta vidékeinek katonai elfoglalásának terve), amiről akkoriban nem tudtam, hogy mi, és lőszerekről, amelyeket bizonyos helyekről más helyekre kell szállítani. Alija Delimusztafics, bosnyák belügyminiszter bemutatta nekem a felvételeket. Amikor arra kértem, hogy hagyja nálam, mert a Szövetségi Végrehajtó Tanács ülése éppen most zajlik, és lejátszanám a plénumon felvételeket, visszautasított és letörölte mindet. Erről tájékoztattam a kabinetet. Bárhogy is volt, én legalább ilyen tájékoztatást kaptam. Brovet admirális jelen volt az ülésen és tagadta a felvételek létezését. Azt mondta, hogy ez lehetetlen, ez csalás és a hadseregnek ehhez semmi köze. Ez azonban nem volt igaz, mert tisztán felismertem a hangokat, és világos volt, hogy fegyverek átadásáról beszéltek, és arról, hogy hol juthatnak hozzá a fegyverekhez.

(…)

Nice: Ez ugyanaz, a lehallgatást rögzítő felvétel, amelyet néhány héttel ezelőtt Hágában hallgatott meg?

Markovics: Igen.

Kérdés: A szalagon hallható két hang közül mindkettőt felismerte?

Válasz: Igen, mindkettőt, nagyon határozottan. Milosevics és Karadzsics beszélgetnek rajta. Ez ugyanaz a felvétel, amelyet Delimusztafics hozott nekem Belgrádba, és amit ott is meghallgattam.

Kérdés: Ezek a felvételek feltárták Ön előtt, hogy mi zajlott abban az országban, amelynek Ön a miniszterelnöke volt?

Válasz: Teljes mértékben.

Kérdés: Mi zajlott?

Válasz: Egyértelmű: ezek voltak a bosznia-hercegovinai háború előkészületei. A hadsereg bevetéséről, a férfiak felfegyverzéséről, fegyverek beszerzéséről, Banja Lukáról, helikopterről és hasonlóakról beszélgettek. Teljesen világos.

Kérdés: Markovics úr, amikor Ön 1991 októberében vagy novemberében a köztársaságok elnökeivel együtt Hágában tartózkodott, Vukovárt és Dubrovnikot még ágyúzták, illetve az ágyúzás már véget ér, ugye?

Válasz: Igen.

Kérdés: Folytatott erről rövid megbeszélést a vádlottal illetve Tudjmannal?

Válasz: Igen.

Kérdés: Pontosan miről beszélgettek?

Válasz: Elsőként Milosevicssel beszéltem, és megkérdeztem, felfogja-e, hogy mi zajlik Vukovárban és Dubrovnikban. Megkérdeztem, hogyan engedhette meg, hogy Dubrovnikot, egy ilyen híres, az ország és az egész világ kultúrája szempontjából fontos várost ágyúval lőjenek. Milosevics azt válaszolta: “Ki az az őrült, aki Dubrovnikot lövetné? Dubrovnikot nem ágyúzzák.” Pedig már a televízióban is látni lehetett, hogy a várost ágyúval lőtték. Ezután megkértem Milosevicset, keresse fel Tudjmant, hogy maga Tudjman erősítse meg neki, hogy Dubrovnikot valóban ágyúval lövik. Megismételtem az állításomat. ő is megismételte, hogy ez lehetetlen, mert ha így lenne, ő tudna róla. Tudjman pedig nagy nyugalommal válaszolt nekem. “Hát, látod, mit mondott Milosevics.” Tudjman semmi olyat nem mondott, ami támogatott volna egy beavatkozást Dubrovnik ágyúzása ellen.

Kérdés: Mindebből akkoriban milyen következtetést vont le politikusként a maga számára?

Válasz: A következtetés logikus volt. Méghozzá az, hogy Milosevics gyakorolta a hatalmat, ez nyilvánvaló volt, az ő rendelkezésére történt minden. Tudjmannak pedig nem állt érdekében, hogy Dubrovnikot és Vukovárt ne ágyúzzák, vagyis tulajdonképpen jól jött neki abban az értelemben, hogy ez hathatós érvként szolgálhatott a függetlenedéshez, az elszakadáshoz és Horvátország elismertetéséhez.

Kérdés: Utoljára Belgrádban találkozott a vádlottal. És, Ön ugyan nem tért ki rá, de talán úgy foglalhatnám össze, hogy a Belgrádban töltött utolsó hetek és hónapok egyre veszélyesebbé váltak az Ön számára?

Válasz: Az utolsó hónapok számomra nemhogy nehezen elviselhetőek, hanem kifejezetten kockázatosak voltak. Volt egy gépkocsivezetőm, aki még Zágrábból jött velem. Ő volt a sofőröm, amikor a Rade Koncsar vállalatnál és más horvát szervezeteknél dolgoztam. Volt még egy emberem a biztonsági szolgálattól, akiben száz százalékig megbízhattam. Mindenki mást elküldtem. Nem kértem, hogy bárki más védelmezzen. Akkori helyzetemben számomra a legnagyobb veszélyt éppen azok jelentették, akiknek a biztonságomról kellett volna gondoskodniuk. A történelemben már számtalanszor bebizonyosodott, hogy azok, akik állítólag valakinek biztonságát védelmezik, végül az illető gyilkosává lesznek. Áttételesen szólva persze, nyugodtabban aludtam, ha ott volt a pisztolyom a párna alatt. Bár ez csak amolyan önnyugtatás volt, hiszen mihez is kezdtem volna, ha olyan, jól felfegyverzett emberekkel kerülök szembe, akik meg akarnak ölni. Visszatérve a kérdésére, Milosevicssel valamikor decemberben jött létre az találkozóm, vagyis mindössze három vagy négy héttel azelőtt, hogy elhagytam Belgrádot. A találkozót én kértem, és Milosevics dolgozószobájában zajlott le. Egyedül voltunk, senki más nem volt ott rajtunk kívül, és leginkább a kialakult helyzetet elemeztük. Megmondtam, azért jöttem, hogy elemezzük a helyzetet, ami valóban rettenetes volt. A válság mélyül, esély sincs a megegyezésre, Bosznia-Hercegovinában pedig lényegében háborúval kell szembenéznünk. Milosevics úr erre azt válaszolta: “Miféle háború? Milyen háború?” Azt hiszem, ez volt a szokásos fordulata, tekintet nélkül arra, hogy tisztában voltam a helyzettel. Hallottam a beszélgetéseiket ugyanannak az évnek a közepén, Milosevics úr és Karadzsics úr beszélgetéseit, teljesen nyilvánvaló volt, hogy fegyverkeznek és készülődnek, erre azt mondja nekem: “Miféle háború? Nincs semmiféle háború, és nem is lesz.” Számomra ez a beszélgetés időpocsékolás volt, ha fogalmazhatok így.

Kérdés: A vádlottal folytatott beszélgetései alapján, és ezzel e témában nem is teszek fel több kérdést, a vádlott Ön szerint szerb nacionalista vagy sem?

Válasz: Nem, nem. Szlobodan Milosevics minden eszközt felhasznált arra, hogy saját hatalmát, az emberek feletti hatalmát biztosítsa. Ha ez éppen a nacionalizmus volt, akkor a nacionalizmust. De alapjában véve nem volt nacionalista. Egyszerűen olyasvalaki volt, aki minden rendelkezésére álló eszközt kész volt felhasználni saját hatalmának a megőrzésére.

FORDÍTOTTA HUTTERER INGRID