Klárika helyes, csinos fiatalasszony, nemrégiben hagyta ott a férje két gyerekkel. Most megy le a lépcsõn a szentendrei HÉV peronjához. A lépcsõ, amelyen Klárika lemegy, tulajdonképpen nem is egy, hanem két különbözõ lépcsõ: az egyik a Margit híd budai hídfõjérõl, a villamosmegállóból visz le a rakpart szintjére, a másik innét, egy mûmárvány- és üveglapok határolta zárt térbõl a föld alá. Reggel hat óra múlhatott néhány perccel, még nem sûrû a forgalom de már szürkül az ég. Különösen azok fáznak ilyenkor, akik nem tudták magukat kialudni, akár a hajnali felkelés, akár az elõzõleg álmatlanul töltött éjszaka miatt.

Jó- és balszerencse sûrû váltakozásaként írható le a mára virradó reggelt megelõzõ idõszak a lépcsõn lefelé haladó nõalak életében. Hogy mást ne mondjunk, hat év együttélés után ott lett hagyva, és ez, persze, rossz, sõt nagyon rossz. Ha viszont az is eszébe jut, hogy Józsika születése után a Zoltánnal töltött utolsó két év már mennyire kibírhatatlan volt, ugyanaz a körülmény a jó szerencse fényében tûnik fel. Másfelõl, ha leszámítjuk – márpedig leszámítjuk – a reggeltõl estig tartó gyermeki vidámságot és a nagyszülõk éppoly rövid, amilyen ritka látogatásait, akkor elmondható, hogy nincs neki senkije, és ez kétségkívül baj, még ha lemondunk is annak kicsinyes számítgatásáról, vajon hány hónapja nem hált férfival, vagy hogy belátható idõn belül milyen esélyei vannak újabb tartós párkapcsolat kialakítására.

Ezzel szemben Zoltán nemcsak a lakást hagyta maga mögött, amikor lelécelt, hanem a kocsit is, egy jó állapotban levõ 1400-as Opel Astrát, hátul gyereküléssel, és ez nagy-nagy szerencse, ezért is mondjuk azt, hogy “lelécelt”, nem pedig azt, hogy “kereket oldott”, ez pedig minden ízében szerencsés körülmény, bár a velejáró költségek súlyosan terhelik a háztartást, ám a kocsi nélkül Klárika csak nagy nehezen végezhetné a munkáját, vagyis tulajdonképpen sehogy.

Annál súlyosabb szerencsétlenség, hogy a szóban forgó kocsit három nappal ezelõtt ellopták, pontosabban Klárika hétfõn kora reggel nem találta ott, ahol péntek délután hagyta volt, az Izabella utcában, közel a Szondi utcához. Mintha szombaton, sõt, mintha vasárnap is meglett volna még, legalábbis úgy rémlett neki, amikor sétálni ment a Városligetbe a két gyerekkel, de aztán csak a Lövölde térig jutottak el, hiszen sajtos tallér és citromízû Mirinda (igaz, hogy attól pisilni kell) már a Lövölde téri trolimegállónál is kapható. Most viszont, vagyis hétfõn reggel fél hatkor ugyanazon a helyen csak egy üres hely volt, egy parkolóhely, amelybe rögtön bele is parkolt egy acélkék Volkswagen Passat.

A szerencsétlenség mértékének vagy súlyának ismeretéhez tudni kell, hogy Klárika angoltanfolyamokat tart különbözõ budapesti és fõváros környéki vállalat dolgozói számára. Ezeket az órákat legtöbbször a vállalati munkaidõ kezdete elõtt kell tartania, ezért kora hajnalban kel, gyorsan felöltözteti és viszi magával a két gyereket, akik elvileg még alszanak egy kicsit, míg tart az angolóra, ám gyakorlatilag inkább csak motoszkálnak, hangoskodnak, tárgyakat mozdítanak el, úgyhogy a kedves anyuka már kapott is olyan értelmû figyelmeztetést, hogy a családi jellegû problémára másféle megoldást kellene találnia. De mivel a tisztelt tanárnõ záros határidõn belül úgyis végez A vállalatnál, és megy a következõ, B vállalathoz, az ilyesfajta megjegyzéseket elereszti a füle mellett, és a nyelvóra végeztével az addigra már feltornyosuló, majd lassan csillapodni kezdõ csúcsforgalomban szerencsésen beviszi elõbb Józsikát a bölcsödébe, majd Karcsikát az óvodába, vagy fordítva, attól függõen, hogy melyik vállalattól milyen útvonalon érkezik. Úgyhogy a kocsi elvesztése szerencsétlenség a javából, kár is volna szépítgetni vagy részletezni.

Már csak azért sem részletezzük a fentebb írt bosszúságot, mivel kellemetlen volt, ez igaz, de nem éppen végzetes, merthogy szerencsére a kocsi meglett, méghozzá hamarosan: ott állt a Podmaniczky, régebben Rudas László utcában az úttest közepén, úgyhogy a többi jármû nem gyõzte kerülgetni, sõt a 72-es trolibusz kifejezetten úgy kínlódott, mint amikor egy szõrétõl megfosztott (csupaszra borotvált, kopaszra nyírott) piros hernyó kanyarog egy magát holtnak tettetõ ormányosbogár körül.

Sajnos ezen a tréfán csupán Karcsika nevetett, õ sem valami szerfölött harsányan, Józsika csak ide-oda nyaklott és lötyögött, mint egy rongybaba, és ez több, mint érthetõ, hiszen korán volt még, és jókora zûrzavar. A rendkívüli eseményre néhány perccel korábban kerülhetett sor. Az ismeretlen tettesek oly gyorsan ugorhattak ki a kocsiból, hogy még az ajtókat sem csukták be, de nem is csukhatták volna, mivel mind a négy ajtó fel volt feszítve, amire egész egyszerûen nincs magyarázat, miképp arra sincs, miért állt meg alig háromszáz méter megtétele után a kocsi. Bár ez utóbbira mégiscsak van, tudniillik a motor egyik pillanatról a másikra felmondta a szolgálatot. Már akkor sem volt jó állapotban, amikor Klárika édesapja hét évvel ezelõtt, ez volt a nászajándéka, vette a kocsit, használtan. És még ez volt a csuda nagy mázli.

Sajnos, valaki értesítette az illetékeseket, vagyis bejelentést tett, ami nem azonos a feljelentéssel, csupán hasonló lényegû. Már jött is a daruskocsi, hogy elvigye a felfeszített Opel Astra 1400-ast, ám a két ember, meg a rendõrök is, mint a nevük alapján elvárható, rendesek voltak, szerencsére. Jegyzõkönyv készült, bírság szabódott ki, el kellett intézni egy csomó mindent, és a motor mûszaki hibája – ez bizony pech!– annyira súlyosnak bizonyult, hogy a kocsi legalább a jövõ hét közepéig bent lesz, vagy még annál is tovább, az óbudai szervizben, ahová Klárika vinni szokta.

És ha Klárika a javítás várható költségeire gondol, akkor nemcsak azt érzi véglegesnek, hogy abbahagyta a zongorázást (ugyanis leánykorában igen szépen zongorázott, sõt olykor még most is felrémlik benne, hogy el kellene hozatnia szüleitõl a Förster-féle pianínót, vagy legalább is az eddiginél határozottabb igényt próbálhatna támasztani rá), hanem egész egyszerûen azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Mi több, még a gyerekeirõl sem tudta ezekben a drámai pillanatokban, hogy fiúk-e vagy lányok, márpedig ezt nem tudni legalábbis malõr. És talán bölcsnek ítél bennünket az olvasó, ha ennél tovább nem merészkedünk. Mert ha még olyasmit is állítanánk egy józan gondolkodású nõrõl, hogy idõnként – vagy csak most az egyszer! – nincsenek világos elképzelései róla, vajon több gyereke van, vagy csak egy, azt már bízvást lehetne rossz ízlésrõl tanúskodó, cinikus tréfának minõsíteni, amely különben sem vezet sehonnét sehová.

Szerencsére az a vállalat, ahol ezen a héten és még a jövõ héten is zajlanak az órák, Budakalászon található, és oda igazán könnyû eljutni HÉV-vel. Ezért is megy le Klárika a föld alá, hiszen tudvalevõ, hogy a Margit hídnál a vágány még csupán készül a felszínre törni. Sajnos a szerelvény éppen az orra elõtt elindul, de a HÉV – szerencsére!– sûrûn jár, és még azt belekalkulálva is, hogy a következõ szentendrei vonat mûszaki okokból, sajnos, kimarad, békásmegyeri vonatra pedig eleve kár volna felszállnia budakalászi utasnak: még ennek figyelembevételével is bõven benne vagyunk az idõben, amennyiben idõn azt a negyvenöt percet értjük, amely Klárika rendelkezésére áll, hogy késedelem nélkül érkezzék a vállalathoz.

Jelenleg, vagyis csütörtök reggel hat óra tíz perckor Klárikáékon kívül egyetlen lélek sem tartózkodik a peronon, ám ez csak egy-két pillanatig marad így. Máris kezdenek szállingózni a dacos téglahordók, a sápadtarcú testvérek és a kétlábú, tollatlan állatok. A túlsó peron viszont megmarad majdnem teljesen üresnek. Egyvalaki várakozik a Batthyány tér felé, szürke sapka, szürke dzseki, a kettõ közt szürke folt, inkább kör alakú, mint szögletes. Klárika nem is figyel rá, mivel Karcsikával veszekszik, hogy lépjen vissza a peron szélérõl, aztán pedig Józsika mutatja, hogy õ bizony aludni szeretne még egy kicsit, és mindjárt végig is fekszik a peron kövén. Hosszában fekszik, hogy a sietõs utasok el tudjanak menni mellette, hogy ne lépjenek át rajta, meg ne is botoljanak belé.

Eleinte keresztben feküdt, ám Klárika megigazította, úgyhogy most hosszában fekszik, párhuzamosan a sínekkel. Egy néni megkérdezi Józsikától, hogy milyen anyád van teneked, egy bajszos bácsi pedig jóakaratúan figyelmezteti õt, hogy: megfázik a segged, kisöreg! Mire Karcsika elmagyarázza, hogy Józsika rétegesen van öltöztetve, ugyanezért nem fázik meg neki sem a segge, sem pedig semmije. Vagyis ezt már nem a nagycsoportos óvodás kisfiú mondja, hanem a kedves anyuka, mivel Karcsika egyfolytában azt kérdezgeti: hol van már az a buta halász?

Hol van már az a buta halász? Józsika úgy fekszik, becsomagolva öltözéke rétegeibe, mint egy óvatos kezekkel színesre festett fabábu, vagy mintha nem is fából volt, hanem valamilyen különleges kidolgozású, puha mûanyagból. Hol van már az a buta halász? Idén Karcsika még óvodába jár, és az óvodába kilenc óráig lehet bevinni, jövõ szeptembertõl azonban iskolás lesz, és az iskolában, mint az tudvalevõ, nyolckor kezdõdik a tanítás, kivéve, ha nulladik – szó szerint “sehányadik” – órával kezdõdik a nap, vagyis, noha jelenleg sem könnyû, jövõ ilyenkor egy kicsit még nehezebb lesz: és akkor még nem is gondoltuk végig, mi történik, ha megbetegszik az egyik gyerek vagy mind a kettõ. Hol van már az a buta halász?

Percekbe telik, míg felfogja Klárika, hogy buta halász = Budakalász. Figyeli Józsikát, nehogy rátaposson valaki, és közben jót nevet. Hát persze, hiszen a gyerek sem azt nem tudja, mi az, hogy Buda, sem azt, mi az, hogy kalász, neki ez a két szó kínaiul van. Helyettük mond valami mást, valami hasonlót, aminek azonban tudja az értelmét. Hol van már az a buta halász? Klárikának, miközben rázkódik a nevetéstõl, egyszerre csak olyan érzése támad, mintha egy pillanattal ezelõtt kapott volna két hatalmas pofont, egyet jobbról, egyet balról. Rémülten tapogatja az orrát, nem vérzik-e, és ha tükörbe nézne – biztosra veszi –, láthatná jobb és bal orcáján az ujjak nyomát.

Ám a HÉV peronján, ahol vagyunk, nincs tükör. Igaz, van helyette videokamera. Ha ezen a kamerán keresztül tekintenénk a helyszínre, tanúsíthatnánk, hogy Klárikát nem ütötte meg senki, illetve nem láttuk, hogy bárki megütötte volna. Nem bizony, mert mindkét pofont az édesanyja kapta, mindkettõt villamoson, az egyiket a háború elõtt, a másikat a háború után. Elõfordul, hogy az ütleg, melyet a szülõ kapott, évtizedekkel késõbb a gyermeknek fáj, bár e tény jelentõségét hiba volna túloznunk. Hiszen egy pofon, egy tenyér csattanása nem több félszegúszó, töredék tapsnál, és még a kétszeresen két pofon sem rengeti meg a világot, még akkor sem, ha világon egyetlen életrajz tényeit értjük.

Ráadásul Klárika nem is nagyon szerette az édesanyját, és miközben befutott a HÉV – sajnos az ellenkezõ irányból, a túlsó peronra –, Klárikának eszébe jut egy furcsa szó. Egy utálatos hangzású, félig-meddig (vagy éppen teljesen) értelmetlen szó, ez a szó pedig úgy hangzik, hogy: lóficsi. Klárika néha gondolkodott rajta, mit jelenthetett vagy mire vonatkozhatott ez a szó, de hiába, nem lett okosabb. Azaz mégis, éppenhogy okosabb lett. Azt ugyanis tudta, hogy a lóficsi egy utcára vonatkozik. Valahol Budapesten van – vagy volt – egy bizonyos Lóficsi utca. Most már azt is tudta, hogy az egykori Vilmos császár (jelenleg Bajcsy-Zsilinszky) út környékén. Ezen az úton régebben villamos járt, úgy rémlett neki.

A túlsó peronon sokan leszálltak, nagy tülekedve indultak a lépcsõ felé, aztán a szerelvény elment, és a túlsó peron kiürült – majdnem teljesen kiürült. Mert még mindig ott magaslik a szürke sapka, szürke dzseki, arc formájú szürke folt. Valamire vár: ki tudja, mire. Nem kellett volna kérdezgetni, hogy hol van már az a buta halász, mert lehet, hogy õ az.

Klárika édesanyja valamikor a harmincas évek második felében született, és körülbelül akkora kislány volt, amekkora kisfiú most Karcsika, amikor egyszer az édesanyjával, Klárika nagyanyjával utazott a villamoson a Kálvin tér felé. Az idõ tájt rossz volt a városban a hangulat, ezért különösen kellemetlenül hangozhatott, hogy az ötéves forma leányka torka szakadtából kiabálja: “Lóficsi utca! Lóficsi utca!” Édesanyja, Klárika nagymamája szépen kéri – szépen csendesen, visszafojtott hangon –, hogy elhallgasson már, hogy fogja be a száját, mert mindenki õrájuk néz. Mire a kis leány diadalmasan kiáltja: Lóficsi utca! Édesanyja szépen kéri elõször a Deák térnél, szépen kéri másodszor az Astoriánál. De most már csakazértis: Lóficsi utca! Lóficsi utca!!! Végül, a Nemzeti Múzeum magasságában elcsattan egy nagy, egészséges pofon, és akkor a kisleány elhallgat. Olyannyira, hogy utána három napig meg sem szólal.

Mindenki szentül meg volt róla gyõzõdve, hogy a lóficsizás, a “lóficsi” szónak ismételt, hangos kiejtése pofont érdemel. Aki mások füle hallatára azt mondja, hogy “lóficsi”, azt arcul kell csapni. A lóficsi, bármi legyen is az, valami nem helyénvaló, nem rendjénlevõ dolog. Vagy egy undorító, kártékony állat, mint a lótetû, vagy egy tisztességtelen hazárdjáték, vagy esetleg a lócitrom tréfás elferdítése (kifacsarása), és akkor a nyomdafestéket nem tûrõ, szigorúan kipontozandó lóf…ról még nem is beszéltünk.

No és aztán utcát elnevezni Lóficsirõl, hát ez már több, mint arcátlanság. Vegyük tudomásul, hogy Magyarországon nem lehet büntetlenül utcát elnevezni!

Pedig hát félreértésen alapult mind a botránkozás, mind annak büntetése. Mert ha a háború elõtti kisleány, a késõbbi Klárika-édesanyja így szól a villamoson: “Hiszen a kalauz bácsi is ugyanezt mondta az elõbb!”, akkor egykettõre kiderült volna, hogy a Lóficsi utca valójában Gróf Zichy utca, és pofon helyett szelíd, enyhe dorgálásban részesült volna a kis bohó: amit szabad a kalauz bácsinak, azt nem szabad Magdikának vagy Pannikának. Hiszen egy létezõ grófról elnevezett létezõ utca emlegetése még akkor sem bûn, ha értelmetlenség, amelynek nyomán a legártalmatlanabb elnevezések értelme is kétségbe vonható. Igen ám, de Magdikának vagy Pannikának jó alaposan megtanították, éppen idejekorán, hogy fogd be a szádat, ha velem beszélsz, így tehát az apró félreértés évtizedek alatt sem tisztázódott, és valószínûleg nem is fog tisztázódni soha többé.

Ez volt az egyik pofon.

Klárika, miközben tapogatja sajgó arcbõrét, azt is észreveszi, hogy a buta halász, a szemközti peron fölött lebegõ szürke arc még mindig türelmesen várakozik, talán a föld alatt úszkáló halrajokra. A másik irányból, a háta mögül beszédfoszlányokat hall: hogy valaki, egy nõ, pillanatnyi elmezavar következtében lemászott a sínek közé, és emiatt a következõ szentendrei vonat sajnos nem indul.

A másik pofont nem a pesti, hanem a budai oldalon kapta, mármint az édesanyja, és nem anyai, hanem atyai kézbõl. Klárika nagyapja orvos volt, és egy idõben vöröskeresztes karszalagot hordott. Karszalag nélkül ki sem lépett az utcára, mivel meg volt róla gyõzõdve, hogy a karszalag
– persze különbözõ latin és cirill betûs, pecsétes papírokkal együtt – megvédi a “hátrányoktól” és a “kellemetlenségektõl”. Iskoláskorú leányával, Klárika édesanyjával együtt a felrobbantott Margit hídnál kialakított ideiglenes végállomáson szállt fel a villamosra, és még jóformán el sem indult a jármû, amikor a gyerek jó hangosan, mindenki füle hallatára megkérdezte: “Apuka, hova tetted a nyilas karszalagodat?” Ekkor kapta a másik pofont, ezúttal minden figyelmeztetés nélkül.

Nem tudjuk, hogy ezúttal is napokig hallgatott-e vagy csak órákig, ahogy azt sem, vajon a történtek után elmagyarázták-e neki, mi a különbség a kétféle kereszt, a vörös meg a nyilas között, és amennyiben ezzel tisztában van, vajon tisztában van-e azzal is, hogy olyasféle kérdést, amiért a pofont kapta, még csak tréfából sem szabad feltennie, tréfából aztán végképp nem. Sem komolyan, sem tréfából nem szabad kérdezni senkitõl semmit soha többé. Mindezt nem tudjuk. Helyette tudunk valami mást, mégpedig azt, hogy a nagyapa halála után, amikor Klárika gimnazista volt még, elõkerült az egyik dobozból egy karszalag, rajta kereszt: nem vörös, hanem fekete, és nem egyenesen végzõdött, hanem csücskösen. Úgy bukkant elõ egy köteg élettani folyóirat alól, mint egy élõlény. Mint egy döglött élõlény. Mintha az áldott lelkû nagypapának a lelkébõl egy kis darab itt maradt volna, a vörössel határolt fehér kör közepén.

Klárika édesanyja úgy vélekedett, hogy a nagypapa sok átvirrasztott éjszakán át, valahányszor ügyeletes volt, “elszámolt a leliismeretével”, és “vezekelt a múlt miatt”. Különben is, egész életében csak gyógyított, soha sekinek semmi rosszat nem tett, hanem kizárólag jót. Aztán egy másik dobozból aranytárgyak kerültek elõ, karikagyûrûk, négy-öt elgörbült karperec, és akkor már a jövõrõl volt szó: hogy ez a holmi, amelyrõl senki sem tudott, nagy segítséget jelent a jövõre nézve. Végül Klárika édesanyja: “Téma ugrott”, azt mondta.

És a buta halász egyszerre csak ott állt Klárika elõtt, nem egészen karnyújtásnyira tõle. Õ volt a téma, és ugrott: átugrott a szemközti peronról ide hozzánk. Szürkén tornyosult a sapkája meg a kabátja, és õ maga is minden ízében szürke volt. Rég letûnt egyenruhákra mondják, hogy csukaszürke, pedig beláthatjuk, hogy a csukának a szürkesége jóval inkább illenék egy halászhoz, hát még ha az illetõ egy buta halász. És a szürke száj szürke szavakat ejtett.

– Szedd föl a kölyködet, baszd meg.

Aztán, mint aki magyarázatot vagy indoklást kíván fûzni az eddig elhangzottakhoz, lassan, tagoltan formálta édes anyanyelvünk szavait:

– Szedd föl a kölyködet, baszd meg, mert ha én szedem föl, akkor odabaszom a fejét a falhoz, és lebaszom a testét a sínekre, baszd meg.

Most vesszük csak észre, hogy Karcsika sír, és hogy egészen vörös az arca. Talán bizony õ kapta a Klárikának fájó két pofont, és nem ám öt-hat évtizeddel, hanem öt-hat másodperccel ezelõtt.

És a buta halász olyan elégedetten állapítja meg, mintha világéletében okos lett volna:

– Te rohadt kurva.

Ezt mondja, de valamiért nem elég neki, hogy a teremtményt kurvának nevezi, mert még a teremtõt is odaállítja mellé a nagy büdös kurvaságba. Azt kívánja, hogy a kurva isten dugja belé a retkes faszát, mármint Klárikába, és hogy tépje ki a beleit a petefészkével együtt.

Az elbeszélésnek ezen a pontján hiba volna felidéznünk azt a híres verssort, mely szerint látja isten, hogy állok a napon. (Ott persze nagy I-vel, Isten.) Elmondtuk már, hogy késõ õszi reggel volt, borús az ég, és lent vagyunk a föld alatt. Pillanatnyilag senki sem áll a napon, és ezt a senkit nem is láthatja senki. Látják viszont a kétlábú, tollatlan állatok, a sápadtarcú testvérek és a dacos téglahordók, hogy a peron szélén dühöng a buta halál. Látják és hallják, ám úgy tesznek, mintha nem látnák és nem hallanák. Halált megvetõ gyávaságot tanúsítanak. Bizony ám, tényleg megvetik a buta halált a pufók, szürke arcával együtt, és bizony ám, tényleg gyávák mindnyájan, egytõl egyig.

Az olvasó talán azt hiszi, hogy elírás történt, hiszen az elõbb még halászról volt szó, buta halászról. Pedig nem egészen így áll a dolog, mert amikor a szemközti peronról nézett ránk a szürke szemével, akkor még azt hittük, hogy õ egy buta halász, de most már átjött a mi térfelünkre, most már tudjuk, hogy nem halász, hanem halál. Ez itt a buta halál.

Nem hallgathatjuk el, hogy elbeszélõi tisztségünknél fogva magunk is gyávák vagyunk. Gyávaságunknak adjuk tanújelét azzal, hogy elbeszéljük, mi történt a föld alatt, és nem avatkozunk az eseményekbe, nem is próbáljuk megvédeni Klárikát. Pedig a magyar kultúra, melyet igénytelen sorainkkal magunk is gyarapítani szeretnénk, legkiválóbb emlékeivel arra buzdít, hogy egy nõt, bárki legyen is az, és a gyerekeket is, ha bántják õket, egy férfinak meg kell védenie. Mi azonban halált megvetõ, férfiatlan gyávasággal folytatjuk hétköznapi és, mi tûrés-tagadás, némileg szürke történetünket.

A halált megvetõ gyávaságról Zoltánnak is volt egy története, még mielõtt elhagyta volna Klárikát. Július második felében lent voltak a Balatonnál, elõbb Földváron, késõbb áthurcolkodtak Lellére, ahol Klárika szüleinek egy kis kulipintyója volt. Egyik délután elhatározták, hogy másnap kirándulni mennek Tihanyba, megnézik az apátságot meg a visszhangot, amelyrõl azt hallották, hogy már sok-sok éve megszûnt. Ám estére Karcsika rosszul lett, belázasodott, mire Zoltán azt mondta, hogy õ bizony holnap átmegy Tihanyba Józsikával, Klárika pedig maradjon Lellén, és ápolja Karcsikát. Ezen csúnyán összevesztek, aztán kibékültek, aztán, amikor a két kisfiú már javában aludt, Zoltán elmesélte, hogyan is volt az a dolog a halált megvetõ gyávasággal, aztán pedig, másnap reggel, fogta Józsikát, beültette a kocsiba, és elment vele Tihanyba kirándulni.

Tizenhat évvel ezelõtt, nagyjából ugyanakkor, amikor elhunyt Klárika orvos nagyapja, Zoltán éppen sorkatonai szolgálatát töltötte egy alföldi helyõrségben. Egyik éjszaka, hideg tél volt, kapusnak volt beosztva. A kapusfülkében sokáig együtt üldögélt a szolgálatvezetõvel, egy sorállományú õrmesterrel, aki nemigen lehetett idõsebb huszonöt évesnél, de gyûrött arcával, roskadt vállaival már elhasznált, öreg embernek látszott. Azt mondta magáról, polgári foglalkozása filmrendezõ, vagyis dobozba rakott, felhasználatlan filmek elrendezése volt a dolga Kaposvárott egy raktárban, tehát voltaképpen raktáros.

Nem raktáros, bizonygatta az õrmester, hanem filmrendezõ. Õ az, aki elrendezi a filmeket. Azért rendezi el a filmeket, mert rendelkezésre állnak a filmek, és mert megoldható az elrendezésük. Ez, bárhogy nézzük is, nem valami hálás vitatéma, tehát Zoltán valami másról kezdett beszélni. Azt mondta: szerinte ahhoz, hogy végrehajtsunk egy cselekvést, bõven elegendõ, hogy a cselekvés eszköze rendelkezésünkre álljon. Ezt az elgondolást a “filmrendezõ” nem értette kristálytisztán, így hát Zoltán egy konkrét példával világította meg. Annak, hogy lelõjek valakit – mondta –, szükséges és elégséges feltétele, hogy legyen mûködõképes lõfegyverem, hozzávaló éles lõszerrel. Tudni kell, hogy a laktanyában a kapusok, akárcsak az õrség tagjai, géppisztollyal látták el a szolgálatot, ám a kapus, ellentétben az õrséggel, nem kapott lõszert, hanem üres tárat rakott a fegyverbe. Kivéve a szolgálatvezetõt, akinél a szabályzat szerint pisztoly is volt, abban pedig tele volt a tár.

Ezt a pisztolyt hozta elõ az õrmester, civilben “filmrendezõ”, vagyis raktáros, és most valóban úgy festett, mint egy igazi filmrendezõ a kamera mögött. Mondta, hogy ezt az érdekes gondolatot most azonnal ültetjük a gyakorlatba, és hogy én, Rózsás László azért foglak agyonlõni, mert van pisztolyom.

– És aztán mi történt?

Aztán semmi különös. Rózsás László filmrendezõ (de az is lehet, hogy kirakatrendezõ volt, lényeg, hogy valamilyen rendezõ), aki már fiatalon is öregnek látszott, elõször kibiztosított, aztán visszabiztosított, végül visszatette a pisztolyt a tokba: “Te könnyen ugrálsz, téged észre se vesznek, ha meghalsz, de nekem két családom sír odahaza!” Azzal kifûzte a bakancsát és lefeküdt aludni.

Másnap valamilyen szolgálati mulasztás miatt üzent a laktanyaparancsnok, hogy azonnal jelentést kér, méghozzá telefonon.

Zoltán elmondta, hogy emberi lényt annyira félni sem azelõtt, sem azóta nem látott, mint amennyire a roskadt vállú, gyûrött kis õrmester félt. Mondta, hogy nem meri felhívni a parancsnok elvtársat, mert annyira be van szarva, hogy rögtön elfelejti, amit elõzõleg nagy nehezen kitalált. Ekkor Zoltán egy papirosra nyomtatott nagybetûkkel felírta az egész jelentést, és ezt a szöveget a kis õrmester, miután reszketõ kézzel tárcsázott, hasonlóan reszketõ hangon, halált megvetõ gyávasággal beolvasta a telefonba.

Zoltán azóta tudja, hogy nemcsak halált megvetõ bátorság van, hanem halált megvetõ gyávaság is. Klárika viszont azt az egyet nem tudja, hogy vajon két gyereke van-e, vagy csak egy. Tapasztaltabb nõi olvasók a fejüket fogják csóválni, amikor idáig jutnak történetünkben, hiszen egy nõ, ha sok mindent elfelejt is, arra azért emlékszik, hogy egy vagy több magzat rugdalódzott-e a hasában egy- vagy többféleképpen. Klárika nem is abban bizonytalan, hogy egyszer szült-e vagy kétszer, hanem abban, hogy mind a két gyermeke megvan-e még, mert a buta halál közelléte finoman szólva is kétségeket ébreszt ez ügyben

A buta halál nyilvánvalóan azért jött át a szemközti peronról, mert hazakívánkozik. Az õ lakóhelye Budahalál, vagy külön írva Buda halála, és oda, mint az tudvalevõ, leghamarabb lehet eljutni szentendrei HÉV-vel. Most már csak annyit mond Klárikának, szinte megbékélve, higgadtan és derûsen:

– Dögölj meg.

Aztán elutazik Buda halálára (ez pedig egy nagy, kerek lyuk vagy gödörféleség lehet, amely folyamatosan tágul és mélyül), és ott megnyugszik. Egyelõre még nincs megnyugodva, nem is lehet, mivel fél tíz körül jöttek a rendõrök, mármint azon a júliusi napon, amikor Zoltán elindult Józsikával Tihanyba, de még a szántódi révig sem jutott el, csupán a vasúti átjáróig, ahol éppen javításra várt a fénysorompó, és mondták, hogy bajok vannak. De hát éppen az a kérdés, hogy vannak-e bajok. Õk ugyanis azt mondták, hogy tolta a mozdony, és hogy kétszáz méteren át, ami bizonyára túlzás, mert azt is mondták, hogy szétmorzsolta, és hogy maga alá gyûrte. Ám e komor szemléletesség híján, óvatosabban fogalmazva, csak az marad, ami nincs. Nincs meg többé az 1400-as Opel Astra, és nincs meg benne hátul a gyermekülés, és nincs meg a gyermekülésben Józsika.

De akkor ki fekszik ott a peron szélén, párhuzamosan a sínekkel? Azaz csak feküdt, egészen addig a pillanatig, mert most legurul a peronról. Oly puhán fordul a mélybe, oly magától értetõdõen és nesztelenül tûnik el, mint egy rongybaba vagy mint egy rétegesen öltöztetett, könnyû mûanyag baba, akinek oldalába nagyot rúgott egy fehér fûzõs, fekete bakancs. Az alagútból pedig a halált megvetõ gyávaság szele fújdogál, mint amikor a közeledõ szerelvény tolja maga elõtt a levegõt.

Klárikának, miközben e banális elbeszélés utolsó néhány sorát írjuk, még eszébe jut, hogy ilyen zavar meg olyan zavar, és hogy mindez ostobaság, mert például üzemzavar nem volt, hanem lesz, hiszen õ még csak most fog lemászni a sínek közé.