Ismeretes, hogy Arisztotelész a csodálkozást – thaumazein – nevezi a filozófiai gondolkodás eredetének. Ha igaza van, akkor ma reggel komoly filozófussá léptem elő. Ugyanis mélyen elcsodálkoztam, hogy Börne-díjasként találom majd magam a frankfurti Pál-templomban. A szívemmel, ha mondhatom így, még jobban, mint az eszemmel. Sem német író nem vagyok, sem a német irodalomkritika, az egyetemi élet vagy a német nyelvű médiumok hétköznapjaiban nem vagyok jelen. Legelső németországi látogatásomra magától értetődően azután került sor, hogy befejeződött a második világháború, amely az elsőhöz hasonlóan európai polgárháború volt. Német egyetemi tanárok, Gadamer tiszteletreméltó kivételével, sosem leltek sok örömet munkáimban. Két nagy kiadónál vagyok otthon Németországban – Frankfurtban az egyiknél, Münchenben a másiknál. Mint észrevehetik, német nyelvem némileg nehézkes és régimódi. Egy elveszett világból jön. Merészen megkísérel jóvátételre lelni, mely – Paul Celan halhatatlan megfogalmazásában – “a jövő Északjában” található.

És mégis: van valami jogosultsága annak a roppant megtiszteltetésnek, melyben részesítenek, méghozzá alapvető. Ludwig Börne nemcsak zsidó volt, akinek be kellett lépnie a kereszténységbe – Heine opportunista iróniája és öngyűlölete nélkül tette –, nemcsak egyik első újságírója volt a Lessing utáni magaskultúrának, hanem “mindenütt idegen” is volt. Még magában is, úgy nyilvános, mint magánéletében: száműzetésben élt. Olyan konstellációhoz tartozott, melyről azt gondolom, hogy kiváltképpen a német nyelv és irodalom sajátsága: a német nyelv és gondolkodás azon nagy mestereinek konstellációjához, akik Németországon kívül alkották meg művüket. Heinére, Nietzschére, Rilkére, Kafkára gondolok, Thomas és Heinrich Mann, Robert Musil, Hermann Broch területenkívüliségének hosszú éveire, Peter Weissre és Brecht amerikai éveire emlékeztetnék, Nelly Sachsra és Paul Celanra. Száműzetéssel, elűzetéssel, határokon keresztüli meneküléssel, sőt a haza valamiféle gyűlöletének és tragikusan rossz közérzetnek a tájnyelvével találkozni Nietzschénél éppúgy, mint Celannál vagy Canettinél. Egyetlen számomra ismert irodalomban vagy kultúrtörténetben sem áll oly közel a centrumhoz a kívülálló, a szélre sodródott, avagy – ahogy Hitler úr szerette volt mondani – a “levegőember”. Stefan George, Hermann Hesse Svájcban van eltemetve. Megrendítő jelenség ez, amely hatalom és szabad költőiség, gondolkodás, politikai üldöztetés és civilkurázsi hihetetlenül bonyolult, gyakran kegyetlen kapcsolatát jelzi.

Az ember, hogy Heidegger erőteljes kifejezésével éljek, “belevetett” az életbe. Erre a belevetettségre alapvetően nem létezik magyarázat, nincs: miért? Vakon vagy süketen, vagy valamilyen genetikai hiba folytán már eleve elítéltként jövünk létre. Az ember lehet olyan szép, mint Apollón vagy olyan csúnya, mint Szókratész. Az egyik jólétben, kultúrában, biztonságban jön a világra, a másik Afrika vagy Ázsia egy éhségtől és AIDS-től sújtott hátsó fertályán. Az egyik ember zseniális, a másik sötét butaságban és elhagyatottságban tengeti napjait. Az emberi nem kilencven egész öt tized százalékának csak egyetlen emlékmű adatik: benne vagyunk a telefonkönyvben. Hála Istennek, a washingtoni Kongresszusi Könyvtár valamennyi telefonkönyvet is gyűjti. Ott halhatatlanságra lelünk. A nagy gondolkodók, művészek, természettudósok, államférfiak vagy bűnözők csekély kisebbsége viszonylagos, de hiteles halhatatlanságra tesz szert. Franz Kafka nevéből már mintegy kétszáz nyelven képeztek melléknevet. Mongolul is “kafkai” dolgokról esik szó. Shakespeare-t süketnémák adják elő togói menedékhelyeken. A belevetettség megmagyarázhatatlan kockajáték.

Az apa nyomtalanul eltűnt, az anya mosónő volt Dél-Bronxban, New York legszegényebb negyedében. A nővére nem tudta már elviselni, hogy kisöccse, szinte még csecsemő, naphosszat csak üvölt, az unalomtól üvölt. Vett a kicsinek egy műanyag sakkot 25 centért. Ma úgy hisszük, hogy Bobby Fischer négy és féléves korában a világ legjobb sakkozója volt. Nincs rá magyarázat! Nem tudta, hogy a játékot ketten játsszák. Mindig saját maga ellen játszott. Amikor egy parkban először látott két játékost a sakktáblánál, hatéves volt.

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy nézője lehettem Izlandon Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij küzdelmének. Este, a harmadik mérkőzés után a hotelben odajött hozzánk Szpasszkij, és azt mondta: “Nem létezem a számára.” Ennyi volt az egész titok. Fischer fejben sokkal gyorsabban lejátszotta Szpasszkij lépéseit, mint ahogy Szpasszkij valójában tette. Nincs magyarázat az életbe vetettség lottójátékára.

Az embernek nincsenek gyökerei, az emberiben kell zarándokolnia. Ez, hölgyeim és uraim, annyit jelent, hogy mindahányan az élet vendégei vagyunk. A lét a vendéglátónk. Meghívást kaptunk az élettől. Senkinek sem joga a születés. Minden ember vendég az élet mysterium tremendumában. Montaigne figyelmeztet: már egy újszülött is elég idős ahhoz, hogy meghaljon. Élni annyi, mint önkényes adományt elfogadni.

Hogyan viselkedjen a vendég? Valamivel tisztábban, valamivel szebben, valamivel biztonságosabban hagyja hátra a házat, ahol vendégeskedett. Ebben rejlik az ökológia mély értelme. Kicsiny, túlnépesült bolygónk szennyezettsége, kizsákmányolása és meggyalázása napjainkra önpusztító ámokfutássá vált. Mérgező szenny, hulladék tonnái a Mount Everesten. A tengerek haldoklanak. Számtalan növény és állatfaj kipusztul. A vendég a technológiától megrészegült és elvakult vandállá vált. Módszeresen tönkreteszi a vendéglőt, mely szívesen fogadta. Ha nem tanulunk meg vendégként viselkedni a szerves létben, akkor a többi bolygót is beszennyezzük. A környezet csak a pénz tébolya folytán önmagát elpusztító emberiség révén állhat helyre. Csak ha eltűnünk, akkor van esélye bolygónknak.

Az emberek kölcsönösen vendégei és vendéglátói egymásnak, miként mindnyájan vendégei az életnek. Az ógörög xenosz jelentése: “idegen” és “vendég”. Ebből a fenséges hasonlatból a xenofóbia maradt hátra nekünk. Ez a mi történetünk: a xenosztól a xenofóbiáig!

Hogyan viselkedjék a vendég vendéglátójával szemben? Meg kell próbálnia mindent annak érdekében, hogy a vendéglátó szokásait, meggyőződéseit, hitét megismerje, sőt amennyire lehet a nyelvét is megtanulja. Amennyiben moralitásával nem ütközik, tartania kell magát a vendéglátó törvényeihez. Amennyire csak hatalmában áll, törekedjék a vendég vendéglátója kulturális gyarapítására, igyekezzék javára válni. Távozáskor, a küszöbön – sose feledjék, hogy Isten neve benne foglaltatik az egyszerű “Adieu!”-ben is – legyen kölcsönös a köszönet. “Viszontlátásra!” az élet megosztott csodájában.

A régi görögök valószínűleg a legtehetségesebb népet alkották az emberiség történetében. Népként eltűntek. Mi maradt a római birodalomból, a régi Egyiptom magaskultúrájából? Csak egyetlen nép élte túl őket. Az újra meg újra megtörtént leigázások, elhurcoltatások, szétszóratások ellenére, a kiirtás határán, társadalmi megvetésétől sújtva, politikai diszkriminációknak kitéve, menedékhelyről menedékhelyre űzve, több mint négyezer éve túlél Ludwig Börne népe. Még a Pál-templomban, legnagyobb nemet mondóinak szent helyén is. Mire ez a felfoghatatlan, csaknem lehetetlen túlélőképesség? Talán nincs is értelme ennek a kérdésnek. De mégis felteszem a kérdést – kiváltképpen itt, ebben az országban, az elmúlt éjfél nyelvén.

Bizonyos vagyok abban, hogy a zsidóság kvázi-abszurd túl- és továbbélésének értelme, mi több ontológiai célja van. Mivel mindig elűzték, mivel sehol sem volt otthon, mivel egyetlen valóságos hona egy szöveg, a Tóra volt, ezért a zsidó per definitionem vendég ezen a földön, vendég a népek között. Az a feladata, hogy ennek az állapotnak a példájaként, a mintaképeként szolgáljon az emberiség számára. Kötelessége megmutatni, hogy más népek is, látsszanak mégannyira meggyökeresedetteknek, egymás és az élet vendégei. A zsidó tehertétele annak bizonyítása, hogy Baál-Sémnek, a haszidizmus alapítójának és mesterének igaza volt, amikor azt tanította, hogy “az igazság mindig száműzetésben van, az igazságnak mindig tovább kell vándorolnia”. A zsidó kötelessége, hogy a nacionalizmus, a sovinizmus, a fajüldözés barbársága ellen küzdjön. Bizonyítania kell, hogy a Földön mindenütt érdekes élni, dolgozni, és – mindenekelőtt – tanulni. Azt, hogy szállodában, pályaudvari büfében vagy nyilvános könyvtárban – miként Proust, Wittgenstein vagy Karl Marx – remekműveket lehet alkotni. Bizonyítania kell, amit a Trockijnak is nevezett Lev Davidovics Bronstejn hirdetett, hogy a határok csak az áthágás miatt vannak, és hogy bestiális téboly egy másik ember lemészárlása másféle származása, bőrszíne vagy idegen nyelve miatt (alapjában mi az, hogy “idegen nyelv”?). A különféle útleveleket úgy kell gyűjteni, mint a bélyegeket. A fáknak gyökereik, a homo sapiensnek – minő büszke szó! – lábai vannak. Az emberiben tud zarándokolni, ott muszáj zarándokolnia. Vízumában egyetlen mondat áll: nihil humanum alienum mihi, semmi emberi nem idegen tőlem. Számodra is, aki oly büszke vagy véredre és földedre, egy napon sárgává válhatnak a csillagok.

Apám fiatalon joghallgató volt Bécsben, nem volt egy megveszekedett fillérje sem és útlevél nélkül tudott Európa-szerte utazni. Senki sem kérdezte tőle: “Van-e munkavállalási engedélyed?” Csak egyetlen, nagyon egzotikus ország akadt – a cári Oroszország –, ahol vízumot követeltek. Mindenki nevetett ezen. Egész Európát be lehetett utazni! És ma? Olyanok vagyunk, mint a rabszolgák, a bürokrácia rabszolgái. Akkoriban szabadok voltak az emberek.

Vendégnek lenni nem könnyű hivatás. Fajunk nagy többségénél gyakran brutális territoriális atavizmus lép fel: a kívülállóknak fogunk fehérjét mutatjuk. Az átlagember szinte páni félelmet érez mindazzal szemben, ami tőle, megszokott életmódjától eltér. Az apartheid, a csak hasonlókkal való együttélés a lélek visszataszító, de csaknem organikus restsége. Az idegennek rossz a szaga, a bevándorlók gyerekei túl hangosak és beszennyezik az utcákat. Az Isten szerelmére, miért nem tudnak ezek a nyomorúságos emberek egymás között maradni? A vendég és a menekült, a vendégmunkás és a jobbágy veszélyesen közeli fogalmak. Micsoda türelemre, micsoda alázatra, mennyi diplomáciai érzékre és kifinomult jóérzésre van szükség ahhoz, hogy a vendég átléphesse a vendéglátó házának küszöbét, nem beszélve arról, hogy lakószobáiba is beléphessen. És ha mégoly szívesen látott is, kellő diszkrécióval tegye mindig bepakolt bőröndjét a sarokba. Ezt gyerekeimmel is megértettem. A helyzetet varázslatosan írja le Heine a töredékben maradt “Bacharachi rabbi”-ban.

E körülmények hatása elkerülhetetlenül nyomot hagy a vendég jellemén, létmódján. Törekvő becsvágy, harapós irónia – mindig a gyengék fegyvere –, folyton ingatag hűség a hazához; ezeket tulajdonítják – és nem is mindenkor alaptalanul – a zsidóknak, ezek belső hontalanságuk bélyegei. És ez a jegy túlontúl gyakran eltorzítja kapcsolatukat más zsidókkal is (találó a fellow travellers kifejezés). Minderre markáns példa a Heine és Börne közti viszály története.

Ma ehhez még más is hozzájárul: a diaszpórában élő vendégzsidó viszonya Izrael állam cionizmusához. Ez számomra is forró talaj. Izrael tiszta csoda, a pokolban keletkezett álom mágikus megvalósulása. Zsidó számára az egyetlen biztos menedék, ha valahol megint nekikezdődik. És megint neki fog kezdődni! Talán egy napon a gyermekeimet és az unokáimat fogja Izrael befogadni. Melyik zsidónak áll jogában a cionizmussal szembeni kétkedés, netán a miatta való kesergés? Ámde az üldöztetés, a tömeges öldöklés, a gettók és a megvetés több mint kétezer évén keresztül zsidó nem volt képes más embereket megalázni, megkínozni. Véleményem szerint nincs nagyobb kitüntetés, méltóbb nemesség, mint ahhoz a néphez tartozni, mely nem követett el erőszakot! Szinte gyerekkoromtól büszke voltam rá – micsoda fennhéjázás –: a legfőbb fajhoz tartozom, mert nem teszünk erőszakot. Mi vagyunk az egyetlenek. Nem volt meg hozzá a hatalmunk. Halleluja!

Van egy francia barátom, filozófus, Algériában volt a háborúban. Előtte ült egy fogoly fedajin. A barátomat nem kényszerítették. Ha nem kínzod meg, nem történik bántódásod, mondták neki. Megmarad a rendfokozatod, semmi bajod nem esik. De ha felrobbannak a bombák, nemcsak a falubeliek fognak meghalni, hanem az osztagbeli bajtársak is. A barátom elmesélte, hogy néhányan egészen egyszerű megoldást találtak erre a problémára: magukat ölték meg. Így helyénvaló! Legyen meg a bátorságom ehhez, mielőtt egy másik embert megkínoznék.

Aki kínoz, tegye bár túlélésért, kevesebb az embernél. Ez számomra kategorikus imperatívusz volt és marad. Éppen a fanatikusan ellenséges, gyűlöletteli környezetben való túlélés érdekében kell Izraelnek is kínoznia és szomszédait megaláznia, rettenetesen megaláznia. Meg kell tennie. Túl magas ez az ár? Elvette Izrael a zsidóság morális-metafizikai nemességét, nemesi rangját? Ezt a kérdést itt és németül felvetni valószínűleg tragikus arcátlanság, tudom. Legyen Spinoza a támaszom.

Ötven éven át tanítottam: irodalomtudományt és filozófiai hermeneutikát. A kimagasló gondolkodók és költők írják a leveleket. A tanár, az értelmező a postás, a postino pedig a legjobb tudásával arra törekszik, hogy a leveleket megfelelő ládába dobja. Szerény hivatás; Hölderlinnek nincs szüksége Steiner úrra, de Steiner úrnak szenvedélyesen szüksége van Hölderlinre. Hogy tudatában lélegzetet tudjon venni. Sosem szabad ezt a kétféle hivatást összetéveszteni, miként nagyon sok egyetemi kollégám teszi. Elmondhatom önöknek: a tanári szobákban nagyon komolyan veszik magukat az emberek.

Szerény hivatás, de talán a létező legszebb. Mit jelent tanárnak lenni? Dante válasza egyedülálló: m’insegnavate come l’uom s’eterna. Lefordíthatatlan: “Te tanárom, Te, Ser Brunetto, rávezettél arra, hogyan forduljon az ember az örökkévalósághoz, hogyan tegye magát örökkévalóvá.” A szövegek tanulmányozása és értelmezése révén, a kívülről megtanulás kimeríthetetlen öröme révén (amit szeret, azt kívülről megtanulja az ember). És ebből növekszik a diákok családja, a reménynek e szabadkőművessége, mely minden ősszel megújul.

Öt kontinensen vannak diákjaim. Sokan közülük maguk is tanárrá váltak és meghívtak bemutatkozó előadásaikra. Bárhol került erre sor, weimari vagy krakkói Shakespeare-kutatóknál, pekingi vagy genfi komparativistáknál, amszterdami avagy fokvárosi Walter Benjamin-szemináriumon, Harvard, Oxford vagy Bologna poétika-professzorainál, vagy egészen fiatal kalábriai diákoknál, professzori szemináriumokon Dublin-ban, Gironában, Kyotóban – soha, kérem higgyék el, soha nem éreztem, hogy ne volnék otthon. Abban a pillanatban, amikor a kínai, a magyar, az amerikai diák kopogtat az ajtón, belép a családba. Itt nincsenek idegenek, csak a szöveg, a gondolkodás, a zene, a művészet vagy az érintett természettudomány vonzásában szövetséges vendégek vannak. Princeton egyik intézetében, ahol Einstein is otthonra talált – Einstein szintén menekült volt –, láttam fiatal orosz, japán és amerikai matematikusokat a táblánál együttdolgozni. Hallgattak, mert nem beszéltek közös nyelvet. Csak az algebra szimbólumainak univerzális nyelvét bírták, melyben Leibniz is hitt. Ám egyszer csak nevetni kezdtek: a sikerült bizonyítás magunkfajta laikusok számára felfoghatatlan humora váltotta ki, az, ami még a legtisztább topológiai elmélet és levezetése mélyén is ott rejlik. Aki ezt látta és hallotta, nem tud többé, nem lehet képes többé a nacionalizmus és a fajgyűlölet gyilkos tébolyában hinni!

Azt mondtam, hogy az élet vendégei vagyunk. Micsoda szerencséje van az embernek, ha az igazság vendége is lehet. Ezt kínálja folyamatos meghívásként a bármily szerény tanítás intézménye. Milyen szomorú lehet bankárnak lenni.

Tudom, hogy várakozásaim, reményeim bizonyára utópikus elképzelések. Mindenhol lobog az ideologikus, a vallási, a törzsi gyűlölet. Európában a pénz, a nyárspolgáriság, a médiumok győzedelmes felemelkedésének fasizmusában. Olaszországban erre van egy szó: “Il Berlusconismo”. A “szellem nemessége”, ahogy Thomas Mann nevezte, majdhogynem nevetségesen hangzik. Erre a közönségessé válásra, az iskolázásnak erre a végzetes engedékenységére nincs megfelelő szavunk. Max Weber, aki mindezt előre látta, kristálytisztán előre látta, meglelhette volna.

De nem tudok magamon segíteni. Ha nem tanuljuk meg, hogy egymás vendégei legyünk, ha nem tanuljuk meg, hogy a béke szava arabul és héberül pontosan ugyanaz, akkor mindaz, ami fáradt kultúránkból és humanitásunkból megmaradt, barbárságba fog süllyedni. Heine ezt így fejezi ki: “Az éjfél már közel jár / Csendbe borul Bábel már.” Vajon megtanulják-e még kívülről ezeket a sorokat a német iskolákban?

Hölgyeim és Uraim, köszönöm, hogy vendég lehettem önök között!

FORDÍTOTTA TILLMANN J. A.