Vasúti pénztár a Po-síkságon, az egyik testvéri tagországban, Európa szívében (de legalábbis közel a bölcsõjéhez). Az utasok civilizált módon várakoznak. Egyetlen, jobbról-balról kordonnal határolt sorban kell állniuk, ott várják, hogy a három pénztárablak egyike szabaddá váljon, és odalépve jegyet válthassanak. Én is ott várok, szintén civilizáltan. A sor egyenletesen halad, igaz, magyar fogalmak szerint csigatempóban. Az ilyen lassú pénztárosok miatt Budapesten hamar véget érne a civilizáció. Lehet, hogy mi mindig, mindenrõl elkésünk, ám paradox módon mégiscsak sokkal gyorsabban sietünk, mint a (dél)nyugatiak.
(Kitérõ: ha a kényelmes nyugati tempó mellett az is tény, amit a lágy Ázsia keleti tunyaságáról mondogatnak, akkor az egész keletnyugati tengelyen a magyarok sietnek a legsietõsebben.)
De álljunk vissza a sorba. Kis mozgolódás kezdõdik: ketten átbújtak a kordon alatt, s nyomban az elejére álltak be. A hátrébb várakozók nyújtogatják a nyakukat, mert esemény történt; én is nyújtogatom a magamét. Az elõttem álló, hatvan évesnek látszó férfi nem tûrheti az igazságtalanságot, és határozott hangon elõreszól: tessenek a sor végére állni. Az elöl állók kézzel, lábbal, valamint amerikaiul magyarázzák: minket ide beengedtek. A hatvanéves nem tágít. Leckét ad nekem, megalkuvónak abból, miként kell nap mint nap megvívni a kis csatákat a demokráciáért, a jog uralmáért. Hát hogy nézne az ki, ha mindenki elõre állna? Õ is itt várakozik ennyi és ennyi perce, mi lenne, ha átmászna a kordon alatt, és fütyülve a többiek önérzetére odaállítana a jegykiadó pulthoz? Indulatossá váló szavait az utánam következõ, egyetemista külsejû egyetemista lány tolmácsolja angolul. A férfi a cselekvényt a szóhoz illeszti: valóban bebújik a kordonon túlra (a hatás drámai, én még sohasem éltem át ilyen mélyen az átmenet rítusát), a kordont azonban nem engedi el, jelezvén, hogy erõszakos akciója csupán illusztráció. Lehet, nem is volna képes elengedni. A sor elejére tolakodók a refrénjüket mondogatják: akik közvetlenül mögöttük állnak, azok beengedték õket. A hatvanéves úgy érzi, a sorban állás nemzetközi kódexe az amerikaiakra is vonatkozik. Visszaáll a helyére, elém, és olyan espressivóval folytatja a szócsatát, hogy újabb két perc múltán a befurakodók jegyváltás nélkül kihátrálnak. Gyõzelem.
Hiába, a tiszta elvi alapvetés és a kitartó terepmunka megtermi gyümölcsét. Szeretném levonni a tanulságokat, de nincs rá idõ, a hatvanéves ugyanis határozott crescendóval folytatja monológját. Hogy ezek a négerek ide is bepofátlankodnak (ezen a ponton derül ki: én is értek olaszul, semmi szükségem tolmácsra), nem beszélve az ingyenélõ albánokról meg a segélyeket harácsoló bosnyákokról. Hát hová jutott a világ? Mit képzelnek az ilyenek? Az egyetemista lány udvariasan és határozottan vitatkozik vele, ám az úthengert nem lehet feltartóztatni. Micsoda dolog ez, én, aki annyi áldozatot hoztam a hazámért, nem azért küzdöttem, hogy ezek fölrúgják a rendet. Ez itt Itália, itt tessék mindenkinek olaszul beszélni. (Miért nem latinul, szemtelenkedemmagamban, az jobban illik az õsi röghöz.)
Ugye megmondtam, hogy testvéri ország. Teljessé téve a demagógiát: nem vagyunk idegenek az egyesült Európában.
Barabás András