Kavafisz-átiratok

AZ ISTENEK BEAVATKOZÁSA

“Heartily know

– – – – – – – – – – –

The gods arrive.”

(Emerson)

“RÉMONIN: Il disparaîtra aumoment nécessaire; les dieux interviendront.

M-ME DE RUMIÈRES: Comme dans les tragédies antiques?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

“M-ME DE RUMIÈRES: Qu’y a-t-il?

RÉMONIN: Les Dieux sont arrivés.”

(Alexandre Dumas fils: L’ Étrangère) 

Most, nemsokára ez fog történni, aztán meg ama másik is,

ám valami valamivel késõbb, egy vagy két év múlva (ha jól számítom)

egyfélék lesznek a cselekmények, s megint másak az eszközök.

Cseppet sem gondolunk majd az egyre távolibb eljövendõkre.

Persze, igyekszünk majd, lehetõleg, még jobbra törekedni.

És mentül jobbra törekszünk, antul inkább elveszejtjük magunkat

meg az események fonalát: elvesztõdünk az általunk fölpörgetett

mozgalmak és a rajtunk túlnövõ tettek tömkelegében,

mígnem olyannyira megkeverjük, s összekavarjuk a dolgokat, hogy

a z ûrzavargó tévedések tetõfokára hágunk. És akkor, csakis akkor,

a félreértés csúcsain, a konfúziók szédítõ magasában, a káosz

küszöbén meginogva – megállunk. És akkor, akkor ismét

az isteneken lesz a cselekvés sora: õk lépnek akcióba.

Az istenek mindenkor megjelennek. Alászállnak majd

elmés gépezeteikbõl: egyeseket megint megmentenek,

másokat viszont erõszakkal kitépnek, hirtelen kiszakítanak

a színpad érzékeny talajából, s minekutána újra rendet

teremtettek, visszavonulnak a szerkezetekbe… És akkor

az egyik egyfajta dolgot fog csinálni, a másik azonban

másfélét – és így tovább, idõrõl idõre, idõvel pedig mindenki

a magáét. És akkor színre lépünk, és az egészet kezdjük elölrõl.

(1899. május)

SZÜMEÓN

Ismerem õket, igen, ismerem én is az õ legújabb verseit;

értük hevül, s csak tõlük lelkesül talán egész Bérütosz.

Majd egyszer, máskor én is aprólékosan foglalkozom velük.

Ma semmiképp, ma képtelen, még túl zavart s földúlt vagyok.

Görög nyelvben jobb, jártasabb, s tudósabb is

tán, bizonyára Libaniosznál!

Ám minek õt Meleagrosznál is többre becsülni?

Kétséges ügy, ne túlozzunk.

Hagyd abba, Mévisz, hasztalan miért fecsegsz Libanioszról

s könyvekrõl, kit érdekel? Ma mit nekem Libaniosz s a sok tudós

könyv, mindenféle mû? Ma mind sekélyes semmiség… Tegnap, Mévisz,

elcsavarogtam künn, szét a piactereken, s talán csak úgy, véletlenül

hirtelen ott találtam magamat Szümeón magas oszlopának talapzatánál.

Árnyékban ácsorogtam ott, a zord oszlop tövében,

majd sikerült besurrannom az összeverõdött tömegbe:

észrevétlenül elvegyültem a keresztény sokaságban,

a hívõk közt, akik csendes fohászokkal imádkoztak,

hódolatukban arccal a földre borulván, vagy térdre

hullva könnyû, nyári porban. Csakhogy rám, aki nem

vagyok keresztény, nem áradt át a szellem tisztasága,

sem a hit derûje, sem a hittel élõk lelki nyugalma –

hideg veríték vert ki, és tetõtõl talpig reszkettem,

hideg rázott közöttük, és émelyítõ rosszullét fogott

el engem ott, s kimondhatatlanul szenvedtem is, úgy

fölkavart, megrémített, s olyan nagyon megrendített,

fölindult voltam, hogy már szinte lágy, szelíd lettem

belé – legmélyemig hatolva mélyen meghatott.

Volnál-e szíves most, Méviszkém, nem vigyorogni?

Inkább gondold csak el, hogy már harmincöt éve,

télen-nyáron, éjjel-nappal, folyvást, harmincöt éve

immár, hogy Szümeón, szegény, az oszlop magasában él:

majdnem szoborként, méltóságában mozdulatlanul tûri,

szemrebbenés nélkül szenvedi vállalt mártíromságát.

Még mielõtt mi világra születtünk volna – én huszonkilenc éves

vagyok, s te, Mévisz, azt hiszem, jó egynéhány évvel

még nálam is ifjabb – próbáld meg, kérlek, elképzelni végre,

hogy mielõtt mi világra születtünk volna, a vén Szümeón

már akkor, olyan rég, fölmászott volt magányos oszlopára,

és azóta is ottmaradt, és azóta az Isten színe elõtt áll.

Ma semmiképp, ma még dolgozni képtelen

vagyok, munkára most gondolni sem merek.

Annyit, Mévisz, talán mégis megvallhatok,

s jobb volna tán, ha rögvest hírt vinnél nekik,

hogy bármit hisznek õk, a többi bölcs szofisták,

akármilyen lehet felõlem véleményük – momentán

én Lamónt, én is, csakis Lamónt, tartom egész

Szíria legnagyobb s leghíresebb költõjének.

(1917 júliusában)

 

TÜANNAI APOLLÓNIOSZ RHODOSZON

Apollóniosz pedagógiáról és kultúráról,

illetõleg a természettudományok neveléstani

szerepérõl, továbbá az adott körülmények

közepette alig megfelelõ mûveltségi szintrõl

beszélgetett egy bájos ifjúval, aki nemrég

hatalmas és fényûzõ házat emeltetett magának

Rhodoszon. “Én egy templomban – összegezte

a tüanai mester – ha betérek nézelõdni,

szívesebben szemlélgetek meg, bármilyen

szerény s kicsinyke is legyen az a templom,

egy aranyból és elefántcsontból faragott szobrot,

mintsem egy sokkalta grandiózusabb (meglehet,

nagyobb, bár kissé túlméretezett) templomban

egy alja szobrot, egy közönségeset, durva anyagból.’”

Egy “közönségeset” és “durva anyagból” – a legundorítóbb

azonban az, amiképpen az otromba pocsékság olcsó furfanggal

megcsal, elámít egyeseket (persze, csak a még nem eléggé

fölkészülteket), hogy leborulva imádják, s többre becsüljék

bármi másnál. A közönségeset, durva anyagból.

(1925)

 

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.