Apanyelv

Én a lángost mindig olyan lobogó tűznek képzeltem.

(Egy ötéves)

Hát nem egy angyal? – érzékenyült el apuka a gyerekágy fölött. – Előtte az élet. Vajon mi vár rá ebben a világban?

– Holnap szombat, reggel elviszed sétálni.

– Én?

– Ki más? Nekem muszáj… – És anyuka olyan sokáig sorolta, mennyi teendője van másnap délelőtt, hogy apuka már nem is figyelt rá, egyik fülén be, a másikon ki. – Megteszed helyettem? – ijesztett rá anyuka apukára.

Apuka már cseppet sem volt elérzékenyülve, és azon tűnődött, hogy ezentúl mi minden lesz másképpen, és a változások hogyan érintik majd a lelkét, amely az évek multával olyan mély lesz, hogy akár tavirózsák is nyílhatnak rajta. Elég, ha a teli hamutartót rendszeresen kiüríti a vécébe? Vagy netán a férfikar próbáiról is le kell mondania, amelyek nélkül már el se tudja képzelni a hétfő estéket? Kénytelen lesz foglalkozást változtatni, hogy betömjön még egy éhes szájat? Lelke nyugodt felszíne veszedelmesen háborogni kezdett, mintha mindjárt kiloccsanna apukából, mély űrt hagyva maga után, amely immár örökkön örökké anyuka parancsaitól és gyerekricsajtól fog visszahangozni.

– Nem esik le a korona a fejedről, közben azon morfondírozhatsz, amin csak akarsz, aludni fog a kicsi, megetetem előtte – hallotta apuka a messzi távolból.

– És nem alhatna itthon? – fordult a hang felé.

– Friss levegőn kell lennie.

– A jövő szombatot már úgy osztanám be… – próbálta apuka megmenteni legalább a másnapot.

– Hallgass, kérlek. Látod, felébresztetted. – Gyere, kicsim, kapsz tejecskét – anyuka már nem suttogott, hanem gügyögött. Kivette az újszülöttet a kiságyból, és úgy helyezkedett el, hogy apuka útban legyen. Amikor apuka látta, ahogy anyuka feszült figyelemmel emelgeti hol a jobb, hol a bal mellét, azt latolgatva, melyikből szoptasson, fölösleges embernek érezvén magát, elment lefeküdni. Csak hajnaltájban szunnyadt el, de kisvártatva felverték álmából a záporozó utasítások, hogy hány órakor itassa meg a kicsit, mikor tegye tisztába, milyen időben takarja be, melyik utcát kerülje el a babakocsival.

– Hallod, mit mondok? – kérdezte apukától.

Nem hallom, ismerte be magában dacosan apuka. Ez mind legyen más gondja, nekem megvan a magamé, nem cserélek. Mondj, amit akarsz, egy árva szót sem értek belőle. Apuka összeszorította a fogát, mintha így belülről bedughatná a fülét, kihörpintette a kávéját, felöltözött és átvette a babakocsit elsőszülöttjével. Anyuka parancsait az ajtó mögött hagyta, de hiába, nem sikerült mozgósítania a saját gondolatait. Csak gyűlöletet érzett, olyan maró gyűlöletet, hogy ha anyuka el tudta volna képzelni, biztosan nem bízza rá a gyereket. “Kellett ez nekem? Megérte? Pillanatnyi boldogság – és megette a fene az egészet! Te meg mit vigyorogsz?” – figyelte a fiát. – “Ha legalább beszélni tudnál, akkor nem volna ilyen dögunalmas veled! Miért nem lehetséges az, hogy csak az esküvődön mutassanak be minket egymásnak? Akkor tényleg elkel majd az atyai tanács. De most semmi hasznomat nem veszed, csak feltartasz! De miben? Miben, a szentségit? Mit akartam? Miért nem jut az eszembe? – Apuka tehetetlenül körülnézett a parkban.

Ekkor találkozott a tekintetünk. Ezen a szombat délelőttön is az asztalomnál ültem a nyitott ajtó közelében, és vártam az ötletet. Egyszerre csak látom, ahogy apuka megáll, mozdulatlanná dermed, mint a szimatoló kutya, és rám szegezi összehúzott szemét (látni nem láthatott, odakinn tűzött a nap, és a kocsmában nem égett a villany). Aztán elszánta magát: halkan-halkan, akárha a hálószobából lopakodna kifelé, vigyázva, nehogy felébressze a feleségét, betolta a babakocsit a koromtól fekete, alacsony mennyezet alá.

Megvan a módszerem, hogyan óvjam meg a magányomat. Tudom, hogyan rakjam szét úgy a holmimat az asztalon, hogy az legyen a látszat, többen már nem férnek oda. Olyan arckifejezéssel tudok ülni, hogy senki emberfia nem mer megszólítani. Apukánál is megpróbálkoztam ezzel (nem tagadhatom hát, hogy először nem ismertem fel benne a várva várt ötletet), de semmiféle hatást nem tett rá a dolog.

– Szabad ez a hely? – kérdezte velem súgva. Aggodalmasan a pólyára sandított, az asztal mellett befékezte a babakocsit, és letelepedett, anélkül, hogy a kövön arrébb húzott szék ismerős zaja megütötte volna a fülem. Csak ezután vett tudomást jegyzetfüzetemről, noteszemről, nyitott könyvemről és cigarettámról – és az egészet szemernyi tétovázás nélkül átdobálta behajlított karja és tenyere torlaszának a túloldalára. A pincér éppen arra járt, apuka felemelte a mutatóujját (és mindjárt ajkára is tette) és térfelére hangtalanul leereszkedett egy sör, mint lebukó nap a halastóba.

– Hát nem egy kisangyal? – hajolt a pincér a babakocsi fölé. – Fiú, ugye? – És mintha más lehetőség nem is lett volna, választ sem várva odalépett a következő asztalhoz.

– Hogy hívják a kicsit? – tudakoltam köszönés helyett.

– Milannak.

Apuka nagyot kortyolt, ringatni kezdte a babakocsit és a sörrel együtt kiélvezte mindazt, amit a kocsma kínált: a kiégetett abroszt, az összekeveredett sót és borsot a kettőnk között lévő kistányéron, a lámpa körül keringő legyeket, az aranyköpéseket a söralátéten (“Az éhség álruhás szomjúság”) és a falon (“Jobb a meleg sör, mint a hideg német nő” – gót betűkkel felpingálva), Maršík urat, akinek söröskriglijében polipként nyújtózott egy méregzöld folt, a fogason felejtett zakót, a becsukhatatlan vécéajtót, a pad alá gurult pezsgős dugót – olyan tekintettel figyelte mindezt, amilyennel a szülőföld szépségeiben gyönyörködünk, és valahonnan a lénye mélyéről (esküdni mertem volna rá) hegedűszó hallatszott. Ekkor már tudtam, hogy apukát maga az ég küldte nekem, és szó nélkül jeleztem a pincérnek, hogy apuka sörét írja az én számlámra. Apuka nem vette észre. Csak amikor a pincér elvette az asztalról a teli hamutartott, akkor eszmélt fel, mint aki álomból riad. – Már dél van?

– Itt repül az idő! – mondtam, előhúzva zsebemből a pénztárcámat. – Hagyja csak. Hiszen nem most láttuk egymást utoljára!

– Jövő szombaton is itt lesz?

– Minden nap itt vagyok.

– Akkor a szaván fogom. Legközelebb én hívom meg magát – állt fel az asztaltól s már indult is kifelé. Utána kellett kiáltanom, hogy ne hagyja a kocsmában a babakocsit.

Hű, micsoda jó dolgotok volt ma, fiúk – fogadta őket anyuka. Apukának többször le kellett játszania magában ezt a mondatot, hogy rájöjjön: anyuka dicséretnek szánta. A rossz lelkiismeret okozta, hogy valami baj volt a hallásával.

– Na látod, milyen hamar megszoktad – mosolygott anyuka.

– Az ember mindent megszokik – mondta apuka készakarva undok hangon, nehogy anyuka gyanút fogjon.

– Te is rájöttél a dolog ízére – anyuka nem tudta, mit beszél.

– Eltereli az ember gondolatait – apuka nem hazudott.

– Legfőbb ideje volt. Nagyobb szükséged van rá, mint a gyereknek. – Anyuka a babakocsi fölé hajolt. – Füstszaga van.

Apukának megállt a szívverése.

– Hiába, a város! – rögtönzött. – Mire az ember hazaér a szabadból, annyi kémény, kipufogó, bagós kerül az útjába, hogy oda a természet jótékony hatása. Mintha ki sem húzta volna a lábát. Te is ezt mondod mindig.

– Csak te sohasem akartad elhinni.

A gyerek kitátotta a száját és a cicit kereste.

– Nézd csak, papa, milyen farkaséhesek vagyunk! Hiába, a friss levegő megtette a magáét. Ennek te is csak örülhetsz. Gondolod, hogy ilyen jó étvágya lenne, ha egész nap itthon kuksoltatok volna?

Apuka elismerte, hogy anyukának igaza van.

– Holnap vasárnap, újrázhattok. Azt mondták, szép idő lesz.

– És ha nem, az se baj! – buzgólkodott apuka. – Nem vagyunk cukorból!

– Papa, nem ismerek rád! – suttogta anyuka a mellén cuppogó rózsaszínű fejecske fölött.

Nevetnem kellett, amikor apuka mindezt elmesélte. A történet barátokká tett bennünket. Hétvégén a Hordóban találkozgattunk, mindenféléről beszélgettünk, főleg a nőkről. Nem, apuka nem panaszkodott: nem is volt rá oka. Az asszony nyilvánvalóan tényleg szerette, ha már egyszer ilyen önfeláldozó apának bizonyult. Ha nincs a kicsi, észre sem vesszük, hogy eltelt egy év. De egy vasárnap apuka babakocsi nélkül érkezett, kézen fogva vezette a fiúcskát.

– Hát te már jársz?! – üdvözöltem a tökmagot. Rám emelte a tekintetét, a kis gyerekkéz kicsúszott apuka tenyeréből, a cipőcske megbotlott a küszöbben, a fiúcska elvágódott és bömbölni kezdett.

– Állj fel, katonadolog! Hát micsoda férfi vagy te?! Mutasd, megfújom a bibit – húzta fel apuka a gyereket.

– Ne sírj – vigasztaltam azzal az érzéssel, hogy az én bűnöm is, hogy elesett. – Veszek neked valami finomat. Van fagylalt!

– Óvatosan – vágott egy grimaszt apuka. – Már beszél.

– Ilyen hamar! Nagy öröm.

– Inkább nagy gond – ült le apuka. – Amíg nem beszélt, nem árulhatott el otthon. Most már muszáj lesz felhagynom a kettős élettel. Félek, hogy utoljára vagyok itt.

– Ne fesse az ördögöt a falra! – rémültem meg. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy pazar ötletem faképnél hagy, hogy ismét magamra maradok a lötyögős mondatokkal, amelyek minduntalan elválnak a dolgoktól, hiába igyekszem összeragasztani őket. Féltem, hogy a dolgok újra megnevezhetetlenek és érthetetlenek lesznek.

– Értse meg, szörnyű helyzetben vagyok – magyarázta apuka. – A gyerek előbb-utóbb megkérdezi, hol vagyunk, aztán elmondja az anyjának. Még ha egyszeri ballépésről volna szó, reménykedhetnék, hogy a feleségem szemet huny fölötte, de maga is tudja, hogy már egy éve járok ide, minden áldott héten, minden szombat-vasárnap! Száz nap! Ezt sose bocsátja meg nekem! Egyébként is kész csoda, hogy eddig még nem pattant ki.

– Ne féljen – nyugtatgattam sokkal inkább magamat, mint őt –, a gyerek csak annyit árulhat el, amennyit maga elárul neki.

– És mint mondjak neki, ha kotnyeles ujjacskájával rábök a söröskriglire, és tudni akarja, mi az?

– Ha adhatok egy tanácsot, mondja neki azt, hogy vargánya.

– Vargánya?!

– Tinórunak is mondják. Legyen kesernyés tinóru.

– És miért pont…

– Vagy mókus. Ahogy tetszik. De aztán ki kell tartania mellette, ha tűzön-vízen át. A gyerekeknek veszedelmesen jó az emlékező tehetségük.

– Nem lennék rá képes.

– De hiszen már csinálja! Maga mondta, hogy a felesége sajátságosan értelmezi a szavakat, és másképpen, mint ahogy maga megszokta, és hogy hosszú hónapokba tellett, mire megtanult úgy beszélni, hogy a felesége értse.

– De…

– Semmi de! Vagy-vagy! Itt most a maga jövője a tét! Igyon rá egy kupicával…

Amint kimondtam, ott volt az asztalon két becherovka.

– Ez mi? – hangzott az asztal túloldaláról.

Apuka elsápadt.

– A szavak csak címkék a befőttesüvegeken. Tetszése szerint csereberélheti őket – emlékeztettem apukát.

A gyerek kimeresztette szemét az aranyló hasú stampedlikre, és megismételte a kérdést.

– Ez… ezek fecskék – szánta el magát apuka. Aztán elhallgatott, mintha arra fülelne, hogyan dől romba a világ.

De csend volt, csak a gyerek selypítette zavartalanul: – Fetykék.

A kis gyerekpracli a stampedlik után nyúlt, ám a mi kezünk fürgébb volt. – Elriasztottad őket – magyaráztam meg neki. Koccintottunk apukával és magunkba döntöttük a becherovkát.

– Brrrr! – szakadt fel apukából a gyönyör indulatszava.

– Frrrr! – helyesbítettem. – Elrepültek melegebb égtájra!

– Furcsa – súgta oda nekem apuka –, egész évben nem volt lelkiismeret-furdalásom. Miért érzem magam egyszerre olyan pocsékul, amikor tulajdonképpen semmi sem változott?

– Az első pár lépés sohasem nehéz. Csak amikor már elég hosszú ideje és tántoríthatatlanul halad előre az ember. Szerencsére olyankor már nem lehet visszakozni.

– Gondolja?

– Azzal, hogy megnevezte a dolgokat, a rejtett dimenzióból átlépett a nyilvánvaló dimenzióba. Ezt már nem lehet visszaszívni. De legyen nyugodt, a szavak előbb-utóbb maguktól elválnak attól, amit jelölnek. Igaz, azt mondjuk, ez itt asztal, de ha tényleg asztal volna, akkor nem lehetne ugyanakkor table vagy Tisch! Valójában ez itt nem asztal, nem table és nem is Tisch, csak mi érezzük úgy ezeknek a szavaknak a jóvoltából, hogy tudjuk, micsoda, hogy megértettük a világ egy darabját. De ha ez itt amúgy sem asztal, miért ne nevezhetnék bárminek, akár rönknek vagy etetőnek… Hű, de késő van – lepődtem meg magam is. – A fő, hogy otthon el ne szólja magát.

Anyuka már biztosan tűkön ült. Nem volt nehéz elképzelni a családi ebédet.

– Hű, de megéheztünk a friss levegőn! Már kapod is a leveskét! – ülteti fel anyuka a fiacskáját a magas etetőszékbe. – Egyedül papizol? – Hát akkor jó étvágyat, fiúk. Hol jártatok ma?

– A tejmészetbe.

– A tejmészetbe, te nagyokos? És mi szépet láttatok abba a tejmészetbe?

– Fetykét.

– Tessék?

– Fecskéket – segít apuka.

– Fecskéket? És mit csináltak azok a fecskék?

– Frrrr…

– Pontosan, úgy csináltak, hogy frrrr! – Anyuka nem győz csodálkozni, hogy megeredt a gyerek nyelve! – Mert egy csomó inger éri – emlékezteti apukát. – Lépten-nyomon valami újjal találkozik!

Apuka csak tudja.

– És még mit láttatok?

– Vajnyát.

– Vargányát – ismétli el apuka, hogy anyuka megértse.

– És miért nem szedtétek le? Belefőztem volna a levesbe.

– Nem ehető vargánya volt, hanem kesernyés tinóru.

– És a papa felismerte?

– A papa megöjte.

– Mit beszélsz? Kit ölt meg a papa?

– A kígyót – siet apuka a magyarázattal.

– Kígyó volt a parkban?

– Ma az erdőben voltunk. A parkot már úgy ismerjük, mint a tenyerünket – és az erdő egy ugrásnyira van.

– Nem túlzás ez? – komolyodik el anyuka. – Ha a vadonba viszed nekem, nem tudom, hogy legközelebb elengedlek-e benneteket.

– Hallod ezt, kisfiam? A mama friss levegőre vágyna, de a zord időjárást nem bírja! Kalandort akar faragni a fiából, de a kalandtól eltiltja. Hát ilyenek a nők, majd rájössz te is, fiacskám.

– Arra még ráér – irul-pirul anyuka. – Most hajcsizni megy. Már dörzsöli a szemét szegényke.

Anyuka lefekteti a gyereket a kiságyba, és egészen ellágyulva megy vissza apukához.

– Csodálatos vagy. Nem győzök ámulni, mi mindent tud már a természetről. Rólad sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent tudsz. Amikor együtt vagytok, pihenek egy kicsit vagy olvasgatok, hogy ne egyfolytában a tűzhely körül sürgölődjek. Te is jól jársz vele: nem egy ostoba, fáradt feleség vár otthon. Mellesleg, észrevetted, hogy elmúlt az örökös náthád, és az utóbbi időben egyszer sem voltál beteg?

– Hát persze, hogy észrevettem. Összeszedtem magam.

– Megemberesedtél, drágám – süti le anyuka a szempilláját.

Főerdész úr – szóltam oda a pincérnek – erre száll még egy madárraj?

– De már ne fecskék legyenek – kérte apuka.

– Akkor legalább pintyek.

A pincér két kis Fernetet hozott.

– Még világosban haza kéne érnünk. Hogy el ne tévedjünk. Szélvihar készül, és az erdőben kétszer úgy zuhog.

– A tizenegyes dönt – vetek hozzáértő pillantást a plafonra.

A gyerek közben megitta a limonádéját. – Szedhetek még margarétát?

– Inkább már ne, kisfiam. Állandóan ki kéne menned kígyót ölni.

– Megmutatom neked, hol nő az áfonya. Szaladj csak oda a vízeséshez, ott annyi van, hogy feketéllik tőlük a környék – küldöm ki a fiút a söntésbe cukorkáért.

– És visszafelé hozz rőzsét. Tüzet rakunk… – Apuka félbehagyta a mondatot, mert kettesben maradtunk. – Szeretnék köszönetet mondani magának – kezdett bele egy másik mondatba. – Hála magának, nemcsak itt van részem szép pillanatokban, de otthon is. Soha sem voltunk még ilyen boldogok a feleségemmel.

– Azért csak legyen résen. Ekkora szókinccsel már ajánlatos szótárt vezetni – a tapasztalat beszélt belőlem.

– Félek, meg ne találja takarítás közben.

– Nyugodtan itt hagyhatja. Én majd rendszeresen kiegészítem a szókészletet, és mielőtt hazamegy, mindig kikérdezem magát.

– Mivel érdemeltem ki a kedvességét?

– Ha mindenáron valami indokot akar, mondja azt magának, hogy nekünk, férfiaknak össze kell tartanunk. – Vigyázat, már itt van – szűrtem a fogam közt.

A gyerek ügyesen felkapaszkodott a székre és ropogtatni kezdte a cukorkát.

– Hallja ezt a csendet? – vettem fel újra a beszélgetés elejtett fonalát.

– A fenyőtoboz ég a legjobban – kapott észbe apuka, cigarettára gyújtva. – És milyen jó szaga van! Szívd be mélyen a levegőt!

A pincér letette az asztalra az étlapot. Apuka a hulló lombról szóló verssel kommentálta mélabúsan.

– Nézze – mutattam az étlapot. – Őzek! Manapság már nagyon ritkák. A háború előtt medvék is voltak itt! Apám mesélte. Én már nem találkoztam velük. – Minden nap kihal valami élőlény – hívtam fel a gyerek figyelmét a kihúzott ételekre. – Persze, itt csak hétfőtől látod ezt.

– Sajnos mennünk kell – sóhajtott fel apuka, amikor úgy helyezkedtem el, hogy velem együtt olvashassa az étlapot. – A mama ebéddel vár minket.

Ekkor találkoztunk utoljára a kocsmában. A következő szombaton hiába vártam apukát, vasárnap sem jött. Sejtettem, mi történhetett, sőt láttam a kocsma falán, mint valami filmvásznon. A gyerek jó éjszakát kíván anyukának, anyuka hátrafordul a mosogatótól, megtörli a kezét, és homlokon csókolja a fiát. Közben valahogy olyan baljós arcot vág.

– Haragszol? – rebegi a gyerek.

– Rád nem.

A konyhába belép apuka.

– Ti már megvacsoráztatok? – tájékozódik. – Miért nem szóltál? – fordul anyukához.

Anyuka újra megtörli a kezét és kihúzza a konyhaasztal fiókját. Elővesz egy papírlapot és apuka szeme elé tartja. – Meg tudod ezt magyarázni nekem?

A gyerekkéz rajzolta bájos kis képen a Hordóhoz címzett kocsma söntése látható.

Apuka igyekszik időt nyerni. – A te műved? – pillant elismerően a fiára.

– Az a kép címe, hogy Papával az erdőben – teszi hozzá anyuka.

Nincs értelme tagadni. Apuka leül a székre és várja, hogy az égő kanóc mikor éri el a robbanóanyagot.

– Három éve elbeszélünk egymás mellett – robban anyuka.

– És még soha nem értettünk ilyen jól szót, ne feledd! – próbálja tréfával elütni a dolgot apuka. Reménye sincs a sikerre.

– Felfogtad, hogy ősszel óvodába megy?

– Majd behozza a lemaradását, a gyerekek könnyen tanulnak nyelveket. Szótárt vezetek neki – henceg apuka, ám anyuka ettől egyáltalán nem hatódik meg. Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy apuka ezzel újabb kanócot gyújtott meg. – Feküdj le, kisfiam, holnap szombat, kirándulni megyünk – ígéri apuka hebehurgyán.

– Sehová sem mentek! – már robban is. – Sipirc az ágyba!

– És mesél nekem a papa?

– Untig elég volt a mesékből! Lefeküdni! – Anyuka beviszi a gyereket a hálószobába. Mielőtt apuka kitölthetné magának a szilvapálinkát, anyuka már vissza is jön, becsukja az ajtót, elveszi apukától a flaskát, felakasztja a kötényét, leül. – Most pedig mondd meg az igazat.

Apuka megmondta. Falra hányt borsó.

– Tönkretetted a gyerek egészségét! – ítélkezett anyuka.

– Miért, láttál rajta valamit?

– Ez majd akkor derül ki, ha nagyobb lesz.

– Akkor legfeljebb a felnőttkori nyavalyák mutatkoznak meg.

Anyuka nem nevetett.

– Honnan ered az a babona, hogy kint a sárban egészségesebb, mint odabenn a jó melegben? A szemközti fiút tüdőgyulladással hozták haza a hegyekből! Egyáltalán értékeled, hogy öt év alatt egyetlenegyszer sem fáztunk meg? Nem tudjuk, mi fán terem a szénanátha! Az összes környékbeli gyerek folyton taknyos!

Anyuka nem felelt.

– Amikor a kocsmában azt mondjuk, körözött, vajjal, paprikával, sóval összekevert juhtúrót értünk alatta. És kinn a szabadban? Melyik a kisebbik rossz?

Anyuka végre nyelt egyet.

– Három évig a bolondját járattad velem, csúnyán becsaptál.

– Miért tettem volna? Életem három legboldogabb éve volt! És ezt neked köszönhetem! De ezentúl tényleg muszáj lesz becsapnom téged, ha így viselkedsz.

– Hazugságokkal traktáltál engem is, meg a gyereket is!

– Ezt meg honnan veszed?

– Nem azt mondtad neki, hogy a természetben vagytok?

– És talán nem ott voltunk? Azt hiszed, a természet egyenlő az időjárás szeszélyeivel? Legfeljebb a te szemedben! Mi másképpen vagyunk berendezve! Más a természetünk! Ezért nem értesz minket!

Ezt nem kellett volna. Anyuka sírva fakadt.

Én meg itt ülök, nyakig a bűnben, én vagyok az oka két rendes ember boldogtalanságának. Nem hagyhatom cserben őket. Megvan apuka névjegye. Veszek egy csokor virágot, és megyek, hogy töredelmesen bevalljam bűnömet.

Apuka nyitott ajtót.

– Nahát, micsoda kedves vendég! Éppen ebédelünk, nem tart velünk?

– Nem, köszönöm, nem ebédre jöttem. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom, szombatonként egyre magát lesem, de hiába, csak nem jön, lelkifurdalásom van, hogy bajba kevertem, szeretném átadni a kedves feleségének ezt az apró figyelmességet őszinte sajnálatom jeléül…

– Nincs miért bocsánatot kérnie, de a virágot biztosan nem utasítja vissza a feleségem. Fáradjon beljebb, nem, ne vegye le a cipőjét…

Így aztán beléptem, inkább bábuként, mint szerzőként, apuka tolt-lökdösött hátulról.

– Jó napot – hebegtem – , én vagyok a ludas, az én ostoba ötletem veszélyeztette családi boldogságukat…

Anyuka ragyogó tekintettel felállt, csókra nyújtotta a kezét, elvette a virágcsokrot, és közben egy pillanatra sem tűnt el arcáról az a bizonyos anyai mosoly, amelyet a boldog házasságban élő nők az agglegényeknek tartogatnak:

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Attól tartottam, hogy nem lesz alkalmam köszönetet mondani önnek.

– Köszönetet mondani? Nehéz perceket szereztem kegyednek…

– Semmit sem adnak ingyen. Tanuljon csak. Ahány nyelv, annyi ember.

Ettől aztán nem lettebb okosabb. Miféle nyelv?

– Mindig bántott, miért nem tudunk szót érteni mi ketten, amikor szeretjük egymást. Egyszer aztán a férjem szokása szerint megint kiabált velem (ha az ember nem beszéli a nyelvet, hát legalább a hangját megemeli), hogy miért veszek annyi fölösleges dolgot, én meg visszafeleseltem, hogy csak a legszükségesebbet tudom megvenni, mert a keresetéből nem telik fölösleges dolgokra. Ekkor a kiságyból megszólalt Milan: “Amikor a papa azt mondja, fölösleges dolog, narancsra gondol. Amikor a mama azt mondja, fölösleges dolog, a Hamlet sokadik fordítására gondol.” Szó szerint így mondta, akár hiszi, akár nem! Ha nincs a fiam, sohase tudom meg, hány olyan szó van, ami a férjemnek egészen mást jelent, mint nekem: tisztaság, egészség, későn, vicc, munka, tél… Legfőbb ideje volt, hogy valaki tolmácsoljon nekünk.

Anyuka hozott egy negyedik tányért, és telemerte levessel.

– Jó étvágyat.

Nem kellett kétszer mondania.

Fordította V. Detre Zsuzsa

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.