Magyarok kivonulása

A demokráciában nem kötelező részt venni. Még a részvételi demokráciában sem. Sőt, a részvételt meg is lehet tagadni. Mindenkinek szabadságában áll kivonulni és nem kivonulni valamiből vagy valahonnan; kilépni pártból, kormányból, koalícióból, választási blokkból vagy maradni, ahol van, ha pedig marad: tiltakozni és nem tiltakozni; részt venni a választási versengésben és nem venni részt, elmenni szavazni és nem menni el. Persze, ami szabadságában áll valakinek, nem mindig áll módjában vagy érdekében. Az európai parlamenti választások részvételi arányának fényében (a választásokra jogosultaknak alig több mint fele ment el szavazni), okkal és joggal vethető fel a kérdés: milyen arányban, milyen mértékben veszik ki részüket a demokrácia gyakorlásában a magyar állampolgárok? Kiveszik-e egyáltalán? Mármint azt a részt, amely őket mint a politikai közösség (a démosz) egyenjogú tagjait, megilleti. Miért nem veszik ki vagy miért nem akkor, amikor erre módjuk van? Miért várják meg azt a pillanatot, amikor esetleg már nem lesz mit vagy nem lesz mód mit kivenni? Vagy talán tömeges kivonulásukat a választásból ezúttal tiltakozásként, sőt, lázadásként kell felfognunk? Tiltakozásként, de mi ellen? Az Unióhoz való csatlakozás ellen, a kormány, a koalíció ellen, a szocialista párt ellen, a formálódó kétpártrendszer ellen, egyáltalán mindenféle párt, politikus és politika ellen? Attól függ, kik voltak a kivonulók és mit jelentett, mi ellen és mire irányult kivonulásuk: a konkrét választásból való kivonulás ugyanis akkor tekinthető tiltakozásnak, ha túlmutat önmagán és az egész kormányzat választói bázisából való kivonulással fenyeget, ha tehát a kivonuló nem egyszerűen hátat fordít politikának, kormányzatnak, pártnak, hogy helyette valami mást (más pártot vagy politikai terméket) válasszon, hanem éppen hogy belemegy a politikába: kivonulásával igyekszik kikényszeríteni a kívánatos változást, megállítani, ha ez még lehetséges, a teljesítmény további romlását azon a területen (pártban, kormányzásban, politikai oldalon), amelyet választóként, szimpatizánsként, gyakran csak jobb híján vagy a politikai ellenféllel szemben érzett viszolygásból és félelemből, esetleg aktivistaként vagy a párt tagjaként is sajátjának tekint.

Részvétel és engedetlenség

Részt venni vagy nem venni részt? – ez itt a kérdés. De miért venni részt? Mi célból? Nyilván azért, hogy érdekeink vagy értékeink szerint befolyásoljuk a parlament, a kormányzat összetételét, a hatalomra törő pártok programját, a kormányzás stílusát, a politikai vezetők döntéseit, melyek közvetve vagy közvetlenül, kisebb vagy nagyobb mértékben, rövidebb vagy hosszabb távon életkörülményeinket, életlehetőségeinket, sőt, életünk minőségét is meghatározzák, vagy legalábbis érintik: rontják, vagy javítják valamelyest. Ha érdekeltségünket felismerve úgy döntünk, élünk jogainkkal, kivesszük részünket a demokráciából, újabb kérdés merül fel: mi módon juthatunk hozzá a részünkhöz? Hiszen a hozzájutásnak korántsem egyetlen útja és módja a választásokon való részvétel, a népszavazás vagy a pártok listáira és küldötteire leadott szavazat. Sőt, gyakran ez tűnik a részvétel legilluzórikusabb módjának, amely mintha csak arra lenne jó, hogy legitimálja a politikai és gazdasági elit uralmát, korántsem biztosítja azonban a választók tényleges befolyását és hathatós ellenőrzését fölötte. Megtagadni a részvételt valamiben – végső soron engedetlenség. Az engedetlenség skálája persze nagyon széles lehet: az engedetlen polgártól a polgári engedetlenségi mozgalmakig, az adófizetés és a katonai szolgálat megtagadásától az együttműködés megtagadásán át, valaminek bojkottálásáig, blokádjáig, okkupációjáig és a közintézmények dolgozóinak munkabeszüntetéséig. Mert polgári engedetlenségről csak az állammal szemben lehet értelmesen beszélni. De a polgár mint vásárló engedetlen lehet a piacon is. Megvonhatja bizalmát egy terméktől, egy cégtől, megtagadhatja a vásárlást, bemondhatja az unalmast (például az áru vagy szolgáltatás minőségének folyamatos romlása esetén, vagy mert megunta, talált helyette jobbat). Újabban sokan azért vonulnak ki egy termék fogyasztásából, mert ráébrednek (vagy a fogyasztóvédelmi aktivisták ráébresztik őket, esetleg elhitetik velük), hogy egészségükre ártalmas vegyszereket tartalmaz. Ha a részvétel megtagadása demonstratív jelleget ölt, maga is állásfoglalássá, tetté, vagyis aktív és felelősségteljes részvétellé válik. A részvétel megtagadása tehát nem mindig kivonulás valamiből. A támogatás, a helyeslés, a lojalitás, az engedelmesség megvonása vagy visszatartása olykor azt célozza, hogy az adott területen vagy szervezetben változás következzen be, mert teljesítményének romlása vagy általános hanyatlása elviselhetetlen szintet ért el tagjai, hívei, pártolói számára. Hanyatlását nem tűrhetik tovább. Még sziszegve sem. A szavazatok megvonása gyakran büntető vagy figyelmeztető jellegű: azt a pártot büntetik, vagy figyelmeztetik vele, amely visszaélt tagjai és hívei, követői és rokonszenvezői bizalmával, eltávolodott elveitől és ígéreteitől, amely nem ismeri sem okait, sem ellenszerét annak a visszaesésnek, amely teljesítményében (vagy annak társadalmi elismertségében) bekövetkezett. A választási rész-nem-vétel ez esetben mindenesetre protestálást, a le nem adott szavazat protest-szavazatot jelent. A rész-nem-vétel azonban kétségkívül kivonulást is jelenthet. Kivonulást a politikából, mint olyanból és kivonulást egy politikai szervezetből vagy annak támogatói köréből, választói bázisából. Általános szabály – mint azt Albert O. Hirschman Kivonulás, tiltakozás, hűség című, e tárgykörben immár klasszikusnak mondható művében behatóan elemzi –, hogy minél akadálytalanabbul, minél kisebb érzelmi vagy egzisztenciális kockázattal lehet valahonnan vagy valamiből kivonulni, minél kevésbé vagyunk valamilyen értelemben foglyai egy szervezetnek, egy terméknek, egy szolgáltatásnak, egy helyzetnek, annál jobban csökkenhet az adott területen vagy szervezetben a tiltakozó potenciál. Ebből a szempontból az európai parlamenti képviselőválasztás Magyarországon, amely – ahogyan szelídebb vagy ugyanilyen kiélezett formában másutt is – kormányzat és ellenzék erőpróbája is volt, különösen érdekes képet mutat. A tiltakozás különféle formáit rendszerint a hűséges fogyasztók választják a piacon (a politikai piacon is), míg a kivonulást azok, akiket semmiféle – érzelmi vagy világnézeti eredetű hűségből, esetleg megszokásból fakadó lojalitás nem fűz az adott termékhez, teljesítményhez, szervezethez, személyekhez. Ugyanezért, mindazokban a helyzetekben és mindazokban a szervezetekben, amelyekben a kivonulás korlátozott, mert egzisztenciális vagy érzelmi kockázata van, mert nincs hová kivonulni (a szervezetnek vagy vállalkozásnak monopóliuma van az adott szférában vagy politikai oldalon), netán a kivonulást szankcionálják, érzelmi, erkölcsi, politikai büntetést – kiközösítést, zaklatást, üldözést, leváltást, elbocsátást – von maga után (“kivonulásod – megfutamodás: az ellenséget erősíted vele, aki kivonul – áruló, kést döf a párt hátába” stb.), ott szükségképp felerősödik a tiltakozás.

A demokrácia “részvényesei”

A demokráciában mindenkinek része van. A demokrácia részvényesei maguk az állampolgárok. Mért nem szavaznak hát a politikai részvényesek nagygyűlésen, ha azt nagyritkán összehívják, s ahol leginkább van alkalmuk és módjuk befolyásolni az államüzem irányítását, leváltani addigi vezetését vagy megváltoztatni összetételét, módosítani stratégiáját? Hogyan lehetséges, hogy saját köztársaságuk – e különös “részvénytársaság” – sorsa hidegen hagyja a “részvényesek” – a választásra jogosult állampolgárok – többségét? Miért gondolják, remélik annyian, hogy személyes sorsuk, közösségi és egyéni boldogulásuk szempontjából közömbös, melyik politikai erő kerül hatalomra, kik képviselik őket, kik hozzák meg az élet legkülönfélébb területeit érintő – szabályozó, korlátozó vagy korlátokat lebontó – döntéseket a választott testületekben, önkormányzatokban és parlamentekben és kik és hogyan szereznek érvényt e döntéseknek, miként hajtják végre az elfogadott törvényeket? Miért engedik át másoknak (a választók politikailag és egzisztenciálisan legérdekeltebb és legaktívabb kisebbségének) a rendelkezési jogot saját politikai tőkerészük fölött? Ahhoz, hogy politikai tőkémet (hatalom-részemet, amely a politikai tőkéből jár nekem) befektessem egy ügybe (ez esetben persze közös ügybe vagy közügybe), egy vállalkozásba, egy pártba, először tudnom kell, miféle ügyről, vállalkozásról van szó; másodszor fel kell ismernem érdekeltségemet az ügyben; harmadszor pedig ismernem kell a szolgáltatót, vagyis a pártot, amely a közös ügy vitelére ajánlkozik: rábízhatom-e kisded politikai tőkémet? Nem fogja-e elszélhámoskodni vagy a maga javára felélni? Nem fog-e átverni, mint a többiek, vagy mint a legutóbb ő maga is tette? Szóval a kérdés az, hogyan és hol, kitől és mitől tájékozódhatom: mibe fektessem, kire bízzam politikai tőke-részemet? A magyar választók közel kétharmada, mint ismeretes, rész-nem-vételével (magyarán: lábával) szavazott legutóbb az Európa Parlamenti választáson (be se tette a lábát a szavazóhelyiségekbe). Azzal szavazott, hogy nem ment el szavazni. Első megközelítésben ennek a választásnak csak vesztesei vannak. Legfőbb vesztese, persze, maga a képviseleti demokrácia (és persze, az Európai Unió, hiszen a rész-nem-vétel az újonnan felvett országokban szinte mindenütt kiugróan magas volt, noha politikai jelentősége és konkrét jelentése országonként igen eltérő). Mivel a részvétel értelme – részben öröklött okok miatt, részben a politikától való általános megcsömörlés, a közös ügyekből való kiábrándulás és a fogyasztói típusú privatizálódás hatására – a társadalom mind nagyobb része számára egyre kérdésesebbé válik, marad a részvétel legkönnyebb, e térségben legbejáratottabb és látszólag legradikálisabb módja: a kivonulás a politikából. A részvételi demokrácia inverze. Mivel pedig Magyarországon legalább 1920 óta – az ország méretei és centralizáltsági foka (főváros-központúsága) következtében korántsem volt olyan egyszerű kivonulni valahová, mint mondjuk a hatalmas kiterjedésű Egyesült Államokban vagy Oroszországban, a nyelvi elszigeteltség pedig önmagában is akadályát képezi az ország tömeges elhagyásának (a közel fél évszázados politikai elszigeteltség csak fokozta ezt), marad a magánéletbe (családba, fogyasztásba, szakmába, hobbyba stb.) való kivonulás, amely a Kádár-korszakban formálódott társadalmi rutinná. (A menekülést vagy a kitelepítést természetesen nem tekintem kivonulásnak.) Ez az össznépi kivonulás a politikából a magánéletbe azt eredményezi, hogy hovatovább mindenki elfogadja, már-már normaként tiszteli a politikában érvényesülő antinormát: ha egy politikus nem önös érdekeit, priváthasznát követve veti magát a politikába, hanem esetleg eszmei vagy erkölcsi megfontolások, értékek, közös érdekek, világnézeti meggyőződés, a közjó, a társadalom szolgálata vezetik, akkor vagy veszedelmes idióta, vagy kóros hazudozó. Innen nézve nincs semmi meglepő abban, hogy a privátgyarapodás szempontja és az üzleti érdek – olykor maguknak az üzleti élet politikai jelmezt öltött szereplőinek képében – egyre leplezetlenebbül nyomul be a politikába, hogy támogatásokat, pályázati pénzeket, kedvezményeket hasítson ki magának a költségvetésből. Valóban: nagyobb hozamot ígérő befektetés, mint a politikába való befektetés nemigen képzelhető el ez idő szerint, noha kétségtelen, hogy a kockázat ezen a területen elég magas. Közügy, közember, közerkölcs, közösségi ethosz: ezek immár vagy értelmetlenségek, vagy a magánember “értelmes önzésének” elfedésére szolgáló színpadi kellékek és dagályos szólamok. Ha a társadalomban uralkodóvá válik a politikával szembeni közöny, undor és unalom érzülete, ha egyre többen gondolják azt, hogy aki nem húzhat belőle semmiféle magánhasznot, az jobb ha nagy ívben elkerüli a politikát, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az üzletemberek politikai pályára lépésével párhuzamosan egyre szélesebb rétegek vonulnak ki a politikából, idegenednek el a köztársaságtól: “mi közünk hozzá? nem vagyunk mi sem nagyvállalkozók, sem megélhetési politikusok, sem pártokat finanszírozó klientúrák serény tagjai!” A politikai részvétel felesleges és unalmas időtöltés, az egyszeri választónak semmi haszna belőle, más hasznot ugyanis, mint azonnali priváthasznot már elképzelni sem tud. Nem azért, mert nincs képzelőereje, hanem azért, mert erről győzte meg őt saját mindennapi tapasztalata, és persze médiatapasztalata is, hiszen az egyes, esetleges, elszigetelt tapasztalásokat korunkban a média általánosítja és emeli a kollektív képzelet szintjére. Ha még a közember, a politikus sem rest, sem kába hasznot húzni pozíciójából, kikaparni magának és övéinek a tűzből a gesztenyét, akkor minden állampolgári részvétel a politikában – hiábavaló: szánalmas naivitás, öncsalás, erőpocsékolás. Édesmindegy, ki van hatalmon: mindenki ugyanazt csinálja, legfeljebb másként, legfeljebb a fordulatszámban van különbség. Ezek ügyesebbek a lopásban, amazok ügyetlenebbek. Ezeknek az étvágya egyre nő, amazoké mintha lohadna már. Ha a korrupció a hatalomgyakorlás hallgatólagosan elfogadott normájává válik – “Mért ne legyek korrupt én is? Kiterítenek úgyis!” –, akkor rövidebb-hosszabb pangási időszak után a duopolisztikus pártrendszer összeomlásra van ítélve. Hogy aztán a romok alól, milyen színű, állagú és jellegű populizmus mászik elő, az már helyi hagyományok, társadalmi hangoltság, tulajdon és hatalom közötti pillanatnyi erőviszonyok, különféle személyi ambíciók és konstellációk függvénye. Egyetlen ország sincs demokráciára ítélve, még az Unióban sem, legalábbis addig, amíg ténylegesen nemzetállamok konföderációja csupán. Végtére ki is lehet vonulni belőle. A politikai vákuum autokratikus személyi hatalommal való kitöltése (a “politikai káosznak” nevezett szabadság felszámolása és az úgynevezett “rendteremtés”) Európában ma már nem feltétlenül követeli meg a parlamentáris rendszer formális felszámolását – létezik delegatív demokrácia, telekrácia, demokratúra, parlamentáris zsarnokság is. Mindenesetre a rész-nem-vételi demokrácia (a velejéig korrupt és züllött pártpolitikából való kivonulás) mindig a részvételi zsarnokság rémét idézi fel (ahol a részvétel becsület és dicsőség dolga, s aki nem vesz részt – áruló), függetlenül attól, hogy ez nyílt személyi uralomként vagy a demokratikus intézmények és procedúrák formális fenntartása mellett valósul-e meg. Az általános csalódottság, türelmetlenség, elégedetlenség, amely manapság a képviseleti demokráciát övezi szerte Kelet-Közép-Európában, sok mindennel magyarázható: a rendszerváltás konkrét lefolyásával (a tömegek kimaradása belőle, liberális és nemzeti illuzionizmus, lenyúlásos privatizáció, az életszínvonal romlása, kevesek gyors meggazdagodása és sokak elszegényedése, munkanélküliség, közbiztonság romlása stb.) a demokratikus hagyományok hiányával, a régi-új tulajdonosi elit gátlástalan önzésével. De bármi legyen is a politikából kivonulás (a rész-nem-vétel) oka, eredménye csak egy lehet: a politikai demokrácia halála. A modern tömegtársadalomra méretezett, mediatizált képviseleti demokrácia sok tekintetben csakugyan illuzórikus hatalmat ad az atomizált választónak. Ám a képviseleti demokrácia szabadságfokát csak annak mértékében lehet meghaladni, hogy eszközeit, formáit, használati módjait egy társadalom már magáévá tette, hogy nem kevesebb, hanem több szabadságot akar ennél. A részvételi demokrácia gyakorlata csak magának a képviseleti demokráciának az elégtelenségéből, belső ellentmondásaiból és bejáratott technikáinak továbbfejlesztésével születhet meg. Különben a “rossz”, “nevetséges”, “illuzórikus”, “rendetlen” képviseleti demokrácia könnyen a szabadságnélküliség demokráciájába csúszhat bele. A rész-nem-vételi demokrácia nem előre, hanem visszafelé mutat: a paternalista szabadságnélküliség rendje és boldogsága felé, a vezér-elvű populizmus uralmi módját készíti elő: hívja, erősíti, igazolja. Egyfajta fáradtság, hiábavalóság érzése lesz úrrá időről-időre a képviseleti demokráciától csodákat váró társadalmon: “elég a zűrzavarból, az átláthatatlan, korrupt hatalomból, ebből a sok hívatlan politikusból, jöjjön most már valaki, egy elhivatott, aki gatyába rázza végre ezt a kócerájt!” Mintha a zűrzavar nem abból eredne, hogy maguk a politikai közösség tagjai nem voltak képesek vagy nem kívántak a politikai élet alanyaivá válni, hogy megint az államot (mindegy, hogy az államot most éppen “demokráciának” nevezik) tették meg a politikai élet alanyává, amely – gondolták – a régitől csak abban különbözik, hogy gondoskodik jólétükről és békén hagyja őket. A demokrácia azonban egyáltalán nem gondoskodik semmiről és senkiről. Gondoskodó demokrácia nem létezik, csak gondoskodó állam. A demokrácia előfeltétele a gyerekkorból – a politikai gyerekkorból is – kilépő, magáért jótálló meglett ember, aki élni tud szabadságával, aki nem mástól és másoktól várja gondjai és bajai megoldását, s nem is hárítja bajaiért a felelősséget másokra, aki képes szövetkezni és cselekedni gazdaságban, politikában és civiltársadalomban egyaránt. A problémát az új demokráciákban éppen az jelenti, hogy ez a meglett ember nem lett meg és nem is lehetett meg, hiszen csak abban a folyamatban jöhetett volna létre, amely a demokrácia létrejövési folyamata. Csakhogy – mint e térségben már annyiszor annyi mindent: jót és rosszat egyaránt – a demokráciát bevezették. Felülről érkezett, az elitcsoportok megegyezésének eredményeként, jogászok műveként: nem a társadalom ellenére, de nélküle. A társadalom inkább haszonélvezője és elszenvedője volt, nyertese vagy vesztese lett annak a folyamatnak, amely a politikai keresztségben a “rendszerváltozás” nevet kapta. Ennek megfelelően a hatalom és társadalom közötti korábbi alapviszony nem módosult lényegesen. A maximum, ameddig a magyar társadalom a politikai aktivitásban kész (és bizonyos mértékig: hajlamos) elmenni, hogy a nevében kormányzó, ráruházott és szerzett alanyiságával folyamatosan visszaélő, tehetségtelennek vagy arrogánsnak bizonyuló uralmi elitet négyévente kiűzze a hatalomból. De – a jelek szerint – ez a képessége is hanyatlóban van. Csalódottsága, elégedetlensége, türelmetlensége és büntető kedve olyan szintet ért el, amikor a káoszért, a korrupcióért, a kiszolgáltatottságért már nem ennek vagy annak a kormányzatnak, pártnak, hanem az egész parlamentáris rendszernek, magának a demokráciának kész benyújtani a számlát. De ezek még csak előjelek. Talán még nem tartunk itt. A legutóbbi választási rész-nem-vételben – mint azóta kormányváltásig menő politikai következményei is megmutatták – a tiltakozás gesztusa erősebb volt, mint a kivonulásé.

Passzivitás, kivonulás, tiltakozás

Az állampolgárok általában annál több időt és energiát szentelnek a politikai részvételre, minél átláthatóbb számukra a politika világa, minél világosabb a versengés tétje, minél inkább felismerik, mekkora hasznuk vagy előnyük származhat abból, hogy így vagy úgy dől el a választás kimenetele, ez vagy az a politikai erő kerül hatalomra, minél valószínűbbnek látszik számukra, hogy részvételükkel befolyásolhatják, mi legyen és mi ne legyen, ki kapjon és ki ne kapjon felhatalmazást és mire? Ha ezt az összefüggést az uniós parlamenti választások statisztikai adatainak tükrében nézzük, nem lehet kétséges, hogy az állampolgárok nagy többsége számára a várható/remélhető haszon, csakúgy, mint az a bizonyosság, hogy szavazatukkal az Európai Parlament döntéseit saját érdekükben – akár csekély mértékben is – befolyásolhatják, a nullával volt egyenlő. Ennek megfelelő szinten mozgott a választási részvétel, ennek megfelelő erőfeszítésre voltak hajlandók a választók. A szavazásra mozgósíthatók (a részvételt vállalók) túlnyomó többsége úgynevezett “biztos pártválasztó” volt, a pártok rajongó, elszánt vagy kelletlenül kitartó híve, akit sikerült meggyőzni arról, hogy a választás igazi tétje az ellenzék és kormányzat közötti erőpróba, politikai presztízsharc, s ennek eredménye – ki tudja – akár még előre hozott parlamenti választás is lehet, de a kormányzó pártok megroppanása és az elközelgő választások megnyerése biztosan. A rész-nem-vétel alapvetően háromféle magatartásnak felelhet meg: a passzivitásnak, a tiltakozásnak (a támogatás megvonása, szembehelyezkedés, de nem pártváltás) és a kivonulásnak (átpártolás, más párthoz csatlakozás, elpártolás mindenféle politikai részvételtől másfajta tevékenységek, ügyek, örömök kedvéért). Ha a rész-nem-vétel oka a passzivitás, abban az adott terület, tevékenység, termék semmiféle aktív értékelése (elutasítás, elfordulás stb.) nem játszik szerepet. Nem az általános kiábrándultságból, megcsömörlésból fakadó elfordulás ez a politikától, amelyben a politikai aktivitásról azért mondanak le, hogy másfajta aktivitással váltsák fel más területen. Ez kivonulás, nem passzivitás. Olyan politikai passzivitás is létezik, amelyet meg sem érint a politika; nem kivonulásból következik és semmiféle ellenállást, tiltakozást nem jelent. A társadalom bizonyos rétegei előtt a politika – problematikájával, tétjeivel, cselekvési módjaival – zárt és ismeretlen világ, amelyhez még negatív értelemben sem jutnak el. Passzivitásuk politikailag artikulálatlan. Nem tagadják, nem utasítják el a politikát, ehhez ugyanis már a politika valamilyen – mégoly negatív – tapasztalatára és ismeretére volna szükség, számukra viszont a politika egyszerűen nem létezik. Passzivitásuk még rész-nem-vételként is bajosan határozható meg. A politika világából kiesetteknek, kimaradottaknak, az úgynevezett politikai névteleneknek sejtelmük sincs róla, miben nem vesznek részt. Még a csalódásig és lázadásig sem juthatnak el. Formális jogi értelemben tagjai ugyan a politikai közösségnek, ténylegesen azonban nem azok, még csak azt sem tudják, hogy minek nem a tagjai. Hogy egy modern társadalomban mekkora a politikai névtelenek száma, az nagy mértékben a műveltség és az – ettől alig elválasztó – jólét szintjétől függ. Kétségkívül az egész társadalom, de különösen a politikai osztály felelőssége, hogy a politikai névtelenek száma nő-e vagy csökken. Ha a politikai névtelenek részaránya magas, eléri a politikailag választásra és szervezkedésre jogosultak számának egyharmadát vagy felét is, akkor erősen beszűkül a politikai cselekvők köre a parlamentáris demokrácia játékterében, egyben pedig megnő a populista rendszerváltás esélye, s vele együtt a személyi uralom kialakulásának kockázata is. A rész-nem-vétel másik lehetséges oka a kivonulás. Mit jelent kivonulni valahonnan? Például ki lehet vonulni egy termék fogyasztásából, mert esett a minősége vagy mert a fogyasztók tömegesen ráébredtek (aktivisták ráébresztették őket), hogy az egészségre ártalmas vagy eleven lények iszonyú szenvedése árán állítják elő. Ki lehet vonulni egy pártból, egy szervezetből, egy intézményből. A múlt század elején a művészeti akadémiákról vonultak ki a modernek, akiket szecesszionistáknak is neveztek. A minap több mint száz író vonult ki a legnagyobb írószervezetből, mert minden tiltakozás értelmét vesztette számukra: más szervezetet vagy a szervezetlenséget választották. Előfordul, hogy politikusok vonulnak így ki a politikai életből vagy nagyon tudatos, a választások értelmetlenségét végiggondoló állampolgárok. A választásokból való állampolgári kivonulás innen nézve fakadhat a politikával való általános és valamely politikai párttal, kormányzattal (teljesítménnyel, személlyel, garnitúrával, üggyel, eszmével stb.) való különös elégedetlenségből. A kivonulás jelentheti a politikai mező teljes és végérvényes elhagyását, a politikától való “elpártolást” más, “valódi” dolgok – család, szakma, szekta, pénzcsinálás, ilyen-olyan privátörömök, szabadidő-örömök – kedvéért (“elegem van a politikából”, “akárkire szavazok, csak veszíthetek” stb.). Ez utóbbi esetben nem ebben vagy abban a politikai termékben vagy szolgáltatóban csalódik valaki, hanem általában mindenféle politikai részvétel értelmében.Mindenesetre az elfordulás ettől a terméktől vagy szolgáltatástól a kivonulás esetében mindig más termék vagy szolgáltató felé fordulást jelent: a kivonuló vagy a politika helyettválaszt más tevékenységet (a civil vagy a privát szférában) vagy az addig pártolt politikai szervezetet (ügyet, célt, személyt) cseréli fel másikkal. Mellékes, hogy a kivonulásnak konkrétan mi az oka: évek óta halmozódó csalódások sorozata (“minden párt megéri a pénzét” stb.), vagy egyetlen megrendítő csalódás (“na ebből egyszer s mindenkorra elegem van!”). Végezetül a rész-nem-vétel legáltalánosabb harmadik formája: a tiltakozás és engedetlenség (a választásokon például ilyen lehet a büntető vagy figyelmeztető célzatú szavazat-megvonás vagy szavazat-visszatartás). Aki elégedetlen és úgy dönt, mégsem pártol át másik politikai erőhöz, az lármázni, tiltakozni kezd. A kivonuló nem tiltakozik, hanem egyszerűen átpártol egy másik politikai erőhöz vagy átlép valamilyen nem-politikai területre. A választási rész-nem- vétel ez esetben a legaktívabb részvételnek felel meg. A választó szavazata megvonásával bünteti pártját, vagy helyez kilátásba számára még nagyobb büntetést, ha nem vonja le a megfelelő következtetést, nem változik meg, nem tér vissza arra az útra, amelyet elhagyott vagy nem újul meg, ha szolgáltatásának minősége tovább romlik. Ez esetben a tiltakozás átcsaphat kivonulásba is, ami megint csak a politikai mező teljes elhagyását jelentheti (a szükségletüknek megfelelő terméket a politika teljes spektrumában nem találóknál, akik készek ebből radikális következtetést levonni és más, nem-politikai vizekre evezni), vagy pedig más politikai termék és előállító választását.

A rész-nem-vétel mint tiltakozás

A részvétel tudatos megtagadása nem kivonulás valahonnan, hanem a támogatás, a helyeslés, a lojalitás, az engedelmesség megvonása vagy visszatartása abból a célból, hogy az adott területen vagy szervezetben változás következzen be, mert hanyatlása, bomlása, eredménytelensége elviselhetetlen szintet ért el. Figyelmeztető vagy – bizonyos értelemben – büntető jellegű lehet a kereskedelmi piacon a fogyasztás megvonása egy terméktől vagy szolgáltatótól (a fogyasztói hűség megvonása egy cégtől), a politikai piacon pedig a szavazatok megvonása egy párttól. Az engedetlenség, a szavazat-visszatartás, a hűségmegvonás, a választói táborból való kimaradás a politikai piacon nemcsak (és olykor egyáltalán nem) a másik pártra való tömeges átszavazás (az átpártolás), hanem a tömeges nem-szavazás formáját is öltheti. A választási rész-nem-vétel ez esetben protestálást, a le nem adott szavazat protest-szavazatot jelent (nyilván nem a potenciális választóknak nagyjából egynegyedét kitevő politikai névtelenek részéről). A részvétel legaktívabb és leghatásosabb formája lesz ez, visszacsatolás, amely jelzi a politikai szervezet számára, hogy baj van, teljesítménye és talán maga a szervezet is hanyatlik (kapkodás, rossz vagy ellentmondásos döntések, a korrupciós hányados megugrása, tehetetlenség stb.). A tiltakozás, mint legális (eltűrt vagy kifejezetten igényelt) visszacsatolás végül is korrekcióra – önmegújításra, változtatásra, leleményességre – késztetheti a szóban forgó szervezetet vagy intézményt. Különösen akkor valószínű ez, ha a szavazás tétje közvetlenül nem a hatalom elvesztése vagy megnyerése, és ha a megvonás – szavazat-, bizalom-, hűségmegvonás – az “első figyelmeztetés” vagy “első csengetés”, s így feltételes jellegű: kilátásba helyezi, mi lesz, ha a választási ciklus végéig a pártban (szervezetben, kormányban) nem következik be korrekció vagy változás. Nem biztos, hogy jobban jár az a szervezet, amely ezt az “első csengetést” nem kapja meg (vagy nem hallja meg) időben, mert a szavazat-visszatartó tömegek sötét tömbjét eltakarják előle sikeresen mozgósított saját tömegei. A pozitív visszacsatolás – “jó úton járok, csak így tovább, változtatásra semmi szükség, új csapatra, új módszerekre, győzelemre/sikerre vagyunk ítélve” – elkényelmesedést, önhittséget, esetleg agresszivitást szülhet a soron következő választási csata győzteseinek táborában, ami később megbosszulhatja magát. Az előcsatározásokban aratott győzelem pozitív visszacsatolása ez esetben az első lépés lehet a vereség felé, amely az ütközetben vár a pillanatnyi győztesre. Míg megfordítva: a csatában elszenvedett kijózanító kis vereség negatív visszacsatolása lökést adhat a veszteseknek ahhoz, hogy vakságukból és önhittségükből felébredjenek és politikai fordulatot hajtsanak végre. De csak lökést ad és nem garantál semmit. A tiltakozó célzatú rész-nem-vétel aránya általában nem túl nagy a passzivitásból fakadó vagy kivonulásos rész-nem-vételhez képest. A saját választói bázis távol maradása csak akkor gyakorol nyomást az adott pártra, ha elég tömeges és előrevetíti a választási vereség veszélyét. A saját választási-mozgalmi bázis részleges elvesztése vagy meggyengülése nem írható az ügyetlen választási kampány, a rossz píár rovására, ennek a választói rétegnek a megmozdításához ugyanis nem szükséges rendkívüli píár-fantázia, elég, ha sikerül meggyőzni, hogy a választásnak van politikai tétje az adott politikai oldal vagy párt számára. A választási kampány elhibázottságát csak akkor érdemes firtatni, ha azok a rétegek vonulnak ki vagy viselkednek passzívan, akik eleve nem tartoznak az adott párt saját állandó választói bázisához (és nem tartoznak más pártok bázisához sem), noha persze a választási bázis határai koránt sincsenek egyszer s mindenkorra rögzítve. Épp ezért, ha a saját választói bázis vonul ki tömegesen a választásból, akkor az egyértelműen tiltakozást jelent, akár levonják ebből a megfelelő következtetéseket az érintett pártban, akár töretlenül folytatják útjukat a lejtőn lefelé. Aki – bármilyen okból – nem hajlandó kivonulni, aki megmarad a politika terepén, ezen belül kitart a maga politikai térfele – baloldal, jobboldal, centrum – és az ezt lefedő szervezetek – párt, mozgalom, választói tömörülés – mellett, az nyilván abban bízik (akár naivan, akár mert nincs más választása, nincs más politikai kifutási pálya számára), hogy a dolgok hamarosan jóra fordulnak, s az ehhez szükséges fordulat vagy korrekciók épp akkor érhetők el, ha marad, ha nem mond le, ha tiltakozik és szervezkedik odabent. Legtöbbször persze azért marad, mert kénytelen maradni: kivonulása egyenlő lenne a politikai porond elhagyásával, mert érzelmileg, habituálisan, világnézetileg, netán egzisztenciálisan ehhez vagy ahhoz a párthoz lojális, magyarán: nem válthat terméket, szolgáltatást, nem válthat pártot. Csak saját pártját kényszerítheti, vagy késztetheti termékváltásra (más eszmei platform, célok, más rétegek megszólítása, a politikai minőség javításának és a társadalmi elfogadottság növelésének más, az addiginál hatékonyabb stratégiája). Így váltott – mintegy önmagán belül – pártot a FIDESZ vezérkara 1993–94-ben és próbál meg legújabban – a választási vereséget nem napi, hanem stratégiai szinten csatolva vissza a politikai szervezethez – pártot váltani az MSZP szociáldemokrata szárnya. Ez az egyetlen esély a párt választói bázisából kivonulók feltartóztatására és visszatérítésére, illetve arra, hogy az új vagy megújított politikai termék megjelenése a választási piacon – hiteles és új eladókkal, új csomagolásban – esetleg más választói rétegek érdeklődését is felkeltheti, ízlését is kielégítheti. A kivonulásra valamely pártból általában az érzelmi vagy világnézeti alapon álló politikai pártválasztók és csak végső esetben szánják rá magukat, főképp, ha van más terület (szakma, üzlet, magánszféra), ahová nagyobb veszteség és megrázkódtatás nélkül vonulhatnak át. A többség kitart a hanyatló, vesztés felé sodródó, egyre gyöngébben teljesítő politikai formáció mellett, a tűrés és tiltakozás eszközeit és módjait válogatva.   

Kivonulás: a duopolisztikus politikai rendszer erősítése vagy gyengítése?

A tényleges szavazóknak csak nagyon kis részéről mondható el, hogy egyik vagy másik nagy párt választói bázisából kivonulva, valamilyen megfontolásból kisebb pártokra adta szavazatát, vagyis a régi terméket más termékkel helyettesítette a politikai piacon. S mégis: ez a részleges, a politika világán belül maradó választói kivonulás egy mind jobban tömbösödő politikai rendszerben nem elhanyagolható apróság. Ugyanis – a választási részvétel alacsonysága mellett – épp a nagy pártok választói bázisából kivonuló és átszavazó választói csoportoknak köszönhető a kisebb pártok relatív választási sikere, aminek jelentősége messze túlmutat azon a kérdésen: vajon a kisebb pártok közül, melyik fog életben maradni? Fennmaradásuk esélye ugyanis a versengő demokrácia fennmaradásának és új pártok megjelenésének esélyét is növeli. Márpedig épp ezen a ponton látszik most megtörni a politikai baloldalt és jobboldalt monopolisztikusan elfoglaló nagy pártok expanziója. Ha a pártok mögül kivonulók talán nem is ezt akarták, a kivonulás mégis azt a képletet gyöngítette, amelyben a kivonulás lehetősége egyre szűkül (mert egyre kevésbé van hová kivonulni, más politikai terméket választani és egyre zártabbakká válnak maguk a pártok is), s amely azzal fenyegetett (és fenyeget persze továbbra is), hogy megszünteti vagy a két politikai monopólium közötti választásra szűkíti a versengést: eszi, nem eszi, nem kap mást. A választók kivonulását megelőzően és követően is láthattunk kivonulásokat. Előbb a kisebb pártok vonultak ki a két nagypárt által felkínált választási kvázi-koalíciókból: a kormányfő és az MSZP merőben retorikai ajánlatát az össznemzeti “szivárvány-kolícióra” eleve nem vette komolyan senki, a FIDESZ által erőltetett összjobboldali “szalámi-koalíció” fenyegetését viszont annál komolyabban vette az MDF jelenlegi vezetése. A fenyegetően gáláns koalíciós ajánlatból való kivonulással, persze, az MDF újabb kivonulásokat kockáztatott (vagy épp provokált ki). Egyelőre ugyanis csak az MDF-ben zajló politikai dráma jutott el a kivonulás végkifejletéig (az SZDSZ-ben a kivonulások – hasonló vagy más okokból – nagyrészt korábban zajlottak le, a benn maradók egyelőre kitartanak a tiltakozás bevett formái mellett). Az MDF befolyásos tagjai, akik a választásokig a tiltakozást választották, a választás után a kivonulást helyezik kilátásba (egyelőre csak burkoltan és megcsappant, de nem elhanyagolható zsaroló potenciáljukkal élve), de van, aki már ki is vonult. A párt politikai szuverenitása (a be-nem- beolvadás stratégiai célja) elleni belső tiltakozás (“romboljátok a jobboldal egységét, kockáztatjátok elközelgő választási győzelmünket: 5 %-os küszöb alatti párt lévén, a ránk adott szavazatok elvesznek a jobboldal számára, ergo: dilettánsok vagytok vagy árulók”) az európai parlamenti választás után értelmét vesztette. Mivel a pártvezetés álláspontja igazolódott, megváltozott belső ellenzékének tétje is: a harc már nem a legbefolyásosabb jobboldali kis párt kádereinek és választói bázisának betagolásáért folyik, hanem azért, hogy minél nagyobb részét szakítsák ki s vigyék magukkal azok, akik kivonulnak. Ezzel egyben saját értéküket is felverhetik a politikai tőkepiacon (“nem egyedül jövök, hozom magammal a fél pártot vagy legalábbis a fél frakciót”). De nem a magánpecsenyék sütögetése az, ami igazán lényeges ebben a kivonulásban, hanem az, hogy a kivonulók az egyik nagypárt oligopolisztikus törekvéseit erősítve és saját pártjuk – egy kisebb párt – túlélési esélyeit gyöngítve, a versengő demokráciát gyöngítik és hozzájárulnak a poliarchikus politikai rendszer (a demokrácia) duopolisztikus rendszerré való átalakulásához. Kivonulás és kivonulás között tehát alapvető különbség mutatkozik, attól függően, mit erősítenek és mit gyöngítetnek a kivonulók: az egyik kivonulás (a választók kivonulása az egyik vagy másik nagypárt választói bázisából és átszavazása a kisebbik pártra) a választható pártok és politikai programok számának bővülését eredményezte, szélesítette a politikai kínálatot és ezzel erősítette a versengő demokráciát; a másik kivonulás viszont (befolyásos politikusok kivonulása a kisebb pártból) és beolvadása a nagypártba – épp ellenkezőleg – a kínálat szűkülését eredményezheti és ezzel a monopolisztikus párturalom előtt egyengeti az utat.

Ördögi kör

A kivonulásnak azonban van egy másik – ezzel összefüggő –, mondhatni uniós aspektusa is. Ha ugyanis nem sikerül megfékezni a képviseleti és részvételi demokrácia részvételi zsarnoksággá alakulását, ha Magyarországon csak a korporatív állam két változata, két monopolista, két klientúra között lehet majd választani, akkor a politikából, pártokból, kormányokból való kivonulás az országból való kivonulással folytatódhat. Ez esetben Magyarországot nagy számban fogják elhagyni a politikai, gazdasági, kulturális életnek azok a tehetős és tehetséges, klientúrákhoz nem tartozó, szuverén szereplői, akik elunják az egyre reménytelenebb tiltakozást és lázadást a kis magyar politikai abszurd ellen, s akik – vagyonuk, tudástőkéjük, presztízstőkéjük, vitális tőkéjük folytán – legkönnyebben tehetik meg ezt: vonulhatnak ki, választhatnak lakhelyül és munkahelyül más országot, jóllehet éppen ők azok, akik a legtöbbet tehetnék az ország uniós felemelkedéséért, ha hagynák nekik. Az EU-hoz való csatlakozás – az egyéni kivonulás akadálytalanná válásával – paradox módon – ilyeténképp nem Magyarország további civilizálódásához, anyagi és szellemi felemelkedéséhez, hanem provincializálódásáshoz és lecsúszásához járulhat hozzá, ami aztán újabb lökést adhat a politikai uralom autoritárius és populista irányba tolódásának, amely már javában tart. Nem azért – mint sokan gondolják –, mert a nagy pártok (vagy egyik nagy párt) vezetői összeesküdtek a demokrácia ellen, mert imádják a zsarnoki típusú hatalmat, hanem mert magának a politikai rendszernek az ellehetetlenülése tolja őket ebbe az irányba. Az autoritárius fordulatok, még a diktatúrák is, nem egyetlen személy alkotásai, hanem hosszú időn át folytatott társasjátékok eredményei, amelyekben mindenki részt vesz, és mindenkinek felelőssége van, ha nem is egyenlő mértékű. Ha az országból való kivonulás tendenciája nem elsődlegesen gazdasági, hanem politikai okokból kezd erősödni, az már önmagában is a részvételi zsarnokság, az úgynevezett delegatív demokrácia felé tolja a magyar képviseleti demokráciát, amely aztán leválthatatlan hatalmat, tartós uralmat, korszakot eredményezhet, s a maga részéről még tovább ösztönzi a minőségi elem kivonulását az országból. Ördögi kör ez, amelyben fél lábbal már benne állunk. Ebből a szempontból minden, ami a versengő demokrácia, a részvétel, a demonopolizáció, a civiltársadalom, az autonómiák és önkormányzatok megerősödése, egyetlen szóval: az élhető szabadság rendje felé mutat, az egyben az ország anyagi és szellemi felemelkedését is jelenti, mivel a gazdasági és tudáselit kivonulása ellen hat. Ebből a szempontból a rész-nem-vételükkel tiltakozók és a kivonulók, a nem-szavazók és az átszavazók akarva és akaratlan a magyar demokrácia versengő jellegét erősítették meg, hiszen a politikai választék bővülését segítették elő, az egyre határozottabb monopolista-etatista és populista-paternalista tendenciákkal szemben. A kisebb pártoknak vermet ásó nagy pártok a végén persze maguk esnek bele abba a verembe, amely a demokratikus játéktér folyamatos szűkülésével áll elő, akár megszerzik a hatalom monopóliumát, akár elvesztik azt. Csak közben az országot is magukkal rántják. Felismerik-e, s időben ismerik-e fel, hogy legsajátabb érdekük is a sok párti versengő demokrácia megőrzését kívánja? A pártok csak veszekedjenek és lármázzanak, egyesüljenek és hulljanak darabokra, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne nyeljék le a demokráciát és ne zabálják fel az államot. Ámde nem azért, mert úri jó modoruk tiltja ezt vagy mert éppen jóllakottak, hanem azért, mert nem képesek rá és gátat vet hatalmi mohóságuknak a társadalom. A politikai medencében úszkáló nagyhalaknak, legyenek bármily barátságosak, jószándékúak, bizalomgerjesztőek is éppen, saját belátásuktól (magyarán: kényüktől és kedvüktől) függ, lenyelik-e a kicsiket. Legjobb tehát, ha a politika halai nem nőnek túlságosan nagyra, különben, még ha egymást bekapni nem lesznek is képesek, a demokráciát minden további nélkül lenyelhetik.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.