Sehrezád apokrif meséje

Boldogságos király, élt távol földrészen egy tanító, kihez gyermeküket adták tudományok nevelésére az ottani gazdag kereskedők, hogy mi szokásban nem vagyon nálunk: az ifjú női lelkeket a betűvetés és olvasás tanítására kötelezni, pedig hát tudjuk jól, hogy a tanárok csak megrontják a női fejecskéket; hogy annak utána férj nélkül maradnak, mert ily korcs és ferde nézetekkel ki vinne nászi ágyba leányt, ki bízna annak ártatlanságában immáron, és ki akarna magának oly hálótársat, ki mindenféle illetlen könyvet elolvasván, többé nem urát szolgálja, ahogyan pedig azt maga Allah is helyeselné, hanem zavarodott fejjel mást óhajtana, mint mire sorsa kötelezte. Ezért is várom én mennyei párom, és mesémmel ezért vagyok altatni kész, hogy ne tépd le ifjú virágomnak kelyhét, őrizd meg, oly biztosan, mint ahogyan Sehrezádnak, álomhozónak neveztetnek engem. Halld meg tehát, hogy ez a férfikor derekát éppen átlépő tanárember – miután felizzott szenvedélyét sem a szűz liliomok, sem a tudós könyvekből szívott bódulat csendesíteni nem tudta –, úgy érezte, hogy ősz hajtincse már halálnak előhírnöke, miről addig csak nyöszörgő strófákban olvasott odvas fogú vénektől, végre meg kell találni egy mesét, illetve a mese egészét, mert szerette az egészet mindenben: a számok és az asszonyok világában is, a párosat, teli tállal, munkát befejezetlen, könyvet olvasatlan még nem hagyott. Ó, Szezám, tárulj mesém:

Ezerkilencszázhuszonkettő június huszonnyolcadikán, én, Leopold Howard, ki morfológiát tanítok már 25 éve, életemnek több mint felét ennek a szigorú tudománynak áldozván, elhatároztam, hogy mielőtt végképp becsapódik mögöttem a lét ajtaja, mely után csak romlás következik, testi és lelki impotencia, hogy kiássam az oxfordi könyvtár kézirattárában fellelhető kéziratokból Fekete sah meséjét – önszorgalomból persze: idő és hely nem adatik, hogy előadjak e témában –, s innen is átérzem, hogy mily nagyon eltévesztettem kutatásaim irányát. Ennyit mutatnak az otthon fellelhető tudományos eredmények: az anyagot 87 különböző alapszövegből állítottam össze, főszöveg nélkül valóan, mivel keltezésük meglepően egyazon időre esett, és oly tudományos paradoxon állott elő, hogy nem másolók nemzedéke hagyományozta tovább egyazon szöveg különböző verzióit, hanem mintha mind a 87-en együtt dolgozták volna ki mesém különböző aspektusait. A következőkben a 87 kézirattöredék együttese jelenik meg, aki nem hiszi el adataim pontosságát, forrásmegjelölést kérve számon rajtam, felkereshet akár személyesen is:

Élt Perzsiában, a Kazah hegység mellett, homokdűnék között, melyek úgy hullámoznak, mint a tenger, egy sah. Hatalma, kincsei híre befutotta még a zöld mezőket is, vadteli vidékeket: egész a latinok földjéig, sőt Bretagne-ban őt irigyelték a páncélos királyok, s a véderődben megbújó grófok. Kútjai vízében kristályokat csapkodtak zöldúszójú halak, és nekikoccantak a kagylók; aranygyümöl- csökkel teli asztalkáját Taipej legkiválóbb költője foglalta dalba, hogy az ottani nagyúrnak lefesse pár haikuban azt, mit lefesteni lehetetlen. De nem volt elég gazdagsága, az arannyal teli folyó, mely körülölelte palotáját, hanem hatalmánál és kincseinél is nagyobb volt bölcsessége, és igazságossága, melyet a görög történészek, államférfiak ugyancsak kancsal szemmel néztek, látva e földre hozott mennyet; az alexandriai könyvtár pergamenjei között pedig állítólag létezett feljegyzés arra nézve, honnan csöppent a földi létbe ennyi ezerjó.

Abban az időben történtek ez események, mikor gyorslábú Achilleusz végigvonszolta harci szekere mögött a hős Hektórt, s annak kicsöppent vérét éppen hogy felnyalta a föld, nos akkor élt Perzsiában egy sah, a Kazah hegység lábánál, neve: Nasszír, ami a mi nyelvünkön, mely hajlékony, akár az íj: feketét jelent. Azért nevezték Feketének, mert az édesapja a sahnak egy szerecsen nőt választott magának szerelmi ajándékul, egy fekete rózsát, azt ölelte, körül, mint szigetet a tenger; de ijedeztek is a perzsák a szerecsen asszonytól, s annak szeme fehérjétől – mi éjnek idején állítólag fehéren világolt, a perzsa ízlésnek barbár karláncaitól, nyelvétől, melyben oly sok volt a felpattanó zár-rés hang, hogy nem tudták netán csak arra vélni, hogy a nagyasszony haragot tart vélük. Ezért az ifjú sah kezdetben mindig hontalannak érezte magát, s távoli dobpergésként érezte Afrika hívását, éjjelenként a Nílus deltáján úszott álmában fölfelé, vissza az eredethez. Meg is járta Afrikát, ahol csak a ’perzsiai’-ként emlegették, s honnélkülinek érezve magát már ott is, elhatározta, hogy e tapasztalás után, mi nyílként fúródott szívébe, Perzsiának veszi útját megint, s amely elhatározásában egy törzsi háború kitörte is megerősítette. Hát egész világ lesz birtokom – súgta meg titkárának a sah, mikor aranyláncos bokáját partra kivetette hajójából megint (a titoknoki feljegyzés hiteles másolatát erről meg is találtam egy szentpétervári fiókkönyvtárban – a szerző). Apjának halála utána a sahban, kit annak szülei fegyelemmel neveltek és a szeretetlenség látszatával, hogy jó katona, s rettentő csatákban formázzon harci szekerén istent szégyenítő harcost, s vágtató harci ménjeinek lábikrájánál csak hosszúívű combja legyen nem e világból valóan törhetetlen és rugalmas mégis, nos a gyászszekér mellett (fekete, fekete, fekete, és megintcsak arany), a gyászkendőjébe burkolózván, hamumosta arccal mégis feltört benne a kívánság, hogy lerombolja mindazon belső gátakat, melyet az atyai szitok beléépített. (Gátat tudsz-e emelni hegyről lezuhogó árnak, mondsza?)

Ezért elment öreg tanítójához, Gabenhez, kiről úgy tudta egész Perzsia, szkarabeuszok lábának utolsó ízéből is meg tudja mondani, mit hoz el, mit ejt elejünkbe a szárnyas istenség, jövőnek madara, Istar, s a következő párbeszédet egy arab hittudós rekonstruálta (a 87 szerzők egyike) egy lángnyalta fóliánsból, amit megint csak állítólag egy koldustól vett 10 dénárért, s amit a tengődő szerencsétlen balzsamokba mártva fekélyei elfedésére használt:

Ejöttem hozzád, kihez titokban, kerülő utakon, titkos ajtókon átaljőve palotánknak zegzugos folyosóin, melyek több elágazót rejtettek, mint az emberi szívek, jutottam mindig, atyai tilalom ellenére, hogy bölcs kormányzásról, s távoli fejedelmek s udvari emberek praktikáiról tanuljak, s kritikusan vizsgáljam felül veled nézeteiket, sajátítsam el őket, mert az éhezőnek is kell a falat kenyér, mert jó volt egyszerűségével az udvari nasszurbán, de a királyi lakoma a tudás asztalánál becsesebb – ott helyet foglalni kiváltság. Mikor pedig felperdült a napkorong az égre, az áldó istenség, kinek sugarai tenyérben végződnek, méteres kürtökkel próbáltam meg útmutatásaid nyomán játszani, mik hatalmas méretük ellenére oly hangot is képesek voltak kiadni, ahogyan egy apró búbosbanka szerelmét kifecsegi.

– Gyarmatommá tenni, az egész világot jőni jönni, én, az otthontalan belakni akarom, mi az egeket nem sérti: a földet.

– Hogy kezdenél hozzá? – kérdezte az bölcsek bölcse, miközben végigsimította szakállát, mely úgy ágazott el állából, akár a fa gyökeri a föld alatt.

– Hát nem azért mondanak bölcsebbnek Merlinnél, félelmetesebbnek Transsylvánia grófjánál, kertedben nem azért termesztesz ezrerjófűt, pipacsvirágú álomhozót, melyből álomtej csorgadoz késed hasítása nyomán… könyvedre nem ezért vágyakozik Prospero, szigetvilágok királya, mert te mindent mértani számítás szerint valón tudsz, és mégis, mintha maga egy égi dzsinn lehelte volna csak oda?

A tanító erre egy háromszöget rajzolt a földre egy letört nyírfaággal, mitől felsajdult egy homokbucka háta. És így szólt:

– A világot? Egy világot kell teremteni ahhoz, hogy a világ tied legyen legelébb – és felizzottak a vándor törzsek kóbortüzei a távolban, s egy tevekaraván kígyózott tova, amiről a sahnak egy gyerekkori játéka, egy papírkígyó villant fel emlékei halmai között.

– Hogy teremtsek világot? Hol van annyi vályog, kötőanyag, isteneik művét nem remekelhetem túl. Égig építeni tornyot, hogy haragjukat vívjam ki? Bolond vagy te, féleszű, hiába mondanak ’Mindentlátó’-nak, felnővén csak egy töpörödött, aszalttenyerű apókát látok; ifjúkoromban hályog ült szememen, megtévesztve beszédeddel, mely úgy fedi el a valóságot, mint erődöm fala palotámat. Egy ily egyszerű kérdésre előbb kapnék választ a teherhordó öszvérhajcsároktól, mint tőled.

– Nos… – és elgondolkozva húzta összébb magán a kendőt a bölcs – mindenki a maga választotta utat járja be, és mindenki abból épít, ami a keze ügyébe esik. Ami a legközelebb van önmagához, de azt alaposan ismerni kellene. De hát egy ilyen apóka, akinek keze helyett keselyűkörmök nőnek, egy ilyen féleszű bolond neked mit tudna…

….és itt a kézirat megszakadt, és míg kivárjuk, hogy az arab történetíró a következő részletet is rekonstruálja, el kell mondanom, hogy bolgárországi utazásaim során, egy fogadó ivójában, miként mesélte tovább egy grádistyei horvát ennek a történetnek a folytatását, amit ő is dédapjától hallott még, aki Rijekában volt csaposlegény egy időre, ezért az ottani matrózoktól sok csodás elbeszélést begyűjthetett. S bár a füzet elveszett, melybe a gondos csaplároslegény feljegyezte számadása mellé a hallottakat is, gyermekkorában az unoka belőle tanulta meg a betűolvasást is, ezért a nagyapa szavai mélyen belevésődtek a gyermek tudatába, olyannyira, hogy azok felnőttként sem hullhattak ki agyának rostáján. Azt beszélte, hogy a sah miután eltávozott egykoron szeretett tanítójától; nagy dúlást végzett a palotában, leszakította a kényelméül felfűzött fátylakat, melyek a pihenés óráján védték őt a repdeső vérszívóktól, összehasogatta trónjának kárpitját, mit állítólag még dédapja kapott egy indiai királytól nászajándékul, pincébe hordatta az elődök dicsőségét hirdető oszlopokat, melyekre rávésték a csatákban perzsakéz által lemészároltak nevét, és egy szolgával meg is számláltatta elébb, hány lelket fognak ősei a túlvilágon uralni, hány egyiptomit döftek át rézlándzsával, hány mélyszínű etiópot kaszaboltak le harci szekereknek aranyküllői, hányat döfött át rövidpengéjű kard a közelharcban, s miután előszámláltatta e túlvilági adót, melyet ősei az isteneknek küldtek áldozat gyanánt, maguknak pediglen rabszolgául, ennek utána, mely eredményt jelentettek neki, elhatározta, hogy ő több fej birtokosa lészen a földön, mint ők odaát, és ezért bezárkózott hálójába, mely csupasz volt már, mert hitte a sah, hogy csak dísztelen falakra vetítheti ki igazán álmát a földi birodalomról, három napig nem vett magához sem ételt, sem italt, csak egy nagy szöges vaskorbácsot, mert erősen hitte, hogy a változás mindig fájdalommal jár, és ha tétován elkalandozott figyelme a célról, vagy – ahogy az álom pillangója szemére ült volna – megkorbácsolta magát, mert hitte megint csak, hogy a megvilágosodás közel van, de csak kavargó hadi lármát hallott olykor a fülébe zengeni, s nem tudta világot jobbra induljon el hódítani vagy balra. Keresztény jelvényeket látott meggyalázni, páncélokat mint az ő kőhajító gépe aszalt darabokra, majd keltákat célzott íja, elszántabbakat, vadabbakat és oktalanabbakat mint Hannibál elefántjai. Háromszor perdült fel az égre a sárga rézkorong, a nap, és háromszor hullott alá, de a sahnak biztos jel nem rajzolódik ki a csupasz falra, csak véráztatta köntöse foszlott le róla, s miután kilépett hálójából, vérpocsolyák támadtak, mintha csak a földből szivárogtak volna elő, lépte nyomában. Akkor a sah megfürdött drágakövekkel kivert medencéjében, hegyi patakok táplálta kristályvízben, mit szolgák fűtöttek gondosan alulról; kaftánt öltött magára, Kirgíziából hozatott mósuszillatút, alája kerubok szőtte finom gyolcsot, vadat és halat, mi szemszájnak ingere, azt vett magához, majd visszatérvén ezúttal már erősen feldíszített szobájába, mely oly drága és titokzatos mintákkal átszőtt szőnyegekkel volt kibélelve, amilyenek nem találtok a Bazárban, sem kereskedők féltve őrzött magángyűjtemé- nyében, mert ezeket a szőnyeget negyven évig csomózta hatvan szőnyegkészítő még a sah édesapja életében, s kiket a szőnyegek elkészítésekor rögvest élve eltemettek, s szájukba is összevarrták, hogy ne mondhassák el a túlvilágon a szőnyegek mintáinak titkait. Nos, ebbe a szőnyegekkel felékesített szobába lépett be a sah, magával hozva tárkonyos kappant, és töltött fürjeket, bort, ami oly lassan csorgott végig kelyhének oldalán, mintha nem is bor, de akácméz lenne. De ami legnagyobb ékessége volt e szobának: a szoba közepén álló ópiumpipa, fehérarany tartóban és gyémánt szipkával, mert az gondolta a sah, hogy a mákgőzös tudatállapotban majd szeme egy másik világba kacsintva megpillantja a jelet, és ellopja birodalmak harci titkait, átváltozván beleshet távoli birodalmak titkos térképeibe, s meglátja a véderők leggyengébb hibáit. (Itt ne kívánjátok tőlem leírni, hogy mit látott a sah, mert egyrészt a grádistyei horvát is egészen ittas volt ahhoz, hogy különbséget tegyen a nagyapa naplójegyzetei és saját delíriumos képzetei között, másrészt olvassatok olyan szerzőket, akik jobban értékelték ezt témának, mint kicsinységem). Szóval, három éjjel jött fel a hold, és három éjjel illant el, melyről tudják az osztjákok is, hogy pofájában egy nyúl készített fészket, s ezért olyan változó, mert a nyúl mindig újraalkotja, szétkaparja hátsó lábaival. A negyedik nap reggelén kijött a sah, pupilláját szélesre húzottan, és csak az ő szemei által látható élőlényeket kergetve el maga körül, hisz az ő fantáziája vetítette ki, de mert a sah erős jellem volt, elküldte őket egy mozdulattal, hogy vissza soha ne térjenek. De a jelet mégsem találta meg, amiért szörnyű búskomorságba esett. Aztán visszatért hálószobájába, ami már nem volt sem díszes, sem kietlen, hanem olyan volt, mint annak előtte: díszes és dísztelen, ízlésének éppen megfelelő. Ült az ágyán, fejét előrehorgasztva, lábai lelógatva… ült csak… és így ült három nap, három éjjel, míg egy királykobra – nem tudni honnan e jól átkutatott és megtisztított szobában, melyik éjjeli bútorzatból – előcsusszant, és a sah szeme közé nézett. Fekete nem hiába volt félig Afrika-szülötte, nem félte ő még a királykobrát sem, hiszen fejére tiporva egyetlen mozdulatával az ágyon, mellette fekvő jatagánával lehasíthatta volna a tekergő lény csúcsdíszét, koponyáját, de megszédítette a kígyó foltos bőre, királyi vért ontani kedve sem volt. Mindketten bűvöletbe estek, mindketten győzni akartak; de támadó kedvük csak olyan volt, mit végsőkig tartogat az, ki veszélybe kerül. “Legyőzöm így is azt a kobrát – gondolta merészen Fekete sah –, hogy nyerhetek birodalmakat, ha még egyetlen kobrának sem tudok parancsolni, csak apámtól örökölt kardommal.” Elkezdett a kobrához beszélni, oly szomorúsággal és nyugalommal telt mélyzöngével, hogy a kobra összekuporodott a sah lába elé, és megadóan fejét a sah lába előtti kövezetre helyezte. Fekete sah csak bámulta a kezessé lett állatot, érezte megszelídült lelke nyugalomra tér. “Minden lélek nyugalomra vágyik, én birodalmakat jöttem hódítani, pedig elég csak a lelkek fölött uralkodnom, a lelkek birodalma majd meghozza földi nyereségem is – s ezzel egyetlen csapásával a bronzkorsóval szétzúzta a csodálatos állat királyi fejét – oktalan állat, elnyertem lelkedet így, amúgy csak tested fölött arathattam volna győzelmet.”

Miután a grádistyei horvát az alkoholos állapotnak arra a fokára jutott ekkoron, hogy onnan csak lefelé bucskázik az ember, és párnáként már az asztal sarkát is szívesen elfogadja, magára hagytam őt, hogy elbeszélését reggel újult erővel folytathassa, ezért magam is nyugovóra tértem, de elővigyázatlan, mert másnap csak a fogadósnak búcsúzóul átadott levél fogadott, amelyben az állt, hogy a hírek szerint az arab jogtudósnak sikerült rekonstruálni a mese következő fejezetét, amelyet a sztambuli székesegyház bronzpajzsa mögött elrejtett címen találhatok meg. El is indultam, miközben a halászbárkákban sütött hal illata úgy kúszott utánam, ahogyan egykoron a királykobra mozoghatott besurranva a palota kövén. Mindig élvezetemet leltem a kis utcákat járni, még gyerekkorom csavargópajtásával el is neveztük “sikátorozásnak”, aminek tétje az volt, hogy az őslakó tér ki avagy mi az útból. Persze mindez Velencében történt, de Sztambul külvárosában sikátorozni, érett fejjel, mikor már saját árnyékunk elől is kitérnék, hiszen tudjuk mi a veszély, és mi a tét, tehát ott sikátorozni csak egy olyan elvetemült mesearcheológus képes, mint én vagy az olvasó – aki odáig elkövet. (Ő könnyen teheti, hisz bármikor kitérhet a sikátorból s betérhet a sixtusi kápolnába, hogy imádkozzon az Úrhoz, hogy e sötétségből kivezessen.) De hiába készített fészket bennem a félelem, a megadott címen csak egy Benoir nevű francia attasé fogadott, aki ezt a házat csupán kitartottja számára bérelte, s maga a ház sem volt belül titokzatos, hanem egy osztrák tervező által kialakítva, aki mindent a funkcionalitásnak rendelt alá, s az élvezet tárgya pedig egy 13 éves török kislány volt, akinek a fényképe a nappaliban függött. Nem titkolta a szenvedélyét az attasé – legalábbis ez euoropéer ízlésnek is tán megfelelő lakba, ezért olybá tűnt számomra, mintha valamilyen vidéki polgármester kúriájában járnék, valahol Erdélyben, ahol minden a lehető legtisztességesb módon történik – így a nevelés maga is, hiszen a fotográfián a lány az iskolás lányok matrózblúzát viselte.
S a díjtól, amely szűk pénztárcámat még jobban meglapította volna, tartanom nem kellett volna, hisz az attasé örömmel adta át nekem azzal a feltétellel, hogy kutatási eredményeim egészéről számot fogok adni mielőbb (persze a legnagyobb titoktartás mellett), mellém adott egy kísérőt, s amikoron újra a Boszporusz egyik oldaláról tekintettem át a másik földrészre, lélegeztem fel, s azonnal beleolvastam az arab szerző meséjébe, ami imígyen szólt:

Kijött a palota elébe Fekete sah, és katonái kordona mögött odagyűlt egész városnépe, hogy egyetlen lélegzetvételbe olvadjon össze lélegzetük, hogy mint kavicsos út dermedjenek egyénként, s álljanak össze megint. És elsötétedett a nap, mintha soha nem lett volna, és lett újra világosság, és ezen földrajzi jelenségekből (melyet a perzsa tudósok is már leírhatónak véltek, de a köznép előtt rejtély volt a bolygóknak állása), tudni vélték, hogy elkövetkezett a változásnak ideje, hogy a sah apját is túlszárnyaló műbe kezd, mely ércnél maradandóbb, maradandóbb szürkével futtatott márványnál is. Három szelídített oroszlán haladt póráz- vezetetten a sah előtt, kétoldalt pedig gólemként magasodó, tarfejű harcosok kísérték kihegyezett lándzsákkal, melyeknek hossza vagy három méter; és kisétált ekképpen a palota emelvényére, s szava megtörte a csendet:

– Én – mondta, amit minden megszólalás előtt mindig odaértünk, de csak kivételesnek gondolt személyek hangsúlyozzák, tán akkor is többes számban –, Perzsia uralkodója, ki születésem jogán vagyok rokon isteneitekkel, én a világot hódítani jöttem el, hiszen ezt kívánja az államérdek, s ez a kívánságotok is, jól tudom – az államérdek, tanultam ifjúkoromban kilencszázkilencvenkilenc csatában –, mindig összefügg a tiétekkel is.

Erre üdvrivalgásban tört ki a nép, már látták maguk előtt a megcsonkított, megnyúzott hullákat, a lándzsára tűzött fejeket; raktáraik kaptáraiba begyűjteni aranyt, mirhát, tömjént, ezerjót; s az ellenség asszonyait megbecsteleníteni, csecsemőjüket kardélre hányva feléjük tartani, míg ők eljutnak az élvezetük csúcsára; szüzeket rabnőül hajtva, ki egyszerre ki légyen kiszolgáltatva az ők, s feleségeik kegyének, holmi rongyként, akikkel akkor mossák, mosatják fel a kövezetet, mikor csak kedvük nyílik rá, mert alkalom az mindig kéznél.

– A birodalom azonban nem vér által fog eljőni – folytatta a sah a beszédet –, nem kivont kardok által, nem felkoncolt, felnyitott hasú hullákon lépdelhetünk fel az égig, nem lótaposta tetemek, holt lelkek uralkodója akarok lenni, hanem orvosolni akarom a világot, s birodalmam lészen rajtatok, nagyobb leszek, hírem tovább marad emlékjelül a világnak, mint a zsidó fattyúnak, ki azt gondolta, hogy megváltani világot csak halálnak halálával képes, mit gondolt ő függve, hát hogy hagyhatta őt egyedül atyja? Én vagyok az Utatok, az Igazság, az Élet… én vagyok maga, ki meggyógyítja a világot, hogy… És… – de itt félbeszakította a tömeg, aki vért szimatolt a levegőben, és cimpájuk már a csataterek bűzét szaglászta mohón, s nyáluk csorgott más népek étkei, italai után, s más nemzetségű lányokat vágytak gyakni, mások vagyonát felzabálni… Nem, ez lehetetlen, hogy felpörgött vérüket ne csillapítsa halálkiáltás, lehetetlen, hogy békét kívánjon a sah, ez a gyáva, ez az idegen asszonynak hordaléka, bizton tőle örökölte, s lehet, hogy a szerecsen asszony bujálkodása eredménye mindez, mert csak és csupán sast nemzenének a sasok. És felzúdult a tömeg, feltámadott mint tenger, a vész kitört és emberhullám csapódott neki a sah pajzsos testőrségének; hogy a palota árkaiba hullott az önvérét felkorbácsoló nézősereg, s ezer torokból szállt fel az égre az ütközet esetére tartogatott csatakiáltás. De Fekete sah csak állott kihívóan a véderő fokán, harci oroszlánjai vicsorogtak és ráugattak a lázadókra, és kitörő vihar lohasztotta csak a köznép támadó kedvét, villámok hullottak alá közéjük mintha istenek fújták volna őket fúvócsöveken keresztül a földre, s ekkor a sah maga után hajtva ruháját oroszlánjait népének eresztve (mik leugrottak talpra a vár fokáról), visszatért a palotába, s a kapuk dörögve csattantak be mögötte.

Ekkor összegyűlt a vezérek tanácsa, kik azt gondolván, hogy a sahra még ráfér az atyai szó, sőt a feddés is, mely útbaigazítja őt, mert az áthágja azt, mi parancs szerint kötelezni őt, a leghatalmasabb nagyúr asztalánál tartva tanácsot, regulát hozni akartak ennek az arcátlan kölyöknek, ki kötelességet nem tud, hát pórázt viselni fog kénytelen.

– A szertelen, bitang fattyú – ordította öklét rázva Erisztiban –, száműzzük örökre a hazából, hétszer átkozom azt a percet, melyben voksomat reá dobtam. Hallottam, hogy mákonnyal mérgezte magát, s most, hogy kiheverte, még alig illant el szeméből a gőzös álom, máris kész valóra váltani, mit hálókamrájában az ópiumpipa agyába pumpált.

– Nézzétek – ugrott fel Nasszír – őseink szokását is hogy alázza: perzsa mód helyett kirgiz kaftánt visel, Afrikában pedig tüzes tűvel rajzoltak rá ábrát, tízezer tűszúrással készült tüzes vadlovat; hogy majdan soha- meg-nem-nyugvást, békétlenséget hozva közénk ez a lángoló fenevad; birodalmakat nyerhettünk volna, s ím elég egy rossz stratéga, s bár mindannyian tudjuk jól, hogy ellenségeink életét jobb kímélni, hisz dézsmát fizetni a holtak csak az alvilágban tudnak, de jobb, ha kétszeresen adóznak, már itt a földi létben is, ez a távoli rokon most parancsban hirdeti ki. Eszelős, hétszeresen is.

– Amondó vagyok – sziszegte a nagyvezír –, hogy várjuk meg míg önnön magát megbuktatja, várjunk, míg egy vihar sem tudja elmosni a szolgák dühét, vagy várjunk talán beérik e vadóc kölyök, s ki tudja nekünk mily jövedelmet hoz, hogyha most elszakasztanánk fejét, szüretre nem állhatunk készen. Mi mindig nyerni fogunk. Az idő kereke bármerre forog, vizet csak a mi malmunkra hajthat.

Mindenik hazatért a maga otthonába, a nagyvezír kisfia, egy hatéves körüli göndör fürtű, pedig egy vasgarast gurított a sarokba. Aprón csengetett, a távozók agyukban forgatva a történteket, mint fogatlan szájban az étket, nem hallották már.

Az archeológus is megunhatja a kézirat olvasását, most engedjék meg, hogy pár perc pihenőt én is tartsak, és személyes kitérőt tegyek: miközben kéziratok után nyomozok feleségem levelet küldött, melyben fájlalta, hogy vad, erőszakos és kegyetlen vagyok, szinte mániás, őrültek házába való, hogy ahelyett, hogy az otthoni főiskola lánynövendékeit oktatnám szorgalmasan irodalomra (amit becsület és kötelesség megkíván) és a háztartás ellátásához gazdagabban hozzájáruljak mint a főiskola tanára, holmi mesearcheológiával töltöm időmet, aminek tudományos értéke úgyszólván semmi, fiam fölött pedig a már nagykorúvá serdült fiam gyámkodik, s úgy látszik gondosabb apává lett, mint egykoron én valaha voltam. Írásában nagybácsijához hasonlított, aki elitta a család pénzét, kicsiny gyermekét a Temze rakodópartján szedték össze egy-egy kocsmázás után. Nos, ez lennék – én. Margarete levele őszintén meglepett, és fájdalmasan, nem ismerhette azt az izgalmat, amelyet egy talált lelet, folytatás hozott, és nem tudhatta azt sem, hogy képtelen lennék arra a vidéki főiskolára visszamenni tanítani, ha kutatásaim végére nem érek; egyszerűen nem volt szeme felmérni, hogy a kötelességek, amelyek elé állít csak akkor teljesíthetőek, ha van honnan meríteni. S ijedtében, másrészt hogy saját ellenérzését is megossza, bepanaszolt a főiskola egyik elöljárójának, akinek feddését szintén tolmácsolta a levélben, nem tudva, ezzel, mily bajt is okozhat. Hogy mélabúmat enyhítsem, jegyet váltottam egy lisszaboni hajójáratra, s ahogy távolodtunk Sztambul partjaitól, én is úgy éreztem, mintha egy hajónehezéktől szabadultam volna meg, és mohón belekezdtem az arab rekonstruktőr írásába:

Megneszelte a sah, hogy tanácsot ültek felette vezíri, megtudta mindezt a vezírek közt a legnagyobb, annak személyi szolgája útján, ki őneki gyermekkori játszópajtása volt, kivel fabrikáltak először kardot összekötve két vasnyársat, lefödve a végét kelmékkel, erősen lekötözve, hogy ártalmukra ne légyen, vele pihentek a szikomorfa árnyékában délidőn, s ahogy a szikomorfa árnyéka arcukra hajlott, mintha egy isten legyezte volna őket hűssel. A gyermeki láncok életünkben el nem szakadnak, oly erősek, hogy önérdek is megálljt parancsol, hisz abból a korból származóak, mintegy időn kívüliséggel bírnak, s hol a játék önkívülete beleivódik a sejtekbe, és a test fellázad az elárultatás ellen. Persze a nagyvezír honnan is tudhatta volna mindezt?

Kihirdette hírvivői által a sah – a kedvezőtlen tapasztalás ellenére: aki gyógyulni vágyik, jöjjék lakosztá- lyába, s ő mindent megtesz az enyhülést vágyó érdekében; s magához rendelt egy kanna fekete levest, azt érezvén, hogy az orvosláshoz teljes odafigyelés szükségeltetik. A köznépnek, kinek haragja lecsillapulóban volt, a harci láz helyett kíváncsiság, s amellett, ki szűkölködött, a szükség is vezérelte nagyurához. A sah álruhás emberei hallották példának okáért a városfal mellett Aladdin és Bagadír párbeszédét, mit gondos okmányokon továbbítottak felettesüknek:

– A sah csupán csapdát készít számunkra, egyenként vágy legyőzni minket, azt beszélik, ki belép ajtaján, titkos ajtó nyeli be, mélységekbe, s ottan kiéhezett oroszlánjai várják; vagy pediglen kihegyezett karók ölelik keblükre.

– Én mást hallottam – szólt Bagadír –, azt mesélte nekem atyámfia, hogy rögtön dzsidások szelik le a belépők fejét, és a sah testőrsége azokkal labdázni nem restell.

De bármekkora is a félelem, ki veszélyt önmagáért kedvel, vagy hajtja oda a lelki békétlenség, ezer jelentkező rögvest akadt mégis Perzsahonban, kiknek már a gondolat is izgató volt, hogy bár halállal lakoljanak, mégis magában is mégoly nagy a kegy, egy sah magánlakosztályába belépni, maga a jelenlét is kiváltság, mit bánták ők az azutánt.

Az első vállalkozó egy szerencsétlen koldus volt, őt lökte előre a tömeg, hiszen aki vagyonra, családra nem gondolhatik, annak a többiek szemében nem volt semmi a kockázat tétje. Ki is jött vagy háromnegyed óra múltán, vagy mondanám inkább kizuhant a palota ajtaján, vérben forogtak szemei, hogy mindenikük messzire elkerülte, olyan volt mintha máris egy égi kéz emelte volna lelkét ki mellkasából, csak teste volt, s a kedves, de szánalmas kéregető nem volt már sehol. Hogy mi történt odabent, arról nem szólt semmit, nyelvét megoldani nem találtak kulcsot. Ám három nap múlva gazdagon felöltözve látták viszont újra a koldust, ki ajándékkal kedveskedett a sahnak, hogy aranyait csengesse lábaihoz, s hű ebként az elöljárónak talpát fején nyugodni hagyja. Erre felbátorodván a nép tódult a sahhoz, mindenikük gazdag akart lenni, mindenikük többre vágyott, mint ami a sors által adatott; s mindenik gazdaggá is lőn, de mindannyiuk arcán valami furcsa idegenség vetett karcot, hogy asszonyaik elborzadtak tőlük. S hiába kérdezték tőlük, hogy mi történt odabent Fekete sah palotájában, csak annyit válaszoltak, hogy végre önmaguk lettek. Asszonyaik egyrészt örültek, hogy földi létükben vagyonuk gyapjas, másrészt viszont elvesztették hálószobáikban a gyengédséget, érintés helyett a férfiak mindig hibáikat panaszolták fel, egy sem állta ki közülük a mércét, hol túl kedvesnek találtattak, hol túl restnek, de mivel asszony neve tűrés, hát tűrtek ők – most már szerelemtelen. A nép jóléte pedig nőttön nőtt, de senki sem akadt nyomára a sah titkának. A vezérek pedig gyilkos haragot tápláltak a sah iránt, mert a nép véráldozat nélkül is oly gazdag volt immár, hogy mikoron meglátták vezéreiket, csak a mamelukok kardja védte meg őket attól, hogy ne lincselje meg őket a gazdagságban fürdőző jónép. Ezért kiköltöztek a pusztára alkalomra várván, biztosak voltak abban, hogy ami adatik, elvetetik egyszer.

Ezeket a sorokat már Alfamában olvastam, Lisszabon szegénynegyedében, s a nekem oly kedves kis bádogtetős házak, mit csak a szorgalom és a tiszta munka tartott össze, kártyavárnak láttam, nem jutottam kutatásaim végére, s éreztem soha nem is fogok: nincs egy nyom, amin elinduljak, a folytatás folytatása, hol lenne az? Kétségbeesésemben betértem Christienhez, aki sokkal ösztönzőbb volt számomra mint Margarete, egyrészt nemzetközi kapcsolatai miatt, hiszen neki köszönhetek számos külföldi tanulmányutamra juttatott összeget, és belefúrtam magam két combja mögé magam – tiltakozása ellenére is, hogy kárpótoljam magam a kudarcért, s bár tudtam, hogy így jóindulatát mindörökre elveszthetem, legalább nyerek valamicskét, be akartam tölteni az űrt, a történet nyitottságát, befelé furakodtam… zuhantam a sötétbe. Másnap persze mindent a nehéz portói kiszámíthatatlan hatásával magyaráztam. Fölszálltam egy Angliába induló fregattra, a partról C. nézett komoran, én a legepekedőbb pillantásomat vetettem rá, kezemet könyörgőn össze- kulcsolva, s láttam, hogy megbocsátott. “Azt hiszed, buta szuka – gondoltam – hogy első vagy a nők között, ki lennél vagyonod és kapcsolataid nélkül?” És már alig vártam, hogy Margarete mellett tölthessek egy éjszakát, ha már, ha már, nincs folytatás, illetve a folytatás körbe kering. Nincs meg, amire vágytam.

– Mielőtt becsukódna mesémnek ajtaja, s Howard szavai végképp vesztegzár alá kerülnének
– folytatta Sehrezád –, elmesélném neked másodunokatestvérem, a szépséges Ghánim levelét, hiszen emlékezőképességemet, mindig dicsérte anyám, mikor otthon az étkek elkészítésének módját tétova évek távlatából is felidézni tudtam, tehát Ghánim, távoli vérem, kinek őzike-szemétől ezer harcosnak hullik ki kezéből kard, oly gyöngédség vevén erőt rajtuk, mintha egy gyógyító forrás meleg vízébe merítkeznének tagjaik; kinek bőre oly selymes, mégis oly nem e világból való, hogy ha a napnak sugara reá tűz, apró szilánkokra törik össze. Friss fűzfaág minden szava, zsenge hajtás, suttogás, de női, vagyis mindig illendő, halld meg tehát boldogságos király, s bár hangját nem tudom kölcsönözni, hiszen hangját is elferdítette tán az ügyetlen betűvető, kinek diktálta, és magamnak egy imám olvasta fel, hogy szava hozzám jusson:

“Kedves nővérkém, egy szőlőtőről fakadó gyümölcsei Allahnak, már úgy vagyunk mi, mint széttörött kincses kancsó, mely tán csak a paradicsomban ragasztatik össze, de itt a földön ontjuk magukból az aloét, ámbrát, az adakozó is odaadás által töltekezik, s ki Allahot féli, megalázkodik, hisz ő mutatja merre rendelte menned.

Nagy szűkségbe estem, mikoron Teherán felé vezető karavánúton megtámadott a rabló csőcselék, hercegi fátylam nem szakították ugyan le arcomról, de a rabság sötét vermébe estem, úgy, hogy azt kellett hinnem, tán apám és anyám kiszáradt folyómeder lesz, mit friss patak táplálni nem fog, ha megtudják mily kezek ragadtak el, s maga a bizonytalanság is gyászkendőt varázsol az én szeretett anyám még mindig bronzzal ékes hajára. Kétszeres fájdalom hajtja azt, ki önmaga miatt szenvedni tud másokat.

A rablóvezér, Szindbád, busás csereárut sejdítve bennem meg (gondoltam először), a Perzsahon csodált uralkodójának ajánlott fel, de sejtésem valójában öncsalás volt, mivel átadva a szeráj főnökének, nem kért cserébe értem semmit, amiből azt a következtetést vontam el – de tudod, hogy mi lányok, kevesebbet látunk tisztán, mint férfiaink – , hogy értéken aluli vagyok, esetleg tartozását egyenlíti ki személyemmel a kegyetlen.

Bezárva éltem úgy a szerájban, hogy nem idézett senki maga elejibe. A többi nő oly idegen volt számomra, hogy fáztam éjjel és nappal, tekintetük pedig oly gyúlékony volt, hogy parazsat vetett, s ilyenkor a fáklyák fényénél is nagyobb lánggal égett a szeráj. Féltem, hogy az éjszaka leple arcomra hull: sokszor megtörtént ugyanis – az eunochok minden éberségét kijátszva –, hogy hurkot vetettek kendőjükből egymás nyakára, vagy egy hámozókéssel kanyarították ki egymás szívét, hogy a szerencsétlen áldozat, még egy darabig markába is foghatta életét, hogy aztán végképp kicsúszik keze közül; vagy lepénzelve őrzőiket mérget szereztek be – ez volt a halálos fogásuk legkegyetlenebbje, hisz úgy eltorzult a haldoklók arca a tusa közben, hogy a haldokló szégyenül szépségének utolsó emlékét is elvesztette, mintha egy rózsa szirmai bűzhödten rothadnának meg.

A sah csak néha jött le közénk, akkor női mind heves vágyat éreztek, hogy ruhája szegélyét megsimítsák, mindnek az volt a rögeszméje, hogy különféle fogásokkal, ha nem is igézheti meg a sah szívét, legalább néhány órát közös ágyon tölthetnek vele. Ezért felékszerezték testüket, ezer ezüstkarika pengését visszhangozták a falak, ezer brokát susogását verte vissza az ágyásház közepébe épített fürdőmedence, szinte beléfulladtam az illattömegek árjába, ami annyira felkavarta gyomrom, hogy szájamon kibuggyant a meg nem emésztett étel, amiért társnőim bosszút is álltak, belerondítani az ünnepi nászba: megsebesítettek körömmel, aranycsatok végével, sőt hajtűzőjüket belészúrták csuklómba, aminek nyomán vérző szökőkút tört fel.

Semmilyen művészi eszközt nem kíméltek, mit testük formálni adatott: egyik kezét a csípőjére tette, másik kebele duzzadó almáit kínálta édes csemegének, harmadik hosszú gepárdszerű combját, vagy telt alfelét tartotta az elvonuló sah felé, számítva mind e nősereg arra, hogy ha nem is három évszázadra, nem is három évre, ám még három napra sem, de legalább három órára övé lesz az uralkodó, s annak karja majdan őt tartja átölelve, hogy általa eléri az eget is. Amikor megjelent a sah, igyekeztem mindig rosszullétet mímelni, s egy oszlop mögül néztem végig, hogy választja ki nőit, rámutatva ékkövekkel foltozott botjával, kivel szándéka szerint hálni kíván.

Jaj, de kedves nővérem, te kinek szájából úgy ömlik a szó, akárcsak az arannyal gazdag hegyi forrásból, te sem tudnád leírni, hogy mi történt, mily átkozott volt a perc (bár nem volt az, ugyanis Allah szemhéja örökre világra-tág, csakis ő akarhatta így), jaj édes társam, nem voltál ott velem, hogy ballépésemtől megóvjál.

Történt egyszer egy hajnalon, amikor társnőim elalélva pihentek a mákonytól, mit rendszerint az ágyasház és vágyaik csillapítása érdekében kaptak, hogy megláttam a sahot, ahogy a medence vízébe pillantva saját arcképére szegezetten ült, valami eddig titkolt, s számomra eleddig láthatatlan szomorúságot is, hogy oly heves kívánás tört rám letörülni arcáról e bút, hogy megszokott fedezékem mögül óvatlan – én ezerszeresen elátkozott nő, ki megkövezésre méltóvá lett, apámnak és anyámnak szégyene, ajh, társnőm hozzád méltatlan –, előléptem fedezékem mögül, s bokaláncaim neszére felpillantva meglátott a sah, s reám repítette szemeinek sugarát, e bűvös galambot, megbabonázott úgy, hogy has középig kigombolt ezerszínű inge redőzetében mintha feloldódtam volna. A sah odafordult hozzám, érezte, hogy gyöngeség fog el iránta, s kézen fogván – és irgalom atyja, oh, ne hagyj el –, a legkisebb ellenállás nélkül (jaj nemnek, én, én, én, e szennyét) bevezetett háló- kamrájába, által 77 szobán, 77 szoborrá dermedt testőri őrségen, 77 titkos ajtón, hetven… hét… aztán leültetetvén egy ülőzsámolyra, hallgatagon eresztette le fejét, s szeme túlvilági tájakra tévedt.
S akkor megmostam orcáját, lábát olajjal, tiszta kendővel ápoltam, kezébe helyeztem egy aprócska fürjet, mit őrizgettem ruhám alatt, hogy miként engem, őt is felmelegítse, hollóhaját ezerfényű fésűvel gondoztam, és befontam, s láttam, hogy mint égi vízbe mártott festék felolvad benne újra az életerő. Elkezdett hozzám beszélni a sah, szemében még pusztaság lüktetett ugyan, de hangja oly bájoló volt, hogy éreztem lelkem kiemelkedik testemből, fennen úszik már, körüllengve a szobát, majd átkarolva Őt, jaj, Őt, Őt… s varázslat volt: e testetlen test ráhajtotta vállára a fejét, miközben zsongott fülembe ezeregy szó, ezeregy, édes nővérkém, ezerkettő is talán… ezernégy… ezeröt… vagy a végtelent számolni ki bírja meg… De jaj!

– Meggyógyulsz – és a szeme nevetett, és én visszamosolyogtam rá, millió tulipánfa virágzott ki arcomon, és testetlen testem szorosabban fonódott Ő köréje, ahogy csak szűz ölelheti meg az első kívántat.

– Meggyógyulsz – ismételte, bár nem éreztem, hogy beteg lennék, és váratlanul összeroppantotta kicsiny kis állatomat, ezt a szelíd jószágot, ezt az alig születettet, s véres kezével marokra fogta testemből kikívánkozó lelkemet, abban a pillanatban, mintha egy kardot döfött belém egy kéz, s úgy üvöltöttem, mint varázslók delejezte szánalmas lény, nem is nő voltam már, hanem csapdába ejtett őz, kinek szügyébe ráadásul a vadászok kardot is mártottak.

– Te sem vagy különb – vigyorgott kajánul hátrahajtott fejjel –, megfogtam lelkedet, lám szinte magadtól adtad – és most itt van a kezemben, gyöngeséged a gyöngédség volt, és azt teszem vele mint ócska madaraddal, azt tehetném, kölcsönbe adtad lám nekem….szinte ingyen…

Kérleltem a sahot, lelkem eresztené, mert én a fájdalmat is szeretem, ezeregy… mélységeket, ezeregy… magasságokat is: hol szakadékok partjára vetném lábam, hol a tengert akarom látni, hódító virágos rétek illatában burkolózni, és látnom kellett kis madárkám holtan hever összegubancolódott, beszennyeződött gyapjúvirágként… De ő gondolván, nekem mi lenne jó, kezében tartva halhatatlanságom ígéretét, egy hatalmas korsóba akarta beledobni azt, ahonnan eltorzult, zsákmányra éhes lelkek hangja bugyborékolt elő, és a korsó nyaka úgy nyílott szét igazibb valómat elnyelni kívánván, mint egy fehércápa kitátott szája.

– Gazdag leszel, és boldog, teliholdnál ékesebben fog világolni kietlen szépséged, nem lesz gondod másokkal, fájdalmukra süket leszel, csak te ragyogod be az éjszakát, nem lesz jobb úgy neked? – kérdezte a sah.

Oh, mindentlátó Allah, jaj, te tudod csak: mit el nem követtem, bűnt (hisz szakadatlan ki vagyunk szolgáltatva a kísértéseknek, merre járunk, tétova lábunk, mily ösvényre téved): kiemeltem mellkasomból a láthatatlan kardot, mitől rögtön visszatért belém kicsinyke valóm, és beledöftem a sahba, oda éppen, hol az artériák összefonódnak, s hol a kamrák billentyi pumpálják a vért a legutolsó kisujjunkba is.

– Szeretlek – mondta a sah vérgyöngyöt pergetve –, szeretlek, és te valál számomra a gyógyír. Gazdaggá tenni bármikor tudok, híressé, nem szült még olyant anyaöl, de hiába teli kincsesházam, hiába hírem, mely Nyugattól Keletre tart, semmi nem pótolja az ürességet, senki nem hoz számomra beteg lelkeknek való füves kertecskét.

– Ah, mit tettem én, szerencsétlen bolond – és két tenyerembe rejtettem arcát –, megöltem a szerelmet, s ezért egész életemben Allah-átkozta, rühvel leszek viselős, gyermekeim galandférgek.

– Azt hitted, hogy mindezt Te akartad – sóhajtotta-, te kis bolond, létezik akarat, mely lebírni tud? Nem, legyőhetetlen vagyok, de mi magamhoz van a legközelebb – sem elérni, sem megismerni, sem orvosolni nem tudtam. Ki világot hódítani tud, nemsokára egy talpalatnyi föld lesz jussa. Már hónapok óta rólad szövöm álmaim hálóját, és amit elterveztem, megtörtént. Egy másik világban, ott boldogok leszünk mi ketten, és karom átölel, te vagy nekem a mennyei híd, majd a túlpart.

S ekkor előrebicsaklott ezer aranyszállal fűzött hajkoronás feje, s abban a pillanatban a cserepekre hullott korsóból kiszabadultak az oda bezárt lelkek.

És én akkor általfutottam 77 szobán, 77 szoborrá dermedt testőri kordonon, 77 titkos ajtón, hetven… hét… hetven… hét… napig a pusztában bujdokoltam, ahová híre eljutott, hogy holtában, hogyan gyalázták meg Fekete sah testét (mely gyönyörnek lett volna forrása, gyönyörömnek!), hogy hasították ketté az újra hatalmukat nyert vezírek… irgalom atyja, ne hagyj el… elhagytál… és akkor visszatértem s ruhám alá rejtve fürtjét, a hollószárny-csillogásút… visszatértem apám, anyám otthonába, hol bánat redőzi arcom, s várok, menyegzőre felékesített menyasszony.”

Nem rossz mese – szólt a király, miután befejezte nénje levelének emlékezet általi felidézését Sehrezád –, ám valójában nem tudom, nem valami gonosz delejt csempésztél ekként éjszakámba. Másrészt elég kifejtetlen – hiába mondanak mesék hercegnőjének –, mi lett vajon a mesearcheológussal, sokkal jobban érdekelne kis halálos szerelmi ügyleteknél, naggyal álmodóknál, megszállottaknál. Ez a Leopold Howard sokkalta jobban megrajzolt figura, és közelebb áll hozzám, hisz én is abban az életkorban vagyok, ahonnan már csak visszafelé számlálja életéveit az ember.

– Ahogy parancsolod, magasságos király, de ez már egy másik mese volna – és azzal elfújta a mécslángot Sehrezád, a király szemhéját pedig visszatarthatatlan álom húzta le, erőt adni a testnek másnapra is, különben ki hallgatná meg a következő mesét is? Jó éjszakát!

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.