Versek

NEMZEDÉK

A vándorútról visszatérõ ritka madarak jöttén

minden motor felteszi újra bukolikus zenéjét

a lassan forgó napok korongjára:

láncfûrész traktorok lázadó motorbiciklik

döntik recsegve le gödörbe a tavaszt

s te, ki az éjbõl most sápadtan, komoran

lépsz ki, mert csõrödbõl etetted éber versed

itt állsz, és rajtakaptak, akár a tranzisztorral

fûtött konyhában az ingaórát – lám, fiad

kürtöli, te pedig legbelül mosolyogsz

mert madár-hangja már a gyújtogatóra vall

ki minden szavadban felizzítja szíved.

AKÁR A SZOBROKAT…

Akár a szobrokat, mondják, egy semmiség felöltözteti

egy szék vagy kettõ hamutartó kalicka

s már is kész pipára gyújtani a dombnak

vetve hátát hol az este görgeti utolsó fényeit

ám a riadt üvegfal férfi és nõ közé tolakszik

amint ez oly gyakran megesik emberek közt

és csak nem kap lángra a tûz és a pipa hideg marad, nem létezõ

és az ismeretlen puszta jelenléte oly bonyolulttá teszi

azt ami elsõ látásra könnyen elérhetõnek látszott

– akár a gyermek ki hirtelen megpillantja meztelen apját

és mindent nulláról kell újrakezdeni: kezdetben

volt az ember, aztán a tûz elõbújt

legsötétebb zsebébõl meg parázsló pipája

s a cingár kék füstfonál mely megy betölti (legalábbis így szeretnénk)

az elhagyott ház konyháját hol minden változatlan pihen.

BÚCSÚ

Elkaphatod hajánál fogva a tengert

és kirázhatod, mint öreg szõnyeget,

elaltathatsz egy egész erdõt, ha erõsen

a szeme közé nézel, a szelet

pedig spárgára kötheted, bottal

terelgetheted, nem nagy dolog, szinte

gyerekjáték mindez a szó-szobában,

zsebedben a világmindenség is

üveggolyó csupán; de akárcsak egyetlen

hangot is eltörölni a kedves jajkiáltásából,

mikor utolsó hajóit is felégetve

elengedted ott a küszöbön fehér

kezét, s az lehullt, nem, azt nem lehet.

PROLÓGUS

 Yves Bergeret-nek

Tényleg megéltem-e ezt a létet avagy

elbóbiskoltam csupán a tetõk tengere

alatt az íróasztalt elöntõ fényben,

vajon a lámpám kutyulta össze a

jeleket idõközben, vagy hozzájött a fáradság,

miközben vártam, fejezné már be

fölös gépiratát az esõ az ablaküvegen –

ugyan ki mondja meg, s ki veheti el tõlem,

hogy egy napon a tenger felszínén jártam,

kidöntöttem a madarakat fürdetõ kéket,

s eltékozoltam a szomszéd nyárfa aranyát,

mely közt halál lapult? Ki más

mint a bennem lakó idegen, ki gyerekként

árnyéka után szalad kinyújtott kézzel,

de lelke görnyedtebb, mint ama tékozlóé,

mikor disznókat gondozott otthonról számkivetve.

Fordította Lackfi János

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.