Iván és Péter

A nyugati szemlélõ gyakran találta az orosz történelmet “mozdulatlannak”, amelyben, úgymond, nagyon hosszú idõszakokon keresztül nem történik minõségi változás, s ezért nagyon nehéz benne az egyes periódusokat elválasztani. Az orosz történetírói hagyományban, ellenkezõleg, erõs korszakolási hajlam figyelhetõ meg, aminek következtében az egyes történelmi idõszakok egymástól nehezen megkülönböztethetõkké válnak, “egybecsúsznak”. Nem kétséges azonban, hogy mindegyikben korszakhatárt képez I. Péter uralkodása, sõt bizonyos irányzatoknál I. Péter korszakos jelentõsége a történelmi felfogás alapja. És mégis: értelmes történetírói feladat lehet a két történelmi periódus összevetése, a köztük lévõ viszony meghatározása, annál is inkább, mert a két különbözõ korban uralkodó történelmi személyiség – Iván és Péter – összehasonlító értékeléséhez is ezen keresztül vezet az út.

E lehetséges párhuzam nem maradt rejtve a korábbi történetírás elõtt sem. Kínálkozott az összehasonlítás már csak a két történelmi alak hasonló személyiségjegyei alapján is. Ezek az összehasonlítások azonban vagy megmaradtak a politikum szintjén (“egyik is önkényuralkodó, másik is az”), vagy pedig a történelmietlen pszichologizálás áldozatául estek. Strukturális értelemben azonban nem vetették egybe a két kort, aminek a legfõbb oka szakmai természetû: a specializálódás ugyanis olyan mérvû a történettudományban, hogy feltáró jellegû kutatásokat ugyanaz a történész nem folytat két egymástól távolinak minõsített korban.

A két történelmi kor és ilyképpen a két történelmi személyiség közötti párhuzam legtermékenyebbnek azoknál a gondolkodóknál bizonyult, akiknél az összehasonlítás a történelemelméleti rendszer vagy legalább az orosz történeti koncepció integráns részét alkotta. Ilyen összefüggésben e gondolat elõször az irodalomkritikus Belinszkijnél bukkan fel határozott formában, aki azt írja IV. Ivánról:

Íme, IV. Joann, ez az I. Péter, aki nem a megfelelõ idõben jelentkezett, és szigorával bevégezte nagy õsének gondolatát…

Visszafogottabb hangot üt meg a kortárs hivatásos történetíró, Pogogyin a “Megjegyzés IV. Joann jellemével kapcsolatban” címû cikkében:

Különleges képességeket mutatott a bölcs uralkodás mûvészetében, és lehetséges, hogy megfosztotta volna Pétert attól a dicsõségtõl, hogy Oroszország elsõ uralkodója legyen, ha a sors, szerencsétlenségünkre, nem hozott volna össze minden lehetséges körülményt, hogy letérítse a halhatatlansághoz vezetõ útról: zsarnok lett.

Az ún. “hivatalos népiesség” vezéralakjához képest más úton jár a nyugatos iskola koncepciójának elsõ megfogalmazója, K. Kavelin. A “Pillantás a régi Oroszország jogi létére” címû 1846-os tanulmányában megalkotja Nagy Péter tragikus sorsú elõdjének, a nagyra hivatott, ám korának viszonyai között kibontakozni képtelen uralkodónak koncepcióját. Mint láttuk, az ötlet már korábban, Belinszkijnél megfogalmazódott, ám történelmi ívû “bizonyítása”, megalapozása kétségkívül Kavelin nevéhez fûzõdik: “Történelmünknek ezt az átmeneti idõszakát… az orosz történelem két óriása, IV. Joann és Nagy Péter határolja: az egyik megkezdi, a másik befejezi és megnyitja az újat…” – kezdi Ivánról szóló eszmefuttatását Kavelin, majd így folytatja:

feltûnõen megegyeznek törekvéseik tevékenységük irányultságát tekintve. Egyik is, másik is ugyanazt a célt követi… Nagy Péter mélyen tisztelte IV. Joannt, példaképének nevezte, és maga fölé emelte. Péter uralkodása folytatása volt Joann uralkodásának. Utóbbi befejezetlen, félúton megálló reformjait folytatta Péter.

(És valóban: Anna lánya 1722. január 27-i születésnapjára emeltetett diadalíven IV. Iván alakját is megörökítették ezzel a felirattal: “Incepit” [Elkezdte]. Péter alakjához pedig azt írták: “Perfecit” [Tökéletesítette]).

A továbbiakban a két történelmi személyiséget tulajdonságaik alapján veti össze a szerzõ, majd Iván végsõ sikertelenségének okait boncolgatja.

Az energikus, szenvedélyes, poétikus – utódjánál kevésbé reális – természettel megáldott Joann végül öszszeroskadt az ostoba, félpatriarkális… értetlen közeg nyomása alatt, amelyben neki élnie és munkálkodnia ítéltetett. Sok évig életre-halálra küzdött vele, de nem látván eredményt, nem hallván visszhangot, elvesztette hitét nagy tervei megvalósíthatóságában…

Ezért lett hát zsarnok belõle – akinek magának is szenvedés volt az élet. “IV. Joann éppen azért süllyedt mélyre, mert nagy ember volt… Ezzel nem akarjuk Joannt igazolni, a foltokat lemosni róla…”, de világosan kell látni, hogy “Péter… egy századdal késõbb élt, amikor a körülmények már megváltoztak, és sok mindent már elõkészítettek számára…”

Legközelebb 1871-ben vetõdik fel ilyen élesen az Iván–Péter párhuzam a történetírásban. K. N. Besztuzsev-Rjumin egy publicisztikai írásában a mûvészet történelemrõl alkotott felfogását téve kritika tárgyává, megkérdõjelezi az eredmény- központú szemlélet helyességét és Nagy Péter és IV. Iván párhuzamba állításakor a megegyezõnek tûnõ, s nem az eltérõ vonásokra koncentrál, s úgy gondolva, hogy a szándék a lényeg, nem pedig a történelmi eredmény. Az idea nem eredeti, de ennyire kategorikus formában elõször õ veti papírra. A késõbbi idealizálók ezt az ötletet szívesen átveszik majd mindkét cár értékelésekor.

Szimptomatikus, hogy a születõ orosz marxista történettudomány M. N. Pokrovszkij személyében e történetírói tradíció folytatójaként tûnik fel. Pokrovszkij szerint az “opricsnyina” egy hosszú társadalmi-politikai folyamat kulminációs pontja. “Az állami átalakulás, amelyet az objektív gazdasági feltételek diktáltak, megtalálta magának a formát: a cár dinasztikus és személyes önvédelmének aktusa kellett legyen…” Ezért hát “nincs igazságtalanabb dolog, mint tagadni Groznij bojárok elleni harcának elvi megalapozottságát”, hiszen “az opricsnyina Péter elõtt másfélszáz évvel, kísérlet volt a péteri monarchia személyi önkényuralmának megalapozására”. S bár a kísérlet korai volt, aki vállalkozott rá, “kortársai felett állt”.

Pokrovszkij még óvakodott attól, hogy bármelyik cár tevékenységét idealizálja. Az uralomra jutó sztálini történelemfelfogás már nem osztotta ezt a mértéktartást. Ekkor IV. Ivánnak egy egészen apologetikus felfogása uralkodott el. Nagy általánosságban megállapítható, hogy a pozitív elemek mindig túlsúlyban voltak I. Péter ábrázolásában is, és végsõ soron egy heroizált I. Péter portrét eredményeztek. A sztálini korban azonban az “európaizáló” cárnak soha nem volt olyan kultusza, mint IV. Ivánnak. Ez a szovjet historiográfia egyik paradoxona, teljesen ellentétes az addigi historiográfiai tradícióval. Aminek elég egyszerû a magyarázata. Sztálin azért tartotta igazi elõképének IV. Ivánt, mert a rettegett/rettenetes cár mindenben megfelelt modernkori reinkarnációja elvárásainak. Nem így I. Péter, aki – gyakran bírált – Nyugat-mániájával szükségszerûen sorolódott hátrébb Sztálin értékhierarchiájában. Így aztán I. Péter esetében bátrabban lehetett az ún. “marxista” történelemfelfogás osztályharcos megközelítését érvényesíteni, miközben, persze, a tekintélyelvi és birodalmi aspektus végig meghatározó maradt.

Sokkal meggondolkodtatóbb párhuzamokra hívja fel még a szovjet korszakban a figyelmet A. M. Pancsenko és B. A. Uszpenszkij. Mindkét uralkodónak a kulturális státus megváltoztatásának szándékát tulajdonítják. Csakhogy ez az egyiknél a múltra, a másiknál a jövõre irányuló.

Jól látható az eddigi összehasonlítási kísérletekbõl, hogy a két személyiség történelmi összevetésének objektív alapját a két történelmi kor közötti folytonosság, vagy ha úgy tetszik, egynemûség teszi lehetõvé. Ez pedig nem más, mint az autokratikus uralmi rendszer, amelynek rendszerré szervezése IV. Iván uralkodása idejére tehetõ, és amelyet I. Péter szilárdított meg, tett totálissá és befejezetté. Idõnként felbukkan ugyan IV. Iván minõsítésében a balti-tengeri kijáratért vívott harc motívuma is, de a legelvakultabb apologétákon kívül természetesen senki nem tekinti IV. Ivánt “elõeurópaizálónak”. Világos tehát, hogy az összehasonlíthatóságot nem a “modernizációs” kísérlet, hanem a totalitárius rendszer biztosítja. Ebbõl persze az is következik, hogy e párhuzamnak megvan a maga határa, úgy is mondhatnánk, nem szabad túlzott jelentõséget tulajdonítanunk neki, hiszen I. Péter tevékenységének megkülönböztetõ jellegzetességét mégis csak az európai típusú reformok adták. Arról már nem is beszélve, hogy az egyik uralkodó alapvetõen eredményesnek bizonyult, a másik pedig egy csõdtömeget hagyott maga után.

Annál érdekesebb, hogy e két személyiség személyiségjegyei, sorsának néhány mozzanata látszólag mégis mennyi hasonlóságot mutat. Gyakran felemlegetik, hogy akár egy görög sorstragédiában, mindketten elveszejtették tulajdon fiukat. Ennyiben azonban ki is merül a hasonlatosság, ugyanis tudvalevõ, hogy IV. Iván véletlenül, mintegy baleset folytán, ütötte agyon legidõsebb fiát, míg I. Péter ugyan nem saját kezûleg, de tudatosan tetette el láb alól. Ugyanakkor mindketten személyesen részt vettek a kínvallatásokon, a kivégzéseken, de ezekbõl az esetekbõl még nem következik, hogy mindketten szadisták lettek volna, sokkal inkább a politikai elrettentés, a sokkhatás motiválta cselekedeteiket – I. Péterét legalábbis biztosan. Szinte kísérteties hasonlósággal ûztek gúnyt az egyházi hierarchiából: IV. Iván Alekszandrovszkaja Szlobodában saját vezetésû szerzetesi közösséget hozott létre, I. Péter pedig “a legesleghóbortosabbak, legeslegtréfásabbak és legeslegrészegesebbek zsinatát”. Csakhogy IV. Iván meghasonlott lelkû, bigottan vallásos ember volt, míg I. Péter egyszerûen csak lump, aki tényleg meg akarta leckéztetni és maga alá kívánta gyûrni az ortodox egyházat (ami fényesen sikerült is neki, ellentétben az egyházi dogmákra és hierarchiára soha kezet nem emelõ IV. Ivánnal.) Eközben persze a tudatos egyházpolitikát folytató I. Péter egy ujjal nem nyúlt volna hozzá egy egyházi méltósághoz, miközben IV. Iván a legnagyobb lelki nyugalommal hallgattatta el Filipp metropolitát.

Személyiségük eltorzulásában elvben mindkettõjük sokat köszönhetett volna a hányatott gyerekkornak, hiszen Iván hamar árván maradva, a különbözõ bojárklikkek játékszere volt, de Péternek is végig kellett néznie tízévesen, ahogy a fellázadt sztrelecek rokonait kopjára tûzik. Csakhogy a terrorpolitikát egyik esetben sem valamiféle pszichotikus elváltozás hívta életre. IV. Iván a korlátlan hatalom elmélete és gyakorlata között tátongó szakadékot kívánta átugrani általa, míg I. Péter az erõszakos eszközöket a birodalom megreformálása érdekében alkalmazta. Más kérdés, hogy a kibékíthetetlen ellentét a végén felõrölte Ivánt magát is, és ebbe mentálisan is belerokkant. I. Péter viszont végsõ soron eredményesen oldotta meg az országa elõtt álló feladatokat, nem volt tehát oka az önfelemésztésre. Igaz ugyan, hogy szubjektíve õ is mindvégig a nemes célok és a tunya, közönyös közeg ellentététõl szenvedett, de ezt lelkileg is jobban kezelte. Nyilván az sem lehet e párhuzam felvillantásakor mellékes, hogy Péter dokumentálhatóan a “közjó” érdekében feszítette az alattvalói tûrõképesség húrját, míg Iván az elvont hatalom és saját biztonsága garantálása érdekében.

A gyakorlott hitvitázó, intellektuális beállítottságú Iván az orosz ortodox középkor tipikus – bár az átlagnál jóval tehetségesebb – alakja volt. I. Pétert világlátottsága, a világra való nyitottsága és merészen, esetenként extravagáns módon megnyilvánuló újító kedve miatt praktikus, tipikus újkori személyiségnek tarthatjuk. A történelmi paradoxon az – és ez összehasonlításuk másik valóságos szintje –, hogy ezenközben mindketten tipikus orosz emberek maradtak. Még az orosz szokásokat, erkölcsi normákat esetenként látványosan felrúgó, a “maradiságot” tûzzel-vassal irtó Péter is, akinek bizony meggyûlt a baja étkezés közben a késsel és villával, belepirult, ha német hercegkisasszonyokkal kellett társalognia, és merõ atyai jóindulatból azonnal nyakon vágta még a legelõkelõbb bojárt is, ha pedagógiailag azt indokoltnak találta.

Mi sem áll tehát messzebb a történelmi igazságtól, mint hogy közös nevezõre hozzuk e két cárt, ahogy például az orosz forradalmárok tették, csak azért, mert mindkettõ cár volt, ráadásul a legkegyetlenebbek közül való. IV. Iván “ellenreformja” – az “opricsnyina” – destabilizálta az országot, a cár végül is letért a korábbi moszkvai nagyfejedelmek által követett politikai útról, a központosításról. Szándéka szerint ugyan a központi hatalom erõsítésén fáradozott, de a 16. század közepén az orosz valóság egy tényleges kettõs hatalom képét mutatta, amely az uralkodó és a tradicionális irányító elit, a bojárság között oszlott meg. E reálkompromisszum felrúgására csak archaikus és anakronisztikus eszközökkel kerülhetett sor, aminek során a cárnak ugyan lehetõsége nyílt arra, hogy a maga irracionális teljességéig vigye az addigi orosz társadalomfejlõdésben benne lévõ lehetõséget, a valóban egyszemélyi uralom eszméjét, de a tragikus végeredmény ezt a törekvést nem igazolta vissza.

I. Péter ugyancsak a birodalom megerõsítésének feladatát tûzte maga elé, felismerte azonban, hogy ez a feladat a 18. század elején, csak belsõ erõforrásokra hagyatkozva megoldhatatlan. E felismerést, persze, nagyban köszönheti az elsõ Romanovok óvatos Nyugat felé nyitásának, amire a “zavaros idõszak” teljes katonai kudarca után az orosz kormányzat rákényszerült. Ugyancsak a 17. században került sor a bojárság és a szolgáló nemesség lassú összeolvadására és a nemesi bürokrácia intézményes kiépítésére. I. Péter minderre már bízvást számíthatott és alapozhatott, ezért az átalakítás organikus és idõszerû volt. Ez a magyarázata végsõ soron annak, hogy bár I. Péter is elment gyakran voluntarista vagy csak hóbortos reformjaival a despotikus hatalomgyakorlás végsõ határáig, ám birodalma nemhogy nem omlott össze emiatt, hanem éppenséggel soha nem látott módon megerõsödött. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Oroszország európai struktúrájú országgá vált – alapjait tekintve tudniillik mindig is az volt, ám most sem lett olyanabbá. Sõt, I. Péter a jobbágyrendszer kiteljesítésével, az ún. “uralkodó” osztály egyetemleges szolgálatba sorolásával ha lehet, még távolabbra térítette Oroszországot a haladásban élenjáró európai centrumhoz képest.

I. Péter tehát nem egyszerûen sikeres volt, de a rendelkezésére álló eszközökkel és a tevékenységét meghatározó történelmi keretek között a maximumot hozta ki a lehetõségekbõl. IV. Iván esetében még csak azt sem állíthatjuk, hogy történelmileg haladó célokért küzdött, legfeljebb csak az ismert engelsi értelemben, “objektíve”, amenynyiben a központosítás korában egy uralkodó már eleve haladó szerepet tölthet csak be. (Ami egyébként több, mint kétséges.) IV. Iván a történelmi lehetõségei közül semmit nem használt ki, a rendelkezésére álló eszközökkel rosszul sáfárkodott, és a rá bízott birodalmat alapjaiban megrendítette.

Valóban erõltetett a két történelmi személyiség összehasonlítása. Ha van értelme, csak annyiban, hogy kritikusan mutassa be a historiográfia hasonló próbálkozásait, melyek így vagy úgy a két egyeduralkodó heroizálásához vezettek, és még tovább: a szovjet jelen modern politikai vezérének idealizálásához szolgáltattak történelminek látszó érveket. Az azonban csakugyan áll, hogy mindketten egy egységes történelmi folyamat részesei voltak, Iván még a folyamat elején, Péter késõbb, noha még róla sem mondható el, hogy lezárta volna az orosz autokratikus rendszer kiépülésének történetét. Kétségtelen viszont, hogy a 18. századdal új szakasz köszönt be az orosz önkényuralom történetében. Az iváni – félig európai, félig ázsiai jellegû – autokráciát felváltja az európai típusú abszolutista hatalomgyakorlás rendszere, amely továbbra is féltve õrzi az orosz sajátosságokat.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.