Néhány megjegyzés Amerikából

A Transit elõzõ számában a “Vallás és az európai integráció” témájában megjelent írások¹ jól megvilágítják, milyen szerepet játszik a vallás az európai integrációban – olyan kérdés ez, amely az EU-alkotmány körüli vitában napi aktualitást nyert. Míg Danièle Hervieu-Léger és David Martin cikkei a vallás és a szekularizmus kölcsönhatásáról szólnak, Charles Taylor hozzászólása nagyobb teoretikus keretbe helyezi a témát, Nilüfer Göle és Bhikhu Parekh szakszerû cikkei pedig azt tárgyalják, mennyire illik bele az iszlám az európai egységesülés vállalkozásába. A következõkben nem kívánom kommentálni ezeket a kiváló tanulmányokat. Inkább néhány (többé-kevésbé rendszeres) megjegyzést tennék, méghozzá amerikai nézõpontból. (Hogy megkülönböztessem a kanadai Taylorétól, inkább azt kellene mondanom: “az Egyesült Államok perspektívájából”. Stiláris okokból mégis maradok a bevett szóhasználatnál.)

Az elsõ pillanatban paradoxnak tûnhet a vallást az integrációval együtt emlegetni. Bár a vallás mindig is integratív erõ volt, de inkább abban az értelemben, hogy az egyik hit követõinek közösségét másokkal szemben heves és sokszor gyilkos ellenségességben forrasztotta össze. Elõször is az európai vallástörténet szörnyen véres: katolikusok a protestánsok ellen, ketten együtt a zsidók ellen, a római katolikus egyház a keleti ortodox egyház ellen, keresztények a muszlimok ellen. A vallásnak mint egész Európát átfogó integratív erõnek az elképzelése szokatlan, és a történelmi hagyomány fényében nem éppen sikerrel kecsegtetõ. Valójában a szekularizmus (ahogy Martin definiálja gondosan megkülönböztetve a szekularitástól) alkalmasabb jelölt volna erre a szerepre. Talán helyénvalóbb volna a vallás ellenére végbemenõ európai integrációról beszélni.

Az amerikai perspektíva segíthet e téren, mivel Európa és az Egyesült Államok összevetése stratégiai helyet foglal el a vallásszociológiai gondolkodásban. A szekularitás (vagy egyszerûbben kifejezve: a vallásos meggyõzõdés és vallásgyakorlás eltûnése) mindeddig a modernizáció elkerülhetetlen következményének számított. Az Egyesült Államokat azonban, amely nyilván nem kevésbé része a modernitásnak, mint Nyugat-Európa, ehhez képest az elpusztíthatatlan vallásosság jellemzi. Ezt gyakran magyarázzák (hol pozitív, hol negatív értelemben) Amerika köztudottan kivételes helyzetével. Amerika kétségtelenül kivételt képez sok tekintetben, de nem akkor, amikor a vallásról van szó. A világ túlnyomó része vallásos, és Amerika is vele együtt – Európa a kivétel, ² és ez a kivétel az, ami magyarázatra szorul. Szerencsés véletlen, hogy a bostoni egyetemen van egy kutatócsoportunk, amely éppen egy olyan projekt végéhez közeledik, amelyben Hervieu-Léger vezetésével egy nemzetközi tudóscsoport az “euroszekularitással” foglalkozik. E kutatás eredményét rövidesen közzéteszik, nem mennék hát elébe. Inkább néhány egészen személyes megjegyzést engednék meg magamnak.

A szokásos megkülönböztetés így hangzik: “vallásos Amerika” szemben a “szekuláris Európával”. Amerikai nézõpontból szemlélve van abban valami paradox, ha ma sokan azért szállnak síkra, hogy az ún. “európai értékek” vallási (vagy “zsidó-keresztény” vagy “zsidó-keresztény-iszlám”) alapjaira hivatkozzanak. Az Egyesült Államok alkotmányában a vallásról csak az elsõ kiegészítõ cikkelyben, a First Amendmentben esik szó. Ez az alkotmánykiegészítõ cikkely szavatolja a szabad vallásgyakorlást, és megtiltja a kormánynak, hogy államegyházi jellegû alkotmányt juttasson érvényre, de sehol nem esik említés az “amerikai értékek” valamiféle vallási alapjairól. (A Függetlenségi Nyilatkozat, amely valóban tartalmaz néhány ilyesféle homályos megfogalmazást, nem része az Alkotmánynak). Ugyanakkor a vallás említésének hiánya nem lett akadálya a vallás virágzásának. Elképzelhetõ, hogy éppen ez volt a virágzás oka? Alexis de Tocqueville mindenesetre így látta. Lehet, hogy Európa tanulhatna ebbõl valamit?

Mindenesetre elmondható, hogy a vallás helyzete a két kontinensen különbségeket és hasonlóságokat egyaránt mutat. Vagy pontosabban: az összehasonlítás voltaképpen csak Nyugat- és Közép-Európára vonatkozik, az állítólagos szekularitás demokratikus középpontjára. Ha innen továbbhaladunk délre és dél-keletre, teljesen más a helyzet.

Miben állnak a különbségek? Amerikában a vallás minden objektív mutatója sokkal magasabb: a templomba járás, a lelkészutánpótlás, az egyház anyagi támogatása. Európában a vallás a vallási intézmények jelentõsen leépültek. Mindkét nagy egyház, a katolikus és a protestáns is majdnem mindenütt intézményes válságban van – a hagyományos “egyháziság” néhány kisebb enklávéját leszámítva. Amerikában az egyházi életnek továbbra is erõs a pozíciója. Alábbhagyott ugyan az aktív részvétel a protestáns “nagyegyházak” esetében, de a katolikusoknál nem. És van egy amerikai jelenség, amely gyakorlatilag egész Európában hiányzik: az evangéliumi protestantizmus óriási népszerûsége; mintegy 40 millió amerikai tekinti magát “újjászületett keresztény”-nek. Ugyanez a különbség jelentkezik a szubjektív mutatóknál: az Istenben, a Jézus Krisztus általi megváltásban, a halál utáni életben, és ezzel a hagyományos keresztény tanítások mindegyikében való hit vállalása. Ha Hervieu-Léger- nek legújabb, “Katolicizmus, egy világ vége”³c. könyvében igaza van, Európában az egyházak sorsától függetlenül is alábbhagyott a vallás “civilizáló munkája”, azaz egész kultúrák alakítása katolikus vagy protestáns értékek mentén. Így aztán Amerikát még ma is protestáns társadalomnak lehet tekinteni, nem úgy, mint mondjuk Skandináviát.

És miben állnak a hasonlóságok? A legfontosabb az individualizálódás. Ez annyit jelent, hogy a vallás már nincs valamilyen magától értetõdõ módon beágyazódva a kultúrába, hanem egyéni döntés tárgyává lesz. Mindkét kontinensen hozzátartoznak ehhez az olyan emberek, akiket saját bevallásuk szerint nem annyira vallásosság, mint inkább “spiritualitás” jellemez. Hervieu-Léger ezt a jelenséget bricolage-nak, barkácsolásnak nevezi. Robert Wathnow Amerika vonatkozásában a “keresés spiritualitásáról” beszél, amelynek eredménye egyfajta patchwork-vallásosság, ⁴ és ugyanerre a jelenségre gondol. Európában az örök keresõk (Hervieu-Léger “zarándokoknak” nevezi õket), akik nem szívesen vallják magukat határozottan egyik vagy másik vallás követõinek – vallásosságukat nagyon diffúz formában juttatják kifejezésre, többnyire az egyházi kereteken kívül. Amerikában azonban gyakran alapítanak saját egyházat. Prototípusai ennek az egyetemes beállítódású unitáriusok, akik hivatalosan is a keresõk közösségeként határozzák meg magukat. Egy róluk szóló jellegzetes vicc szerint: “Hogy hangzik a Miatyánk eleje unitárius változatban? – To whom it may concern.” Nem véletlen, hogy ez a közösség, bár valójában kicsi, tagjai létszámában komoly gyarapodást könyvelhet el.

Véleményem szerint ez a jelenség (nem pedig a szekularizáció) olyan modernitás terméke, amely “pluralizálja” az egyének életvitelét, és gondoskodik arról, hogy az ember úgyszólván sehol ne jusson kikezdhetetlen bizonyossághoz, se a vallásban, se másutt. A pluralizálódás a maga részérõl megintcsak egy sor modern fejlõdéstendenciának tudható be, amilyen a tömeges migráció, az írni-olvasni tudás és a tömegmédia. Ezek mind a világképek, értékrendek és életformák sokaságával szembesítik az egyént, amelyek közül választania kell. (Sartre kijelentése, miszerint “szabadságra vagyunk ítélve”, minden bizonnyal kérdéses általában a conditio humanat illetõen; a modernitás körülményei között megváltozott feltételekre azonban nagyonis találó.) Még ha egészen eltérõ politikai rezsimek, jogrendszerek adnak is teret a modernitásnak, nyilvánvalónak látszik, hogy a pluralizálódás, ami vele jár, a vallásszabadságot garantáló demokratikus társadalmakban erõsebb. Amint az egyházak már nem hagyatkozhatnak arra, hogy a templomi padokat rendõri segédlettel töltsék meg, nem marad számukra más, mint hogy versengjenek azért, hogy követõkre találjanak, akik önként veszik igénybe a szolgáltatásaikat. Még az olyan országokban is (mint Franciaország vagy Svédország), ahol egyetlen hagyományos egyház fogja össze – legalábbis papíron – a lakosság többségét, sincs ez másként. Ha az egyénnek nem állnak rendelkezésére más egyházak a közelben, még mindig szabadságában áll, hogy egyáltalán semmilyen egyházhoz se csatlakozzon – és/vagy maga állítsa össze saját vallási-erkölcsi patchworkjét.

Honnan származnak a különbségek? Mint már említettük, az amerikai vallás életerejét az állam és az egyház elválasztásával szokás magyarázni. Ez minden bizonnyal használható magyarázat. Az állami támogatás megvonása versengésre kényszerítette az egyházakat, és a verseny gondoskodik az intézmények életképességérõl. ⁵ Ugyanilyen fontos mindenesetre az a körülmény is, hogy minden egyház, amelyet nem azonosítanak az állammal, elkerüli azt a kiábrándulást, amely az államot elõbb vagy utóbb eléri. De ez nem lehet a teljes magyarázat. Majdnem 100 éve érvényesül Franciaországban az állam és az egyház elválasztása, amely sokkal szigorúbb, mint az amerikai, mégsincs semmi jele annak, hogy ez a vallási intézményeknek életerõt adott volna. Amint ugyanis igazi vallásszabadságot vezetnek be egy országban, még ha van is hivatalos vallási berendezkedése, állam és egyház de facto szétválasztására kerül sor. A nyugat-európai demokráciákban már régóta ez a helyzet, anélkül hogy ez az egyházak vitalitásának jót tett volna. Más tényezõk tehetnek ezek szerint a különbségekrõl. Három lehetséges okot szeretnék a következõkben megjelölni.

Elõször is: A vallási pluralizmus története és ereje Amerikában. Pluralizmus van Amerikában az európaiak betelepülésének kezdeteitõl fogva, amikor is a kolóniákban mindenütt számos protestáns egyház alakult, amelyek közül egyik sem volt elég nagy ahhoz, hogy a többit kiszorítsa. Ezen a pluralizmuson megtört minden államegyházi berendezkedésre irányuló kezdeményezés, mind a kongregacionalisták kísérletei New Englandben, mind az anglikánoké Virginiában. Az északi államok alkotmányában végül ratifikálták is a pluralizmust. Ahogyan Richard Niebuhr megállapította, Amerika egy új vallási intézményt teremtett, az ún. denominációkat, konfessziókat vagy hitvalló egyházakat, amelyek kifejezetten elismerik más egyházak létjogosultságát. Amerikai környezetben tehát még az olyan egyházak is, amelyeknek teológiai okokból ellenükre van az ilyen elismerés, kénytelenek így vislekedni. Vonatkozik ez kiváltképp a katolikusokra.

Másodszor: Az amerikaiak, szintén történelmi okokból, különleges képességet fejlesztettek ki magukban az önkéntes egyesülésre. Tegyünk ki három amerikait a partra egy lakatlan szigeten, rögtön alapítanak négy szomszédsági egyletet. (Az amerikai kultúráról általában azt tartják, hogy individualista. Szerintem ez tévedés. Az amerikaiak sokkal kevésbé individualisták, mint más nyugati kultúrákhoz tartozók, például a franciák.) A vallási pluralizmusnak hasznára vált ez a kulturális jellemvonás.

Harmadszor: Az értelmiségnek alapvetõen eltérõ a pozíciója a két kontinensen. Raymond Aron egyszer azt mondta, hogy Franciaország a paradicsom, Amerika a pokol az értelmiségiek számára. Ez az ítélet ugyan kissé túloz, de van benne igazság. Amerika kezdettõl fogva erõsen kommerciális jellegû kultúrát alakított ki a maga számára, és az üzletemberek többnyire nincsenek valami nagy véleménnyel az értelmiségrõl. Különösen érezhetõvé vált ez a különbség a két kontinensen, amikor bevezették az általános tankötelezettséget. Számos európai országban a tanügy állami feladat volt. A tanszemélyzetet egy olyan értelmiség alsóbb köreibõl toborozták, amely rendszerint jóval világiasabb volt, mint a lakosság széles rétegei. Amerikában azonban az oktatás a legutóbbi idõkig teljességgel a helyi közösségek kezében volt. A következmények nagyon egyszerûek: Európában a gyerekeket a szüleik kívánsága ellenére is a szekularizmus szellemében oktatták, még ha volt is egyházi iskola a közelben. Amerikában azonban a szülõk az utcára tehették a tanárokat, ha nem felelt meg nekik az oktatás. Ehhez járul még nyilván, hogy az amerikai felvilágosodás – az általa kitermelt értelmiségi réteggel egyetemben – sokkal kevésbé volt antiklerikális, mint európai megfelelõje, ami megintcsak azzal függhetett össze, hogy nem volt “klérus”, olyan uralkodó klérus, amelyik ellen a felvilágosodók indulata irányulhatott volna (vagy Voltaire-t kiforgatva: nem volt olyan gyalázatos egyház, amelyet el kellett volna taposni).

Amerika tehát más, de nem nélkülözi a jelentõs hasonlóságokat. Része volt – ahogy David Martin hangsúlyozza – annak az Amszterdam- London-Boston “civil-protestáns” tengelynek, amely körül már korán kialakult a viszonylagos tolerancia hagyománya.⁶ Minél inkább nyugatra tolódott ez a tengely, és minél szélesebb volt azoknak a vallási csoportoknak a köre, akikre ez a toleranciahagyomány kiterjedt (a protestánsok után a katolikusokra, a zsidókra, és ma már minden olyan vallási csoportra, amely elutasítja a rituális kannibalizmust), annál erõsebb lett az önkéntes egyesülés alaptétele is.

Miben áll Európa integráló ereje? Itt minden tiszteletem dacára ellent kell mondanom Charles Taylor tézisének, mely szerint Európa “jóval elõtte jár a világ többi részének”, mert “soknemzetiségûnek” tekinti magát. ⁷ Aligha. Az EU természetesen nagy teljesítmény, hiszen majdnem kikezdhetetlen garanciát nyújt arra, hogy a benne egyesült államok nem viselnek többé háborút egymás ellen. De ami a politikai identitást illeti (és Taylor ezt tematizálja), Európa nem annyira a jelen valósága, mint inkább vállalkozás, és ennek a vállalkozásnak a kimenetele még egyáltalán nincs eldöntve. Ez néhány éve derült ki a számomra, nagyon hatásosan. Ifjú német tudósok konferenciáján vettem részt (amelyet “elitkonferenciaként” harangoztak be). Az üdvözlõbeszédet egy brüsszeli hivatalnoknõ tartotta. Beszéde az EU jelenlegi stratégiájával és jövõbeli terveivel foglalkozott, és ezekkel a szavakkal ért véget: “Köszönöm, hogy érdeklõdnek Európa iránt.” Láthatólag senki nem találta furcsának ezt a kijelentést. Elképzeltem, milyen különös volna, ha egy elõadó azt mondaná ezen a tanácskozáson: “Köszönöm, hogy érdeklõdnek Németország iránt”. Lesz-e valaha is európai politikai identitás, úgy, ahogyan létezik német és francia identitás? Talán. De nem lehet nem észrevenni, hogy ez a vállalkozás egyre nehezebb lesz, minél inkább kibõvítik az Európai Uniót, és minél heterogénebbek az újonnan felvett nemzetállamok.

Bármi lesz is ebbõl a vállalkozásból, annyi bizonyos, hogy Európa most azzal a feladattal szembekerülve, hogy a legkülönbözõbb etnikai és vallási hátterû bevándorlókat integrálja, egyáltalán nem jár “jóval elõtte” az Egyesült Államoknak. Ezt a fajta integrálást Amerika néhány visszásságot leszámítva, fenomenális sikerrel hajtotta végre. (A legtöbb nehézség történelmileg érthetõ okokból az afro-ameriakaik esetében lépett fel – akik paradox módon nem is bevándorlók a szó hagyományos értelmében.) Az európaiak sokkal nehezebben birkóznak meg a kulturálisan különbözõ bevándorlók saját nemzetállamuk politikai identitásába való integrálásával. Nem könnyû bajor muszlimnak vagy hindu norvégnak lenni. Az 50-es években így szólt egy hirdetés a New York-i metróban: Worship in the church or synagoge of your choice. Újabban ez állt egy hasonló hawaii hirdetményen: Worship in the church, synagogue or shrine of your choice. A shrine (szentély) szó átfog minden elgondolható nem-keresztény, nem-zsidó vallást.

Ha azt a kérdést tesszük fel, mit tehet hozzá a vallás az európai integrációhoz, azt kell szemügyre venni, milyen szerepet játszik a vallás az európai társadalmak közéletében. Európa nagy részében azzal a jelenséggel találkozunk, amit Grace Davie úgy nevezett, hogy believing without belonging⁸– hit valahova tartozás nélkül. Mint már szó volt róla, az emberek összetákolnak maguknak valamiféle vallásos világképet, anélkül hogy valamelyik egyház aktív tagjai lennének. De elõfordul az ellentétes jelenség is, belonging without beleiving, valahová tartozás hit nélkül. Ebben az összefüggésben Davie vicarious religionrõl, vallási pótlékról beszél. Sok ember van, aki nem veszi ugyan igénybe az egyházat, mégis szeretné, hogy legyen – egyszerûen arra az esetre, ha mégis szüksége lenne rá, vagy valami szimbolikus dologként, amit nem szívesen nélkülözne. Szerintem Davie-nek igaza van abban, hogy e pótlékfunkció nem lehet véletlen. Vegyük csak Németországot, ahol maga az állam szedi be az egyházi adót és adja tovább az egyházaknak. Ez az adó az illetõk által fizetett jövedelemadónak mintegy 8 százalékát teszi ki – nem jelentéktelen summa. Ez az egyedüli nem kötelezõ adó. Hogy valakit kivonjanak a hatálya alól, elég azt nyilatkoznia, hogy nem tartozik egyetlen felekezethez sem. Nem meglepõ, hogy sokan választják ezt az egyszerû módot felhasználható jövedelmük növelésére. Az a meglepõ viszont, hogy a legtöbben ezt nem teszik meg – köztük olyanok sem, akik még életükben nem tették be egy templomba a lábukat. Motívumaik sokszor homályosak, végsõ soron mégis teljesen nyilvánvalóak: azt akarják, hogy az egyház mint szimbolikus instancia fennmaradjon, mint egyfajta morális tekintély, még ha jelen pillanatban nincs is rá szükségük. De válságos idõkben az igény egyszer csak nyilvánosan is megmutatkozhat: így például Angliában Diana hercegnõ halálát követõen, amikor a gyászmisét mintegy magától értetõdõen tartották a Westminster apátságban, vagy Svédországban, amikor az Estonia komphajó elsüllyedése után sok halottat kellett elsiratni, és a lutheránus egyház lett a kvázi-hivatalos gyászoló. A pótlék nem jelent jelentéktelenséget. Ezért aztán nagyon is elképzelhetõ, hogy az egyházak újból nyilvános szerepet játszanának, ha Európa tartós válságba kerülne.

Egy kevésbé spekulatív helyzet máris bekövetkezett: Európa szembekerült az iszlámmal határain kívül-belül egyaránt. Képes-e Európa integrálni az iszlámot? Nagy-Britannia esetében Bhikhu Parekh optimista képet vázolt fel (és sokatmondó jelnek vehetjük, hogy a szerzõnek helye van a Lordok Házában). Nehezebb derûlátónak lenni szerintem az iszlám szempontjából Franciaországban, ahol a muszlimok majdnem kikerülhetetlen kihívást jelentenek a republikánus ideológia szekularitására (a laïcité-re) nézve. Bárhogy van is, minden európai országban megfigyelhetõk erõs szeparatista tendenciák a fiatal muszlimok körében, akik hevesen elutasítják a befogadó ország kultúráját. Az egész muszlim világban harc folyik két tábor között: az iszlám egy modernebb felfogása, amely még az állam és a vallás elválasztását is el tudja fogadni, és a hagyományosabb nézet között, amely szerint az iszlámnak a társadalmi és politikai élet minden területén érvényesülnie kell. Ennek a harcnak még nem világos a kimenetele, de Európa politikai identitására (identitásaira) nézve súlyos következményei lesznek.

És akkor itt van még Törökország EU-jelöltségének kardinális kérdése (amirõl Nilüfer Göle beszélt). Anélkül hogy kétségbe vonnánk az emberi jogok törökországi érvényesülésével kapcsolatos európai aggodalmak õszinteségét, feltételezhetjük, hogy van vonakodás is egy nagy és szegény muszlim közösségnek az EU-ba való felvételétõl – és nemcsak gazdasági okokból. Törökország esetében keserû a paradoxon: Kemal Atatürk általi megalapítása óta hirdeti a Török Köztársaság saját európai identitását (ami Atatürk számára egyet jelentett a “civilizációval”) – Európa több mint 80 év múltán mégsem biztos abban, hogy elismerheti-e ezt az identitást.

Hervieu-Léger éppen az iszlámmal való szembekerülésben látja a lehetõséget Európa “vallási örökségének” újrafelfedezésére. Ez az örökség természetesen a kereszténység, pontosabban a római katolikus kereszténység. Ennyiben a vallás nemcsak az európai és a muszlim világ közti határok megvonásában játszhat szerepet, hiszen ott van még a keleti ortodox egyháztól elválasztó határ. Ha eltekintünk Görögországtól, akkor az EU mai határai a latin kereszténység régi határaival esnek egybe. Képes-e Európa integrálni a görög kereszténységet? Lehet, hogy Samuel Huntington a jövõbe látott, amikor feltette a kérdést, hogy illik-e Görögország és Törökország a NATO-ba – végül is nem részei a nyugati civilizációnak, az õ definíciója szerint. Mindeddig az ilyen kérdések elfogadhatatlanok voltak a politikailag korrekt nyilvános diskurzusban – meghagyták õket a szélsõjobboldal demagógjainak. De lehet, hogy ez megváltozik. A muszlimok pocskondiázása, ahogyan azt Oriana Fallaci elõadta, könnyen lehet a jövõ hírnöke. Nem éppen szép kilátások.

David Martin arra hívja fel a figyelmünket, hogy az európai szekularitás majdnem olyan heterogén, mint az európai vallás, amely rányomta bélyegét. Martin tanulságos trilógiát vázol fel. Elõször jött az “ellenreformáció barokkja”, a katolikus többség megpróbálta helyreállítani a szent egységet az egyház és a társadalom között, és ezzel életre hívta annak tükörképét: egy szent világi köztársaságot. Ebben az értelemben a francia laïcité posztkatolikus jelenség. De a szekularitás az antiklerikális szekularizmus formájában nemcsak Franciaországban fordul elõ. Megtalálható Dél-Európa és Latin-Amerika minden katolikus társadalmában. Enzo Pace olasz szociológus az olasz kommunista pártot a katolikusegyház tükörképeként elemezte, és kimutatta, hogy mindkettõ analóg “szekularizálódási folyamaton” megy át napjainkban. Claudio Véliz chilei történész pedig arról beszél, hogy az “angolszász jellegû” pluralizmus fellépésével “repedések” keletkeznek Latin-Amerika “barokk dómjának falán”.⁹

A második “a felvilágosult abszolutizmus”: ennek modelljét Martin Skandináviában látja a szelíd lutheránus monopóliumtól a szelíd szociáldemokrata monopóliumig vezetõ fejlõdésben. A harmadik a fentebb említett “civil protestantizmus”, ez kínálja a legjobb feltételeket a modern vallási pluralizmus kialakulásához. Központi elve a szabad társulás. A konzervatív katolikusoknak teljesen igazuk van, ha ennek az alapelvnek az átvételében a “protestantizálódás” rejtett formáját látják. Hogy valaki ezt jónak vagy rossznak tartja, az nem szociológiai ismereteken múlik, hanem a mindenkori filozófiai és teológiai állásfoglaláson.

Kell-e hát az EU-alkotmánynak kitérnie az európai vallástörténetre? Nekem ezzel kapcsolatban nincs külön véleményem, és õszintén szólva nem is érdekel különösebben. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy ez a téma Pandora szelencéjét nyithatja fel, tele a viszály magvait elhintõ kérdésekkel Európa lényegérõl és jövõjérõl.

FORDÍTOTTA KARÁDI ÉVA