Talán csak akkor kezdõdött minden, amikor Petyka Párizsba ment két hétre, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal és a magányban rám törõ érzésekkel. Állandóan azon gondolkoztam például, hogy Petyka biztos most fut össze egy régi barátnõjével még az ösztöndíjas idõkbõl, most fekszenek ágyba vagy csókolóznak a Szajna partján. Ha pedig véletlenül felhív, csak lelkiismeret-furdalásból teszi. Nyomasztó volt ez a féltékenység, ami hirtelen rohant meg, de akkor viszont beteges formát öltött. Azt hiszem, az önkínzás leghatékonyabb eszköze, ha a nap minden pillanatában azzal szórakoztatod magad, hogy a szerelmedet egy másik nõvel képzeled el a lehetõ legintimebb helyzetben, ahogy együtt ülnek a fürdõkádban, ruhát választanak egymásnak az üzletben, kézenfogva sétálnak és ölelkezve nézik a folyót, miközben te otthon várod õt. Aztán pedig arra gondolsz, milyen lesz, amikor ez kiderül, vagy az, amikor nem derül ki semmi sem biztosan, csak megsejted egy illatból, egy mozdulatból vagy egy félmondatból. És megpróbálod ugyan kimagyarázni magad elõtt ezt az illatot, azt a mondatfoszlányt, és szinte sikerül is, mert az, hogy “elmentünk a kiállításra” tényleg talán csak tévedés volt, nyelvbotlás, vagy éppen ez is a fiúkra vonatkozott, az ottani néhány ismerõsre, akik egyébként nem járnak kiállításra, de minden történet róluk szól, és nem kérdezheted meg huszadszorra, hogy “és kivel is voltál pontosan?”, mert nem lehet mindig mindent megkérdezni. Ha féltékeny vagy, akkor ráül valami a gyomrodra, és nyomja, nyomja, és már érzed, hogy képzõdnek a deformálódott, káros sejtek a testedben az örökös idegességtõl, félelemtõl és szorongástól, de nem tudsz ellene tenni. A legfurcsább, hogy nem is tudom, miért lettem féltékeny. Igen, ismertem Petyka teljes elõéletét, és az összes sztorit kívülrõl fújtam Adèle-rõl meg Jeanette-rõl, azokról a nõrõl, akikkel együtt volt egy évvel ezelõtt, amikor két szemesztert töltött Párizsban tanulással, munkával meg szünet nélküli tivornyával, de ez mégsem elég indok. Hiszen soha nem adott okot félelemre – az utolsó estét kivéve. Talán ez volt a bökkenõ. Akkor nagyon megijedtem, pedig valójában alig történt valami. A barátja, Andris, bulit rendezett, és amikor megérkeztünk, már nagyban folyt az ivászat és palacsintasütés, és éppen hozzáfogtak egy almaillattal megtöltött vízipipához. Tele volt a lakás ismeretlenekkel meg törött, de még használható bútorokkal, a nagyobb szoba hátsó sarkában számítógép, az ablakból egész Budapest, az ajtó melletti sarokban pedig kanapészerûség, középen a vízipipával. Mi leültünk köré, én Petyka ölébe, és mellettünk egy kislány a barátaival nevetgélt, soha az életben nem láttam egyiket sem, Petyka pedig szóba elegyedett vele. A lány bõre hamvas volt, az arca aranyos, a haja rövid, barna, viszont állandóan affektált, és biztos volt egy tíz évvel idõsebb barátnõje vagy kedvenc filmsztárja, akitõl eltanulta a csábítás trükkjeit. Persze ezt csak én gondoltam, szkeptikusan és rosszindulatúan, de nem véletlenül, mert ahogy adtuk körbe a pipát, amibe mindenki beleillesztette a szipkáját, azt vettem észre, hogy flörtölnek ezek ketten, a fiúm meg a rövid hajú lány mellettünk. Petyka gond nélkül belement. Visszamosolygott kedvesen és kétértelmûen erre a legfeljebb húsz éves nõkezdeményre, visszakérdezett mindenre, amit mondott, a lány sejtelmes volt, érzékien fel-felpillantott a férfire, akinek az ölében mellékesen a barátnõje ült, én ugye. Nevetségesnek találtam ezeket a színpadias pillantásokat, de Petyka mintha nem vette volna észre, mennyire nélkülöznek mindenfajta õszinteséget. Egy ideig hagytam, csináljanak, amit akarnak, nem akartam kisstílû lenni, jelenetet rendezni vagy ilyenek, nem, az ilyesmit nevetségesnek tartom, ráadásul Petyka esetében eddig soha nem volt rá okom, aztán meg közöltem, hogy éhes vagyok, és felálltunk, kimentünk a konyhába, tényleg, alá kell írnom, hogy hátrapillantás nélkül otthagytuk azt az irritáló csitrit, megettük a maradék palacsintát a romok között, a bûzös, de alapvetõen hangulatos, túlfûtött konyhában, és egy másik, kisebbfajta vízipipával betéptünk. Szinte el is felejtettem az egészet, és csak akkor jöttem rá, hogy valami mégis elromlott, amikor láttam felszállni Petyka gépét. Egyedül álltam a reptéren, üresen, mélán, nem várt semmilyen kaland, csak a várakozás, és egybõl arra gondoltam, hogy ha tegnap este hagyta, hogy kikezdjenek vele, akkor százszor inkább hagyni fogja, ha én nem vagyok ott. Vagy inkább õ maga kezdeményez. Egy egész napot rászántam, de nem tudtam elhitetni magammal azt, hogy nem érdekel, ha elveszítem. Több ezer kilométernyire volt tõlem, amikor rájöttem, mennyire fontos nekem, és soha nem féltem még senki elvesztésétõl ennyire, de annyira beleéltem magam a hûtlenségébe, hogy már a szakításra készítettem magam. Közben pedig reménykedtem, hogy hátha szükségtelenül. Ráadásul nem mûködött az élet nélküle. Mert a féltékenység mellett még hiányzott is, fõleg az ölelése, a hangja, a szuszogása, a mozdulat, ahogy alvás közben a másik oldalára fordul. És állandóan számot akartam vetni azzal, hogy ez talán már mindig is hiányozni fog.

Egy hétig ez ment nap mint nap, szorongtam kegyetlenül, szörnyû volt. Aztán azt kezdtem el magyarázgatni magamnak, hogy attól, hogy én minden percemet az aggódással mérgezem, Petyka még nem nõzik kevésbé Párizsban, sõt ugyanolyan mértékben kutatja fel régi barátnõit, mintha egy percig sem aggódnék, szóval az egésznek egyáltalán semmi értelme, és ettõl jobban is lettem. Erõsen kellett ugyan koncentrálni erre a racionális megfontolásra, de olyan egyértelmû igazságnak éreztem azt, hogy több ezer kilométerre levõ tárgy iránti szorongás erre a tárgyra semmilyen pozitív hatással nem lehet, rám pedig nyilvánvaló negatív hatással van, hiszen az égvilágon semmire sem tudok figyelni, a lakásom ugyanis romokban, az egyetemen vagy nem jelenek meg vagy csak fizikailag, emberi kapcsolataim pedig a siránkozásból állnak, hogy erõnek erejével megnyugtattam magam. Az ész szemével néztem a világot. Egy ideig.

Csakhogy egy napra rá betévedtem egy fehérnemûüzletbe, nem messze az egyetemtõl. Véletlenül bukkantam rá, és mivel az ablak azt hirdette, hogy ötven százalék, be kellett mennem, nem volt választás. Nézegettem a cuccokat, leakasztottam egy-két trikót, ilyen fehér pántos akármit, valójában elég unalmas darabok voltak, aztán megláttam egy égõvörös összeállítást, egy szettet, csipkés, áttetszõ bugyival és melltartós alsótrikóval, olyat, amelyiknél a mell alatt még folytatódik az átlátszó anyag egészen a köldökig. Azelõtt soha nem mertem volna felvenni vörös fehérnemût, mert közönségesnek éreztem, és úgy gondoltam, hogy a csábításnak nincs is egyszerûbb és olcsóbb módja, mint egy piros csipkés bugyi. De akkor megragadott valami talán a csipke apró mintázatában, talán abban a lehetõségben, hogy úgy hordhatnám õket, hogy senki nem veszi észre, és mégis más vagyok. Az utcán már sötét volt, a boltban is csak néhányan nézelõdtünk, én meg elõször azt éreztem Petykára gondolva, hogy nagyon egyedül vagyok, utána meg azt, hogy bármit megtehetek. Felpróbáltam, és hiába tökéletesen rosszul megvilágítottak a próbafülkék, pontosabban pattanás- specifikus világítást szerelnek beléjük, és háj- meg narancsbõr- meg ráncspecifikus világítást, hogy garantáltan elmenjen a kedvem még önmagamtól is, most minden tökéletesen passzolt. Nézegettem magam az óriási tükörben, és hirtelen, magam számára is meglepõ módon, izgatónak találtam a saját testemet. Megvettem a fehérnemût.

Másnap egybõl felhúztam, kíváncsi voltam, milyen másnak lenni és közben ugyanolyannak, és valamiféle dacot éreztem Petyka iránt, aki most olyan messze van, hogy ha akarna sem láthatna meg ebben az alsóruhában. Én most nélküle változok át titokban egy egész kicsit, csak a próba kedvéért. Petyka távolléte egyébként – nem tagadom – teljes biztonságot is jelentett. Neki nem mertem volna felvenni a piros fehérnemût. Még közönségesnek mondaná, és kiábrándulna belõlem, vagy a végén tetszene neki, és rá kellene jönnöm, hogy talán egy másik nõnek kéne lennem, egy csábítóbbnak és kihívóbbnak, amilyen pedig eddig nem voltam soha. Jellegtelen, átlagos ruhát vettem rá, csak a farmeremet, meg egy szûkebb pólót, rozsdaszínût, hátizsák, megalaza megaigénytelenség, de amikor kimentem az utcára, éreztem, hogy mégis történt valami. Valami áradt belõlem, nem tudom, mi, de mintha az egész világ másként nézett volna rám, különösen pedig a férfiak. Bevallom, nem értettem, minek bámulnak, minek mormolnak maguk elé mindenfélét, amikor elmegyek mellettük, és én, én egyáltalán miért reagálok rájuk másképp, mint ahogy szoktam. Mert belenéztem a szemükbe, a mozdulataimmal akaratlanul felhívtam magamra a figyelmet, és a város tekintetek és lüktetõ aurák kereszttüzévé változott számomra. Óriási volt: a metrón többen a szememet keresték, a testemet bámulták, a mozdulataimat vizslatták, ismeretlen fiúk köszöntek nekem, és az egyetemi büfében hirtelen mindenki rám nézett egy fél másodpercre, amikor beléptem, és a hajamat lazán a vállam mögé dobtam. És aztán, a lényegtelen momentumok egyikeként jegyzem meg, pedig régen mennyire fontos lett volna!, megszólított, magától megszólított Ádám, jaj, Ádám, plátói szerelmem régi tárgya a vállig érõ sötét hajával és érzéki kezeivel, akit régen tökéletesnek, gyönyörûnek és áradóan intelligensnek tartottam, és csak az az egyetlen hiba csúszott általában a számításba, hogy mindig valaki más volt a barátnõje, és velem csak akkor beszélt, ha megkértem, hogy mondja el Hamvas Béla és a posztmodern próza kapcsolatát, de akkor is inkább csak magának válaszolt. És ez az adonisz odajött hozzám, mellém ült, megkérdezte, hogy vagyok, csinosnak titulált, de ennél még döbbenetesebb, hogy az asztalnál ülve és a tejeskávé habját ízlelgetve ezt a fiút, álmaim korábbi tárgyát hirtelen egy utolsó lúzernak tartottam, aki láthatóan sehol máshol nem tud megfelelõen viselkedni, csak az egyetem falain belül, és tökéletesen életképtelen, mert Hamvas Béla és a posztmodern próza kapcsolatán kívül nem ért semmihez, már amennyiben ez a téma egyáltalán létezik. Szóval felpillantottam a tejeskávémból, a nagy ricsaj és cigarettafüstben szelíden a gyönyörû barna szemeibe néztem, és azt mondtam, hogy “kösz Ádi, a bókokat, de sajnos ezt a széket már foglalom valakinek”. Jó nagy bunkó voltam, nem tagadom, de abban a helyzetben még ezt is megengedhettem magamnak. Egyszerûen lubickoltam a figyelemben. Enyém volt a világ és minden férfi, ez nem kérdés.

Délután könyvtárba mentem, ebbe a dögunalmas társkeresõ központba, ahol fantáziátlan szabályaik szerint futják a köröket a párt keresõ fiúk és lányok. Zsuskával, a barátnõmmel beültünk a legsötétebb olvasóban a sarokba, és egész normálisan tudtunk készülni vagy két órán át, aztán a büfében beszélgettünk. Zsuska panaszkodott Kristófra, a fiújára, elmondta, mennyire idegesíti, hogy Kristóf állandóan nála van, hogy egy éjszakát sem tölthet egyedül, hogy egy barátjával sem találkozhat, mert a fiú szerint állandóan együtt kell lenniük. Persze közben szereti, igen, csak mégis mintha nem dönthetne a saját sorsáról, mert alkalmazkodni kell állandóan meg kompromisszumokat kötni, és persze, talán még mindig jobb… de nem biztos semmiben. Szegénykém hirtelen nagyon elszomorodott, pislogott felém az igézõ kék szemeivel, nemtörõdöm, de ugyanakkor érzéki mozdulattal percenként a füle mögé próbálta simítani félhosszú, játékos hajtincseit, én meg nyugtatgatni próbáltam, tanácsokat adni, közben pedig éreztem, hogy hamisan csengenek a szavaim, és nem értettem, hogy miért. Azzal próbáltam meggyõzni – mert Kristóf mellett voltam, akit nem ismertem ugyan, de Zsuskára tett hatása pozitívnak tûnt –, hogy ez legalább egy becsületes fiú, és biztos nem akarja kihasználni, mint eddig sokan a felelõtlenek és önzõk közül, akikkel összeakadt, és be kell látnia, hogy egyáltalán nem is volt jó, amit eddig csinált, hogy mindenkivel ágyba bújt néhány óra után akár, kötelezettségek nélkül, csak lazán, ahogy jött, mert emlékezzen csak arra, milyen volt, amikor legutóbb az illetõrõl az ágyban derült ki, hogy egy orbitális bunkó, és akkor már gyakorlatilag nem volt mit tenni, de ez mégis egy megalázó helyzet, neki is be kell látnia, és egyáltalán nem éri meg a fáradságot. Nem éreztem úgy, hogy megnyugtattam, de csak magyaráztam, magyaráztam, próbáltam valami jót tenni, de Zsuska egy ponton megelégelte a küzdelmet, teátrális mozdulattal letette a teáscsészét, melyet eddig mélázva a szájánál tartott, csörrent egyet a kistányér, majd felállt, “drága vagy, Lucám, de mennem kell, tudod, a színház”, mondta, megpuszilta a homlokomat, és ezzel mintha azt fejezte volna ki, hogy értékeli az erõfeszítéseimet, de valójában egy csöppet sem érzi jobban magát, majd még hozzátette: “holnap látjuk egymást”, és fekete retiküljével a vállán és két csinos könyvvel a kezében kitipegett a rosszul megvilágított könyvtári kávézóból. Én még egy percet üldögéltem, aztán visszamentem az olvasóba, hogy a zárás elõtti fél órát még megpróbáljam kihasználni. Kint már teljesen sötét volt, és bent sem lehetett semmit látni a lámpaburák fénykörén túl. Valaki ült mellettem, egy fiú, ez idegesített, mert általában nem szeretem az idegen aurákat, picit arrébb húzódtam, de elülni már nem volt kedvem, így megpróbáltam nem figyelni rá, és már éppen elmerültem az aláhúzogatásban, amikor egy ismeretlen kezet éreztem a térdemen. Megmerevedtem. A fejemben az járt, hogy fel kellene ugrani és elrohanni, vagy a mellettem ülõ férfi szemébe nézni, és fojtott hangon az arcába üvölteni, hogy mit képzel, tûrhetetlen ez a viselkedés, de a testem nem mozdult, és azt kívánta, hogy maradjon ott az a kéz. Hiába próbáltam, nem tudtam felállni, nem tudtam oldalra nézni sem, csak bámultam az asztalt, és minden porcikámmal a kezet éreztem. Kívántam ezt a férfit, pedig még az arcát sem ismertem. A hangosbemondó törte meg a pillanatot: “kedves olvasóink! A pontos idõ háromnegyed kilenc. Értesítjük önöket, hogy könyvtárunk kilenc órakor bezár.” Összerándultam, és ideges mozdulatokkal összepakoltam a mappáimat. Kapkodtam, így majdnem minden kiesett a kezembõl, újra felvettem a leejtett papírokat és könyveket, de végül aztán sikerült, felálltam, elrohantam, és csak az olvasóterem ajtajából mertem visszanézni egy pillanatra. Õ akkor már a könyvébe mélyedt, magasnak tûnt és erõsnek; sûrû, fekete haját vettem csak észre, meg a borostákat az arcán, aztán gyorsan elkaptam a tekintetemet.

Lerohantam a lépcsõn, senkit sem vettem észre magam körül, arra sem emlékszem, hogy üres volt-e már az épület, vagy sokan tolongtak még a kölcsönzõpultoknál. Kiváltottam a kabátomat a ruhatárból, és kisiettem az utcára. A hideg levegõtõl vártam a nyugalmat. Hazafelé indultam, de gyalog, pedig négy metrómegállónyira lakom a könyvtártól. A szél az arcomba fújta a hajamat, sebesre szárította a bõrömet a kezemen, és – bár szeretném, de – nem tudom megmondani, hogy mire gondoltam éppen. Egyszerûen csak felkavart ez a váratlan kívánság, ami annyira nem volt jellemzõ rám addig, nem értettem, hogy mi van, próbáltam visszatalálni ahhoz a lányhoz, aki minden hirtelen közeledést elutasít, sõt, eleve el sem jut odáig – de hiába próbáltam. Megijedtem. Hirtelen elkezdtem érezni azt az idióta fehérnemût a testemen, amit reggel csak úgy viccbõl, titokban vettem fel, és most mintha hozzám nõtt volna, sõt, mintha kiderült volna, hogy évek óta hordom, csak nem vettem észre. Kezdtem ráébredni, hogy ez a szín ugyanúgy az enyém, mint az összes többi: a szolid fehér, a kellemes világoskék, a tavaszzöld, a vidám sárga. Vihar készülõdött, én pedig örültem ennek, és az elemektõl vártam a megnyugvást. Hogy fújjon ki belõlem minden végzeteset a szél, ami akkorra már tényleg majdnem leterített, de akkor is csak engem fújt el, nem az újnak tartott részemet, és mosson ki belõlem minden idegent az esõ, tisztítson meg bármi áron, és jöjjön már, csak jöjjön, de hiába vártam.

Átfázva értem a kapu elé, a színes sálam a fejemre csavarva, már illesztettem volna a kulcsot a zárba, amikor megéreztem, hogy valaki néz. Megfordultam. Õ volt. Hatalmasnak láttam, és – bár a lépcsõn álltam, a fejünk így kb. egy magasságban volt – borzasztóan törékenynek éreztem a testem az övé mellett. De nem lepett meg a jelenléte, sõt mintha ráismertem volna valamire, mint amikor egy könyv közepén tartok, és hirtelen felemás déjà vu-m van: igen, ezt a jelenetet már olvastam valahol, igen, ez pont ebbe a történetbe illik, nem is lehetne másképp.

– Be mersz engedni? – tiszta hangja volt.

Remegni kezdtem, és reméltem, hogy õ ezt nem látja. Nagyot nyeltem, majd megfordultam, megfordítottam a kulcsot, és belöktem a kaput. Mögöttem jött a lépcsõházban. A második emelet négy forduló. A hátamon, a fenekemen éreztem a súlyosan ígéretes jelenlétét. Akkor a folyosóajtó, a rács, ez már kínos volt, mármint hogy semmit sem szóltunk például, de egész biztos vagyok benne, hogy megszólalni még kínosabb lett volna, és a lakás ajtaja. Levettem a kabátomat és a sálat, a fogasra akasztottam, és éppen akkor ért oda õ is a kabátjával, és a keze az enyémhez ért. Kintrõl beszûrõdött a folyosón égõ lámpa fénye, de így is alig láttam többet körvonalaknál. Vártam, de tõlem szokatlan módon nem tettem úgy, mintha nem tudnám, mi következik. Megfogta a karom, mintha a szoba felé akarna vinni, de nem jutottunk be, mert az ajtófélfának döntött, és olyan szemérmetlenül csókolt meg, amilyennel még nem találkoztam. Állati kívánság volt benne, és ezt mintha az én testem visszatükrözte volna, és vártam, csak vártam, hogy hozzámérjen máshol is, ne csak a számon, de egy ideig hiába. Egy ismeretlen férfi csókolt a szobám ajtajában perceken keresztül, és még le sem akart vetkõztetni. Majd belehaltam!

Aztán végre, amikor az ölem már rég önálló életre kelt, a kezével hozzáért a nyakamhoz, borzasztó volt!, borzasztóan kívántam, és hirtelen elvesztettem az örökös tartózkodásomat, és kihúztam a pólóját a nadrágjából, és õrülten vettem le róla azt a rengeteg ruhát, a nadrágot és az alsót, olyan gyorsan, hogy mozdulni is alig volt ideje. Azt hiszem, mosolyoghatott, ezt egy apró hangból szûrtem le, amit még éppen elkaptam az õrületben, aztán valahogy befelé próbált vinni, de megbotlott a székben. Persze, fogalma sem volt, hol az ágy. Odavezettem, de megint beleakadt valami bútorba, így felgyújtottam az olvasólámpát. Végre megtalált. Lassan leszedte a rozsdaszínû felsõmet és a farmert. De a fehérnemût nem. Mintha tudta volna, hogy különös jelentõsége van. Mintha ez lett volna a végsõ bizonyíték arra, hogy jól döntött, amikor aznap hozzámért. Akkor a fény felé tartotta a testemet, és kicsit nézegette, az anyagon keresztül simogatta, én pedig már alig bírtam, és nem értettem, hogy most a ruha vagy én, basszus. Nagyon izgatott lett a látványától. Pontosan abban a fehérnemûben kellettem neki.

Utána, hát utána kínos volt; mindketten elmentünk WC-re, aztán még feküdtünk kicsit az ágyon, jó volt a teste közelsége, csak úgy éreztem, meg kell szólalni, Zoltánnak hívják, azt mondta, meg hogy jogi egyetem, meg valami cég, igen, én erõltettem a beszélgetést, és a kedvemért belement. Kellemetlen volt, de ezt aztán sikerült feloldani – persze szexszel.

Még reggel is kopogott az esõ az ablakon, és amikor felébredtem, és félálomban a hónaljába fúrtam az arcomat, majdnem Petykának szólítottam. Ettõl aztán zavarba jöttem, gyorsan felöltöztem, és kimentem a konyhába reggelit készíteni. Bár gõzölgött a kávé, volt is minden, zsömle, meg paradicsom, meg sajt, meg lekvár, mégis mindketten a végét vártuk, és igyekeztünk minél gyorsabban befejezni a hirtelen elkészített szendvicset. Petykával pedig általában ez a nap egyik legjobb része. Ilyenkor beszélgetünk, sokat eszünk, puszilgatjuk egymást. Zoltán ehelyett indulni akart negyed órán belül. Aztán meggondolta magát, és elõtte még egyszer leszedte azt a néhány ruhát rólam. Hát, nem mintha bántam volna.

Feldobott voltam, és mégis darabokban. Semmit sem értettem. Leültem a konyhában, bámultam a szemközti folyosón álló cigarettázó nénit, aki meg engem bámult, és az udvar egyetlen fáját, aminek szégyenlõs, apró hajtásai mintha azt hirdették volna, hogy lesz azért még tavasz, akármilyen reménytelen is az idõ – hacsak le nem fagynak a hajtásai. Kb. fél óra bambulás után mégis sikerült azt a döntést meghoznom, hogy elpakolom a reggelit, és elindulok az egyetemre. Aztán az jutott eszembe, hogy most azonnal fel kell hívnom Petykát, hallanom kell a hangját, beszélnem kell vele, nem tudom, miért, de muszáj, csak mi lesz, ha meghallja a hangomon, hogy egész éjjel mással voltam? De igazán, én csak meg akarom mondani neki, hogy mennyire fontos nekem, és hogy szeretem, és várom, hogy jöjjön már végre, és ez a legkevésbé sem hazugság. Végül nem tettem. Csalásnak éreztem volna. Na, itt tényleg elkezdõdött a szar. Mert Zoltánnal az volt a probléma, hogy amint becsukta maga mögött az ajtót, én újra kívántam, és újra ugyanúgy, mint este. Próbáltam küzdeni, erõsen és komolyan, másra gondolni, elterelni a figyelmemet, a gaztettemmel foglalkozni, amit Petyka ellen követtem el, és ami egyre jobban nyomasztott is, de Zoltánra nem vágyni mégsem sikerült. Miután bevánszorogtam az elsõ órára, ahonnan szerencsére rengeteget késtem, és így legalább reálisnak tûnt, hogy vége lesz egyszer, meg sem kíséreltem úgy tenni, mintha figyelnék. Nem jegyzeteltem, nem szóltam bele a beszélgetésbe. Ehelyett a rosszul felszerelt szemináriumi szoba bútordarabjait vettem szemügyre abból a szempontból, hogy milyen pozícióban lehetne rajtuk vagy mellettük szeretkezni Zoltánnal. A tanári asztal, a székek, az egyetlen szakadt, ámde kényelmesnek tûnõ fotel, az ablaktáblák fogantyúi…

Nem, persze, nem gondolkoztam, amikor a könyvtárba mentem délután. De emlékszem, hogy ideges voltam, és meghatározatlan módon undorodtam magamtól. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, egy hülye picsának, akit csak a puncija irányít, még a könyvtárban is, és ha Zoltán meglát, akkor ezt egybõl tudni fogja, ha meg nem lát meg, teljesen hiába mentem oda. Akkor összefutottam Zsuskával is, csak annyira izgatott voltam, hogy pár mondat után valami nevetséges indokkal magára hagytam, és még azt sem kérdeztem meg, mi van a Kristóffal. Na, és aztán egy fél órát lapozgattam az albumokat az olvasóban, a tegnapi lámpa környékén, amikor mellém ült, olyan közel, mint elõzõ este, megint hozzámért, de már egyáltalán nem csak a térdemhez. Aztán intett, hogy menjek vele, az alagsorban még egy ideig rettegtem, hogy arra jön valaki, egy eltévedt olvasó, egy biztonsági vagy egy takarító, kósza könyvtáros vagy tudomisén, de aztán már nem volt erõm rettegni.

Petyka persze este hívott, mondta, hogy hiányzom neki, én meg hogy õ is nekem; örültem, hogy hallom a hangját, és féltem, hogy az enyém mindent elárul. Azt mondta Párizsról, hogy majdnem olyan, mint régen, csak jó lenne, ha én is ott lennék vele, erre én sírva fakadtam, és elkezdtem nyugtatgatni, hogy nem baj, már csak két nap, és látjuk egymást. Érzelmes volt a hangja, ami ritkán esik meg vele, és hirtelen azzal kezdtem el vádolni magamban, hogy miért nem a múlt héten volt ilyen, miért nem akkor mondta, hogy hiányzom, talán soha nem jut eszembe fehérnemûket vásárolni meg idegen férfiakkal gyanús módon ismerkedni. Aztán arra jutottam, hogy Petyka akármit mondhatott volna múlt héten, én úgysem hiszem el, mert állandóan csak gyanúsítgattam magamban, és valójában elviselhetetlen, kiállhatatlan és élhetetlen vagyok, ez már véglegesen kiderült. És amikor letettem a kagylót, elkezdtem zokogni és magamban követelni, hogy legyen már végre itt, öleljen végre át, és mondja azt, hogy nincs semmi baj, vigyen el innen messzire, oda, ahol senkivel sem találkozhatnék, ringasson el, simogasson meg, tegyen semmissé mindent. Akkor éreztem, hogy már mindent elrontottam.

Zoltán mindkét éjjel nálam volt, és további gátlásokat kezdtem levetkõzni, hangosan szeretkeztem, amit addig szinte soha, nyögtem, és mindent kimondtam, ami eszembe jutott, na igen, akkor beszéltünk egymással, szex közben. De Petyka hazajövetele elõtti nap az ágyon kívül is mondtam valami fontosat. “Ide holnaptól nem jöhetsz.” Ezt. Õ bólintott, és gondolom, eszébe sem jutott megkérdezni, hogy miért. Én viszont sokáig azon emésztettem magam, miért csak ennyit tudtam mondani. Miért nem tettem hozzá, hogy többet nem találkozhatunk? Vagy hogy eddig tartott ez az egész, és máshol se érj hozzám? Aztán rájöttem, hogy ezt egyáltalán nem mondani kellett volna, mivel eddig sem mondtunk semmit. Egyszerûen csak nem kellett volna odamenni, teljesen véletlenül, a könyvtárba, megint, Petyka érkezése elõtt két órával.

Épp hogy kiértem a repülõtérre, egymás karjába ugrottunk, õ hosszan ölelt, puszilgatott, összeszorult a gyomrom az önutálattól, mert tudtam, ha jobban, csak egy picit jobban beleszagolna a hajamba, még Zoltán leheletét érezné. De mosolyogtam, és éreztem, hogy nagyon örül nekem, és egész este velem akar lenni, és másnap is, folyton. Elmentünk hozzá, húst sütöttem neki. Mesélt Párizsról, hogy kivel találkozott, felsorolt mindenkit, akit ismerhettem legalább hallomásból, csak fiúkat persze, de erre már nem is figyeltem, megint elmesélte, hogy mennyire szereti a Marais-t, pedig tele van homoszexuálissal, de még az sem zavarja, erre én reflexbõl felháborodtam, és mondtam, hogy semmi baj nincs a homoszexualitással, lesz szíves nem zavaró tényezõként emlegetni, és akkor láttam, hogy csak azért hozta fel a témát, mert elõre tudta a reakciómat, és látni akarta az arcomat mérgesen, mert azt nagyon szereti, fõleg ha hirtelen és komolytalan haragról van szó. Részletesen leírta a kiállításokat, amiket megnézett, mert Petyka nagyon szereti a festészetet, amihez én egyáltalán nem értek, pedig szeretnék, és amikor mesél, mindig megpróbálok nagyon figyelni, hátha okosabb leszek, és ezentúl felismerem egy képen a néznivalót, és így még közelebb kerülünk egymáshoz. Két pólót, egy sálat meg egy gyönyörû fehér bugyit kaptam tõle, el sem hittem, hiszen õ általában elfelejt ajándékot hozni, most meg láthatóan rám költötte minden pénzét. Örültem, csodálkoztam, és titokban féltem. Vacsora után hosszan megölelt, “kicsim, annyira hiányoztál!”, ilyeneket mondott, meg hogy akkor talán “dõljünk le”, szóval szeretkezzünk már. Hát, nem volt rossz az egész, de mintha kívülrõl néztem volna magunkat. Aztán a vasárnapot is együtt töltöttük. Imádtam, amikor átölelt, és többször megkértem, hogy tartson csak a karjában sokáig. Olyankor éreztem a biztonságot, a nyugalmat, valami nagyon jót, utána meg rögtön azt, hogy nem vagyok méltó erre az ölelésre. Akkor kibújtam vezekelni egy kicsit. A fürdõkádban Zoltánra gondolva elégítettem ki magam, aztán meg Petykát elégítettem ki az ágyban.

És elkezdõdött a következõ hét, és Zoltánnal minden folytatódott. Persze megint a könyvtárban kezdtük, és volt olyan délután, hogy hozzá mentünk. Bár messze lakott minden ismerõsömtõl, állandóan attól rettegtem, hogy valaki meglát minket az utcán, vagy Petyka éppen akkor hív, amikor Zoltánnal vagyok, és egyre erõsebb lett a bûntudatom, és esténként háromszor mostam át magam a zuhany alatt, hogy minden idegen illat eltûnjön rólam, és ne látszódjon semmi a testemen, és próbáltam elhinni, hogy Petyka nem érzi, hogy baj van. Bár nem tudtam Zoltánról leszokni, és újra és újra odaadtam a testem, hogy csináljon vele bármit, csak most azonnal, gyûlöltem magam ezért a viselkedésért, és Zoltánt is gyûlöltem, ezt a férfit, akinek szinte csak a farkát láttam, és az arcát csak szexuális izgalom közben ismertem. Én neki ugyanolyan eszköz voltam, mint õ nekem, csak az a baj, hogy felcserélhetetlen eszköz.

Aztán egyik este, amikor az ágyon olvastam, és közben Zoltánon töprengtem, Petyka kinézett a füzeteibõl, és azt mondta:

– Kicsim, meg kell beszélnünk valamit.

Összeszorult a gyomrom erre a mondatra, jéghideg lett a kezem, elsápadtam, minden. Szóval tudja, szóval az elejétõl fogva tudja, csak arra várt, hogy elmondjam neki. És most véglegesen szakít velem, és örökre megvonja tõlem a bizalmát. Félénken néztem rá, halottsápadtan vártam a halálos ítéletet, csakhogy egészen más formában jött, mint ahogy számítottam rá.

– Kicsim, én hazudtam neked – így kezdte, én meg még jobban megijedtem. – Nem igaz, hogy Párizsban nem találkoztam Adèle-lel. Én nem akartam, az igaz, véletlen volt, elõször… A Pompidouba mentem, és ahogy átjutottam a biztonsági õrökön, megláttam az elõcsarnokban, egy barátnõjével volt, és… utána többször voltunk együtt, tudom, hogy most utálsz, ez undorító, de… elõször részegek voltunk, és már nem is tudtam magamról, és még mindig annyira ismerõs a teste, és aztán… ha már egyszer megtettük, akkor utána már nem számított… Pici, te annyira jó vagy, annyira bánt, hogy bántalak, és nem is akartam elmondani, csak azóta úgy érzem, hogy ez közénk áll, hogy az egész egy hazugságra épül… én soha többet nem látom Adèle-t, ki tudja, mikor megyek újra Párizsba, nem is akarom látni, ez elmúlt…

És még sokáig folytatta, talán, hogy ne legyen csend, kicsit dadogott, kereste a szavakat, bizonygatta, hogy vége, hogy Adèle-lel véglegesen vége, én meg csak ültem az ágyon, Zoltán teljesen kiment a fejembõl, bámultan a piros kockás kispárnám fodrait, Petyka szavainak körülbelül a felét fogtam fel, és egész biztosan éreztem azt, hogy megsemmisültem. Nehéz leírni azt az érzést, amikor már semmit sem akarsz kezdeni magaddal, mert biztos vagy benne, hogy már nem is létezel. Mintha halott lennél, aminek csak az az egy elõnye van, hogy többször már nem lehet megölni téged.

Petyka talán azt is mondta, hogy szeret, én meg csak néztem magam elé, õ akkor elkezdett kérlelni, hogy reagáljak legalább valamit, mozduljak meg, vagy küldjem el a francba, de nem bírtam. Valahogy minden, de minden elveszett, és eszembe sem jutott, hogy talán megérdemeltem. Õ odajött hozzám, átölelt, én meg mint egy baba, hagytam, kérdezgette, hogy így még szerintem folytathatjuk-e, mert õ nagyon szeretné, és akármit megcsinál, és amikor lassan leesett, hogy ez akkor most a tisztázás ideje, fél tudattal elõjöttem Zoltánnal, és bevallottam, hogy én meg az utóbbi két hetet dugtam végig valaki mással. Úgy mondtam, mintha egy másik világból beszélnék. Rá sem néztem, a levegõbe beszéltem, szárazan, csak a tényeket. Érzés nélkül. Na de Petyka erre már ideges lett, egybõl kieresztett az ölelésébõl, elhúzódott tõlem, és mint egy állat, valami bika vagy mit tudom én, akinek a birtokát megsértették, úgy viselkedett. Majdnem felborította a bútorokat, és szerintem alig bírta ki, hogy ne üssön meg, de én akkorra már úgy gondoltam, hogy nagyobb csapás nem jöhet, szóval mindegy. Semmitõl sem féltem.

– Luca, ez undorító! Hogy tehettél ilyet? Egy nap két férfi farkával szórakozol? A könyvtárban dug valaki, amíg én az egyetemen vagyok? Ez ocsmány! Luca, én szerettelek!

Ilyeneket mondott, de hiába éltem iszonyatos bûntudatban az utóbbi hetekben, akkor mégsem éreztem megbánást. Mi az, hogy õ megtehette, én meg nem? Azt hiszem, gyûlölet sugározhatott a tekintetembõl, amikor válaszolni kezdtem neki elõször halkan, aztán egyre hangosabban.

– Te hülye vagy! – ez még halk volt. – Én hozzád képest semmit sem csináltam! Ez csak szex, nem érted? Végig téged szerettelek! Eszembe sem jutott más – már hisztérikusan kiabáltam. – Én lélekben nem hagytalak el, Petyka, de te engem igen! Te ott is megcsaltál!

Erre õ megvetõen azt válaszolta, hogy õ legalább nem akárkivel tette, hogy Adèle legalább nem egy senki, egy érdektelen nõ, de én õt csak egy pénisszel cseréltem föl, és ezek után már ahhoz kell mérnie magát, mert ha jó volt nekem valaki, aki semmit nem tud, csak dugni, akkor talán már õ is csak ennyit ér, és végül azt kérdezte, hogy “mit tudott az, Luca, nagyobb volt a farka, mint az enyém?”, és ez már annyira durva volt a mondat abszurditása és féligazsága miatt, hogy nem tudtam válaszolni, összekuporodtam az ágyon, és sírtam halkan, zokogásra várva. Erre odajött, de nem túl közel, megsimogatta a vállamat és a hajamat, és azt suttogta, hogy õ most elmegy.

Másnap beszéltünk. Eldöntöttük, hogy megpróbáljuk, mert végül is szeretjük egymást, vagyis egymást szeretjük, nem azt, akivel idõközben lefeküdtünk, de nem ment. Petyka minden este arra gondolt, hogy talán aznap is lefeküdtem Zoltánnal, még akkor is ettõl félt, ha majdnem minden percben velem volt, mert nem elképzelhetetlen, hogy a nõi WC-ben eltöltött tíz percet, bárhol legyen is, egy Zoltán-menetre pazaroltam, én meg soha nem bocsátottam meg neki Adèle-t. Ténylegesen elképzeltem õket együtt a párizsi utcákon, a kávézókban, a Pompidouban, amit életemben csak egyszer láttam, kb. tíz éve, mégis Adèle-lel kapcsolatban nem kellett megerõltetnem a fantáziámat. Ebben a három hétben messzirõl elkerültem a könyvtár környékét is, nem mintha néha nem esett volna nehezemre, sõt. Aztán szakítottunk, és annyira letörtem, hogy ki sem mozdultam otthonról. Lassan aztán össze-összefutottam Zoltánnal, mert mégiscsak szükségem volt rá. Még beszélni is próbáltam vele, hátha érdekes fiú egyébként, de a fejéig soha nem jutottunk el. Valójában Petyka kellett volna minden hibájával együtt, de Adèle nélkül, mert ezt a terhet nem tudtam elviselni. Még most is vágyom az otthonos testére, a simogatására, a mély hangjára, ami megnyugtat, a felcsillanó szemeire, a megfontolt érveire, amiken csak nevetni szerettem, meg a ruhája illatára. Néha elmegy mellettem egy férfi az utcán, és Petyka-illata van. A parfüm lehet vagy az öblítõ, nem tudom. Én olyankor hirtelen megfordulok, utána nézek, egy percre reménykedem, hogy õt látom meg, és utána futhatok, megölelhetem, és egy pillanatra úgy érezhetem, hogy nem romlott el semmi, aztán rájövök, hogy mégsem õ az, és folytatom az utat. Persze, néha találkozunk. De nem tudunk úgy beszélni, mint régen.

Most Gábor van egy ideje. Egyelõre hûséges vagyok hozzá, meg próbálok is az maradni, csak Petyka rettentõen hiányzik, de ezt nem mondhatom neki. Nehezemre esik feldolgozni, hogy úgy tudtunk elrontani valamit, hogy tényleg szerettük egymást. Nagyon.

A halálérzés sem múlt el. Ez a megsemmisültség. A végtelen, elõre nem sejtett mélység. Olyan, mint amikor úgy érzed, hogy megtaláltad annak a megdöbbentõen mély és sötét gödörnek a legalját, amibe addig csak zuhantál, és nem értetted, miért nem tudtál korábban ennek a félelmetes veremnek a létérõl, pedig nyilvánvalóan itt és neked tátongott egész életedben. És aztán egyszer úgy érzed, hogy megvan az alja, le lehet feküdni, el lehet aludni, kimenni nem lehet, de rosszabb már nem lesz. Tompaság tölt el, a mélyén fájdalom van, de ez már magától értetõdik.