A bölcsésztudományok Afrikában

1 Tizenkét éve nem találkozott a nõvérével, utoljára az édesanyjuk temetésén látták egymást, egy esõs melbourne-i napon. Ez a nõvér – akire továbbra is Blanche-ként gondol, bár a nyilvánosság elõtt már hosszú ideje Bridget nõvér a neve, tehát most már nyilván Bridgetnek tartja magát – elhivatottságának engedelmeskedve áttelepült Afrikába, úgy tûnik, véglegesen. Klasszika-filológusnak tanult, azután egészségügyi misszionáriusnak képezte át magát, s mára egy meglehetõsen nagy kórház igazgatói rangjára emelkedett, valahol a zuluk földjén. Amióta az AIDS végigsöpört a vidéken, a Szûz Mária Kórháza a Dombon, azaz a Marianhill Kórház erõit egyre inkább a fertõzéssel született gyerekek bajának orvoslására összpontosítja. Két évvel ezelõtt Blanche könyvet írt a Marianhill tevékenységérõl, Életet a reménynek címmel. A mûbõl váratlanul sikerkönyv lett. A szerzõ elõadókörúton vett részt Kanadában és az Egyesült Államokban, népszerûsítette a rend munkáját, adományokat gyûjtött; még a Newsweek is írt róla. Így történt, hogy bár az egyetemi pályafutást föladta az ismeretlenben végzett robotért, Blanche most egyik napról a másikra híres lett, mindenesetre elég híres ahhoz, hogy díszdoktorrá avassák választott hazája egyik egyetemén.

Ez a kitüntetés az oka, pontosabban az avatási ünnepség, hogy õ, mármint Elizabeth, Blanche húga is ideutazott, egy olyan országba, amelyet nem ismer, és soha nem is volt rá különösebben kíváncsi, ebbe a csúf városba (pár órával ezelõtt szállt le a repülõgépe, és látta a nagy területen megsebzett földet, a hatalmas meddõhányókat). Megérkezett és holtfáradt. Hosszú órákat vesztegetett el az életébõl az Indiai-óceán fölött, és fölösleges reménykednie, hogy ezt az idõt valaha is visszanyeri. Szundítania kellene egyet, hogy kissé fölfrissüljön és helyrebillenjen a kedélye, mielõtt találkozik Blanche-sal – de ehhez túlságosan izgatott, azt se tudja, hol áll a feje, és homályosan úgy érzi, hogy nincs is teljesen jól. Csak nem szedett össze valamit a repülõn? Betegeskedni idegenek között: micsoda kellemetlenség! Adja isten, hogy tévedjen.

Mindkettõjüket, Bridget Costello nõvért és Elizabeth Costello asszonyt is ugyanabban a szállodában helyezték el. Amikor az eseményt megszervezték, föltették a kérdést, hogy külön szobát vagy közös lakosztályt szeretnének inkább. Külön szobát, mondta, s arra tippelt, hogy Blanche is így válaszolt. Blanche-sal soha nem álltak igazán közel egymáshoz, és most, hogy már mindketten elérték azt a bizonyos kort, s õszintén szólva bátran lehet õket öregnek nevezni, már nem kíván tanúja lenni Blanche lefekvés elõtti imáinak, sõt arra sem kíváncsi, milyen fehérnemûdivatot követnek a Mária-rend apácái.

Kicsomagol, céltalanul sürgölõdik, bekapcsolja a televíziót, azután meg ki. A dolgok kellõs közepén, ki tudja, hogyan, elalszik, hanyatt, mint egy tuskó, cipõstül-ruhástul. Telefoncsengés ébreszti föl. Vakon tapogatja ki a kagylót. Hol vagyok?, gondolja. És ki vagyok?

– Elizabeth? – szól bele egy hang. – Te vagy az?

A szállodai hallban találkoznak. Úgy képzelte, az apácarendben enyhítették az öltözékre vonatkozó szigort. Lehet, hogy így van, Blanche-ot mindenesetre elkerülte a változás. Apácafõkötõt hord a fején, sima fehér blúzt visel, szürke szoknyája eltakarja a lábszára felét, s ilyen nehéz, otromba fekete cipõket évtizedekkel ezelõtt gyártottak utoljára. Arca ráncos, a kézfején májfoltok, egyébiránt jól tartja magát. Az ilyen nõk élnek legalább kilencven évig, gondolja róla. Kóró – akaratlanul is ez a szó jut eszébe: Kóró. Giliszta. Hogy kit lát maga elõtt Blanche, hogy mi lett a húgából, aki a világi életet választotta: ezt a kérdést inkább nem feszegeti.

Átölelik egymást és teát rendelnek. Lényegtelen dolgokról beszélgetnek. Blanche már régóta nagynéni, és bár sohasem törõdött a dologgal, most végig kell hallgatni a híreket az unokaöccsérõl meg az unokahúgáról, akiket szinte nem is látott még, és ezzel az erõvel akár idegenek is lehetnének. Elizabeth még a beszélgetés közben is azon tûnõdik: Ez hiányzott nekem? Hogy az ajkam hozzáérjem az arcához, utána meg ez a bágyadt társalgás, és az igyekezet a szinte tökéletesen elfeledett múlt fölidézésére?

Családias együttlét. Családi hasonlatosságok. Két öreg nõ egy idegen városban, teát kortyolgatnak, rejtegetik rémült csalódásukat. Valamit még fölgerjeszthetnek magukban, nem is vitás. Lappang itt valami történet, feltûnés nélkül, alig észrevehetõen. De itt és most Elizabeth túlságosan fáradt, nem tudja fölfogni, nem tudja megragadni.

– Fél tíz – mondja Blanche.

– Mi van?

– Fél tízkor jönnek értünk. Itt találkozunk – leteszi a csészéjét. – Elizabeth, mindjárt összeesel. Aludj egy kicsit. Nekem az elõadásomra kell készülni. Felkértek, hogy tartsak egy elõadást. Énekelek nekik a vacsorámért.

– Elõadás?

– Üdvözlõ beszéd. Holnap, a végzõsöknek. Tartok tõle, hogy neked is végig kell ülnöd.

2 Az elsõ sorba ültették, a díszvendégek közé. Évek óta nem vett részt diplomaosztó ünnepségen. Vége a tanévnek, a nyári hõség ugyanolyan nehezen elviselhetõ itt, Afrikában, mint odahaza.

Ha a mögötte várakozó, feketébe öltözött fiatalok számából jól ítéli meg, akkor ma vagy kétszáz bölcsészdoktort fognak avatni. De elõször Blanche-on a sor, övé az egyetlen tiszteletbeli doktori cím. Bemutatják a megjelenteknek. A doktorok és a tanárok borvörös köpenye van rajta, kiáll elébük, és összekulcsolt kézzel hallgatja, míg az egyetemi szónok fölsorolja az érdemeit. Ezután odavezetik a rektor székéhez. Térdet hajt elõtte, s az avatás megtörtént. Hosszú taps. Bridget Costello nõvér, Jézus menyasszonya és a bölcsészettudományok doktora, akinek élete és tevékenysége folytán a misszionárius szó legalább egy idõre régi fényében csillog.

Elfoglalja helyét a felolvasóállványnál. Bridget, Blanche – hozzáfoghat a beszédéhez.

– Tisztelt Rektor Úr, tisztelt Egyetemi Tanácstagok – kezdi. – Önök ma reggel kitüntettek engem, én pedig hálás köszönetet mondok a megtiszteltetésért, amelyet nem a magam, hanem annak a több tucat embernek a nevében fogadok el, akik az elmúlt fél évszázadban munkájukat és szeretetüket a Marianhill Kórház beteg gyermekeinek ajánlották fel, s a kicsiken keresztül a Mi Urunknak.

Elismerésünkhöz azt a formát választották, amely önök számára a legkézenfekvõbb volt: díszdoktorrá avattak, méghozzá az úgynevezett litterae humaniores, vagyis az ember alkotta írások, kevésbé szabatosan a humaniórák doktorává. Vállalom a kockázatot, hogy olyasmirõl fogok beszélni, amihez önök nyilván jobban értenek, és szeretném megragadni az alkalmat, hogy mondjak valamit a humaniórákról – történetükrõl és jelenlegi helyzetükrõl –, s valamit az egész emberiségrõl is. Szerényen reménykedem abban, hogy mondandóm talán valami lényegesre mutat rá ebben a helyzetben, melyben önök mint a humaniórák szolgálói fognak tevékenykedni, akár Afrikában, akár széles e világon – jelesül egy ostromlott helyzetben.

Elõfordul, hogy nagyon keserû orvosságot kell beadnunk, hadd kezdjem hát azzal, hogy emlékeztetem önöket: nem az egyetemen ringott a bölcsõje annak, amit ma humanióráknak nevezünk, illetve amit a továbbiakban – történetileg pontosítva – studia humanitatisnak avagy humán tudományoknak, az emberrel, az emberi természettel foglalkozó tudományoknak fogok nevezni, szembeállítva õket a studia divinitatisszal, az isteni dolgokra vonatkozó tudománnyal. Nem az egyetem a humán tudományok bölcsõje, sõt amikor az egyetem végül kebelébe fogadta a humani- órákat, akkor sem vált gondoskodó édesanyjává. Épp ellenkezõleg: az egyetem csupán szikkadt, szûkített formájában adott otthont neki. Ez a leszûkített hatáskör csupán a filológiára terjedt ki; a humán tudományok egyetemi története a 15. századtól fogva oly szorosan fonódott össze a filológiával, a szövegek tudományos tanulmányozásával, hogy akár azonosnak mondhatjuk a kettõt.

Mivel nem az enyém az egész délelõtt (a Dékán Úr arra kért, hogy a legvégsõ esetben tizenöt percesre szabjam a beszédet – szó szerint így mondta: “a legvégsõ esetben”), úgy adom elõ a mondókámat, hogy nem fejtem ki lépésrõl lépésre az érveimet, és nem fogom önök elé tárni a történelmi bizonyítékokat, jóllehet diákok és professzoraik gyûlésén ez így dukálna.

A filológia volt, mondanám, ha több idõ állna rendelkezésemre, a humán tudományok éltetõ levegõje, legalábbis addig az ideig, amíg a humán tudományokat helyesen nevezhetjük történelmi mozgalomnak, méghozzá humanista mozgalomnak. De a szövegek tanulmányozásának éltetõ levegõje hamarosan elfogyott. Azóta a filológia története nem más, mint egyik kísérlet a másik után arra, hogy újból életet leheljenek belé – mindhiába.

A szöveg tudományos vizsgálata egy bizonyos szöveg, a Biblia miatt jött létre. A filológusok a Biblia valódi üzenetének feltárására szegõdtek el, elsõsorban is Jézus valódi tanításait akarták megfejteni. A formula, melyet saját munkájuk leírására használtak, az újjászületés, illetve a feltámadás volt. Az Újtestamentum olvasója elõször találkozhatott szemtõl szemben a halottaiból feltámadott, újjászületett Krisztussal, a Christus renascensszel, akit immáron nem homályosított el a skolasztikus magyarázatok és kommentárok reá borított fátyla. Ezt a célt látták maguk elõtt azok a tudósok, akik elõször a görög, azután a héber, majd (késõbb) más közel-keleti nyelvek tanulására adták a fejüket. A szövegek tudományos tanulmányozása eleinte az igazi szöveg helyreállítását jelentette; majd e szöveg hû lefordítását, s a hû fordítás késõbb elválaszthatatlanná vált a hû szövegértelmezéstõl, miként a hû szövegértelmezést sem lehetett elválasztani a szöveg születését körülfonó kulturális és történelmi háló pontos megértésétõl. Így fonódott össze a nyelvtudomány, az irodalomtudomány (mint az értelmezés tudománya), az egyes kultúrák tudománya és a történettudomány (az úgynevezett bölcsészettudományok gerince).

Mi végre, kérdezhetnék joggal, hogy az Úr igaz szavának helyreállításán munkálkodó tudományhalmazt studia humanitatisnak nevezzük? Kiderül, ez a kérdés szinte azonos egy másikkal: Mi az oka, hogy a studia humanitatis csak a gondviselés 15. évszázadában indult virágzásnak, és nem századokkal hamarabb?

A válasz igencsak a történelmi véletlenre hagyatkozik: az ok Konstantinápoly hanyatlása, végül kifosztása, és a tanult bizánci férfiak elmenekülése Itáliába. (Tiszteletben tartom a Dékán Úr tizenöt perces kikötését, és átsiklom Arisztotelész, Galenus és más görög filozófusok élõ jelenlétén a középkor nyugati kereszténységében, valamint átugrom a hispániai mórok szerepét e filozófusok tanításának közvetítésében.)

Timeo Danaos et dona ferentes. A Keletrõl érkezett férfiak nemcsak görög nyelvtanokat hoztak ajándékba, hanem az antik görög szerzõk szövegeit is. A görög Újtestamentumra alkalmazandó nyelvészeti ismereteket csak úgy lehetett tökéletesíteni, ha valaki nem állt ellen a csábításnak, és ezekbe a kereszténység elõtti szövegekbe is beledolgozta magát. Nem meglepõ, hogy a késõbb klasszikusnak nevezett szövegek pillanatok alatt önálló kutatási céllá váltak.

De ennél is több történt: az antik szövegek tanulmányozását nem csupán nyelvészeti, hanem filozófiai alapon is végezték. Jézus küldetése az emberiség megváltása volt – szólt az érvelés. Megváltani, de mibõl? Természetesen a megváltatlan állapotból. No de mit tudunk a megváltatlan állapotban lévõ emberiségrõl? Az egyetlen jelentõs emléket, amely az élet minden vonatkozását felöleli, az antikvitás hagyományozta ránk. Vagyis ha meg akarjuk érteni a Testté Válás mögöttes célját – más szóval: meg akarjuk érteni, mit is jelent a megváltás –, nincs más választásunk, mint a klasszikusokon át belevágni a studia humanitatisba.

Rövid és elnagyolt összefoglalóm szerint így történt meg, hogy a bibliai tudomány, továbbá a görög és római antikvitás tudománya összekapcsolódott – igaz, viszonyuk soha nem volt ellentmondásoktól mentes –, és így történt, hogy a filológia és társdiszciplínái valamennyien a “bölcsészettudományok” kategóriájába soroltattak.

Ennyit a történelemrõl. Ennyit arról, hogy önök, akik egyenként nagyon is különbözõnek és össze nem illõnek érezhetik magukat, miért gyûltek mégis össze egy fedél alatt ma délelõtt, mint a humán tudományok diplomára váró hallgatói. No mármost a hátralévõ néhány percben szeretném elmondani, miért nem tartozom önök közé én, s mi az oka annak, hogy nem tudok vigasztaló üzenetet hozni – annak ellenére, hogy ilyen nagylelkû gesztusra méltattak.

Az én üzenetem annyi, hogy az útról már réges-rég letértek, lehetséges, hogy már öt évszázaddal ezelõtt. A maroknyi férfiú, aki elindította a mozgalmat, melynek önök, attól tartok, az utolsó mohikánjai, nos ezt a néhány férfit elõször az Igaz Ige megtalálásának célja lelkesítette, melyen akkoriban õk (s ma én) a megváltás igéjét értették.

Ezt pedig nem találhatjuk meg a klasszikusokban, függetlenül attól, hogy Homéroszt és Szophoklészt tekintjük klasszikusnak vagy Homéroszt, Shakespeare-t és Dosztojevszkijt. A miénknél boldogabb korokban lehetséges volt, hogy az emberek elhitessék saját magukkal: az ókori klasszikusok tanítanak, életmódmintát adnak. Manapság eléggé kétségbeesetten kapaszkodunk abba az állításba, hogy a klasszikusok tanulmányozása magában is életmódot kínál, vagy ha azt nem is, hát megélhetést bizonyosan, ami, ha különösebb hasznát nem lehet is bebizonyítani, legalább egyik oldal véleménye szerint sem árt senkinek.

De a szövegek tudományos tanulmányozását választó elsõ nemzedék indítékait nem lehet csak úgy eltéríteni valódi céljától. Magam a római katolikus egyház leánya vagyok, nem az evangélikusé, mégis csak dicsérni tudom Luther Mártont, amikor hátat fordít Desiderius Erasmusnak, mert úgy ítéli meg, hogy kollégáját – mérhetetlen tehetsége ellenére – olyan témák tanulmányozása csábította el, melyek a végsõ dolog elérése szempontjából nem számítanak. A studia humanitatis haldoklása hosszú folyamatnak bizonyult, de most, a mi korszakunk második évezredének végén e tudományok egyértelmûen agonizálnak. S ez a halál szerintem azért olyan keserves, mert az a szörny okozza, melyet éppen e tudományok emeltek trónra, mint a világmindenség elsõ és éltetõ elvét: az értelem szörnye, a mechanikus gondolkodásé. De ez már másik történet, egy másik alkalomra.

3 Itt a vége, Blanche beszéde befejezõdött, s nem annyira tapssal fogadják, mint inkább a zavart értetlenség morajával, legalábbis az elsõ sorokból ezt hallani. A napirend folytatódik, egyenként szólítják az új diplomásokat, hogy átvegyék a papírtekercset; majd az esemény lezárásaként ünnepélyes elvonulás következik, a menetnek a borvörös köpenybe bújt Blanche is tagja. Ezek után Elizabeth egy ideig szabadon bóklászhat a nyüzsgõ vendégek között, és hallgathatja, mirõl fecsegnek.

A fecsegés elsõsorban az ünnepség szokatlan hosszúságáról folyik. Csak az elõcsarnokban említik külön Blanche beszédét is. Egy magas férfi, karján hermelinszegélyes palást, hevesen magyaráz egy fekete ruhás nõnek.

– Mit képzel ez magáról? – mondja. – Van mersze a doktoravatáson kioktatni bennünket! Egy misszionárius az isten háta mögül, a zuluk földjérõl! Ugyan mennyit érthet a bölcsészethez? És hozzá ez a keményvonalas katolicizmus! Hová tûnt az ökumenikus gondolkodás?

Õ itt csak vendég – az egyetemé, a nõvéréé, és vendég az országban is. Ha ezek itt meg akarnak sértõdni, rajta, jogukban áll. Õ inkább nem keveredik bele. Blanche vívja meg önállóan a saját ütközetét.

Kiderül, nem olyan egyszerû kívül maradni. Hivatalos ebéd is szerepel a programban, és õt is meghívták. Amikor helyet foglal, éppen az iménti magas férfi ül le mellé – idõközben megszabadult középkori jelmezétõl. Elizabethnek nincs étvágya, émelyeg, gombócot érez a gyomrában, legszívesebben visszamenne a szállodai szobájába, hogy ledõljön, de inkább összeszedi magát.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdi. – Elizabeth Costello vagyok. Bridget nõvér az én nõvérem. Mármint vér szerint.

Elizabeth Costello. Látja, hogy a másik számára semmit sem jelent a neve. A férfié ott olvasható az elé rakott ültetõkártyán: Peter Godwin professzor.

– Gondolom, maga itt tanít – folytatja, hogy elinduljon beszélgetés. – Mit?

– Irodalmat. Angol irodalmat.

– Akkor az elevenjébe hasíthattak a nõvérem szavai. Á, ne is törõdjön vele. Egy kicsit harcias, de hát istenem. Élvezi, ha vitatkozhat.

Blanche, Bridget nõvér, a harcias az asztal túlsó végén ül, elmerülve egy másik beszélgetésben. Nem hallja õket.

– Szekularizált korban élünk – feleli Godwin. – A történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Nem lehet elítélni egy intézményt amiatt, hogy lépést tart az idõvel.

– Intézményen az egyetemet érti?

– Igen az egyetemeket, és elsõsorban a bölcsészkarokat. A bölcsészkar továbbra is minden egyetem gerince.

A bölcsészet mint az egyetem gerince. Elizabeth Costello kívülálló ugyan, de ha föltennék neki a kérdést, mi a mai egyetem gerince, mit tart a legfontosabb diszciplínának, õ a pénzszerzést mondaná. Így látja Melbourne-bõl (Victoria szövetségi állam), de csöppet sem lepné meg, ha ugyanez volna a helyzet a dél-afrikai Johannesburgban is.

– Csakugyan ezt mondta volna a nõvérem, hogy fordítsuk vissza a történelem kerekét? Nem állított ennél valami érdekesebbet, kihívóbbat? Mármint azt, hogy a bölcsésztudományok már a kezdet kezdetén gellert kaptak. Eleve hiú reményeket tápláltak a humaniórákkal szemben, amelyeket soha nem lehetett valóra váltani. Nem feltétlenül értek vele egyet, de én ezt szûrtem le a gondolatmenetébõl.

– Az emberi nem tanulmányozásának megfelelõ tárgya maga az ember – így Godwin professzor. – S az emberi nem természete bukott természet. Ezzel még a maga nõvére is egyetértene. Ez azonban nem tántoríthat el bennünket attól, hogy próbálkozzunk – hogy próbáljunk megjavulni. A nõvére azt akarja, ne is törõdjünk az emberrel, hanem térjünk vissza istenhez. Emiatt említettem a történelem visszafelé forgatott kerekét. Azt akarja, térjünk vissza a reneszánsz elõtti idõkbe, az általa is említett humanisták elõtti korba, még a 12. század viszonylagos felvilágosultságánál is korábbra. Azt akarja, ugorjunk vissza a keresztény fatalizmusba, a korai középkorba.

– Ismerem én a nõvéremet, és semmi esetre sem nevezném fatalistának. De hát személyesen vele kellene beszélnie, neki fejtse ki az álláspontját.

Godwin professzor belemerül a salátaevésbe. Csönd. Az asztal túlsó felérõl a feketébe öltözött nõ, aki Godwin feleségének látszik, rámosolyog.

– Jól hallottam, hogy maga Elizabeth Costello? – kérdi a nõ. – Nem véletlenül Elizabeth Costello, az író?

– De, abból élek. Írok.

– És egyúttal Bridget nõvér nõvére.

– Úgy van. De Bridget nõvérnek sok a nõvére. Én mindössze a vér szerinti nõvére vagyok. A többiek igazabb testvérei nálam, azok a lelki nõvérei.

Könnyed megjegyzésnek szánta, de csak összezavarja vele Mrs. Godwint. Talán ez az oka annak, hogy Blanche miatt itt annyian felkapják a vizet: nem megfelelõen használja alélek meg az Isten szót – olyan helyeken, ahová nem valók. Elizabeth nem hívõ, de ebben az esetben úgy véli, Blanche-sal tart.

Mrs. Godwin a férjéhez fordul, szúrós tekintettel:

– Elizabeth Costello, drágám, az írónõ.

– Csakugyan – mondja Godwin professzor, és egyértelmû, hogy sejteleme sincs, ki az.

– A férjemnek a 18. század a területe – magyarázza Mrs. Godwin.

– Értem. Nagyon jó kis terület. Az ész évszázada.

– Azt hiszem, manapság már nem ennyire leegyszerûsített formában látjuk azt a kort – jegyzi meg Godwin professzor. – Mintha többet is akarna mondani, de azután mégis hallgat.

A Godwinékkal folytatott társalgás egyértelmûen kifulladt. Inkább a jobbján ülõ férfit veszi célba, de az egészen mással van elfoglalva.

– Diákkoromban – fordul vissza Godwinékhoz –, tehát nagyjából 1950 körül rengeteg D. H. Lawrence-t olvastunk. Persze a klasszikusokat sem hanyagoltuk el, de nem rájuk fordítottuk a legtöbb energiát. D. H. Lawrence, T. S. Eliot – õket bújtuk nagyon alaposan. Talán még Blake-et a 18. századból. Esetleg Shakespeare-t, mert, mint azt mindannyian tudjuk, Shakespeare túllép a saját korán. Lawrence azért ragadott meg bennünket, mert valami üdvözülésfélét ígért. Ha imádjátok a sötét isteneket, mondta nekünk, és betartjátok a törvényeiket, akkor üdvözültök. Hittünk neki. Mentünk, és imádtuk a sötét isteneket, amennyire tõlünk telt, annak alapján, amit Mr. Lawrence elhintett. Az az igazság, hogy ez a hit nem üdvözített bennünket. Hamis próféta, annak tartom így utólag visszatekintve.

Igazából azt akarom ezzel mondani, hogy diákkorunkban a legodaadóbb olvasással kerestük az iránymutatást, a kiutat a zûrzavarból. És Lawrence-ben találtuk meg, vagy épp Eliotban, a korai Eliotban – ez talán másféle útmutatás volt, de mégiscsak útmutatás arra nézve, hogyan éljük az életünket. Ehhez képest a többi olvasmányunkat csupán bebifláztuk, hogy ne hasaljunk el a vizsgán.

Ha a bölcsésztudományok életben akarnak maradni, akkor nyilvánvaló, hogy ezekre az energiákra, az iránymutatás iránti vágyakozásra kell válaszolniuk, tehát arra a vágyakozásra, amely végsõ fokon az üdvözülés keresése.

Sokat beszélt, sokkal többet, mint amennyit szeretett volna. Mi több, a most beálló csöndben úgy érzi, mások is belehallgattak a monológjába. Még a nõvére is felé fordult.

– Amikor Bridget nõvér azt kérte, hívjuk meg magát is erre az örömteli eseményre – emeli föl a hangját az asztalfõn a dékán –, nem jöttünk rá, hogy azt az Elizabeth Costellót üdvözölhetjük a társaságunkban. Isten hozta! Nagyon örülünk, hogy eljött közénk.

– Köszönöm szépen – feleli.

– Akaratlanul is hallottam egy részét annak, amit mondott – folytatja a dékán. – Ezek szerint osztja a nõvére nézeteit a bölcsészettudományok sötét jövõjérõl?

Vigyáznia kell, nehogy mások tyúkszemére lépjen.

– Én csak annyit mondtam – feleli –, hogy az olvasóinkat, elsõsorban a fiatal olvasókat egyfajta éhség vezérli hozzánk, és ha nem vagyunk képesek (vagy nem is akarjuk) csillapítani az éhségüket, ne csodálkozzunk, ha faképnél hagynak bennünket. De a nõvéremmel más-más területen mûködünk. Õ már elmondta, amit gondol. Ami engem illet, amondó vagyok: elegendõ, ha a könyvek megtanítanak nekünk valamit – rólunk. Ennyivel minden olvasónak be kell érnie. Vagy majdnem mindegyiknek.

A nõvérére néznek, hogy lássák, miként reagál erre. Tanítás saját magunkról: mi ez, ha nem színtiszta studium humanitatis?

– Ez most csak egy kis asztal melletti beszélgetés, vagy szabad komolyan is szólni? – kérdezi Bridget nõvér.

– Komolyan beszélünk – mondja a dékán. – A legkomolyabban.

Talán fölül kellene bírálnia a dékánról alkotott véleményét. Talán mégsem az a tizenkettõ-egy-tucat egyetemi bürokrata, aki kénytelen eljátszani a házigazda szerepét, hanem egy másik lélek társaságára kiéhezett lélek. Elõlegezzük meg neki a lehetõséget. Sõt nincs kizárva, hogy az asztal körül ülõk a lényük legmélyén mindannyian kiéhezett lelkek. Nem szabad elkapkodnia az ítélkezést. Ezek az emberek legalább nem hülyék. És ennyi idõ alatt rá kellett jönniük, hogy Bridget nõvér, tetszik, nem tetszik, távol esik az átlagostól.

– Nem kell regényeket bújnom ahhoz, hogy tudjam, micsoda kicsinyességre, aljasságra, kegyetlenségre képes az ember – mondja a nõvére. – De hát mindannyian innen kezdjük, hiszen bukott lények vagyunk. Ha az emberiség tanulmányozása nem vállalkozik többre, mint hogy lefesse, mire lehet képes a sötétebbik felünk, akkor inkább hasznosabb dolgokra fordítom az idõm. Amennyiben viszont az emberiség tanulmányozása azt kutatja, mivé válhat az újjászületett ember, az egészen más. De azt hiszem, mára éppen eleget beszéltem.

– De hiszen nyilvánvaló, hogy a humanizmus épp emellett állt ki – szól közbe a Mrs. Godwin mellett ülõ fiatalember –, meg a reneszánsz is: a saját lehetõségeit kiteljesítõ emberiségért. Az ember felemelkedéséért. A humanisták nem voltak titkos ateisták, sem álruhába bújt evangélikusok. Ugyanolyan katolikus keresztények voltak, mint maga, Bridget nõvér. Vegyük Lorenzo Vallát. Semmi kifogása sem volt az egyház ellen, csupán jobban tudott görögül, mint Szent Jeromos, és kiszúrt néhány hibát az Újtestamentum fordításában. Amennyiben az egyház elfogadta volna az elvet, hogy a Jeromos-féle Vulgata emberi alkotás, amely természeténél fogva alkalmas a javításra, nem pedig Isten igéje, talán a Nyugat egész történelme más irányt vesz.

Blanche nem szól, a fiatalember mondja tovább a magáét.

– Ha az egyház egésze képes lett volna elismerni, hogy tanításai és egész hitvilága szövegeken alapul, s egyrészt ezek a szövegek is ki vannak téve másolási hibáknak, satöbbi, másrészt fordítási hibáknak, hiszen a fordítás amúgy sem lehet soha tökéletes; továbbá ha az egyház azt is képes lett volna beismerni, hogy a szövegek értelmezése bonyolult, nagyon is bonyolult ügy, ahelyett, hogy magának vindikálja az egyedüli helyes értelmezést, akkor most nem volna min vitatkoznunk.

– No de honnan tudtuk volna, milyen nagyon nehéz lehet a szövegértelmezés feladata – teszi föl a kérdést a dékán –, ha nem tanulunk meg bizonyos történelem leckéket, olyan leckéket, amilyeneket a 15. századi egyház nemigen láthatott elõre?

– Például?

– Például hogy több száz másik kultúrával léptünk kapcsolatba, s ezeknek a kultúráknak megvan a saját nyelvük, történelmük, mitológiájuk, egyéni világszemléletük.

– Erre azt tudom felelni – veszi vissza a szót a fiatalember –, hogy a bölcsésztudományok, csakis és kizárólag a bölcsésztudományok meg az általuk nyújtott képzés készít fel arra, hogy eligazodjunk a mai, multikulturális világban, és pontosan – izgatottságában már az asztalt veri –, pontosan amiatt, hogy a bölcsésztudomány lényege a szövegértelmezés. Az elõadó nagyon jól mondta: a humaniórák a szövegek tudományos tanulmányozásával kezdõdnek, s ebbõl egy sor diszciplína nõ ki, amelyek mind az értelmezést szolgálják.

– Maguk a bölcsészettudományok – szögezi le a dékán.

A fiatalember grimaszt vág.

– Ez csak mellékvágány, dékán úr. Engedelmével megmaradok a studia vagy a diszciplína szónál.

Milyen fiatal, s máris milyen magabiztos, gondolja Elizabeth Costello. Inkább megmarad a studiánál.

– No és Winckelmann? – kérdezi a nõvére.

Hogy jön ide Winckelmann? A fiatalember értetlenül bámul.

– Azon a képen, amelyet maga most a humanistákról festett, Winckelmann vajon ráismert volna saját magára, mint a szövegértelmezés szakemberére?

– Nem tudom. Winckelmann nagy tudós volt. Talán igen.

– Vagy Schelling – a nõvére nem tágít. – Vagy bárki, aki többé-kevésbé nyíltan úgy érezte, hogy a görögség jobb civilizációs eszményt hagyott ránk, mint judeo-keresztény örökségünk. Vagy például azok, akik szerint az emberiség utat tévesztett, s vissza kellene térnie primitív gyökereihez, hogy mindent újra kezdjen. Más szóval: az antropológusok. Lorenzo Valla – maga hozta elõ a nevét – antropológus volt. kiindulópontja az emberi társadalom. Maga azt állítja, hogy az elsõ humanisták nem voltak titkos ateisták. Ez igaz. Viszont titkos relativisták voltak. Az õ szemükben Jézus a saját világába volt beágyazva, vagy ahogy ma mondanánk, a saját kultúrájába. Az antropológusok tudományos feladata az volt, hogy megértsék azt a világot, és értelmezzék saját koruk számára. Éppen úgy, ahogyan a megfelelõ idõben majd Homérosz világának értelmezése lesz a dolguk. És így tovább, egészen Winckelmannig.

A nõvére váratlanul elhallgat, és a dékánra néz. Csak nem kapott tõle valamilyen jelet? Lehetséges, hogy a dékán – tûnjék ez bármennyire hihetetlennek is – megbökte Bridget nõvér térdét?

– Igen, roppant érdekes – mondja a dékán. – Egy egész elõadássorozatra kellett volna meghívnunk, nõvér. Csakhogy néhányunknak, fájdalom, egyéb kötelezettségei is vannak. Talán valamikor legközelebb… – a lehetõség ott marad a levegõben; Bridget nõvér udvariasan fejet hajt.

4 Visszaérkeztek a szállodába. Elizabeth Costello fáradt, valamit be kell vennie a nem szûnõ émelygés ellen, és le kell dõlnie. De a kérdés most se hagyja nyugodni: mitõl ez az ellenségesség Blanche-ban a bölcsésztudományokkal szemben? Nem kell regényeket bújnom, mondta Blanche. Lehet, hogy az ellenséges érzület, valamilyen csavarral, ellene irányul? A könyveibõl vallásos kötelességtudattal abban a pillanatban küldte neki a tiszteletpéldányokat, amint kijöttek a nyomdából, de semmi jele annak, hogy Blanche el is olvasta õket. Azért hívták volna Elizabethet ide, Afrikába, a humaniórák, a regény vagy mindkettõ képviselõjeként, hogy még egyszer, utoljára megleckéztessék, mielõtt mindkettõjüket eltemetik? Az az igazság – és erre mindenképpen föl kell hívnia Blanche figyelmét –, hogy soha nem lelkesedett különösebben a bölcsésztudományokért. Van valami túlságosan önelégült, maszkulin jellege az egész vállalkozásnak, túlságosan a saját érdekeit nézi csak. Ezt mindenképpen tisztáznia kell Blanche-sal.

– Ez a Winckelmann! – mondja Blanche-nak. – Miért keverted bele Winckelmannt?

– Szerettem volna az eszükbe idézni, hová vezet a klasszikusok tanulmányozása. A hellenizmushoz, mint alternatív valláshoz, mint a kereszténység alternatívájához.

– Sejtettem. Legföljebb néhány esztéta számára alternatíva, az európai oktatási rendszer egy-két mûvelt növendékének. De semmiképp sem a tömegeknek.

– Nem errõl van szó, Elizabeth. A hellenizmus volt az alternatíva. Bármilyen gyatra volt is, Hellász volt a humanisták egyetlen alternatívája a kereszténység víziójával szemben. Rámutathattak a görög társadalom képére – eszményített kép volt, de a köznép honnan tudta volna? –, és azt mondhatták: Nézzetek csak ide, így kellene élnünk nekünk is – nem a túlvilágon, hanem itt és most.

Hellász – félmeztelen férfiak, a mellkasuk csillog az olajtól, a templom lépcsõjén üldögélve beszélik meg, mi az, ami jó és igaz, míg a háttérben kecses lábú fiúk birkóznak, és elégedetten legelészik egy kecskenyáj. Szabad testben szabad lélek. Több ez, mint idealizált kép: álom, elragadtatás. De hogyan is élhetnénk másképp, mint álmok által?

– Nem mondom, hogy nincs igazad – feleli a nõvérének. – De ki hisz ma a hellenizmusban? Ki emlékszik egyáltalán a szóra?

– Még mindig nem érted. A hellenizmus volt a jó élet egyetlen víziója, ami a humanistáktól tellett. Amikor a hellenizmus megbukott – s ez elkerülhetetlen volt, hiszen az égvilágon semmi kapcsolatban nem állt a valódi emberek életével –, a humanizmus is csõdbe ment. Az ebédnél az az ember a humaniórákat, a humán tudományokat egy sor technikának nézte, s így érvelt mellettük. Fûrészpor. Hol találsz olyan fiatal nõt vagy férfit – ha nem víz folyik az ereiben –, aki egész életében a levéltárakban akar szöszmötölni vagy a vég nélküliexplication de texte a szíve vágya?

– De a hellenizmus nyilván csak egy szakaszt jelentett a bölcsésztudományok történetében. Az emberi élet lehetõségeinek tágasabb, átfogóbb víziói támadtak azóta. Például az osztály nélküli társadalomé. Vagy egy olyan világé, amelyikbõl sikerült kiûzni a nyomort, a betegséget, az írástudatlanságot, a faji és nemi elõítéletességet, a homofóbiát és a xenofóbiát meg a panaszlista többi tételét. Nem cövekelek le egyik vízió mellett sem, csak arra akarok rámutatni, hogy az emberek nem élhetnek remény, sõt talán illúziók nélkül sem. Ha az ebédnél bárkit mint humanistát vagy legalábbis mint a bölcsésztudományok igazolt mûvelõjét megkérdeztél volna, mi is a célja az erõfeszítéseinek, bizonyára azt feleli, hogy ha közvetve is, de az emberiség sorsának javításán munkálkodik.

– Úgy van. S ezáltal humanista õseik hûséges követõiként leplezik le magukat. Akik a megváltást világi alapon képzelték el. Újjászületés Krisztus közbenjárása nélkül. Az ember két kezének munkájával. Reneszánsz. A görög minták alapján. Vagy az indiánok példája nyomán. Vagy a zulukén. No, ez nem megy.

– Te azt mondod, hogy lehetetlen. Mert – bár egyikük sem tudott róla – a görögök kárhozottak voltak, és kárhozottak az indiánok meg a zuluk is.

– Egy szót sem szóltam a kárhozatról. Mindössze a történelemrõl beszélek, a nagy humanista vállalkozás eredményeirõl. Elég az hozzá: nem megy. Extra ecclesiam nulla salvatio.

Elizabeth Costello a fejét rázza.

– Blanche, Blanche, Blanche – mondja. – Ki hitte volna, hogy ilyen keményvonalas nõ válik belõled?

Blanche arcán jeges mosoly. Megcsillan a fény a szemüvegén.

5 Szombat van, ez az utolsó teljes napja Afrikában. A Marianhill Kórházban tölti, azon az állomáshelyen, ahol a nõvére fölépítette az életmûvét és megteremtette az otthonát. Holnap Durbanba utazik, és onnan fog Bombayen át Melbourne-be repülni. Ennyi és nem több. Nem látjuk többé egymást Blanche-sal, gondolja, legalábbis ebben az életben nem.

A diplomaosztó ünnepség kedvéért utazott ide, de a meghívás mögött valójában ez rejlett, Blanche igazából azt akarta megmutatni neki, hogy milyen is a kórház. Ezzel tisztában is van, mégis maradt benne ellenállás. Nem ez az, amire vágyik. Nem akarja bevenni a gyomra. Látta már az egészet televízión, túlságosan gyakran is, és a látványt sem nagyon viseli el: a sok faláb, fölfúvódott has, a haldokló gyerekek nagy, kifejezéstelen szeme – se gyógymód, se segítség. Ha lehetséges, múljék el tõlem e pohár, könyörög magában.Túl öreg vagyok én már, hogy kibírjam ezt a látványt, túl öreg és gyönge. Csak sírni fogok.

De ebben az esetben nem térhet ki, hiszen a saját nõvérérõl van szó. És amikor már ott van, hogy nem is olyan rémes, annyira semmiképpen, hogy ettõl omoljon össze. Tipp-topp ápolónõk, új gyógyászati eszközök – Bridget nõvér adománygyûjtésének gyümölcse –, oldott, sõt elégedett hangulat. A kórtermekben bennszülött viseletû nõk elegyednek a személyzettel. Anyának vagy nagymamának képzeli õket, de Blanche fölvilágosítja: gyógyítók ezek, hagyományos gyógyítók. Ekkor jut eszébe, hogy hiszen errõl híres a Marianhill Kórház, ez Blanche nagy újítása – a nyugati típusú orvoslás mellett megnyitotta a kórházat a népnek, a népi gyógyászatnak is.

Ami a gyerekeket illeti, lehet, hogy Blanche a legsúlyosabb eseteket eldugta a nõvére szeme elõl. Elizabeth Costello mindenesetre meglepõdik, milyen vidám lehet egy haldokló gyerek. Úgy van, ahogy Blanche megírta a könyvében: szeretettel, gyöngédséggel és a megfelelõ gyógyszerekkel ezek a kis ártatlanok félelem nélkül érkeznek a halál kapujába.

Blanche a kápolnába is beviszi. A szerény, téglából és vasból emelt épületbe lépve Elizabeth Costellót rögtön megdöbbenti az oltár mögött álló faragott fa feszület – csontsovány Krisztus, arca maszkszerû, töviskoronáját valódi akáctövisbõl fonták, keze-lába nem szögekkel, hanem acélcsavarokkal van átfúrva. Maga az alak csaknem életnagyságú; a kereszt egészen a csupasz tetõgerendákig ér; az egész alkotás rányomja bélyegét a kápolnára, uralkodik rajta.

A Krisztust egy helyi fafaragó készítette, meséli Blanche. Marianhill hosszú évekkel ezelõtt fogadta be, mûhelyt is adtak neki, és havi fizetést kap. Akar a nõvére találkozni vele?

Így aztán a foltos fogú, overallos, gyönge angolsággal beszélõ öregember, a bemutatás alapján egyszerûen csak Joseph, most a vendég kedvéért leveszi a lakatot a telep félreesõ sarkában álló sufni ajtajáról. Az ajtó környékét fölverte a fû, veszi észre Elizabeth Costello, tehát hosszú ideje nem járt erre senki.

A sufniban félre kell söpörnie a pókhálókat, Joseph a villanykapcsoló után matat, de hiába kapcsolgatja föl-le.

– Körte kész – mondja, de nem áll neki, hogy kicserélje. Csak az ajtón át és a tetõ meg a fal repedésein át szûrõdik be egy kis fény. Beletelik némi idõ, míg a szeme megszokja.

Hosszú asztalféleség áll a sufni közepén. Az asztalra halmozva, illetve neki támasztva egy sereg fafaragás. A falak mentén raklapokon heverõ faanyag – némelyik darabon még a kéreg is rajta maradt – és koszos kartondobozok.

– Mûhelyem – mondja Joseph. – Fiatal voltam, egész nap itt dolgoztál. De már nagyon öreg.

A vendég fölemel egy feszületet, nem ez a legnagyobb, de azért jókora: félméteres Krisztus a kereszten, nehéz, vöröses fából.

– Milyen fa ez?

– Afrikai szömörce.

– És maga faragta? – Kinyújtott kézzel fogja a feszületet. Miként a kápolnában, a megkínzott ember arca itt is leegyszerûsített, formalizált maszk egyetlen síkban, a szemnyílás meg a száj erõteljes és lefelé görbülõ. Ezzel szemben a test meglehetõsen naturalisztikus, a látogató szerint a fafaragó valamilyen európai mintáról másolta. A térdek fölhúzva, mintha a férfi azzal próbálná meg enyhíteni a karja fájdalmát, hogy a testsúlyát a lábát átfúró szögre helyezi.

– Én faragom minden Jézus. A keresztet néha a segéd csinál. A segédek.

– És hol vannak most azok a segédek? Már senki sem dolgozik itt?

– Nincs segéd, elmentek. Túl sok kereszt. Nem lehet eladni.

Elizabeth Costello bekukucskál az egyik dobozba. Aprócska feszületek, legföljebb tízcentisek, amilyet a nõvére is visel. Több tucat, az arca mindegyiknek ugyanaz a lapos maszk, és mindegyiknek föl van húzva a térde.

– Mást soha nem faragott? Állatot, arcokat, hétköznapi embereket?

Joseph fanyalog.

– Állat csak turistának – mondja megvetéssel a hangjában.

– Maga pedig nem farag a turistáknak. Nem készít turistáknak való szuvenírokat.

– Nem, nem. Turistamûvészet nem.

– Akkor miért farag?

– Jézusnak. Igen. Megváltónak.

(A novella befejezõ részét áprilisi számunkban közöljük.)

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.