6 Láttam Joseph gyûjteményét – mondja. – Egy kissé rögeszmés, nem gondolod? Ugyanaz az egy alak, újra meg újra.

Blanche nem válaszol. Ebédelnek. Ezt az ebédet normális körülmények között roppant szerénynek nevezné: paradicsomszeletek, néhány fonnyadt salátalevél, egy kemény tojás. De úgysincs étvágya. A salátát piszkálgatja; a tojás szagától fölfordul a gyomra.

– Hogy lehet kereskedni ezekkel – folytatja –, ki vesz manapság, ebben a korban vallásos mûtárgyakat?

– Azelõtt Joseph a Marianhill Kórház fizetett alkalmazottja volt. Azért kapta a fizetését, hogy fafaragásokat készítsen, meg néhány, a ház körül adódó feladatot is elvégzett. Másfél éve nyugdíjas. Ízületi gyulladás támadta meg a kezét, biztosan észrevetted.

– De ki veszi meg a faragványait?

– Két durbani boltunk is van, és más missziók is átvesznek belõle viszonteladóként. Nyugati mércével mérve talán nem mûalkotások ezek, de hitelesek. Pár éve Joseph megbízást kapott az ixopói templomtól, akkor hozzájutott néhány ezer randhoz. Még ma is nagybani megrendeléseket kapunk az apró feszületekre. Iskolák, katolikus iskolák vásárolják jutalomtárgynak.

– Jutalomtárgynak. Aki a legjobban tudja a katekizmust, az a gyerek kap egy Joseph-féle feszületet.

– Nagyjából. Mi ezzel a baj?

– Semmi. De még így is túltermelés van, nem? Több száz egyforma darabot õriz a sufnijában, az biztos. Miért nem csináltattál vele mást is a sok keresztre feszítés mellett? Hogyan hat valakinek a lelkére – ha merhetem használni a szót – az, hogy egész munkás életében újra meg újra egy fájdalomtól szenvedõ embert farag ki? Már amikor nem a ház körül adódó feladatokat végzi éppen.

Blanche arcán még jegesebb mosoly.

– Embert, Elizabeth? Fájdalomtól szenvedõ embert?

– Embert, istent, ember-istent, ne ezen lovagoljunk, Blanche, nem teológiaórán ülünk. Mivé lesz egy tehetséges ember, aki kreatív munka nélkül éli le az életét, mint Joseph? Lehet, hogy a tehetsége véges, lehet, hogy nem a szó szoros értelmében vett mûvész, mégis, nem lett volna okosabb arra biztatni, hogy egy kissé tágítsa ki a horizontját?

Blanche leteszi az asztalra a kést és a villát.

– Hát jó, lássuk csak a bírálatodat, nézzünk szembe a legszélsõségesebb formájával. Joseph nem mûvész, de talán azzá válhatott volna, ha mi – illetve én – arra biztatom, még évekkel ezelõtt, hogy tágítsa a látókörét, és látogasson el képtárakba, vagy legalább más fafaragókhoz, hogy megtapasztalja, mi minden létezik még a világon. Ehelyett Joseph megmaradt kézmûvesnek – vagy ott tartottuk a kézmûvesség szintjén. Itt élt a misszióban, teljes ismeretlenségben, és mindig csak ugyanazt a faragást készítette el más méretben és más faanyagból, míg végül ízületi gyulladást kapott, s aktív pályafutása véget ért. Josephet tehát megakadályoztuk abban, hogy – a te szavaiddal – kitágítsa a horizontját. Nem adatott meg neki a teljesebb élet, jelesül a mûvészlét. Nagyjából ez a vád?

– Többé-kevésbé igen. Nem feltétlenül mûvészlétre gondolok, olyan ostoba nem vagyok, hogy azt ajánlgassam, csupán egy teljesebb életre.

– Rendben. Ha ez a vád, akkor erre adok választ. Joseph földi életébõl harminc év telt el úgy, hogy – mások szemében is, de elsõsorban a saját maga szempontjából – Megváltónk szenvedését képviselte. Óráról órára, napról napra, évrõl évre ezt a szenvedést képzelte maga elé, és az általad is megtekinthetõ hûséggel reprodukálta: legjobb tudása szerint, változtatás nélkül, új keletû divatok érvényesítése nélkül, s anélkül, hogy bármit belevitt volna a saját személyiségébõl. És most felteszem a kérdést: melyikünket fogadja majd Jézus nagyobb örömmel a királyságában: a beteg kezû Josephet, téged vagy engem?

Nem szereti, amikor a nõvére magas lóra ül, és onnan prédikál. Elõfordult ez johannesburgi beszéde közben is, és most megint. Ilyenkor Blanche jellemének minden intoleranciája elõjön: nem csak türelmetlen, hanem merev és kötekedõ is.

– Szerintem Jézus még ennél is jobban örülne – jelenti ki a tõle telhetõ legszárazabb hangon –, ha tudná, hogy Joseph legalább választhatott. Hogy nem kényszerítették bele a kegyes életbe.

– Menj el hozzá. Menj, és kérdezd meg Josephet. Kérdezd meg tõle személyesen, hogy kényszerítette-e valaki. – Blanche kis szünetet tart. – Elizabeth, te azt hiszed, hogy Joseph csak bábu, akit én rángatok? Azt hiszed, nem képes felfogni, hogyan élte le az életét? Eredj, beszélj vele. Hallgasd meg, mit mond neked.

– Jó. De van itt egy másik kérdés, amire nem is felelhet, hiszen a kérdés neked szól. Mi az oka, hogy az a modell, amelyet te, vagy ha nem te, hát az általad képviselt intézmény… szóval miért van az, hogy az a modell, amit Joseph elé tesztek, és biztatjátok, hogy másolja, utánozza, miért gótikus ez a modell? Mert más szót nem találok rá. Miért a kicsavarodott tagokkal haldokló Krisztus, miért nem inkább az élõ? A legszebb férfikorba jutott ember, harmincas évei elején – mi szól az ellen, hogy még életében mutassa be, teljes szépségében? És ha már itt tartunk, mi a kifogásod a görögökkel szemben? A görögök sohasem csináltak volna szobrot vagy festményt egy olyan férfiról, aki a legrémesebb szenvedéseket állja ki, a teste deformálódott és rút. És utána nem térdeltek volna a szobor elé, hogy imádják. Ha nem érted, mi az oka, hogy a humanisták – akiket szerinted megvetéssel kell illetnünk – a kereszténységen túlra függesztették a tekintetüket, s azon a megvetésen túlra, melyet a kereszténység mutat az emberi test, vagyis maga az ember irányában, itt megleled a magyarázatot. Tudnod kell, nem felejthetted el, hogy Jézus szenvedéseinek ábrázolása a nyugati egyház egyedi sajátossága. Konstantinápolytól ez tökéletesen idegen. A keleti egyház ezt szeméremsértõnek találta volna, és joggal.

Tudod, Blanche, õszintén szólva van valami az egész keresztre feszítési hagyományban, ami az én szememben nagyon hitvány, elmaradott és a szó legrosszabb értelmében középkorias – mosdatlan szerzetesek, írástudatlan papok, rettegésben tartott parasztok. Mit akarsz ezzel, hogy az európai történelem legmocskosabb, legpangóbb korszakát teremted újra Afrikában?

– Holbein – mondja Blanche. – Grünewald. Ha in extremis kívánod megtekinteni az emberi testet, fordulj hozzájuk. Megtalálod a halott, a sírba tett Jézust.

– Nem értem, hová akarsz kilyukadni.

– Holbein és Grünewald nem a katolikus középkor festõje. A reformációhoz tartoznak.

– No de én nem a történelmi katolikus egyházzal vitatkozom, Blanche, hanem téged kérdezlek, személy szerint téged, hogy mi a kifogásod a szépséggel szemben. Miért ne nézhetnének az emberek egy mûalkotásra úgy, hogy közben azt mondják magukban: Hát ez a legtöbb, amire mi mint faj még képesek vagyunk, ez az, amire én képes vagyok, ahelyett, hogy Istenem, meg fogok halni, jaj, megesznek a kukacok?

– S emiatt emlegeted a görögöket, ha jól értem. A Belvederei Apollót meg a Milói Vénuszt.

– Igen, emiatt. Emiatt kérdezem: mit is csinálsz, mit hozol be Afrikába, mit hozol be a zuluk földjére, az ég szerelmére, mi ez a tökéletesen idegen, rögeszmés gótikus ragaszkodás az emberi test rútságához, halandóságához? Ha már Európát terjeszted el Afrikában, hát nem ez a legjobb alkalom, hogy behozd a görögöket?

– Te azt hiszed, Elizabeth, hogy a görögök teljesen ismeretlenek a zuluk között? Mondom, ha nem vagy hajlandó rám figyelni, legalább legyen benned annyi udvariasság, hogy végighallgatod Josephet. Azt hiszed talán, hogy Joseph azért faragja ki mindig a szenvedõ Jézust, mert több nem telik tõle, azt hiszed, hogy ha körbevinnéd a Louvre-ban, utána kinyílna a szeme, és nekiállna, hogy népe javára meztelenül szépítkezõ nõket meg duzzadó izmaikat mutogató férfiakat faragjon? Van róla tudomásod, hogy amikor az európaiak elõször kerültek kapcsolatba a zulukkal – mûvelt európaiak, olyan angolok, akik magániskolákba jártak –, hát azt hitték, újra felfedezték a görögöket? Nyíltan ki is mondták. Elõkapták a vázlatfüzetüket, és skicceket készítettek a zulu harcosokról, lándzsával, bunkósbottal, pajzzsal, és éppolyan testtartással, ugyanolyan testarányokkal ábrázolták õket, mint amilyen Hektórokat meg Akhilleuszokat látunk a 19. századi Íliász-illusztrációkon, csak a bõrük színe sötétebb. Szép formájú karok-lábak, rövidke ruhák, büszke tartás, udvarias viselkedés, harci erények – nem hiányzott egy sem! Azt hitték, megtalálták az afrikai Spártát. Ugyanezek a romantikus görögség-képet ápoló, magániskolai végzettségû urak kormányozták évtizedekig a zuluk földjét a korona javára. Akarták, hogy a zuluk földjébõl új Spárta váljék. Akarták, hogy a zulukból görög váljék. Így azután Joseph meg az apja meg a nagyapja számára a görögök egyáltalán nem egy ismeretlen, távoli törzs. A görögöket új uraik adták nekik mintául: tessék, legyetek ti is ilyenek, képesek vagytok rá! Fölajánlották nekik a görög példát, õk pedig nem kértek belõle. Ehelyett inkább máshová pillantottak a Mediterráneumban. Úgy döntöttek, hogy keresztények lesznek, az élõ Krisztus követõi. Joseph saját maga választotta Jézust modelljének. Beszélj vele, el fogja mondani.

– A történelemnek ezt a mellékutcáját, a britek meg a zuluk történetét nem ismerem, Blanche. Errõl nem tudok vitatkozni veled.

– És ez nem csupán a zuluk földjén esett meg, hanem Ausztráliában is. Végigsöpört az egész gyarmatosított világon, legfeljebb nem ilyen takaros formában. Azok az oxfordi, cambridge-i, saint-cyr-i fiatalemberek hamis eszményt állítottak új, barbár alattvalóik elé. Szabaduljatok meg a bálványaitoktól, mondták nekik. Belõletek is lehetnek istenek. Nézzétek csak a görögöket, mondták. S valóban: ki tudja megkülönböztetni az embereket az istenektõl Görögországban, mármint azoknak a fiatalembereknek, a humanisták örököseinek a Görögországában? Gyertek a mi iskoláinkba, mondták, mi majd megtanítjuk nektek, hogyan kell ezt csinálni. Az értelem meg az értelembõl fakadó tudományok követõit faragjuk belõletek; ti lesztek a természet urai. A mi segítségünkkel legyõzitek a betegségeket és a test minden romlandóságát. Örökké fogtok élni. De a zuluk okosabbak voltak.

Ujjával az ablak felé, a tûzõ napon perzselõdõ kórházépületek felé mutat, a csupasz dombokra kúszó földútra.

– Ez itt a valóság, a zuluk és Afrika valósága. Ez a jelen valósága, és amennyire elõre látható, a jövõé is. És emiatt jönnek az afrikaiak a templomba, hogy a kereszten függõ Jézus elõtt térdepeljenek. Elsõsorban az afrikai nõk jönnek, mert a valóságból nekik jut a neheze. Mert szenvednek, és Õ velük szenved.

– Nem amiatt, mert más, jobb életet ígér a halál után?

Blanche a fejét rázza.

– Nem. A Marianhillbe érkezõknek nem ígérek semmi mást, csak annyit, hogy segítünk nekik cipelni a keresztjüket.

7 Vasárnap reggel fél kilenc, de már hétágra süt a nap. Délben jön érte az autó, hogy elvigye Durbanba, a haza induló repülõjárathoz.

Két mezítlábas, csiricsáré ruhákba bújt lány rohan a harangkötélhez, és elkezdi rángatni. A pózna tetején meg-megkondul a harang.

– Te is jössz? – kérdezi Blanche.

– Igen, ott leszek. Kell valamit a fejemre tennem?

– Jó leszel így is. Semmi formalitás. De figyelmeztetlek: egy televíziós stáb is felvonul.

– Televízió?

– Svédországból. Filmet forgatnak a KwaZulu tartományi AIDS-helyzetrõl.

– És a pap? Tudja, hogy filmre veszik az istentiszteletet? Egyáltalán, ki lesz a pap?

– Msimungu atya celebrálja a misét Dalehillbõl. Semmi kifogása ellene.

A fiatal, szemüveges Msimungu atya egy jó karban lévõ Volkswagen Golffal érkezik. Hátra megy a gyógyszertárba, hogy fölvegye a miseruhát, majd a gyülekezet elõtt csatlakozik Blanche-hoz és a rend másik fél tucat nõvéréhez. A reflektorokat már a helyükre vitték, és beállították, hogy rájuk világítsanak. Kegyetlen fényükben Elizabeth Costello kénytelen megállapítani, milyen öregek is a nõvérek. A Mária-rend nõvérei – kihalóban lévõ fajta, kikopott hivatás.

A kápolna fémteteje alatt máris fullasztó a hõség. Nem tudja, Blanche hogyan bírja ki abban a nehéz ruhában.

Msimungu atya zulu nyelven misézik, bár itt-ott ki lehet venni egy-egy angol szót. Az istentisztelet elég higgadt hangulatban kezdõdik, bár az elsõ ima közben már duruzsol a nyáj. Amikor Msimungu belefog a prédikációba, föl kell emelnie a hangját, hogy hallják. Ilyen fiatalnál ritkaság ez a bariton. Erõltetés nélküli, mélyrõl jövõ mellhang.

Az atya megfordul, letérdel az oltár elõtt. Mindenki elhallgat. A pap fölött magasodik a megkínzott Krisztus töviskoronás feje. Msimungu atya visszafordul, és magasba tartja a szent ostyát. Örömkiáltás szakad ki a hívõkbõl. Ritmikus lábdobogás kezdõdik, beleremeg a fapadló.

Elizabeth Costello úgy érzi, imbolyog. A levegõt vastagon megüli az izzadságszag. Belekapaszkodik Blanche karjába.

– Muszáj kimennem! – súgja.

Blanche alaposan végigméri.

– Csak még egy kis kitartás – súgja vissza, és elfordul tõle.

Mély levegõt vesz, megpróbálja kitisztítani a fejét, de ez sem segít. Hideg hullám indul el fölfelé a lábujjaitól, eléri az arcát, a fejbõrét szinte böködi a hideg, és már nincs is magánál.

Hanyatt fekve ébred egy rideg szobában, melyet nem ismer föl. Vele van Blanche is (õt nézi), meg egy fehér egyenruhás, fiatal nõ.

– Bocsánatot kérek – motyogja, és megpróbál fölülni. – Elájultam?

A fiatal nõ nyugtatólag teszi a vállára a kezét.

– Nincs semmi baj – mondja –, de pihennie kell.

Fölpillant Blanche-ra.

– Bocsánatot kérek – ismétli meg. – Túl sok földrész.

Blanche nem érti.

– Túl sok földrész – ismétli meg ezt is. – Túl sok megpróbáltatás. – Saját hangját bágyadtnak hallja és távolinak. – Nem ettem rendesen – teszi hozzá. – Biztosan ez az oka.

Valóban ez volna az oka? Ha két napig nem jó a gyomrunk, az már elegendõ egy ájuláshoz? Blanche biztosan tudja. Nyilván megvan a maga tapasztalata a böjtölésrõl meg az ájulásról. Saját gyanúja szerint a rosszulléte nem egyszerûen testi eredetû. Ha ilyen beállítottságú volna, akkor minden új földrészen szembetalálná magát ezekkel a kellemetlenségekkel, és rájönne, van-e bennük rendszer. De nem ilyen beállítottságú. A maga módján ezt üzeni neki a teste. Túl szokatlan és túl sok itt minden, panaszolja a teste, szeretnék visszakerülni a megszokott környezetbe, az ismerõs életbe.

Visszavonulás: ez az õ baja. Az ájulás a visszavonulás tünete. Emlékezteti valakire. Kire is? Arra a sápatag angol lányra az Út Indiába címû regénybõl, aki a pánikba esik, és szégyent hoz mindenkire. Mert nem bírja a hõséget.

8 A sofõr már várja. A csomagolással elkészült, bár még egy kicsit gyöngének, bizonytalannak érzi magát.

– Viszontlátásra – mondja Blanche-nak. – Viszontlátásra, Blanche nõvérem. Értem, mit akartál mondani. Azért otthon, vasárnap délelõtt a Szent Patrikban mégiscsak más. Remélem, nem vett a kamera, amikor úgy fejre álltam.

Blanche mosolyog.

– Ha felvették, majd megkérem õket, hogy vágják ki.

Csend áll kettejük közé. No, talán most megmondja, miért hozott ide – gondolja.

– Elizabeth – szólal meg Blanche (van valami új a hangjában, valami lágyabb tónus, vagy csak képzeli?) – ne feledd, hogy ez az õ evangéliumuk, az õ Krisztusuk. Ilyenné tették maguknak, õk, az egyszerû emberek. Ezt csinálták belõle, és ezt hagyta, hogy csinálják belõle. Szeretetbõl. És nem csak Afrikában. Ezek a jelenetek ismétlõdnek meg Brazíliában, a Fülöp-szigeteken, még Oroszországban is. Az egyszerû embereknek nem kellenek a görögök. Nem akarják a tiszta formák birodalmát. Nem kellenek nekik a márványszobrok. Az kell nekik, aki ugyanúgy szenved, mint õk.

Jézus. A görögök. Nem erre számított, nem ezt akarta, legalábbis nem most, az utolsó percben, amikor talán életükben utoljára búcsúznak el egymástól. Jaj, ez a kérlelhetetlenség Blanche-ban! Mindhalálig. Pedig tudhatta volna. A nõvérek sohasem engedik el egymást. Nem úgy mint a férfiak, akiknek ez igen könnyen megy. Az utolsó pillanatig Blanche szorításában.

– Szóval: mégis te gyõztél, galileai! – mondja, és meg sem próbálja leplezni keserûségét. – Ezt akartad tõlem hallani, Blanche?

– Nagyjából. Sajnos a vesztesre tettél, drágám. Ha egy másik görögre tetted volna fel a pénzed, még mindig maradhatott volna esélyed. Mondjuk Orfeuszra Apolló helyett. Az eksztatikusra a racionális helyett. Valakire, aki a környezetétõl függõen változtatja az alakját, a színét. Valakire, aki ha meghal is, utána visszatér. Egy kaméleonra. Vagy fõnixre. Olyanra, aki vonzza a nõket. Mert a nõk élnek a legközelebb a földhöz. Valakire, aki az emberek között jön-megy, akit megérinthetnek – bedughatják az ujjukat az oldalába, megfoghatják a sebét, érezhetik a vére szagát. De nem ilyenre tettél, és veszítettél. Nem a megfelelõ görögök mellett döntöttél, Elizabeth.

9 Elmúlt egy hónap. Már otthon van, visszazökkent a rendes kerékvágásba, az afrikai kaland is a múlté. A Blanche-sal történt találkozásból még nem okoskodott ki semmit, bár nõvérekhez méltatlan búcsújuk azóta sem hagyja nyugodni.

– Szeretnék elmesélni neked egy történetet – írja –, anyáról.

Magának írja le, vagyis annak, aki épp a szobában tartózkodik, amikor magában van ott – de tudja, hûtlenek hozzá a szavak, hacsak nem képzeli azt, hogy tulajdonképpen levelet ír Blanche-nak.

Az elsõ oakgrove-i évben anya összebarátkozott egy Phillips nevû emberrel, aki szintén az otthonban lakott. Említettem már neked, de valószínûleg nem emlékszel rá. Volt egy kocsija is, együtt szoktak eljárogatni színházba, hangversenyre; a maguk civilizált módján alkottak párt. Anya elejétõl a végéig “Mr. Phillips”-nek szólította, amit úgy értelmeztem, hogy nem kell túl sokat képzelni az ügyrõl. Késõbb Mr. Phillipsnek végzetesen megrendült az egészsége, és ez vetett végett közös csavargásaiknak.

Amikor elõször találkoztam vele, Mr. P. még belevaló kis öregúr volt a pipájával, selyemsáljával meg a David Niven-bajuszával. Azelõtt ügyvédként dolgozott, szép sikerrel. Ügyelt a megjelenésére, voltak hobbijai, könyveket olvasott – még volt benne élet, ahogyan anya fogalmazott.

Egyik hobbija az akvarellfestés volt. Láttam néhány munkáját. Az emberalakjait mintha fából faragta volna, de a tájképhez, a vadonhoz volt érzéke, azokat a képeit valódinak tartottam. Érezte a fényt, meg hogy mit tesz a távolság a fénnyel.

Anyát is lefestette a kék muszlinruhájában, selyemsála hátul lobogott. Portrénak nem volt a legsikerültebb darab, de nem dobtam ki, és most is megvan valahol.

Én is modellt ültem neki. Ez már azután történt, hogy megoperálták, és a szobájához volt kötve – vagy maga döntött úgy, hogy nem jön ki. Anya ötlete volt, hogy engem is lefessen.

– Hátha ki tudod zökkenteni egy kicsit a begubózásából – mondta anya. – Nekem nem sikerül. Egész álló nap csak magában borong.

Mr. Phillips a mûtétje miatt nem kereste mások társaságát – gégemetszést hajtottak végre rajta. Hagytak egy lyukat, és azon keresztül kellett volna beszélnie egy protézis segítségével. De szégyellte a csúf, kellemetlen látványt nyújtó lyukat a torkán, és inkább nem mutatta senkinek. Egyébként sem tudott beszélni, legalábbis érthetõen nem – sohasem fordított energiát arra, hogy megtanulja a helyes légzéstechnikát. A legjobb esetben is csak valami károgásra volt képes. Súlyos megaláztatás lehetett ez egy ilyen donjuannak.

Cédulákon tárgyaltunk, s végül abban maradtunk, hogy szombat délutánonként ülök neki. A keze addigra remegett egy kicsit, egyszerre csak egy órán át tudott dolgozni, a rák már áttételekkel dolgozott benne.

A jobb lakások egyikében lakott Oakgrove-ban, a földszinten, francia ablakon át lehetett kimenni a kertbe. A kertre nyíló ajtó mellett ültem modellt egy merev támlájú, faragott széken, és egy Dzsakartában szerzett, barnásvörössel és okkerrel nyomott köpenyt terítettem magamra. Nem hiszem, hogy megszépített, de gondoltam, hogy mint festõ örülni fog a színeinek, lesz mivel játszania munka közben.

Az egyik szombaton – türelem, mindjárt jön a lényeg! – kellemesen meleg volt az idõ, galambok burukkoltak a fákon, õ pedig letette az ecsetjét, a fejét rázta, és mondott valamit a károgó hangján, amit nem értettem.

– Nem hallottam, Aidan – feleltem neki.

– Nem megy – ismételte meg. Azzal leírt valamit a jegyzettömbjére, és odahozta. – Bárcsak aktot festhetnék rólad – firkantotta a papírra. És alá ezt: – Azt imádtam volna.

Ezt nem lehetett könnyû bevallania. Imádtam volna – múlt idõ, feltételes mód. De mit akart mondani vele? Elképzelhetõ, hogy ezt: Imádtam volna, ha akkor festhettelek volna le, amikor még fiatal voltál, de nem hiszem. Imádtam volna, ha akkor festhettelek volna le, amikor még én is férfi voltam – no, ez sokkal valószínûbb. Amikor megmutatta az írást, láttam, hogy remeg az ajka. Tudom, hogy nem kell túlbecsülni az öregek ajkának remegését, vagy ha könnyes a szemük, de azért mégis…

Mosolyogtam, igyekeztem megnyugtatni, újból pózba vágtam magam, õ pedig visszatért a festõállványához, és minden ment tovább úgy, mint addig, azzal a különbséggel, hogy láttam, már nem fest, csak álldogál, és az ecset lassan megszárad a kezében. Úgy gondoltam hát – végre a lényegre térek –, hogy Ott egye meg a fene!, kioldottam és lecsúsztattam a vállamról a köpenyt, levettem a melltartómat, és a szék támlájára akasztottam, azután megkérdeztem:

– Valahogy így, Aidan?

A farkammal festek – nem Renoir mondta ezt, a gömbölyded, halavány bõrû hölgyek festõje? Avec ma verge – nõnemû a fõnév. No, gondoltam magamban, lássuk, sikerül-e fölébresztenünk Mr. Phillips verge-ét mélységes álmából. És megint felé fordítottam a profilomat, miközben a galambok zavartalanul burukkoltak az ágakon, mintha mi sem történt volna.

Hogy történt-e valami, s hogy félaktom látványa újra fölszította-e benne a tüzet, nem tudnám megmondani. De tekintete teljes súlyát magamon éreztem, a melleimen, és, õszintén szólva, nagyon jólesett. Negyvenéves voltam akkor, kettõt szültem, nem egy fiatal nõ melleit mutogattam, mégis jólesett – akkor is így éreztem, és így érzem most is –, ott, az elmúlás és halál otthonában. Valóságos áldás volt neki.

Kis idõ múltán, amikor az árnyékok már megnyúltak a kertben, és hûvösebb lett a levegõ, megint illendõen felöltöztem.

– Minden jót, Aidan, isten áldjon – mondtam, õ pedig köszönömöt írt a jegyzettömbjére, megmutatta, és ezzel kész. Szerintem már nem várt vissza a következõ szombaton, és én nem is mentem el hozzá. Hogy magában befejezte-e a képet, nem tudom. Talán megsemmisítette. Az biztos, hogy anyának nem mutatta meg.

Hogy miért mesélem el neked, Blanche, ezt az esetet? Mert számomra összekapcsolódik marianhilli beszélgetésünkkel a zulukról, a görögökrõl és a bölcsésztudományok valódi természetérõl. Nem szeretném még befejezettnek tekinteni a dialógust, nem akarok levonulni a csatamezõrõl.

Az epizód, amirõl beszélek, az az átváltozás Mr. Phillips szobájában önmagában jelentéktelen, de éveken át nem tudtam, hová tegyem, s csak most, Afrikából hazatérve érzem úgy, hogy találtam rá magyarázatot.

A viselkedésemben persze ott bujkált egy kis diadalérzés, egy kis kivagyiság, amire nem vagyok büszke: az aktív nõ cukkolja a hanyatlóban lévõ férfit, mutogatja a testét, de a férfit biztonságos távolban tartja. Szûzkurva – emlékszel még rájuk a régi idõkbõl?

De többrõl is volt itt szó. Az egész annyira nem illett bele az egyéniségembe. Azon töprengtem, honnan is vehettem az ötletet. Kitõl tanultam én ezt a pózt? Nyugodt bámészkodás a semmibe, közben a köpenyem felhõként övezi a derekamat, isteni testem pedig közszemlére van téve. Megvan, Blanche: én a görögöktõl tanultam, a görögöktõl, meg a reneszánsz festõk görög ábrázolásaiból. Amikor ott ültem, nem voltam önmagam, illetve nem csak önmagam voltam. Egy istennõ jelent meg rajtam keresztül, Aphrodité vagy Héra vagy tán maga Artemisz. Egy voltam a halhatatlanok közül.

És még nincs vége. Egy perccel ezelõtt az áldás szót használtam. Miért? Mert az, ami ott történt, a mellem körül forgott, efelõl biztos voltam; az egész a mellrõl és az anyatejrõl szólt. Az antik görög istennõk igazán sok mindent csináltak, de tejük, az nem jött, míg belõlem megindult, legalábbis átvitt értelemben: tejet öntöztem szét Mr. Phillips szobájában, éreztem, és száz százalék, hogy õ is érezte, még jóval a távozásom után is.

A görögöknél nincs tejelválasztás. Akibõl tej jön, az a názáreti Mária. Nem az Angyali üdvözlet félénk Máriája, hanem az, akit Correggio vásznán látunk, aki olyan finoman emeli a mellbimbóját az ujja hegyével, hogy szophasson a kisded; aki erénye biztonságából merészen kitárulkozik a festõ pillantásának, következésképpen a miénknek.

Képzeld el, Blanche, azt a jelenetet Correggio mûtermében. A férfi odamutat az ecsetjével: “Emeld föl. Így. Nem, nem a kezeddel, csak két ujjal.” Odamegy hozzá, megmutatja. “Így.” A nõ pedig engedelmeskedik – a testével engedelmeskedik az utasításnak. Egész idõ alatt más férfiak is nézik a félhomályból: inasok, mûvészkollégák, látogatók.

Ki tudja már, ki volt az aznapi modell? Egy nõ az utcáról? Egy pártfogó felesége? A mûteremben szinte szikrázik a hangulat, de mitõl? Az erotikus energiától? Mert azoknak a férfiaknak viszketett a péniszük, a verge-ük? Kétségen kívül. De más is volt a levegõben: imádat. Megáll az ecset, amíg imádják az elébük táruló misztériumot: a nõ testébõl az élet patakja folydogál.

Blanche, akad-e a zuluk földjén bármi, ami ehhez a pillanathoz fogható? Kötve hiszem. Náluk nem létezhet az eksztatikusnak és az esztétikusnak ez a bódító elegye. Ilyen csak egyszer fordul elõ az emberiség történetében, a reneszánsz Itáliában, amikor az õsrégi keresztény képeket és szokásokat félresöprik a humanisták antik Görögországról szõtt álmai.

Sokat beszélgettünk a humanizmusról meg a humán tudományokról, de mindketten kerültük azt a szót, hogy emberi. Amikor az asszonyok között áldott Mária arcán távoli, angyali mosoly jelenik meg, és az édes, rózsaszín mellbimbóját a szemünk láttára csippenti össze; s amikor õt utánozva én is föltárom a melleimet az agg Mr. Phillipsnek, mindketten valami emberit cselekszünk. Az állatoknak nem jut efféle cselekedet, õk nem fedhetik föl magukat, hiszen betakarózni sem képesek. Semmi sem kötelez rá bennünket, Máriát vagy engem. De a túláradó hangulat, emberi szívünk kiáradása miatt mégis megtesszük: elhajítjuk ruháinkat, kitárulkozunk, kitárjuk mindazt az életet és szépséget, amivel megáldottak bennünket.

Szépség. A zuluk földjérõl nézve, ahol rengeteg ruhátlan test kerül a szemed elé, Blanche, végképp el kell ismerned, hogy nincs emberibb szépség a nõi mellnél. Semmi emberi nem lehet szebb nála, semmi emberi nem titokzatosabb nála – különben miért akarnák a férfiak újra meg újra megcirógatni ezeket a furcsán ívelõ zsíros zsákocskákat, akár ecsettel, akár vésõvel vagy kézzel. És semmi sem megnyerõbb és emberibb, mint bûnrészességünk (mármint a nõk bûnrészessége) a férfiak mell-megszállottságában.

A humán tudományok humánumra tanítanak. Az évszázadokig elhúzódó keresztény éjszaka után a humaniórák visszaadják nekünk a szépséget, saját, emberi szépségünket. Ezt felejtettem el megmondani neked. Ezt tanítják nekünk a görögök, tudod, Blanche, a rendes görögök. Gondolkozz el ezen.

     Húgod

Elizabeth

Ezt írja le. Amit nem ír le, s nincs is szándékában leírni, az a történet folytatása Mr. Phillipsszel és a szombat délutáni ülésekkel az öregek otthonában.

Mert a történet nem úgy ér véget, ahogyan elmesélte, vagyis nem úgy, hogy illedelmesen visszavette a köpenyt, Mr. Phillips írt egy köszönõcédulát, õ pedig elhagyta a lakást. Nem. A történet egy hónappal késõbb folytatódik, amikor az édeanyja megemlíti, hogy Mr. Phillipset megint kórházba vitték besugárzásra, és rémes állapotban került haza, nagyon rosszkedvû, nagyon elcsüggedt. Miért nem kukkant be hozzá, miért nem próbálja meg fölvidítani?

Bekopog az ajtaján, vár egy kicsit, benyit.

Félreérthetetlen jelek. Sehol sincs már a belevaló kis öregúr, csak egy vénember, egy csontkollekció, aki arra vár, hogy eltakarítsák. Hanyatt fekszik, két karja kitárva, a keze himbálódzik – egyetlen hónap leforgása alatt úgy elkékült és olyan bütykös lett a keze, el se lehet képzelni róla, hogy valaha ecsetet fogott vele. Nem alszik, csak fekszik és vár. Hallgatózik is, nem kétséges, a belsõ hangokra figyel, a fájdalom hangjaira. (Ne feledjük el, Blanche – gondolja magában –, ne feledjük el a fájdalmat. Nem elég a rettegés a haláltól, a tetejébe még ez a fájdalom is, nyomatékul. Ha már be kell fejeznünk e világi látogatásunkat, ugyan mi módon lehetne a búcsú még leleményesebben, még ördögibben kegyetlen?)

Az öregember ágya mellett áll, megfogja a kezét. Bár nem kellemes ezt a hideg, kék kezet a sajátjában tartania, mégsem engedi el. Nincs benne semmi kellemes. Fogja a kezét, megszorítja, és a legszeretettelibb hangon mondja: “Aidan!” Nézi, ahogy könny gyûlik a szemébe, öregember-könnyek, melyek nem nagyon számítanak, olyan könnyen erednek el. Nincs mit mondania már neki, az öregúrnak pedig végképp nincs mit mondania a torkába vágott lyukon át, melyet most jótékonyan takar egy gézdarab. Ott áll és simogatja a kezét, egészen addig, míg Naidoo nõvér betolja kis kocsin a teát meg a tablettákat; akkor felülteti, hogy ihasson (csurgóban végzõdõ pohárból, mint egy kétéves, a megaláztatásnak nincs határa).

A következõ szombaton is meglátogatja, meg az azután következõn is; új szokás alakul ki. Fogja a kezét és próbálja vigasztalni, miközben éles szemmel figyeli a hanyatlás stációit. A látogatások során alig váltanak szót. Ám eljön egy szombat, amikor Mr. Phillips egy kicsit élénkebb a szokottnál, egy kicsivel frissebb, és odatolja a vendég elé a jegyzettömböt, aki elolvassa az érkezése elõtt papírra vetett üzenetet: “Gyönyörû a kebled. Sose felejtem el. Mindent köszönök, kedves Elizabeth.”

Visszaadja a tömböt. Mit lehet ilyenkor mondani? Elbúcsúzol azoktól, kiket szerettél.

Nyers, csontos erejét összeszedve Mr. Phillips letépi a cédulát a tömbrõl, összegyûri és a papírkosárba ejti, majd a mutatóujját a szájához emeli, mintha azt mondaná: A kettõnk titka marad.

Ott egye meg a fene! – gondolja másodszor is. Az ajtóhoz megy, és kulcsra zárja. A kis benyílóban, ahová Mr. Phillips a ruháit akasztja be, leveszi a magáét, meg a melltartóját is. Visszamegy az ágyhoz, leül a szélére úgy, hogy Mr. Phillips minél többet lásson belõle, és fölveszi a múltkori modellpózt. Egy kis élvezet, gondolja, hadd jusson az öregfiú egy kis élvezethez, hozzunk egy kis színt a szombatjába.

Más is eszébe jut az ágy szélén ülve a délután hûvösében (elmúlt már a nyár, sõt õsz van, késõ õsz), olyan hûvös a szoba, hogy kis idõ múlva enyhén borzongani kezd. Felnõttek; szabad elhatározásukból – ez az egyik gondolata. Amit felnõttek szabad elhatározásukból, zárt ajtók mögött cselekszenek, ahhoz senkinek semmi köze.

Hát ezen a ponton is jól be lehetne fejezni a történetet. Bármi légyen is a valódi természete ennek az élvezetnek, nem szükséges megismételni. A következõ szombaton, ha Mr. Phillips még mindig életben van, s ha õ is, eljön hozzá megint, és fogja a kezét; de most lesz az utolsó pózban ülés, az utolsó mellmutogatás. Ezután a mellet becsukjuk, talán örökre. Vagyis végzõdhetne minden itt, amikor saját becslése szerint jó húsz perce ül már modellpózban, a borzongás ellenére. Mint történet, mint elmesélt eset itt is végzõdhetne, és így még mindig eléggé illedelmes ahhoz, hogy borítékba tegye, és elküldje Blanche-nak, s még mindig nem rombolná le azt, amit a görögökrõl akart elmondani.

De az az igazság, hogy a történet egy kevéssel tovább tart, még vagy öt-tíz percig, és ez az a rész, amit nem köthet Blanche orrára. Számára, a nõ számára elég hosszú ideig tart, míg véletlenül odaejti a kezét a takaróra, és elkezdi simogatni, nagyon-nagyon gyöngéden simogatni azt a helyet, ahol a pénisznek kellene lenni, már amennyiben élne és ébren volna. Majd, mivel nem érkezik válaszreakció, félrehajtja a takarót, és meglazítja Mr. Phillips pizsamájának madzagját, öregembernek való flanellpizsama, évek óta nem találkozott ilyennel – meg nem mondta volna, hogy még ma is árulnak effélét –, középen szétnyitja, és egy csókot nyom a teljesen petyhüdt kis micsodára, és a szájába veszi, és addig majszolgatja, amíg az élet halványan mocorogni kezd benne. Még soha életében nem látott õsz fanszõrzetet. Milyen buta, nem jutott eszébe, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Az övé is megõszül, majd ha eljön az ideje. A szag sem túl kellemes, egy öregember tessék-lássék megmosott alsó testtájának szaga.

Nem épp tökéletes, gondolja, visszavonul, és betakarja az öreg Mr. Phillipset, rámosolyog és megsimogatja a kezét. A tökéletes az volna, ha beküldhetne hozzá egy ifjú szépséget, és az csinálná vele; egy fille de joie-t, olyan üde, gömbölyû mellel, amilyenrõl az öregurak álmodoznak. Habozás nélkül ki is fizetné a lányt. Születésnapi ajándékot mondana, ha a lány mindenáron ragaszkodna valami magyarázathoz, és ha az eltávozó ajándék kifejezés túlzottan megijesztené. No de egy bizonyos életkor után semmi sem tökéletes; ehhez Mr. Phillips is hozzászokhatott. Csak az istenek örökifjúak, a nem-emberi istenek. Az istenek meg a görögök.

Ami Elizabethet illeti, ott kuporog harangozó melleivel az öreg csontkollekció fölött, és szorgalmasan dolgozik a már-már teljesen kiszikkadt nemzõszerven – a görögök vajon hogy neveznék ezt a látványt? Erósznak biztosan nem, ahhoz túl groteszk. Agapé? Talán így sem. Lehet, hogy a görögöknek nem volna rá szavuk? Meg kellene várniuk a keresztényeket a megfelelõ szóval: caritas?

Végül az a meggyõzõdése, hogy ez a legtalálóbb. A szíve dagadásából tudja – abból a teljes és mérhetetlen különbségbõl, amit a szívével érez, illetve amit Naidoo nõvér látna, ha valamely balszerencse folytán Naidoo nõvér a saját kulcsát használva kitárná az ajtót és belépne.

Mégsem ez jár elsõsorban a fejében – mire vélné Naidoo nõvér, mire vélnék a görögök, mire vélné az anyja, egy emelettel följebb. A legfontosabb számára most az, hogy mire fogja vélni õ maga hazafelé az autóban, meg amikor fölébred másnap reggel, vagy éppen egy év múlva. Mit kezdjünk az ilyen elõre nem látott, nem tervezett, az egyéniségünkbõl nem következõ esetekkel? Lyukak volnának csupán, lyukak a szívünkben, melyekbe belelépünk, belezuhanunk és csak zuhanunk tovább?

Blanche, drága Blanche, gondolja, miért van közöttünk ez a sorompó? Miért nem tudunk egymással nyíltan, egyenesen beszélni, ahogyan az elmúlás küszöbére érõ embereknek kell? Anya már nincs, az öreg Mr. Phillipset is elhamvasztották és szétszórták a szélben; abból a világból, amelyben felnõttünk, csak te maradtál és én. Ifjúságom nõvére, ne halj meg a messzi idegenben, ne hagyj itt válasz nélkül!

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS