Mi az összbenyomás a lezajlott vitáról? Kétségtelenül az, hogy a felszólalók csak Major elvtársat támadták egyesek élesebben, nyíltabban, mások közvetve, kevésbé nyíltan. Perényi elvtárssal senki sem vitatkozott. És annak ellenére, hogy Major elvtársat támadták és Perényi elvtárssal nem vitatkoztak, nem azt tapasztaltuk, hogy a felszólalók Perényi elvtárs mellé álltak volna. Ennek a húzódozásnak az a magyarázata: nem akarják, hogy az építészetünk két irányzata közötti vita Major és Perényi elvtársak személyi vitájává váljék. Ha errõl van szó én ezt feltétlenül helyeslem. Fölöttébb helytelen lenne, ha építészetünk problémái két ember egymás közötti vitája formájában jelentkeznének a nyilvánosság elõtt.
A vitában kitûnt, hogy Major elvtárs nézeteit senki sem támogatja. Megkértem az elvtársakat, hogy válaszoljanak arra: ha ez így van, ha Major Máté egyedül áll, és mindenki teljesen tisztában van azzal, hogy amit õ képvisel, az hamis hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére építészeti alkotásaink, új épületeink jórészt abban a szellemben készültek, amelyet õ képvisel? Ez a kérdés nem utolsósorban Perényi elvtárs címére szólt. Mindenesetre feltûnõ, hogy õ szembenáll Major elvtárs irányzatával, vezeti a magyar tervépítkezéseket, és ezekbõl a tervépítkezésekbõl túlnyomóan burzsoá-modernista épületek születnek. Önkénytelenül felmerül a kérdés: ki felelõs ezért?
Ezt a vitát, ami most építészetünk kérdéseirõl folyik, az élet vetette fel. Elégedetlenek vagyunk házaink, épületeink jelentõs részével. A kormány elégedetlen, a párt elégedetlen és elégedetlen ezekkel az építkezésekkel népünk is. Egyszerûen arról van szó, hogy drágán építünk és csúnyán építünk. Skatulyákat, kacsalábon forgó kastélyokat építünk és elnevezzük õket például MÉMOSZ-székháznak. Lovagvárakat építünk és elnevezzük õket Honvédelmi Minisztériumnak stb. A drágaság és a szépség kérdése egyszerre merül fel. Nem érzi senki, hogy ezek az épületek célszerûek, funkcióikat betöltik és azt sem érzi senki, hogy ezek az épületek kifejezik azt az új világot, azt az új társadalmat, amelyet népünk épít.
Azt hiszem, ebben a gyülekezetben nem kell magyaráznom, hogy az építészet ideológiai kérdés is és mint ilyen politikai kérdés. A párt kultúrpolitikai munkaközösségében megindult építészeti vitával kapcsolatban kaptam egy levelet egy elvtársnõtõl, aki a Mûegyetemen dolgozik. Azt írja, hogy a mûegyetemi reakció Major elvtárs mögé zárkózik fel. Biztos, hogy ez így van és nem is lehet másképpen. Major elvtárs tiszteletreméltó õszinteséggel és nyíltsággal képviseli a maga álláspontját egy álláspontnak a politikai visszhangja azonban független a szándékoktól. Egy olyan álláspont, amely a Szovjetunió építészével szemben, a modernista építészet mellett azt vallja, amit Major elvtárs vall, nem lehet más, mint zászló az építészeti reakció számára.
Major elvtárs azt mondja, hogy a vele szembenálló nézetek mögött is megbújhat ellenség. Idézi egyik-másik újra orientálódó, valószínûleg elvtelen építésznek mondását, aki ráaggat valami empire vagy klasszicista maltert a tervezett házra és kijelenti: Ha nekik ez jó, nekem is jó!. Biztos, hogy van ilyen is, és nekünk erre is fel kell figyelnünk. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy a modernista építészet talán az egyetlen ellenséges kulturális irányzat, amely Magyarországon ma még nyíltan tud jelentkezni, és amelynek a mi sorainkban is nyílt képviselõi vannak, akik köré az építészeti reakció tömörül. Növeli az ellenséges építészeti irányzat veszélyességét, hogy nehezebb kigyomlálni, nehezebb leküzdeni, mint kulturális életünk más területén az ellenséges ideológiákat. A zenében, az irodalomban, a drámairodalomban stb. szintén vannak, vagy voltak selejtes, formalista, ellenséges szellemû alkotások, irányzatok. Ott a kérdés azonban viszonylag könnyebb. Az ideológiai harc mellett lehet olyan rendszabályokat alkalmazni, mint például, hogy nem tûzzük mûsorra, a könyvtárakból vagy a könyvárusi forgalomból kivonjuk õket stb. De a dunapentelei vagy Lehel-téri csúnya házakat nem lehet levenni a mûsorról, nem lehet kivonni a forgalomból. Ha itt selejtet csinálunk, modernista, dekadens, rossz, csúnya és hozzáteszem használhatatlan dolgokat építünk, akkor ezek évtizedekig állni fognak a mi szégyenünkre. Ezért fontos, hogy itt fokozottan óvatosak legyünk és nézzük meg jól, hogy mit építünk. Azt építjük-e, amiért helyt tudunk állni 30 vagy 50 év múlva is, vagy olyasmit építünk, amit meg kell tagadnunk nem 30 év múlva, hanem rögtön elkészülése után.
Mi ennek az építészeti vitának egyik döntõ kérdése? Az új építészet, a modernista építészet értékelése. Elvetendõ-e ez az építészet a maga egészében, vagy pedig vannak bizonyos helyes alapelvei? Major elvtárs álláspontja az, hogy vannak ilyenek, csak megvalósulásuk volt helytelen, csak a kapitalizmus rontotta el, torzította el és járatta le ezeket a helyes alapelveket. Szerinte a szocializmus feladata: felszabadítani a modernista építészetet az eltorzításokból és a maguk tisztaságában megvalósítani az állítólag helyes alapelveket. Szerinte van egy ideális modern építészet, de ez a kapitalista társadalom hatásai, környezete következtében, kivéve az amerikai milliárdosok luxusvilláit mint Major elvtárs kifejti sehol sem valósult meg. E mellett az ideális modernista építészet mellett van egy reális, egy igazi, egy megvalósult modern építészet, amelyrõl õ maga is elismeri, hogy rossz, formalista, kozmopolita stb.
Felvetõdik a kérdés: mit érnek azok az elvek, amelyek állítólag önmagukban helyesek, de megvalósulásuk közben eltorzulnak, önmagukkal jutnak ellentétbe? Major elvtárs szerint a kapitalizmus volt az, amely eltorzította és lejáratta õket. De hiszen a modernista építészet a Szovjetunióban is kompromittálódott! Tény, hogy ettõl a modernista építészettõl a Szovjetunió építészete is teljesen elfordult. Lejáratta magát a kapitalizmusban, a szocializmusban faképnél hagyták, szembefordultak vele mégpedig a gyakorlatával és az elméletével egyaránt. Ez még a harmincas években történt! Miért fordult szembe a Szovjetunió ezekkel a modernista elvekkel az építkezésben? Miért fordult a Szovjetunió építészete a harmincas években hallatlan élességgel a modernista építészeti elvek, a modern burzsoá építészet gyakorlata és elmélete ellen? Major elvtárstól erre nem kapunk magyarázatot. Pedig ez a tény azt mutatja, hogy a modern építészet nemcsak a kapitalizmusban bukott meg annak következtében, hogy a kapitalizmus ezekkel az ideális elvekkel állítólag összeegyezhetetlen volt, hanem megbukott a Szovjetunióban is, amely a szocializmust építette fel.
Engedjék meg, hogy most rátérjek arra a bizonyos funkcionalizmusra. Hadd közöljem értekezletünk részvevõivel, hogy Rákosi elvtárs igen komoly érdeklõdéssel figyeli ezt az építészeti vitát. Beszámoltam neki arról, hogy itt heves viták folynak az építészeti funkcionalizmus kérdésérõl. Erre azt mondotta: Legalább valóban funkcionalista lenne a mi építészetünk. Azt hiszem, hogy a szakemberek rögtön megértik, mirõl van szó ennél a tréfásan hangzó, de igen komolyan értett megjegyzésnél. Arról van szó például, hogy a csepeli tanoncotthon cölöpökre, kacsalábakra épült. Csak a jó isten tudná megmagyarázni, hogy miért következik ez a csepeli tanoncotthonnak, mint tanoncotthonnak speciális funkciójából. Céltalannak céltalan, célszerûtlennek célszerûtlen, drágának drága, fûthetõség szempontjából igen hátrányos. És kert sincs alatta, bár az új építészet hívei arra hivatkoznak, hogy azért kell cölöpökre építeni, hogy az épületek alatt kert legyen. Továbbá: miért következik a csepeli tanoncotthonnak, mint tanoncotthonnak funkciójából, hogy óriási látványos elõcsarnoka legyen, hogy az ablakait csak úgy lehessen tisztítani, ha kívülrõl tûzoltólétrát támasztanak a falaihoz? Ha a csepeli tanoncotthon legalább funkcionális megoldás szempontjából tanoncotthon lenne, akkor már a homlokzatról is lemondanánk!
A MÉMOSZ-székház tekintetében egységfront van Perényi és Major elvtárs között: mindketten meg vannak vele elégedve. Egy szakszervezeti házban egyik legfontosabb rész a nagy elõadóterem, amelyet elõadások, gyûlések, kulturális rendezvények tartására lehet használni. Ebbõl az is következik, hogy a funkció szempontjából legcélszerûbb az ilyen termet nem emeletre, hanem a földszintre helyezni. Nézzük meg a MÉMOSZ-székház nagytermét. Felvitték a elsõ emeletre, teret pazaroltak vele és nem törõdtek azzal sem, hogy milyen lesz a terem akusztikája. Mikor utólag kiderült, hogy nem jó az akusztikája, rárakták azokat a terem funkciójából egyáltalán nem következõ farácsokat, amelyek se nem szépek, se nem funkcionálisak, se nem olcsók. Nem tudom, hogy a MÉMOSZ-székháznak elõbb az alaprajzát csinálták-e vagy a homlokzatát és mibõl adódott ez a hiba? De hogy hiba, az bizonyos. A székháznak széles nagy folyosói vannak, mintha úri kaszinó lenne, vagy mintha a parlamenti folyosókat akarták volna utánozni, Ennélfogva a munkaszobák olvasószobák, sakk-szobák, tárgyalószobák, értekezleti helyiségek szûkek és kicsik. Rosszul használták ki a teret a tervezõk, nem úgy, mint ahogy egy szakszervezeti székház funkciói alapján kellett volna.
Folytassam a Honvédelmi Minisztérium épületével? Ott van az a furcsa skatulya a bejárat elõtt. A világon semmi funkciója nincs, ha csak az nem, hogy nehezebbé teszi a fölötte húzódó emeletsor helyiségeinek világítását. Nem is beszélek a Belügyminisztériumról, amely messzirõl úgy fest, mint valami papírskatulya, amelybe szarvasbogarat rak a gyerek és lyukakat fúr bele, hogy a bogarak levegõt kapjanak.
Szó volt itt arról, hogy egyes modern építészek szerint az ablak nem ablak, hanem zárható nyílás. Nos, én ablakpárti vagyok, de úgy látszik építészeinknek legalább is egy része zárható nyílás-párti. A Szabad Nép új székházát például nem ablakokkal, hanem ilyen zárható vagy sokszor nem is jól zárható hatalmas nyílásokkal látták el, amelyekbõl több a kár, mint a haszon.
Mindebbõl azt a következtetést vontuk le, hogy már kiegyeznénk a funkcionalizmussal is, ha legalább funkcióiknak felelnének meg új épületeink. Persze, nehogy azt higgye valaki, hogy ezzel a kisebbik rossz álláspontját fogadjuk el. Ne higgye senki, hogy a funkcionalizmust elvileg elfogadjuk. Szó sincs róla. ( )
Helytelen az a sommás eljárás, amivel Major elvtárs az osztálytársadalmak építészetét értékeli, elintézi. Nem igaz az, hogy az osztálytársadalmak építészetének fõ vagy döntõ, avagy egyedüli funkciója az, hogy hirdesse az uralkodó osztály hatalmát, erejét az elnyomottak felé. Major a barokk építészetrõl úgy emlékezik meg, mint a hanyatló feudalizmus építészetérõl. Bár nem vagyok mûtörténész, de a történelemhez értek, és tudom, hogy a barokk nemcsak a hanyatló feudalizmusnak és nem is elsõsorban a hanyatló feudalizmusnak az építészete, hanem a hanyatló feudalizmusnak és a keletkezõ abszolutizmusnak az építészete és mint ilyen, bizonyos értelemben a társadalmi haladás akkori szükségleteit fejezi ki, az építészet nyelvén.
Nem igaz az, hogy az osztálytársadalmak építészete csak az uralkodó osztály erejét és hatalmát demonstrálja az elnyomottak felé. Persze kifejezi ezt is, de ezen keresztül kifejezheti az akkori társadalmak bizonyos haladó törekvéseit is. Éppen ezért lehetséges az, hogy az osztálytársadalmak különféle korainak építészete ki tudott alakítani olyan formai elemeket, amelyek nemcsak az akkori társadalom uralkodó osztályához kötötték és velük együtt tûnnek le a történelem süllyesztõjében, hanem szolgálják azt a társadalmat és annak építészetét, amelyben keletkeztek, de megmaradnak ennek a társadalomnak elmúlásával is és egy utánuk következõ társadalom és uralkodó osztály szükségleteit is szolgálni tudják. Az árkád, a párkányzat vagy az oszlop ilyenfajta formai elemei az építészetnek, amelyek nincsenek egyetlen korszak uralkodó osztályához és annak építészetéhez kötve, hanem ilyen vagy olyan átformálással felhasználhatók egy következõ kor építészete, egy következõ kor társadalmának vezetõ osztálya számára is. A szovjet építészettörténészek a moszkvai Kremlt vagy a Vörös tér Vaszil-templomát nem egyszerûen a cári hatalom, hanem az orosz nemzeti, népi mûvészet és alkotóerõ kifejezéseként értékelik. Azt hiszem, ha keresünk, akkor találhatunk ilyesmit a magyar építészet történelmében is.
Nem igaz az sem, hogy az osztálytársadalmak építészete és a mi építészetünk között a döntõ különbség, hogy míg az reprezentál, ez az embert szolgálja. A mi építészetünktõl, a szocialista építészettõl sem idegen a reprezentálás. Itt példaként összevethetjük a moszkvai metrót a párizsi metróval. A párizsi metró hogy úgy mondjam teljesen célszerû: a funkcionalizmus dolgában nincs rajta semmi kifogásolni való. De vajon milyen érzést vált ki a metró a párizsi munkásból, akinek ez fõ forgalmi eszköze? Amikor reggel, munkába menet vagy este, munkából jövet bemegy ezekbe a funkcióiknak teljesen megfelelõ földalatti állomásokba, az ürességnek, a sivárságnak, a reménytelenségnek, a robotnak az érzését táplálja benne a párizsi metró rideg célszerûsége.
És a moszkvai metró? Szobrászattal egybekapcsolt architektúrájával azt is merném mondani: fényûzésével táplálja a munkába menõ és a munkából jövõ dolgozóban azt az érzést, hogy a Szovjetunióban akkor is ünnepnap van, amikor nincsen vasárnap. Funkcionális az egyik, funkcionális a másik! De különféle funkcionalizmusról van szó!
A Szovjetunió építészete arra törekszik (és ezt egyre jobban oldja meg), hogy szolgálja az új, szocialista embert: kielégítse szükségleteit, ugyanakkor reprezentálja, kifejezi azt a társadalmat, annak a társadalmi rendnek nagyságát és büszkeségét, amelyben elsõ ízben vált az ember önmaga urává.
Hogyan vélekedik Major elvtárs a Szovjetunió építészetérõl? A magyar kulturális élet különbözõ területein a közelmúltban lezajlott és a most is folyó viták bebizonyították: kulturális jövõnk kialakításának minden problémája összefügg azzal, hogy íróink, képzõmûvészeink hogyan viszonyulnak a Szovjetunió szocialista kultúrájához. Hogyan értékeljük azt, ami az illetõ területen a Szovjetunióban történik, akarunk-e tanulni belõle? Az építészet területén is hasonló jelenségrõl van szó. Aki figyelmesen elolvassa Major elvtárs dolgozatát, az feltétlenül azt a benyomást nyeri belõle, hogy a Szovjetunióban az építészet területén zûrzavar uralkodik. Major szerint a szovjet építészek sem tudják, hogy hova-merre tartsanak, mit tanuljunk hát tõlük? Major elvtárs idézi az egyik szovjet szerzõt és utána idézi a másikat, aki az elõbbit megcáfolja. Így igyekszik kimutatni, íme: mit tanulhatunk egy olyan ország építészetétõl, ahol nem lehet tudni, hogy akinek ma igaza van, igaza lesz-e még holnap is?
Ez azonban meghamisítása a valóságnak, torzkép a szovjet építészetrõl. Major elvtárs többé-kevésbé nyíltan meg is mondja: a Szovjetunióban nincsen építészetelmélet. Egy országban, amelyet a marxizmusleninizmus vezet, egy országban, amelyet tudományos elmélet irányít, feltételezni, hogy az építészi gyakorlatot és, hogy ilyen van, azt nem lehet tagadni nem az elmélet vezeti, hogy ezt a gyakorlatot nem igyekszik megvilágítani az elmélet ez teljes képtelenség. Teljes képtelenség, de tételezzük fel ezt a képtelenséget! Akkor is van építészeti gyakorlat! Miért nem elemezte Major elvtárs a szovjet építészet gyakorlatát? Nem tudott semmit kiolvasni a taskenti, a jereváni, a leningrádi, a moszkvai épületekbõl? Az új, épülõ moszkvai felhõkarcolókból, a Lenin-hegyen épülõ új egyetem épületébõl? Egy építésztörténésznek és építésznek legalább annyira érdemes lett volna ezeket az épületeket elemeznie, mint amennyire érdemes elemezni Le Corbusier-t és a többieket.
A Szovjetunió építészeti gyakorlatából van mit tanulnunk. Nem azt mondom ezzel, hogy az elméletébõl nincs mit tanulnunk. Tény, hogy a Szovjetunióban forr a vita a szocialista építészet kérdései körül, és lehet, hogy talán nincs is annyira készen a szocialista-realista építészet elmélete, mint mondjuk a festõmûvészeté, zenéé vagy az irodalomé bár teljesen készen itt sem lehet, hiszen minden megy elõre és fejlõdik. Abból, hogy a Szovjetunióban a szocialista-realista építészet elmélete még nincs egészen készen, korántsem következik az, hogy egyáltalában nincs ilyen elmélet. Csak fel kell szabadulnia az embernek az új építészet által rákényszerített képzetek és fogalmak kényszerzubbonyából, mernie kell meglátni azt a szépet és hadd tegyem hozzá , azt a célszerût, amit a szovjet építészet teremt. ( )
A lezajlott építészeti vitával kapcsolatban a következõket javaslom:
1. Ez a vita ne maradjon e négy fal között. Építészetünk kérdései is a nyilvánosság elé tartoznak. Arra kell törekedni, hogy építészetünk ügye ne csak negatív, hanem pozitív értelemben is a nép ügyévé váljék. Negatív értelemben most is a nép ügye a nép lakik a Lehel téri házakban, a nép fiai tanulnak a csepeli tanoncotthonban. Az építészet ügye ugyanúgy váljék közüggyé, a nép ügyévé, mint ahogyan többé-kevésbé már a nép ügye az új irodalom, a zene, a képzõmûvészet. Folytassák a vitát bátran, gerincesen, a nyilvánosság elõtt és ne csak a szakemberek egymás közt.
2. El kell érnünk, hogy az Építésügyi Minisztérium ne csak építsen, hanem foglalkozzék az építészet mûvészeti kérdéseivel is. Gondoskodni kell róla, hogy ennek a kérdésnek eddigi lebecsülése a minisztériumban megszûnjék.
3. Össze kell hívni a magyar építészek plénumát, közgyûlését. Feltétlenül helyes, hogy a közgyûlés is a nép színe elõtt, a legszélesebb nyilvánosság elõtt végezze munkáját.
4. Felül kell vizsgálni az építészeti oktatást, általában az egyetemi reform eredményeit a Mûegyetemen. Azt hiszem, itt sok baj van. A tanárok között túltengenek a modernista építészet hívei, és valószínûleg a tantervben is hiba van. Azt hiszem, nem helyes a tervezõ és kivitelezõ építészet merev elválasztása. Nem helyes elhanyagolni, csökkenteni az építészettörténet oktatását.
5. Fel kell szabadítani építészeinket a Képzõmûvészeti Szövetségben való alárendelt helyzetükbõl. Az építészet megérdemel egy önálló mûvészeti szövetséget. (Bár meg kell mondanom, hogy lehet sokat végezni a képzõmûvészeti szövetségben, mint szakosztályban és lehet semmit sem végezni egy önálló építész-szövetségben.)
(Vitaösszefoglaló a MDP Központi Elõadói Iroda kultúrpolitikai munkaközössége építészeti vitáján. 1951. április 24.)