Egy zseni naplója

Duál Dalí

A francia nyelvben a “napló” szó megfelelõje “journal” vagy “journal intime”. Salvador Dalí 1964-ben kiadott könyve, az Egy zseni naplója mûfaji meghatározásakor a szürrealizmus hazájában az utóbbi szókapcsolat nem lenne helytálló. A naplót, s vele együtt egész magánéletét a festõ az életmû részeként kezeli, s – parabolaként, folytatásos kiáltványként, továbbá eligazításként az utókor Dalí-specialista mûvészettörténészei számára – eleve közlésre szánja. Iskolamesterhez méltóan pontozza elõdeit és kortársait, kommentárokat fûz festményeihez. Tovább tökéletesíti a paranoia-kritikai módszert, melyet Breton annak idején – még mielõtt Salvador Dalí szerinte Avida Dollarsszá [‘Dollárra éhes’-sé] lett volna – a szürrealizmus elsõrangú eszközének tekintett. E metódus lényege a kritikus és racionális elme, a tudatosság és a pontosság adta értelmezés (és a realista, már-már aggályosan valósághû ábrázolást biztosító technikai tudás) rákényszerítése az irracionalitás, a rémálmok és fantáziaképek világára. Az ötvenes években, misztikus-atomisztikus korszakában Dalí mindezt vallásos eksztázisban akarja végrehajtani, merthogy ebben az állapotban válik nyilvánvalóvá, amit már elõtte is sejtett, vagyis hogy az égi szféra, azaz a lélek tökéletes esztétikai kupolája, az egység és egységesség (melynek létformája a kemény) nem más, mint a lenti nyúlósság, a zselatinos puhaság anarchiájának komplementer párja. Voltaképpen Minden Egy. Természetesen a Minden emellett Sok is, így aztán Dalí ekkoriban gyakran atomokra, leibnizi monádokra robbantja szét a testeket. Megszállott s megdöbbentõ eredményeket hozó struktúrakeresése is ennek eredménye. Ezért csatlakozik aztán Krisztusa kilencedik kockaként (hypercubus- ként) a nyolc kockából álló kereszthez, s ezért hullik szét képein Vermeer Csipkeverõnõje rinocéroszi szarvakra, meghajló kúpokra, azaz logaritmikus spirálokra – az abszolút tökéletes mikroformára.

Hol szürrealizmus van, ott freudizmus is van, igaz, csak vulgárkivitelben, hiszen maga Freud a Dalí számára oly fontos zsenialitás mibenlétével sem tudott mihez kezdeni annak idején. Annyi azonban bizonyos, hogy a húszas képek óta egyfolytában – mintegy a már említett dualista világlátást alátámasztva – feminin és maszkulin, leginkább fallikus és intrauterikus jelképek sorakoznak Dalí képein: szarvak, francia kenyerek, valamint tükörtojások és camembert sajtok (A Salvador Dalí titkos élete címû memoárban teljes fejezet szól a méhen belüli élményekrõl, például arról, hogy a petefészkek onnan szemlélve leginkább tükörtojás-sárgához hasonlítanak). Dalí a férfi és nõi szimbólumokat gyakran össze is hozza mûvein, így például a franciakenyér-kalapot viselõ nõi mellszobron, A csipkeverõnõ megannyi “rinocérontikus” verzióján vagy a Fiatal szûz, akit meggyaláz saját szüzessége címû festményen, ahol is a szüzesség rinocéroszszarvak segítségével jár el.

Az ehetõ jelképekbõl persze az is kiviláglik, a szépség egyenlõ az élvezettel, az élvezet meg többnyire a gasztronómiával. A gyerek Dalí szemében a megkérdõjelezhetetlen zseni a konyhatündér: hétéves koráig – ekkor vált át Napóleonra – életének nagy becsvágya, hogy szakácsnõ legyen, és mérték nélkül fogyaszthasson a konyhában található földi javakból. Egy felnõttkori tanulmányában (A hátborzongató és ehetõ szépségrõl, a szecessziós építészetrõl) pedig azt írja: “A szépség vagy ehetõvé válik vagy eltûnik.”

A rinocéroszi-logaritmikus spirálokból álló ehetõ virágok, a karfiol és a napraforgó eme gondolategyüttes szintézisének tekinthetõk (bár Dalí a rinocérosz rücskös bõrû, s korántsem ehetõ fenekét– mint logaritmikus spirálokra robbantható egységet – szintén hasonlítja hozzájuk.) Az alábbi naplórészlet elolvasása után pedig ki-ki maga dönthet: Avida Dollars és/vagy Salvador Dalí? Rolls Royce és/vagy a benne felhalmozott karfiol?

(Salvador Dalí naplójából 1991-ben Jónás Csaba fordításában már közöltünk részleteket.)

Földes Györgyi

Salvador Dalí

Egy zseni naplója

1952. július 5.

Azon a napon, amikor Loten, a költõ, akinek annyiszor tettem már jó szolgálatot, átadta nekem zselatinos ajándékát, szeretett rinocérosz szarvamat, azt mondtam Galának:

– Ez a szarv meg fogja menteni az életemet!

Ez a kijelentés mostanság kezd valóra válni. Krisztusom1 festésekor felfedeztem, hogy Krisztus rinocéroszszarvakból áll össze. Megszállottan úgy festek minden anatómiai részletet, mintha rinocéroszszarv lenne. Ha a szarvam tökéletes – és csakis akkor –, Krisztus anatómiája ugyancsak tökéletesnek és isteninek mutatkozik. Miután rájöttem, hogy minden egyes szarv egy másik, kifordított szarvra utal, elkezdtem õket festeni, méghozzá minden rendszer kiiktatásával. Erre minden még fenségesebb, még tökéletesebb lett. Felfedezésem bámulatba ejtett, én pedig térdre estem, hogy köszönetet mondjak Krisztusnak – a szónak a legkevésbé sem metaforikus értelmében. Képzeljenek maguk elé, amint térdre borulok a mûhelyemben, mintha valóban õrült lennék.

Mi mûvészek mindig azon igyekszünk, hogy megragadjuk a formát, és alapvetõ mértani testekre egyszerûsítsük le. Leonardo állandóan tojásokat gyártott, mert – Euklidészt követve – ezeket tartotta a legtökéletesebb formának. Ingres jobban kedvelte a gömböket, Cézanne pedig a kockákat és a hengereket. De csak Dalí talált rá az igazságra, hála közismert, s most végleg eluralkodó képmutatásának: úgyhogy most már csakis a rinocéroszoktól esik lázba. Az emberi test minden nagyjából íves felületének azonos a közös geometriai helye, amely ebben az ég vagy a föld felé mutató gömbölyded csúcsú kúpban fut össze, a megsemmisülés angyali sugallatára az abszolút tökéletesben – a rinocérosz szarvában!

1953. augusztus 7.

Megérkezik a Gaviota, Arturo Lopez yachtja Alexisszel és a barátaival. Késõn keltem, és hosszan fürdõztem az olívaerdõként reszketõ tengerben. Lehunytam a szemem és úgy éreztem, mintha olívalevelek nedvében úsznék. A hajó érkezése miatt éjjel a tengerrel álmodtam, különféle akvarell foltok lepték el. Találékonyságom radarjának köszönhetõen úgy rendeztem el ezeket, hogy szépséges “radarfestménnyé” álljanak össze. Alaposan kiélveztem minden pillanatát a mai napnak, amelynek a témája a következõ: én vagyok az a hajdani szégyenlõs kamasz, aki nem mert átmenni az utcán vagy a szülei teraszán. Valahányszor olyan nõket és férfiakat pillantottam meg, akiket rendkívül elegánsnak tartottam, annyira elpirultam, hogy elfogott a szédülés, és úgy éreztem, rögtön elájulok. Ma jelmezben fényképezkedünk. Arturo perzsának öltözött, nyakában egy hatalmas gyémántokkal kirakott lánc lóg, yachtja emblémájával. Én, az ultrarevizionista, türkizkék török nadrágot és érseki mitrát viselek. Török nadrágokkal ajándékoznak meg és egy karosszékkel, amely XIV. Lajos szánjának a másolata, a háta teknõspáncélból készült, a tetején aranyból való török félholddal. Mindez annak a keleti hangulatnak köszönhetõ, ami átjárja a házunkat uraló galai biológia élõ ezeregy éjszakáját, katalán virágjaival, két ágyunkkal, az olot-i2 bútorokkal és a párját ritkító szamovárral. A katalánok keleti expedíciója diadalmaskodik házunkban, ahová Arturo Lopez néven ellátogatott az alabástrom király, hogy gatyába rázzon minket. A kikötõ közepén ebédeltünk (a radar által pontosan meghatározott középpontban) a komolyabbnál komolyabb pezsgõk és gyémántok, illetve aranyszínû veretek gyûjteménye között. Rédé báró csodálatos gyûrûjét Arturo rajzolta. Emlékszem, hogy egyik megalomániás álmomban már láttam ezt a gyûrût.

Arturo távozása után Cadaquès sziklái egy fél órán keresztül Vermeer stílusában mutatkoztak. Összességében kimondhatjuk: a katalánoknak vissza kellene térniük Keletre. Javasoltam továbbá egy tengeri körutazást is Oroszországba, a Gaviotával. Hála az utóbbi idõk politikai eseményeinek,3 huszonnégy fiatal lány vágyik arra, hogy lássa, amint partra szállok. Kéretni fogom magam. Unszolni fognak. Végül mégis partra szállok, és kitör a tapsvihar.

1953. augusztus 11.

Éppen nekikészültem a munkának – szilárd elhatározásom volt ugyanis, hogy minden szabad percemet ki fogom használni, mert el vagyok maradva a képemmel – mikor is Gala azt mondta, hogy nagyon boldogtalan lenne, ha most az egyszer nem mennék el vele kirándulni a Creus-fokra. Ma van a nyár legszebb és legnyugalmasabb napja, és Gala azt szeretné, hogy kihasználjam. Elõször azt válaszoltam, hogy lehetetlen, de aztán a fent említett okból, és hogy boldoggá tegyem, mégis belementem a dologba. Valóságos gyönyör tétlennek maradni, ha nagyon sürget az idõ! A festés utáni vágyam eközben felgyülemlik, és máris érzem, hogy ettõl a váratlan vesztegléstõl – még ha láthatatlanul is – elkészül majd a képem.

Istenekhez méltó délutánunk volt. A sziklák mintha Pheidiász épp készülõ torzói lennének. A Mediterráneum legszebb helye pontosan a Creus- fok és Tudela között található. A térség különleges szépsége a haláléhoz hasonló. Cullaro és Francalos paranoiás sziklái a világon a leghalottabbak. Vonalaik soha nem voltak sem élõk, sem idõszerûek.

Visszatérvén filozófikus sétánkról, úgy éreztük magunkat, mintha egy halott délutánt éltünk volna át.

1953. augusztus 17.

Túlzott óvatosságból olyan kevés festéket teszek a jobb combra, hogy mikor színt akarok felvinni rá, összemaszatolom a képem. Hallom, ahogy kintrõl beszûrõdik a ház körül összeveredõ emberek rajongó suttogásának mennyei muzsikája. A titkok titka az, hogy én, a világ leghatalmasabb festõje, még mindig nem tudom, hogyan kell festeni. Mindazonáltal közel vagyok ahhoz, hogy tudjak, és egyszer olyan képet festek majd, amelyik felülmúlja az ókoriakat is. Ragaszkodom Pheidiász heréihez,4 hogy visszanyerjem a bátorságomat…

Oh, bárcsak ne félnék a festéstõl! Ám mégis csak arra vágyom, hogy minden ecsetvonás elérje a tökéletességet, és tökéletesen ábrázolja a festmény heréit, amelyek pedig nem az én heréim.

Az ostobák azt akarják, hogy magam is kövessem azokat a tanácsokat, amelyeket másoknak adok. Ez lehetetlen, hiszen én teljesen más vagyok…

1953. augusztus 20.

Még egyszer megismétlem – bár ha én nem hangoztatnám, nem tudom, ki vállalkozna rá ingyen – szóval megismétlem: kamaszkorom óta rossz szokásom, hogy úgy vélem, bármit megengedhetek magamnak, s csakis azért, mert a nevem Salvador Dalí. Azóta is ehhez tartom magam, igen nagy sikerrel, és ezt teszem majd életem hátralevõ részében is.

Ahogy a képem nézegetem, felfedezek egy hibát a bal combnál. Azért követtem el, mert fenntartás nélkül hiszek abban, hogy a festék tökéletesen szétoszlik majd a képen. A pontosabb munka érdekében ki kell préselnem és szét kell simítanom a festéket, egészen addig, amíg csak tökéletesen szét nem terül a széleknél.

1953. augusztus 24.

Olyan, mintha a mézesheteinket élnénk Galával. A viszonyunk meghittebb, mint valaha. Érzem, hogy lassan elegendõ bátorságra teszek szert ahhoz, hogy heroikus életemet teljes egészében remekmûvé változtassam. Ezt akkor fogom elérni, ha minden percben hõsként mutatkozom.

Találkozom Lifarral5 Barcelonában. Ott helyben kitalálom a díszletet a meleg levegõs pumpákkal. Ha valaki levegõt fúj a pumpákba, egy asztal jelenik meg, a tetején kandeláberrel. Az asztalon el fogok helyezni egy valódi, nyolcvan méter hosszú francia kenyeret.

1953. augusztus 25.

Visszatérés Port Lligat-ba. Miközben nagy lelkesedve épp a palettámat készítettem elõ, egyszer csak gyomor- és hasgörcsök törtek rám, egész nap kínoztak, és nem hagytak aludni. Érzem, hogy a gondviselés küldte ezt a balesetet. A rám mért késedelem még inkább ösztönzött, hogy hozzáfogjak “Corpus hypercubicuszom” befejezéséhez.

1953. augusztus 26.

Esik az esõ. Elmúltak a görcseim. Egész délután alszom, és készülök a holnapi munkára. Ez a késlekedés tényleg jól jött. A házat tubarózsaillat és más csodás szagok töltik be. Jelen pillanatban ágyban vagyok. El gatito bonito6 dorombol, és pont olyan a hangja, mint az én emésztési gondokkal küzdõ hasamnak. Ez a két folyékony és összehangolt hang a legnagyobb megelégedéssel tölt el. Érzem, ahogy a nyál a szám sarkára szárad – mindjárt elalszom.

Hideg északi szél fúj, és azzal kecsegtet, hogy holnap reggel paradicsomi fényárban folytatom majd mindent felülmúló “Corpus hypercubicuszomat”.

1953. augusztus 27.

Bravó!

Ez a betegség a Jóisten adománya volt! Nem álltam még készen. Nem voltam méltó arra, hogy nekikezdjek “Corpus hypercubicuszom” mellkasának és hasának. Addig is a jobb combon gyakorolok. A hasamnak meg kell gyógyulnia, a nyelvemnek pedig a legeslegtisztábbnak kell lennie. Holnap a megtisztulásra várva a Pheidiasz torzó heréin dolgozom majd. És meg kell tanulnom tökéletesen elsimítani a festéket a középponttól a szélek felé.

1953. szeptember 7.

Hiperszférikus vasárnap. Gala, én, Arturo, Joan és Philips Portolóig megyünk. Partra szállunk Blanca szigetén.7 Ma van az év legszebb napja.

Galatea, aki a tiszta és gigantikus tengeri geológia galanimfája, lassan, de elkerülhetetlenül rafaelonukleáris lendülettel megeleveníti következõ fenséges festményemet.

Este meglátogat egy párizsi fotós. Azt mondja, hogy Joan Miró mindenkinek csalódást okozott. Túl sok csapást mér a vászonra, és mintha vasalóval vinné fel a színeket. Minden bokorban találni egy absztrakt mûvészt. Picasso sokat öregedett néhány hónap alatt.

Az idõ egyre szebb lesz. Elalvás elõtt Galatea megeszik egy hatalmas kagylóformájú heringet! A vasárnapnak óriási geologikus cukros tengeri tojással kellett végzõdnie, egy tisztán rafaelikus, galateai és dalíi tojással, s eközben Párizsban a szüregzisztencialista mûvészi szar hanyatlásának csúcsára ér.

1956. május 13.

Egy újságíró jött egyenest New Yorkból, hogy megkérdezze, mit gondolok Leonardo Mona Lisájáról. A következõt mondom neki:

– Nagy csodálója vagyok Marcel Duchamp- nak, annak az embernek, aki az ismert módosításokat ejtette Mona Lisa arcán. Icipici bajuszt rajzolt neki, hamisítatlan Dalí-bajuszt. A fénykép alá pedig éppen csak olvasható nagyságú betûkkel azt írta: “L. H. O. O. Q”8 Viszket a pinája! Mindig is csodáltam Duchamp-nak ezt a hozzáállását, ami akkoriban egy sokkal fontosabb kérdéssel függött össze, tudniillik, hogy fel kell-e égetni a Louvre-t vagy sem. Én ebben az idõben már odaadó híve voltam az ultraretrográd festészetnek, melyet az a nagy Meissonier9 keltett életre, akit én mindig is sokkal nagyobb festõnek tartottam Cézanne-nál. Természetesen én azok közé tartoztam, akik úgy vélték, hogy nem kell felégetni a Louvre-t. Úgy látom, hogy ebben a kérdésben mostanáig tekintettel voltak a véleményemre: nem égették fel a Louvre-t. Magától értetõdik, hogy amennyiben hirtelen úgy döntünk, hogy felgyújtjuk a Louvre-t, akkor meg kell menteni a Mona Lisát, sõt adott esetben azonnal Amerikába kell szállítani. És nem csupán azért, mert Mona Lisa lelkileg nagyon törékeny. Világszerte valóságos monalizmusnak lehetünk tanúi. Sokan nekiestek a Mona Lisának, például néhány éve megkövezték, ami az anya elleni agressziónak egy nyilvánvaló esete. Ha tudjuk, hogy mit gondolt Freud Leonardo da Vincirõl, illetve azt, hogy ez utóbbi mûvészete mit rejtegetett a tudatalattijában, akkor könnyedén belátjuk, hogy amikor a Mona Lisát festette, Leonardo szerelmes volt az anyjába. Önkéntelenül is olyan valakit festett, akire átvitte az összes anyai attribútumot. Nagy a melle, és anyai tekintettel néz az õt szemlélõkre. Mindazonáltal kicsit bizonytalanul mosolyog. Mindenki láthatta, és látja ma is, hogy jó adag tömény erotika rejlik ebben a bizonytalan mosolyban. Mármost, mi történik azzal a szerencsétlen flótással, aki ödipuszi komplexusban szenved, vagyis szerelmes az anyjába? Bemegy egy múzeumba. A múzeum egy nyilvánosház. A tudatalattijában a múzeum egy kupleráj. És ebben a kuplerájban ott látja minden anyák prototípusának az ábrázolását. Az anya nyugtalanító jelenléte, aki gyengéden néz rá, és bizonytalanul mosolyog, bûncselekmény elkövetésére ösztönzi. Anyagyilkosságot követ el: kezébe veszi az elsõ tárgyat, amit talál, egy követ, és nekiesik a képnek. Ez a paranoiás erõszak jellegzetes megnyilvánulása…

Az újságíró távozóban azt mondta:

– Ezért megérte ideutazni!

Szerintem is megérte ezért ideutaznia! Néztem, ahogy elgondolkozva távolodott a parton. Közben lehajolt, és felvett egy követ.

1957. május 10.

A nagyvilágban szabálytalan idõközönként, de rendszeresen találkozom nagyon elegáns, tehát közepesen csinos nõkkel, akiknek irtózatosan nagy seggük van. Néhány éve ezek a nõk majd meghalnak, hogy személyesen megismerkedjenek velem. A köztünk kialakuló beszélgetés rendszerint a következõképpen zajlik:

Természetesen névrõl már ismerem magát. NAGYSEGGÛ NÕ

Én is. DALÍ

Bizonyára észrevette, hogy nem bírtam magáról levenni a szemem. Lenyûgözõnek tartom önt. NAGYSEGGÛ NÕ

Én is. DALÍ

Jaj, ne hízelegjen! Még csak észre sem vett engem. NAGYSEGGÛ NÕ

Magamról beszéltem, asszonyom. DALÍ

Sokat töprengtem már azon, hogyan csinálja, hogy a bajusza mindig az ég felé néz. NAGYSEGGÛ NÕ

Datolyák! DALÍ

Mi? NAGYSEGGÛ NÕ

Datolyák. Igen, datolyák, a pálmafa gyümölcsei. Datolyát rendelek desszertként, megeszem, és még mielõtt megmosnám a kezem a tálban, könnyedén végighúzom az ujjaimat a bajuszomon. Ennyi elég is, hogy így maradjon. DALÍ

!!!!!! NAGYSEGGÛ NÕ

A másik elõnye, hogy a datolyában levõ cukor elkerülhetetlenül odavonz minden legyet. DALÍ

Ez borzalmas! NAGYSEGGÛ NÕ

Imádom a legyeket. Csak akkor vagyok maradéktalanul boldog, amikor meztelenül fekszem a napon, és ellepnek a legyek. DALÍ

NAGYSEGGÛ NÕ (Immáron megbizonyosodva, hogy a színtiszta igazságot mondtam)De hogyan lehet valaki boldog, miközben ellepik a legyek? Hiszen olyan koszosak!

Gyûlölöm a koszos legyeket! Csakis a legeslegtisztább legyeket szeretem! DALÍ

És hogyan tudja megkülönböztetni a tiszta legyeket a koszosaktól? NAGYSEGGÛ NÕ

Azt rögtön látom. Nem bírom elviselni a koszos városi vagy falusi legyeket, mert majonézsárga, püffedt hasuk van, és olyan fekete a szárnyuk, mintha valami komor, nekrofil szempillafestékben mártóztak volna meg. Csakis a legeslegtisztább legyeket szeretem, amelyek felhõtlenül vidámak, apró szürke lüszterbõl készült Balenciaga öltönyt viselnek, száraz szivárványként szikráznak, pontosak, mint a máriaüveg, szemük gránátvörös színû, a hasuk nemes nápolyi sárga, ilyenek azok a csodálatos kicsiny legyek, amelyek Port Lligat olajfáinál élnek, ahol nem lakik senki más, csak Gala és Dalí. Ezeknek a kicsiny legyeknek megadatott a kegyelem, hogy az olajfa levelének ezüstös, oxidált oldalán pihenjenek. Õk a Mediterraneum tündérei. Õk ihlették meg a görög filozófusokat, akik egész életüket a napon töltötték, s ellepték õket a legyek… Az Ön álmodozó külseje arra enged következteni, hogy a legyek már Önt is megnyerték maguknak… Végezetül pedig még annyit mondanék, hogy azon napon, amikor úgy találom majd, hogy az engem ellepõ legyek megzavarnak az elmélkedésben, tudni fogom, ez annak a jele, hogy a gondolataimban már nincs jelen a géniuszomról árulkodó, erõs paranoiaáradat. Ha azonban nem veszem észre a legyeket, az jelzi a legjobban, hogy tökéletesen uralom a spirituális helyzetet. DALÍ

Alapjában véve értelmesnek tûnik, amit mond. Szóval igaz, hogy a bajusza egy antenna, és ez érzékeli az ötleteit? NAGYSEGGÛ NÕ

Erre a kérdésre az isteni Dalí eltûnik, és felülmúlja önmagát. Cifrázza az összes kedves témáját, vermeeri csipkékkel veri ki õket, amelyek olyan finomak, olyan képmutatók, csábítóak és gasztronómiaiak, hogy a nagyseggû nõ már csakis nagyseggû hitszegõ lehet. Azaz, ahogyan azt Önök már sejtik is, hûtlen hitves, aki kibernetikus módszerem révén megcsalja hímjét, életének társát.

1963. szeptember 3.

Amióta csak az eszemet tudom, mindig megnéztem az újságok hátoldalát Ahelyett, hogy olvasnám a híreket, nézem és látom õket. Már kamaszkoromban is, ha összehunyorítottam a szemem, a kanyargó sorok között úgy láttam a futballmecscseket, mint a televízióban. Sõt, gyakran még a félidõ elõtt le kellett tennem a lapot, annyira kimerítettek a játék fordulatai. Manapság menynyei dolgokat észlelek az újságok hátoldalán, melyek olyannyira mozgásban vannak, hogy elhatározom, újrafestetem – a fenséges daliféle pop art lendületében – ezeket a gyakran Pheidiászhoz méltó esztétikai kincseket rejtõ újságdarabokat. A mértéktelenül kinagyított újságokat légypiszokkal számszerûsítem majd. Ez akkor jutott az eszembe, miután megcsodáltam Pablo Picasso és Georges Braque néhány megsárgult (és légypiszokkal tarkított) újságpapírkollázsának szépségét.

Ma este írás közben a rádiót hallgatom, s az csak úgy zeng a Braque temetésén méltán leadott díszlövésektõl. Annak a Braque-nak a temetésén, aki többek közt az újságpapírkollázs esztétikumának felfedezésérõl volt nevezetes. Tiszteletem jeléül neki ajánlom legtranszcendentálisabb, és egy szempillantás alatt híres, légypiszoktól számszerûsített Szókratész-mellképemet, ami egyben géniuszom naplójának zseniális borítóját is díszíti.

1963. szeptember 19.

Mindig Perpignan vasútállomásán jutnak eszembe életem legzseniálisabb ötletei, miközben Gala regisztráltatja a velünk utazó festményeket. Már néhány kilométerrel korábban, Boulouban elkezd füstölni az agyam, de az érkezés Perpignan állomására felér egy mentális ejakulációval, ami itt éri el legnagyobb és legfelségesebb elméleti magaslatát. Fennakadt szemekkel sokáig idõzöm ezen a magaslaton. Lyonhoz közeledve azonban kezd alábbhagyni ez a feszültség, s Párizs felé a gasztronómiai látomások – a Pic Valenciában és a Dumaine Saulieu-ben10 – lecsillapítanak. Az agyam ismét a megszokott módon mûködik, jóllehet továbbra is zseniálisan, ahogyan ezt már olvasóm is megfigyelhette. Nos hát, szeptember 19-én a korábbiaknál jóval erõsebb kozmogónikus eksztázisba kerültem Perpignan állomásán. Világos látomásom támadt a világegyetem felépítésérõl. A világegyetem szerkezete, amely egyébként a lehetõ legkorlátozottabb dolog, minden eltérés ellenére is hasonlít a perpignani vasútállomáséhoz, igaz, az univerzumban a jegypénztár helyén az a rejtélyes szobor áll, ami napok óta izgalomban tart. A szobor üres részét kilenc bouloui légy számszerûsítené, s mindehhez még egy boros légy is járulna, ellenanyag gyanánt. Olvasó, tekints erre a példára, és emlékezz arra, hogy így születik minden kozmogónia.

Légy üdvözölve!

DALÍ

Párizs, 1955. december 18.

Dalí megdicsõülése tegnap a tudás templomában tomboló tömeg elõtt. Kevéssel karfiollal teletömött Rollsom érkezése után, ezernyi fotós vakujától kísérve megkezdtem elõadásomat11 a Sorbonne dísztermében. A reszketõ tömeg kinyilatkoztatásra várt. Megadtam nekik. Elhatároztam, hogy életem legõrültebb elõadását tartom meg Párizsban, mert Franciaország a legokosabb, legracionálisabb ország a világon, én, Salvador Dalí viszont, Spanyolországból jövök, a világ legirracionálisabb, legmisztikusabb országából… Tomboló tapsvihar köszöntötte ezen szavaimat, hiszen senki sem fogékonyabb az elismerésre a franciáknál. Az értelem, mondtam, csak a ködben rajzolja ki elõttünk a kétkedés árnyalatait, és legfõbb hatása az, hogy egy gasztronómiai, szuperzselés, prousti és porhanyós bizonytalanság együtthatóihoz vezet el minket. Ezért szükséges és üdvös, hogy idõnként spanyolok, mint Picasso és én, eljöjjenek Párizsba és megmutassák a franciáknak a nyers és véres igazság egy darabját.

Erre némi zúgolódás támadt, ahogyan arra számítottam is. Nyertem!

Ekkor egy szuszra azt mondtam: az egyik legjelentõsebb utolsó modern festõ Henri Matisse volt, ez kétségtelen, ám Matisse kitûnõen példázza a francia forradalom következményeit, vagyis a burzsoázia gyõzelmét és a nyárspolgári ízlést. Tapsorkán!!!!

Erre így folytattam: a kortárs modern mûvészetnek az a következménye, hogy eljutottunk a racionalizáció és a szkepticizmus legmagasabb fokára. Ma a fiatal modern festõk nem hisznek SEMMIBEN. Teljesen normálisnak tekinthetõ, hogy amikor nem hiszünk semmiben, szinte semmit nem festünk, márpedig az egész modern festészet ebben a helyzetben van, beleértve az absztrakt, az esztétikus és az akadémikus festészetet is. Egyedüli kivétel ez alól New York-i amerikai festõk egy csoportja, akik hagyomány hiányában, és egy ösztönös paroxizmusnak köszönhetõen egészen közel jutottak egy új, premisztikus hithez, amely akkor fog kialakulni, amikor a világ végre tudatosítani fogja magában a legutóbbi nukleáris kutatások fejlõdését. A világ másik végén, Franciaországban csak egyetlen említésre méltó példáját látom ennek, a festõ Georges Mathieu-t,12 aki monarchikus és komzogónikus örökségének köszönhetõen kialakított egy olyan magatartást, amely igyekszik szembekerülni a modern festészet akadémizmusával.

Itt újfent sûrû bravózás kísérte kinyilatkoztatásaimat. Már csak az volt hátra, hogy bemutassam nekik áltudományos elõadásomat, mely akkoriban foglalkoztatott. Természetesen nem vagyok sem szónok, sem tudós, de a jelenlévõk között bizonyára vannak tudósok, és fõleg morfológusok, akik minden bizonnyal elismerik majd õrületem kreativitását és fontosságát.

Kilencévesen, meséltem, egy nap jóformán meztelenül ültem az ebédlõben szülõvárosomban, Figuerasban. Az asztalra könyököltem, és igyekeztem alvást színlelni, hogy a fiatal cselédlány szabadon szemlélhessen. Az asztalon maradt száraz kenyérhéj fájdalmasan belevágott a könyököm húsába. A fájdalom valamiféle lírai eksztázisnak felelt meg, amelyet egy pacsirta éneke elõzött meg. Ez az ének a könnyekig feldúlt engem. Rögtön ezután tébolyult rabjává váltam Vermeer Csipkeverõnõjének, amelynek egy reprodukciója ott lógott apám dolgozószobájában. Megpillantottam ezt a képet a félig nyitott ajtón keresztül, és ettõl rinocéroszszarvak jelentek meg az agyamban. Fantazmagóriámat a barátaim késõbb képtelenségnek találták, pedig valóban ez történt. Amikor ifjúkoromban egyszer elvesztettem A csipkeverõnõ egy reprodukcióját Párizsban, belebetegedtem, és addig képtelen voltam enni, amíg nem szereztem helyette egy másikat…

A közönség izgatottan hallgatott. Nem maradt más, mint hogy elmagyarázzam nekik, hogy Vermeer és különösen A csipkeverõnõ iránt érzett aggodalmam hogyan vezetett el egy nagyon fontos döntéshez. Engedélyt kértem a Louvre-tól, hogy másolatot készíthessek a festményrõl. Aztán egy reggel elmentem a Louvre-ba, és rinocéroszszarvak jártak a fejemben. Barátaim és a teremõr nagy meglepetésére rinocéroszszarvakat rajzoltam a vászonra.

A közönség feszült figyelme hatalmas kacagásba fulladt, amit azonmód tapsvihar nyomott el.

Meg kell mondanom, fejeztem be, hogy engem ez nem lepett meg különösebben.

Végül kivetítettem egy képernyõre A csipkeverõnõ reprodukcióját, és megmutattam, hogy mi nyugtalanított engem annyira ebben a képben: minden pontosan egy tû irányába mutat rajta, holott az csak sugalmazva szerepel a képen. Ám ennek a tûnek a hegyességét nagyon is valódinak éreztem a saját húsomban, a könyökömben, például, amikor a legédenibb szieszták kellõs közepén hirtelen felriadtam. A csipkeverõnõt eddig nagyon békés és nyugodt festményként tartották számon, de én úgy látom, hogy az egyik legszenvedélyesebb esztétikai erõ tartja hatalmában, olyan, amelyhez csak a nemrégiben felfedezett antiproton hasonlítható.

Ezután megkértem a technikust, hogy vetítse ki a képernyõre az én másolatomat. Mindenki felállt, és tapsolva azt kiáltozta: “Ez sokkal jobb! Egyértelmû!” Elmagyaráztam, hogy a másolat elkészítéséig gyakorlatilag semmit sem értettem A csipkeverõnõbõl, és egy teljes nyárra volt szükségem ahhoz, hogy hosszas gondolkodás után ráébredjek arra, miszerint ösztönösen szabályos és logaritmikus szarvakat rajzoltam. A kenyérmorzsák, a részecskék összeütközése ismét láthatóvá teszi A csipkeverõnõt. Utólag azt gondoltam, hogy folytatnom kellene a festményemet: rinocéroszi ötleteim olyannyira nyilvánvalóak voltak, hogy táviratot küldtem Mathieu barátomnak, miszerint: “Ma nincs Louvre. Egy élõ rinocérosz elõtt kell dolgoznom.”

Hogy oldjam a hangulatot, és visszavigyem a földre a lassan már szédülõ közönséget, kivetítettem egy fotót Galáról és magamról, amint Cabo Creus-ban fürdünk A csipkeverõnõegyik másolatának társaságában. A többi ötven másolat az olajfaligetemben hevert itt-ott elszórva, és hatásukra a napraforgó morfológiájának elmélyült tanulmányozása során mindegyre csak azon a megszámlálhatatlan jelentéssel bíró kérdésen járattam az agyam, amelyrõl Leonardo da Vinci is tett már a saját korában néhány rendkívül figyelemreméltó megállapítást. Ezen nyáron, 1955-ben felfedeztem, hogy a napraforgót felépítõ spirálok keresztezõdéseiben kétségkívül megtalálható a rinocérosz szarvának tökéletes vonala. Mindamellett a morfológusok egyáltalán nem biztosak abban, hogy a napraforgó spiráljai valóban logaritmikus spirálok. Közelítenek hozzá, de a növekedés bizonyos jelenségei miatt soha sem lehetett szigorú tudományos pontossággal megmérni õket: így aztán a morfológusok véleménye megoszlik abban, hogy ezek logaritmikus spirálok-e vagy sem. Ugyanakkor tegnap kijelenthettem a Sorbonne közönsége elõtt, hogy a természetben soha sem létezett tökéletesebb példája a logaritmikus spirálnak a rinocérosz szarvának körvonalánál. Mivel folytattam a napraforgó tanulmányozását, és kiválasztottam, illetve mindig követtem a többé-kevésbé logaritmikus körvonalakat, könnyen fel tudtam fedezni bennük A csipkeverõnõ jól látható sziluettjét, a haját, a párnáját, nagyjából Seurat divizionista festményeinek stílusában. Minden egyes napraforgóban legalább ötven különféle Csipkeverõnõt találtam, és egyik jobban hasonlított az eredeti Vermeerre, mint a másik.

Ezért van az, folytattam, hogy amikor elõször láttam egymás mellett fényképet A csipkeverõnõrõl és egy rinocéroszról, ráébredtem, hogy ha küzdelemre kerülne a sor köztük, akkor A csipkeverõnõ nyerne, mert õ morfológiai szempontból rinocérosz szarvnak tekintendõ.

Elõadásomnak ezt az elsõ részét nevetés és taps kísérte. Ezután már csak az volt hátra, hogy a közönség elé tárjam azt a szegény rinocéroszt, aki egy icipici Csipkeverõnõt visel az orrán. A csipkeverõnõ tehát egy óriási rinocérosz szarv volt, felruházva a lehetõ legnagyobb spirituális erõvel, hiszen távolról sem bírt a rinocérosz bestialitásával, ráadásul az abszolút monarchia erényének jelképe is volt. Egy Vermeer-festmény éppen az ellenkezõje egy Henri Matisse-képnek, a gyengeség valóságos prototípusának, hiszen hiába volt Matisse tehetséges, festészete nem erényes, nem úgy, mint Vermeeré, aki nem nyúl a tárgyához. Matisse erõszakot tesz a valóságon, átalakítja azt, és bacchusi közelségbe hozza.

Miközben folyamatosan figyeltem arra, hogy közönségem nehogy az enyémekétõl eltérõ gondolatokba elmerüljön, kivetítettem egy képet hipercubicus Krisztusomról, hogy a nagyérdemûnek bemutassak egy nagyrészt normálisnak tekinthetõ festményt is: ezen Robert Descharnes13 barátom, aki jelenleg “A csipkeverõnõ és a rinocérosz csodálatos története” címmel rendez filmet, Gala arcát vélte felfedezni, természetesen tizennyolc rinocérosz szarvból megkomponálva…

Ezúttal nem bravózás üdvözölte elõadásom befejezõ részét, hanem igazi éljenzés, ami tovább fokozódott, amikor hozzáfûztem, hogy egyesek nyilvánvaló eucharisztikus kapcsolatot láttak Krisztus kenyere és térde között, mind elméleti szinten, mind a forma tekintetében. Egész életemben a kenyér rabja voltam, és megszámlálhatatlanul sokszor meg is festettem. Ha megvizsgáljuk a Corpus hypercubicus némely ívét, felfedezhetjük bennük a rinocéroszszarv szinte isteni körvonalát, amely minden erõteljes és erényes esztétika alapja. A képernyõre kivetített, elfolyó órákat ábrázoló festményemen kimutattam, hogy ugyanezeket az íveket megtalálhatjuk már ebben a korai Dalí-mûben is.

– Miért folynak el? – kérdezte valaki a közönségbõl.

– Elfolynak vagy sem – válaszoltam –, ennek semmi jelentõsége. Az a lényeg, hogy mutatják a pontos idõt. A képemen már megmutatkoznak a rinocérosz szarvakra utaló jelek, ez pedig a nálam egyre inkább tisztán misztikussá váló elem folyamatos dematerializációjára mutat.

Való igaz, hogy a rinocéroszszarvnak nincsenek romantikus vagy dionüszoszi gyökerei. Ellenkezõleg, apollóni eredetû: ezt Raffaellónál fedeztem fel, mikor egyes portréin a nyak formáját tanulmányoztam. Elemzéseim kimutatták, hogy minden kockákból és hengerekbõl épül fel. Raffaello kizárólag kockákat és hengereket festett, s ezek a rinocéroszszarvakban kimutatható logaritmikus ívekhez hasonló formák.

Szavaim megerõsítéseként kivetítettem egy Raffaello-másolatot, amelyet – kifejezetten rinocéroszi rögeszmém hatására – én készítettem. Ez a keresztrefeszítést ábrázoló festmény az egyik legszebb példája egy felület kúp alakú szervezõdésének. Ez nem ugyanaz a rinocéroszszarv, hangsúlyoztam, mint Vermeernél (ahol jóval nagyobb jelentõséggel bír), nem, ez egy újplatonistának nevezhetõ rinocéroszszarv. Készült errõl egy képrõl egy grafikon, ami jól mutatja a dolog lényegét, pontosabban egy vázlat, amelyen az alakok a Lucas Pacelli-féle isteni monarchikus arány szerint vannak elrendezve: õ ugyanis rendszeresen a “monarchia” szót használja esztétikájában, mivel az öt szabályos testet teljes egészében a szférák abszolút monarchiája irányítja.

Közönségem ismét izgalomba jött. Újfent nyers igazságokat kellett az arcukba vágnom. Kivetítettem egy fényképet a rinocérosz hátsójáról, amelyet elõzõleg aprólékosan elemeztem, azzal a céllal, hogy megmutassam, valójában egy félbehajtott napraforgó. Nem elég, hogy a rinocérosz az egyik legszebb logaritmikus ívet viseli az orra hegyén, de még a fenekében is a logaritmikus ívek napraforgó formájú galaxisát hordja.

Kiabálás és bravózás tört ki. A közönséget sikerült a markomban tartanom: mindannyian nyakig voltunk a dalizmusban. Elkövetkezett a jövendölés ideje.

Miután morfológiai szempontból elemeztem a napraforgót, mondtam, szomorkásnak éreztem pontjait, íveit és árnyait, s hangulatom teljesen megegyezett Leonardo da Vinci mély melankóliájával. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: nem túlságosan mechanikus ez az egész? A napraforgó lendületének álarca megakadályozta, hogy meglássam A csipkeverõnõt a napraforgóban. A kérdés tanulmányozásakor véletlenül kezembe akadt egy karfiol fényképe… Felfedezés: a karfiol morfológai problémája azonos a napraforgóéval, abban az értelemben, hogy a karfiol is valódi logaritmikus spirálokból épül fel. Csakhogy a virágok valamiféle túláradó, majdhogynem atomi erõvel bírnak. Ehhez a makacs, agyhártyagyulladásos homlokhoz, amelyet olyan szenvedélyesen szeretek A csipkeverõnõben, egy feszítõ rügyezés hasonlít igazán. Bár egy zöldségekkel tömött Rollsszal érkeztem a Sorbonne-ra, az évszak mégsem kedvez az óriás karfioloknak. Várni kell jövõ márciusig. A legnagyobbat, amit találok, bevilágítom majd, és egy bizonyos szögbõl lefényképezem. Spanyol becsületszavamat adtam, hogy amint a fénykép elkészül, mindenki látni fogja benne A csipkeverõnõt, Vermeer saját technikájának megfelelõen.

Valóságos õrjöngés lett úrrá a hallgatóságon. Már csak néhány anekdota elmesélése volt hátra. A Dzsingisz kánosat választottam. Tudomásomra jutott, hogy egy paradicsomi helyen, ahol majdan örök álmát akarta aludni, Dzsingisz kán egy nap pacsirtaszót hallott, másnap pedig egy piros szemû, fehér rinocéroszt látott álmában, egy albínót. Álmát elõjelnek vette, és lemondott Tibet meghódításáról. Hát nem hasonló ez az én gyerekkori emlékemhez, amely szintén csak a pacsirta énekével kezdõdött, már A csipkeverõnõiránti rajongás, a kenyérhéjak és a rinocérosz szarvak után? És pont mikor Dzsingisz kán életét tanulmányoztam, akkor kaptam meg a felkérést ennek az elõadásnak a megtartására Michel Dzsingisz Kán úrtól, az Esztétikai Tanulmányok Nemzetközi Irodájának örökös fõtitkárától. A velem született, oly jellemzõ imperializmusomat tekintve, ez egy valódi tárgyilagos, figyelemreméltó véletlen volt.

Egy másik anekdota. Két napja egy újabb megrendítõ, objektív véletlen történt: Jean Cocteau- val vacsoráztam,14 és amikor az elõadásom témájáról meséltem neki, Cocteau elsápadt.

– Van valamim, amitõl el fogsz ájulni.

Erre felmutattam a “valamit” a kíváncsiságtól égõ, elbûvölt közönségnek: a fáklyát, amivel Vermeer pékje begyújtotta a sütõjét. Vermeer, mivel nem volt pénze, szolgálataiért cserébe festményeket és tárgyakat adott a péknek, aki ezzel a Delftbõl való tárggyal gyújtotta be azt a sütõt, amiben benne volt a madár és a szarv, no nem rinocéroszszarv, de azért többé-kevésbé logaritmikus. A fáklya egyedülállóan ritka darab, mivel Vermeer rendkívül rejtélyes lény volt. Csakis ez a tárgy maradt ránk tõle.

Azonban, mikor Jean Cocteau-ról beszéltem, a teremben morgolódás támadt, be kellett tehát vallanom, hogy imádom az akadémikusokat. Elég volt csak ennyit bejelentenem, és mindenki tapsolni kezdett. Különösen azóta imádom az akadémikusokat, amióta az egyik legillusztrisabb spanyol akadémikus, a filozófus Eugenio Montes mondott valamit, ami nagyon tetszett nekem, mivel mindig is zseninek tartottam magamat. Azt mondta: “Dalí az arkangyali Raymondo Lulliót leginkább megközelítõ lény.”

Szûnni nem akaró taps követte ezt az idézetet.

Egy mozdulattal elcsitítottam a bravózást, és hozzáfûztem: “A ma esti elõadásom után, egyre inkább úgy gondolom: ahhoz, hogy eljussunk A csipkeverõnõtõl a napraforgóig, a napraforgótól a rinocéroszig, illetve a rincérosztól a karfiolig, tényleg kell, hogy legyen az embernek sütnivalója.”

Összehasonlító értéktáblázat egy Dalí-féle elemzés alapján

Technika

Ihlet

Szín

Téma

Zseni

Kompozíció

Újszerûség

Rejtélyesség

Eredetiség

Leonardo Da Vinci

17

18

15

19

20

18

19

20

20

Meissonier

5

0

1

3

0

1

2

17

18

Ingres

15

12

11

15

0

6

6

10

20

Velasquez

20

19

20

19

20

20

20

15

20

Bouguereau

11

1

1

1

0

0

0

0

15

Dalí

12

17

10

17

19

18

17

19

19

Picasso

9

19

9

18

20

16

7

2

7

Raffaello

19

19

18

20

20

20

20

20

20

Manet

3

1

6

4

0

4

5

0

14

Vermeer de Delft

20

20

20

20

20

20

19

20

20

Mondrian

0

0

0

0

0

0

½

0

3,5

FORDÍTOTTA HAAS LÍDIA

  1. Keresztrefeszítés (Corpus hypercubicus), 1954.
  2. Kis város Figueras mellett, ahol Gala számos olyan bútort vásárolt, amelyek a Port Lligat-i házat díszítik. (M. Deon jegyzete.)
  3. Sztálin halálának. (M. Deon jegyzete.)
  4. Pheidiász szobrainak hatása alatt Dalí a Keresztrefeszítés évében egy férfitorzót festett (M. Deon jegyzete).
  5. Serge Lifar (1905–1986), orosz származású francia balettáncos, koreográfus.
  6. Az aranyos kiscica. (M. Deon jegyzete.)
  7. Kis sziget a Creus-foknál. (M. Deon jegyzete.)
  8. Francia szójáték, a betûket kiejtve az “Elle a chaud au cul”, azaz ‘Viszket a pinája’ mondatot kapjuk.
  9. Jean-Louis Ernest Meissonier (1815–-1891) francia festõ, szobrász. III. Napóleon kedvelt festõje volt, számos történelmi képet alkotott.
  10. Híres éttermek. (A szerk.)
  11. 1955 decemberében Dalí elõadást tartott a Sorbonne- on Aspect phénoménologique de la méthode paranoïaque-critique (A paranoiás-kritikai módszer fenomenológiai asepktusa) címmel. In: La vie Médicale, Párizs 1956. december.
  12. Georges Matthieu (1921), francia festõ, a lírai absztrakció és a non-figuratív festészet egyik elsõ képviselõje.
  13. Dalí barátja fotós volt, késõbb Dalí mûvészetének szakértõjévé vált, számos cikket és monográfiát írt életmûvérõl.
  14. Itt élénk zúgolódás tör ki a teremben. (Dalí jegyzete.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Egy hozzászólás a(z) “Egy zseni naplója” bejegyzéshez

  1. Hmm!Nagyszerű, érdekfeszítő nemkülönben meglepő és igen hűnek tetsző
    Dali élete és előadásának fordításáltali interpretálása!Jó nyelvi megközelítéssel!
    Köszönöm,az idejét mit erre fordított!
    Szeretettel:Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.