Versek

Dec. 31-re

virradó rémálmában Nárcisz

nyolc tojást tört össze. Hirtelen szükség

vitte rá, parancsoló, s hogy a szavának

szolgáljon tettével nyomatékul. Szavát

a törés azonban rögtön törölte

emlékezetébõl, maradt a kezében csupán

a zacskó fonnyadt és síkos nyaka, valamint

a súlyától lelottyadt hasú zacskó maga,

sérült tartalmát bugyogtató. A fürdõ

nyitva még, Nárcisz a platánok kérgét

hámozta tekintetével, végül sem látva

az úszásnak értelmét. Álma

nem túl mély, tudta, ám annál nyugtalanítóbb.

Mállik a rend, akár ha rosszullét

kerülgeti naphosszat az embert, arcukat

vesztik a tárgyak, melyekkel a dolga hátra még,

s a dolgok, mintegy a csupasz erõszak

szellemei, kényükre bitorolják a testét.

Elméje tehát szóba se jöhet. Elméje zavart.

Tojása, papírdobozban, tíz másik maradt

épen, az elszínezõdött nylonzacskó alatt.

Alkonyodik. Földet ér ég és hasonlat,

és mégis, ha mélyebben belegondol, õ úgy

istenigazán, életben, semmit sem akart.

Mint költõt

azonban csak nem hagyja nyugodni

az álom. Fel-felriad, némelykor percenként

akár, arra, hogy nem is alszik. Alszik

is, nem is. Marokra fogja a fejszét,

és bevágtat vele a sûrûbe, hol

bármit szabad. Becsörtet, más szóval,

ha nyelvére, amint a torkába menetet

vágna, hallgat; vagy gyûrötten kelve

kitámolyog a mosdóba, megadva

magát egy szempárnak, mely bomlottan tátog

a véres sárgájában, s beléje kapna,

és le-leragad. Majd botorkál vissza vaksin

ágyához, vénen, mint dajkája telente

messzi vidéken, hová számûzte õket

a diktatúra, szorítva nékik ott fek-

helyt egy feslett bélû, egyházi kanapén.

Nárcisz azidõtt nõtte ki lobbal alsós

atlétáját, és öltött elõször klottot. El

vágyott vegyülni benne. Mert kiválóságról

õ aztán soha nem álmodott, bolond lett

volna, azután pláne, hogy egy nap reggel

a dadus tovatûnt. Elnyelte tenger, horizont,

állt Nárcisz a napon, az eget kémelve,

kerékpárra szállt, és a láza felszökött,

hántotta bõrét a lánc, amikor Dodó,

az utcakölyök, fejére szart kent, mely a szó-

dáskocsi nyomában szanaszét gõzölgött.

Bõre most, mint a papír, levélnek való,

megírni azt, amit törölni volna jó.

Ma nem nyúl

a vershez Nárcisz, csak összecsapná.

Tojásai a múlté, belõlük többet

kihozni: sértené csupán a szemérmet.

Sárgájuk, fehérük, héjastul, együvé

porladt, a múlt porává lettek,

mely múlt immár a tojásaié.

Rajta hát, bánkódhat rajtuk a lélek,

a vers ráér azután, aludhat is rá

egyet, alámerülve törött testébe,

oly kimerülten, akár a vének.

Álom azonban nem rest, megszállja kétes

alkotmánnyal, testébõl jármûvet esz-

kábál, amely most Nárcisszal idegen

városban száguld, vagy éppen vesztegel,

mert a forgalom, szokáshoz híven, el-

dugult; és õ menne tovább készséggel

gyalog, ámde sehol a szelvényben

egyetlen jelzõ, hogy megnyomja, sem még

egy utas magán kívül, akit a rend-

hagyó kísérletébe bevonhatna; mert

álmát alussza körbe egész helyiség,

barát és ellenség, emez a torkát,

az az izzadt tarkóját tárja feléd;

Nárcisz érzi, hogy lábfeje holttá dermedt,

s kapaszkodván tüzet fog kezében

a korlát.

A vakság

rémképe kísérti hetek óta Nárciszt.

Nem csak az, persze. Amikor összpontosít

rá például, egészen más jövõkép

keríti hatalmába, a sebrõl lejön

a var, alatta derengõ rózsaszín

heg, fénylik, mint elmosolyodván az íny,

s fentebb az orrcimpák finom béle,

majd kihajló pereme a két szemhéjnak,

mely az íriszt hajnal pírjával bevonja.

Vagy az alkonyéval. Ízlése diktálja.

Az ilyesmi könnyekig hatja õt néha.

Könnybe lábadt szemmel lép ki a szabadba,

borzongva, mintha mezítlenül, lévén a

gyönyör is csupasz természetû, hát még ha

rémképpel társul. Amelyet belülrõl

ölt magára, mintegy kifordulva magából,

képletesen, persze, ahogy általában élni

szokás szófordulatokkal. Nárcisz ezt is rendjén-

valónak találja. Életképtelenül

jönni a világra, azután megéljenezni

magunkat benne: hogyne volna már mindennél

megindítóbb! Egyfelõl. Mert Nárciszt, másfelõl,

halálos undor fogja el önnön hangjától,

még mielõtt felismerné, s a tömegétõl,

mely lényét búcsúztatva õt magába nyeli.

Lénye aztán, mint egy életen át, ezúttal

is vonakodik õt követni, nincs kivétel,

vaktában vívhatja tusáját egy rémképpel,

tiszta tudattal, mely a világot kizárja,

minthogy e világnak a világon nincs párja.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.