Dec. 31-re
virradó rémálmában Nárcisz
nyolc tojást tört össze. Hirtelen szükség
vitte rá, parancsoló, s hogy a szavának
szolgáljon tettével nyomatékul. Szavát
a törés azonban rögtön törölte
emlékezetébõl, maradt a kezében csupán
a zacskó fonnyadt és síkos nyaka, valamint
a súlyától lelottyadt hasú zacskó maga,
sérült tartalmát bugyogtató. A fürdõ
nyitva még, Nárcisz a platánok kérgét
hámozta tekintetével, végül sem látva
az úszásnak értelmét. Álma
nem túl mély, tudta, ám annál nyugtalanítóbb.
Mállik a rend, akár ha rosszullét
kerülgeti naphosszat az embert, arcukat
vesztik a tárgyak, melyekkel a dolga hátra még,
s a dolgok, mintegy a csupasz erõszak
szellemei, kényükre bitorolják a testét.
Elméje tehát szóba se jöhet. Elméje zavart.
Tojása, papírdobozban, tíz másik maradt
épen, az elszínezõdött nylonzacskó alatt.
Alkonyodik. Földet ér ég és hasonlat,
és mégis, ha mélyebben belegondol, õ úgy
istenigazán, életben, semmit sem akart.
Mint költõt
azonban csak nem hagyja nyugodni
az álom. Fel-felriad, némelykor percenként
akár, arra, hogy nem is alszik. Alszik
is, nem is. Marokra fogja a fejszét,
és bevágtat vele a sûrûbe, hol
bármit szabad. Becsörtet, más szóval,
ha nyelvére, amint a torkába menetet
vágna, hallgat; vagy gyûrötten kelve
kitámolyog a mosdóba, megadva
magát egy szempárnak, mely bomlottan tátog
a véres sárgájában, s beléje kapna,
és le-leragad. Majd botorkál vissza vaksin
ágyához, vénen, mint dajkája telente
messzi vidéken, hová számûzte õket
a diktatúra, szorítva nékik ott fek-
helyt egy feslett bélû, egyházi kanapén.
Nárcisz azidõtt nõtte ki lobbal alsós
atlétáját, és öltött elõször klottot. El
vágyott vegyülni benne. Mert kiválóságról
õ aztán soha nem álmodott, bolond lett
volna, azután pláne, hogy egy nap reggel
a dadus tovatûnt. Elnyelte tenger, horizont,
állt Nárcisz a napon, az eget kémelve,
kerékpárra szállt, és a láza felszökött,
hántotta bõrét a lánc, amikor Dodó,
az utcakölyök, fejére szart kent, mely a szó-
dáskocsi nyomában szanaszét gõzölgött.
Bõre most, mint a papír, levélnek való,
megírni azt, amit törölni volna jó.
Ma nem nyúl
a vershez Nárcisz, csak összecsapná.
Tojásai a múlté, belõlük többet
kihozni: sértené csupán a szemérmet.
Sárgájuk, fehérük, héjastul, együvé
porladt, a múlt porává lettek,
mely múlt immár a tojásaié.
Rajta hát, bánkódhat rajtuk a lélek,
a vers ráér azután, aludhat is rá
egyet, alámerülve törött testébe,
oly kimerülten, akár a vének.
Álom azonban nem rest, megszállja kétes
alkotmánnyal, testébõl jármûvet esz-
kábál, amely most Nárcisszal idegen
városban száguld, vagy éppen vesztegel,
mert a forgalom, szokáshoz híven, el-
dugult; és õ menne tovább készséggel
gyalog, ámde sehol a szelvényben
egyetlen jelzõ, hogy megnyomja, sem még
egy utas magán kívül, akit a rend-
hagyó kísérletébe bevonhatna; mert
álmát alussza körbe egész helyiség,
barát és ellenség, emez a torkát,
az az izzadt tarkóját tárja feléd;
Nárcisz érzi, hogy lábfeje holttá dermedt,
s kapaszkodván tüzet fog kezében
a korlát.
A vakság
rémképe kísérti hetek óta Nárciszt.
Nem csak az, persze. Amikor összpontosít
rá például, egészen más jövõkép
keríti hatalmába, a sebrõl lejön
a var, alatta derengõ rózsaszín
heg, fénylik, mint elmosolyodván az íny,
s fentebb az orrcimpák finom béle,
majd kihajló pereme a két szemhéjnak,
mely az íriszt hajnal pírjával bevonja.
Vagy az alkonyéval. Ízlése diktálja.
Az ilyesmi könnyekig hatja õt néha.
Könnybe lábadt szemmel lép ki a szabadba,
borzongva, mintha mezítlenül, lévén a
gyönyör is csupasz természetû, hát még ha
rémképpel társul. Amelyet belülrõl
ölt magára, mintegy kifordulva magából,
képletesen, persze, ahogy általában élni
szokás szófordulatokkal. Nárcisz ezt is rendjén-
valónak találja. Életképtelenül
jönni a világra, azután megéljenezni
magunkat benne: hogyne volna már mindennél
megindítóbb! Egyfelõl. Mert Nárciszt, másfelõl,
halálos undor fogja el önnön hangjától,
még mielõtt felismerné, s a tömegétõl,
mely lényét búcsúztatva õt magába nyeli.
Lénye aztán, mint egy életen át, ezúttal
is vonakodik õt követni, nincs kivétel,
vaktában vívhatja tusáját egy rémképpel,
tiszta tudattal, mely a világot kizárja,
minthogy e világnak a világon nincs párja.