Kitalált hagyomány

Amióta a hagyomány – hagyomány, egyben elveszett hagyomány is. Per definitonem. Elveszett, elsüllyedt, eltûnt, elsinkófált, lappangó hagyomány, amelyet meg kell találni, fel kell fedezni, helyre kell állítani, újra kell éleszteni, meg kell menteni. Nem önmagáért, természetesen, hanem a hagyománynak tulajdonított csodatévõ erõ, varázserõ megszerzése okából. A hagyomány – patikaszer, mely a modernitás által a világon ejtett összes szörnyûséges sebet begyógyítja. Akinél a hagyomány – azé a hatalom. Mármint a gyógyító hatalom. A nemzeti hagyomány mint orvosság, melyet a jó politikus mindig mentõládájában tart. A hatalmi praxis mint gyógyító tevékenység, az állam mint általános elmeosztály, a politikai vezér mint orvos, mentálpszichológus, agyspecialista, az állampolgárok mint kényszerkezelésre ítélt páciensek ideologikus képzetei és napi gyakorlata – a modern adminisztratív állam kialakulásához kötõdnek.

A hagyomány ebben az összefüggésben jelenik meg gyógyító erõként, frissítõ vagy bódító álomként, mákonyként, ópiumként, egyetlen vigasztalóként, avagy a jelen lidércálmából felriasztó örömhírként, megtartó fundamentumként, éltetõ gyökérzetként, amely nélkül mindent és mindenkit elnyelne a káosz. A hagyomány igazodási mintát ad, biztos mércét, szilárd fogódzót, erõs kötést, szigorú pórázt kínál az elhagyott, a hagyomány ölének melegébõl kiszakított, magára maradt, apátlan-anyátlan – vagy mint újabban hallani: gazdátlan (sic!) – nemzetnek. Ezért kell ragaszkodni a hagyományhoz, ezért kell tisztelni és követni, életben tartani. Ezáltal menekíthetõk ki (legalábbis illuzórikusan) a valóságos élet rideg és könyörtelen világából mindazok, akiknek a felnõtté válás, az önrendelkezés, a szabadság és az ebbõl eredõ felelõsség elviselhetetlen érzelmi és szellemi terhet jelent, azok a “jómadarak” pedig, akiknek a szabadság nagyon is megfelel, így helyeztessenek a hagyománynak álcázott állam szigorú felügyelete és irányítása alá.

A hagyomány szent és sérthetetlen, és mindent azzá változtat, amire kiterjesztik oltalmazó hatalmát, különösképpen pedig azt szentesíti, akinek kezébõl a hagyományt osztják: az áldásosztót, a hagyomány mellett pártot ütõ, a hagyományvédõ/hagyománymentõ politikust. Dióhéjban ez minden modern politikai tradicionalizmus lényege. Azért moderné, mivel a hagyomány ebben a formában – mint a jelenrõl levált, önmagában és önmagáért létezõ és csak a hagyományõrzés, a kulturális emlékezet aktivistáinak áldozatos felfedezõ és feltámasztó munkájára váró kincsesbánya vagy éltetõ energia – sem a tradicionálisnak nevezett társadalmakban, sem az élõ hagyományt (paradószisz/tradíció/predanyije) rituálisan fenntartó egyházakban nem létezik. A hagyomány a fenti ideologikus és politikai értelemben a modern, racionálisan szervezõdõ ipari társadalmak sajátja, melyeknek emlékezete – Jan Assman szakkifejezését kölcsönvéve – a textuális (s nem a rituális) koherencián alapul.

A hagyomány, attól kezdve, hogy úgy beszélnek róla, mint elveszett, elrejtõzött, elfeledett, múltba süllyedt, veszélyben forgó és megmentendõ kulturális örökségrõl, már nem adottság, hanem projektum; nem feltárják, rekonstruálják a múltban, a múltként összegyûjtött, rendszerezett és hitelesített történeti anyag alapján, ahogyan – elvileg meghaladható, tehát mindig cáfolható módon – a tudományos megismerés teszi, hanem cáfolhatatlanul kinyilatkoztatják a jelenben és a jelennek. A hagyomány mint modern ideologikus létesítmény nem olyasvalami, ami itt van, jelen van és folytonosan létesül a kulturális folyamatban, hanem ami éppen hogy nincs itt, amit erõnek erejével kell visszateremteni, visszaimádkozni a nemlétbõl, kiásni, kiemelni, kimenteni a feledésbõl az arra kiválasztottaknak, vagyis hát a hatalom önjelölt képviselõinek, a szabadságtól szorongóknak és kétségbeesetteknek, a hivatásos nemzetmentõknek és tényleges lélekkufároknak, hogy az orvosságot ráparancsolják a betegre, a hagyományt – mint valami kényszerzubbonyt – rákényszerítsék az elszakadt-elbitangolt életfolyamatra. A némileg félreérthetõen hagyományosnak (tradicionálisnak) nevezett társadalmak egyike sem ismerte a hagyomány parancsuralmát és rémuralmát, ezek már a modern hatalom tüneményei.

A hagyomány ebben az értelemben nem maga a létesülõ társadalmi életfolyamat, hanem egy vele ideologikusan szembeállított princípium, s épp ezért nem is megtalálni kell, hanem kitalálni. A múlt (a történelmi és kulturális múlt) létrehozása tipikusan modern feladat, akármilyen legitimációs célt szolgáljon, s akármilyen ideologikus nyelvet használjanak is megszólaltatásához, ideértve a tárgyak, jelképek, rituális cselekedetek nyelvét is. Az ideologikusan konstruált és a jelennel szemben (vagyis a társadalmi életfolyamatban mintegy magától létesülõ élõ hagyománnyal szemben) mozgósított hagyomány – a kitalált hagyomány, a mû-hagyomány – mindig valamilyen többé-kevésbé harcos politikai-kulturális identitás kialakításának eszköze, amelyet a hagyományteremtésre, a múlt kitalálására (az elvileg kimeríthetetlen kulturális anyag kiválogatására, izolált elemeinek összeillesztésére, szükség szerinti felnagyítására vagy elbagatellizálására, törlésére, átírására stb. stb.) szakosodott, intézményes hatalommal és tekintéllyel felruházott szentesítõk (ilyen-olyan írástudók) dolgoznak ki és bocsátanak a politika rendelkezésére.

Nincs modern politikai állam nemzet-vallás (nemzet-mítosz, nemzeti rítusok, szent jelképek és kanonizált szövegek) nélkül. Minél szûkebb és töredezettebb a magát nemzetként meghatározó politikai közösség gazdasági és kulturális kifutásának tere, annál szertelenebbül kezd csapongani képzelete. Annál nagyobb mítoszra van szüksége, hogy megalapozza, vagyis elhiggye saját létezését. Márpedig nagy mítoszhoz sok anyag és nagyvonalú építõmesterek kellenek.

Minél rövidebb egy nemzet textuális emlékezete, annál nekiszilajultabb képzelõerõvel teremt õsi hagyományt és mixel hõsi múltat, ilyen-olyan küldetéseket, világraszóló elhivatottságot magának. A historizáló eklektika a politikai közösség illuzórikusságának és fokozatos kiüresedésének mértékében mindinkább jellegadó vonása lett a nemzeti mítoszt megelevenítõ mûvészeteknek és a mítoszra épülõ nemzetideológiáknak is. A nemzeti hagyomány a modern kulturális mixturák elsõ átfogó alakzata, amely a historizáló eklektika korától kezdõdõen tisztán esztétikai alapon kapcsol és forraszt össze fantazmát valóságelemekkel, mítoszt történelemmel, egyáltalán: bármit bármivel, csak elég nagyszabású, elég megindító, elég hatásos legyen. Ez az esztétikailag – a tömegtársadalom élményközösségében – létesülõ hagyomány a huszadik század közepéig-végéig valóságos ideológiai-politikai funkciót töltött be, és csak a politikát esztétizáló totalitárius államok tömegkulturális mixtúráinak szégyenteljes és katasztrofális megsemmisülése után merült ki gyakorlatformáló politikai jelentõsége. A politika esztétizálása, a historizáló eklektika hagyománylétesítményei napjainkban, a “posztpolitika” világában már csupán a piaci tömegkultúra összefüggésében értelmezhetõk. Vagy az egyes pártok politikai árujának csomagolásában és reklámképében jelennek meg, vagy a privátszférában, mint életkorhoz és kiéletlen egyéni vágyakhoz kapcsolódó szabadidõs tevékenységek, hobbyk és hóbortok alkalmai. A kitalált hagyomány felszabadul korábbi politikai funkciói alól, még ha ez a kitalált hagyományba beöltözött magánemberek elõtt nem is mindig világos, s még ha õk maguk olykor halálosan komolyan veszik is, sõt, megszállottságuk valóságos és rettenetes tettekre ragadtatja is õket. Mert attól még az agresszió, a terror, a testi erõszak, a gyilkossági kísérlet priváttéboly marad, hogy valaki ilyen-olyan kitalált hagyományok jelmezeibe öltözik elkövetésükkor és “Isten akarata”, avagy a “Nemzet Ítélõszéke” eszközének képzeli magát.

A kitalált hagyománnyal tehát csak játszani lehet ma már, és mindenki azzal játszik, amivel, vagy amin játszani tud. Van, aki szittyakürtön, van, aki tárogatón. Van, aki ló hátáról visszafelé nyilazva, van, aki nindzsakarddal. Az utóbbi években például egyre többet lehetett olvasni és hallani arról, hogy különbözõ pártok, egyesületek, önkormányzatok rendezvényein, világi és egyházi ünnepségeken mind gyakrabban hangzik fel a harci tárogató édes-bús hangja. A tárogató divatba jött. Az “õsi magyar hangszer” lelkes hívei, a nemzeti identitás zenei megszólaltatói évente országos, négyévente pedig világtalálkozót rendeznek Magyarországon. Magyarország a tárogató hazája lett. A tárogatás világközpontja. Aki magyar, velünk tárogat. Esztergom város önkormányzata 2004 májusában elrendelte, hogy a vár falára erõsített hangszórók, a Trianoni békekötés gyászos dátumáról délután fél öt órai kezdettel hétköznapokon is a tárogató hangjával emlékezzenek meg. A kérdésre “Mért épp tárogatóval?” a kitalált hagyományról fentebb mondottak alapján most már könnyû a feleletet: “Miért ne?!”

Kovács Ákos – akit tudós tanulmányai és könyvei alapján méltán nevezhetünk a kitalált hagyomány legkiválóbb és legkövetkezetesebb hazai kutatójának – alább közölt átfogó elemzésében ezúttal éppen arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lett a harci tárogatóból “õsi magyar hangszer”, miért vált a tárogató oly népszerûvé a két világháború között, és minek köszönhetõ, milyen politikai kultúrába illeszkedik a tárogatókultusz feltámasztása az 1989-es rendszerváltást követõ évtizedben?

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.