Törésvonalak

Évek óta sokan mondják itthon és külföldön, hogy Magyarország szélsõségesen megosztott ország. Van, aki egyenesen két Magyarországról beszél, mintegy a társadalom kettészakadásáról. Van-e egyáltalán struktúrája a magyarországi társadalomnak, és a sokat hangoztatott ketté vagy többfelé szakadás a strukturális választóvonalak mentén történt-e? Vagy ha csak a politikai felületekrõl van szó, akkor miféle politikai táborokra hasad a népesség?

Miként nincs két egyforma ember, akként nincs két egyforma társadalom sem. Idõben is, térben is jelentõsen különböznek egymástól. A 19. és a 20. században a túlnyomórészt birodalmi keretekbõl kilépõ európai társadalmak nemzetállami formában éltek – és ma is úgy élnek. Így például a francia, szlovák vagy görög társadalmon mindig franciaországi, szlovákiai és görögországi társadalmat értünk – de tudjuk, hogy például Franciaország lakosságának 10%-a muszlim vallású, javarészt maghrebi arab, hogy nagyjából ugyanennyi a magyar nemzetiségûek aránya Szlovákiában, vagy hogy Görögországban ugyancsak tíz percentre teszik a legdurvább fizikai munkát végzõ albán népességet.

Ezeknek a társadalmaknak jelentõsen eltérõ a belsõ tagoltsága. Attól függõen, hogy bennük a kulturális, gazdasági vagy politikai különbségek élesek, avagy békességesen tompák, nevezzük õket inkább heterogén vagy inkább homogén társadalmaknak.

Az emberi ész folyamatosan gyártja a bináris oppozíciókat: hideg–meleg, nyers–fõtt, pozitív–negatív, jó–gonosz, barát–ellenség, folytonos–megszakított stb. A filozófia, a vallástörténet, az antropológia évszázadok óta birkózik ezek értelmezésével. A 20. század magyar történelmébõl is bõven idézhetünk: úri–népi, zsidó–keresztény, keleti–nyugati, mélymagyar–hígmagyar, kismagyar– nagymagyar stb. Az egymásba olvadó variációk közötti eligazodást néha segíti a bináris oppozíciók kijelölte szélsõségekhez való viszonyítás, néha meg egyenesen lehetetlenné teszi azt. Az ehetõ és a nem ehetõ közötti különbségtétel képessége valószínûleg fontos momentum az evolúció során. A vadállat és a háziállat megkülönböztetéséhez pedig már tömegével kapcsolódnak a kulturális konstrukciók. “De mi a helyzet a nyúllal?” – teszik fel a kérdést az antropológusok, amikor az ehetõ és nem ehetõ, valamint a vadon élõ és a domesztikált egyszerû ellentététõl a változó húsvéti népszokásokig és a Playboy-nyuszi szimbolikusan terhelt jelenségének értelmezéséig jutnak. S mi akkor a helyzet, ha nyúl helyett gondolkodó embereket rekesztünk be a társadalmi állapotjelzõnek használt, bináris oppozíciók kereteibe? Amikor a “két Magyarország” megjelölés ellen próbálok érvelni, jómagam is egy bináris oppozíciót, a homogén–heterogén különbségét hívom segítségül. Elfogadható ez? Majd meglátjuk.

A magyar társadalom homogenitásáról

Úgy tûnik, hogy a Magyarországon ma élõ népesség, a magyar társadalom inkább homogén, egységes társadalom képét mutatja.

Magyar Országnak lakosa példa nélkül való zavarék: mert tán az egész világon nints egy tartomány, mellyben olly sokféle Nemzetek és nyelvek találtatnának, mint itt. Ezen különbféle Nemzetek különböznek egymástól nem tsak a’ nyelvre nézve hanem a’ nemzeti characterjekre, erköltseikre, és szokásaikra, továbbá lakhelyekre és a’ culturára nézve is. Legfõbb Nemzetek a’ Magyar, Tót, Német és Oláh

– írta Magda Pál, az egyik elsõ magyar statisztikus 1818-ban, “Sopronyban”. No, persze, nem volt az ország akkoriban sem “példa nélküli zavarék”, mert a 19. század eleji birodalmi keretek – mint minden birodalmi keret – fölöttébb heterogén társadalmakat tartottak egybe. Korántsem csak etnikai, nyelvi, vallási szempontból különbözõeket, hanem a rendiség finoman tagolt hierarchiáját tekintve is. Az akkor még uralkodó vallási világállapot Európában – politikai feszítõerejük miatt – a keresztény egyházak közötti különbségeket is jelentõssé avatta. A 19. század derekán a Habsburg Birodalom “méretében, múltjában és az önállósági foka szerint egyaránt nagyban különbözõ” huszonegy koronatartományból állt, öt nagy vallásfelekezetre és tizenkét, százezres nagyságrendû nyelvi-etnikai csoportra tagolódott – írja Romsics Ignác. A modernitás korában aztán a – történelmi léptékben legalábbis – igen gyorsan fölsejlõ, majd kialakuló osztályszerkezet, osztálykultúra és a politikailag vezérelt osztályharc színesítette, dramatizálta a társadalmi különbségeket és konfliktusokat egészen a 20. század közepéig. A 19. század közepére Magyarországon is megjelent a társadalom osztálykategóriák szerinti értelmezése. Kövér György három népszámlálást vet össze, a II. József uralkodása idején, valamint az 1857-ben, illetve az 1900-ban felvettet. A 18. század végi népszámlálási koncepció természetesen rendi jellegû, a kérdéseket nem osztálykategóriákban fogalmazta meg, hanem a papokat, nemeseket, városi polgárokat, parasztokat vették számba. De az 1857-es adatfelvétel statisztikai koncepciója már más.

Az 1857-es népszámlálásnál a fõ választóvonalak az “értelmi” kereset, a tulajdonnal rendelkezés és a bérmunkavállalás között húzódtak.

A 19. század végére megint változott a helyzet:

Miközben a dualizmus kori magyar társadalom rétegzõdését tekintve nemigen mutatta egy osztálytársadalom képét, olyan viselkedési módokban, magatartásokban, mint például a szegényügy kezelése, illetve a legnagyobb adófizetõk kapcsán nagyon is jól látható, hogy a két póluson bizonyos értelemben osztályszerûen vetõdött fel a vagyon- és jövedelemmegosztás kérdése.

Vagyis a viriliseket és a szegényeket az ég is, és a föld is elválasztotta egymástól, aminek osztályszerûen tudatában is voltak, ezért volt akkoriban “a nyár heves és a kasza egyenes”.

A két világháború közötti Magyarországról már Gyáni Gábor is megállapította, hogy társadalma erõsen homogenizálódott, s részletesen be is mutatta, hogy a terület- és népességvesztéssel párhuzamosan az etnikai, nyelvi, s részben ebbõl következõen a felekezeti sokszínûség is erõsen csökkent. A két háború közötti ország társadalmi állapotáról szólva azonban mind a kortárs elemzõk, mind a történészek egybehangzóan állapítják meg a kirívó vagyoni különbségeket, azt például, hogy a 215 ezer uradalmi cseléd, vagy a 200 ezer házicseléd nyomorúságos állapota sok más százezer nyomorgóhoz képest még rendezettnek és biztonságosnak is volt mondható. Hosszan folyt a vita, hogy a nyomorúság és tengõdés történetileg, tájilag, illetve elméleti szempontok szerint tagolt rétegeit lehet-e, vagy éppen a változás érdekében kell-e, társadalmi osztálynak nevezni. Mindenesetre a korabeli hatalom mindent megtett, hogy a “marxista szédelgés” hatására ne jöhessen létre e rétegeket egyesítõ szemlélet, netán öntudat. S mivel nem jött létre, már csak ez okból sem lehet kizsákmányolt és elnyomott társadalmi osztálynak nevezni a béresek, cselédek, kubikosok, summások, napszámosok stb. rétegeit, és empirikusan indokolatlan egységbe vonni az ipari és kereskedelmi segédszemélyzet különféle csoportjaival. De hogy az osztályszemlélet a “kommunizmus kísérteteként” félelemkeltõen megjelent, az nem kétséges.

A társadalmi osztályok valamiféle léte és tudata által felfokozott társadalmi dinamikát, az osztályharc kiváltotta dühöket és félelmeket – egyáltalán, hogy voltak szélsõségesen különbözõ helyzetû társadalmi osztályok, hogy sokan hallottak ilyesmirõl, hogy számosan önminõsítésre, önmeghatározásra alkalmasnak tartották a társadalmi osztálykategóriákat – mára ezt a gyors társadalmi felejtés vastag szigetelõ rétege fedi el. Mindezekhez képest ma a társadalom ezen elõzõ, vagyis rendi, illetve osztálykülönbségeket mutató állapotával összevetve, inkább az egynemûség képét mutatja.

Hasonló képet kapunk, ha nem történetileg, hanem a mai világban tekintünk körül. Elsõként többnyire az országon belüli, kirívó gazdasági különbségeket szokták fölemlíteni. Ezek Magyarországon nem olyan szembeötlõek, mint például az Egyesült Államokban, Oroszországban vagy Ázsia különbözõ országaiban. Nagy-Britanniában, amelyre egyébként szintén nem jellemzõ a szélsõséges gazdasági egyenlõtlenség, azt tekintenék kívánatosnak, írja például az angol konzervatív Ferdinand Mount, ha a legalsó és a legfelsõ 10%-ot alkotó rétegek jövedelemei közötti arány csak tízszeres lenne. Magyarországon ez csupán kilencszeres. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Hollandiában vagy a skandináv országokban kisebb ez az arány. Az elmúlt évtizedekben ugyanakkor a gazdagok és a szegények közötti különbség és a társadalmi távolság növekedésének vagyunk tanúi. Ennek bemutatása azonban nálunk meg sem üti a politikailag szükséges mértéket. A politikai nyilvánosságban nincsenek az érdekérvényesítés esélyével képviselve az alul lévõk. A magyarországi szegénység egyúttal politikai névtelenség is – legalábbis ezt látjuk, ha szemügyre vesszük, hogy mérvadó politikai pártjaink mely kérdéseket erõszakolják a politikai viták napirendjére. Mindez viszont azon megállapításon belül érvényes, hogy Magyaroszágon nem ukrajnai vagy dél-afrikai típusú az anyagi javak szerinti tagolódás, azaz nemzetközi összehasonlításban nem mondható kirívónak a szegények és gazdagok különbsége. Kétségtelen persze, hogy ennél kisebb gazdasági különbségek esetén is szembe lehetne fordítani egymással a társadalom egyes csoportjait. Magyarország e vonatkozásban nincs kettészakadva: a társadalom absztrakt csoportjai (a statisztikai decilisek) között megállapítható számszerû gazdasági különbségek nem jelentkeznek politikai konfliktusként.

Mindez még inkább így van, ha az etnikai, nyelvi és regionális különbségeket vesszük figyelembe. Nemzetközi összevetésben ugyanis szinte nincs mit figyelembe venni. A magyarországi népesség körülbelül 90%-a etnikailag magyarnak tekinti magát, s ekként is van nyilvántartva. A hivatalos statisztikai adatok 93%-ot mondanak, s térségünkben ennél etnikailag homogénebb országnak csak Lengyelország látszik, ahol az etnikailag is lengyel népességet 96-97%-ra teszik. Erre aztán nem is nagyon van más példa Európában vagy a széles világon. A szomszédos Ausztria lakosságának is közel 90%-a német, de az országban – fõként a legutóbbi balkáni háborúk következményeként – 10%-nyi friss, azaz elsõ generációs bevándorló él. Magyarországon is nagyjából minden tizedik, azaz egymillió ember eredetileg nem magyar etnikumú, de ezek az emberek hoszszú nemzedékek óta Magyarországon élnek – a cigányságot kivéve – társadalmilag integráltan, magyar nyelvi környezetben. Magyarországon pedig a magyar nyelvi környezet kizárólagos. A tizenhárom hivatalosan nyilvántartott és politikai, valamint kulturális intézményekkel bíró etnikai kisebbség használhatja anyanyelvét, de praktikusan ez semmit nem változtat Magyarország egynyelvûségén. A multinacionális cégek fõhadiszállásán és néhány idegen nyelvû tanintézményen kívül Magyarország nyelvileg homogén ország. Nem különben regionálisan. A legkevésbé sem véletlen, hogy évtizedes huzavona után – figyelemmel az Európai Unió ezirányú kívánalmaira is – Magyarország még mindig csak a fölöttébb absztrakt statisztikai regiókkal bír. A regionális elkülönüléseknek – tekintet nélkül az ország méretére (lásd ezzel szemben Svájcot vagy Belgiumot) – nincs történelmi, etnikai, vallási vagy nyelvi alapja. Noha az országon belül, nyugatról kelet felé haladva a fõ gazdasági, fejlõdési mutatók általában egyre gyengébbek, a gazdaságföldrajzi különbségek földabroszra vetített képe az országban mindenütt tarka lenne. Amíg valamely állami elhatározás következtében nem indul el egy devolúciós folyamat, amely az államigazgatás centralizált voltát némileg enyhíti, addig nem is regionalizálódik az ország. Magyarország tehát etnikailag, nyelvileg és regionálisan is erõsen homogén.

Valamely ország homogenitását–heterogenitását mérlegelve a népesség vallási-egyházi megosztottságát is figyelembe szokták venni. A legutóbbi népszámlálásnál a magyar statisztikai hivatal is felújította ezt az évtizedekre megszakadt szokást, amelynek fölöttébb bizonytalan jelentésû eredményeként a lakosság 74,6%-a vallásosnak – azon belül római katolikusnak 54,5%, 15,9%-a pedig kálvinistának, 3%-a lutheránusnak és 1,2% pedig egyéb felekezethez tarozónak – mondta magát, míg 14,5% a felekezeteken kívüli kategóriába került és 10%-a a megkérdezetteknek nem válaszolt a kérdésre. (E sorok írója, egyenesen tiltakozván amiatt, hogy az állami statisztikai szolgálat ilyesmivel foglalkozik, feltehetõen ez utóbbi kategóriába került.) A százvalahány kisebb méretû egyház – mint látjuk – a népesség 1%-án osztozik. Mindebbõl persze sem a vallásos hit minemûségére, sem a nevezett egyházakhoz való kapcsolódás mértékére nem vonható le érvényes következtetés. Az pedig, hogy Magyarország történelmileg keresztény kultúrájú ország, eddig is nyilvánvaló volt – még ha az ebbéli homogenitás el is marad a lengyelek 95%-os katolikussága mögött, illetve az olasz vagy spanyol lakosság mögött. Szubkultúrák persze e tekintetben is vannak, s akár a politikában is megkülönböztethetõ a kálvinista és pápista mentalitás annak következtében, hogy a katolikus Habsburgokkal szemben a kálvinisták “magyar vallásúnak” tartották valaha magukat. A mindennapi élet rezdüléseit is átható vallásos hit tüze azonban réges rég kihunyt, s csak az államintézményre tapadó egyházak tartanak fenn némi árnyalatbeli különbségeket. Ráadásul az eredendõen a felvilágosodás racionalizmusából, majd pedig a pártállami hatásokból eredõ harcos ateizmus is jóideje posztmodern vállvonogatássá enyhült, s ugyancsak nem több kulturális színezéknél. Ha a “templomba járás” valóban törésvonal lenne – miként azt egyes kutatók tartják –, akkor Magyarországon aligha lenne bármiféle politikai tagoltság.

Az etnikai, nyelvi, regionális és vallási alapon képzõdõ társadalmi csoportok – ha vannak – kulturálisan is külön egységet alkotnak. Ebben az értelemben szokás szubkulturákról beszélni. Egy társadalmi csoport szubkultúrája, amely nyelvhasználatból, beszédmódból, étkezési szokásákból, szimbólumhasználatból, hagyományápolásból és hasonlókból tevõdik össze, mindig valami sajátos színezetû, zamatú egyveleget alkot. Különös sajátossága azonban a szubkultúráknak, mint általában minden kulturális jelenségnek, hogy létokuk megváltozása–megszûnése után is hosszú ideig tovább élhet. Egy nyelvi vagy vallási alapon kiépült szubkultúra például még a szélsõséges nyelvváltás, vagy elvallástalanodás után is fönnmaradhat – nem utolsó sorban éppen ezt szolgálja az úgynevezett hagyományápolás. A kelta nyelvek kényszerû angolra váltása nemhogy csökkentette volna, inkább növelte az ír vagy skót szubkultúra tudatosságát. S amennyiben a vallásos, nyelvi, regionális stb. csoportok között részleges vagy teljes fedés van, ezen csoportérdekek értékké párolódása – összefonódva és egymást erõsítve – éppen a kulturális szférában történik meg, miáltal a szubkultúra igen jelentõs csoportalkotó tényezõ. Mindezt figyelembe véve is azt kell mondanunk, hogy bár Magyarországon számos szubkultúra van – számosságuk pusztán definíció kérdése – de egyetlen olyan sincs, amely vallási, regionális, nyelvi, etnikai stb. egyöntetûségen képzõdött volna, s így jelentõs mértékben elütne más hazai szubkultúráktól. Következésképpen úgy tetszik, hogy a magyarországi társadalmat a szubkultúrák részérõl sem fenyegeti a jelentõs különállásból, netán ellenségeskedésbõl következõ szétesés réme. A szubkultúrák közötti enyhe különbség nem politikai gyúanyag a társadalom szét- vagy kettészakadásához; lényegében nem több mint például a “jász öntudat” vagy a “kiskun szeparatizmus” ironikus – ha nem is mindig önironikus – fölemlegetése.

Van azonban Magyarországon egy társadalmi nagycsoport, amelynek etnikai különállása egyúttal drámai gazdasági hátrányokkal és szubkulturális elkülönüléssel párosul. Ez a sokszázezres magyarországi cigány népesség. Ráadásul a cigányság úgy él a maga többszínû szubkulturális elkülönültségében és gazdasági nyomorúságában, hogy mindez a rasszizmust eleve elõhívó fizikai jegyekkel, fõként a sötétebb bõrszínnel párosul. Az ország politikai homogenitása azonban a legkevésbé a hazai cigány népességen múlik. Nem egyszerûen azért mert regionalitás, saját vallás vagy egyöntetû nyelvi különállás nem jellemzi a hazai romákat, hanem azért, mert gyöngék, elesettek, az átlaghoz képest iskolázatlanabbak, s noha félmilliónál is többen vannak, politikailag nem számottevõk.

Végül pedig a politikai megosztottságról. Ez ugyanis valójában az a szempont, melynek kapcsán oly sokszor hallunk Magyarország kettészakadtságáról. Ha erre valaki választási eredményekbõl következtet, akkor ez, nemzetközi összevetésben, nem több felületes túlzásnál. Csak 2004-ben például az amerikai, a román és az ukrán elnökválasztások az 50–50%-hoz közel esõ szavazatmegoszlásokat mutattak, s noha Ukrajnában igen felforrósodott a politikai helyzet, még ott is nehéz eldönteni, hogy ez mennyire külsõ, nagyhatalmi kötélhúzás, s mennyire belsõ társadalmi konfliktus eredménye. Magyarországon azonban ilysmirõl szó sincs. Szó van persze két nagy pártról – történelmi és társadalmi jelentõségüket jóval eltúlozva –, amelyek a többpártrendszerû parlamentáris demokráciában egymás ellenfelei. Miként ez a dolgok rendjéhez tartozik. Mind a két pártnak van a választópolgárok körébõl 20%-os, viszonylag stabil támogató köre, de ezzel nemhogy az egész országot kettészakítanák, de még a felét se. Van ugyanis egy 30%-nyi tömbje a politikai akaratnyilvánításra jogosult népességnek, amelyik akkor is közömbösen távol marad minden voksolástól, ha a pártok a fejük tetején ugrálnak. Egy másik 30%-nyi csoport pedig részben ingadozik, részben pedig esetenként rávehetõ, hogy a szavazóurnánál megjelenve majdhogynem vaktában leadja szavazatát. Ha ilyen körülmények között egy választáson valamelyik fél nem arat földindulás jellegû gyõzelmet (legújabban 3-4% különbséget a zsurnál publicisztikában már “meggyõzõnek”, a 10% felettit “elsöprõnek”, “földcsuszamlásszerûnek” stb. szoktak ítélni), akkor rögvest az ország kettészakadásáról értekeznek a szavazatelemzõk. Holott aligha van többrõl szó, mint a maguk alacsony egére festett politikai fata morganáról. A választás másnapjára még a választáson részt vettek igen jelentõs hányada is napirendre tér a történtek fölött.

Az államszervezetre fonódó, sõt, beleszövõdõ politikai pártok akciórádiusza persze jóval nagyobb, mint a választási kampányok kiváltotta mediális, politikai zaj. A pártok ugyanis alapvetõen az államintézményeken keresztül hatnak, s csak másodlagosan gazdasági vagy intellektuális-kulturális klientúrájukon keresztül. Az állam az az – elvileg semleges – nagy falat, amelyet be akarnak kapni, vagy megvédeni a másiktól, hogy közben maguk kapják be. Hogy ezen törekvésük igazolt, hogy támogatott, hogy legális, végsõ soron: legitim legyen; nos, ahhoz kellenek az idõnkénti választások. Választókat azonban a viszonylag kevés pártrajongón túl csak az úgynevezett társadalmi törésvonalak mentén lehet föllelni. A pártok tehát keresik a törésvonalakat. A fentebb felsorolt szempontok mindegyike szolgálhat erre. Ha nyelvi, gazdasági, vagy bármely más formában az adott társadalom heterogén, ha nagyok az elemi ellentétek, akkor azt politikai ellentmondássá lehet hangszerelni; ha pedig kicsik, akkor megpróbálják némileg növelni õket ugyanazért. Ha a törésvonalaknak van valami szerkezete, akkor az ellentmondásoktól felhangolt népesség politikailag – elvileg legalábbis – e szerkezet mentén fog hasadni. A politikai praxis ettõl azért némileg különbözik, Senki nem akarja ugyanis Magyarországot ketté vagy többfelé hasítani. A pártok – a fentebbi logika mentén – keresik a törésvonalakat, s elõbb-utóbb találnak is valamit. Fölfedezésüket világgá kiáltják, majd kis ékeket helyeznek a résekbe, s addig-addig tágítják, míg hízelgéssel, fenyegetéssel, rábeszéléssel a lehetõ legtöbb támogatót biztosítják maguknak az elkülönítettség irányukba hajlítható részébõl. Tovább nem tágítják a törésvonalakat. A cél ugyanis a szavazatmaximalizáláson keresztül az, hogy kormányra jutva az államegész birtokába kerüljenek. Az egésznek a birtokába. Az ország egészének, s nem a szétszakított ország valamelyik részének. Senkinek se a fele királyság kell, hanem az egész.

E vonatkozásban, tehát a pártok erõgyûjtése, nekibuzdulása során taglétszámnak kicsi a jelentõsége. Egyébként a pártok piacán ez üzleti titok is, igaz, nem is érdekes. A politikai pártok ugyanis nem “numerálnak, hanem ponderálnak”, miként ezt a 19. századi magyar nemességrõl is mondták. Az pedig a szavazók megnyerésétõl függ. A szavazót, olyat, aki “ránk”, nem pedig “rájuk” adja voksát, meg még leginkább a törésvonalak táján lehet föllelni. Ha meg nem találhatni alkalmas törésvonalat, akkor csinálni kell ilyet. Kérdés, mennyiben áll ez a két nagyobb pártnak módjában, s mi marad a kisebbeknek?

Az államba szövõdött pártok – szakzsargonban: kartellpártok állam nélkül már egy percig sem léteznének – tehát nem akarják az állam politikai keretei által összeabroncsolt társadalmat szétrobbantani. Rég elmúltak azok az idõk, amikor 20. század elsõ felében az államtól független, anyagilag, szervezetileg a saját lábukon álló, önszabályozó, s nem még belsõ ügyeikben is az állami jogszolgáltatást használó pártok léteztek, olyanok, amelyek némelyike kifejezetten államellenes volt; nem a kormányt, hanem az államot akarta megdönteni.

Az persze nem zárható ki, hogy a politikai pártok törésvonaltágító buzgalma, esetleg szándékuktól függetlenül, akár az ország kettészakadásához vezet. A politikailag felfokozott ellentétek miatt Magyarország a 20. század során 1919-ben, 1944-ben és 1956-ban igen közel került a polgárháborús állapothoz mint valóságos kettészakadáshoz a maga tragédiáival, rengeteg veszteségével. Érthetõ az ezektõl való félelem. De tényként állítani az ország mai kettészakadtságát alaptalan állítás.

Az persze jogos kérdés, hogy az egymással a kormányhatalomért versengõ politikai pártok támogatói honnan verbuválódnak, s hogy mennyiben vannak az aktuális politikai tömbösödésnek gazdasági, hitbéli, etnikai stb. magyarázatai. Vagyis, hogy léteznek-e gazdasági, hitelvi, kulturális stb. törésvonalak.

A törésvonalak elemzõi szerint mostanság három, legfeljebb négy alkalmatos törésvonal van, amelyek körül a pártok kereskedhetnek. Ilyen a vallásosság–templomba járás, a kommunista rezsimbe való ágyazódás és harmadikként a vidékiség, amelyek az elõbbi sorrendben a vallási-egyházi közömbösséggel, a régi politikai rendszer elfogadásával és a városiassággal-fõvárossal szemben képzõdnek. Idõnként az életkori-generációs különbségek is szóba jönnek. Ezek azok a különbségek, amelyek törésvonal gyanánt az elitet és állítólag a tömeget is megosztják – avagy a politikai megosztásra leginkább alkalmasnak látszanak. – De mi is valójában a törésvonal?

Kihûlt metafóra, elvékonyodott elmélet – a törésvonal fogalmáról

A törésvonal az angol cleavage szó társadalomtudományi, szakmai magyarítása, nem szó szerinti fordítás. Az angol cleavage hasadást, törést jelent, és a magyar geológusok szótárában a franciából átvett klivázs formája régóta használatos. Eredendõen kõzettani, kristálytani fogalom, s geológusok számára például a földtani rétegek, lemezek hasadásának a földfelszínen észlelhetõ, s térképen meghúzható vonalát jelenti (– amit egyébként angolul fault line-nak mondanak).

A szociológia a történetileg alakult társadalmi nagycsoportokat nemcsak rendeknek, osztályoknak nevezte el, hanem egyéb, sajátos rétegzõdésekre is fényt derített. Az egymásra rakódó, egymásba préselõdõ társadalmi rétegeket a földkéreg rétegeihez hasonlították. Élõnek mondják a metaforát addig, amíg a hasonlat segít az éppen vizsgált tárgy vagy jelenség tulajdonságainak, mûködésének megértésében, vagyis valami olyanra hasonlít a vizsgált jelenség, amit már jobban ismerünk. Ezzel szemben “halottnak” nevezik a metaforát, amikor ez az eset már nem áll fenn. Azzal párhuzamosan, ahogy a szociológia kialakította saját magyarázó elveit a társadalom szerkezetérõl, az illetõ metafora elhalt, kihûlt.

Bármennyire szépen definiálják is azonban a szociológiában és a tudományos igényû politikai elemzésekben a törésvonal kategóriáját, annak szélesebb, hétköznapi használata csak nem menekülhet az eredeti anyagtani jelentésektõl. Az értelmezõ elemzések sokszor a metafora örvényébe kerülnek, mert már maga a törésvonal szó vonzza a katasztrofális földmozgások, földrengések, repedések képzetét, s gondolatban elõállítjuk a két Magyarországot.

No de mitõl, miért és hogyan repedezik a föltevés szerint valaha egységes társadalom? Melyek azok a különbségek, amelyek kritikus konfliktusokhoz vezethetnek, s a békétlenségek akár szétvethetik a társadalmat? A vallásháborúk korának egyházi társadalmában elegendõ volt a hitbéli különbségekre támaszkodó magyarázat. Késõbb, a középkori rendiséget átalakító folyamatok az iparkodó kereskedelem következtében – amelyben sokan a katonatársadalmak pusztító konfliktusainak meghaladását látták – új társadalmi nagycsoportok bontakoztak ki, az osztályháborúk rémével és nem kevésbé rémséges valóságával. Akárhogy is nézzük, a személyükben békességes vagy kveruláns társadalomkutatók különféle elméleteket építve értelmezték a társadalom sokszínûségét, s nagy mértékben befolyásolták, hogy milyennek látszódjék a társadalom.

Ez okból a különféle nézetek kimunkálóit, ha azok valami változást igeneltek, hol a tûz csiholójának, hol meg csóvás embernek látták vitatársai és politikai ellenfelei. Õk csiholták azt a tüzet, ami után a megtisztulás jön, vagy õk vetettek tûzcsóvát a békés otthonokra? Mindegy is! E vélemények mögött az az álláspont húzódik meg, hogy a társadalomra vetített tekintet minemûsége életbevágóan fontos ügy, mert mintegy ez okozza a bekövetkezõket. A társadalmi békét is, a háborút is.

Mások ezzel szemben tagadták, tagadják, hogy ilyen jelentõsége volna a társadalomra vetülõ kutakodó szemléletnek, vagy az azt valamilyen célból felszorzó politikusi megfogalmazásoknak. A társadalom objektív, a kutató ember értelmi szintjétõl, iskolázottságától és érzelmi állapotától független tényezõk a döntõek. Nem Karl Marx találta ki a munkásosztály kizsákmányolását, nem Karl Clausewitz találta ki a háború sajátosságait, nem Karl Schmitt találta föl a barát és ellenség közti kardinális különbségeket – mondják. Azok így is, úgy is megvoltak és megvannak. Nem olyan a valóság, mint a valóság nézõpontjait elemzõ okostojások mondják, ezek csak félremagyaráztak valamit, nézeteik csak az eszmék történetének homályos gomolygásából, nem a társadalmi valóságból következtek.

A népek árja fölött hajózó politikusokkal, politikai pártokkal kapcsolatban ugyanez a dilemma billeg tovább. A politikai álláspontjukat artikuláló politikai erõk pusztán csak kifejezik, képviselik a jót és rosszat, avagy maguk okozzák? A törésvonal-magyarázat eredendõen azt feltételezi, hogy ha egy aktuális hatás, megrázkódtatás következtében hasad a társadalom, akkor azt az úgynevezett törésvonalak mentén teszi. Ha egy kõzetre, kristályra kalapáccsal ráütnek, akkor az a belsõ szerkezete mentén fog szétesni darabokra. De hát kristályos vagy réteges szerkezetû-e a társadalom? Ha meg a metafora tényleg kihûlt, akkor azt is megkérdezhetni, van-e egyáltalán szerkezete a magyarországi társadalomnak. Ha van, akkor valószínûleg ennek mentén kereskednek a pártok. Ha nincs, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a maguk a pártok a végsõ mozgatók, olyan független változói társadalmunknak, amelyek ha nem is kényükre-kedvükre, de úgy változnak, hogy minden más változás tõlük függ.

Mindezek kihegyezett állítások, amelyeket a maguk põreségében viszonylag kevesen vallanak. Ha már muszáj állást foglalni, akkor a józan többség még leginkább is-is állásponton van. Szóval szikra is, meg csóva is, meg gyúanyag is, hamu alatt parázs, plusz a tanácsadók tûzbiztos ajánlatai és a többi.

A törésvonal fogalma nagyjából fél évszázada használatos a politikai állapotok társadalomtudományi értelmezésében. Õsforrásként az amerikai S. M. Lipset és a norvég Stein Rokkan közösen írt bevezetõ tanulmányát szokták megjelölni, amelyet egy a politikai viselkedéssel foglalkozó kutatássorozat utolsó kötetéhez írtak 1967-ben.

Martin Lipset gondolkodásában és szóhasználatában már elõzõleg is felbukkant a törésvonal-fogalom. Az 1960-ban megjelent, a politizáló emberrõl írt, máig forgatott könyvében kifejti, hogy a reformáció és az ipari forradalom következtében az állam és társadalom különválik, a tradicionális társadalmat alkotók széthasadnak emberre és állampolgárra, elõször az abszolút uralkodó és a felemelkedõ burzsoázia között alakul ki egy törésvonal, majd egyre jelentõsebbé válnak a társadalmi osztályok közötti törésvonalak. A szavazással mint az egyes ember politikai viselkedésével, pedig azért kell a politikai szociológiának foglalkozni, mert ez a demokratikus folyamatokban a konszenzus elérésének egyik technikája. Az alsó-közép-felsõ osztályokra tagolódó társadalom világtendencia, a politikai pártok pedig az osztályok közötti törésvonalakra épülnek – fejti ki a szerzõ. Vannak persze más törések-hasadások is, mint amilyen a vallás, régió, a rurális- urbánus különbség, vagy az életkor, de a politikai pártok harca az osztálykülönbségekbõl fakadó egyenlõtlenségekre épül, minden más törésvonal ezt csak színezi. Az osztálykonfliktusokat fejezik ki az ideológiák, valamint a bal-jobb érdek- és értékütközések, amelyeket más hasadások csak láthatóbbá tesznek vagy idõlegesen elhomályosítanak. Az osztályok között húzódó törésvonalak, a belõlük fakadó ellentmondások éltetik a demokráciát. A II. világháborút követõ planetáris optimizmus következtében – amely egyébként a hidegháborúban kettészakadó világ mindkét oldalát egyaránt jellemezte az akkor még töretlen haladáshit jegyében – a szerzõben még az az aggály is felvetõdött, hogy ugyan mi lesz az említett ellentmondások éltette demokráciával, ha általános lesz a jólét, elmosódnak az egyenlõtlenségek, és így megszûnnek az osztálykonfliktusok.

Lipset és Rokkan közös munkája négyféle, a társadalmi konfliktusokból eredõ és pártpozícióvá fejlõdõ, a választókat megosztó, illetve felsorakoztató törésvonalat állapít meg. Ezek a következõk: az adott politikai entitásban az uralkodó és a helyi kultúra, valamint a nyelvi-etnikai konfliktusokból keletkezõ hasadás; ilyen aztán az egyház és a világi állam konfliktusa; továbbá a földbirtokosok és az ipari vállalkozók közötti konfliktus; végül pedig a munkások és a tulajdonos vállalkozók közötti konfliktus. A elsõ két törésvonal keltette dinamika a nemzetállam fejlõdését, a másik kettõ pedig a társadalom gazdagodását, az egyenlõség jegyében fogant általános társadalmi fejlõdést segíti.

A Magyarországgal és a törésvonal-üggyel foglalkozó tanulmányok, könyvek és könyvrészletek elsõ pillantásra abban különböznek az idézett õsforrástól, hogy már nem támaszkodnak a történelem és a társadalmi struktúra minemûségét feszegetõ szociológiai elemzésekre. Nem kerítenek nagy feneket a történelmileg alakuló társadalomszerkezetnek, amelyre – ahogy valaha vélték – a politikai tagoltság támaszkodik. Mindezt lehet úgy tekinteni, mint az úgynevezett politikatudomány felnövekedését, amikor az már saját lábán állva, saját elméleteit és eredményeit alkalmazva, megelégszik a saját kútfõbõl való merítéssel. De ennél többrõl van szó; a társadalomtudomány szemléletének megváltozásáról. Miközben a különbözõ nézetek, iskolák mindig is vitában álltak egymással, s ez ma sincs másképpen, aközben a 20. század utolsó harmadában a társadalomtudomány fõiránya alapvetõ szemléletváltozáson ment át. Ezt szokás paradigmaváltásnak mondani, mivel az általános társadalom-felfogás “ragozási táblázata” – változott meg.

Martin Lipset fentebb rekonstruált álláspontja a törésvonalakkal kapcsolatban – mai szemmel – viszonylag kevéssé tér el attól, amit ötven éve a különbözõ marxista kutatómûhelyekben véltek ugyanerrõl. A politikai helyzetek értelmezéséhez a közgazdaságtan és a szociológia nyújtott fogódzókat a marxistáknak is és a nem- marxistáknak is; abban a véleményükben pedig mind Adam Smith, mind Karl Marx követõi igen közel álltak egymáshoz, hogy a tudományos felfedezések és technológiai innovációk gazdasági változásokhoz vezetnek, a gazdasági változások módosítják, adott esetben pedig jelentõsen megváltoztatják a társalom strukturális tagoltságát, s mindez valamiként tudatosul is a társadalom kulturális és politikai életében. A tekintetben, hogy mi a függõ és mi a független változó a társadalmi történésekben, semmi lényeges változás nem volt igen hosszú idõn át a marxisták és nem-marxisták alapvetõ egyetértésében. Legfeljebb más kategóriákat használtak annak jelölésére és értelmezésére, hogy – ha a politikai helyzetet elemezzük – akkor az ok-okozati összefüggésekben a független változó a gazdaságban keresendõ. A 20. század utolsó harmadára azonban ez a klasszikus paradigma, számos eszmetörténeti hatás miatt a feje tetejére állt, mint ezt Andrew Janos elemzéseibõl már az 1980-as évek óta tudhatjuk. A társadalomtudományi kutatásokban egyre gyorsabban szivárgott szét a meggyõzõdés, hogy a kultúra – egyébként szivacsos – fogalmába foglaltak, többek között a politikai kultúrv, az igazán független változó.

A gõzgép változtatta-e meg a világot, vagy a protestáns etika? – tették fel már jó ideje a kérdést akár ilyen egyszerû formában is. Mind a tudományos, mind a szélesebb közvélemény száz éve, ötven éve inkább az elõbbire hajlott volna, a 20. század végére inkább az utóbbira szavaznának többen.

Ebbe a pradigmaváltásba roppant bele a szociológia is, már ami felívelõ népszerûségét, divatosságát illeti. A szociológia ugyanis nagy ígérettel jelent meg a tudományos, de a közvélemény egyre fokozottabb figyelmétõl kísérve a politikai porondon is. Azt állította, meg tudja mondani, milyen a társadalom struktúrája, milyenek az osztály- és rétegviszonyok, azok tehát, amelyek történetileg, de aktuálisan is az ökonómiai összefüggésekbõl erednek, s amelyek a politikai konfliktusok során artikulálódnak a hétköznapokban.

Ennek a több mint száz éve érlelõdõ elgondolásnak egyik mellékága volt a közvélemény-kutatás máig tartó sikere is. Itt is egy nagy ígéret körvonalazódott. A politikai irányítói idõtlen idõk óta hivatkoztak a nép, a hívõk, a nemzet stb. akaratára, s ezt fennen hangoztatták. Honnan tudják? – merült föl az eldönthetetlennek látszó kérdés. Demokratikus körülmények között viszont, amikor egyre fontosabbá vált a választói viselkedés ismerete, s a szociológia empirikus módszerei is kifejlõdtek, már lehetett válaszolni: el lehetett dönteni, hogy miként tagolódik a köz véleménye, hogy milyen arányúak a politikusi ígérettel-fenyegetéssel kapcsolatban az egyetértések-elutasítások. Legalábbis egyre inkább úgy tetszett, hogy igen pontosan lehet tájékozódni – míg föl nem fedezték, s a választási kampányok részévé nem tették az eredményeket is befolyásoló, és a versengõ pártok által is finanszírozott, szakadatlan eredményhirdetéseket.

Egy idõ után a szociológiai tudatosság és a módszerek finomodása következtében a társadalomról, bármely társadalomról, háromféle differenciált kép bontakozhatott ki. Lett egy társadalomstatisztikai kép a foglalkozási, jövedelmi, iskolázottsági, lakóhelyi, életkori stb. csoportokkal. Ezeket többnyire az államszervezethez tartozó statisztikai intézetek alakították ki. A tudományos szociológiai kutatások viszont történelmileg változó rendekben, rétegekben, osztályviszonyokban gondolkodtak, s empirikus adatgyûjtéseik segítségével az adott társadalom lényeginek mondott szerkezetét rajzolták fel. A politikai erõcsoportok, alapvetõen a pártok, pedig részben támaszkodva erre a két ismerethalmazra, részben saját fejük után, de egyre inkább a közvélemény vizsgálóitól általuk megrendelt tetszési indexre hagyatkozva, természetesen a pártok általi politikai tagoltságban gondolkodtak. Adott tehát a társadalomstatisztika, aztán a szociológiailag kimunkált társadalmi szerkezet és harmadikként egy politikai tagoltság, magjában a pártszerkezettel és az azt övezõ szavazói véleménykötõdésekkel.

A tudományos látótér peremére esõ, sokáig mellékesnek tetszõ kulturális apróságok, és a világ perifériái, a “harmadik világ” történései sokszor nem fértek bele ebbe a mindinkább klasszikusnak tetszõ magyarázó keretbe, de a rájuk mégiscsak egyre jobban kiterjeszkedõ értelmezõ kísérletek egy idõ után megrendítették a klasszikus paradigma biztonságát. Majd össze is dõlt az egész építmény. A világ félreesõ helyein az apró szokásokkal, értékvonzatokkal, mítoszokkal bíbelõdõ kutatások az antropológia feldübörgését eredményezték a társadalomtudományok körében. Kezdett terjedni a kultúrák egyenértékûségének hite, és a társadalom szerkezetének a gazdaság általi megalapozottsága egyre gyorsabban párolgott el. S már nem egyszerûen arról volt szó, hogy a politikai mozgásoknak, az értékvilágoknak, persze, van valamilyen autonóm mozgása, hanem maga a kultúra lett (regionálisan, lokálisan de globálisan is, nemzeti, etnikai, vallási, foglalkozási, hivatási és ezer más variációban) meghatározó és független tényezõvé mind több kutató felfogásában.

Ilyen tudománytörténeti eseményekkel a háta mögött a törésvonal-elmélet már semmi nagyobb szabású, régi vágású, holisztikus zamatú ígéretet nem hordoz. Mivel a szociológia nagy ígéretei beteljesületlenek maradtak, a közvélemény kutatása pedig politikailag kontaminálódott, a törésvonalakkal kapcsolatos vizsgálódások józan mértéktartással csak arra kíváncsiak, hogy milyen társadalmi körbõl kerülnek ki egy-egy politikai párt követõi, de nem bonyolódnak bele a nagy társadalmi folyamatok kauzális elemzésébe. Volt struktúra, nincs struktúra.

Egy észlelet társadalmunk szerkezetérõl

Arthur Miller egyszer, mély beszélgetésbe merülve egy farmerrel, megkérdezte: mi a véleménye, hogyan látja, mi is a Szentlélek? Némi tétova gondolkodás utána a farmer két szóval válaszolt: oblong blur, vagyis téglány alakú homály, valami homályosság, aminek mintha lenne is valami formája, meg nem is. Nos, mai észleleteink szerint a társadalom szerkezete is ilyen.

Vannak persze bizonyos leírások és értelmezések, de ezek nem állnak össze politikai észleletté, se egyfajtává, se egymással vitatkozó különféle politikai észleletekké. Politikai észleletek egyébként persze ma is bõven vannak, de mintha kevés közük lenne a társadalom magában vett tagoltságához – fõleg amit régebben ilyen vagy olyan osztálystruktúrának neveztek.

Ma a magyarországi társadalom rétegzõdésérõl, s fölöttébb bizonytalan jelentésû jelenlegi osztálymegoszlásáról két friss adatsor áll rendelkezésünkre. Az egyik a hivatalos statisztikai szolgáltatás adatcsoportosításából ered. A “modern társadalom osztályai” – ez a KSH szóhasználata – a fogyasztási és életmódtípusok alapján kialakított státuszcsoportok és a munkaerõpiaci-foglalkozási réteghelyzetek kombinációiból tevõdnek össze a 18 és 75 évüket betöltött népességen belül (a gyerekeknek és a tizenévesek jórészének így például nincs osztályhelyzete; a “nevedékenyek”, miként II. József statisztikájában nevezték õket, itt nincsenek számba véve):

felsõosztály 2,0%

felsõ-középosztály 7,4%

középosztály 20,7%

alsó-középosztály 22,7%

munkásosztály 21,4%

alsóosztály 20,0%

depriváltak 5,9%

Mind a státuszcsoportok, mind a munkaerõ-piaci pozíciók kialakítása sok-sok akkurátusan mért jelzõszám alapján történt. Ugyanezt lehet elmondani a TÁRKI kétévente megismételt vizsgálatairól. Eszerint is a foglalkozási pozíció és a státuszhierarchiában elfoglalt helyek kombinációjából kerekedik ki egy osztályséma:

elit 3,0%

felsõ-középosztály 8,1%

középosztály 30,8%

munkásosztály 37,8%

depriváltak 20,3%

A számszerû adatokhoz mind a két esetben a csoportosításokat indokoló, definitív jellegû magyarázatok kapcsolódnak, annak megvilágítására, hogy az alapvetõen a foglalkozási kategóriákra oszló népesség a státusz-hovatartozás által korrigált formában miként helyezhetõ be egy osztálysémába.

Ezek papíron kialakított társadalmi osztály- szerkezetek, s a számok ide-oda tologatásával több vagy kevesebb réteg vagy osztály is csoportosítható lenne az egyébként minden bizonnyal korrekten összegyûjtött adatokból. Továbbá az elnevezések is tetszésszerûek. Az elit vagy a munkásosztály fogalmi tartalma, társadalmi értelme éppoly homályos, mint az alsóosztály szó, amit csak a statisztika összeállítói használnak, a közbeszédben nem ismeretes. Ez a két, lényegében hasonló osztályséma voltaképpen csak áldozatbemutatás egy vélelmezett osztálytársadalom oltárán.

Kíséreljünk meg egy történelmi összevetést.

A 20. század elsõ felében, illetve erre az idõszakra vonatkozó emlékezésekben, Magyarországon számos olyan fogalom volt a használatban, amely segítette a társadalomban való eligazodást. Segítette az ország vezetõit és az egyes embereket is. A politikusoknak arra volt segítségül, hogy a társadalompolitika keretében megnevezhetõ, közismertnek mondható névvel jelöljék meg azokat a társadalmi nagycsoportokat, amelyeket az állampolitikai döntések során elõnyben vagy hátrányban részesítettek (például földbirtokosok, kereskedõk, iparosok, keresztény középosztály, munkásság stb.) Az ilyenféle megnevezések az egyes embereknek bizonyos kapaszkodót jelentettek helyzettudatuk megfogalmazásához (például paraszt, munkás, arisztokrata, polgár stb.).

Ugyanakkor tapasztalható, hogy a 20. század második felében, fõleg a végére – és mára – az ilyen típusú kategóriák kikoptak a közbeszédbõl. A 20. század elsõ felében a társadalmi tagoltságra utaló fogalmak, részben a történetileg alakult szóhasználat alapján, részben az egymással konfliktusos politikai ideológiák vezérfogalmaival, strukturáltnak láttatták a társadalmat. A Kádár-korszakban viszont Magyarországon már nem volt szerkezete a társadalomnak, ha szerkezeten – az akkoriban oly sokat taglalt struktúra fogalmán – azt értjük, hogy a népesség nagy csoportjait vagy történetileg adott keretek határolják, vagy az éppen adott feltételek alapján e csoportok, a politikai szabadság feltételei között, maguk formálódnak, szervezõdnek, tudatosulnak – illetve e két szempont egymásba folyó keveredése az, ami máskor és máshol többnyire tapasztalható.

A 20. század második felére a történetileg adott keretek akaratlagosan felszámolódtak, materiális alapjaikat elkonfiskálták, intézményes fenntartó mechanizmusaikat politikailag betiltották. A számos szempontból természetesnek mondható individualizáció így még gyorsabban következett be. Miközben szakadatlanul közösségekrõl, kollektivizmusról volt szó, aközben a társadalom történetileg örökölt szerkezeti eresztékei jóval gyorsabban lazultak meg, mint Európa nyugati részében.

Ezt a folyamatot az 1960-as évektõl a nálunk is felívelõ szociológiai kutatások észlelték, az újraéledõ szociográfia életteli közvetlenséggel alá is támasztotta, a szépirodalom pedig folyamatosan ábrázolta – már amennyire ezt a torz nyilvánosság viszonyai és az öncenzurális elfojtások engedték. Ha pedig egy-egy prózaíró valóban tágra nyitott szemmel nézett körül, s kétségbe vonta a kollektivista prédikációt, és ábrázolta a már az 1960-as években érzékelhetõ individualizálódást, elõbb- utóbb egzisztencialistának bélyegezték.

A társadalmi struktúra fogalmi tengelyén forgó szociológia kategóriái – akár osztály-, akár rétegszerkezetre vonatkoztak – az elmúlt évtizedekben merõben különböztek a társadalomstatisztikai adatfelvételek fogalmaitól, amelyek az úgynevezett munkajelleg-csoportokra (például vezetõ állásúak, értelmiségiek, szakmunkás, betanított munkás, segédmunkás stb.) támaszkodtak. A politikai érdeklõdésû közvélemény-kutatás pedig az iskolázottsági, lakóhelyi, életkori csoportok szerint kategorizálta a lakosságot. A társadalomkutatás e három irányára, mint erre már az elõzõekben is utaltunk, az volt jellemzõ, hogy adataik – legalábbis számszerû adataik – alapjában összevethetetlenek. Az adatok értelmezésének persze, ha lassan is, de egyre tágult a politikai tere, s a hetvenes évektõl egyre inkább az vált jellemzõvé, hogy e három kutatási terület értelmezõi mind erõteljesebben kérdõjelezték meg a hazai társadalomszerkezet ideológiai ihletésû, hivatalos hármasságát (munkásosztály, dolgozó parasztság, értelmiség). Ezek az úgynevezett tudományos adatok és viták csak destruáltak, de nem konstruáltak, mert a dolog természetébõl következõen nem is konstruálhattak társadalmi nagycsoportokat. (Papíron igen, de ez most érdektelen.) Miközben folyt a hivatalosság és a kutatók közötti macska–egér harc, amelyet idõnként a tudomány szabadságharcának pátosza színezett, aközben többnyire vakfoltra esett, hogy a társadalomnak már nincs se osztályszerkezete, még kevésbé rendi csoportosulása. Mivel az ilyesféle társadalmi csoportosulásoknak semmiféle intézményes fenntartó-mechanizmusa nem volt – nem lehetett! – ez természetesnek is tekinthetõ. Ma pedig már “túl renden és osztályon” csak egyes emberek és azok spontán, véletlenszerû kiscsoportjai vannak, illetve politikai pártok különbözõ kisugárzású szimpátia központjai teremtenek valamiféle politikai tagoltságot. Ugyanakkor a politikusok-aktivisták-párttagok-szimpatizálók-szavazattal támogatók gyûrûi szerint rétegzõdõ politikai tagoltság egységei (konzervatív, szocialista, liberális, radikális stb.) mindig és mindenhol merõben más képet mutattak, mint amit a társadalom strukturális tagoltságán volt szokás érteni – s e kétfajta tagolódás még az osztálypártok korában is, legfeljebb ha részlegesen volt fedésben. Mára viszont csak olyan “természetes” – valójában absztrakt általánosságukban merõben üres jelentésû csoportok vannak, mint a nõk–férfiak, idõsek–fiatalok, betegek–egészségesek, valamint ebbe a bio-logikai sorba számított etnikumok. (A gyerekminisztérium, idõsek tanácsa, betegjogok stb. megnevezésekkel az államigazgatás is ezt generálja.)

Mindez azonban nem az 1989-es politikai rendszerváltással, s nem is a piacgazdaság intézményes bevezetésével kezdõdött. Ekkortól kezdve csak napvilágra került, amit addig, évtizedekig jórészt elfedtek a politikai kényszerek és kényszerû, tudományos viták: a hazai társadalomnak a régi, megszokott, kívánt, illõ, vagy a szociológia paradigmája szerint megkövetelt értelemben nem volt szerkezete. És a 20. század második felében már ez volt a jellemzõ Magyarországon.

Közismert, hogy a magyar kultúrában az irodalomnak kitüntetett szerepe van, aminek következtében az irodalom sugallta történelemképek, illetve társadalomképek igen jelentõsek. Jóval jelentõsebbek, vagy legalábbis a legutóbbi idõkig azok voltak, a kultúra más összetevõihez képest. Az irodalom nagy erõvel jelezte, s a közbeszéd, illetve a közoktatás, pedig tudatosította a társadalom szerkezeti elemeit. A 20. század elsõ felére vonatkozóan tucatszám lehet sorolni az olyan irodalmi mûveket, amelyek alakították, befolyásolták azt, hogy az iskolázott emberek, s véleményük által befolyásoltan sokan mások tagoltnak lássák a magyarországi társadalmat. Így például Móricz Zsigmond azÉletem regényében, a Boldog emberben, Veres Péter a Gyepsorban, vagy a Pálymunkásokban, Illyés Gyula a Puszták népében Németh László a Kocsik szeptemberben a parasztság különbözõ rétegeit mutatta be; Kassák Lajos az Egy ember életében a munkások világáról ír; Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban az eszményien polgárit, míg Déry Tibor számos írásában a gazdag polgárság világát ábrázolja, Nagy Lajos a lázadó és menekülõ embereivel pedig az alsóközéposztály, illetve kispolgárság életét; Bánffy Miklós a Megszámláltattál…-trilógiájában az arisztokráciát mutatja be, Remenyik Zsigmond Bûntudatában viszont a már Mikszáth ábrázolta dzsentrinek egy kevéssé kedélyes világát. Mindezek megírásuk vagy történésük idejét tekintve a 20. század elsõ felére vonatkoznak. Ezek a munkák – miközben szerzõik szeme elõtt nyilván nem a társadalom szerkezeti leírásának feladata lebegett – társadalmi nagycsoportokat ábrázolnak, sokszor megragadóan és struktúrateremtõ hatással. Osztályok, rétegek, rendek szövevényes viszonya elevenedik meg ezekben a munkákban. A 20. század második felére viszont az ilyen irodalmi munkák nem jellemzõek. Mi lehet ennek az oka?

Lehet, hogy mostani regényíróinknak nincs jó szeme, netán nincs kellõ tehetsége? Nem veszik észre a társadalom karakteres nagycsoportjait? Ez valószínûtlen. Lehet, hogy csak az irodalmi érdeklõdés változott meg? Kétségtelenül megváltozott, s noha lehet, hogy vannak társadalmi osztályt, réteget ábrázoló írások, de nem tudunk róluk, mert a kritikai érdeklõdés hiányában teljesen visszhangtalanok. Ha így lenne (– így van? –) ez akkor is azt jelezné, hogy a magyar literatúra fõárama számára, következésül társadalmi képzeteink alakulása szempontjából, a társadalom nagy szerkezeti elemei érdektelenek. De jeles és ünnepelt íróink hátha nem vakok és tehetségtelenek, hátha nincsenek a régi értelemben vett társadalmi nagycsoportok, és nincs szerkezeti tagoltsága ennek a társadalomnak a hagyományosan felfogott, az egészet egyben tartó struktúra értelemében.

A társadalom szerkezete persze mindig konstrukció, s a ténykeresõ történészek, empíriában utazó társadalomkutatók minél közelebb hajolnak az úgynevezett valósághoz, annál inkább homokként pereg ki kezeik közül ez a valóság – a struktúra fogalmaiból font hálóban nem marad semmi. A harcolók, az imádkozók és a dolgozók rendje a rendiség értelmében közelrõl nézve megszámlálhatatlan, egymásba folyó rétegvariáció; az osztálytársadalom, vagy bármi más rétegszerkezet nemkülönben. De mégis jelentõsen más az a helyzet, amikor a tételezett s intézményesen támogatott struktúra következtében valaki munkásnak, polgárnak, arisztokratának, parasztnak mondja magát, s mások is annak tartják, mint amikor az ilyen megnevezés és önmegnevezés lehetõségei eltûnnek, s a hitt státuszbiztonság helyett csak fantomfájdalmak vannak. – De talán ez túlzás, már fantomfájdalmak sincsenek a valaha erõsen hitt társadalmi szerkezet kapaszkodóinak elvesztése miatt.

Ma is vannak, mint fentebb idéztük, olyan vizsgálatok, amelyek értelmezésekor osztályoknak vagy rétegeknek nevezik a különbözõ háztartás-statisztikai vagy jövedelmi csoportokat. Sok szó esik valamilyen elitrõl, amely az igen gazdagok néhány százas klubjától a népesség felsõ deciliséig tágul, hogy így már el is veszítse elitjellegét. Ezzel szemben a társadalmi hierarchia alján, vagyis a különféleképp számított középosztálytól lefelé, nagyon sokan élnek, egyes tételezések szerint a népesség 40 százaléka. Csak éppen ennek a hierarchiának a szerkezeti elemirõl nem tudunk semmi érdemlegeset, ahhoz képest, amit a 20. század elsõ felében mintha az akkor élõk még tudtak volna. Voltak szavak, amelyekkel jelölni tudtak társadalmi nagycsoportokat.

Most talán azért nincsenek ilyen szavaink, mert nincs mit jelölni velük. Dehogynem! – vethetõ ellenem, itt van például a vállalkozó megjelölés. Másfél évtizede halljuk, mondjuk, önmegjelölésként is elterjedt, s klubjaik, érdekképviseleti szervezeteik vannak. Kétségtelen. S ezen kívül? Mert hiszen egy szerkezet nem egy elembõl, hanem konfliktusokkal terhelt, funkcionálisan kapcsolódó elemekbõl tevõdik össze. A Tar Sándor könyveiben könyörtelenül és kopáran ábrázolt világ az alulélõkrõl csak jobb híján, kényszerûségbõl, inkább csak megszokottságból mondható underclassnak, vagyis osztályalattinak, ha egyszer fölöttük semmiféle, se marxista, se másképp felfogott osztálytársadalom nincs.

Végül is mért olyan nagy baj, hogy egy társadalomnak nincs szerkezete? Vesztettünk már több illúziót is. Miért véljük – véli akárki? –, hogy van olyan magyar társadalom, amely szerkezetileg tagolt, csak éppen még nem fedeztük fel a tagoltságát? Mert régebben volt?

Magyarországon, mint a világ számos más országában, az osztálytársadalom leíró prezentálásával mindig baj volt. Az angol társadalmi fejlõdés ugyanis az egyetlen, amelyik leginkább megközelítette a 19. században az ideáltipikus osztálytársadalom sémáját. Ha osztálytársadalom, akkor Anglia. Minél inkább távolodunk azonban tõle földrajzilag, bármely irányban, annál komplikáltabb magyarázatok szükségesek a társadalomszerkezet osztályszerû leírásához. Ezen a társadalomra vetett tekintet ideológikuma tudott csak segíteni: ha terjedt az osztályszemlélet, akkor meg lehetett találni a társadalmi osztályokat. Sõt, ha elterjedt az osztályszemlélet, akkor rögtön kialakul a hajlam arra, hogy a megelõzõ történelemi korszakokra is kivetítsék. Ha azonban megroggyan az osztályszemléletbe vetett hit – a cselekvõk és szemlélõk osztálymeggyõzõdése – akkor sokan és gyorsan arra a belátásra jutnak, hogy soha a történelem során a társadalom “igazából” nem különült el konfliktusos társadalmi osztályokra.

Anglia – nemcsak birodalmának, hanem a 19. században az egész világának a magországa – osztálytársadalommá lett, a konfliktusos szembenállás értelmében. Nemcsak Marx Károly beszélt akkoriban burzsoáziáról és proletariátusról, hanem máig jelentkezõ nyelvi hatással Disraeli, Nagy- Britannia akkori miniszterelnöke a “két nemzet” fogalmát használta az országon belüli szembenállás minõsítésére (az amerikai angol bypartisan, vagyis pártok feletti fogalmának angliai angol megfelelõje a politikai nyelvben: one- nation politics). Ferdinand Mount könyvméretû esszéjében érzékletesen írja le azt a döbbentet, ami nem a munkásosztály, hanem a munkások puszta megjelenését övezte a 19. század elsõ felére. A bukolikus angol vidéken, vagy az egyébként csendes, vidéki városokban megrökönyödést, megdöbbenést keltett az addig soha nem látott gyárak addig soha nem tapasztalt zaja, bûze, s még inkább az ott nyüzsgõ, piszkos, fekete tömeg. Elõzõleg senki és sehol nem láthatott még ilyet: valami új, idegen és félelmetes jelent meg az angol tájban és a társadalomban. Dickens már az 1840-es években bejárta a walesi és közép-angliai iparvidékeket, s nagy botrányt okozó regényében, A nehéz idõkben fejezeteken keresztül ecseteli a zajos, fekete, iskolázatlan, istentelen, félelmetes tömeg nyomorúságát. A regénybeli Coketown városa ennek a jelenségnek vált fogalmává az angol beszédben (némileg hasonlóan, ahogy mi szoktuk emlegetni Móricz Zsigmond magyar vidéki városát, Zsarátnokot a korrupció jelképeként). Az ipari munkásság megjelenése új volt a nap alatt. 1819-ben a Manchester melletti Szent Péter-mezõn tömegesen gyülekezõ munkások miatt megrettent városi magisztrátus a felvonult katonaságtól kérte a parlamenti reformot követelõ szónokok letartóztatását. A kérelem teljesült, de közben a részben ittas huszárok és nemesi felkelõk tizenegy ember levágtak és több száz ember legázoltak. Továbbá sikerült néhány újságírót is lefogni a megrettent felsõbb osztályok érdekében fellépõknek, ami aztán, jellemzõen az akkori angol politikai állapotokra, részletes beszámolókban országszerte olvasható volt a lapokban. Ez volt – Waterloo nyomán – a nevezetes peterlooi mészárlás. Az ország vezetõi zavarban voltak.

Angliában már az 1600-as évek végén szorgosan munkálkodtak a statisztikusok õsei, akiket akkoriban politikai aritmetikusoknak hívtak. Gregory King például minden létezõ csoportot, réteget számba vett, és nemzetgazdasági hasznát megbecsülve felsorolt: lords, baronets, knights, esquires, gentlemen, persons in greater and less officies and places, merchants and traders, lawyers, clergymen and freeholders, farmers, persons in liberal arts and scientists, shopkeepers and trademen, artisans and handicrafters, naval and military officers… common seemen, labouring people and servants, cottagers and paupers, common soldiers, és végül: vagrants, gypsies, thieves, beggars stb. (E fogalmak részben lefordíthatók, részben nem, de történelmi magyar megfelelõik jól ismertek a hercegek, grófok, bárók szintjétõl a házas és házatlan zsellérek csoportjain keresztül a kóborlók, csavargók, tolvajok soráig.) Ebben a finoman tagolt, rendi világban a városokba tömörülõ ipari munkásság – és körülményeinek érzékszervekkel felfogható különössége – nem egyszerûen ismeretlen volt, hanem, megdöbbentõen új. Az angliai munkásságról 200 év óta számos, egymással vitában álló, jelentõs, nagy könyv született – többek között a marxizmus elmélete. Az azonban, hogy a munkások döbbenetet és félelmet keltõ újszerûsége az osztályszemlélet megalapozója – nos, ez többnyire nem vita tárgya. Ez a “kis termetû, fekete népség” – ahogy Froissart írt a lovagok szemével a parasztokról a francia parasztháború idején, s ezt szinte szó szerint konstatálják visszatérõ csodálkozással beosztottjaikról a brit tisztek még az elsõ világháborúban is – ismeretlenségében kiszámíthatatlannak és idõnként félelmetesnek tetszett. Mi sem jelzi ezt jobban, mint 1848 nevezetes, londoni eseményei. A Temzétõl délre, a Kennington Common rétjén 40 ezernyi munkás gyûlt össze, hogy a chartisták irányításával kérelmet fogalmazzon a Parlamenthez sorsuk jobbrafordulásáért. A sikertelen, s egyébként békésen lezajlott petíciózás közismert. Az talán kevésbé, hogy a munkások készülõdésétõl megrettent vezetõ rétegek önszervezõdéseként 200 ezer, durungokkal felfegyverkezett konstábler (ma önkéntes rendõrnek mondanánk?) verbuválódott a tisztes polgárokból és jeles személyiségekbõl. A katonaságot a Towerben és más londoni középületekben helyezték el, és felfûtötték a gõzkompokat arra az esetre, ha a katonaságot át kell szállítani a Temzén a rend helyreállítására. A parancsnoki feladatot a waterlooi gyõztesre, az agg Wellington hercegre bízták. Ez idõ tájt a magyar urak a pozsonyi diétán állítólag a legenda szerint Petõfi vezette, s a Rákos mezején gyülekezõ parasztoktól rettentek meg – de a krónikák szerint ez ellen tevõlegesen semmit sem tettek. Anglia felsõbb osztályai viszont a középkortól ismert parasztlázadásokhoz képest, valami újtól tartottak. Olyannyira tartottak, hogy félelmükben sikerült upper classá egységesülniük. Marxszal vagy marxizmus nélkül, az osztályszemlélet, s ahogy akkor ott nevezték, a “két nemzet” látásmódja elterjedt, bevett, s máig ható szemlélet lett Angliában. A beleszületettség megszokottságával ismert és elfogadott, sokrétû rendi társadalom a 19. század közepére osztálytársadalommá szimplifikálódott a mérvadó kortársak szemében, s ez a személet a világközpont Angliából szertesugárzódott. A Téli Palota elõtt silbakoló vöröskatona 1917-ben az amerikai újságíró kérésére ezért állította csökönyösen – tekintet nélkül akármi társadalomfelmérõ empíriára –, hogy csak burzsoá és proletár van.

Ezt az osztályszemléletet, ma sokan csak elvakultságnak, osztálygyûlöletet szító propagandának tekintik, mert társadalomstatisztikai, foglalkozásszerkezeti stb. adatokkal szinte soha nem támasztható alá – s annál kevésbé, minél messzebb vagyunk Angliától. De hát nem is a társadalomstatisztikai részkategóriákban volt az osztálytársadalom lényege, ami száz éven keresztül meghatározóan befolyásolta az európai történéseket, hanem annak politikai észlelésében. Talán mégsem véletlen, hogy a két háború közötti Magyarországon nem csupán a marxista kommunisták és szociáldemokraták, hanem sokan mások, maga Bethlen István miniszterelnök is esetenként értelmes társadalomjellemzõ fogalomként használta az osztályok és a proletariátus fogalmát. Magyarország társadalmáról akkor ilyen volt a politikai észlelet. Mára ez teljesen megváltozott.

Mindez mintha veszteségnek hangzana. S veszteség is szemléleti megszokottságainkat nézve, mint olyannyi más az individualizáció hosszú-hosszú menetelése során. Ennek mentén hallatszik az identitásvesztés szomorú tárogató-szava szakadatlan. Hová lett a parasztság, az emeltfejû munkásöntudat, a polgári tartás, és a többi?! A társadalmi nagycsoportokból tömegesen kilépõ egyén azonban nem szûnik meg tudatos, közösségi lénynek lenni, csak közösségi identitását kevésbé a készen kapott keretek között keresi. Lehet, hogy inkább a maga fabrikálta csoportokban, az úgynevezett perszonális közösségekben találja ezt meg?

Felhasznált irodalom

Beck, U.: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társtud. Társaság – Századvég Kiadó, 2003, Budapest.

Dickens, Charles: Nehéz idõk. Európa, 1960, (eredetileg 1854-ben) Budapest.

Enyedi Zsolt: Pillér és szubkultúra. Politikatudományi Szemle, 1993/4.

Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Osiris, 1998, Budapest.

Enyedi Zsolt: A voluntarizmus tere. A pártok szerepe a törésvonalak kialakulásában. Századvég, 2004/3.

Froissart krónikája. Gondolat, 1971. Budapest.

Gazsó Ferenc: Volt egyszer egy állampárt. Társadalmi Szemle, 1996/11.

Gazsó Ferenc: Nomenklatúra és törésvonalak. Társadalmi Szemle, 1997/6.

Gedeon P. – Pál E. – Sárkány M. – Somlai P: Az evolúció elméletei és metaforái a társadalomtudományokban. Napvilág Kiadó, 2004, Budapest.

Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris, 2001, Budapest.

Hirschman, A. O.: Az érdekek és a szenvedélyek; Politikai érvek a kapitalizmus mellett annak gyõzelme elõtt. Jószöveg Mûhely Kiadó, 1998, Budapest.

Janos, A. C.: Politics and Paradigms: Changing Theories of Change in Social Sciences, Stanford University Press, 1986, Stanford.

Katz, R. – Mair, P.: A pártszervezet változó modelljei és a pártdemokrácia. Politikatudományi Szemle, 2001/3.

King, Gregory: Natural and Political Observation and Conclusions upon the State and Condition of England. 1696 (lásd a G. Kingrõl a http/www.york.ac.uk/math/ histstat/ stb. helyeket).

Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Osiris, 2000, Budapest.

Kolosi Tamás – Róbert Péter: A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobilitásának fõ folyamatai a rendszerváltás óta. In Társadalmi riport – 2004. Szerk.: Kolosi Tamás, Tóth István György, Vukovich György, TÁRKI, 2004, Budapest.

Körösényi András: Nomenklatúra és vallás. Törésvonalak és pártrendszer Magyarországon. Századvég, 1996/1.

Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris, 1998. Budapest.

Lipset, S. M.: Political Man. Doubleday and Co., 1960, New York.

Lipset, S. M. – Rokkan, S.: Party Systems and Voter Alignment: Cross Natonal Perspectives. The Free Press, 1967, New York.

Löfler Tibor: Predomináns törésvonal és törésvonal-politika a magyar pártrendszerben. Politikatudományi Szemle, 2002/1–2.

Magda Pál: Magyarországnak és a határõrzõ katonaság vidékinek legújabb statisztikai és geographiai leírása. Pest, 1819.

Mount, Ferdinand: Mind the Gap: New Class Divide in Britain. Short Books, 2004, London.

Pahl, Ray: On Friendship. Blackwell Publisher Co., 2000, Oxford.

Társadalmi helyzetkép – 2003. KSH 2004, Budapest.

Romsics Ignác: Múltról a mának. Osiris, 2004, Budapest.

Rorty, Richard: How many grains make a heap? London Review of Books, 20 January 2005.

Young, Michael: The Rise of Meritocracy, Penguin.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.