A Véreskezû grófnõ után kutatva a Birodalom gyomrában

A vén Osztrák–-Magyar Monarchia egy kicsinyeskedõ bürokratikus gépezet volt. Ügyes kezek a legjelentéktelenebb, legvisszataszítóbb részleteket is aprólékosan lejegyezték. Egy pitiáner tisztviselõ hét csirkét kapott azért, mert megtalálta egy hitvány megyei földesúr szökött jobbágyát. Lejegyezve. “Hét csirke, jobbágy elkapva.” A szökött jobbágyra tíz korbácsütést mértek a város fõterén és láncra verve vitték vissza gazdájához. Lejegyezve. “Tíz korbácsütés. Jobbágy felépült.” Ez a jelentéktelen eset véletlenül került elém, évszázadokig nem verte le senki a port aktájáról, csak éppen egy olyan dokumentum halmaz környékén volt, aminek fontossága viszont megkérdõjelezhetetlen.

Küldetésem volt. Közel négyszáz éve, 1611-ben, Báthory Erzsébet magyar grófnõrõl, Magyarország egyik legjelentõsebb családjának tagjáról kiderült, hogy megölt négyszáz fiatal lányt. Néhány ember szerint vérükben fürdõzött, hogy szépségét megóvja, mások szerint pedig okkult praktikákat ûzött. Eltökélt szándékom volt, hogy kiderítsem az igazságot a notórius Véreskezû grófnõrõl, akinek cselekedetei mítoszként, legendaként virágoztak, ugyanakkor életének története pletykákon alapult, és nemigen érdemesítették kutatásra. Az ügyének tárgyalásán elhangzott háromszáz tanúvallomást nagyon sokáig titokban tartották, egészen addig, amíg kortárs történészek rájuk nem bukkantak és el nem kezdték tanulmányozni õket. Biztos voltam abban, hogy egy sima látogatás a Magyar Országos Levéltárba elégséges lesz ahhoz, hogy napvilágra hozzam a dokumentumokat. Tévedtem. A grófnõ még mindig rejtõzködött. Továbbra is minden titokzatos volt körülötte, csakúgy, mint évszázadokon át.

A Magyar Országos Levéltár hatalmas épülete a lankás budai oldalon helyezkedik el, a palota és más királyi hatalmat jelképezõ épületek mellett. Ezeréves hivatalos magyar történelem ékelõdött határozottan ezekbe az idõ és a háborúk viharait átélt dombokba. Szigorú segítõm, Angi János. a második legnagyobb magyarországi város, Debrecen egyik történésze felhívta figyelmemet a mohás templomfalba ágyazódott török ágyúgolyókra, a II. világháborús bombák okozta sérülésekre és az orosz tankok gépfegyvere ütötte ragyafoltokra a várfalon 1956-ból. A legkeményebb ütközetek a vártól nem messze levõ, találó nevû Moszkva téren zajlottak.

Budapesten már alig találhatóak orosz elnevezésû helyek. A szovjet utcanevek kitöröltettek. Angi professzor, egy ritkán elõforduló könnyed pillanatában elmondott egy régi antikommunista viccet, majd gúnyoson megjegyezte, hogy “megszûnt a viccelõdés Magyarországon. Minden vicc a régi idõkbõl, a kommunista idõkbõl való.” Ezt a véleményt késõbb egy nagyon fontos embertõl, Kodolányi Gyula írótól is hallottam. Õ jelenleg a miniszterelnök külügyi tanácsadója. A kommunista idõk viccei, amelyek Ulánbátortól Budapestig kisebb eltéréseket leszámítva hasonlóak, nyomon követhetõek, de mára felszívódtak. A kapitalizmus sokkal, de sokkal komolyabb.

A késõ tizenhatodik században, Báthory grófnõ idején, nem nagyon lehetett okot találni a nevetésre. A háború szinte állandóan jelen volt. A katolikusok és protestánsok közötti ellentétek máglyát máglya után gyújtották a boszorkányok alatt, a nemesek halálra kínozták szolgáikat, a várak huzatosak voltak, és mindenki fizikai fájdalomtól szenvedett. Hasogatott a fog, sajgott a szem, üszkösödött a seb. Az egyetlen hivatalos gyógymódnak a vérzés számított. Ha boszorkányok nem kutyulják fõzeteiket, akkor a sivár szenvedésen kívül semmi nincs. Hébe-hóba, természetesen a dalnokok megpengették húrjaikat; szerelmi bánatról és hõsökrõl énekeltek, gyönyörû templomok épültek, tavaszi fesztiválok, és farsangi ünnepélyek szervezõdtek, hogy enyhüljön az unalom. Ebben a megvilágításban mindenféleképpen elõrehaladás történt Magyarországon.

A várban ahol a Levéltár található, buzgó turisták rajai nyüzsögtek, és fényképezõ- gépeiket a Mátyás-templom lenyûgözõ gótikus épületének kapujára irányították. A gazdagon díszített kapu kitárult, és egy apró ember – több nagyra nõtt kíséretében – lépett a templomba. Villogtak a fényképezõgépek. Major angol miniszterelnök látogatott el a várba. A Habsburg Birodalom minden fõvárosában vagy volt fõvárosában áll egy vár a dombtetõn. Prága híres vára, miután évszázadokig volt óvóhelye lelkibeteg uralkodóknak – mint például Rudolfnak, aki alkimistákkal és asztrológusokkal vette magát körül –, volt Kaffka A kastély címû regényének helyszíne, ami a Habsburg bürokrácia víziókkal teli története, és melynek elolvasása minden bizonnyal megkönnyíti a dolgát akármelyik európai vár látogatójának. Nem is olyan régen a prágai vár volt a célja annak a tömegnek, amely “Havelt a várba!” kiáltással döntötte meg a kommunizmust. Havel valószínûleg olvasta a regényt, beköltözött a várba, de kétségtelenül azt kívánta, hogy máshol legyen.

Mindenesetre az angol miniszterelnököt és az õt követõ turistákat elhagyva megérkeztünk a Levéltár hatalmas, négy-öt futballpályányi homlokzatához. Valahol ott benn rejtõzködtek azok a dokumentumok, amelyek elárulják nekem Báthory Erzsébet titkait, hogy ki volt ez a “gyönyörû nõ”, ahogy egyesek vallják. Lehet szépnek egyáltalán nem volt mondható, kutyának inkább. A következõ napokban sokat hallottam errõl az ellentmondásról, és csak miután Pesten, a Nemzeti Múzeumban megnéztem portréját tudtam kialakítani véleményemet, miszerint lehet, hogy szép volt, de rosszul festették meg, és így nehéz eldönteni. Willema Gizella, az élénk, franciául beszélõ kurátor vitt el abba a boltíves terembe, ahol megnézhettem a Véreskezû grófnõ és férje, Ferenc portréját. Ferenc a félelmetes harcos, akirõl az a hír járja, hogy szeretett törököket kibelezni, és ez a tevékenysége felesége tetteivel ellentétben dicsõnek volt minõsítve. Amint ott álltam a házaspár életnagyságú képe elõtt, Gizella kisasszony kifejezte megdöbbenését az emberek a grófnõ iránti egészségtelen kíváncsisága okán.

– Miért nem bátor és nemes magyar asszonyok érdeklik õket, mint például a grófnõ anyja, aki kulturált volt és tehetséges? – Nem tudtam válaszolni a kérdésre, viszont megkérdeztem, hogy õ szépnek találja e a grófnõt.

– Az elme az, ami gyönyörû! – csattant fel az ingerült kurátor. Visszhangzott hangja a hatalmas teremben, de a szépség kérdése nem halt el. Egy másik kutató, egy történész mondta, hogy a szépség kérdése fontos valami, mert ha a grófnõ szép, akkor odafigyelnek rá, és nem kellett volna forró szögeket veretnie szüzek ujjbegyébe, a körmük alá. Vérszegény vitaalap.

A magyar nõk, legalábbis Budapest utcáin, gyönyörûek. Öltözékük egyaránt divatos és provokatív. A testszínû, testhez feszülõ ruháktól kezdve a fekete melltartón át az egyenesen Rómából és Párizsból származó divatos csodákig mindent viseltek. Ugyanakkor Báthory Erzsébet hosszú, kényelmetlen ruhát viselt számtalan redõvel, és csak egyetlen szomorú ékszer éktelenkedett nyakán. Nagy, fekete szemei valami bizonytalan jövõbe néztek pont a vállam felett. Elképzelhetõ, hogy ha tûsarkú cipõben és mikro-miniszoknyában járhat, akkor nem öl meg senkit.

Abban a pillanatban, amint János és én beléptünk a tiszteletre méltó Levéltár elõterébe, egy rendõr állított meg minket. János magyarázott neki valamit, ami valahogy így hangzott “ez a gazdag amerikai be szeretne menni a Levéltárba, hogy lenyúlja csodálatos nemzeti örökségeink egyikét.” Ez úgy látszik bejött, mert engedélyt kaptunk a márvány lépcsõk megmászására. A folyosón nehéz faajtók sora nyúlt a végtelenbe, a falon a nemzeti örökség egyes jelenetei voltak megfestve: királyok szemlélik paraszt felkelõk lefejezését, lovagok vonulnak hullák között, miközben füstölgõ várak égnek a távolban stb. A tizenhetedik századból származó dokumentumok az egyik ilyen ajtó mögött hevertek, pontosabban a 28-as számú mögött. A hosszú, fényes mahagóni asztalnál fehér hajú férfiak és egy alacsony, fehér hajú nõ nézett vissza a múltba az asztalon fekvõ sárgult tekercseken keresztül. Egy borotválatlan, gyûrött ruhájú férfi üdvözölt minket. János még egyszer elmagyarázott valami ilyesmit “ezt az amerikait a nemzetközi kapitalista bûnszövetkezet küldte, hogy beszennyezze a mi csodálatos Báthorynkat.” Ez is mûködött. A gyûrött férfi egy sötét színû, ólomüveges Biedermeier vitrinhez vezetett és elkezdte kivenni a nyilvántartási könyveket. A listák ezekben a könyvekben nem követtek semmilyen, civilizált ember ismerte sorrendet. Nem voltak sem ABC-, sem kronológiai sorrendben, és témakörönként sem voltak felosztva. A következõ néhány órában ezekben a katalógusokban próbáltunk rábukkanni a grófnõre.

Sokáig csak a rokonairól találtunk feljegyzéseket még azokból az idõkbõl, amikor a magyarok erdei állatok vérét itták a telihold tiszteletére (dicsõ ünnepeken szüzeket áldoztak) egészen addig, amíg a pápa kitaszítottnak nem nyilvánította sámánista isteneiket. A gyûrött férfi, aki kutatóként dolgozott a Levéltárban, azt állította, hogy soha nem hallott Báthory grófnõrõl és vétségeirõl. Legalábbis János ezt mondta a közelgõ esti homályban, miközben a könyvkupacok halomba gyûltek elõttünk. Végül találtunk egy pár levelet, amit az ország nádora írt királyának, II. Mátyásnak. Bár ezek a levelek latinul íródtak, a grófnõ gyakran felbukkanó nevét nem volt nehéz kiszûrni. Az évszám, 1611, megegyezett az általam ismerttel. Másolatokat kértem ezekrõl a dokumentumokról. Eddigi tapasztalataim alapján arra számítottam, hogy ez problémát okoz, mivel az eredeti pergamenen foszladozott és fakult volt a tinta. De Magyarországon semmi nem kiszámítható. Egy adminisztrátor srác vidáman fénymásolta le számomra a király kézírását.

A sikertõl felbuzdulva elhatároztam, hogy belevetem magam a budapesti éjszakába. A Duna másik oldalán, Pesten, a divatos új hoteleknél, végig a korzón drága kávéházak nyomatékosították a kapitalista Magyarország nouveau gazdagságát. A kaszinók csillogó bejáratainál hazai gyártmányú milliomosok nyomták Mercedeseik és BMW-ik kulcsát szmokingos parkoló õrök kezébe. Lefagyasztóan drága koktélt ittam a Nautilis Nightclub and Restaurant nevezetû helyen, aminek belsõ tere szinte egészen akváriumokból épült, és gyönyörû nõk selyem harisnyáikban az angolt gyakorolták több nyelven beszélõ szépfiúkkal. Lábuk alatt és fejük felett tropikus halak úszkáltak, miközben arany tányérokról kaviárt és polipot, àla Provençale, eszegettek. A szépfiúk, legtöbbjük pocakos és kopasz, magas címletû német márkával fizettek és angolul beszéltek a pincérrel, és csak akkor váltottak magyarra, amikor az feltétlenül szükségesnek látszott. Mint például a toaletten, ahol a személyzet más nyelven nem értett.

Az újgazdagok a kommunizmus bukása után fronthangulatot árasztó Budapesten oly gyorsan bukkantak fel, mint a földbõl kinövõ gomba. Új üveg- és márványépületek emelkedtek a magasba, császárkori kávéházak újultak meg, visszaidézve a régi dicsõséget; az utcákon egzotikus gyümölcsöket áruló kereskedõk nyüzsögtek, a taxik egymásba értek, és az árak majdnem megegyeztek a párizsi és tokiói árakkal.

Egy hajdan népszerû, komoly olvasótáborral rendelkezõ értelmiségi ismerõsöm mondta, hogy az õ irodája sógorának sikereit követi komoly érdeklõdéssel. A sógor zöldségesként kezdte 1990-ben és most két mini áruház, két zöldségbolt és egy mosoda tulajdonosa. A két rövid év alatt, miközben a zöldséges meggazdagodott, az egykor jó nevû értelmiségi, aki segédkezett a kommunista kormány megdöntésében, a tiszteletreméltóságból és jólétbõl mellõzésbe és szegénységbe csöppent. A fizetése, más értelmiségiek és az állami tulajdonban levõ gyárakban dolgozók fizetéséhez hasonlóan, alig fedezi megélhetését. Az értelmiség egyre növekvõ ironikus csodálattal figyelte annak idején jelentõs befolyással bíró mûveik patetikus áruba bocsátását, és olvasótáboruk zsugorodását. Nem pontosan erre gondoltak, amikor megbuktatták a kormányt. Azt tudták, hogy néhány embert fel kell áldozniuk, csak azt nem tudták, hogy ezek õk maguk lesznek.

Egy gyötrelmes éjszaka után, csipkegalléros polipokról és végtelen kõkamrákban kibelezett törökökrõl álmodtam. Ismét Budapest. A város már reggel nyolckor szürke és szennyes. A kapitalizmus egy másik elõnye az autóforgalom ugrásszerû növekedése és a légszennyezõdés. Az európai fõvárosok mindkettõben a világ élén járnak. Budapest gyönyörû kõoroszlánjainak, szökõkútjait díszítõ nimfáinak és épületeinek domborzati szobrait kénes sav emészti. Barátom, János a Hertz Irodában várt, ahol béreltünk egy Opelt. Magyarország nyugati és Ausztria keleti részébe indultunk, az egykor hatalmas Báthory birtokra. Meg akartam nézni a grófnõ várait.

Apró, mongol sisakra emlékeztetõ szénakazlak pöttyözték a tájat. A minimális formaság betartásával hagytuk magunk mögött a magyar, majd az osztrák határt. Ez kisebb fajta csodának számít egy olyan környéken, ahol nemrég még szögesdrótkerítés és fegyveres rosszindulat uralkodott. Az útlevelembe pillantó mosolygó, közvetlen emberek az elsõk között lehettek, akik nem számítottak arra, hogy fegyveres lovasok rohanják meg õket a dombok felõl.

Gyönyörû napunk volt, szelíd kék éggel felettünk. A Lockenhause vár úgy bukkant fel, mint egy Disney-látomás. Báthory grófnõ egykori vára, amit Paul Keller professzor restaurált, egy impozáns kõvár rengeteg belsõudvarral, teremmel, toronnyal és lépcsõvel. A grófnõ arról volt híres, hogy a lányokat a fõtorony felsõ szobáiban ölte meg, és én szinte láttam kontúrjaikat a hûvös homályban. Az egyik belsõudvar magasából a zölden és békésen hullámzó, szelíd osztrák és a magyar vidék tûnt fel elõttem. Egy csigalépcsõn ereszkedtem le egészen addig, amíg olyan keskeny nem lett, hogy tovább nem mehettem. Fekete lyuk tátongott lábaimnál. Egy pillanatra az a félelem fogott el, amit egy rab érezhetett. Lockenhause vára valószínûleg börtön volt, urainak és szolgáinak egyaránt. Nem volt más, mint egy bonyolult, kõbõl épült kínzógépezet, kígyózó, nyirkos csatornákkal, rejtett járatokkal, masszív cellákkal. Az egyik kínzókamrában Keller professzor összeállította a grófnõ néhány játékszerét. Középen egy impozáns, életnagyságúnál nagyobb vasszûz magasodott. Ez egy kétarcú szobor, amely kinyílt, hogy a belsejében lévõ éles nyársakkal átölelje áldozatát. A grófnõ állítólag arra kérte a lányokat, hogy belül is tisztítsák meg a szüzet. Alig, hogy közel kerültek hozzá beindítottak egy rejtett mechanizmust, a szûz kezei kinyúltak, elkapták a lányt és a szobor bezárult. Ottlétemkor gyerekek futkostak a szûz körül, megérintették a vasnyársakat, hogy érezzék élességüket, miközben szüleik fényképezték õket. A helyiségben a szûz-lyukasztó szûzön kívül volt egy keskeny kanapé is, amin rozsdás láncok lógtak, két kõlabda függött a csapóajtón és különbözõ bilincsek, prések és fogók, amelyek funkcióját csak kitalálni lehet. Bizonyos oknál fogva a fényképezõgépem felmondta a szolgálatot, ezt a grófnõ jelének tulajdonítottam, miszerint bizonyára nem akarja, hogy zavarogjak uradalmában.

János barátom, aki eddig türelmesen viselte, hogy kényeztessem fantáziám, szólt, hogy elérkezett az ebéd ideje. János történész volt, de igaz szenvedéllyel viseltetett az evés iránt. Két nappal együttlétünk után rájöttem kapcsolatunk permanens motivációjára: türelmesen várt rám addig, amíg el nem jött az evés ideje, amikor is elvezetett az elképzelhetõ legdrágább étterembe, ahol én fizettem. A Lockenhause vár tavernája egy középkori pince, ahol elfogadták az American Expresst mint fizetõeszközt. Az étel is középkori volt: savanyú káposzta ágyon heverõ óriási kolbász körülvéve sült krumplival, ami baltával lett kihasítva egy történelem elõtti idõkbõl származó burgonyából. Figyeltem, amint János elbánik vele és közben legurítottam egy hatalmas korsó barna sört. Azt ettem, amit errefelé salátának hívnak.

A keresztúri vár felé helyes osztrák falvakon utaztunk keresztül: mindegyikben plakátok mutatták a nemrég lezajlott választásokon résztvevõ jelöltek arcát a DANKE (köszönöm) szóval alattuk. Ezek, mint János magyarázta, a vesztes jelöltek arcképei, akik valahogy mégis úgy érezték, hogy köszönetet kell mondaniuk a szavazóknak. Az osztrákok rendkívül barátságosak. Amikor megálltunk kávézni és a helyes útirány után érdeklõdtünk, valami érthetetlen oknál fogva mindenki túláradó köszönetben részesített minket.

A keresztúri vár egy rozsföldön állt és a lánckötésû kerítés egész hosszában pipacs piroslott. Komor tornyai és nyirkos épületei zárva voltak a közönség elõtt. Próbálkozásom, hogy rést találjak a kerítésen sikertelennek bizonyult. Meglepetésemre, az osztrák gyerekek nem lukasztották ki a kerítést, ami egészen szokatlan. Valószínû, hogy a környék lakói még emlékeznek a lányaikat meggyilkoló melankolikus grófnõre.

Az eddig hibátlanul kék ég sötétedni kezdett. Vihar közelgett. Ugyanekkor, az egész idõ alatt a gyengélkedõ Opel riasztóan kezdett viselkedni, és a vidéki út kellõs közepén, távol minden emberi lénytõl, leállt. Az útról csak a keresztúri vár baljóslatú tornyai voltak láthatóak.

Immár meggyõzve arról, hogy egy õsi rontás függ felhõként fejünk fölött öt kilométert botorkáltunk a legközelebbi faluba. Egy rém kövér szerelõt vettünk rá, hogy megvizsgálja problémánkat. Ahogy elindultunk visszafelé az esõ is rákezdett. Mûanyag lepel alatt görnyedve, kételkedve nézett a motorháztetõ alá. Amikor felemelte szemét, kijelentette, hogy az Opelnak annyi. Az elektromos berendezések, legfõképpen az akkumulátor (battery), teljesen tönkrement. János ekkor tette legemlékezetesebb megjegyzését. “Báthory, battery.” Ez a két szó testesítette meg azt, amit akkor éreztem.

Az eposzi méretû szerelõ azt ajánlotta, hogy töltsük a faluban az éjszakát, és reggel hívjuk fel a Hertz Irodát. A faluban János elérte a budapesti Hertz ügynökséget. Azt ígérték, hogy küldenek egy vontatót, ami minket is visszavisz. A helyi tavernában eltöltött négy mélabús óra után, amit pontosan és kedvesen bezártak, az utcán vártunk a kocsira. Az esõ lecsendesedett, a keresztúri vár tornyai láthatatlanok voltak, és nekem egyre növekvõ feszültségérzetem támadt. János megint éhes lett, és az étterem megközelíthetetlensége mélységesen nyugtalanná tette. Minden ok nélkül elkezdte szidni a cigányokat, akik szerinte tönkreteszik Magyarországot. A románokat se szerette és egyértelmûen nem volt elbûvölve az amerikaiaktól sem. Nem lehet, hogy a grófnõ megszállottja? Gondoltam magamban. Végre megérkezett a vontató.

Összenyomorítva és némán ültük végig a hat órát Budapestig a szûk fülkében. Reggel háromra értünk oda. Csodálatos módon még ebben az idõben is rengeteg étterem volt nyitva. A megújuló fenyegetést elkerülvén beleegyeztem, hogy együnk valamit. János pillanatok alatt talált egy helyet, ami topless bár és kaszinó volt, amellett hogy túlfõtt akármit szervíroztak valami rejtelmes szószban. Ekkorra már fáradt agyam földöntúliakról alkotott kísérteties képeket, akik lassan, de biztosan felemésztik józanságomat.

Megoldottam, hogy ne a Véreskezû grófnõ kerüljön ki gyõzedelmesen. Felhívtam Péter Katalint, Magyarország egyik legkiválóbb történészét, aki könyvet írt Báthory grófnõrõl. Elmondtam neki, milyen nehézségekbe ütközik a legfontosabb dokumentumok – fõleg amelyek a grófnõ tárgyalásával foglalkoznak – beszerzése a Levéltárban. “Talált valamit?” kérdezte. Bevallottam, hogy találtam néhány II. Mátyás királynak címzett, latinul írt levelet. Beleegyezett, hogy utánanéz a dolognak. Péter Katalin a komoly, értelmetlenséget nem tûrõ tudós egyenként állt neki a tizenhatodik századi grófnõvel kapcsolatos feltételezéseim lerombolásának. Elõször is, mondta, boszorkányságnak és sátánizmusnak soha semmi köze nem volt az egészhez. Másodszor, senkinek nem állt érdekében, hogy elrejtse a dokumentumokat. Harmadszor, saját könyve is mindenféle olyan babonás idióta komoly ellenállásába ütközött, akik a grófnõ tragédiájának többet tulajdonítottak, mint az igazságnak. Báthory grófnõ õrült volt, fejezte be Péter Katalin. Ez egy szomorú tény, és õ sajnálatot érez iránta. Ennyi.

Még mindig a döglött akkumulátor hatása alatt nem éreztem magam teljesen meggyõzve.

– Nem tapasztalt semmiféle szerencsétlenséget? – erõsködtem.

– Soha.

– Rémálma sem volt? – folytattam reménykedve. – Csak voltak rémálmai, miután elolvasta azokat a vallomásokat.

– Nekem nincsenek rémálmaim – mondta Péter Katalin határozottan, és széttárta karjait. – Na, akkor lássuk, mit talált.

A történész szétterítette a dokumentumokat a márványasztalon és elszántan nekilátott tanulmányozásuknak. Egy idõ után megváltozott az arckifejezése. Elõször elkeskenyedett a szeme, utána hitetlenség mutatkozott az arcán, végül elsápadt. Sokáig csak bámulta a latin kézírást. Amikor rám nézett szeme fürkészõ volt és tanácstalan.

– Mi van? – kérdeztem. Megijedtem anélkül, hogy tudtam volna mitõl.

– Húsz évig dolgoztam ezen az ügyön – mondta csípõsen –, és soha nem találkoztam ezekkel a levelekkel.

Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy elfussak. Megkérdeztem tõle, hogy mit tartalmaznak a levelek. A kiváló történész lassan és megfontoltan elmagyarázta, hogy ezek a levelek annak a néhány prédikátornak a részletes vallomását tartalmazzák, akiket Báthory grófnõ boszorkányságra és sátánizmusra vett rá.

– Ha ismerem ezeket a leveleket, másképpen írom meg a könyvem.

Ott ültem a budapesti hangzavarban és féltem megmozdulni. Vagy azért, mert õrült vagyok, vagy pedig azért, mert valamiféleképpen kiválasztott lettem. Belebotlottam a tutiba. Végül Péter Katalin újra megszólalt.

– Maga nagyon szerencsés – mondta. (Nem volt tudomása Jánosról és az Opelrõl.) – A saját archívumomból adok magának fénymásolatokat. Vigyázzon a grófnõre!

Másnap megkaptam Péter Katalin hatalmas archívumát magyarul és latinul. Milyen szerencsés voltam? Ha belegondolok, hogy fordítót kell találnom több száz oldalnyi, kusza írású, különös idõbõl származó dokumentumhoz, és a gondjaimra van bízva egy õrült grófnõ, aki kínzott, gyilkolt, boszorkánysággal foglalkozott, akkor… Viszont, amennyiben az ember író – és ez valóban szerencse – ne foglalkozzon a nehézségekkel.

Mesémet egy olyan történettel fejezem be, amelynek a felszínen talán semmi köze nincs a véres magyar grófnõhöz. Ugyanakkor…

Egy minden hájjal megkent utazó, mint én, tudja, mit kell pakolni. Egyhetes magyarországi tartózkodásomra a férjen-el-az-ülés-alatt csomagomat vittem, tele az ilyenkor feltétlenül szükséges holmikkal. Két farmer, három póló, és egy ing, ami akkor kell, amikor Fontos Emberek Meghívnak Egy Nagyon Drága Étterembe és több kilónyi könyv, sajnos. A szállodában a szobalány kezébe nyomtam ruháimat, és keményítve, vasalva kaptam vissza õket. Ennyi tiszteletet Amerikában még soha nem tapasztaltak. A Budapesten töltött utolsó napon elmentem ajándék után nézni. A Duna-korzón sem érdekeset, sem árban elfogadhatót nem találtam a mûparasztok árulta hímzések és szõrmesapkák sorai között, és elhatalmasodott rajtam a tapasztalatlan vásárló érzése, akinek két választása van: a szeretett ember rejtett rosszallásának elviselése, vagy az öngyilkosság. Ekkor, egy sikátorban rátaláltam a könyvet olvasó, magányos mézárusra. Ezekben a mézes kancsókban, a vöröses magyar mézben még ott van a méhviasz, és ez az, amit tökéletes ajándéknak gondolok, mert hordozza az édesség üzenetét, ugyanakkor praktikus is. Mármint: ki nem szereti a mézet? Ezek az egzotikus méhek alvó pipacsmezõkön és rozsföldeken eltöltött idegen nyarakról álmodtak munka közben. A mézes kancsót beékeltem a férfi divatáru és a Báthory grófnõ papírjai közé, és repülõre szálltam. Amikor kipakoltam az egyik kancsót törve találtam, farmerjaim, ingjeim és a középkori dokumentumok fénymásolatai méztõl ragadtak. Sehogy nem tudtam ledörzsölni a szürrealista pirítósról a ráragadt mézet és így most egy olyan furcsán édes papíron dolgozom, ami a legkeserûbb és leggroteszkebb mesét tartalmazza, amit valaha elmondtak.

Ha ez nem irónia, akkor semmi nem az.

(1991.–9.2)

FORDÍTOTTA GYUKICS GÁBOR

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.