Gágogás az éjszakában

“Estenden, mikor feljött már az égre a napválasztó csillag is, szikorkát becsípve hazafelé andalgok. A deszkapallón szembejön vélem egy ficsúr, s tüzetesen föltekinti becseim. Szépnek ugyan nem szép, de nem is csúf; középmagas, elegant, a fején fekete kalap, a kezében sétapálca.

Micsoda aljas provokáció: szembejön velem egy vadidegen meztelen nõ – állig felöltözve… Mellém érve, szemét a szemembe mélyeszti, oly élesen, hogy semmi kétséget sem hagy szándékai felõl. “Tégy magadévá!” Szóval persze nem mond semmit. De hát kell-e szólnia? Egyetlen tekintete kihívóbb, szemérmetlenebb, egyértelmûbb, mint a férfiak legrámenõsebb fûzgéje. Nem is szólva a testébõl kibocsátott szagok titkos jelrendszerérõl: harci kedv-szag, hódíthatnék-szag, pározhatnék-szag tömény elegyérõl. Letöppedjek intellektusom méltóságos ormairól ehhez a libához – én, égi és földi tudásnak fáklyája, értelemnek magasztos kelyhe, kit kéj és öröm jól nem lakat? Aláereszkedjek a testbe, megmerüljek a szellemembe csimpaszkodó, csak zabálni, nyüzsögni, bagzani, mindent elemészteni vágyó élõsdi hús-zsák bûzös dágványában? Aljasodjak gyagyás kankutyává, akit a fasza csóvál, s aki folyvást pinaszag után szimatol? Hát jó. Ez egyszer – de utoljára, és csak a játszódás kedvéért – üljünk föl a libidó libikókájára, lássuk, mi sül ki belõle!

Megáll s megszólít: “Pardon, hölgyem, elfogadná karomat?”, “Bocsánat, drága hölgy, beszédem volna magával…”. “Szép jó estét, kisasszonyka, hogy s mint? Hová oly sietve, még orra bukunk…” – így valahogy. Mindössze annyit tudhatok meg róla, hogy Rheingold a neve, s hogy “alchymiát studíroz”. Leszólítottál, lovag úr, szexuális tárgyként konstituáltál országnak-világnak szemei elõtt. Tojtál arra, kíváncsi vagyok-e rád, azt sem vártad meg, hogy szemed közé nézzek. Alig is vehettelek észre ez idáig. Isteni szerencse, hogy nem hátulról jössz, s nem seggemet szólítod meg. Végtelen kegyességedben kiválasztottál magadnak. Gerjedelem gyötör tán? Nyomban elalélok. Ohó, édes úr, nem válaszolok néked, fütyülök rád.

“Ha azt mondod egy nõrõl – mondta jó anyám, Gertrud von Aschenbach grófnõ –, hogy prostituált, alig mondasz róla többet, mintha azt mondanád, hogy két füle van. Így vagy úgy szinte minden nõ kufárkodik a testével. Egykutya, hogy naponta többször vagy évente egyszer, szabott tarifáért vagy a lehetõ legkülönbözõbb elõnyökért csinálja-e, mert nem a cselekedet gyakorisága, hanem a mentalitás, a mûködési alapelv számít.”

A ficsúrka nem tágít mellõlem. Hajtja a magáét rendületlenül. Viszketni kezd nyelvecském, aligha állhatom meg, hogy meg ne szólaljak. Valakihez beszélnem kell. Irgalom atyja, ne hagyj el: meghív egy kávécskára – kávécskára hív meg! Elfogadom, el én, azzal a kikötéssel, hogy jó fertályórácska múlva útjainknak el kell válniok. Elfogadom meghívását – csupán mert szükségem van valakire, kinek kiönthetném szívemet leszólításom szította háborgásomban, s mivelhogy csak te vagy kéznél, impertinens szeladon, majd tenéked – egyébiránt sem testem, sem lelkem nem kívánja társaságodat. Elfogadom meghívását – mert ha szerencsém van, kikerekedik belõle valami; talán még egy jó vitriolos pamphletet is összeábdálhatok a végén a férfiak erõszakos mivoltáról… “Tudok egy jó kis fogadót a közelben” – így a lovag úr, és hintójához gardíroz. Anélkül, hogy megkérdené tõlem az istenadta: óhajtanék-e beszállni? – máris nyitja elõttem az ajtót.

“Tíz eset közül kilencben – mert éppen unatkoznak, kíváncsiak, szórakozni vágynak, bosszút akarnak állni, azazhogy feküdni egy másik férfin vagy nõn, vagy egyszerûen csak – a nõk csábítják el, kaparintják meg, kötik gúzsba szörnyû kötelékekkel a férfit, az állítólagos “csábítót”. Õ a zsákmány, a nõ a vadász: úgy játszik a férfival, mint macska az egérrel; ez a feminin harcmodor.”

Nincsenek néked erõszakos szándékaid, sócé? Vissza kéne-e utasítanom, hogy beüljek hintódba? Avagy engedelmeskednem báván – mint ama nõk, nemünknek garmadája, kik beleszoktak s -fásultak a férfiúi nem örökös presszióiba? Vajon számot kéne-e vetnem azzal, hogy effajta jogsérelmek és a meggyalázatás között nincsen kvalitásbeli, csupán fokozati különbség? Formaliter mostanáig szabad akaratomból cselekedtem, ugyebár. Formaliter csupán, mert ha meg találom tagadni, hogy beszálljak lovagom hintajába, azt bizonyítanám, hogy nem áll szabadságomban risico nélkül beszállni. Igyekszem ürügyeket koholgatni, arra hivatkozom, hogy gyalogszerrel szívesebben mennék ama fogadóig, kivált, hogy közel is van, egyszerûbb is lenne úgy, friss leget kívánok szippantgatni etc. Úgy teszek, mintha a hintóba ülés merõben practicus okokból nem konveniálna. Valójában implicit kódocskát használok, azt bizony, s ördögküldte társam rögtön átlát a szitán s dekódolja crypticus üzenetem, mert ezt mondja: “Ugyan-ugyan, csak nem óhajtja azt mondani, szép kisasszony, hogy fél tõlem? Nem fogom megenni!” etc.

“Az utca tele van szabadon futkosó gyilkos nõkkel, akik hadszíntérré teszik a méhüket, és folyvást megújuló villámháborúk során tulajdon ivadékaikra mérnek megsemmisítõ csapásokat.”

Ámbár egyetlen szóval sem hangoztattam, de érzékeltettem, hogy agressziótól tartok, õ pediglen olyképp tett említést ugyanerrõl, hogy erélyesen tagadta az agresszió lehetõségét. Minõ mismásolás! Én tudatlanságot színlelek, õ zsarol; azt a látszatot keltjük, mintha mit sem tudnánk róla: a nõi személy szerelmi dolog, pajzán holmi a szocietásban. Midõn azt mondom, hogy kedvem ellen volna hintójába szállnom, látszat szerint szabad nõként szólok, ki csupán holmi dologi körülményt tesz szóvá. Valójában – noha fejecskémben ezt nem fogalmaztam meg ily tisztán – két okból is kapálózgatok: egyrészt iparkodom elkerülni, hogy az uracs megerõszakoljon hintójában, másrészt mert a hintóba való beszállásomnak óhatatlanul valamiféle cinkosság a socialis jelentése, s én nem kívánok efféle cinkosságba keveredni. Minduntalan attól kell tartanom, hogy viselkedésem fölhívás pajzánkodásra. Azazhogy félek: a lovag úr úgy tesz, mintha viselkedésemet csábításként interpretálná – hogy játszva justificalhassa önmagában esetleges agresszióját – mi több, hogy erõszakosságát eltagadhassa.

Meg vagyok én húzatva? Hiányzik nekem, hogy rám lõcsölje magát ez a magzatmészáros liba, utóbb meg nyálas, buta tirádákban hányja szememre, hogy “megerõszakoltam”, sõt – irgalom atyja, ne hagyj el! – a végén még valami borzalmas feminista antológiában is közzétegye az elvetemült rágalmait?

Homályos félelmem mindõnk közönséges tapasztalatából ered. Minket, nõket sohasem tekintenek a hímagresszió áldozatainak, mindig csak cinkostársainak. Ím, ez eszelõs paradoxon is arra szolgál, hogy elfedezze nagy nyomorúságunkat, nõi nemünk leigázott voltát. Mert nemdebár, ha a nõ ismeretlen férfiú szállására megyen, s ott erõszakot tesznek rajta, mindenek azt mondják, “magadnak kerested a bajt, úgy kell neked” – hiszen azáltal, hogy betetted lábadat a férfiú szállására, hallgatólagosan beleegyeztél a történendõkbe. Ám mindeme szemenszedett botorságoknak s egész nyomorúságunk- nak csimborasszója: az emberek úgy tesznek, mintha elhinnék ezt az esztelenséget: hogy mi nõk szeretjük, ha erõszakkal vesznek birtokba bennünket. Ezek az ideák – pfuj! – a nõi szexus passzív karakterének hímek kiagyalta legendájából táplálkoznak. E legenda mögé univerzális társasági igazság van elrekkentve: az ugyanis, hogy bennünket nõket szerelmi csecsebecse, szexuális tárgy, nemi áru gyanánt kezelnek. “Hölgyek hallgatása beleegyezés”, “Amely hölgy azt mondja: nem, azt gondolja: talán – vagyishogy igen” – s más efféle. Ergo mutatkozhatunk mi közömbösnek, elutasítónak vagy habozónak – mindig egyetértésünk vindicaltatik. Patvarba, így tagadtatik meg tõlünk kicsiny szabadságunk, így tagadtatik meg tõlünk a szexuális autonómia. Mondhatunk mi bármit, ügyet sem vetnek ránk – minden szavunkat vágyukhoz igazítják, s kényükre-kedvükre értelmezik. Ha netalántán mibennünk ébredne vágy, azt kétértelmûnek tekintik, vágyakozva- elutasításnak, meghódolásnak – semmiképp sem önnön választásunknak.

Anyám úgy mondta, a vérbeli nõ háromlelkû, három titkos rekesze van a lelkének: az elsõ tele van állati kíváncsisággal és nyugtalansággal, a második jóhiszemûségbe burkolt kíméletlen, alattomos számítással; a harmadik meg ajakcsücsörítõ gonoszsággal, körmönfont csalafintasággal, azzal a szarkeverõ tehetséggel, ami rengeteg szerelembe gárgyult férfit hajszol teljes romlásba.

Több- s különféle ürügyeket mobilisalgatok, hogy ne kelljen beszállnom az úrfi hintajába. Mint mondám, mindezekkel azt iparkodnám elkerülni, nehogy kettõs trumpfhoz juttassam õkelmét – jelesül alkalomhoz megszeplõtlenítésemre, s cinkosságomnak látszatához. De bárhogy forgatom is kódocskámat, kiszolgáltatom szabadságomat a kóficnak. Õ tökéletesen megérti, mi lappang vonakodásomnak megette, s úgy válaszol kódolgatott ellenvetéseimre, hogy látszatszabadságomra apellál, mégpedig olyképpen, hogy kategorikusan tagadja tiltakozásom megalapozottságát. Lányok, asszonyok, figyelem: ha bármely vászoncseléd eltagadja leigázott mivoltát, s a szabadság illúziójával flangál a világban, instrumentumot szervíroz a szocietás kezébe elnyomásának fenntartásához. Ím, a lovag zsarolása: cáfolja ama félelmemet, hogy netán szerelmi játékszerként bánhatna vélem. “Nem fogom megenni!”, mondja, azaz: “Minõ, kis pisisekre valló, comicus félelmek! Mi férfiak nem vagyunk se mumusok, se cannibalok; nem bánt a bácsi!” Avagy úgy is mondhatta volna, kis prae-existentialista lovag: “Hölgyem, ön szabad ember. Ha beszáll hintómba, szabadságát realizálja. Ha nem száll be, önnönmagát fosztja meg szabadságától, hiszen nevetséges tabuknak rendeli alá magát.”

“A szerelemben – magyarázta anyám – a vérbeli nõ kereskedõ és kizsákmányoló, a fondorlatainak lépre menõ férfi: koronás önáltatómûvész (a nõ szemében persze csak szánalmas balek).”

Ó, a férfiak zsarolásai! Naiv libucinak, kispolgári tyúkocskának mondogatnak bennün-ket, ha nem ugrunk nyakukba praeposterus fütyijük legelsõ sippantására – s mi mindennek még! A “szerelmi szabadság” vignettájú agresszióval szembeni ellenállásainkat “berezelt prüdériának” meg “elfojtásnak” nevezik. Temérdek az oly revolutionär uraság, kinek szemében a szerelmi szabadság a férfiak privilegialis szabadságaként definiálódik, s a nõké alá kell hogy rendelõdjék az övékének. Ó, minket, nõket sokkalta többet támadnak nemünk miatt, sokkal inkább nevetségessé tesznek, mint bárki férfiembert bõrének színéért! A szexizmusnál, ezt jól jegyezzétek meg, bajtársnõk: a szexizmusnál nincs gyalázatosabb rasszizmus. A nõ emancipációjának legelsõ stádiuma: láthatóvá tenni szabadságát – legalábbis kísérletet tenni rá. Nõtársak, figyelmezzetek: szabadságunk megvívása nem csupán ökonómiai kérdés, ahogy bölcs, derék, becses férfiak elhitetni próbálják veletek. Az emberfajzat gondjainak ökonómiai megoldása csupán kerge férfiagyakban képezhet meg. Ne menjetek lépre duzzadó heréjû üdvözítõk mételyes szavainak! Meg ne próbáld, te szûz! Anya, ne szülj ökonómust! Ökonómia – mi az, nõvéreim? Hímtanítás a világ meggyalázásáról: az agresszivitás katekizmusa, a fallosz teodiceája; szolgálati szabályzat gyarmatosító martalócoknak. Az ökonómia, polgártársnõk, maszkulin harcmodor:világzabáló, világ-berondító, világmeghágó kanok harcmodora, stratégia szemétdombokat rohamozó kakasok használatára, termeszhangyák fölvonulási terve.

Vegyétek észbe, mily ocsmányul militarista a férfiak kanterminológiája! A nyelv, az emberi beszéd is keresztül-kasul meg van erõszakolva. “Hüvely”! “Vagina”! Nõtestvérek, tudjátok meg, s borzadjatok el: vagina latinul eredetileg azt jelentette, hogy ‘kardhüvely’! Vagyis kéjfringiáik tokjai vagyunk; nõszõ spádéiknak kapszulái, hágó panganétjaik iskátulyái! A férfi kényszerneurózisos fallomániás: a farkával gondolkozik. Minden férfiban vérengzõ konkvisztádor lapul, minden férfi egy-egy Mein Kampfot szeretne megírni a farkával. Ehhez értenek, semmi máshoz: bekeríteni, meghódítani, bevenni, ledönteni, szétkefélni, legázolni, a romokat otthagyni, kéjgõzösen tovavonulni. A világ egyetlen hatalmas meghágandó nõi nemiszerv a szemükben. Nézzétek meg fegyvereiket, ez undok mechanizált falloszokat: nyilak – dárdák – kelevézek – lándzsák – kopják – gerelyek – tõrök – handzsárok – jatagánok – szablyák – koszperdek – kardok – puskák – ágyúk – rakéták – megannyi meghosszabbított hímvesszõ, gyilkos péniszpótlék!

“Az ilyen vérbeli nõk alkalmasint megérdemelnék, hogy elszigeteljék õket a férfiaktól, és rájuk záródjon a többi vérbeli nõ pokla.”

A férfiak létrehozta civilizáció, kedveseim: egyetemes fallikus hadviselés, ejakulációról ejakulációra rángatózó örökös hadiállapot, ökológiai útonállás. Édes barátnéim, ne kapjon el a zendülés vad árja szózatomra! Nézzétek égbe nyúló templomaikat: az andromorf Isten hímtagjának hivalkodó szimbóluma mindvalahány. És szellemük ejakulátum-építményei! Nárcisztikus fogalmi gondolkodásuk! Minden fogalmuk egy-egy kis fallosz, harci szerszám: addig szurkálnak, vagdalkoznak, döfölõdnek nyálkás fogalmacskáikkal, míg le nem tarolnak mindent, semmi sem marad épen, ahol megjelennek. Zacskót üríteni! Ripityára kúrni! Fölcsinálni az univerzumot! Fiat coitus, et pereat mundus! Az egész létezést holmi rejtekezõ vaginának képzelik, és mindenáron le akarják ráncigálni a bugyiját. “Tudásvágyuk” szublimált haramia-mentalitás; behatolni, lemezteleníteni, belelõni, széttágítani, elsülni, elsütni! És kérkedõ filozófiájuk is micsoda: arrogáns kanoskodás, mentális bagzás, fogalompöcseik mutogatása és rázogatása! Mûvészetük, pöffeszkedõ tudományuk, lássátok be, minden ízében fallikus és onanikus. Mindent beragacsosítanak ondójukkal. Világunk kéjváladékukban fulladoz.

Erre is anyám tanított: “Hogyha cudar, undok asszonyi állat vagy ormótlan feminista trampli akaszkodik rád, csak úgy ûzheted el magadtól, ha megátkozod: – Pusztulj elõlem, ribancfajzat, aljadékok aljadéka, sakál, varangy, keresztespók és áspiskígyó legocsmányabb keveréke! Tûz porrá égessen, föld gyomra elnyeljen, tüzes istennyila beléd csapjon, sátán kénköves dákója átjárjon, amit lenyelsz, benned kõvé váljon, kés pengéje a valagadba álljon, halálmadár rólad soha el ne szálljon!”

Óvakodjatok az emberiség megváltásának csalhatatlan hímtipsztereitõl, kiknek nadrág-ban lógázó varázsvesszejei olajháborút fakasztanak a sivatagból, rakétatámaszpontot az óceánból, vért a fûszálból, könnyet a sziklából, gombafelleget a glóbuszból! Barrikádra, asszonyok! Utcakõ az öntudatos nõ fegyvere! Gyertek, ti háztartási rabszolgák, gyertek, ti ellõgépek! Nem fog se férj, se szeretõ soha kéjelgve hozzánk közeledni! Lámpavasra minden hímet! Le a fallokraták multinacionális imperializmusával! Le a logizmussal, a mimetizmussal, a teleológiával! Le a fallogocentrizmus nemzetközi maffiájával! Éljen a transzplantáció, a disszemináció, a vaporizáció! Éljen a leszbikus szerelem!

Ó, libertás! Ó, én LIBertinA, lépre mentem e duzzadó heréjû uracs álnokságos szavainak, elhittem, hogy szabad vagyok, csupán mert szabad akarok lenni. Bizonyítani akartam, hogy be merészelek szállni, beszállhatok egy idegen lovag hintajába, azzal az egyedüli szándékkal, hogy megiszom véle egy kávécskát; balgán akként vélekedtem, hogy szándékom az, ami: se több, se kevesebb, honorábilis és félreérthetetlen.

Ahhoz mit szólnál, te felvágott nyelvû, sikamlós seggû, ivadékpusztító boszorka, ha azok a vérmacsó soviniszta hímek, akik szerinted markukban tartják a világot, sarkalatos emberi joggá tennék, hogy mindazok, akiknek az anyja a fogantatásuk elõtt magzatmészárlást követett el, s ekként arra kényszerítette õket, hogy fejlõdésük elsõ kilenc hónapját egy brutális gyilkosság színhelyén töltsék el, ahol az élet iránti õsbizalom helyett az egyetemes léttagadás viperamérge plántálódik beléjük, büntetlenül megölhetnék az anyjukat?

Halad a hintó, kevéssé lakott városrészbe érünk. Megkérdem, hová megyünk. A lovag úr azt válaszolja, mindjárást célunkhoz érkezünk, közel már a fogadó. S egész úton csûri-csavarja a szót, játssza a valóságnak játékait. Eleinte ráállok e játszódásra, bár nem tudom, mire végzem. Szerelmi természetû kérdésekkel zaklat, ezek elõször nem feszélyeznek, de aztán nyíltan obszcénné válnak. Lám, a második utalás erõszakos hajlandóságaira. Érthetnék belõle, olvasnom kellene utalásaiban. Beszédje önmagában erõszak. Szavakat mondani, melyek úgy vetkõztetnek le, hogy megneveznek – egy módja testünk birtokbavételének; erõszaktevés. A nyelv az erõszakosok bûntársa. Mind cinkos, aki beszél. Meg is mondom ezt néki, mert szükségét érzem megmagyarázni, miért nem hajlok most válaszolgatásra. Hány, de hány magyarázatra kényszerülünk mi, nõk, abbéli iparkodásainkban, hogy úrrá legyünk a férfiúi rosszhiszemûségeken!

Ebben a szemvillanatban képzik meg bennem, hogy az úrficska bizony le fog kapni a húsz körmömrõl. E pillanatig egyetlenegyszer sem ötlött föl bennem, hogy teketóriázás nélkül megerõszakoltatom. Azt mondom néki sebtiben (mindig csak ürügyek, kibúvók, nyelvi bújócskák!): késõre jár, ezennyomban szeretnék hazamenni. Kérve kérem, tegyen le a következõ keresztútnál. Azt válaszolja az alávalója, hogy csakugyan nagyon késõ van immár, hogy kocsisa nem tudja megállítani a lovakat, s hogy menten megérkezünk. Libidónak libikókája!

“Sok férfi átlát ugyan a nõk rafinált feminista handabandázásán, ám gyöngéd szeretettel és úri nagyvonalúsággal csak legyint egyet (igazi nagyvonalúság csak férfiaktól telik), és alázatosan húzza tovább az igát, amit a nõk a nyakába raktak.”

Fás liget közepén áll meg a hintó, kicsiny erdei lak elõtt. Kiszállunk, bemegyek véle kies zsiványtanyájába, s arra kérem, mielõbb vigyen vissza a városba. Asztalhoz ültet, virginálján játszik, kávéval s Lacrimae Christivel kínálgat. Ártatlan csevegést folytatunk bálokról, utazásokról, klenódiumokról. Kezét térdemre teszi. Eltolom. Újra kezdi. Újfent kikosarazom. “Miért nem akarod? Nem akarsz-e cseppecskét múlatozni?” “Nem, ez nem volt szándékomban.” “Akkor nem is forszírozom” – feleli, s tulajdon érvelésétõl megtáltosodva, még hevesebben ostromlásomba kezd. Haragra gyúlok. “Hát jó”, mondja, “ennyiben hagyom: de ülj át, kérlek, kanapémra, ott comfortabilisabb”.

Átülök a kanapéra. Capitalis ostobaságot követtem el. Talán bûbájûzés gyanánt cselekedtem így – tudom is én. Érzem, ha kimutatnám félelmemet vagy irtózásomat, fokozódna birtoklási vágya. De mivel õ rég eltökélte magában, mitévõ lesz, mit sem változtathatok szorult helyzetemen. Guvadt szemmel bámul képembe; úgy tetszik, hipnotizálni akar. Tekintete mintha közvetlenül a sliccébõl törne elõ. Méltányolnom kellene tán, hogy szétdurran a vágytól, s rögvest ölébe pattannom? Kapiskálva, hogy delejezése nálam ugyan nem üt be, pimasz griffel fogdosni kezdi csípõmet s fenekem tájékát.

Mihelyt kanapéjára ülök, classicus metódus szerint ledönt, és erõnek erejével engem átölelni iparkodik. Rúgkapálok, kézzel-lábbal tiltakozom, föltápászkodom, fölkapom culámat, s az ajtó felé iramodom. Azonhelyt megragad, karjai közé ránt, s visszadob a kanapéra. Megint erõszakosan ölelgetni próbál. Védekezni törekszem: ahogy ily helyzetekben szokás. Beleharapok hüvelykujjába. Fogaim rendületlenül az ujjában. Bõszülten fölpattan, vérzõ hüvelykjét bámulja: “Te mocskos kurva! Hogy merészelted tenni ezt velem?” Jézusom! Intellectualis maradok, magyarázom: csupán védekeztem. Minõ fárasztó magyarázkodás, s minõ hiábavaló!

“Ehhez nem volt jogod!”, mondja jogsértésekre érzékeny, fiskális elméjû támadóm. “Ugyan mit tettem én veled? Semmi rosszat sem tettem néked!” Míg fájdalmát panaszolja, többször megráz s ütlegel. S megfenyeget, így valahogy: “Mostan pedig, kicsikém, ha továbbra is ellenkezni merészelsz, ellátom a bajod.” (Öklével államra sújt.) “Lyukat égetek a pofikádba. Hülyére verlek, baszd meg. Az erõsb én vagyok” etc. Kétségbeesem. Dõrén azt képzelem, könnyekkel megvédhetem erényemet. Olyasvalamit mond, hogy “bõgéssel most már sehová sem jutok”. Erõt veszek zokogásomon. Próbálok lelkére beszélni, s megértetni véle, mily kevéssé lelné abban gyönyörûségét, hogyha erõszakkal ágyába döntene. Megéri néked, gaz fallokrátor, hogy meghágj egy minden porcikájában tiltakozó marionettfigurát?

A beteg lelkû fehér civilizáció propagandaközpontjaiból már nemzedékek óta fortissimo árad a tömény szexista uszítás, miszerint mi, férfiak rettegünk a nõktõl, merthogy a faszunk nem áll haptákba napi huszonnégy és fél órán keresztül az õ csodás, elnyûhetetlen pinájuk elõtt, ahogyan herélõkésekkel hadonászó fõbuzgalmáraik szerint pedig dukálna; meg hogy a mi viharverten is dionüszoszi, a létezés tengernyi csatáját diadallal megvívó, a szerelem megannyi hõskölteményét bravúrosan megíró, hébe-hóba persze kókadt faszunk, ez a fenséges, fenségével magát a fenséget is felülmúló varázsszerszám, mely ékessége a földnek és dicsõsége a mennynek, kókadtságával homályba borítja a történelem összes nagy kérdését…

Tudtomra adja: már akkor eltökélte, hogy “övé leszek”, midõn megpillantott a deszka-pallón: s magáévá is fog tenni, punktum. Erre mondjak kádenciát! Körülnézek a szobácskában: mivel védekezhetnék? Semmi alkalmatosat nem lelek. Jajveszékeléssel semmire sem jutnék – e környék néptelen, erdei vadak ha meghallanák sivalkodásom. Inasa ugyan nem jõ segítségemre, hisz cinkosa néki ily üzelmekben. Azt rebegem magamban: hogyha folyton-folyvást kapálózva oltalmaznám poraim hüvelyét, nem juthatna hozzá, hogy vágyát töltse rajtam. Viszont ha rabiátus fenevad, elveszejthet vagy félholtra verhet; fájdalmaimat nem számítva azt kockáztatnám, hogy daganatokkal s kék foltokkal kellene presentalnom magamat famíliám körében. Magyarázkodnom kellene, hogyan kerültem e kutyaszorítóba (“szegénykém, hogyan is gondolhattad…”), végezetre engem okolnának; rajtam ragadna a kázus szégyene.

Mit így elképzeltem néhány pillanat alatt, mindaz sokkalta szörnyûségesebbnek rémlett, mint ha átengedem magam a gazfickó kényére, és kivárom a történendõket. Nem óhajtottam meghalni, sem holtomig jelet hagyó sérüléseket szerezni. Megbecstelenítésem, idáig való erõszakosságai s megalázásai révén, már mindenképp consummaltatott. Hirtelen eszembe jut, hogy a hónapnak ebben a szakában igen könnyen teherbe eshetem. Ezt megmondom néki. Meglepetésemre így válaszol: “Bízd reám, ügyelni fogok. Mit képzelsz felõlem, takonypócnak nézel?” Azt hiszi tán, most visszanyerte iránta való becsülésemet, holott sohasem is vítta ki!

Történt, ami történt,

ne kérdezd az okát,

gondolj a rózsára!

Az ocsmány aktuska – számolom – harminc másodpercig tart. Egy férfi, író s intim jó barát, kinek elbeszéltem e históriát, megkérdé tõlem, vajon élveztem-e? Teringettét! Õ bizonyosan nem különböztet szerelmi erõszak meg szeretkezés között, miként nem különböztetnek ama férjurak sem, kik feleségök frigiditásáról panaszolkodnak, a “házastársi kötelesség” teljesítését kérve rajtok számon. Bizony, asszonyok: troglodyta õsapáink s õsanyáink korában is csak úgy vala ez, ahogy a mi idõkben vagyon: a házas felek közti szerelmi érintkezésnek uralkodó formája mindközönségesen az erõszaktevés, házasságon kívül szintúgy, s még úgyabban!

Rheingold lovag persze nem “ügyelt”. Szemére vetem, de – folyvást lovagi maga-becsülésére ügyelvén – eltagadja. (Immár két hónapja nem jött meg vérzésem. Kétségek közt hánykolódom: mitévõ legyek? Kihez forduljak? Gyereket szüljek – ettõl a kófictól?)

“Ha a férfi megszimatolja a csapdát, és kisiklik a “vérbeli nõ” keze közül, a nõ úgy áll bosszút rajta, mint az állatbûvölõ, aki lelövi a ketrecébõl kiszabadult tigrist: hozzámegy feleségül.”

Felöltözünk, a lovag úr oly pimasz, hogy nem átallja kimutatni csalódottságát. Megkérdi tõlem: csakugyan nem találtam-e kellemesnek együttlétünket? Midõn bátortalankodva, szemérmesen szándékomat nyilvánítom, hogy immáron hazatérnék, iméntinél is horribilisebb orcátlanságában azt firtatja a lator, nem óhajtom-e véle tölteni az éjszakát? C-c-c: örökösen így hazudtatik el a szerelmi erõszaktevés! Gyûlöletet, ébenfekete gyûlöletet, mind csak gyûlöletet érzek iránta, és rettentõ vágyakozást, hogy megleckéztessem, kiporolhassam, eltángálhassam. Szörnyûséges percek! S hüvelyemben tartogatnom kéjváladékát, mit arcába kéne köpnöm!

Intellectualizmusomba menekedem: “okosodni” próbálok. Személyérõl kérdezgetem. Orromra köti, hogy néki bevált metódusa ez “az ilyen rüfkékkel”, mindig így kezeli õket – ha igent mondanak, ha nemet, de “legtöbbjük repesve igent mond”. Kutya teremtette! S elégült képpel kijelenti a himpellérje, hogy tartja a szavát, s visszavisz a városba. Hintajában azzal iparkodik justificalni a szerelmi erõszakot, hogy mi nõk “természettõl fogva alacsonyabb rendûnek születtünk”.

Lesújtónál lesújtóbb becsmérléseket hallat. Ezt kapom utánrúgásként, e verbális porig-alázást. Elvetemült bûvegytanonc – micsodás lehet tenéked az édes szülõanyád, s micsodás a te atyád? Furkósbottal kéne móresre tanítani téged, nyomorult kurafi! Avagy talán nem volnál felelõs tenmagadért s cselekedeteidért, földnek férge, te? Teszed, magad-tehetetlenül, amit tenned adatott a te nyomorúságodban? Kicsoda felelõs hát mindezekben, s ugyan kicsoda felelõs értem magamért? Van MINDENNEK felelõse?

Mire kirak hintajából, olyannyira sikerül magamba fojtanom dühömet s bosszúvágyamat, hogy bénultan állok az út szélén, s nincsen bennem erõ a hintóajtó becsukásához. Csak állok, és magam elé dúdolgatok: Liba, liba, liba, de szép tábla liba… Lehet, hogy meg kellett volna simogatnom azt a szánalmasan fölfuvalkodott képét, mielõtt kirakott hintajából?

Ó, ti szánalmas önelnyomók, kókadt lelkû rabtartók, álszent kihasználómûvészek, magzatpusztító szörnyetegek, felelõsség-áthárítás cirkuszi akrobatái: mit tehetek értetek, kedveseim? Volnátok szívesek letenni végre a miskárolókést? Rávezethetnélek-e benneteket, hogy a szeretet illuminálta szemlélõdésben feloldódik én és te, világ és én, férfi és nõ, anyag és szellem, ember és állat, élõvilág és ásványok látszólagos külön- vagy szembenállása, és egyetlen, mindent átölelõ ‘én’ nyilatkozik meg; megmutatkozik, hogy minden múlandó csupáncsak jelkép; feltárulkozik, hogy a “molesztálás”, sõt a legdurvább erõszak is a szeretet félresikló gesztusa, abban is ott rejtõzik a szeretet kicsiny szikrája; megtörténik a történettelen, eseménnyé válik az örök-asszonyi, és mindent betölt a létezés szerelme és mérhetetlen tágassága?

Ha koros dámácskák leszünk, az lesz ám a csudálatos, hogy nyugodtan, molesztálások nélkül üldögélhetünk nyilvános padokon – mondjuk Lisszabonban, vagy inkább Párizsban: a Montsouris-parkban vagy a Luxembourg-kertben.”

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.