Máglya és pokol között

A tiltott francia könyv helyzete a 18. század második felében

E címében nagyszabású, a francia irodalomtörténet szempontjából pedig igen jelentõs idõszakot felölelõ témamegjelölés egy olyan gazdag, több tudományos diszciplína által is kutatott területre merészkedik, amelyet az adott keretek között csak vázlatosan és bizonyos értelemben részrehajlóan lehet tárgyalni. A tiltott könyvvel mint megjelöléssel a 18. századi francia irodalomnak sajátos, nem irodalmi megközelítése kerül elõtérbe, esztétikai kritériumok nem befolyásolják a vizsgálódást. A mûveknek ezt a korpuszát az a kor “jelölte ki”, amelyben születtek, és a válogatás egykori szempontjai a legkevésbé esztétikaiak, sokkal inkább politikaiak, illetve ideológiaiak voltak.

Különösen egy viszonylag újnak számító tudományág, a könyvtörténet, s azon belül is a kiadástörténet kutatási módszereinek és vizsgálódási területeinek köszönhetõen kerültek felszínre a korszak francia irodalmának sokáig elfeledett vagy értéktelennek ítélt produktumai, ami hozzájárult egy sokkal árnyaltabb kép megrajzolásához. A 18. századi francia irodalomtörténet számára tehát az elmúlt évtizedekben zajló könyvtörténeti kutatások hozadéka komoly jelentõségû.1 A kiadástörténet a könyv létezésének összes, irodalmi, társadalmi, gazdasági és politikai aspektusát képes vizsgálni, mert ezek egyszerre és tisztán jelennek meg a 18. század könyvkiadási iparágában. A könyvkiadók levéltári hagyatékának feltárásával sok minden kideríthetõvé vált az addig megválaszolatlan kérdéseket illetõen. Azt ugyanis, hogy a korabeli olvasók mit olvastak részben meghatározta a könyvek elõállításának és forgalmazásának módja. Mindkettõ tekintetében a kiadványok két kategóriájával, a legálissal és az illegálissal kellett számolni. A kettõ megkülönböztetése pedig alapvetõ kulturális és politikai szereppel bírt az Ancien Régime idején.2

A francia könyvek, amelyek a 18. század második felében elárasztották Európát, természetesen magukban foglalták a klasszikusok kánonába került mûveket is, de ezek csupán egy részét képezték a többi, a kor olvasói által kedvelt minden rendû és rangú olvasmánynak. A 18. századi olvasó nem csak, vagy egyáltalán nem azt olvasta, ami az utókor ítélete szerint értékesnek tekinthetõ a korszak irodalmából, korántsem csak a magas filozófia éteri levegõjét szívta magába. A korabeli francia könyvrendeléseken, könyvkatalógusokban filozófia címszó alatt a tudós értekezéstõl a biblia kritikán át a pornográf regényig mindent megtalálunk. A könyvkiadók, könyvárusok szótárában a “filozófiai” az ortodoxiával állt szemben, de leggyakrabban a “filozófiai” általános megnevezése volt minden tiltott kiadványnak, legyenek azok politikai, filozófiai vagy szatirikus mûvek, ezek ugyanis az uralmon lévõ ideológiát, a királyságot, az egyházat, a jó erkölcsöt ásták alá a kritikai ész, a vallásellenesség, a materialista hedonizmus által.3

A tiltott irodalom korpuszának bevonása a vizsgálódásba alapvetõen változtatta meg a 18. század irodalmának megítélését, és ebbõl következõen az olvasás, befogadás kérdéskörét. A tiltott irodalom ellenértékeket terjesztett, új nézeteket hirdetett, elutasította az érvényes normákat, gyanúba keverte a tekintélyt, új hierarchiákat állított fel, az olvasók számára pedig új horizontokat jelölt ki.4

Franciaországban a királyi cenzúra célja az egyház, a király és az erkölcs elleni támadások megakadályozása volt. A tiltásnak ezt a három nagy körét szokás megkülönböztetni. Amint arra még a késõbbiekben is kitérünk, a 18. század második felére a hatóságok egyre toleránsabbakká váltak, és igyekeztek átmeneti kategóriákkal enyhíteni a merev szabályozáson, így hozva létre a hallgatólagosan engedélyezett könyvek csoportját, vagy az egyszerû szóbeli hozzájárulással engedélyezettekét, aminek következményeképpen Franciaországban is megjelenhettek felforgatónak számító mûvek.5 A tiltás három körébõl, azaz az állam-, egyház- és erkölcsellenes mûvek tömegébõl leginkább az utóbbi megítélése maradt mindvégig egyformán szigorú. Ezek a számtalan jelzõvel illetett mûvek, amelyek erotikusnak vagy pornográfnak tartott tematikájuk miatt kerültek indexre, lényegében mai napig szimbolizálják, megtestesítik a tiltott könyvet.

Az egykor erkölcstelenségük miatt veszélyesnek ítélt könyveket újrafelfedezésüket és rehabilitálásukat követõen az irodalomtörténészek számtalan módon (libertinus, gáláns, erotikus, pornográf stb.) próbálták osztályozni. Konszenzusra mindmáig nem sikerült jutni a mûvek kategóriáit, s fõként egyes kategóriák definiálását illetõen. Mint látni fogjuk, az osztályozás nehézségeibe, és az egyes kategóriák közti átfedések problémájába éppúgy beleütköztek az erre kísérletet tevõ kortársak, mint a ma irodalmárai. S jóllehet ma már többen is azon az állásponton vannak, hogy a már-már túlzott jelentõségre szert tevõ terminológiai problémákon túl kell lépni, azt azonban senki sem vitatja, hogy a 18. század második felére az általános irodalmi gyakorlatban egyre inkább különvált a pornográfia. A 19. század kezdete elõtt az írott vagy képi ábrázolásokon belül nem képezett külön mûfajt.6 Egészen a 18. század közepéig, sõt talán a végéig mindig valami más kísérõjegye volt. A kora modern kori Európában 1500 és 1800 között a pornográfia elsõsorban az egyházi és politikai hatalom kritizálásának közvetítõ eszközeként jelent meg, és csak fokozatosan önállósult.7 Az összefüggés züllés és zsarnokság vagy despotizmus között a 16. századtól a 18. századig mindvégig jelen volt.8

Ma már ezeknek a kérdéseknek is gazdag a szakirodalma, és a pornográfia történetének, kialakulásának tanulmányozása nem egyetemi szemináriumoknak, nemzetközi konferenciáknak zavarba ejtõ és gyanakvással figyelt témája, hanem szerves részét képezi a felvilágosodás korát vizsgáló mûvelõdés-, irodalom-, és társadalomtörténeti kutatásoknak. A tiltottság mibenlétének meghatározásához ezek a kutatások egy másik érdekes megközelítési módot vetnek fel, amelyrõl tanulmányunk témája szempontjából fontos szót ejteni, de jelen keretek között csak néhány gondolat erejéig kívánunk vele foglalkozni.

A pornográfia történetének feldolgozása az 1980-as években kezdõdött meg.9 A kutatások rámutattak arra, hogy Európában a középkortól a 17. századon át az írott és nyomtatott mûvek ellenõrzése nem annyira az illendõség, hanem elsõsorban a vallás nevében illetve politikai megfontolások alapján történt, és az obszcenitással kapcsolatos modern törvényi szabályozás csak a 19. században formálódott ki. A pornográf mûvek szerzõi – írók és rézmetszõk – azoknak a félvilági eretnekeknek, szabadgondolkodóknak és libertinusoknak körébõl kerültek ki, akik a formálódó nyugati fejlõdésnek az alvilágát képezték. Ezért van szükség történeti nézõpontra ahhoz, hogy megértsük a pornográfia helyét és szerepét a modern kultúrában.10

A pornográfia nem egy kész tényezõ volt, hanem az idõk során, és azoknak a konfliktusoknak a hatására alakult ki, amelyek egyik oldalról az írók, mûvészek, másik oldalról pedig a besúgók, rendõrök, papok, állami tisztviselõk között feszült. Politikai és kulturális jelentéstartalma nem választható el a gondolkodásnak, ábrázolásnak, és szabályozásnak külön kategóriájakénti megjelenésétõl.11

Walter Kendrick szerint a pornográfia “feltalálása” két különbözõ jelenség együttes hatásával hozható összefüggésbe, amelyek a 18. század végén, a 19. század elsõ évtizedeiben jelentek meg: az egyik a “titkos múzeumok” létrehozása pornográf tárgyakból, a másik pedig az egyre nagyobb számban megjelenõ, prostitúcióról szóló mûvek. Kendrick az obszcenitás fogyasztásától óvó szabályozásként határozta meg a titkos múzeumot (legyen szó lezárt helyiségrõl, vagy nem katalogizált raktárról), amelybõl az alacsonyabb néposztályokat és a nõket ki kellett zárni, azaz a kultúra demokratizálódásának veszélyét felismerve jött létre, mintegy erre válaszul.12 Amikor a nyomtatott kulturális termékek a tömegek számára is elérhetõvé tették a pornográfia írott és képi megjelenési formáit, csak ettõl kezdve jelent meg, mint az ábrázolás egy külön fajtája.

Ezt a nagy átalakulást hozó korszakot, a tiltottság komplex problémájának egy másfajta megközelítésében vizsgálja Jean-Christophe Abramovici Le livre interdit címû kiváló antológiája.13 A könyveltiltások rendszerét, az ezt meghatározó elveket eddig elsõsorban a korabeli rendeletekbõl, szabályzatokból vezette le a szakirodalom. A mögöttük meghúzódó ideológiai és politikai megfontolások, a “rossz” könyv jellegét meghatározni szándékozó elméletek sokkal izgalmasabbak ezeknél a száraz jogi szövegeknél. A kortárs írók, egyházi személyek, filozófusok, törvényalkotók evvel kapcsolatos írásai azt a folyamatot szemléltetik, ami a “rossz” könyvek megítélésben a 17. századi máglyán égetéstõl a francia nemzeti könyvtár poklaként nevezett zárt gyûjtemény létrejöttéig jut el, s ami lényegében az ezek természetét meghatározni próbáló 17. és 18. századi erõfeszítések összességét fejezik ki.14

Több mint kétszáz éven keresztül az erkölcstelen irodalom megítélése a 17. és 18. században született logika alapján történt.15 A 17. század végén, a 18. század elején lényegében megteremtõdnek az erkölcstelen könyv létezését – létrejöttétõl a fogyasztásáig – meghatározó keretek. Az obszcén minõsítés ekkor már kevésbé a tartalomra vonatkozott, mint inkább egy státuszt jelentett. Ezen a megjelölésen keresztül a szövegben azt vették figyelembe, hogy a mû milyen hatást gyakorolhat az olvasóra, és nem azt, hogy mit akar a szerzõ elérni vele. Ennek a könyvtípusnak a meghatározása helyének kijelölésével azonosítható, vagyis kirekesztésével a kulturális reprezentációk szférájából, pontosabban annak kifejezése, hogy létét csak a kirekesztettség állapotában lehet elismerni. Nem a tiltás megszegése adta létét, hanem a peremre szorultsága. Ezek a könyvek az illegalitásnak egyszerre korlátok közé szorított, de kirekesztettsége folytán védett világában léteztek.16 A veszélyes könyvekrõl való gondolkodás következõ fázisában, a 17. század végén, egyesek már arra tettek kísérletet, hogy a tökéletesség ideálja nevében legkisebb salakanyagától is megtisztítsák a nyelvet. Az obszcenitás körül ekkor egy nyelvi vita zajlott le, amelyben egyesek lehetségesnek tartották, hogy a nyelv képes magából kivetni a durvaságokat, és mintegy fátyollal elfedni azt, ami nem szalonképes.17

A 18. században a nagy változást a könyvtermelés és könyvforgalom óriási méretû növekedése hozta. Ennek egyértelmû velejárója volt a veszélyes, “gonosz” könyvek áradata is, amire nem gyõzték felhívni a figyelmet a kortársak, köztük a hitvédõk és a filozófusok. Ez az áradat ösztökélte arra a veszélyes könyvekrõl gondolkodókat, hogy megpróbálják osztályozni, rangsorolni a zavarba ejtõen sokféle formában feltörõ erkölcstelenséget, szabadosságot stb. Az egyik elsõ kísérletet a tisztátalan könyvek felmérésére Jean-Frédéric Ostervald teológus tette, de már rögtön, a kezdet kezdetén belátta, hogy a tisztátalan könyv sokfajta és megfoghatatlan: “annyiféle, ahány rosszaság, szenvedély, csalás van most divatban”.18 Mások, mint La Mettrie vagy Malesherbes megkíséreltek egy kétpólusú felosztást csinálni, amelyben nem tettek másra kísérletet, mint a mai fogalmi páros, az erotikus és pornográf elõdjeként felfogható kritériumok szerint meghatározni a tiltott könyvek közötti különbséget, és evvel mintegy kiválogatni a még elfogadhatót az elfogadhatatlanból.19Az erotikus könyvek náluk a szerelmes és gáláns könyvek, a pornográf pedig az obszcén, vagy Ostervald fogalmával élve, a tisztátalan könyv. Ezek az osztályozásra tett erõfeszítések azonban nem az irodalom felsõ és alsó rétegeit igyekeztek szétválasztani, hanem az irodalom köztársaságának határait akarták megvédeni, és azon kívülre lökni az idegen elemet. A nehézségek az elfogadható erotikus, más néven gáláns mûvek lehatárolásával jelentkeztek. A gáláns könyvek finomabb eszközei, a decensség látszata egyesek, mint La Mettrie szerint árnyaltabb ítélkezést tesznek szükségessé.20 De éppen ez az a mûfaj, amivel szemben Ostervald a legkeményebben lépett fel: a gáláns mû szerzõje a könyv elítélésre elõre számítva, megtûzdeli szövegét erkölcsi eszmefuttatásokkal, ami a legnagyobb botrány, mert ezzel vezeti félre leginkább olvasóját, és teszi benne a legnagyobb kárt.21

A gáláns és obszcén könyvek közötti határt meghúzni nem volt egyszerû feladat, és akik erre kísérletet tettek, saját rendszerüket is szétrombolták. Az Ostervald-féle hármas felosztás rossz, vallástalan, és tisztátalan könyvekre egy káoszba torkollott, mert a könyvek száma nem hogy nem fogyott általa, hanem vizsgálatát egyre több fajtára kellett kiterjesztenie, és egyre mélyebbre kellett ásnia. Hét évvel késõbb a Traité contre l’impureté címû mûvében már eljut a végsõkig: az erkölcsi korrupció mindenhová beférkõzött, a tudomány minden ágába, egészen a vallásos könyvekig. A könyv ördögi természete miatt minden korábbi osztályozás értelmetlenné vált. Valóságos súlyát elvesztve, rémképpé változott.22

Ostervald gondolatmenetében a fiatalság védelmének hangsúlyozása az egész 18. századi hasonló témájú szakirodalmat megelõlegezi, amelyik az emberiség elkorcsosulását egyebek mellett a rossz könyvek fiatalságra gyakorolt hatásával magyarázza. Amennyire Ostervald, úgy az õ nyomdokain haladók sem voltak képesek a károsnak nevezett irodalmat pontosan meghatározni. Ez a konfúzió érvényes egyébként a tiltott irodalommal foglakozó kiadókra is. Az általuk “filozófiai”-nak nevezett könyvek között éppen úgy voltak gáláns, pornográf, mint filozófiai mûvek.

A tiltott mûvek hierarchikus felosztása a 18. század második felére társadalmi alapra helyezõdött át: az obszcenitást egyre inkább a társadalom legalsó szintjén lévõ rétegekkel azonosították, miközben a pornográf irodalom mûvelõi és fogyasztói a fõnemesség és a gazdag polgári rétegek körében voltak keresendõk.23

A veszélyes könyvek kérdésének fejlõdése a társadalom fejlõdését követte. Az ancien régime idején a cenzúra minden írásra kiterjedt, ami a társadalom elsõ két rendjének tekintélyét, vagyis a királyét és az egyházét kezdte ki. De a tiltás elsõ két körét nemcsak a társadalom fejlõdése kérdõjelezte meg fokozatosan, hanem magának a hivatalnak a tevékenységét meghatározó elvek is. A személyes kapcsolatok, a hírnév, az érdekeltség igen gyakran esett latba.24

Elõször a katolikus egyházra nézve veszélyes könyvek kerültek háttérbe a veszélyesség szempontjából, majd pedig az államellenes mûvek estek kevésbé szigorú elbírálás alá, mert komplexitásuk miatt nem jelenthettek akkora veszélyt. A társadalmi rendre nézve az egyetlen igazán aggodalmat keltõ könyvtípus az erkölcstelen könyveké maradt. A két legfõbb tekintély elleni támadást tiltó intézkedések után Franciaországban egy olyan cenzúra vette kezdetét a 18. század végén, amelyik alattomos módon a közerkölcs védelmét tûzve ki célul, evvel a jelszóval bármit eltiltott, ami a hatalmat veszélyeztette.25 A tiltani való könyvek egyetlen közös elemévé az a feltételezett (káros) hatás vált, amit olvasójára gyakorolhatott. A könyv erkölcsromboló szerepének metaforájául elõszeretettel használták a járványos betegséget. A könyvkereskedõk által már emlegetett “filozófiai” könyvek meghatározás kitûnõen reprezentálja azt a keveréket, aminek üldözése a kortársak számára is méltatlannak ítélt helyzetet teremtett. Ez ellen lépett fel például Diderot és Mercier is, akik az erkölcsi szabadosságot a szabadgondolkodással összekeverõ cenzúragyakorlat ellen tiltakoztak.26

A 18. századi nagy osztályozás egyik utolsó és egyben egy új korszak kezdetét is jelentõ példája Etienne-Gabriel Peignot Dictionnaire critique, littéraire et bibliographique des principaux livres condamnés au feu, supprimés ou censurés címû lexikona 1806-ból. Peignot egyike volt az elsõknek, aki mai értelemben pornografikusnak nevezte az erkölcstelenségük miatt betiltott könyvek egy részét.27

A tiltott könyveket katalogizáló kiadvány elõszavában Peignot, aki egyébként jogászi végzettségû volt, de könyvtárosként és tanfelügyelõként dolgozott, a könyveltiltások háttereként szintén a szokásos három okot, a vallásit, politikait és erkölcsit jelölte meg, de az erkölcsi alapon elítélt könyveket tovább csoportosította. Ide sorolt a társadalmi rendet megzavaró és a jó erkölcsöt sértõ könyveket is. Ezeket azután még további alcsoportokba osztotta: például a furcsa és veszélyes nézeteket is tartalmazó mûveket, mint Rousseau Emile-jét az egyikbe, a prózában írt ún. pornográf könyveket a másikba, és a hasonló jellegû, versben írottakat a harmadikba. A pornográfia itt egyértelmûen az erkölcstelen írásokra vonatkozik, amelyektõl óvni kell a társadalmat. Peignot a pornográfiával kapcsolatos modern diskurzusok mindhárom fontos vonatkozására, vagyis a jogi szabályozásra, a könyvtári rendszerezésre, és az erkölcsi hatásra egyaránt fehívta a figyelmet. Azt is megfogalmazta, hogy egyes könyvek és terjesztõik túl szigorúan lettek megbüntetve. Nem lehet pusztán azért eltiltatni valamit, mert a politikai vagy vallási vezetõknek nem tetszik, hanem akkor van erre szükség, amikor olyan mûvekkel találkozunk, amelyek sértik néhány alapvetõ, mindenki által elfogadott,a társadalmi rendrõl alkotott felfogásunkat. Peignot reprezentatív listáját adta a legelrémítõbb könyveknek, de nem mindegyiknek. Az általa kiválasztott nézõpont, ahonnan a könyveket megítélte pontosan a sötétség és a fény övezetének határán, a titkos és a megmutatható, a rejtett és a hozzáférhetõ között helyezkedett el. Dictionnaire-jének összeállításával kitágította a fény övezetét még akkor is, ha bizonyos könyveket a sötétség övezetébe ítélt. A legexplicitebb pornográf mûvek így elkészíthetõ listája azt bizonyítja, hogy a szakértõk tudatában a 19. század elején már létezett ennek az irodalomnak egy korpusza. 1806-ra tehát lényegében azonosították a francia pornográfiai hagyományt, de érdekesség, hogy mivel Peignot ábécérendben közli a tiltott mûveket, a pornográf regények még együtt szerepelnek például La Mettrie L’homme machine címû könyvével. A pornográf, eretnek, politikailag felforgató vagy radikális filozófiai nézeteket tartalmazó kiadványok megkülönböztetése megkezdõdött ugyan, de a folyamat még messze nem fejezõdött be.

A 19. századtól kezdve a cenzúrát fokozatosan a magánélet is kezdte foglalkoztatni, és megkísérelte szabályozni az olvasók erotikus ábrándjait. A polgári rend a stabilitás legfõbb biztosítékát a nép erkölcsiségében látta. Az “egy kézzel olvasott könyvek” nagy visszhangot kiváltó perekben ítéltettek el. E nagy eltiltási ügyek során azonban unos-untig ugyanazokat az elveket ismételgették, amelyeket minden téren betartatni kívántak. A 18. századra jellemzõ kifinomult cenzúrastratégiák tökéletesen elfelejtõdtek.28 A mindent egymásba olvasztó gyakorlat lett a végpontja ennek a fejlõdésnek, amelyben az osztályozás logikája helyett, amelyik kísérletet tehetett volna a mûvek esztétikai kidolgozottsága, vagy a szerzõ feltételezhetõ szándékai alapján válogatni, inkább minden erkölcsileg “gyanúsat” elutasított.29 A Bourbonok visszatérése után szisztematikusan korlátozták a régi és új, kétes tartalmú kiadványok megjelentetését, amibe visszamenõleg ugyanúgy beletartozott a Manon Lescaut, mint a Veszedelmes viszonyok vagy Voltaire meséi.30 Valamikor a 19. század utolsó harmadára tehetõ a francia nemzeti könyvtár, a Bibliothèque Nationale poklának nevezett különgyûjtemény felállítása, a már említett “titkos múzeumok” és a Vatikáni könyvtár poklának mintájára. A Larousse enciklopédia 1877-es kiadásában az áll, hogy a francia nemzeti könyvtár pokla egy zárolt könyvraktár, mindenféle erkölcsi bujaságot tollal vagy ceruzával megörökítõ mûvek gyûjteménye. Az irodalom sötét bugyraiba tehetõ titkos kirándulástól ez nemhogy nem tántorította el az olvasókat, hanem minden bizonnyal inkább felkeltette érdeklõdésüket. Az ilyen és ehhez hasonló meghatározások a titkos könyvtár mitológiájába illeszkednek (elzárt helyiség, folyósók labirintusa, korlátozott belépés), amelyhez képest azonban a valóság csalódást kelthet: kérelem alapján mindig is hozzá lehetett férni a közönséges szekrényekben tárolt “pokoli” könyvekhez, amelyeknek a külön leltárba vétele 1972-ben szûnt meg.31 Azonban a tiltottság banalizálódásának ez utóbbi kb. 150 éves története már egy másik korszak, más alapokon nyugvó mentalitásának feltárásába vezetne át bennünket.

  1. Vö. Goulemot, Jean-Marie: “Minores et livres de second rayon du XVIIIe siècle”. Littératures classiques 1997. No. 31. 138.
  2. Robert Darnton: “De la sociologie de la littérature à l’histoire de l’édition.” In: Robert Darnton: Bohème littéraire et révolution. Paris, 1983, 83.
  3. A “livre philosophique” megjelölés valódi tartalmára Robert Darnton hívta fel a figyelmet elsõsorban az egyik legjelentõsebb, tiltott francia irodalomra specializálódott kiadó, a Neuchâteli Tipográfiai Társaság levéltárában végzett kutatások alapján: Vö. Bohème littéraire et révolution. 7–41. Uõ: The Forbidden Best-sellers of Pre-Revolutionnary France. New York, 1995, 194–197.
  4. Robert Darnton: Edition et sédition. Paris, 1991, VI.
  5. Roger Chartier – Henri-Jean Martin:  Histoire de l’édition française. Tome II: Le livre triomphant. 1660– 1830. Paris, 1987, 88–98.
  6. Lynn Hunt: “Introduction: Obscenity and the Origin of Modernity 1500–1800.” In:  The Invention of Pornography. New York, 1993. 9–10
  7. Uo.
  8. I. m. 36.
  9. I. m. 11.
  10. I. m. 12.
  11. Uo.
  12. Uo.
  13. Jean-Christophe Abramovici: Le livre interdit. Paris, 1996.
  14. I. m. 7.
  15. I. m. 9.
  16. I. m. 25–33.
  17. I. m. 73–83. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott például: Antoine Arnauld La logique ou l’art de penser (1672), Pierre Bayle: “L’éclaircissement sur les obscénités” címû írásában, amely a Dictionnaire historique et critique kiegészítéseképpen készült, valamint Jean Pierre de Crousaz az Examen du pyrrhonisme ancien et moderne (1733) címû mûvében.
  18. Jean-Frédéric Ostervald: Traité des sources de la corruption qui règne aujourd’hui parmi les chrétiens. Amsterdam, 1700. Idézi Abramovici : I. m. 130. Ostervald könyve egyébként 1745-ben magyarul is megjelent A keresztények között az idõ szerént uralkodó Romlottságnak kútfejeirõl való elmélkedés címmel Maróthi György és Domokos Márton fordításában.
  19. Offray de la Mettrie: L’école de la volupté. Cologne, 1747. Malesherbes: Mémoires sur la librairie et sur la liberté de la presse. Paris, 1759. Vö: Abramovici: I. m. 128–139.
  20. Abramovici: I. m. 132–133.
  21. I. m. 129.
  22. I. m. 131.
  23. I. m. 138.
  24. Roger Chartier – Henri-Jean Martin: Histoire de l’édition française. Tome II: Le livre triomphant. 1660–1830. Paris, 1987. 88–98.
  25. I. m. 210–214.
  26. Denis Diderot: Lettre historique et politique adressée à un magistrat sur le commerce de la librairie, Paris, 1767. Louis-Sebastien Mercier: Tableau de Paris, Neuchâtel, 1782–1788.
  27. Egyébként a szó elõször Restif de la Bretonne 1769-es Le Pornographe címû mûvében jelent meg a prostitúcióra vonatkozó írást jelentve. Magát a fogalmat csupán a 19. század közepétõl kezdték el szélesebb körben is használni obszcén írásokra vonatkozóan.
  28. Barbara de Negroni: Lectures interdites: le travail des censeurs au XVIIIe siècle.1723–1774. Paris, 1995, 280.
  29. I. m. 210.
  30. Pascal Pia: Les livres de l’enfer du XVIe siècle à nos jours. Paris, 1998, 17.
  31. Jean-Christophe Abramovici: I. m. 8.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.