Az ez év tavaszán megjelent új Spiró-regény (Fogság, Magvetõ Kiadó, 2005) méltán aratott nagy közönségsikert: hatalmas terjedelme ellenére már többedik kiadása forog a piacon, s az értelmiségi társalgásnak is jó ideje egyik központi témájaként szerepel. Spiró nagyszabású történelmi regényt írt, s szinte halált megvetõ gesztussal, újra felelevenítette azt a régi, régen nagyon jól mûködött, de mára lappangásra kényszerült hagyományt, mely a regényben nemcsak a retorikát, nemcsak az irályt, hanem magát a történetet is fontosnak tartotta, mind a megírás, mind az olvasás, mind a megértés szempontjából.
Mert – ahogy az egyik itt közölt cikkben olvasható is – “voltaképpen Spiró nemcsak történetet, hanem történelmet is ír”, s olyan kérdésekrõl ír kalandregényt, olyan összefüggésekkel játszik el, melyeknek (itt: szinte magától értetõdõ módon) szépirodalmon túlmenõ relevanciájuk is van és lehet; a szerzõ régi, sokszor felmutatott törekvésének megfelelõen a regényt nagyszabású világmodellként fogalmazza, minek során a világ (illetve a világ ismerete) ugyanolyan fontossággal fog bírni számára, mint a modell relevanciája (és a modellalkotás írói öröme és játéka).
S ráadásul Spiró, akár történelmileg, akár privát szemmel nézzük, a legnagyobb témát választotta magának (és az olvasónak): az egész világot mozgató erõknek, történéseknek, hiteknek kívánja megrajzolni egyszerre eredetét és következményeit – s ezért ama korszakot választotta ki, melyben, a mai (persze már sokszázados) történelemszemlélet szerint, az az “új” világ, melyet az archaikussal, a “klasszikussal” szembeállítva kereszténynek neveztek (és neveznek ma is sokan), épp elkezdett kialakulni, s mûködésének princípiumait próbálgatni kezdte. Olyan történeti, történelmen kívüli, s természetesen: lelki kérdésekrõl ír, oly provokatív nagyvonalúsággal, hogy – a regény olvasása közben, s a regény elolvasása után – a kérdések elõl kitérni nem lehet.
Irodalmilag és történészileg nézve persze az a kérdés, teoretikusan és praktikusan egyaránt: “hány történelem létezik, s hányféleképpen lehet elmesélni ugyanazt a történetet”. Spiróegyet választott, egyesítvén egy lehetséges egyéni életutat egy hatalmas, emberfeletti történéssor szinkronitásával és aktualitásával – s választásának éles és találó voltát épp eléggé bizonyítja, mennyire beletalált egy történelemrõl, vallásról és irodalomról szóló mai diskurzus kellõs közepébe.
A kérdésnek, “hányféleképpen lehet elmesélni ugyanazt a történetet” persze legalább olyan izgalmas az inverze is: hányféleképpen lehet olvasni egy történelemrõl szóló regényt? S mit keresünk ma egy valódi történeti regény olvasataiban? Ennek a kérdésnek a megjelenítésére és lehetséges megválaszolására választottuk az itt közölt regény-tárgyalási módszert: hadd lássuk, hogyan olvassa e történelmi konstrukciót, rekonstrukciót, víziót, modellt, nagy elbeszélést azaz regényt a vallástörténész, a vallás-filozófus, az esztéta, az irodalmár – s vajon a sokféle olvasatban mi lesz az, ami valamiféle közös tapasztalatra, tudásra vagy esztétikai élményre utalhat.
De mindennek majdani leszûrése természetesen már nem az itt közölt írásoknak feladata – hanem a regény “nem szakmabéli” olvasóié, akik, reméljük, a regénynek és a sokféle értelmezésnek együttes olvasásából és átgondolásából fognak valamely egyszerre esztétikai és történelmi élményre szert tenni.
Margócsy István