NAPLÓ

Egy kicsi, de gazdag kolhoz

EZEN A NAPON – július 31-én – délután megnéztünk a Sevcsenkó gépállomáskörzetében még egy kisebb kolhozt is.

Ez a kolhoz, Weisszova község Sztálin kolhoza, mint a falu nevérõl is látszik, egy Weiss nevû német földbirtokos hajdani birtokán alakult. Mindössze 80 udvarból áll – 180 tagja van, a lélekszám pedig 370. A háború alatt 32 lakóház teljesen elpusztult, azonkívül a telep középületei is. Most nagyban építkeznek, mert némelyek még szükséglakásokban laknak.

A földjük 1750 hektár, ebbõl szántó 1500 hektár, tehát itt minden tagra közel 10 hektár jut. A táj száraz pusztaság, de a föld nagyon jó fekete föld és nagy részben szûz törés. Az állatállományuk már megszaporodott: 348 szarvasmarha, 90 ökör, 50 ló, 400 sertés, közte 63 anyakoca, 320 juh, 3000 baromfi és 50 méhcsalád van a kolhoz szállásán. A tehenek vörös ukrán sztyeppei fajtából valók, a sertések ukrán fehérek, a juhok karakül és merinó-félék. A tehenek ellési százaléka 96. A kocák malacozása félévre 12. A juhokat is fejik. A tehenek félévi fejésátlaga 1230 liter. Pochilinka Lídia Alexandrova fejõnõ a gondjaira bízott tehenek után 5000 litert vállal. A teheneiket a közönséges állományból válogatott nemes tehenekre cserélik ki, amelyeknek magasabb a tejhozama.

Természetesen ennek a pusztai településnek is teljes villanyvilágítása, rádiója, klubja és minden egyebe van, ami az ukrán kolhozokban lenni szokott. A falut is most fásítják, mert azelõtt az egész pusztaságon beláthatatlan messzeségben egyetlen fa sem volt, még annyi sem, mint a magyar pusztákon. Ennek a kolhoznak már – mivel egészen délen, közel a Fekete-tengerhez vagyunk, nagy tábla dinnyéje és még nagyobb tábla gyapotja van. Mindegyik tábla tökéletes jó munkában van s mindegyik nagy termést ígér. A nagy görögdinnyék sûrûn hemperegnek a zöld indák között: szép reménység. Gyermekkorom jut eszembe, nekünk a fátlan, gyümölcstelen, szõlõtlen kishortobágyi pusztán a dinnyetábla volt a paradicsomkert, a világ közepe, amelynek a legközepébe szerettünk volna ülni, és dinnyét enni mindig és sokat, amennyit csak bírunk.

Száraz vidéken vagyunk, de ahogy megturkásztam a földet a csizmám orrával, pár ujjnyira már nyers fekete földet találtam a porhanyós felszín alatt. Így lehet dinnyét és gyapotot termelni. Micsoda búza lesz itt jövõre ilyen kapálás után!

Különben az egész határ a legjobb föld, amit csak el lehet képzelni. Már folyik – jó1 jegyezzük meg: július 31-én – a talaj elõkészítése az õszi vetéshez és a nagy tábla szántások szinte kékellenek, ahogy a lemenõ nap vörös sugarai elnyúlnak rajtuk. Ilyen jó földrõl csak álmodni lehetett otthon Magyarországon, mert a legjobb fekete földjeink sem közelítik ezt meg.

Este megint koncert a Sevcsenkó gépállomás nagy színháztermében. Itt a puszta közepén a legnagyobb és legszebb ház a kultúra háza és zsúfolásig megtelik a gépállomás dolgozóival. Meg is látszik a dolgozókon, hogy fejlett az ízlésük, magasabb az értelmi színvonaluk. Mert míg például a mi gazdagabb parasztjainknál, akiknek már telt volna rá, legfeljebb rangos-gangos házakban és hivalkodó ruhákban mutatkozott meg az ízlés, addig itt a könyvek és az irodalom ismeretében is érzõdik a fejlõdés. Érdekes meglepetés volt például, hogy az autóbuszaink sofõrjei egész csomag ukrán Literaturnája Gazetát – irodalmi újságot – vittek ki a pusztára. Ki érdeklõdik az irodalom és a szellemi élet napi kérdései, hírei, jelenségei után? Természetesen a gépállomás dolgozói, mert a néhány vezetõnek nem kell ennyi újság. És hogy nemcsak az újságokat járatják, hanem az irodalmi életben is otthonosak, arra jellemzõ, hogy az élõ ukrán költõkrõl, írókról, Kornejcsukról, Goncsárról beszélgettünk az autóbuszok sofõrjeivel.

A koncert elõtt a magyar vendégek tiszteletére bemutatják a tavalyi budapesti Világifjúsági Találkozóról készült magyar filmet. Nagyon kedves, megható meglepetés. Idehaza bizony, fõleg a falusi küldöttek, nem látták sem a találkozót, sem a róla készült filmet, és nagyon jólesik most, a messze Fekete-tenger közelében, az ukrán sztyepp közepén az ismerõs budapesti utcákat, tereket, fákat és embereket látni. Idehaza, a mindennapi hajszában nem is vettem észre, hogy ez a mi Budapestünk milyen szép város. A napfényben ragyogó Rákóczi út, a Sztálin út, a Városliget, a Margit-sziget, a Vár, a Gellért-hegy, és minden hely, amit ez a jól sikerült film elénk hozott, megkapó és elragadó látvány volt.

El is húzódott az ünnepség, bele a késõ éjszakába, és éjfél után búcsúztunk el a pusztai gépállomás vezetõitõl és munkásaitól.

Utószó

HA VISSZATEKINTÜNK erre a naplóra, azt kell mondanunk, hogy ez bizony nem a Szovjetunió egész képe, hanem csak egy ember feljegyzései, és meglátásai ennek a mérhetetlen nagy földnek egynémely kis pontjáról. Ez így is van. Én csak azt írom le, amit a szovjet valóságból megláttam és megértettem. Nem mindent ami van, hanem csak azt, amit én láttam belõle. Ez már minden úti naplók sorsa és tehertétele. Hogy az élet belsõ áramait, az emberek életét, gondolkodásukat, észjárásukat, érzéseiket és hangulataikat minden tekintetben ábrázolhassa az író, ahhoz évek, évtizedek kellenek, s még akkor se mindenkinek sikerül.

Ha az írói hûséghez ragaszkodom – márpedig ahhoz ragaszkodnom kell –, akkor be kell ismernem, hogy bizony csak a valóság külsõ ábrázatát sikerült megismernem. De még ennél is újra és újra hangoztatnom kell, hogy fel kell emelkednünk a szovjet méretekhez és a szovjet arányokhoz. Itt egy új világ épül, amelyben nem pepecselõ apró munka folyik. Az építõk nem fáradtak, hanem a célra nézõ és elõre nézõ ember komolysága és lelkes szigora él az arcokon, és ez váltódik át idõnként, a siker láttán, víg örömökre, s aztán megint új célok felé dolgos komolyságra.

Mert nemcsak a Szovjetunió minisztertanácsa hozza a határozatokat a természet átalakításáról, az erdõsítésrõl, a léna-jeniszei víztárolóról, a kujbisevi, sztálingrádi, turkméniai és ukrajnai erõmûvekrõl és öntözõmûvekrõl, az új városok, új ipartelepek építésérõl, hanem a legkisebb faluban is arról tanácskoznak, hogy ha ezt a munkát befejezzük, akkor ezt az istállót, ezt az iskolát, ezt a kultúrházat, ennyi és ennyi lakóházat, ilyen és ilyen üzemeket építünk.

Itt látom a szememmel, hogy miközben nyugati, fõleg angolszász tudósok és közírók nemcsak Malthus idejében, hanem az elmúlt évtizedekben is, különösen a két világháború közt állandóan a “birth control”-ról, a születések mesterséges szabályozásáról beszéltek, ma pedig ugyanezt Mac Arthur íródeákjai már a japánoknak s Ázsia nagy és szapora népeinek ajánlgatják mint egyetlen szerintük való menedéket a túlnépesedés szorongatása ellen, itt a Szovjetunió földjén egy új történelmi korszak, a természetátalakítás tudatos és tervszerû korszaka kezdõdik. Ott a polgári tõkés világban az osztályharc szükségszerûen növekvõ feszültségeit akarják átmagyarázni a túlnépesedés gondjaival, itt az alig áttekinthetõ, gazdag, de nagyságában félelmetesen közömbös természetet akarják és fogják az emberi tudás, hozzáértés és akarat számára formálhatóvá tenni.

Mert attól félni, hogy az emberiség annyira elszaporodik, hogy nem tud önmagának elegendõ élelmiszert termelni, nem bölcs elõrelátás, hanem ostoba és gonosz korlátoltság, vagy cinikus sátánizmus. Hát nem látják ezek a “tudósok”, hogy mennyire üres a világ, mennyi a mûveletlen vagy rosszul mûvelt föld, s amit mûvelünk is, azon is mennyire a kezdetén vagyunk a termelésnek? Nem látják ezek, hogy a földben, vízben, levegõben tárolt tápanyag mennyisége végtelen? Nem látják, hogy az agyagban, a löszben, a homokban, de még a kövekben is végtelen mennyiségû, mert végtelen változatban oldható és újraformálható energia és új szerves körforgásba bevonható tápanyag rejtõzik? Nem látnák ezt, holott ismerik már az anyagok természetét, hiszen nemcsak azt tudják már, hogy mi az atom, hanem már bombát is gyártanak belõle, holott ugyanakkor a Szovjetunióban a természetet alakítják át vele. És nem tudnák azt, hogy a salétrom nemcsak puskapor, hanem mûtrágya is, nemcsak ölni, hanem termelni is lehet vele, s hogy ezt a földbõl és a levegõbõl csináljuk?

Lehetne a kérdéseket szaporítani, de felesleges. Az az elvük: inkább vesszen el az egész emberiség, ha mi nem uralkodhatunk rajta.

(…)

A béke és a felszabadított munka az a szabadító erõ, amely által átalakul és megjobbul az átalakított természettel együtt maga az ember is. Mert az a nagy munka és a nagy harc nagy próbák elé állítja az embert, testében, lelkében, bátorságban, leleményben, és a jobbak kiemelkedésére nagy alkalmakat és lehetõségeket ád. Lehetõvé teszi, hogy a dolgozó ember – bármely ember – hõssé emelkedjék, a munka, a tudás, a gondolkodásban és a kísérletezésben való merészség hõsévé.

Ahol pedig az igazi jobbak kiemelkedhetnek és csak õk emelkedhetnek ki, ott a nagy átlag, minden ember az igazi jobbakhoz igazodik munkában, becsületben, magatartásban és bátorságban is. Így alakul újjá a dolgozó ember s vele az egész emberiség a természetátalakító munka, harc, gondolkodás és hõsiesség lelki izzásában.

A kapitalista kiválasztódás nem a dolgos jobbakat, hanem a spekuláló gonoszokat juttatta a társadalom fölé, a szocialista kiválasztódás a dolgos legjobbakat, a gondolkozó legjobbakat és a becsületben legjobbakat juttatja, nem a társadalom fölé, hanem a közösség élére.

Ha így nézzük, ha ebbe a messze távlatba állítjuk a gondolatainkat, akkor látjuk igazán ennek a sztálini természetátalakító korszaknak a világtörténelmi nagyságát és jelentõségét.

És itt vált teljesen világossá elõttem, hogy Sztálin neve már nemcsak egy ember neve, hanem egy korszak jelképe, egy korszaké, amely a világtörténelemben mint sztálini korszak fog szerepelni, mert itt és ekkor fordította – bár idõnként még harcolnia kellett és erejének jórészét még védelemre kellett áldoznia – a dolgozó ember az eszét és erejét igazán a természet felé. Együttmûködni minden néppel és együttmûködni a természettel – mert ez nemcsak harc a természettel, hanem együttmûködés is – ez a legnagyobb dolog eddig az emberiség és e bolygó történelmében.

És hogy ebben a munkában az egész nép a béke népe, azt nem én mondom elõször – és nem is kell bizonyítani. Aki házat épít, nem gyújtogatásra, hanem csinosításra gondol. Itt házat, szocialista házat építenek, és a szocializmus és a béke: egy.