Kis Ešterházy

Termelési regény-ben a következõ párbeszéd zajlik az Elbeszélõ (E.) és az elbeszélés fölé odahajló, azt Eckermannként (E.) kommentáló beszélgetõpartnere között:

Megkérdeztem, úgymond, tõle, olvasta-e, mit mondott Joyce úr? Joyce úr azt mondta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak… És hát ugye, ami azt illeti, a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek földerítése, s ez az egész hóbelevanc mint mûfaj…’ Ad. Kétnapnyit.’ (Esterházy 1979: 176)

Annak idején annyi megjegyzést fûztem ehhez, hogy “A szerzõ szerény!” (Bojtár 1979:114)

Bizony nem kétnapnyi munkába került még az a látszólag apró élet- és irodalomtörténeti tény földerítése és a rárakódott mindenfélétõl való megtisztítása sem, hogy miként zajlott Esterházy Péter és Danilo Kiš elsõ, és mindmáig legtöbbet vitatott (szellemi) találkozása.1 Amely avval kezdõdött, hogy 1984 táján barátomtól, Dömölky János filmrendezõtõl megkaptam az Enciklopedija mrtvih (A holtak enciklopédiája) elõzõ évben Belgrádban megjelent kötetét, avval, hogy hátha akad benne valami megfilmesítésre alkalmas. Kiválasztottam három elbeszélést, amelyeket szerb- horvát szakos egyetemista fiam, Bojtár B. Endre le is fordított egy esetleges film számára – amibõl egyébként aztán nem lett semmi.2 Köztük volt a Slavno je za otadžbinu mreti, amelyet a fordító Mily dicsõ a hazáért halni címen magyarított. A cím Horatius szállóigévé lett sorának (“dulce et decorum est pro patria mori”, Ódák, III, 2) némileg lerövidített és ezért nehezen felismerhetõ fordítása.3 Kérdésemre ezt erõsítette meg (egy 2005. októberben küldött e-mailben) Danilo Kiš özvegye és hagyatékának gondozója, Mirjana Mioèinoviæ is, maga is nyelvész-filológus:

Horatius III, 2 ódáját, amelynek nálunk Tanácsok a római ifjúságnak a címe, Mladen S. Atanasijeviæ fordította, Római líra, Beograd, Prosveta, 1965. Fordításában a sor úgy hangzik, hogy Slatko je i slavno za otadžbinu umreti (Édes és dicsõ a hazáért meghalni). A közös könyvtárunkból származó említett könyv jelenleg nálam van. 67. oldalán található az említett sor, amelyet Danilo szokása szerint a körmével jelölt meg.4

A novella, amely egy Esterházy fõúr kivégzésérõl szól, annyira magával ragadta Esterházy Pétert, akinek odaadtam a kéziratot, s aki addig csak hallott Kišrõl, de olvasni nem olvasott tõle semmit,5 hogy a magáévá tette: a teljes elbeszélést a maga neve alatt közölte, háromszor is. Elõtte azonban “mint egy viszonylag jólnevelt ember” írt Kišnek Párizsba: “nem azért, hogy engedélyt kérjek, hanem azért, hogy közöljem, a szöveget most eltulajdonítom, mert az nyilvánvalóan az enyém. A címzett azt válaszolta, hogy csak nyugodtan. Akkor még nem tudtam, hogy eljárásom egyet jelent a hóhér akasztásával.” Valóban, akkor Kiš már rég túl volt a bírósági pereken, a nacionalista hecckampány évein, amely kicsaholta hazájából,6 s amelynek ürügye mindvégig a plágiumvád volt, az az idézési technika, amelyet elsõ regényével, az 1962-es Manzárd-dal kezdve minden mûvében alkalmazott, s amely – leegyszerûsítve – közkincsnek tekintette a (világ)irodalmat. (“Késõbb soha nem volt alkalmunk errõl komolyan beszélgetni, pedig ha nem is a gondolatai, de az érzései érdekeltek volna.” – Esterházy 1998a:173)

Az eltulajdonítás (máshol: “eljárás”, “merénylet”, “parafrázis”, “ellopás”, “nem lopás, ez saját jogos tulajdonomnak a birtokbavétele. Hogy Danilo írta – bagatell tétel, áldja õtet az Ég”, “abszolút idézet”) elõször a szombathelyi “Életünk”-ben esett meg, a következõ cseles címmel: “Danilo Kiš: Mily dicsõ a hazáért halni” – Bevezetés a szépirodalomba – (Bojtár B. Endre fordítása) (Esterházy 1986:385).

Másodszor a Bevezetés a szépirodalomba önálló fejezeteként, az átvételt – mint a királynak ajándékot vivõ mesebeli lány – egy, a végére tett lapalji jegyzettel el is ismerve, meg nem is: “A fenti szövegben, többek közt, szó szerinti vagy torzított formában Danilo Kiš-idézetek vannak.”, valamint feltüntetve a fordító nevét is a könyv végén lévõ hosszú névsorban, anélkül, hogy megadná, melyik név melyik idézethez tartozik. (“A könyven (sic!) szó szerinti vagy torzított formában, többek közt (…) Bojtár B. Endre-, (…) Danilo Kiš-, (…) idézetek (…) vannak.”) (Esterházy 1986a: 642–645 és 719–724). Késõbb már ez is elmaradt, amint maga az író beszámol róla:

Múltkor meghívott Eisenstadt – súlyos Eisenstadt –, mert valami bank, vagyis a CA Bank adott az osztrák kiadónak pénzt a fordításra, tehát ennek ellenében irodalmi estet kellett tartani. Felolvasni, lehetõség szerint a Termelési-regénybõl, de tulajdonképpen bármi másból is. Eisenstadt kisváros, tehát a legsúlyosabb közönség, hochintelligens, banki emberek voltak meg egy kisváros krémje, tehát a fogorvos, jogász…(…) És akkor ott ácsorogtam, és néztem ezeket az embereket. Most kezdjek el egy ilyen vacakolást ezekkel a szavakkal, ahogy szoktam, pláne még németül is… Szóval nagyon rosszul éreztem magam. Fogtam bizony, és felolvastam legújabb novellámat: Mily dicsõség (sic!) a hazáért halni… Halálos sikerem volt vele. Megkérdezték, hogy mi ennek a történelmi alapja, meg efféléket, jól elvoltak. Természetesen egy szót sem szóltam a keletkezés sajátos körülményeirõl. Amilyen primitív vagyok, még egy ideig gondolkodtam is, hogy elmondom nekik; de akkor végigment a tekintetem: volt ott minden, kiskosztüm, Landeshauptmann is volt, tehát politikusok, katasztrofális lett volna volna elkezdeni azt a mondatot, hogy ezt nem én írtam. Teljesen reménytelen, egyszerûen meg sem értették volna, mi az, hogy nem én írtam? akkor mért olvastam föl?… Nem kell ebbe belebonyolódni. Én fölveszem érte a pénzt – annyi biztos. (Kiemelés – B. E.) A kiadónak gyorsan megmondtam, még mielõtt elkezdett volna dicsérni. Mert azért ettõl tartottam, hogy mélyen a szemembe néz, és azt mondja: ‘Péter, ez az igazi!’ Azt nem szívesen vártam volna meg. De a közönséget rendben homályban hagytam. Mily dicsõség (sic!)… (Esterházy-Birnbaum 1991:18)7

A kismartoni Esterházy-kastélybeli kalandot máskor is elmesélte az író. 1997-ben “volt egy frankfurti danilózás” (Esterházy 1998:21), amely azután megjelent a Rowohlt Literaturmagazin Kišnek szentelt számában. Esterházy itteni elõadása a legrészletesebb összefoglalása kettejük kapcsolatának. Többnyire megegyezik (sokszor szóról szóra) máshol elszórt szövegeivel, de nem mindenütt.8 Két eltérést iktatok ide. Az elsõt puszta rosszmájúságból, elõzõ kiemelésem ellenpontjaként, de fõként azért, mert arról tanúskodik, hogy néha Esterházy is besétál abba az utcába, ahol nem irodalmi, hanem jogi szabályok érvényesek:9

Amikor olvastam, azonnal tudtam, hogy a szöveg az enyém, az én írásom, nyugodtan vágja zsebre Kiš a szerzõi jogdíjat, a szöveg az enyém.

A másik azt illusztrálja, hogy miként maszatolódik el a fordító neve. Fölösleges lett volna Eisenstadtban, “az õsi családi fészekben” magyarázgatni a helyzetet a jelenlevõknek, akik a novellát “valamiféle önéletrajznak” fogták fel, mondja Esterházy.

Csak bólintottak volna, mintha nem hinnének nekem. Ha például azt mondanám, hogy ezt az írást Ivan Ivanji szerb-horvátból fordította, senki nem tenne föl kérdéseket, senki nem kezdene gyanakodni, hogy mért kéne egy magyar írót szerb-horvátból fordítani… (Esterházy 1998a: 172, 173)10

Esterházy joggal érezhette úgy, hogy a kölcsönzés családban marad, hiszen Kiš a testvérévé fogadta, amirõl dokument is van: egyik könyvét 1988 nyarán avval a dedikációval küldte el Esterházynak, hogy “öcsémnek szeretettel” (Esterházy 1998:18–19), s ennél személyesebbet nem is írhatott volna: “én nem rokonságban állok a családommal, hanem része vagyok, az vagyok, én vagyok az” (Esterházy 2000:616). A családias érzést megerõsítette elsõ személyes találkozásuk is, amire 1988 nyarán a Wheatland Alapítvány konferenciáján, Lisszabonban került sor:11

A fényes fogadáson ott állt Bérlemény (az elbeszélõ, Esterházy így nevezi magát – B. E.) elõtt a bátyja (mert Bérlemény bátyban szegény férfiú volt, és szerette viszonyait lecsaládiasítani, nõvérekre vágyott és anyákra, apákat talált ki magának és testvéreket satöbbi satöbbi, egyszerû ez, akár a zsákbafutás), az ismeretlen kiabált, mint egy Ottlik-regényhõs, ölelgette, lapogatta, nézegette Bérleményt: Te! Mi! Hát! Szóval! Jól van. Magyar! – és ebben a pillanatban mindenki megtudhatta, az egész csillogó társaság, hogy kicsoda is Bérlemény, Bérlemény tehát az, akit ez a rekedt hangú, mondjuk így, szeret. (Esterházy 1991: 227)

A Kiš-novella harmadszor – most már mindenfajta cím és fordító nélkül – mint a Harmonia caelestis 24. “számozott mondata” jelent meg, annyi változtatással, hogy az “elítélt” helyett mindenütt “édesapám” szerepel, illetve hogy a szinte szállóigévé vált négy zárómondat egyikében (“A történelmet a gyõztesek írják. A legendákat a nép szövi. Az írástudók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.”) egy véletlen másolási hiba folytán (a tettes szíves közlése – B. E.) a “szövi” helyére “õrzi” csúszott. (Esterházy 2000:29)

A novella megjelenése a Harmonia caelestisben világossá teszi, hogy elsõ olvasásakor, 1985-ben miért fogta el Esterházyt “a döbbenet és az ujjongás érzése”: ekkortájt kezdett tervezgetni egy apa- regényt, a késõbbi Harmonia caelestist, s Kiš elbeszélésében készen találta annak egyik építõkockáját.

Azonnal tudtam, hogy valami olyamit olvastam, amelyhez alapvetõ közöm van. A magam önzõ módján ezt úgy fogalmaztam, hogy ez a novella az enyém, az én írásom, noha õ írta, s szerencse, hogy õ írta, mert én elrontottam volna, mert én nem tudtam volna a szövegben elõforduló ‘esterházy’ szót az itt szükséges egyszerûséggel kezelni.12 Végig a kilencvenes években egy, mondjuk így, családregényt írtam, amelyben az említett szó nem jelentéktelen szerepet játszik. Közben, a hosszú kilenc év alatt sokszor éreztem ennek a Danilo- szövegnek a segítségét. (…) Nem túlzás azt mondani (legföljebb szerénytelenség), hogy a Danilo-szöveg az, amelybõl kihajtott az én 800 oldalas regényem. (Esterházy 2001:24–25)

Kiš a már említett dubrovniki interjúban azt mondta, hogy számára az irodalom nekrológ, családja, saját élete, a nácizmus, a sztálinizmus, a zsidó-lét stb. stb. nekrológja. Abban a párbeszédes önéletrajz-félében, amelyet élete utolsó három- négy évében Élet, irodalom címen tervezgetett, s amelybõl néhány oldal és az egész vázlata el is készült, kétszer is feltûnik egész életének és munkásságának kulcsszava, az “eltûnik”, az “eltûnés”: külön fejezet lett volna “az apa eltûnése” és “mindenki eltûnik, magyar is, zsidó is”. (Kiš 1993:44) S nem az apa eltûnése a Harmonia caelestisnek is az egyik kulcsszava? S nem tûnt-e el bizonyos fokig az irodalmi Harmonia caelestisbõl az apa, hogy azután Esterházynak az életes Javított kiadásban kelljen õt meglelni?

Az egész történetet Radics Viktóriával egyetértõleg úgy lehet összefoglalni, hogy “a Mily dicsõ a hazáért halni címû parabolát Esterházy Péter szerencsés kézzel elsajátította (és ezzel a gesztussal Danilo Kišt is igazolta a Borisz Davidovics körüli szerencsétlen vitában), s bevezette a magyar irodalomba.” (Radics 2002:379) Számomra azonban – túl azon, hogy jó volt újra “molyolni” kettejük szövegein, ráadásul bepillanthatni (ó, borzalom!) a magyar Horatius-fordítás sûrû szövevényébe – annak is újabb bizonyítéka, hogy irodalom és élet mennyire szétválaszthatatlan, s példaszerû esete annak, ahogy a kettõ átcsap meg viszszacsap egymásba, ahogy egy Horatiusból kiinduló irodalmi ténybõl – irodalmi szövegekben is lecsapódó – élettény lesz: két, egymástól nagyon különbözõ ember egymás iránti, mondjuk így, szeretete.

Felhasznált irodalom

Bányai János 1978: Ellenbírálat és irodalmi lecke. “Híd”, 1978/7–8:925–6.

Bojtár Endre 1979: Ötfokú ének. “Mozgó Világ”, 1979/6: 114–128. Kötetben: Egy keleteuropéer az irodalomelméletben. Budapest, Szépirodalmi, 1983:159–179.

Bojtár Endre 1989: Ember a történelemben! “Liget”, 1989/3:114–118. Kötetben: Kelet-Európa vagy Közép- Európa? Budapest, Századvég, 1993:175–196.

Esterházy Péter 1979: Termelési regény. Budapest, Magvetõ.

Esterházy Péter 1986: “Danilo Kiš: Mily dicsõ a hazáért halni” – Bevezetés a szépirodalomba – “Életünk”, 1986/5: 385–387.

Esterházy Péter 1986a: Bevezetés a szépirodalomba. Budapest, Magvetõ.

Esterházy Péter 1991: Hahn-Hahn grófnõ pillantása. Budapest, Magvetõ.

Esterházy Péter 1998: No milk today. Kötetben: A szabadság nehéz mámora. Budapest, Magvetõ, 2003.

Esterházy Péter 1998a: Der Ich-Erzähler als Provokation des Mimetischen im Diskurs der Phantastik. (Péter Esterházy liest Danilo Kiš und Péter Esterházy). “Literaturmagazin” 41 (1998):170-177.

Esterházy Péter 2000: Harmonia caelestis. Budapest, Magvetõ.

Esterházy Péter 2001: Múlik az idõ. Kötetben: A szabadság nehéz mámora. 24–25.

Esterházy Péter – Marianna D. Birnbaum 1991: Esterházy-kalauz. Budapest, Magvetõ.

Horácz 1862: Horácz ódái. Pest, Lampel Róbert Kiadó.

Horatius 1913: Horatius ódái és epodosai. Budapest, Franklin Társulat.

Horatius 1956: Odabrane pesme. (Válogatott versek) Belgrád, Nolit.

Horatius 1984: Horatius legszebb ódái. Budapest, A szerzõ kiadása.

Horatius 1985: Ódák. Budapest, Európa.

Horatius 1989: Összes mûvei. Budapest, Európa.

Kiš, Danilo 1967: Kert, hamu. Fordította Ács Károly. Budapest, Európa.

Kiš, Danilo 1986: A holtak enciklopédiája. Fordította Borbély János. Újvidék, Fórum.

Kiš, Danilo 1993: Élet, irodalom. Fordította Rajsli Emese. “Ex Symposion”, 1993/3–4: 44–47.

Kiš, Danilo 1999: Anatómiai lecke. Fordította Balázs Attila, Radics Viktória, Varga Piroska. Budapest, Palatinus.

Radics Viktória 2002: Danilo Kiš (pályarajz és breviárium). Budapest, Kijárat.

Snel, Guido 2004: Gardens of the mind, places for doubt: Fictionalized autobiography in East-Central Europe. in: M. Cornis-Pope – J. Neubauer (szerk.): History of the Literary Cultures of East-Central Europe. Amsterdam- Philadelphia, John Benjamins: 386–400.

The Lisbon 1990: The Lisbon Conference on Literature. “Cross Currents”, 9 (1990):75–124.

  1. E cikk földerítõ jellege kényszerít arra, hogy unalmasan-körülményesen mindent próbáljak lehetõleg pontosan lábjegyzetelni.
  2. Ha csak azt nem számítjuk, hogy Dömölky Kiš lelkes hívévé vált, s amikor 1989 április végén, tehát halála elõtt alig fél évvel meghívtam az írót Dubrovnikba a komparatisztikai Soros-szemináriumok díszvendégeként, kamerával felfegyverkezve váratlanul Dömölky is megjelent, s ennek köszönhetõen készülhetett egy több mint egyórás beszélgetés Kišsel – alighanem az utolsó tévéinterjúja –, amelyet aztán az MTV 1995. április 3-án le is adott. (Kiš Dubrovnikba Izraelbõl érkezett, ahol részt vett a Csupasz élet címû dokumentumfilm forgatásán, amely azonban nem róla, hanem a titoi Gulagot, a Goli otokot (Csupasz sziget) túlélt szerb asszonyokról szólt, s amelyben õ csak kérdezõ riporter volt.)
  3. Radics Viktóriának valahonnan ismerõs lehetett, ezért kitûnõ Kiš-monográfiájában õ “címbe emelt frázisról” beszél. (Radics 2002:379) Az érdekesség kedvéért összegyûjtöttem egy csokorravalót a horáczi sor magyar fordításaiból:
    Virág Benedek: “Szép a hazáért halni s dicsõ dolog” (A rómaiakhoz, Horácz 1862:73);
    ifj. Szász Béla: “Édes s dicsõ meghalni a hazáért!” (A római nevelésrõl, Horatius 1913:116);
    Szepesy Gyula: “Hazánk, teérted halni dicsõ dolog!” (A római erények, Horatius 1984: 103);
    Illyés Gyula: “Szép és magasztos halni ezért: haza!” (A barátokhoz, Horatius 1985:111);
    Bede Anna: “Disz (sic!) és dicsõség halni a nemzetért (sic!).” (A rómaiakhoz, Horatius 1989:85).
  4. A sornak természetesen szerbül is létezik más fordítása is, például Miroslav Markoviæé: “Slatko je i slavno mreti za svoj rod!” (Horatius 1956:36) – Itt köszönöm meg Milosevits Péternek a szerb adatok megszerzésében nyújtott segítségét.
  5. “Elõször a legendájával ismerkedett meg, azután olvasta õt, majd találkoztak. Mondhatni teljes életet élt (így) vele.” (Esterházy 1998: 19)
  6. A botrányról magyarul elõször Bányai János adott hírt (Bányai 1978), késõbb részletesebben Bojtár 1989. Az ügy alapkönyve azóta megjelent magyarul is (Kiš 1999) – kis szépséghibával: a Rembrandtól kölcsönzött címet (AnatómialeckeAnatómiai leckének fordítva.
  7. A cím (“Mily dicsõ…”) elõször itt szerepel rontott változatban (“Mily dicsõség…), s azután így rögzült Esterházynál (például 1998:23, vagy 2001:25). A romlatlan cím azonban – amely tehát csak Esterházy neve alatt jelent meg magyarul az imént említett két helyen – az irodalmi köztudatban (hála Esterházynak) megmaradt. Például Radics Viktória is így emlegeti (Radics 2002: 379), noha Kiš magyar nyelven megjelent mûveinek a könyv végén található bibliográfiájában A holtak enciklopédiája természetesen Borbély János fordításában szerepel, aki így adta vissza az ominózus címet: “Dicsõ halál meghalni a honért” (Kiš 1986).
  8. A fordítónak, Zsuzsanna Gahsének sajnos nincs meg a magyar eredeti, úgyhogy kénytelen vagyok Esterházy- Gahse-fordítóvá avanzsálva – mily dicsõség – németbõl visszafordítani az innen származó idézeteket.
  9. Az ilyesfajta einstandolás jogosnak, vagyis a ma érvényes jogszabályok szerintinek biztosan nem mondható. Pesten az a pletyka járja, hogy a Harmonia caelestis amerikai kiadója ragaszkodik minden vendégszöveg eredeti szerzõjének és lelõhelyének visszamenõleges feltüntetéséhez. Ha ez igaz, nem irigylem a szerzõt: “Mert hát az utalások, ollózások, ezek földerítése, s ez az egész hóbelevanc mint mûfaj…”
  10. Ivan Ivanji szerb irodalomtörténész, kritikus, akivel (vagy inkább a nevével) Esterházy valahol találkozott.
  11. A közép-európai és orosz írók részvételével tartott konferenciáról lásd The Lisbon 1990.
  12. Abban a mûfajban, amit mind Kiš, mind Esterházy elõszeretettel mûvelt, s amit Guido Snel “fikcionalizált önéletrajznak” hív (Snel 2004), különösen nem mindegy, hogy a fõhõs neve megegyezik a szerzõjével vagy sem. Képzeljük el, mennyire mást jelentene Kiš apa-regényének az az önmagában ártatlan jelenete, mikor az apa, (Eduard Sam, Kis alias Kohn Ede) vitakozik fiával, az elbeszélõvel (az egyszerûség kedvéért Danilo Kišsel), ha a könyv borítóján Esterházy neve állna: “Meglepetéssel és sajnálattal, ismétlemmeglepetéssel és sajnálattal be kell ismernem, hogy teljesen magadévá tettél bizonyos kispolgári és paraszti szokásokat, mindenben az úgynevezett józan ész parlagi logikáját keresed, ami nem egyéb (fiatalember!), mint a magasabb rendû dolgok leghitványabb semmibevevése. Elég, ha bizonyítékul egyetlen, napnál világosabb, megdönthetetlen tényt hozok tudtodra: A csalán, fiatalember, a legritkább ételkülönlegességnek számított az Esterházy grófok konyháján! Állítod-e még tehát, hogy a csalánt disznóknak szokták adni?” (Kiš 1967:137)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.