Kohn, a festő

Magyar rapszódia

“Kákániában mindig legfeljebb zseniket hittek ripõknek, de soha, mint másutt, ripõköket zseninek.”

(Robert Musil)

Akárhogyan is, van abban valami rendkívül mélyrõl jövõ szándék és eltökélt akarat, hogy egy 1797-ben (avagy 1798-ban) Nagymartonban világra jövõ zsidó fiúcskát szülei a Hermann elõnévvel ajándékozzák meg. A kisfiú így lesz Hermann Cohn, a büszkén és diadalittasan csengõ, nagyjából a “harcos férfi” jelentést hordozó, õsi alamann, teuton, vandál és vizigót leszármazottak eposzainak gigászi küzdelmeit idézõ germán eredetű név viselõje. Ugyanazé a névé, amelyre – mások mellett – a 13. századi Boldog Hermann hitvalló is hallgatott, akit meglehetõsen gyöngéd szálak kötöttek a szûzanyához, s odaadó Mária-szeretetéért társai Józsefnek kereszteltek át. De ugyanezt a nevet fogja viselni egy 20. századi magyar regényben felbukkanó alak, egy “Hermann keresztnevû büszke szárnyas”, tudniillik a ketrecbe zárt Wendriner Hermann, a kõszáli sas. Ám itt a névváltoztatás nem a név viselõjét fogja érinteni, hanem magát a regény szerzõjét, A tizennégy karátos autó íróját, aki – különbözõ, ezúttal nem részletezendõ okok miatt – becsületes magyar nevét, a szépen csengõ Rejtõ Jenõt látta jobbnak a “nemzetközileg” kurrensebbnek tetszõ P. Howardra átváltoztatni.

De térjünk csak vissza a kis Hermann Cohnhoz. Nagymartonban (Mattersdorf) született, ama “hét község” (seva kehilosz) egyikében, amelyet a kora középkorig visszavezethetõen zsidók laktak, ahol a Sopronból, késõbb Pozsonyból kiûzött zsidók letelepedhettek, s ahol az õket befogadó, s számukra szabad vallásgyakorlatot, szabad kereskedelmet és iparûzést biztosító Esterházyaknak köszönhetõen békében és létszámukat tekintve is folyamatosan gyarapodva élhettek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a “keresztény-Nagymartontól” közigazgatási egységként is elkülönülõ “izraelita-Nagymartonban” – ahol Korabinsky János Mátyás szerint már 1780-ban több zsidó élt, mint más felekezetû – vajon mi vihette rá a szülõket arra, hogy a megszokott és tradicionálisnak tekinthetõ zsidó nevek valamelyike helyett az egyik “legnémetesebben” csengõ Hermann nevet adják gyermeküknek? Egyfajta asszimilációs kényszerbõl eredõ megfékezhetetlen igény és szükséglet, amely a névadás hagyományából fakadó korábbi gyakorlattal ellentétben, mely egész életére megjelölte és a legtöbb esetben megbélyegezte annak viselõjét a keresztény Európában, immár a szülõkben élõ elementáris vágy, amely az azonosulás és az el nem különülés boldogabb életének illúzióját nyújtotta az újszülöttnek? Avagy éppen ellenkezõleg: a zsidók és más felekezetûek úgyszólván sehol máshol nem tapasztalható nyugodt és rendezett együttélésének kifejezõdéseként részint gesztusértékû, részint természetes és szóra sem érdemes mindennapos gyakorlata lett volna mindez? Netán II. Józsefnek az 1787-es kötelezõ német névválasztási rendeletéhez idomuló, a teljes név egységes német csengése mellett voksoló, szimplán a szülõi ízlésrõl és roppantul kényes lingválesztétikai érzékrõl árulkodó akarat?

A fenti kérdésekre – fájdalom – aligha adható elfogadható és elfogulatlan, a szikár objektivitást szem elõtt tartó, kognitíve releváns válasz, ám a kérdések retrospektív módon újra elõtolulnak, ha tekintetbe veszünk egy, a kis Hermann születésére harminc esztendõvel késõbb bekövetkezõ jeles eseményt. Azt, amikor a széphalmi vezér, akirõl majdan Ady úgy emlékezik meg, hogy “olyan nagy, szomorú magyar ember, hogy összeszorul a szívünk, ha rágondolunk”, a sokaknak feltûnõ módon hirtelen öregedésnek indult Kazinczy Pesten járt. Az antik szépség és grácia neoklasszicista követõjének pesti tartózkodása – kétségtelen tény – kiemelkedõ eseménye volt a honi mûvészeti élet úgyszólván valamennyi protagonistájának, valamint a “fennebb styl” és a “weimari modernség” iránti elkötelezett rajongásukat szalonjaik kitárulkozó ajtaival kifejezésre juttató mûvészetpártoló honfiaknak és honleányoknak. Ám hogy mindebbõl mi következett az immár kész férfivá érett Hermann Cohnra, azaz Kohn Hermannra nézve, legyen elég magának a költõfejedelemnek a saját naplójába tett bejegyzését felidézni.

Kazinczy ekkor már túl van a Kisfaludy Károllyal történt nevezetes pesti találkozásán, amelynek különös hangulatát Toldy Ferenc õrizte meg az utókor számára. Az ünnepelt vendég (tudniillik Kazinczy), miután az izgalmában reszketõ Toldytól értesült arról, hogy az ajtón belépõ, barátai koszorújában érkezõ vendég maga Kisfaludy (“Ez az!” – mondja Toldy Kazinczynak), azonnal felkél székébõl, elébe siet, s ekként nyújtja jobbját a majd’ harminc évvel fiatalabb ifjú kollégájának: “Igen tisztelt férfiú! Barátságodat kérem!” Orlai Petrich Soma, akire oly hatással volt e találka, hogy azt rögtön meg is festette – ut pictura poesis – egy további vizuális adalékkal szolgál: Kazinczy, “a roskadt testû szent öreg” mintha önkéntelenül is azonnal alávetné magát a romantikus Kisfaludynak, mozdulatával szabályosan bókol neki, a feketébe öltözött titánnak, ám a kép középpontját törékeny teste ellenére is õ tölti be, vakítóan fehér öltönyében, miközben a megjelentek valamennyien (az Auróra romantikus kör írói: Vörösmarty, Bajza, Toldy, Czuczor és Szemere) tekintetüket Kazinczyra szegezik, aki fénytõl csillogó ruhájában, akár egy jelenés áll körükben.

Kazinczy naplójának egy helyén olvasható, hogy “Pestnek és Budának, ha való a hír, hatvan festõje van, s én a nevezetesbeket eljárám”. S valóban, jó kvalitásérzékkel megáldva felkeres tíz mestert a legjobbak közül, így a Széchenyit is megörökítõ Schoefft Ágostont, akinek oltárképeit a sok “rút oltáraink” helyett ajánlja a Szépítési Bizottság figyelmébe, a kilencven esztendõs Donát Jánost, akinek Kazinczy-portréja és csábos Vénusa egyaránt kiváló munka, a bécsi születésû Philipp Anton Richtert, aki Kazinczy látogatásától új erõre kap, minek nyomán aztán megfesti Fáyt, Szemerét, Ferenczyt, Czuczort, Toldyt és másokat (“egy elfelejtett embert hoztam újra virágzásba” – így a napló). Friedrich Krechtet pedig nem sokkal halála elõtt keresi fel, s megbírálja érzéki nõalakját, rámutatván, hogy “láttatja a kar csuklójit is, mely ismét mindent elront. Hogy érheti mûvészt az a gondolat, hogy kedvesét ily ízetlenséggel fesse?”

Eme pesti mûkritikusi vizitációk sorából most képzeljük el azt a pillanatot, amikor a “fehéren csillogó ruhájú jelenés” egyszer csak bekopogtat egy bizonyos Kohn nevû festõmûvészhez (talán nem is szükséges mondani, a nagymartoni születésû Kohn Hermannról van szó), aki ugyan nem engedi belsõ szobájába a költõfejedelmet, de ezt Kazinczy megértõen konstatálja, tudniillik “én e kedvezésével nem dicsekedhetem, noha talán csak azért, mert alkalmatlan idõben jövék”. Kazinczy beszámol arról, hogy Kohn az, aki Jankovichot festette (Jankovich a késõbbiekben egy zsidók részére felállítandó tanítóképzõ intézet javára adakozott), jelenleg is “két-három zsidó születésû” tanítványával egy nõi arcképen dolgozik, s a hölgy prémes ruhájának “bársonyát az Alföldi Iskola gondjaival dolgozta ki”, majd egy esztétikai minõségítéletnek is beérõ sóhajjal zárja a Kohnnál tett látogatásáról készült rövid beszámolóját: “Bár nevezetesb embereink általa festetnék magokat.”

A kis Hermann tehát festõmûvésszé cseperedett, s úgy tûnik, a korabeli pesti mûvészvilágban legalábbis az ismertebbek közé küzdötte fel magát. Most tehát mindennek tudatában tegyük fel újra a kérdést: mi vihette rá a nagymartoni zsidó szülõket arra, hogy gyermekük a korabeli tradicionális és megszokott Izidor, Ábrahám, Mózes vagy Áron helyett a Hermann nevet viselje egy életen át, helyesebben – mint majd látni fogjuk – csak egy ideig? Félõ, egzakt választ most sem tudunk adni, hiszen változatlanul nem állnak rendelkezésre információk a szülõk esetleges asszimilációs kényszerérõl, ízlésérõl, szokásokról vallott nézeteirõl, de egyet azért tudunk: jóllehet II. József rendeleteiben – egyebek mellett – lehetõvé tette, hogy zsidók is tanulhassanak szabónak, vargának, kõmûvesnek, ácsnak, asztalosnak, festõnek, szobrásznak, Kohn Hermann pályaválasztásával elérte azt, hogy oly messzire kerüljön saját közösségétõl, hitsorsosaitól és a zsidó tradíció egészétõl, amennyire ez akkor és ott, az 1800-as évek elején járó Magyarországon csak lehetséges volt. (Ne feledjük: közel két emberöltõre és a jól ismert történelmi és politikai eseményekre volt szükség ahhoz, hogy – egyebek között – Kaufmann Izidor az 1880-as években megkezdje széles körben elismertté váló és még a zártabb kelet-galíciai közösségekben is akceptált festõi tevékenységét, s jellegzetes enteriõrjein immár legitim módon megelevenítse a zsidó élet hétköznapjait, a tanulás, az istentisztelet, avagy a gyász pillanatait.)

Noha túlzás volna azt feltételezni, hogy a nagymartoni (vagy bárhol másutt élõ), nem kimondottan a halachikus tudományokkal bíbelõdõ zsidók körében ismert lett volna a bibliai képtilalomhoz kapcsolódó sok évszázados kommentárirodalom, így aligha valószínû, hogy minden egyes zsidó tisztában lett volna azzal, amit – példának okáért – R. Abraham Danzig (1748–1820) vetett papírra, mégis a biblikus képtilalom, illetve az emberábrázolás tilalma ekkor még súlyos és megkerülhetetlen parancsolatnak számított a zsidóság köreiben. Tórai tilalomról lévén szó, a legtöbb kommentár nemcsak a teljes alakos ábrázolást utasította el, hanem az emberi arc ábrázolását önmagában is megengedhetetlennek tekintette, sõt a kiábrázolás “végtermékének” puszta nézését is elutasította, mert a szobornak (peszel) tekintett emberábrázolás bálványnak minõsült. Nos, Kohn Hermann ezzel a mélységesen mélyen gyökerezõ hagyománnyal fordult szembe, s választott tevékenységével egészen egyszerûen kitaszította önmagát az övéi közül: zsidóként gyanús bálványkészítõnek, magyarként gyanús idegennek minõsülhetett ekkoriban.

Nem meglepõ hát, hogy Kohn sehol sem találja a helyét, mindenhová idegenként érkezik, s mindenhonnan idegenként távozik: megjárja Székesfehérvárt, Pápát, Veszprémet, Várpalotát, majd Bécsbe költözik, ahol hamarosan kikeresztelkedik. Persze a kikeresztelkedés kétségtelenül radikális, látványos és feltételezhetõen nem könnyû gesztusa semmit sem oldhatott meg feltételezett problémái közül, hiszen – csak emlékeztetõül – Ballagi Mór 1844-es váratlan kitérése például óriási vitát generált mind zsidó, mind nem zsidó körökben, melynek során Lõw Lipót, a nagy tekintélynek örvendõ szegedi rabbi, aki a zsidó emancipáció harcosa volt, s aki a zsinagóga szószékérõl már magyarul szólt az egybegyûltekhez, éppen Ballagi döntésére reflektálva írta azt, hogy a kitérések oka csak alantas önzés lehet, semmi egyéb, hozzáfûzve, hogy “vajjon az ilyen jellemhiány elõnyére volna-e az államnak?”

Mindenesetre a zsidóság rejtõzködõ Istenét önmaga állandó rejtõzködésére fölcserélõ Kohn röviddel ezután a nazarénus festõk közé áll, akik a Raffaellót megelõzõquattrocento mestereinek tiszta formáit és elmélyült vallásos áhítatát szem elõtt tartva egy újnémet vallásos-hazafias mûvészeti forma kidolgozásába kezdtek. Kohn is, mint annyian közülük, Rómába tart, hogy a legodaadóbb vallásos életérzést magamagán megfigyelve, s a katolikus spiritualitást a legközvetlenebb módon megélve egész munkásságát áthassa a “fennkölt miszticizmus” emelkedett rajongása. S minthogy vezetékneve még mindig túlságosan árulkodónak bizonyulhatott egykori hovatartozását illetõen, két legyet üt egy csapásra: a kohanitákra emlékeztetõ, s õseit folyton-folyvást megidézõ nevét elhagyja, s fölveszi az olaszos hangzású, azaz festõmûvészként jó ajánlólevélnek és remek promóciónak számító Alconière Tivadar nevet. Az elõnév az olasz falconiere (solymász) szavát teszi egyértelmûen felismerhetõvé (s ennek, mint majd látni fogjuk, még lesz jelentõsége), az utónév görög eredetije szerényen Isten ajándékát jelenti. Hogy az érintett esetében a zsidók Istenének ajándékáról van-e szó, arról nem áll módunkban nyilatkozni, ámde annyi világos és egyértelmû, hogy az új név választása korántsem az eltûnés, sokkal inkább az “önironikus” rejtõzködés gesztusa: a bel cantós asszociációkat ébresztõ névbõl tisztán és jól kivehetõen kihallatszik a festõ korábbi elõnevének – Kohn, con – hangzása!

Ami mûvészi pályáját illeti, 1820-tól folyamatosan jelen van különbözõ bécsi kiállításokon. Visszaemlékezésekbõl tudható, hogy megfestette Károlyi László grófot és Napóleont, mindkettõt lóháton, készített humoros festményeket, amelyek közül a nem mindennapi manuális készségérõl árulkodó zenészportré emelkedhetett ki, melyet csupa hangszerbõl összekombinálva formált meg. Ugyancsak remek kézügyességérõl vallanak azok a szelencékre készített miniatûr arcképek, amelyhez hasonlóra tényleg csak a legkiválóbbak, így Kisfaludy Károly, Markó Károly vagy Brocky Károly vállalkoztak.

Magánéletébõl csak néhány, leginkább valamifajta késõ romantikus ponyvaregénybe illõ melankolikus történet és egy majdani Rejtõ Jenõ-könyvbe illõ, nagy dobást sejtetõ, ám pitiáner szélhámosságba torkolló abszurd eset érdemel említést. Ez utóbbi 1863-ból való: bécsi tartózkodása során Kohn-Alconière pénzhamisításba fogott, ám még mielõtt forgalomba hozta volna a hamis bankót, följelentette magát íziben. A nyomozó hatóság háromheti fogság után szabadon engedte: lehet, hogy a mûvészsors iránt amúgy kevés empátiával rendelkezõ rendõrség számára is egyértelmûnek tûnt, hogy festõnket a nyomor vitte ugyan rá a hamisításra, de valójában e szánalmas akcióval egyedülálló kézügyességét kívánta ország-világ elõtt demonstrálni, minden bizonnyal annak reményében, hogy talán épp a pénzverde fogja õt kivételes képességeinek hasznosítása végett alkalmazni. A demó mindenesetre félresikerült.

Ami privát életének kusza szálait illeti, regényes történetként maradt még fenn róla, hogy hosszú éveken át volt szerelmes egy magyar nõbe, akit legalább tízszer lefestett, de aki ennek ellenére kosarat adott neki. Végül feleségül vett egy híresen szép bécsi kertészlányt, aki néhány évvel késõbb megõrült és meghalt. Alconière búskomorságba esett, gyakorlatilag eltûnt a pályáról, s végül “mint szegény egyházfi” hosszas betegség után az Irgalmasok kórházában tért örök nyugovóra 1865-ben, hatvannyolc éves korában.

Nehezen felfogható, hogy a festõi pályáján már saját korában sikeresnek mutatkozó Alconière-nek, aki fõként portrékat festett, azaz a legbiztosabb megrendelõi rétegnek dolgozott, vajon hová tûnhettek a képei, s miért van az, hogy jelenleg egy kivételével egyetlen munkájáról sem tudunk. Különös fintora a sorsnak, hogy a rejtõzködõ, a név- és hitvallás váltogatásában élõ, egyfajta állandósult és elhatalmasodó identitászavarral küszködõ ember munkásságának tárgyiasult eredményei készítõjükhöz hasonlóan – mintegy annak persziflázsaiként – rejtõzködnek, ismeretlen helyeken bújnak meg. A kényszerrejtõzés motívuma abban a világban, ahol a legegyszerûbb és legközönségesebb hétköznapi pajkosság, a széptevés és az erotikán “inneni” flörtölés a személycserék és félreértések szórakoztató és dramaturgiailag úgyszólván kötelezõ, habkönnyû helyzetein túl immár csak a legszigorúbb álarcok mögé rejtõzve vált elképzelhetõvé (A denevér bemutatója 1874-ben volt), s ahol a felekezeti eredetû identitásproblémákra adott mahleri (kohni) válasz meglehetõsen elterjedtnek, de legalábbis jellemzõnek mondható, továbbá ott, ahol egy-két évtized múlva már az ab ovo, tehát “természetadta módon” fragmentált énrõl és annak terápiájáról születik meg a nagyhatású teória (freudizmus), nos ott az sem zárható ki teljes egészében, hogy történetünk fõhõse afféle ghost-painterként, mások nevében készít festményeket, ezt-azt, támaszkodva elsõrangú manuális készségére, mindent a kedves és fizetõképes megrendelõ kívánsága szerint. Így teljesedett ki a tulajdonságok nélküli ember életmû nélkül maradt munkássága.

Azaz van egy kép, mindössze egy, de arról legalább tudunk, s meg is tekinthetjük a Nemzeti Galéria gyûjteményében: az 1831-bõl származó Széchenyi a Vaskapunál. Mintha a sors kísértene a festmény címét illetõen (is), ugyanis a Galériában kiállított kép alatt a fenti cím szerepel, másutt azonban Allegorikus lovasportré, avagy csak egyszerûen Lovas képmás olvasható, így például a Magyar Nemzeti Galéria, avagy a HungArt honlapján, de a különbözõ idegen nyelvû honlapokon is leggyakrabban Allegoric Riding Portrait-ként jelenik meg a felsorolásokban. Mintha a nevét veszejtõ festõ mûvének címe is elveszett volna, de legalábbis homályba burkolózna, ráadásul a festményen szereplõ személy (nem is akárki) rovására.

Voltaképpen ki hát a titokzatos lovas? A kérdés annál is inkább jogos, mert a lovon ülõ férfi feje – a kép többi részéhez képest – kifejezetten ügyetlenül lett megfestve. Olyannak tûnik, mintha utólagosan illesztette volna oda a festõ, esetleg egy már elkészült kép alakjának fejét kicserélve. Ha így volt, ki lehetett az eredeti alak? Korántsem elképzelhetetlen, hogy a festõ Kohnt meglátogató Kazinczy azért nem léphetett be a belsõ szobába, mert már ott volt az elkészült kép, olyan személyiség portréját hordozva, akit nem ártott eltitkolni a magyar progresszió egyik legélesebb és legkritikusabb tekintete elõl. Netán szégyellte volna Kohn, a festõ, hogy kinek állított örök emléket? És a kép mostani állapotában vajon tényleg Széchenyi portréját láthatjuk?

De menjünk csak még tovább: egyáltalán lovasportrénak szánta Alconière ezt a mûvét, avagy csupán egy jellegzetes romantikus tájképnek, amelyre utólag festette volna föl a lovat és lovasát? Lehet, hogy a felettébb tapintatos, a német klasszika és a szentimentalizmus irodalmán felnövekedett, Gessnerrel levelezõ és az Idilleket fordító Kazinczy meglátván a vad és ijesztõ táj romantikus kompozícióját (ne feledjük, alig néhány nappal van túl az új nemzedékkel, a romantikus Kisfaludyval és az Auróra-kör ifjaival való különös találkáján!) halk hangon, inkább suttogva figyelmeztette Kohnt, a festõt, hogy a tájkép ember nélkül üres és tartalmatlan szépelgés csupán: a festõnek – ha igazán tehetséges – éppen azt a belsõ feszültséget kell visszaadnia, amely ember és táj, élõ és holt között támadhat. A széphalmi mester elébb azt fejtegette, hogy a mûvészi szép immár a vallási szenvedély helyébe lépett, majd Goethe panteizmusára utalva csak ennyit mondott: a természet nem magában lelkes lény, hanem tõlünk válik azzá. Tudja, fiatal barátom – szólt a mester, s fázósan összehúzta magán fehéren csillogó felöltõjét (gondosan ügyelt arra, hogy ha nem is a legdivatosabb, de mindig tiszta és frissen vasalt holmi legyen rajta), a vak hit béklyóiba kötött kínlódásaink és szenvedéseink csakis bennünk oldódhatnak fel, válhatnak semmissé és tûnhetnek el a messzi egekben. A történelem mi magunk vagyunk, nem légnemû szellemek, hanem mi valamennyien: felmentést csak a Természet kaphat, az ember végtelen tartaléka az erkölcs. A jog börtönének falait senki más nem bontja le helyettünk, még maga a Gondviselõ sem. Aztán a Werthert idézte, majd kizárólag németül, hogy Kohn, a festõ is hibátlanul értse, elsuttogta Goethe költeményét, A vándor éji dalát, amelynek utolsó soránál egy kissé megakadni látszott, de Kohn, a festõ ezt nem vette észre, csak valamilyen határtalan fájdalmat vélt kihallani Kazinczy emelkedett suttogásából. A segédek közül az egyik valamit rágcsált éppen, talán egy maceszdarabka lehetett, de az öregember csöndes beszédétõl megállt szájában a falat. “Te is nemsokára nyugszol, ne félj” – és Kohn, a festõ mintha mindent megértett volna: nem érdekelte már, hogy mikor jönnek a képért, pedig még az elõleget sem kapta meg érte, odalépett a vászonhoz – nem volt nagyméretû a festmény, leginkább egy bécsi ebédlõ falára képzelte el –, odalépett, és csak ennyit mondott: nem fény kell ide, nem még több világosság, hanem egy ember. Ember kell, semmi más! S Kazinczy már rég eltávozott, amikor Kohn, a festõ még mindig ott látta az õsz mestert a szoba közepén, gyér haja szanaszét állott, s akár egy próféta, szélesen gesztikulálva tárta fel a mindenség csak beavatottak számára érzékelhetõvé váló legvégsõ pillanatait. Kicsiny gyermekkora óta Elijáhu prófétát képzelte el pont ilyennek, s amikor még csöppségként nagyapja ölében üldögélve hallgatta a prófétáról és a tüzes szekerérõl szóló lenyûgözõ történetet, honnan is tudhatta volna, hogy Elijáhut éppen a közel harminc esztendõvel késõbb megismert Kazinczy arcvonásaival, törékeny testével látja majd maga elõtt. Most pedig szobájában ott áll maga a próféta, hát mégis eljött, nem is kellett rá várni egészen széderestéig! Kohn, a festõ visszahõköl, elõtte karnyújtásnyira, lám, a patáikkal türelmetlenül dobbantó, harciasan nyerítõ tüzes lovak, amelyek a következõ pillanatban elragadják Kazinczy Elijáhu Illést, s viszik föl a kék egekbe, hogy majd csak az utolsó ítélet nagy és rettenetes napján térjen vissza, a Messiás eljövetelét bejelentendõ. És ekkor Kohn, a festõ határozott ecsetvonással egy ló szügyét kanyarította a vászonra.

És ha nem így történt? Miért vélik egyesek azt, hogy a képen Széchenyi látható a Vaskapunál? Ami magát a tájat illeti, jellegzetesen vadregényes, romantikus szcéna: folyótól és zord szirtektõl övezett, sziklába vájt keskeny út, az út alatt a dühöngõ folyam, hullámok és örvények vészterhes tombolása, távolban a szelíden kisimuló víztükör, s éppen a horizonton, ahol a sötét víztömeg a világosan ragyogó égbolttal összeér, valahol a “kataklizmán túl” mint profetikus látomás, füstfelhõjét vidáman eregetõ gõzhajó halad békésen. Persze, a Vaskapu, Széchenyi nagy álma, amelynek akadálymentes hajózhatóvá tételével megvalósulhatott volna Magyarország és a Balkán, Magyarország és Levante kényszerátrakodás nélküli közvetlen összeköttetése. A Magyar Királyi Helytartótanács 1823-ban elkészült folyamszabályozási terve azonban hatalmas költségvetése miatt nem valósulhatott meg, s Széchenyi, az Al-Duna és Vaskapu szabályozásának királyi biztosa és Vasvári Pál, a neves mérnök csak 1837-re tudta kialakítani azt a szárazföldi utat, amely nyomvonalában követte a Traianus császár fából ácsoltatott galériáját, ahonnan egykor lovas fogatok vontatásával segítették a sziklák közt mozgó hajók navigációját. Széchenyi és Vasvári megvalósult terve, a sziklába vájt teherszállító út kiépítése s a kocsikra rakott áruk szállításának és átrakodásának idõtartama lényegesen lerövidítette a teherszállítás menetidejét.

Természetesen sokan voltak, akik komolyan kételkedtek a hatalmas munka kivihetõségében, s talán még többen, akik igazából át sem látták annak jelentõségét. Mindenesetre tény, hogy a modernizáció iránt elkötelezettek, az iparosítás és a kereskedelem elsõdleges fontosságát felfogók szemében, tehát mindazok számára, akik üdvözölték Széchenyinek az angliai mintára kidolgozott pesti lóverseny-tervét, akik 1830 júniusában izgatottan búcsúztatták a – hogy tervének fontosságát és megvalósíthatóságát elsõként önmaga példázatán illusztrálja, négyevezõs lélekvesztõn Pestrõl Konstantinápolyba induló – grófot, avagy azok, akik ugyanezen év szeptember 4-én – köztük persze Kohn, a festõ – ott tolongtak a Duna jobb és bal partján, hogy saját szemükkel lássák az Elsõ Dunagõzhajózási Táraság Bécsbõl Pest-Budára beérkezõ gõzhajóját, pontosan tudták, de legalábbis sejtették és remélték, hogy saját életük is jobbra fordulhat eme kuriózumnak minõsülõ események mindennapossá válása esetén. Persze, hogy a Kárpátoktól ölelt rónaságon mit is értettek meg pontosan Széchenyi elképzeléseibõl, jól jelzi egy 1831-es naplóbejegyzése: “Eötvös Náci meséli: »A parasztok lefordíttatták a Hitelt, – azután átitatódván az én elveimmel gyújtogatni, gyilkolni etc. kezdtek.«”

Kohn, a festõ szokatlanul korán feküdt le aludni. Egész nap nem ment úgy a munka, mint ahogy szerette volna. Délelõtt még át akarta küldeni Móricot, egyik inasát Eichbergerhez, aki a legjobb ecseteket árulta, persze drágán adta, de Kohn ráért fizetni minden eladott kép után, ám végül maga ment el az ecsetekért. Hazafelé gondolt egyet, az Újvásártéren sarkon fordult, s elindult a Duna-parti Rakpiacra. Különösen az ilyen kora-tavaszi napsütésben szerette elnézni a nagy nyüzsgést, jövés-menést, a vízen ringatózó hajókat s a zavaros, bölcs és nagy folyamot. Utólag sokszor törte a fejét, miért van az, hogy a kirakodott portékákra alig, legfeljebb a színükre emlékezett, de a megfigyelt rakodómunkások majd mindegyikét, kunokat, félig székelyeket, félig románokat több nap után is egészen pontosan le tudta rajzolni vázlattömbjébe. Az Aldunasor hûvös és tartózkodó palotasorának, s lejjebb, az áruk kipakolásával foglalatoskodók tarka hadának különös ellentéte szórakoztatta õt, de leginkább a sokféle beszéd keveredése, magyar, német, tót, román, szerb és jiddis elegyedése izgatta. Hiszen itt – úgy tûnt neki – mindenki érti a másikát, Róma s erõs Babylon leomlott, de itt, ezen a helyen, a Duna két partján akár még egy boldog és örökös Bábel tornyát is föl lehetne építeni. Errõl apja, az öregedõ handelsmann jutott az eszébe, aki mikor véglegessé vált, hogy fia festõmûvésznek készül, nagyon fájdalmas arccal, rá se nézve, valahová a messzi távolba tekintve csak ennyit mondott: Fiam, ha már más arcképével kereskedsz, legalább tanuld meg mindegyiknek a nyelvét, és azt õrizd meg belõlük egy életen át, majd fogta az imaszíjat, és elindult a másik szobába, hogy elmondja az esti imát. Ez volt az apai útravaló, s ezt Kohn olyan fontosnak tartotta, hogy ennek köszönhetõen egész jól beszélt a jiddis és a német mellett magyarul, sõt olaszul is, meg franciául, elébb csak annyira, amennyi egy kép eladásához feltétlenül szükségeltetett, késõbb nagyon is jól, Adèle-nak köszönhetõen, a párizsi virágkötõ leánynak, aki Bécsbe jött szerencsét próbálni, aztán Kohn mellett kötött ki egy omladozó, folyton hideg külvárosi ház padlásszobájában, ahol a festõ két éven át festette. Sokra ugyan nem ment a képekkel, mert a késõbbiekben úgy jutott pénzhez, hogy a vásznakat újrafelhasználás céljából olcsón eladta egy ambiciózus, de kispénzû pályakezdõ kollégájának, viszont legalább egy életre megtanult szép nõi vállat, keblet, csípõt és tomport festeni, még ha álmából keltették volna föl, akkor sem igen hibázott volna.

Kohn még egy ideig nézelõdött, nagyra tartotta az ügyes hajóslegényeket (kicsit tán irigykedett is rájuk), akik sohasem léptek a bárkáról közvetlenül a partra, mindig kiugrottak róla, a kívülállóban örökös feszültséget ébresztve, vajon sikerül-e, vagy sem, de – valljuk be – mindig tévedhetetlen magabiztossággal –, bele-belehallgatott még a százfajta beszédbe, aztán elindult visszafelé, a Lloyd-palota irányába. Lassan bandukolt, sok minden járt az eszében, s mikor épp a pesti polgári kereskedelmi testület székháza elé ért, egyszeriben különös hang ütötte meg a fülét: határozott bariton, erõs, férfias, a magasabb tartományokban kissé rekedtesebb, kiváló franciasággal, s a mondatban volt valami kétségtelen teatralitás, nagyvilági pózolás, mintha egy színpadról szólna mindenkihez, pedig csak a mellette lépdelõhöz, a nálánál jóval alacsonyabb és véznább partneréhez beszélt: “Venez mon cher ami la mort, – ne me fait pas trop mal je Vous en conjure – je Vous accompagnerai sans resistance.” Kohn, a festõ a nyelvtani hiba ellenére minden szót értett, s bár egyszer olvasott valahol valami hasonlót, de sohasem hallott még ehhez foghatót élõ ember ajkáról: “Jöjj, halál, kedves barátom – esedezem, ne okozz túlzott fájdalmat – ellenállás nélkül követlek.” Inkább érdeklõdve, semmint meghökkenve fordult hátra, s a látványtól úgy megrémült, mint az éjszakai tolvaj, akit éppen rajtakapnak. Jól ismert arc nézett vissza rá, persze nem is rá, hanem valahová elõremeredve, mint a nyelvek ismeretének fontosságára intõ apja egykoron, az esti ima elõtt, a saját apjáé, egy arc, amellyel hetek óta együtt él, s amelyet tán már jobban ismert, mint önmagáét. Mert énünk legfontosabb részét, arcunkat közvetlenül sosem láthatjuk, de a másét mindig – szokta mondani tanítványainak, s mi tagadás, ez a kabbalisztikus felismerés volt az, ami a tizenöt éves Kohnt arra az elhatározásra juttatta, hogy festõ legyen, a másik ember végtelen titkának, arcélének megrögzült fürkészõje, s az ismeretlen bálvány kiábrázolója, az eikon (ikon) megfestõje. Kedvére volt az ikon szót hosszú ó-val ejteni, nem valami olcsó és közönséges nyelvi élcelõdésbõl, hanem nagyon is komolyan, mintha a névmisztikának tulajdoníthatóan neve már a születése elõtt is benne rejtõzött volna a kép (A Kép) görög szavában.

Kohn, a festõ már hetek óta a megpillantott arcon dolgozott, bele-belejavított vagy százszor, õ, aki egy szempillantás után akár hetekkel késõbb is képes volt tökéletesen visszaadni a meglátott ábrázatokat. Ezt az arcot azonban mindennél jobban ismerte. 1851-ben Kemény Zsigmond majd éppen Kohnt, a festõt fogja felkeresni (hogy hol és miként találkoztak legelõször, azt Kohn és Kemény is igyekezett minél elébb elfelejteni, úgyhogy aligha lenne illõ, ha e sorok írója idézné fel a feledésre ítélt eseményt), mielõtt Széchenyirõl készült portréját, remekbe szabott esszéjét papírra veti. Mert végre tudja csak meg a nagyvilág: nem Kemény Zsigmond sorai, hanem Kohnnak, a festõnek az aprólékos, kabbalisztikus, tehát szükségszerûen és rendeltetésszerûen tévedhetetlen, minuciózus megfigyelései köszönnek vissza az alábbi – mindmáig igaztalanul Keménynek tulajdonított – sorokból: “Az õ arca az erõ és szakadozottság küzdelmeinek típusa, egy romantikus arc sötét alapokon, a komor és unatkozó vonalakból kitörõ szilaj és féktelen cselekvényességnek, a mizantrópiának és emberszeretetnek, az ábrándnak és hidegségnek olvadéka, egy méltóságos s komoly angol-oligarchai arc a francia forradalmi eszmék lappangó tüzétõl felvilágosítva és meg-megrezgetve, arc, mely a nagy elszánások és kicsinyes gondok, a mély tervek és apró impressziók képét élesen visszatükrözi, arc, mely a lélekkel telegráfi és szakadatlan összeköttetésben áll,… mely mindig olvastat magáról a ránézõkkel igaz vagy csinált érzéseket, míg a többi emberek arca csak a kivételes állapotokban szokott a lélek könyvévé, az eszmék bolt-kirakásává… válni… Pofája miatt, mely széles s eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé hajló volt. Arca sötétsárga, rézvörös színezettel a pofa közepétõl fogva a száj és szem vonalai közt. Homloka széles, magas, gondolkodó és redõkbe vont… E méltóságos, de sötét homloknak jellemét kiegészítette a sûrû, nagyszálú, szögletes ívû és egymásba folyó két szemöld, mely annyira komor, annyira kivételes vala, hogy maga a gróf is élceket csinált reá, s népszerûsége egyik akadályának mondá… Széchenyi tekintése, ha a kedély és gondolatok hatalma által vétetett igénybe, nem lõn oly elszórttá, hogy a külvilágot, a hatásokat, a tárgyakat és egyéneket észre ne vegye… Orra vastag tövû, merész hajlású és tág nyilatú volt, Sûrû, nyitott fekete bajusz takarta a középszernél nagyobb szájat. Álla oly erõs, oly csontos, oly széles és tömör, hogy az állati élet és a nyers erõ kinyomatát, a szigorú akarat dacát s majdnem durvaságát veté az arc alsó részére. Hangja erõs, férfias volt, ha emelni akarta; bár a magasabb fokokon vékonnyá, sipítóvá, rekedtté vált. Széchenyi koponyája… nagy vala; de a kiformált hátulsó és közép rész fölött uralkodott az elõagy tanyája a széles átmérõjû, magas, domború homlokkal s az emelkedett felsõ fõcsontokkal…”, és így tovább még hosszasan. Nem is elsõsorban a részletezõ leírás, hanem a megfigyelés mindenre kiterjedõ, az összefüggéseket világosan értõ és láttató módja az, amelyre egy író sohasem, ellenben egy kabbalisztikán felnõtt, késõbb a mûvészeti anatómiát részben lelkesültségbõl, részben elhivatottságból különösen komolyan vevõ, a portréfestészet felé orientálódó festõ képes csak, aligha vitás.

Kohn, a festõ egészen hazáig hangosan beszélt magában, hozzá még gesztikulált is, de nem törõdött vele, tán észre sem vette, hogy sokan megfordulnak utána, mások összesúgnak, vagy gúnyosan felkacagnak. Azon a bizonyos szemöldökön gondolkodott, miért rontja el mindannyiszor? Mi az oka annak, hogy képtelen ezt a sûrû és komoly szõrzetet megfesteni, pedig már napok óta a gróf szemei jelennek meg álmában, oly pontosan, hogy szinte már minden egyes szõrszálat, a szõrszálak minden egyes görbületét éjjel és nappal, ébren és mély álomba szenderedve maga elõtt látja. Amint hazaért, szinte remegett izgalmában, azonnal ecsetet ragadott, és ismét nekiállt a szemöldök megfestésének, de mindhiába: most sem sikerült. Saját magát próbálta becsapni, amikor úgy tett, mintha már rég nem a szemöldökön gondolkodna, s Széchenyi arca, most, hogy a mai napon újra láthatta õt, ráadásul oly közelrõl, hogy akár meg is érinthette volna, egyszeriben érdektelenné vált, festõileg – így érezte – régtõl fogva semmi szakmai kihívást nem jelentett számára. Üres technika, semmi egyéb, gondolta, s ha nem Adèle-lel lakom együtt – tette hozzá maró öniróniával –, hanem annak a folyton részeg, nagydarab orosz költõnek a férfiszeretõjével, aki mindig bûzlött az abszinttól, szóval, ha vele lakom, akkor ma nem keblek és csípõk megfestésében, hanem dús férfiszõrzetek, pofaszakállak, bajszok és szemöldökök kialakításában lennék oly erõs és tévedhetetlen.

Nem ment a munka, az esze nem ott járt, ahol kellett volna, figyelme el-elkalandozott. Miért is festem én Széchenyit, talán csak nem azért, hogy az elkészült mûvel majd házalhassak nála, kopogtassak be hozzá, méltóságos gróf úr, hoztam egy kis szuvenírt, szívességbõl, nagyrabecsülésbõl, hálás szívvel, semmiség az egész, nem pénzért készítettem, de ha Ön mégis úgy gondolja, nosza, rajtam keresztül pártfogásába veheti a mûvészetet, tegye csak meg, az országnak, a nemzetnek szüksége van rá, a hon legjobbjai valamennyien a mûvészetekre s a tudományokra szomjúhoznak. A világ úgyis a könyvek és a tudományok, no meg miáltalunk, korgó gyomrú, búsképû, mindent a visszájáról látó mûvészektõl ment elébbre, hát tegye, méltóságos gróf úr, amint jónak látja | mondta egészen mélyen meghajolva. De ekkor azonnal belémart valami, nagyon-nagyon mélyrõl és fájón, megint az apját látta maga elõtt, nem is a grófot – Széchenyi katonai mentéje alól kikandikáltak a cicit bojtjai –, az egyszerû zsidó kereskedõt, akinek izzott a tekintete, miközben ennyit mondott csupán: ne hajlongj, inkább egyenesedj ki szépen, édes fiam! Õseid nem hajlongtak élõk elõtt, s te se cselekedj ilyet soha. Máskülönben magad teszel bálvánnyá mindent, legfõképp önmagad.

Kohn nagyot kortyolt a teájából, az egykori tejesköcsögbõl, amelyet máma már teázásra használt, kizárólag munka közben. Hamar kiszáradt a torka, mostanában sokat köhécselt, szüksége volt a rendszeres teára. Régóta azt játszotta, hogy a tea kortyolgatása közben egy igazi angol klubba képzelte oda magát. Ült a többiek között, szivarfüstben, keménykalapban, s egy szót sem szólt, csak eregette a karikákat. Persze a hallgatás könnyen ment neki, mert angolul – mi tagadás – egy szót sem tudott. De megtanulok – határozta el újra és újra, ám a nagy nekibuzdulásból sohasem lett semmi.

Nem, nem, a gróf okos ember, azonnal megérezné a csapdát, amelyet Kohn, a festõ állított neki! Meg hát, amúgy sem érdekli õt a munkám, nem is ilyen alkotásokra vágyódik igazán. Vegyük például von Amerling mázolmányát, a képén semmi izgalom, semmi parányi kétely, semmi gyötrõdés, semmi feszültség, mintha csak szoborrá öntötte volna a grófot. Kein Táám, kein Rahme. Jó-jó, ott van persze amaz – Kohn a megszokottnál is nagyobbat kortyolt a teából, Barabásra gondolt, de a nevét soha, semmilyen körülmények között, még magában sem mondta volna ki –, na ja, minden egyes portréja valóságos comme il faut. Széchenyi, a tekintélye csúcsán álló férfiú, aki folyton-folyvást triumfál, sikeres mindenben és mindenkor, mi más is lehetne amannak a képein, aztán persze ki tudja, hogy miként végzi majd ez a gróf, de amaz nem is a grófot, hanem ezt az egész tekintélyelvû országot festi le minden egyes minutában. Õ az egész magyar népességgel megbonthatatlan, örök baráti viszonyban és harmóniában álló arisztokratát láttatta, mintha a gróf nem is volna ember, hanem csupán egy áldozati állat a haza szentséges oltárán. Széchenyi, a gólem! Széchenyi, a polgárok – ezt a szót különös nyomatékkal, gúnnyal és megvetéssel ejtette ki Kohn valamennyiszer –, a pol-gá-rok vezére. Az ördögbe, hát tudják is ezek, mi az a polgár? Amannak a képei az örök szunyókálás képei: díszmagyar, kard, kitüntetés, áhítat, az örökkévalóságba merevedett üres póz. Vagy ott van Schoefft! Kohnra hirtelen erõs köhögés tört rá, felváltva köhécselt és köszörülte a torkát, éppen úgy, amint tette azt egykoron az anyja, a jóságos és szelíd máme, a sovány, törékeny és megfáradt, hirtelen öregedésnek indult vézna asszony, amint apja a szombat elmúltával rendre elindult otthonról, nem szólt semmit, csak ment, vitte valahová a természete, így tette ezt már évek óta, minden alkalommal, s csak éjfél elmúltával tért haza, fáradtan, meggyötörten, évezredek minden bûnét és bánatát hordozva tekintetében. Schoefft – ismételte meg Kohn, különös hangsúllyal a nevet –, a szánalmas csaló, a megrendelõk ötlettelen kiszolgálója. Hány jó kuncsaftomtól szabadított meg, mert mindig azt festette, amit én akartam, csak persze egészen másképp: úgy, ahogy õk akarták! Ott van a képe, Széchenyi a Vaskapunál: az ötlet persze tõlem származik, de mire jutott vele a maga erejébõl? Hátul a folyó, benne a szikla, elõl a gróf, az unalmas arisztokrata, abban a kibírhatatlan pózban, amelyet el kell utasítani, amelyet ki kell pellengérezni, mert ezzel nem a grófot, hanem az egész nemzetet csapja be és köpi szemen. És hát a Waldstein! Kohnnak földerült az arca, még a köhécselése is elmúlt, s az utóbbi idõben oly gyakori hátfájását sem érezte e pillanatban. Hát persze, Waldstein János, a Janó, aki merészebb, mint a többiek valamennyien: jó kezû karikaturista, rajzán a gróf hegyeken és sziklákon törtet át, nincs itt akadály, nincs itt semmi sem, ami megállíthatná a cilinderes, angol divat szerint up-to-date (ezt az egy angol kifejezést ismerte és sûrûn használta Kohn) felöltöztetett grófot, nincs semmi, ami a tervet akár csak késleltetni tudná. Széchenyi óriás, kezében a tervrajzok, maga a Széchenyi-terv an sich, jóféle állami hitel, hóna alá csapva egy méretes gõzhajó, Gulliver Lilliputban, aki mer nagy lenni, mer nagyokat álmodni, akinek érkeztekor a jövõ kopogtat be a múltnak ajtaján, dakoták közt egy európai. Biztos, hogy a rajzot látva mindenki azon nevet, amin igazából nevetni kellene? Netán inkább reménytelenül zokogni kellene?

Kohn nem érezte jól magát, kilépett a cipõjébõl (sosem hordott papucsot, ezt a lábbelit túlságosan familiárisnak tartotta, õ, akinek egy ideje már nincs otthona, legfeljebb ideiglenes ágya és szobája, s aki mintha folyton-folyvást csak úton lenne), egy mozdulattal lerúgta nadrágját, s ingben, gatyában befeküdt a bevetetlen ágyba. Aludni kéne, gondolta, de hiába hunyta le a szemét, furcsa szorongás ült rajta, gyomrában erõs nyomás gyötörte, szabályosan émelygett, ehhez foghatóan utoljára akkor érezte magát, amikor apja elé állt, s bejelentette, hogy festõmûvésznek fog tanulni.

Miért is festem hát Széchenyit? – tette föl a kérdést aznap már vagy huszadszor. Egész nap rossz érzése volt a miatt, mert a délelõtti találkozáskor Széchenyi észre sem vette õt. Hát hogyan is vett volna észre, hiszen nem is ismer – próbálta menteni a helyzetet, de csak folytatta: én ismerem õt, hónapok óta beköltözött minden percembe, minden gondolatomba, ismerem arcát, tekintetét, tudom, mire kényes, mitõl vidám és mikor jár neki vigasz, hallom a hangját, apám termetébe költözött termete, õ pedig azt sem tudja, hogy van a világon egy Kohn nevû festõ, aki õt próbálja már hetek óta lefesteni, csak úgy, minden megrendelés, minden elõleg nélkül, maga sem tudja, miért?

Kohn megfordult az ágyában, kereste a helyét, megint érezte a derekát, kintrõl egy cselédlány tolakodó nevetése zavarta meg töprengésében. És ha ismerne engem? Õ, a megszállott modernizátor, aki Hunnia minden lakosának polgári létet kívánt biztosítani, s aki mélyen megvetette, lenézte és gyûlölte a magyar nemesi tunyaságot, semmittevést, a fertelmes provincializmust, bántó intoleranciát, zsidózást és cigányozást, részegen átordibált, átdorbézolt, átdühöngött éjszakázásokat, eszem-iszom mulatozásokat, magyarkodásokat, a “betyár, pipás, káposztaevõ magyarokat”, (“annyira elromlottak mágnás társaink s nemeseink egyáltaljában, hogy nem is érzik s nem is sejdítik, mennyire elaljasodtak, s mennyire rosszak – úgy mint a szemérmet vesztett leány nem pirul többet szégyenében”), õ, a magyar úr, aki angliai útjait követõen immár soha, de soha nem azt kérdé tõled, hogy ki volt nejednek apja vagy ükapja, hanem azt, hogy mit tészel le a nemzetnek oltárára, õ nem- rég a diétán azt mondta a zsidók egyenjogúsításáról, azemantipatio nagy kérdésérõl: “mi nem követhetjük a külföldi példákat, mert a külföldön úgy fest az ügy, hogy egy üveg tentát a tengerbe öntöttek, holott nálunk egy tányér levesbe öntenénk az üveg tentát”. Lovakat, kaszinót, gõzhajót, hidakat és utakat hazahoz Angliából, kereskedelmet és iparkodást, ökonomikus látást és magánjogot, gazdaságtant és polgári erényeket mind, de engem, a zsidót örökre ottfelejtene? Amott tengerben egy csepp vagyok, emitt üveg tinta lennék a gõzölgõ vasárnapi tyúkhúslevesben?

Kohn kortyolt egyet a bögréjébõl, eszébe jutott a telt keblû Tercsók, holnap úgyis feljön takarítani, a segédeket meg majd hamarabb hazaküldöm – gondolta, és ettõl rögtön áthidalhatónak vélte a nagypolitika úri huncutságait.

De miért pont a Vaskapunál? Felötlött benne, amint múltkor Tauszig papírkereskedésében valaki, látásból már ismerte, egy nagyhangú tollforgató fiatalember izgatottan és ellentmondást nem tûrve fejtegetett a nyakát félénken behúzó kis Tauszig fölé tornyosulva, hogy Magyarország keleti terjeszkedésének reménye, a Béccsel szembeni nagyhatalmi státus megõrzésének biztosítéka, a Balkán és az ott élõ népek felé való fordulás szükséglete, vagyis az egyetlen remény e hon számára a Vaskapu. Mert Nyugat már foglalt – ezt a szót mondta, Kohn meg is ütközött kissé – a Nyugat már foglalt, a mûveltek családja most vigyázó szemeit Párizs felõl Konstantinápolyra veti. S hogy Konstantinápoly hová tartozik majd, annak mérlegelése és végsõ eldöntése Magyarország feladatává magasztosul. Magyarország Konstantinápoly számára út és kapu, Vaskapu Európa felé. Mert Konstantinápoly nem volt, hanem lesz, s Európán kívül volt élet, de nem lesz.

Kohn ismét fordult egyet, sem így, sem amúgy nem volt jó, a szája megint kiszáradt, újra rájött a köhögés. Megpróbálta lehunyni a szemét, szeretett volna elaludni, de a délelõtti váratlan találkozás képei ismét ott sorjáztak a szeme elõtt. Mit is mondott a gróf? Mit mondott a halálról? Kohn hirtelen felült az ágyában, nem is volt most már álmos, egyszeriben élénk lett, s mint mindig, amikor egy témára rátalál, kicsit összeborzongott. Ez az ember nem fél a haláltól, ez az ember hívta, szólította a halált, akár mintha a barátja volna. Ez az ember egyedül van, végtelenül egyedül, a francia beszédével, a temérdek pénzével, korszakos terveivel, ötleteivel, megannyi talpnyalójával és utánzójával. Ennek a magány az egyetlen társa, s a halálban bízik egyes-egyedül.

Kohn kikelt az ágyából, s úgy, ahogy volt, ingben és gatyában, mezítláb, sietõs léptekkel járkálni kezdett fel és alá a szobában, faltól falig, egy pillanatra sem lassítva, minden egyes fordulónál azt kockáztatva, hogy orra a falnak ütközik.

A kép akkor lesz jó – magyarázta Kohn, akárcsak a segédeit okítaná –, ha kiolvashatóvá válik táj és figura atmoszférikus egysége. A táj heroikus, vadregényes, legyen hát mindez Széchenyi lelkének kivetülése. Széchenyi alá fekete paripát festek, Elijáhu tüzes lovát, vad lesz és szilaj, kitörni akaró, de a gróf biztosan tartja a kezében a gyeplõt. Mert egy jó kanczát úgy kell tekinteni, mint a jó földet, mellyet mindég parlagon hagyni kár volna. A ló rémülten nyerít, a lovas rezdületlenül figyel.

Kohn már ott állt a kép elõtt, amelyen hetek óta dolgozott, hideg, szúrós szemekkel nézte, hunyorított egy kicsit, hátrébb lépett, ismét hunyorított, majd újra vissza a képhez, megint hátrébb, megint hunyorít, ismét vissza, mintha egy megrendezett koreográfia szerint történne mindez. Most már tudta, hogy megvan a kép, immár biztosan rátalált, tudta, hogy õ, Kohn, sikerrel vívta meg saját csatáját az elemekkel. Bámulatos lendülettel dolgozott, széles mozdulatokkal vitte föl a színeket a vászonra. Teret nyitok a grófnak, a sors terét – hajtogatta magában, s a kép bal felsõ sarkába egy börtönébõl szabadult turult képzelt oda, egy turult, amely a kép síkjából kifelé tart, dinamikus szárnycsapásokkal, s szólt Kohn, a festõ, hess madár, el innen, minél távolabbra! A turul – jutott hirtelen eszébe – másik nevén kerecsensólyom (falco cherrug), s ha így, hát akkor én lennék a solymász, olaszul falconiere (hogy miért épp olaszul ötlött fel benne, maga sem tudta, tán a szárnyalásról rögtön a szabadságra asszociálhatott), a turul, az erdõssztyepp madara Ázsia felé tart, oda, ahonnan való, Mongólia, Kazahsztán, Kirgízia, Üzbegisztán tájaira, ott érzi jól magát, ugyanis elterjedési területe azonos legfõbb tápláléka, az ürge (citellus) nemzetségének elterjedési területével.

“Elõttünk száll az õs turul madár, nem is lesz gát, és nem lesz akadály” – mormogta magában Kohn, miközben már el is feledkezett a szemöldökrõl, csak festett és festett, s egy arcot látott maga elõtt: az arc emlékeztetett az apjáéra, de nem õ volt, Széchenyié is lehetett volna, de mégsem, egy arc, amelyet csak nagy ritkán láthatott, egy arc, amint a sábeszi gyertya fénye hirtelen rávetül, mások láthatják azt az arcot, de õ alig, egy arc, önmagáé, Kohné, a festõé.

Vaskapu, tomboló elemek, eksztatikus állapot, s a lovon immár ott vágtat Kohn és Széchenyi, Széchenyi és Kohn, egy arcban találkozva, egy arcban feloldódva mindketten,Kelet népe, vágtatva a sejtelmes Kelet felé, egyesülve az egyetlen reményben, Kohn, a festõ és Széchenyi, a gróf, a két géniusz, magánember és nemzeti kötõdés, egyenest a nagy cél felé száguldva, istenésszel, angyal érzelemmel, hatnak, alkotnak, gyarapítnak, Kohn és Széchenyi, Széchenyi és Kohn, közös lovon, közös nyeregben, négy kézben egy kantár, s Kohnt hirtelen elégedett büszkeség töltötte el: egy kegyelmi pillanatra végre megsejthette saját testén, saját bõrén – és persze Széchenyi testén és Széchenyi bõrén is –, megérezhette – noch dazu Salamon uralkodása óta elõször – milyen is az a nagyhatalmi státus: odakint imbolyog az udvaron, lágy, szõke és másfél mázsa, langy tócsában heverészik, néha röffent egyet-egyet, amúgy meg kicsit savanyú, de kizárólag az övé.

Két fenékkel egy lovon, Kohn és Széchenyi, Széchenyi és Kohn.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

Ezúton mondunk köszönetet Kazinczy Ferenc és Lyka Károly uraknak, akik értékes megjegyzéseikkel és alábbi mûveikkel felkeltették fenti sorok írójának érdeklõdését. Noha a szerzõ általuk nem tudott meg többet Hermann Cohn, azaz Kohn Hermann, alias Alconière Tivadar kalandos életérõl és rejtélyes munkásságáról, de a tõlük begyûjtött hasznos információkat igyekezett messzemenõen szem elõtt tartani és termékenyen hasznosítani:

Kazinczy Ferenc: Az én életem, Budapest, 1987.

Lyka Károly: Nemzeti romantika, Budapest, 1982.

Lyka Károly: A táblabíró világ mûvészete, Budapest, 1981.

Továbbá lásd még az Enciclopaedia Judaica “Theodore Alconière” és a Magyar zsidó lexikon “Alconière Tivadar” szócikkeit.

Valamint egy magányos, ám aligha mellõzhetõ adat miatt Szögi László: Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom egyetemein, I. 1790–1850, Budapest–Szeged, 1994.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.