Takarító

Járóhelyén, a cselédlépcsõ elõtti

kõalkóvos fal mentén mosni

kockakövet templomos piac-emlék –

savanyú káposzta és tömjén, elhajított

petrezselyem, leveszöldség-csutak

betaposva a felszórt por alá,

tejpöttyök, színezüst legyek,

görbe háta mégis térdepelni hívta,

mintha lett volna ott egy istentisztelet.

A lemállott tégla, kitett mázas edény

kozmás belseje, a macskapárzás

csecsemõhangja meg az orgona-

bokor szemétbozótos kelyhe közt, hol lakom,

mindig ezt mondogatta, mikor súrolt,

nem nézett sehova, öreg pap szakálla,

gyerekkora, beleragadt abba a zsolozsmás

húsos ajakba, ahogy most a légy a tálba,

a mosólé az egyre olcsóbb alkonyatba,

azt hitte jéghideg, pedig forró a keze.

Resti

Sörtebajszán a sör habhullám, szétterül.

A kiégett szem krátere mintha

befelé nyílna, az állomáshang ömlik

kásásan odabe, belenézni

a más álmára ébredés után

kezdõdõ felejtés ígérete. Hamus

viaszosvászon a deszkaasztalon,

a foszló ferdefa-felszínen

szálkák akadnak egyre a simító tenyér

kérgébe, sínekre hajló, piszkos

akácfák álmodják így, hogy felsértik

a tájat, az igazi nap a nyálas

cigaretta szûrõje hegyén, mikor hideg szájából

kiveszi, fénylik, sárgásbarna pötty.

A jegyszedõ

Lehetne herceg, agárarcán

melankolikus ráncba fut össze

csömör és összpontosítás, hüvelyk

és mutató ujja közt, amivel más

pénzt számol, naponta lobog a jegy,

az eltépés hangja gyerekkort idéz,

a szomszédtól kapott könyvet tépte,

akkor még két kézzel, oldalanként

csíkokra szelve, most civilizált,

fejével mutatja az irányt, ki merre

menjen, beltéri rendõr, szomorú

szemmel, a géphang fülébe, a perec

és kukoricaszag pórusai közé

beépült, meg se érzi, örökké

félhomályhoz szokott szeme

látvány helyett alagútba bújik –

nem olyan túlvilág, ami magához

intené, falon az árnyjáték figyeli

így egy kéz kiterjedését, ahogy

kutya a gazdát, ember a királyt,

hogy uralkodjon felette, amit

lát, ne kelljen néznie.