Hajnalban Ésapa hangjára ébredek: “Mondd meg nekik, péntekre készüljenek el! Te pedig valahonnan szerezz pénzt!” “De fiam, honnan?”, kérdezi Ésanya. “Bánom is én, a te dolgod.” Aztán hallom, ahogy Ésapa becsukja maga után a konyhaajtót.

Ésapa sokszor bízza Ésanyára a pénzszerzést. A telekvásárláskor is ez történt, nem sokkal azután, hogy az orvosok megmondták, nem élhetek tovább az Alföldön. Ez ugyan nem volt megbízás, mert akkor csak ennyit mondott: “Vagy kerítesz pénzt, vagy ezt a gyereket is eltemetjük, én a rózsafüzérekbõl nem tudok kitermelni ekkora összeget.” Elõször úgy volt, hogy le kell mondaniuk az egészrõl. Aztán néhány hét múlva Ésanyának eszébe jutott Ádám professzor, akivel a Második Háború alatt együtt volt a légóban, és akivel megszerették egymást. Ez azt jelentette, hogy Ésanya mindig adott kenyeret a professzor úrnak, meg azt is, hogy gyakran kánonban énekeltek, a professzor úr ugyanis zeneszerzõ volt. A háborúban embereket ölnek, ezt hallottam, nem emlékszem már, kitõl. Ádám professzor nagyon meglepõdött, amikor Ésanya megjelent a Moszkva téri lakásán, de megkínálta teával, aztán odaadta az egész telek árát; neki ekkor már sok pénze volt, még külföldön is játszották a darabjait.

Ésanya késõn jön vissza az utcáról. Máskor is elõfordul, hogy sokáig kell várnia, míg valaki feltûnik; vagy ma esetleg olyanok jöhettek, akiknek szintén nincs órájuk. Nem tudom eldönteni, leült-e az aztalhoz, csak annyit hallok, hogy dúdol. Ha azt hiszi, hogy magában van, gyakran énekel. Közben biztos a kölcsönön gondolkodik. Jó tíz perc múlva bejön a szobába, felveszi a kabátját és elindul a Tollgyárba.

Leginkább Pótmamára kell figyelnem, nehogy észrevegye, hogy ébren vagyok. Ismerem az ébredése utáni mozdulatait. Ha nem világítana be a hó, akkor is tudnám, hogy a nyújtózkodás után valakit a Kicsik közül megérint; a Nagyokat nem meri, de minket mindig, az én hüvelykujjamat is ilyenkor szokta megfogni, persze, csak akkor, ha a közelemben fekszik. Ez az egyetlen alkalom, amikor nem húzhatom el a kezem; rájönne, hogy fenn vagyok. Aztán óvatosan felkel, és a vaskályha mellett rendezgeti magát.

Tera néhány perccel késõbb kel ki az ágyból. Õ tizennyolc éves, Ésapa õt is kivette a Ferencesektõl, azt mondta, Pótmama fizetése nem elég. Terának csípõficama van, a jobb oldalára egy kicsit sántít, de alig lehet észrevenni. Ennek ellenére a gimnáziumban állandóan dicséretet kapott, mert õ írta a legszebb fogalmazásokat. Egyszer versenyre is küldték, amelyen õ lett a legjobb keresztény fogalmazó. Legelõször vécére szokott menni, valószínûleg a csípõje miatt; akinek rossz
a csípõje, annak reggel hamar kell pisilnie. Amikor visszajön a házba, a konyhában marad. Szereti magát csinosítani; a lavórban megmossa az arcát, aztán kisimítja a kardigánján meg a szoknyáján a gyûrõdéseket, majd sokáig fésülködik. Egyáltalán nem kövér, szép az arca, Pótmama meséli, hogy az utcán meg szokták szólítani.

Pótmama éjjel nem használt kabátot; most a sarokból húzza elõ mind a kettõt. Este, ahogy jöttünk sorban hazafelé, mindenki az övékére dobta a magáét, mert a szögeken, amelyeket a falba vertünk, nincs mindig hely. Papnak állandóan sikerül helyet találnia, most például az ablakkilincsen látom a kockás kabátját. Mielõtt Pótmama kimenne a konyhába, felénk fordul és elmosolyodik.

Fél hat lehet. Azért indulnak csak ilyenkor, mert a Lenfonóban kedvezményt kaptak; Ésapa intézte el, akkor, amikor a munkát szerezte nekik. Amikor kilépnek a Kisházból, végre kinyithatom rendesen a szemem. Ez jó. Legalább egy ideig nem kell figyelnem. Az más, ha Tentés vagy Risi forgolódás közben megrúg, vagy a lábamra teszik a kezüket. Ahhoz nem kell nézni, hogy eltoljam õket magamtól. Néha meg hagyom is, hogy Tentés lába rajtam maradjon, de csak akkor, ha alszik. Eléggé megtanultam észrevétlenül leskelõdni ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, mikor tetteti az alvást, mikor nem. Ha tettetné, mindig eltolom magamtól. Csak a szemem ne fáradna el! Biztos ezért fáj olyan sokat a fejem. Nem hunyoroghatok ugyanis végig, Pótmama vagy akár Ésanya sokszor hirtelen megfordul, úgyhogy ilyenkor gyorsan becsukom a szemem, és csak a hallásom alapján tudom eldönteni, éppen mit csinálnak. De nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy amikor be van csukva a szemem, akkor is látok valamit. Többnyire azt, amit utoljára néztem, néha meg valami mást. A hunyt szemeim miatt nem is lehetek biztos abban, hogy azt látom, amit éppen nézek.

Különben a tettetéshez a hunyorítás vagy a szembehunyás nem elég. Kellenek hozzá hangok is. Így könnyebben el lehet hitetni, hogy alszunk. Éjszakánként, amikor az íróasztal elõtt megébredtem, sokszor hallgattam a testvéreimet, akik valóban aludtak. Leggyakrabban Risi beszél álmában meg Benjamin, Zoknis szinte sohasem. Viszont idõnként mindegyikük kiadott valami hangot, amibõl azt gondoltam, ez az alvással jár. A szanatóriumban kezdtem el alaposabban gyakorolni a hangadást, erre emlékszem. Bár ott is csak azt folytattam, amit a Bombás Villában, ahol lefekvés után rögtön úgy tettem, mintha aludnék. Ez abból állt, hogy egy jó ideig csendben maradtam, majd lassan elkezdtem ide-oda forgolódni, utána meg olyan nyöszörgõs hangokat kiadni, amilyeneket a testvéreimnél figyeltem meg.

Egy jó óra múlva mindenki felébred, kivéve a két legkisebb testvéremet. Õket majdnem minden reggel külön kell keltegetni. Hiába húzzuk le róluk a takarót, hiába ütögetjük a hátukat, nem akarnak felébredni. Vagy egyszerûen csak azt csinálják, amit én. Bár Benjamin szerintem nem; látnám az arcán, fõként a szemén, meg azon is, ahogy a testét megpróbálja alvósnak mutatni. Eközben Zoknis öltözködik. Pap meg õ éjjelre akkor is leveszi a ruháját, amikor a vaskályhába nem tudunk befûteni. Neki ugyan nincs farmere, de azért félti a barna kordnadrágját, amelyet még Debrecenben vettek Ésanyáék. Mi, Kicsik ebbõl a szempontból szerencsésebbek vagyunk, a mackóinkon kevésbé látszódnak meg a gyûrõdések. Télen Mara sem jár szoknyában, ahhoz vastag harisnyanadrág kellene.

Hétkor Pap kiparancsolja Benjamint és Tentést az ágyból. Papnak mindahányunk szót fogad, sokszor még Zoknis is. Most például ezt mondja neki: “A vastag zoknit és a pulóvert adjátok oda a Kicsiknek, ugye érted, mire gondolok?” Zoknis pedig érti, úgyhogy Risivel megegyezik, miközben arról is döntenek, õk mit cserélnek. Mert ha a legkisebb nagytestvéremet Zoknis rá tudja beszélni a saját cipõjére, akkor ma Risi kapja a melegebb kabátot vagy valami más kedvezményt. Mondjuk azt, hogy Zoknis átvállal az adagjából egy részt. Ez attól függ, melyiküknek milyen a hangulata;
a magasságuk meg a lábméretük majdnem megegyezik, csak két év korkülönbség van közöttük. Amúgy az átvállalásban nehezen szoktak megállapodni, mivel a családban Risi köti leggyorsabban
az olvasókat. Tízet csinál meg óránként, ebben még Ésapa sem tudja legyõzni.

Amikor kilépünk a házból, rögtön érezzük, milyen hideg lett. Nem lepõdünk meg; a debreceni havazások után is így volt. Mielõtt a Bikánál elválnánk, Pap ezt mondja: “Vigyázzatok magatokra
és egymásra!” Ha együtt jövünk, mindig erre figyelmeztet.

Aztán elindulunk öten a Kettes felé. Risi a mozinál befordul, mi megyünk tovább a fõutcán.
A járdát nem takarították le, hamar átázik a cipõnk; Maráé nem, neki igazi bakancsa van. Még jó, hogy hallgattunk Papra és betettük a cipõnkbe a kapcát. A lábunk így késõbb lesz vizes, de lehet, hogy egyáltalán nem. Csak néha szólal meg valamelyikünk, fõleg hallgatunk. Reggelente Mara sem annyira beszédes.

A piactérnél lemaradok, azt mondom nekik, hogy a Vogellel kell találkoznom. Amikor úgy gondolom, hogy Maráék már nem nézhetnek vissza, odamegyek a húsbolthoz. A húsbolt a fõutca bal oldalán van, a piactérrel szemben. Nem igazán nagy, de azért sokan elférnek benne. Még az utcáról ellenõrzöm, vannak-e benn vásárlók. Egy alkalommal, amikor vigyázatlan voltam, egyszerre csak egyedül álltam szemben a hentes bácsival, aki ezt kérdezte: “Mit adhatok, kisfiam?” Erre elszégyelltem magam, és kirohantam. Szerencsére a boltban két hentes is dolgozik, felváltva, úgyhogy hozzá egy ideig nem mentem vissza, késõbb meg már nem emlékezett rám. Csak akkor merek bemenni, ha mások is vásárolnak. Így kevésbé vagyok feltûnõ. Most jó, látom, egy egész sor áll az üveges pult elõtt. El fogják ugyan takarni az árukat, de nem baj, nekem elég, ha néhány percig bent lehetek,
a szalámi úgyis a fali kampókra van akasztva, a hentes bácsinak úgy kell felnyújtóznia érte.

Bent mégis ideges vagyok. A Bikában sokkal könnyebb, ott azt hihetik, valakit keresek, meg ott csak Pista bácsitól kell tartanom. Legjobban a húsbolt szagát szeretem. Amikor elõször jöttem, még nem tudtam, a második alkalommal jöttem rá, különben nem a boltban, hanem már az utcán, ahol hirtelen elkezdtem érezni a kolbászokat meg a felvágottakat. Beállok a sorba. Innen nyugodtabban figyelhetek. A hentes bácsival kezdem; ha jó a kedve, munka közben is nézegeti a sorban állókat, így meg hamar kiderülne, mit csinálok. Általában azért ilyen ritkán szokott elõfordulni, legalábbis az alatt a rövid idõ alatt, amíg benn vagyok. Aztán az árukat nézem; a különféle húsok nem igazán érdekelnek, csak a felvágottak meg a kolbász. Miután egy-két percig figyeltem, kilépek a sorból és sietek az iskolába. A bejáratnál eszembe jut, hogy nem tettem be a tornacipõt.

Nem késtem el, a csöngetésig akár még két-három perc is lehet. Beviszem a táskát az osztályba, ahol a lányok közül néhányan benn maradtak, aztán kimegyek a többiekhez. Legalább százan-százötvenen játszanak, beszélgetnek az udvaron, mert az iskolánkban a felsõsök és az alsósok együtt töltik a szüneteket; sokan hógolyóznak. Az udvar egy focipályából áll, illetve egy nagy kertes részbõl, amely körülbelül fél méterrel lejjebb húzódik, és amelynek a végén patak folyik, Derának hívják. Ilyenkor, amikor nagy a hó, a focipályán tartózkodunk, ennek az egyik felét a gondnokunk letakarítja. Az ügyeletes tanárok nem engedik, hogy lemenjünk a kertbe, a folyosók és az osztálytermek így is lucskosak. Ma Mórszegi tanár bácsi az ügyeletes, tõle mindenki fél. Dodó nem, egyszer a rejtekhelyérõl csúzlival meg is lõtte. Nem látom az osztálytársaimat, nem is akarom megkeresni õket; nem szoktam. Elsõsorban arra ügyelek, hogy a testvéreimmel ne találkozzam.

Nyolc elõtt két perccel becsöngetnek. Minden osztály külön sorakozik, ahogy a miénk is, a harmadik bé. Mire elrendezõdünk, a tanárok kijönnek. Van olyan, aki késik, Vera néni sohasem. Mi a fõépületbe vonulunk, ahogy a testvéreim osztályai is; az alsósok mind itt tanulnak, a felsõsök közül csak az ötödikesek és a hatodikosok. A többiek egy alacsonyabb épületben tanulnak, nemrég építették, szép. Amikor beérkezünk az osztályunkba, levesszük a kabátjainkat, és mindenki a helyére ül. Vera néni az elsõ óra elõtt nem kéri a vigyázzba állást. Elõvesszük a füzeteinket, kikészítjük a pad jobb oldalára, Kerepesiék sora balra, így könnyebben ellenõrizheti a tanító néni a házi feladatainkat. Ma szinte mindenkit megdicsér. Utána diktálni kezd. Nekem jó, ha írással kezdõdik a nap; nem kell beszélni, nem kell hallanom a többiek hangját, csak Vera néniét, az övét meg szeretem, majdnem olyan szép, mint Ésanyáé. Az övében is van valami furcsa rezgés; sokszor gondolkodom rajta, ez mi lehet, nem tudom kitalálni. Diktálás alatt le-fel sétál a padsorok között, néha egyik-másik gyerek fejét megsimogatja, az enyémet is. Amikor mellém ér, megint érzem a szagát, így kétszeresen jó, pedig tudom, rám fog szólni, hogy szebben írjak. “Fiam, ne dülöngéljenek ezek a betûk!,” mondja, és újra megsimogat. Szabóval is biztos ezt csinálná, de nem fér hozzá, mivel a pad közvetlenül a fal mellett van. Néha azért áthajol fölöttem, hogy jobban lássa a munkáját. Vera néninek az osztályban nincs kedvence, mindenkit egyformán szeret. A fekete táskáját az asztalon tartja, a szünetekben sem viszi magával a tanáriba. Zsoldos korábban állandóan utána vitte, de Vera néni megmondta neki, hogy ezt ne tegye.

Szünet után olvasási óránk van. Amióta felébredtem, kétszer szólaltam meg; egyszer köszöntem,
a piactérnél meg azt mondtam a testvéreimnek, hogy a Vogellel kell találkoznom. Mind a két alkalommal hibátlanul ejtettem ki a szavakat, mert elõtte magamban jól kigyakoroltam õket. Most nincs rá idõm igazán. Szerencsére Vera néni az óra elején még mindig közösen olvastat minket; ilyenkor egy kicsit felkészülhetek. Míg hallom a többiek hangját, miközben megpróbálok úgy tenni, mintha én is rendesen olvasnék, ismételgetem magamban az elsõ szót. Hiába tartok a többiekkel együtt a hetedik-nyolcadik mondatnál, meg tudom csinálni, hogy ez alatt az elsõ mondat elsõ szavát gondolom magamban. Csak az a baj, hogy amikor egyedül kerülök sorra, és hangosan kell ugyanezt olvasnom, a kiejtésem nem megy. Igazából ilyenkor már az uzsonnára is gondolok, akkor is eszembe jut, ha nem akarom, így pedig kénytelen vagyok azzal is foglalkozni, vajon ma mit kaphatunk tízóraira. Ettõl függ, hányan hagyják a tálcán a részüket. A vajas-mézes kenyeret mindenki elveszi, ezért hiába szeretem annyira, míg gyakorlom magamban az elsõ szót, azt kívánom, inkább megint zsíros kenyeret kapjunk, vagyis a kívánás is leköt. Ezt máskor is tapasztaltam, sokszor ezért vagyok olyan vigyázatlan.

Ma mégsem kerültem sorra. Vera néni egyedül a jó olvasókat szólította fel, aztán vége lett az órának. Amíg Vera néni behozza a tízórait, néhányan kimegyünk a vécére. Télen inkább a bentit használjuk; a nagyfolyosó végén van, angol klotyónak hívjuk. Most én is ide megyek, az elsõ szünetben már voltam az udvariban. Ott hideg van, és nem lehet kezet mosni.

Mire visszaérünk, Vera néni asztalán ott vannak a tálcák; rajtuk lekváros kenyér. Sorban veszünk egymás után, de, ahogy ezt elõre sejtettem, nem mindenki veszi el a részét. Dunai a szalámis zsemléjét eszi, Kerepesi kolbászos kenyeret, Illés és Lengyel vajas kiflit. Illés folyton kiflit hoz magával, azt mondja, tízóraira csak ezt tudja megenni. Szabó meg én így jól járunk, meg még a Petõék is, akár négy lekváros kenyeret is elvehetünk. Vera néninél nem kell külön kérni, egy idõ után int, amibõl megértjük, hogy repetázhatunk. Aki hozott magával innivalót, az kakaót, tejet vagy teát iszik, a többiek csapvizet. A napközisek csak délután kapnak igazi innivalót. Miután megettem a kenyereket, úgy érzem, már nem puffad annyira a hasam; nem ellenõrzöm, Szabó észrevenné. Volt egy idõ, amikor Ésanyát leszámítva egyáltalán nem értettem, mitõl lesz valakinek nagy a hasa. Azt hittem, az csak az evéstõl lehet. Ésanyát nyugodtan leszámíthattam; róla tudtuk, miért hord a ruhája alatt fûzõt.

Tornaórán beteget csináltam, és nem vetkõztem le. Annyi rajtam a csípés, hogy nem merek. Igazából ezért nem hoztam magammal a tornafelszerelést. Amíg nem volt felszerelésem, ruhában végeztem a gyakorlatokat, úgy, mint a testvéreim, csak az utcai cipõmet húztam le. Kerepesi gyakran odaállt elém, és ezt mondta: “Nem értem, hogy nem lehet valakinek tornafelszerelése. Miért nem vesznek neked a szüleid?” Erre sohasem válaszoltam. Most már nem kérdezheti. Nem is kérdezi, ugrál a többiekkel, miközben ülök a tornapadon. A csípések a bolháktól vannak. Ésanya hiába vadászik rájuk állandóan, a gyertyafénynél nem veszi észre mindegyiket. Ezek meg éjjel a ruhánk alá is bejönnek, úgyhogy reggelre tele leszünk csípésekkel. Azt nem bánom annyira, ha a hasam vagy a hátam lesz olyan. A nyakam az rossz, nehéz eltakarni. Szerencsére az osztályból még senki sem vette észre. Egyszer Dunai majdnem kitalálta, de hívták valahová, nem kérdezõsködhetett tovább, mire meg visszajött, elfelejtette. Pedig Ésanya, ha nem annyira fáradt, esténként sokat öl meg belõlük, nem beszélve arról, hogy használ fertõtlenítõt, és a hajópadló rései közé is önt mérget. Ennek ellenére képtelenség az összeset kipusztítani. A beteget úgy sikerült elérnem, hogy énekóra után a nyakam köré tekertem a sálat és megpróbáltam minél sápadtabbnak látszani. Nekem ez nem olyan nehéz. Aztán tornázás után játék következett. Nem bánom, hogy nem lehetek a többiekkel, sokszor jobban is esik, ha kívülrõl nézhetem õket.

A délután csendes. Dodót senki sem látta, biztos otthon maradt. Amikor a hógolyózás után Gálék beléptek a vécébe, azt hittem, értem jöttek. De csak pisiltek, aztán szó nélkül kimentek, mialatt tovább fûztem a cipõmet. Elõzõleg ugyanis kivettem a kapcát, hógolyózáskor egészen átázott. Jó kapcát szövetrongyból lehet készíteni. Mivel Risitõl megkaptam a vastag zoknit, a kisebbik kapcámat tettem be, így nem szorít annyira a cipõ. Ha ez reggelre valamilyen okból nem száradna meg, majd újságpapírt használok; a másik kapcám most Tentésé.

Három órakor kezdõdik a tanulószoba. Nóra néni szigorú, nála nem szabad rendetlenkedni. Ha valaki beszélne, mindjárt rászól. Sokszor csak a szemeivel fegyelmez, ami azt jelenti, hogy ránéz a beszélõre, aki ettõl elhallgat. Legtöbb gondja Benjamin osztálytársaival van, akik írás közben nehezen akarnak csendben maradni. Miután végeztem a leckével, azon gondolkodom, Ésanyának sikerül-e pénzt szereznie. A szomszédoktól mostanában nem kérhet; megmondták, amíg nem kapják vissza a tartozást, újból nem adnak. Talán a Tollgyárban megkérdez valakit, ott biztos sokan dolgoznak. Elõlegre nem számíthat, már az egész fizetését felvette, mindig így csinálja; hónap közepétõl a következõ elõlegért csavarozza a tollakat. Ebédnél, amikor megláttam Mara arcát, azonnal rájöttem, hogy épp ezzel foglalkozik, pedig szinte biztos, hogy nem hallotta, Ésapa hajnalban mit mondott. Velem szemben ült, a Kisvörös helyén, nem volt nehéz kitalálnom, mi jár a fejében. Ha õt valami nagyon foglalkoztatja, feltûnõen vidám, miközben kerüli a tekintetünket. Idõnként azért direkt ránk néz, hogy azt hihessük, csak szórakozottságból forgatja a fejét. Akik az asztalunknál ültek, nevettek rajta, engem azonban nem tudott becsapni. Sokszor kifigyeltem: ha fél, sötétebbek lesznek a szemén a barnás foltok.

Iskola után a testvéreimmel indulok haza. Készülõdés alatt döntöttem el; néha azt szoktam hinni, hogy a közelükben hamarabb teljesülhet az otthoniakkal kapcsolatos kívánás. Amikor egyszer az egyik testvérem megbetegedett, akkor is ezt csináltam; két hétig lemondtam a benézésekrõl, a minyonról, meg másról is, csak õ gyógyuljon meg. Az iskola, különösen a tanulószoba, más. Az iskolatársaim jelenlétében mindig másképp látom a testvéreimet. Sohasem fogom tudni megszokni, hogy itt is együtt vagyunk. Gyakran eszembe jut, milyen jó lenne, ha én egyedül egy külön iskolában tanulhatnék. Ellenben ahogy kilépünk a kapun, lassan elfelejtem, hogy a nap folyamán nem akartam velük találkozni, hogy a tanulószobán kerültem velük a beszédet, meg hogy sokáig fel sem néztem, amikor ebédnél Mara az asztalunkhoz ült. Persze, úgy felejtem el, hogy közben tudom, holnap ugyanez fog történni, vagyis igazából nem felejtek, hanem kitalálok. Ha nem fordult volna ilyen hidegre az idõ, nem kellene kétszeresen kitalálnom azt, amit egyszer sem tudok megmagyarázni, mialatt rájövök: a Tüzép fél hatkor már bezárt.

A Bikánál már csak a szénre tudok gondolni. Talán ezért változhattak vissza Benjaminék igazi testvéreimmé, akiket most nem a Fazekas vagy a Kisvörös mellõl figyelek, hogy mikor fogják õket a beszédük miatt kinevetni, vagy mikor fogják nekik mondani a világos-kisköcsög-miért-nem- értheted-ti-tízen-vagytokat. Ez a visszaváltozás máskor is elõfordul, sohasem értem, hogyan. Aztán kisorsoljuk, ki megy elõre kéményt nézni; ma Tentést küldjük. Erre õ sietni kezd, mi meg egy kicsit lelassítunk. Az egész út alatt most beszélünk elõször, aminek az a tartalma, hogy találgatunk. Így érkezünk a sarokhoz, ahol Tentés kéztartásából mindjárt megértjük, Ésanyáék vettek tüzelõt.

Amikor mi hárman meglátjuk Ésanyát, és mondjuk neki, hogy csókolom, Tentés már Ésapa ágyán ülve issza a teát. “Jók voltatok?,” kérdezi Ésanya, miközben a kályhánál rendezget valamit. “Vegyétek le a kabátot,” mondja, “a ruhákat tegyétek oda száradni, aztán gyertek vacsorázni.” A szobaajtó nyitva, azonnal észrevesszük Papot, együtt köt a többiekkel. A hármas ágy közepén ül, a falnál, gyújtott magának külön gyertyát, amelyet a kispolcra tett, Székely Nagymama fényképe elé. Teráék megint a ládánál dolgoznak, Zoknis meg Risi a vaskályha közelében. Köszönünk nekik is, odatesszük száradni a dolgainkat, utána kimegyünk a konyhába és elkezdünk enni. Tentés ekkor már a harmadik csupor teánál tart. Ezt abból tudjuk, hogy a homloka izzad, illetve már csorog is róla a víz. Nekem ehhez többet kell innom; nálam általában az ötödiknél kezdõdik. A nagylábasból merjük a teát, le lehet benne fõzni egyszerre több mint tíz litert. Ésanya kínai füvet szokott venni vagy oroszt, attól függõen, melyiket kapja. A tanulószobán ma indiait ittunk, legalábbis Dunai szerint, ami nekem nem ízlett annyira, mert nem olyan erõs, mint amilyet mi csinálunk. Az erõs teában az a jó, hogy attól furcsán fogom magam érezni. Ezalatt azt értem, hogy miközben lassan nehezebb lesz a fejem, zsibbadok, ami majdnem olyan, mint egy gyenge szédülés. Tentés is biztos ezért iszik annyi teát; én még nem próbáltam ki a hosszú hintázást, de valószínû, hogy a két szédülés hasonló, bár azt nem tudom, hogy a dúdolás pluszban mit okozhat.

Mara meg Benjamin közös széken ül, így hozzáférnek az asztalhoz; én Tentés mellett vagyok, az ölemben fémtálcával; Ésanya erre teszi rá a pirítósokat. Ebbõl mindannyian sokat tudunk enni; ha Ésanya vagy Pótmama vett elég kenyeret, akár ötöt-hatot. Ésanya nem vágja ketté a szeleteket, az egész karéjt megpirítja, ezzel megtakarít magának egy kis munkát a zsírozásnál is. Ha lenne hely, mi csinálnánk, így csak akadályoznánk egymást.

Vacsora után Ésanya elmondatja velünk az Akiételtet, azután a lavórban megmossuk a kezeinket. Míg törlöm a kezem, eszembe jut, hogy az annak neve legyen áldottnálsenkire sem gondoltam.

Amikor Tentés kimegy a vécére, bevonulunk a szobába, ahol halljuk, hogy Pótmama megint a máriapócsi esetrõl mesél. Olyan halkan beszélt, hogy eddig fel sem tûnt; nem hinném, hogy Ésanya ezek után jobban figyelne, kinn maradt a konyhában. Mosogat. “És akkor, amikor a két rendõr bevitte Édesanyát a táskákkal együtt a kapitányságra, az egyik járõr így szólt: »Asszonyom, mondja meg végre, honnan vannak ezek?« De Édesanya nem mondott semmit, csak hallgatott. Aztán egy idõ után elengedték. Hát így volt, akár hiszitek, akár nem.” Erre Risi ezt kérdezte: “És a rózsafüzérekkel mi lett?” “Azt elvették,” mondta Pótmama. “És ebbõl nem lett semmi bajunk?,” kérdezte Risi. “Nem, jól tudod, Édesanyával soha nem történhet baj”, mondta Pótmama. Erre Risi azt kérdezte, tudták-e a rendõrök, Ésanya mit árul. “Nem, nem tudták, Risikém”, mondta Pótmama és elváltozott egy kicsit a hangja. “De a kereszt csak feltûnhetett nekik”, mondta Risi, amire Pótmama azt válaszolta, hogy Ésapa errõl nem beszélt. Risi még mondott valamit, de már nem figyeltem; felvettem a kabátomat, és kimentem az udvarra. Hideg volt, megint ugattak a kutyák.
A vécénknek nincs teteje, úgyhogy amint pisilés közben felnéztem, a csillagok élességébõl kikövetkeztettem, hogy éjszaka erõs fagy lesz.

Fél nyolc körül Pap abbahagyja az olvasózást. A fél nyolcban azért vagyok biztos, mert ilyen tájban a környékünkön egy kis idõre elhallgatnak a kutyák. Egyelõre nem tudom eldönteni, Papnak milyen a kedve. Ha hosszabb ideig csendes, ami különben ritkán fordul elõ, jelenthet jót, de jelentheti azt is, hogy egyáltalán nem mondja meg, mit hogyan csináljunk. Pótmama beszéde alatt meg sem szólalt, kizárólag a kötésre figyelt; azt hittem, a lefekvésig ez lesz. De nem így történt. Miután feltette az adagját maga fölé a polcra, végignyújtózott az ágyon és ezt mondta: “Na, Kicsik, ki akar ma egy forintot keresni?” Benjaminnal és Tentéssel azonnal jelentkezem, mint mindig, amikor Pap akarja, hogy jót csináljunk neki. A jót úgy érjük el a számára, hogy simogatjuk, illetve vakarjuk a hasát.

Most Benjamint választja. Hiába kérdezi meg ugyanis, hogy hármunk közül ki akar pénzt keresni, õ dönti el, ki csinálhat neki jót. Amikor Benjamin felmászik hozzá az ágyra, Pap már felhúzta a pulóverét, az ingét, a kezeit meg a feje mögé kulcsolja a párnán, így jobban tudja irányítani a legkisebb testvéremet. Mert Pap csak ritkán elégedett velünk, sokszor külön el kell magyaráznia, melyik ujjunkkal hol érintsük és milyen erõsen. Papon nincs egyetlen gramm súlyfelesleg sem, feszes a hasa, talán a sok olvasástól. Ha Zoknis is szeretne olvasni, akkor azt gondolnám, egészen biztos attól, de mivel õ egyáltalán nem szokott, nem tudom, így meg nem értem, hogy a családunkban miért csak kettõjüknek olyan egyenes a hasa. “Ne csiklandozz, mert kevesebbet kapsz!,” mondja most Benjaminnak, aki megpróbálja Pap kérését teljesíteni. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem könnyû; néha akkor is felnevet, ha a tenyeremmel nyomom, máskor meg a gyenge kezeimre panaszkodik. Csak a fizetésben kiszámítható; az egy forintot mindig odaadja. Debrecenben alakult ki ez a szokása, bár nem emlékszem, hogy én ott vakartam volna neki. Ésanya különben állandóan úgy tesz, mintha nem is látná, Pap mit csináltat velünk, mi meg nem szólunk, örülünk a forintjainknak. Amikor Papnak a jó elég lett, visszagyûrte a farmerébe az ingét, odaadta Benjaminnak az egy forintot, majd kiment a konyhába olvasni. Ha nem jön haza túl késõn, nincs olyan este, hogy ne olvasna.

A többiek ekkor hagyják abba a kötést. Már Ésanya is bejött, megmondta, le kell feküdnünk. Vagyis ma sem fürdünk, habár ezt tudtuk elõre. Hetente egyszer hozzuk be a dézsát, amelybe körülbelül negyven liter vizet kell felmelegítenünk a két kályhán. Erre leginkább szombat esténként kerül sor, Ésanya szereti, ha másnap tisztán megyünk templomba. Teráéknak, valamint Ésanyának és Ésapának meg van oldva a tisztálkodása. Õk munka után zuhanyozhatnak. Ebbõl a szempontból Teráékat irigyeljük, sokszor elképzeljük, milyen jó lehet, ha felülrõl ömlik ránk a meleg víz.
A sokszor elképzeljük, ezt úgy értem, hogy szerintem a többi testvéremnek is látnia kell azt, amit gondolatban én szoktam, mert ha nem így lenne, nem kérdeznék meg néha tõlük, hogy hány percet kaptak a Lenfonóban. Azt pedig mindahányan pontosan tudjuk, mit jelent a “hány percet kaptál”. Egyedül Pap nem kérdezi, amibõl arra gyanakszom, lehet valami helye. Egy-egy alkalommal mintha érezném is rajta, fõleg a vakarásoknál, amikor az inge alól egyáltalán nem jön ki rossz szag. A hármas ágyban elég jól megtanultam, mi mindent tudunk kiadni magunkból.

Ma jó erõsen ég a kályhánk, ennek ellenére nem vesszük le a ruháinkat. Ha mindegyikünknek lenne saját paplanja, levehetnénk, de mivel nincs, magunkon hagyjuk, legalább nem ébredünk fel a hidegre, amikor éjjel hol az egyikünk, hol meg a másikunk magára húzza a takarót. Nem akarjuk, mégis így csináljuk. Zoknisék jobban figyelhetnek; amikor hajnalonta megébredek, szinte mindig látok rajtuk takarót. Tera és Pótmama kabátot is használ, amivel Mara külön jól jár.

Ésapa pont akkor érkezik haza, amikor elkezdünk imádkozni. A Miatyánk közepénél lép be hozzánk és ezt mondja: “Jó estét. Én ma már megtettem a magamét, talán megérdemlek egy vacsorát.” Azért végigmondjuk a Miatyánkot, csak az Imukásba kezdünk bele késõbb, akkor, amikor Ésanya már elkészítette a pirítóst. A szerzõdéses imánál, amelybe belefoglaltuk Ésanya munkatársának a nevét, Benjaminék már alszanak.

A mi apánk hajnali négytõl este kilencig talpon van, állandóan dolgozik. Amióta kirúgták a katonaságból, kénytelen új szakmákat tanulni, különben nem tudnánk mibõl megélni. Elõször villanyszerelésbõl vizsgázott le, utána meg lakatosságból; munka mellett végezte el a tanfolyamokat, mert amikor végül mégiscsak alkalmazták a debreceni Állomásfõnökségen, segédmunkás volt.
A kegytárgyazási szakmát már a Bombás Villában tanulta ki. A könyveibõl. Ezekbõl olvasta el, hogy kell préselni a mûanyagszemeket, mert kezdetben gledícsiával egyáltalán nem foglalkoztunk, vagy hogy kell ezüstözni a drótot, mivel sárgarezes rózsafüzéreket nem lehet átadni az atyáknak. Volt, amit nem kellett sokat tanulmányoznia. Lakatosként könnyen rájött, hogy kell az elõre megvásárolt fakeresztekre szépen rászegelni a fémkrisztusokat, igaz, a barnításkor sok esetben tanácstalan volt.
A kész fát ugyanis színesíteni kell, különben csalódni fognak a hívek. Nálunk mindent õ mond meg, még Ésanyának is. Amikor az iskolában azzal húznak, hogy igazán lehetne még egy testvérünk, mert akkor kiállíthatnánk egy saját focicsapatot, Ésanya jut eszembe, akinek csak a templomba járatásunkba van beleszólása. Minden másban Ésapa dönt. Még Miska bácsi sem bírt vele, aki az építkezésnél villanyt szeretett volna a Kisházba. “Erre a kis idõre, Miska? A régieknek sem volt, mégis valahogy kijöttek. Majd a nagy házban lesz.” Ezt mondta neki. Ésapa mindenkit meg tud gyõzni. Ha kell, elõleget szerez az atyáktól, pedig a búcsú csak hónapok múlva lesz, bemegy a rendõrségre, ahol kimagyarázza a rózsafüzéreket, az Új Ember szerkesztõségében megsietteti a kölcsönt, mert az Otépéset már elintézte, közben meg újabb leveleket ír a plébánosoknak, ha azok nem válaszoltak volna. Imukának is megvette a koporsót, pedig elõször úgy volt, hogy nem fogják tudni miben eltemetni. Azt nem hinném, hogy a Horváth urat gyõzte volna meg, de valakit csak rá kellett beszélnie, mert a debreceni Állomásfõnökségen õ sohasem kapott elõleget. A telkünket is megemeltette több mint fél méterrel, úgy magyarázta, ez jó lesz talajvíz ellen. Amikor hozták a földet, ott állt a dömpereknél és ellenõrizte a minõséget. Pap saját fülével hallotta, hogy végül kevesebbet fizetett. “Uraim, én földet rendeltem, nem követ, ennyit hajlandó vagyok kifizetni, többet nem”, ezt mondta az embereknek, õk meg nem tudtak mit csinálni. Aztán mi, Kicsik válogattuk ki a földbõl a köveket, mert Ésapa szerint másképp nem lehet majd humuszos a kertünk. Ésapa most ötvenhat éves, de a környékünkön mindenki azt hiszi, jóval fiatalabb. Hosszúkás az arca, és még az Ésanyáénál is magasabb a homloka; sok a ránc rajta, amikor beszél, még több. Különben ilyenkor gyakran becsukja a szemét, ez föltehetõen segít a gondolkodásban. A haja rövid, egy kicsit már õszes, hátra fésüli. Fiatalkorában is így hordta, tudjuk a katonás fényképbõl, amely a Bombás Villában ki volt akasztva. Magas. Ha kabátban van, senki sem hinné, hogy nagy a hasa; a nadrágszíjjal ugyan leszorítja, de azért eléggé látszik. A családban neki vannak a legszebb fogai.

Miután megvacsorázott, bejön hozzánk és ellenõrzi az adagokat. Elõször mindig arra kíváncsi, ki mennyit kötött. Csak utána veszi kezébe az olvasókat, hogy megnézze, göcsörtösek-e; ha igen, lebontatja. “Ezzel állítsak oda az atyákhoz?”, mondja ilyenkor, és dühös lesz, vagy csak bosszankodik. Ma este elégedett. Aztán ezt mondja: “Péntek délutánra legyetek kész, este még ezüstöznöm kell.” Utána jó éjszakát kíván, és lefekszik.

Az osztálytársaim közül senkit sem kérdeztem, õk lefekvés után rögtön elalszanak-e, én sohasem tudok. Nézem a sötétben a plafont, vagy a Pap farmerét, közben hallgatom a többiek lélegzését; majdnem mindegyikét külön ismerem. Talán egyforma lélegzés ez, csak én gondolom különbözõnek. Ha nem érezném Tentés lábszagát, vagy ha Risi bokája nem lenne a fejemnél, valószínûleg én sem lennék képes más hangokat is kihallani. Nem akarom, de így lesz, hiába gondolok közben a húsboltra, a Bikára vagy Vera nénire.