Magyar viselkedés a második atlanti válságban

Az 1999-es NATO-belépés és a koszovói háború, illetve az Európai Unió tagságára kijelölve a magyar politika fordulóponthoz érkezett. Vagy az elkülönült külpolitika, biztonságpolitika és külgazdaság-politika kormányzati hármasát vállalja továbbra is, és a kormány valamennyi stratégiai szereplõnek önálló pozíciót kínál a nemzetközi térben, vagy egységes kül-, biztonság-, és külgazdaság-politikát alakít ki, világos vonalvezetéssel a nemzetközi intézményekben, mindenekelõtt a NATO-ban és az Európai Unióban. Az Orbán-kormány nemcsak fenntartotta a széttagolt döntési rendszert, de képtelen volt önálló stratégia kialakítására is. A NATO- partnerek, mindenekelõtt az Egyesült Államok, tudni akarták, hogy milyen elkötelezettséget vállal a magyar kormány biztonsági kérdésekben, és hogyan támasztja alá elkötelezettségeit alkotmányosan és gazdaságilag? Hogyan függ össze a biztonságpolitikája és a külgazdaság-politikája? Mi lesz a magyar kormányok politikai filozófiája, doktrínája: biztonsági szerepet vállaló NATO-kulcsállam, vagy kereskedelmi-szolgáltató szerepet játszó EU-kisállam? Angolszász típusú biztonsági, vagy kontinentális, német-típusú kereskedelmi pozíció kialakítása várható-e a térségben és/vagy a Balkánon?

Az amerikai biztonságpolitikai felfogás, és a német – európai kontinentális – Ostpolitik hosszú távú ellentétérõl van szó. Az egyik oldalon áll a konfliktusok elrettentéssel, embargóval, katonai fellépéssel történõ amerikai megoldása, amelyhez katonai szövetségesként, támaszpontok biztosítójaként, hasznos segédcsapatként lehet csatlakozni. A másik oldalon, az Adenauer-féle Entspannungspolitik, és a de Gaulle által kimondott détente, vagyis az enyhülés, a konstruktív elkötelezettség politikája. Majd a Brandt, Schmidt, Kohl által kidolgozott és gyakorolt német Ostpolitik, illetve Pompidou, Giscard, Mitterrand és Chirac közös mûve, a francia keleti politika, amely a gazdasági és a mindennapi kapcsolatokon keresztüli befolyásolást, kereskedelmi, kulturális hálózatokat jelenti, amelyekbe Magyarország kereskedõ államként tud bekapcsolódni. A magyar hagyomány a hatvanas-hetvenes évektõl a második stratégiához, a gazdasági, kulturális hálózatépítés politikájához kapcsolódik.

A magyar politika a jobboldali kormányzás idején, a halogatás, a nem-döntés, a NATO-vezetés elõtti sunyítás mellett döntött. Mindez együttesen a lehetõ legrosszabb véleményt váltotta ki, a 2001. szeptember 11-e utáni, Egyesült Államokban. Celeste Wallander a Foreign Affairs-ben azt állította, hogy ellentétben a lengyelekkel, akik aktívan dolgoznak a haderõreformon és felkészülnek a konstruktív NATO-politikára, a magyarok nem így tesznek. Ugyanõ felidézi az Orbán-kormány “antiszemitizmusát, a szomszédokkal szembeni területi követeléseit, és a balkáni biztonságban játszott konstruktív magyar szerep feladását.”1

S mivel szeptember 11-e után az amerikai politika a barát–ellenség párosában gondolkodott, Orbán Viktor és a magyar jobboldal az ellenség kategóriájába került. Az Egyesült Államokban azt sem felejtették el, hogy a szocialisták 1999 tavaszán, a koszovói háború idején “külön utas” stratégiát folytattak, “helytelenül” szavaztak. Magyarország csak azért nem jutott az ellenség szerepkörébe, mert az Egyesült Államok módot adott az akkori ellenzéknek, a késõbbi kormányzó szocialistáknak és liberálisoknak a pótvizsgára.

Az orbáni kül-, biztonság- és külgazdaság-politika végeredménye, hogy egyrészt ütközött fontos kérdésekben az európai nagyhatalmakkal – Franciaországgal, Németországgal és Nagy-Britanniával. Másrészt, a szûkebb körû európai felvételre irányuló, Lengyelországot a csatlakozás aktuális körébõl kihagyó javaslatával Magyarország magára haragította korábbi szövetségesét. A Beneš- dekrétum visszavonásának igényével súrlódott Csehországgal és Szlovákiával. Ez utóbbival és Romániával a kedvezménytörvény feletti vitával is súrlódott. Mindaz, amit Bethlen Istvántól Teleki Pálon át Antall Józsefig minden magyar miniszterelnök igyekezett elkerülni, hogy Magyarország ne kerüljön a szomszéd országok ellenséges gyûrûjébe, Orbán Viktornak majdnem sikerült elérnie 2002 tavaszára. “Wilhelm II. war ein großer Meister darin, unbeabsichtigterweise eine Koalition gegen Deutschland zusammenzubringen” (II. Vilmos nagymestere volt annak, hogy önkéntelenül koalíciót hozzon össze Németország ellen) – írja szomorú iróniával Helmut Schmidt. Orbán Viktor nagymester – ein großer Meister – koalíció létrehozásában Magyarország ellenében. Hideg viszonyba kerültünk Oroszországgal az 1999-es koszovói háború óta, elmaradt Orbán Viktor látogatása Kínába, hiányoztak a megfelelõ kapcsolatok Japánnal és Indiával.

1989–1990 óta elõször, Magyarországnak nem volt sem nagyhatalmi stratégiai és bizalmi szövetségese (Németország), sem világszervezeti vagy regionális stratégiai támasza (Európai Unió Bizottsága, Európa Tanács, NATO-vezetés, OECD, IMF, Világbank). Felbomlott a pártközi külpolitikai konszenzus is. Az ellenzék önálló külpolitikába kezdett, hogy megtartsa Magyarország korábban megszerzett pozícióit, és elõsegítse Magyarország beintegrálását Európába. Kovács László, ekkor szocialista pártelnökként, aktívan tárgyalt az európai vezetõkkel. Álláspontja szerint, az EU-nak három- négy országot kellene javasolnia a készültség mértékében a bevételre. Nem kell õket elõre megnevezni, mert akkor harcolni kezdenek egymással. Az európai vezetõk világossá tették, hogy Lengyelország nélkül nem lesz bõvítés, még akkor sem, ha nincs kellõen felkészülve. “Nekik sem jó, ha miattuk mi sem kerülünk be, meg kellene szavaztatni számukra egy három milliárd eurós felkészülési segélyt, hogy mezõgazdaságukat felzárkóztathassák” – hangzott Kovács javaslata 2000-ben.

Helyreállítási kísérlet – 2002–2004

2002 õszétõl, az újabb Kovács-korban, Kovács László második külügyminisztersége idején, a szocialista–szabad demokrata kormány defenzív, egyensúlyi politikára tért át. Kovács László, Medgyessy Péter miniszterelnök támogatásával, visszaállította a pragmatikus, követõ reálpolitikát. Ebben elkötelezte magát a multilaterális nagyhatalmi és intézményi egyensúly, az egyidejû európai és amerikai szövetségesi hûség reálpolitikája, illetve az európai integráció és a globális piac értékei mellett. Egyértelmûen visszatért ateljesítési politikához, az atlanti és az európai intézmények várakozásainak kívánt megfelelni.

Kovács László Magyarországot olyan országnak látta, amelynek II. világháborús szereplése miatt különösen ügyelnie kell arra, hogy ne kerüljön nemzeti terjeszkedõ, rasszista, antiszemita gyanúba. A magyar külpolitikának a német és az osztrák külpolitikához hasonlóan állandóan tudatában kell lennie a Magyarországgal szembeni gyanúnak, s ezt a gyanút nem sértetten elutasítania kell, hanem inkább el kell érnie, hogy ne adjon okot a gyanúra. Felfogása szerint, Magyarországnak modern és liberális, súllyal rendelkezõ, kis- közepes, európai kereskedõ állammá – trading stateHandelsstaat – kell válnia, amelynek jóléte, boldogulása nagymértékben a partnerekkel való harmonikus viszonytól függ. A harmonizációs kényszer – harmonisation need, Harmonisierungsbedürfnis – ennek az európai Magyarországnak az alaptörvénye.

Kovács László, nem ok nélkül, attól tartott, hogy Orbán Viktor bel- és külpolitikájával olyan gyanút ébresztett Magyarországgal szemben a nemzetközi szervezetekben, a nagyhatalmakban és a szomszédokban, amelytõl nehéz lesz szabadulni. Mindenekelõtt a magyar kormány és a társadalom megbízhatóságának és európaiságának képét igyekezett visszaállítani a nemzetközi közvéleményben. Ki akart törni az ellenséges gyûrûbõl. Visszatért a Willy Brandt-féle kis lépések politikájához – “kleine Schritte sind besser als keine” –, a nagyhatalmak és a szomszédok megbékítéséhez.2

A Kovács László irányította külpolitika a stratégiai egyensúly helyreállítására törekedett. Mindenekelõtt célul tûzte ki, hogy egyenként visszanyeri a nagyhatalmak támogatását, és megszerzi az ázsiai hatalmak jóindulatát. E kármentõ politikához 2002-tõl elfogadta a brit ajánlatot a stratégiai szövetségre. Magyarország 2002 õszén visszaszerezte a bizalmi kapcsolatot az Egyesült Államokkal. Kovács Lászlónak igen óvatosan kellett egyensúlyoznia az amerikai kapcsolatokban. Magyarországnak a jobboldali kormány antiszemita és Amerika-ellenes címkét szerzett a Fehér Házban, majd a frissen beiktatott Medgyessy Péter miniszterelnökrõl nyilvánosságra került, hogy kémelhárító volt. Kovács László washingtoni útján, az Egyesült Államok politikusai elõtt világossá tette, hogy Magyarország kormánya nem tûri el az antiszemitizmust, az idegenellenességet, támogatja a terrorizmus elleni harcot és együttmûködik az amerikai biztonsági rendszerrel.

A Medgyessy-kormány, igen helyesen, összekapcsolta az amerikai politikai megbékítést bizonyos gazdasági tervezetekkel, egyben az orosz kapcsolatokkal is. 2002 õszi washingtoni, majd moszkvai tárgyalásain a magyar miniszterelnök elõterjesztette az orosz–ukrán–szlovák–magyar– horvát, Omisaljig vezetõ, NATO-pipeline tervezetét, és abban a magyar–amerikai–orosz együttmûködés lehetõségét. A Bush–Putyin–Medgyessy, illetve Jukosz–MOL megállapodás komoly esélyekkel kecsegtetett, és megérttette a nagyhatalmakkal, hogy Magyarország képes konkrét projekteket is megvalósítania. Sajnos a továbbiakban nem került sor hasonló programok elõterjesztésére és pontos, gyakorlatias levezénylésére.

2002 õszén Magyarország ismét döntési helyzetbe került. Amit nem akart Orbán Viktor eldönteni, most Medgyessy Péterre és Kovács Lászlóra szakadt. Állást foglalunk-e a biztonsági szereplõ vagy kereskedõ állam, Mars vagy Merkúr vitában?3 Megmaradunk-e a potyautas magatartásnál? Fejlesztjük-e a meglévõ rossz szerkezetben a honi hadsereget? Vagy globalizáljuk és NATO-specifikáljuk válaszul az új kihívásokra? Magyarország a felemás, potyautas és/vagy rosszul fejlesztõ, halasztgató magatartást vállalta. A NATO-, és ezen belül az amerikai vezetést, érthetõ okokból felzaklatta, hogy Magyarország ismét képtelen volt egy angolul tárgyalni képes, önálló arculatot mutató hadügyminiszter kiállítására, s nem tudott alkalmazkodni a NATO doktrínájához. Afganisztánba jelképesnek számító orvoscsoportot küldtünk, és fenntartottuk az elhibázott Gripen- vásárlást.4 2002 õszén súlyos szemrehányásokat kapott Magyarország a NATO irányítóitól, s csak a külpolitikai offenzíva, és a sokkal súlyosabb amerikai-európai atlanti válság “mentette meg” Magyarországot a súlyosabb következményektõl. De az ország biztonságpolitikai hitele, civil és katonai vezetõinek szavahihetõsége megroppant.

A Medgyessy–Kovács kettõs tovább gyorsította a belépési tárgyalásokat az Európai Unióval, és visszaállította a bizalmi kapcsolatot mind az EU brüsszeli vezetésével, mind pedig a kontinens nagyhatalmaival, mindenekelõtt Franciaországgal. Felvette a kapcsolatot Oroszországgal, Kínával, Japánnal és Indiával. A 2002. decemberi moszkvai, Putyin–Medgyessy tárgyalások új, magasabb dimenzióba helyezték az orosz– magyar kapcsolatokat. A kínai tárgyalások lehetõvé tették, hogy Kína megfontolja, Magyarországot tekinti-e egyik logisztikai központjának Európa felé.

Medgyessy Péter különös jelentõséget tulajdonított a személyi politikának a nemzetközi viszonyokban. Õ volt az elsõ magyar miniszterelnök, aki ráérzett a nemzetközi politika társasági jellegére, aki a tárgyalásokat és a kapcsolatok kialakítását társasági eseményként kezelte. Bár amatõr volt, megértette, hogy figyelmet kell fordítani az egyes tárgyaló felek kulturális hátterére, történelmi mintázatára. Jól alkalmazta a franciás szellemességet éppúgy, mint a kínai mandarin-kommunizmus szertartásainak ismeretét, vagy a szovjet-orosz birodalmi viselkedésre válaszoló kelet- európai képmutatást.

Medgyessy szemszögébõl nézve az angolszász tárgyalási mód, az “áruért árut”, a “mindenért fizetni kell” elvének alkalmazása, egyben a neoprotestáns hitelvek nyílt hangoztatása sok tekintetben idegen volt. Ha a kicsiny és jelentéktelen tárgyaló fél levonja az amerikai viselkedésbõl a célratörõ, agresszív, érdekérvényesítõ modorból a sértõ elemeket, s természetesnek veszi, hogy partnere csak és kizárólag az amerikai érdekek szempontjából kíváncsi rá, akkor sikeres tárgyalásokat folytathat. Világos alku könyörtelen szabályokkal, ahol az erõsebb fél tudja, hogy milyen politikai árura van szüksége, s azért mennyit hajlandó áldozni. A gyengébb fél pedig nem ajánlhat más politikai árut, de keményen alkudozhat az áron. Az ígéret kötelezvény, amelyet könyörtelenül behajtanak. De ha egy amerikai politikus valamit megígér, azt megtartja – ezért ritkán ígérnek valamit.

Az Úrra, a Gonoszra történõ hivatkozások nemcsak a magyar, de valamennyi európai tárgyaló felet meglepték, és ebbõl egyetlen fontos következtetést vontak le: az amerikai adminisztrációban döntõ jelentõségû a személyes benyomás, a sugallat, a jó érzékkel eltalált lojalitási ajánlat. Bush elnök 2002 õszén, a Fehér házi fogadáson, váratlanul a magyar miniszterelnök felé fordult, két kézzel megragadta a vállát. Mélyen a szemébe nézve így szólt: – Hiszek abban, hogy õszinte velem. Ez nagyon fontos. Bízom Önben. De vigyázzon, az én bizalmam addig tart, amíg észre nem veszem, hogy megpróbálnak becsapni. – Majd a kissé csodálkozó, de semmin meg nem lepõdõ Medgyessy elõtt szidni kezdte azokat az európai vezetõket, akik elveszítették a bizalmát.5 Mindez Medgyessy Péternek, aki a kádárista magyar, és a brezsnyevi, andropovi szovjet vezetõkön nevelkedett, nem okozott gondot. Egész életed legyen képmutatás, akkor hiteles képmutató leszel egyes cselekedeteidben!

Mind Medgyessyhez, mind Kovácshoz sokkal közelebb állt a német külpolitikai kultúra. A második világháború utáni német politikai kultúrában, a hosszú távú megbízhatóság és együttmûködési készség az irányadó. A német külpolitika tudomásul veszi a partner gyengeségét, hibáit, megérti, hogy a kicsiny közép-európai ország ki van szolgáltatva a nagyok akaratának. A német külpolitika elfogadja a helyi sajátságokat, sõt, érdeklõdik irántuk. Lehet tévedni, lehet megalkudni, de mindenkor be kell avatni, mint patrónust, jelezni kell, hogy az átállás átmeneti, kényszeredett, és szívósan vissza kell térni a közösen kialakított politikához. A német politika évek helyett évtizedekre szól, s a német politikus sohasem felejt. Sohasem egyetlen ügyletrõl, hanem ügyletek sorozatáról, nem egyetlen személyrõl vagy intézményrõl, hanem személyek és intézmények tartós együttmûködésének láncolatáról van szó, hálózatépítésrõl – Vernetzung, ahogy Genscher mondaná. A német és a közép-európai politikusok között létezhet emberközti –zwischenmenschliche – kapcsolat, ami elképzelhetetlen más nagyhatalmak képviselõivel.

A francia külpolitika XIV. Lajos óta európai társasági esemény. A diplomácia arisztokrata foglalatosság, a kivételezettek reálpolitikai mûvészete a mélyben, társasági emberek szellemes szavainak szikrázása, retorika a felszínen. A magyar politikus sohasem várhat viszonzást semmiért, amit ad, az a bennszülöttek ajándékaként jár Párizsnak. Többnyire a tehetséges bennszülött informátor szerepét játssza. De ha egyszer mégis sikerül bekerülnie az udvari viselkedés ismeretében és magabiztos kezelésével, nyelvtudással, tökéletes ruházkodással a diplomáciai szalonba, ahol legfõbb mozgató a hiúság, akkor a Társaság tagjaként olyan kapcsolatokkal jutalmazzák, amelyekrõl nem is álmodhatott. Az érdekeket mellékesen, de vérfagyasztó racionalitással és következetességgel érvényesítik és hagyják érvényesíteni.

Medgyessy Péter nagy élvezettel vett részt a francia társaságban a nagyhatalmi látszatok fenntartásában. Medgyessyhez közelebb állt Giscard orleans-ista, mint Chirac bonapartista-gaullista politikája, amelyrõl Aron szellemesen a következõket mondta:

Giscard drámája az, hogy nem tudja, hogy a történelem tragikus. Ha beszédeit hallgatja az ember, mindig úgy érzi, hogy tárgyalásokkal, kompromisszumokkal mindent rendezni lehet, ha ésszerûen viselkedünk. Szinte soha nem érezteti, hogy a világban, ahol élünk, valószínûleg vannak megoldhatatlan konfliktusok, fennáll a tragédiák veszélye. Amikor… hallgatjuk, soha nem érezzük, hogy õt az országok vagy az eszmék közötti kapcsolatok tragikus vagy szélsõséges oldala foglalkoztatja.6

Medgyessy remekül fenntartotta a szovjet birodalmi látszatot a megfogyatkozott orosz hatalommal szemben. Nem szégyellte, hogy tud oroszul. Moszkvában elvállalta a múltját, s úgy tárgyalt Putyinnal és más orosz vezetõkkel, miként a hetvenes és a nyolcvanas évek szovjet birodalmi Moszkvájában a Kádár-rendszer fõtisztviselõjeként tette. Az orosz és szovjet birodalmi logika alapja: add meg a szükséges tiszteletet! Tudd a helyedet, és ismerd a Szovjetunió és/vagy Oroszország helyét! Medgyessy pontosan tudta, hogy melyek Oroszország kelet-európai birodalmi és nemzeti sérelmei: a Szovjetunió igazságos háborút folytatott 1941 és 1945 között, felszabadította Magyarországot, és az elesetteknek meg kell adni a szükséges tiszteletet; az orosz tõke ugyanolyan tõke, mint az amerikai vagy európai, ezért nem diszkriminálható; Oroszország civilizált európai ország, civilizált európai szabályokkal. Medgyessy elfogadta e putyini feltételeket, ezekben megbékélést és együttmûködést hirdetett.

A helyreállítási folyamat következményeként, Magyarország kiegyensúlyozta stratégiai viszonyait. Itt kellett volna következnie a külgazdasági offenzívának. Sajnos, a magyar külpolitika, gazdaságpolitikai alapok híján, képtelen volt a jó kapcsolatokat konkrét befektetésekre, tartós együttmûködésre átváltani. Belpolitikai okokból a nagy versenytárgyalásokat – infrastruktúra, informatika, energetika – az eleve bent lévõkre, a piacot birtoklókra, a monopóliumokkal rendelkezõkre írták ki. Következésképpen, a friss kapcsolatok nem szültek friss tõkebevonást, piaci élénkülést. A belpolitika megmerevedése, a korrupció, a reformok hiánya, a magyar versenyképesség romlásához vezetett. Így a javuló stratégiai kapcsolatokat nem sikerült sem gazdasági, sem társadalmi vagy kulturális eredményekre váltani.

Továbbá, a magyar külpolitikát megalapozó, fenntartható növekedési teljesítmény és a reformképesség eltûnt. Nem lehet egy külpolitikát erõs gazdasági alapok és verseny-, illetve reformképesség nélkül egyensúlyban tartani. 1997 óta nincsenek reformok, és 2001 óta fenntarthatatlan növekedési pályán halad a gazdaság. Ez szükségképpen kikezdi a magyar külpolitika hitelét. De a politikai elitben folyó, 1998 óta tartó, és a 2002-es választásokon csúcspontjára érõ, “hideg polgárháború”, amelyet a Medgyessy-kormány nem tudott jelentõsen mérsékelni, tartósan rontotta Magyarország képét a világban. Ennek a könyörtelen politikai harcnak különösen a stílusa és modora – antiszemita, rasszista, intoleráns hangsúlyai –, a magyar politikai élet tárgyalásképtelenségét sugallta a nemzetközi partnereknek.

Kovács László defenzív egyensúlyi politika irányába mozdította a magyar külpolitikát. Ez részben következett Magyarország kicsinységének és gyengeségének belátásából, részben az új, Európai Unió-tag Magyarország szerepkörének kitalálatlanságából. Kovács a kockázatok minimalizálására törekedett. A defenzív egyensúlyi politika lényege a minden vezetõ hatalomnak való megfelelés, a különbözõ külpolitikák elfogadása és egyeztetése, a nagyhatalmak közötti inga-politika, nem pedig valamiféle magyar sokoldalú kezdeményezés. A jó tanuló, jó fiú szerep csak addig tartható fenn, amíg egység van a nagyhatalmak tanári karában: ugyanazokat az értékeket kérik számon. Az 2002–2003-as atlanti válság, az Egyesült Államok és az európai kontinentális nagyhatalmak meghasonlása az iraki háború felett, elõször megnehezítette, majd szinte lehetetlenné tett a kétfelé teljesítést. Nem volt könnyû dolgunk, mert az Egyesült Államok szívesen folyamodott az egyoldalú diktátumokhoz.7 A francia és a német politika pedig kevés kitörési lehetõséget nyújtott. A defenzív hintapolitika következménye, hogy Magyarországnak sokszor csak szerencsével sikerült elkerülnie, hogy a nagyhatalmak közötti ütközésekben ne kerüljön két szék között a pad alá.8

Az elsõ csalódás 2002 decemberében, a koppenhágai EU-csúcstalálkozón, a kelet-európai országok csatlakozási tárgyalásainak lezárásánál érte Magyarországot és kelet-európai partnereit. Szembekerültek az európai nagyhatalmak, valamint a fejlett és fejletlen kisebbek egybehangzó csatlakozás-szkeptikus magatartásával. Chirac és Schröder korábbi nizzai megállapodásával, amely továbbra is fenntartotta az agrártámogatások rendszerét, illetve a britek “megbékítése” a Thatcher által kivívott európai visszatérítés folytonosságával, mely elõrevetítette a régi tagországok szûkmarkúságát. Az Európai Unió immár tíz ország között kívánta felosztani, a korábban öt országra szánt forrásokat. Rassmussen dán miniszterelnök könyörtelen és nyers tárgyalási stílusa, az európai civilizációt meghazudtoló bazári alkudozás, az erõ nyílt alkalmazása nem tette vonzóvá az európai közösséget. A kelet-közép-európai országok az Európai Uniótól több nagylelkûségre, nagyvonalúságra számítottak, amikor valamenynyi csatlakozó kifáradt az évtizedes menetelésben, és szeretett volna megpihenni.

A koppenhágai “félsiker” – siker, hogy bejutottunk, sikertelenség, hogy keveset kaptunk –, igen fogékonnyá tette az Európa-ellenességre és az Amerika-barátságra a csatlakozó országok politikusait. A tizenötök unilaterálisan, erõfölényük biztos tudatában, erõszakosan döntöttek. Nem várhattok tõlünk lojalitást, német és francia mentoraink, ha ennyire szûkmarkúan mértek – gondolták a lengyel, a cseh, a szlovák és a magyar politikusok. Örüljetek, hogy bejutottatok, annak ellenére, hogy még nem vagytok kellõen alkalmasak az integrációra – fõleg ti, lengyelek –, vélték az Európai Unió kulcsországai.

A koppenhágai tanácskozáson hullott darabjaira a visegrádi országok szövetsége is, amely nem állta ki a tárgyalások szakítópróbáját. A négy ország vezetõinek Koppenhágát megelõzõ találkozóján véd- és dacszövetséget fogadtak egymásnak. Elõször a lengyelek “szálltak ki”, mentek a mosdóba, s mivel nem tértek vissza, a csehek elmentek megkeresni õket, hogy többé õket se lássák a magukra maradt magyarok és szlovákok. Valójában Miller lengyel miniszterelnök átsétált Schröder kancellárhoz és különalkut kötött vele, majd a csehek is kiegyeztek. A “hûségesek” számára annál nagyobb volt a megaláztatás, hogy a csúcstalálkozó vezetõi már kiültek a záró sajtóértekezletre, amikor kiderült, hogy még nem is tárgyaltak a magyarokkal és a szlovákokkal. A kelet-európai országok hányódtak a több reményt nyújtó nagyhatalmak között. Már ekkor világossá vált: ahhoz a nagyhatalomhoz fognak csatlakozni, amelyik többet ígér, amelynek politikája több reménnyel kecsegtet saját nehéz gazdasági és társadalmi gondjaik megoldásában.

Magyar magatartás az atlanti válságban

Az iraki háború körüli 2002–2003-as, második atlanti válság próbára tette a magyar külpolitika teherbíró képességét. Persze nemcsak a magyar, hanem az egész világ teherbíró képességét próbára tette az iraki vita. “A 2002–2003-as iraki válság diplomáciája esettanulmány lehet valamennyi oldal számára, hogyan nem szabad vezetni a világot.”9 A 2002 októbere és 2003 áprilisa közötti hónapok diplomáciai esettanulmányát, Garton Ash 1914 nyári hónapjaihoz hasonlítja. Véleményem szerint második atlanti válságról van szó, amelynek gyökerei az 1956 és 1963 közötti elsõ atlanti válsághoz – a szuezi, a berlini, a kubai válságokhoz, a Kennedy-féle koncepció és De Gaulle stratégiája közötti összecsapáshoz, Anglia kizárásához a kontinensrõl –, nyúlnak vissza. Sok-sok diplomáciai esettanulmány tárgya az 1962. decemberi Kennedy–Macmillan csúcstalálkozótól De Gaulle 1963. január 14-i sajtóértekezletén át, ahol a francia elnök megvétózta Nagy-Britannia felvételét az Európai Gazdasági Közösségbe, egészen a De Gaulle és Adenauer közötti, 1963. január 21-i Élysée-szerzõdésig történtek leírása.

2002 novemberében Bush és Medgyessy washingtoni találkozóján Magyarország elfogadta az Egyesült Államok külpolitikai célkitûzéseit, a terrorizmus elleni háborút, a tömegpusztító fegyverek elleni fellépést. A magyar külpolitika igazodási kényszere, a brit stratégiai szövetség, az angolszász kiegyensúlyozás és megfelelés igénye, szembefordította Magyarországot a kontinentális Európa nagyhatalmaival. A “békepárti” Európa 2002 õszén talált rá Szili Katalin szocialista parlamenti elnökre, aki a háborús idõszakban sorra kapta a meghívásokat a “béke” fõvárosaiba: a Vatikánba, Párizsba, Berlinbe, Moszkvába és Pekingbe. Ettõl fogva a magyar külpolitikának önálló szála Szili tárgyalásainak sora.

Az angolszász elkötelezettség arra késztette Medgyessy Pétert, hogy aláírja a “Nyolcak levelét”. A “Nyolcak levele” – United We Stand címmel, 2003. január 30-án, egyszerre jelent meg a Wall Street Journalben és a Népszabadságban –, Kovács László és Medgyessy Péter egybehangzó története szerint a brit kormányfõ ajánlásával érkezett Budapestre. Medgyessy Péter szerint két rossz közül lehetett választani:

Ha aláírom, megsértõdnek a franciák és a németek. Ha nem, akkor az amerikaiak és a brit-spanyol kezdeményezõk. Úgy döntöttünk Kovács Lászlóval, hogy aláírom, ha módosíthatunk a szövegen, lecsiszolhatjuk a franciákkal és a németekkel szemben túl ellenséges változatot.

A kezdeményezõk elfogadták a magyar javaslatot. Ezután a magyar vezetõk módosítottak, finomítottak a levélen, kihagyva belõle az európai nagyhatalmakat megbélyegzõ megállapításokat. A módosításokat a levél aláírói jóváhagyták. A kezdeményezés nem került sem a kormány, sem a koalíciós pártok elnökségei elé, a kormányfõ és a külügyminiszter csak a megjelenés után tájékoztatta a kormányt. Az aláírásról – okaikról, kétségeikrõl – a magyar vezetõk nem tájékoztatták sem hivatalosan, sem bizalmasan az Európai Unió vezetõit, sem a kontinentális nagyhatalmak irányítóit.

Két lojalitás ütközött. Ebben az ütközésben a magyar vezetõk aligha tagadhatták meg az aláírást, de mindenképpen meg kellett volna osztaniuk aggályaikat az európai vezetõkkel. Medgyessy Péter ekkor már volt olyan kapcsolatban Jacques Chirac francia elnökkel, hogy fölhívja: – Kedves Jacques, ne haragudj, meg kellett tennem, jobb, ha tõlem tudod, mint a sajtóból! – Medgyessy Péter szerint ez képtelenség. “Nyilván azt mondta volna, hogy ne írjam alá, és akkor valóban nem írhattam volna alá.” Kovács László is azonnal telefonálhatott volna Joschka Fischernek, Javier Solananak és Romano Prodinak: – Kedves Jóska, nehéz helyzetünkben nem tehettünk mást! Nem ellenetek irányul a levelünk! – Nem tette meg.

Az integracionista Balázs Péter ekkor úgy értékelte a Nyolcak levelét, hogy a britek kihasználták a kicsik lázadását a francia-német európai mindenhatóság, túlhatalom ellen. Lázadás a 2002. októberi Chirac–Schröder megállapodás ellen, amely 2013-ig megerõsítette a KAP-ot, az Európai Unió egyértelmûen Franciaországnak kedvezõ agrártámogatási rendszerét. S ezzel lehetetlenné tette az európai költségvetés szerkezetének kedvezõ változtatását. Lázadás a megalázó koppenhágai tárgyalások ellen. Jó lenne, ha Franciaország és Németország komolyan venné ezt a figyelmeztetést, de nem többnek, mint figyelmeztetésnek.

A kormány egyrészt Blair álláspontján állt: tiltott fegyverek készülnek Irakban, ezek veszélyt jelentenek a világra és ezen belül Európára. Ezért újabb biztonsági tanácsi nyilatkozattal rá kell venni Irakot a leszerelésre. “A tömegpusztító fegyverek létérõl szóló bizonyítékok bemutatása után álláspontunk szerint újabb Biztonsági Tanács-ülés kell, és ennek a testületnek meg kell hoznia az ezzel kapcsolatban szükséges határozatot is” – hangoztatta Medgyessy Péter miniszterelnök beszédében az országgyûlésben, 2003. február 4-én. Kovács László külügyminisztert meggyõzte Colin Powell szereplése az ENSZ-ben. Feltétlenül hitelesnek tekintette az amerikai külügyminisztert, akirõl tudni lehetett, hogy inkább a békés megoldás híve. Ezután a nemzetközi porondon Powell és az amerikaiak mellé állt, kifejtve a vitázó német szociáldemokratáknak: – Mi megtapasztaltuk, hogy milyen egy õrült zsarnok, mit tehet fegyverrel a kézben! – Tudod te, hogy hány halottja lesz ennek a háborúnak? – És te kiszámoltad, hány halottja lesz, ha Szaddam kilövet egy atomrakétát Nápolyra a NATO-központra, vagy bármelyik dél-európai városra?

Az Egyesült Államok egyoldalú döntéseit nem úgy lehet módosítani, hogy szembe megyünk velük, hanem, hogy együttmûködünk, és befolyásoljuk álláspontjukat.

Nem lenne jó azt a benyomást kelteni az Egyesült Államokban, hogy õk egyedül meg tudnak oldani minden kérdést. Márpedig, ha egyedül maradnak, akkor könnyen elõfordulhat, hogy mégis megpróbálkoznak ezzel a megoldással. Ha az Egyesült Államok és Európa párbeszéde sikeres, és közös álláspontot sikerül kialakítani, akkor kiderül, hogy Európára szükség van.10

A német–francia egyoldalú közös nyilatkozat feljogosítja a többi európai országot, hogy saját különvéleményét, hasonlóan adja közre – vélekedett a magyar külpolitika. (2003. január 21-én az Elysée-palotában Franciaország és Németország vezetõi ünnepélyesen megemlékeztek a De Gaulle és Adenauer által 1963-ban kötött barátsági szerzõdés évfordulójáról. A francia–német megbékélésnek e dátuma egyértelmûen az angolszász világgal szembeni különutas politikának a szimbóluma. A francia–német közös nyilatkozat határozottan kinyilvánította, hogy ellenez bármiféle katonai fellépést Irakkal szemben, és ezzel jelezte, hogy sem ENSZ-, sem NATO-határozatot ilyen értelemben nem fognak támogatni.)

A magyar külpolitika ugyanakkor azt is figyelembe vette, hogy a térség országai, mindenekelõtt Lengyelország, már elkötelezték magukat az angolszász álláspont, Irak megtámadása mellett. 2003. január 21-én Wodzimierz Cimoszewicz külügyminiszter a szejmben bejelentette, hogy Lengyelország akkor is támogatja az Egyesült Államok akcióját, ha nem kapja meg a szükséges ENSZ-felhatalmazást. Amikor a magyar kormányfõ aláírta a Nyolcak levelét, már megszerezték a lengyel miniszterelnök aláírását a szervezõk, és errõl értesítették Medgyessy Pétert. A lengyel külpolitika 2001 júniusától egyértelmûen atlantista irányba váltott. A Kwasniewski–Miller–Cimoszewicz hármas stratégiai gondolkodásában, az Egyesült Államoké a világban a fõhatalom, s ennek megfelelõen Lengyelország érdeke, hogy Amerika stratégiai partnere legyen, a térség regionális hatalma. Lengyelország befogadta az amerikai rakétavédelmi rendszer elképzelését, F-16-os vadászgépeket vásárolt és keleti politikáját az amerikai támogatóéhoz igazította.11 Az Egyesült Államok ígéretet tett a US Steel befektetéseire, a kikötõk felújítására, és részt kínált az iraki újjáépítésbõl. Magyarország, nem ok nélkül, attól tartott, hogy egyedül marad a térségben az angolszász nagyhatalmakkal és a szomszédos országokkal szemben, anélkül, hogy védelemre lelne, a kontinentális nagyhatalmaknál.

A Párizs–Berlin–Moszkva tengely, háttérben a Vatikánnal, szemben állt a Washington-London angolszász szövetséggel. Franciaország, Németország és Oroszország közös nyilatkozatot tett 2003. február 10-én: “A háborúnak még mindig van alternatívája. Az erõ csak a végsõ eszköz lehet.” Február 24-én, március 5-én, majd március 15-én, a három ország újabb nyilatkozatokat tett, amelyekben elzárkóztak a fegyveres erõ alkalmazásától. Az örök béke állt szemben a háborúval: la guerre est toujours la plus mauvaise des solutions (“A háború mindig a legrosszabb megoldás”) – mondotta Jacques Chirac az Elysée-szerzõdés ünnepélyén. II. János Pál békét hirdetett. A “másik világ” küzdött az “egyik világgal”. “Une autre monde” – mondja több beszédben Dominique de Villepin francia külügyminiszter, ami alatt az unipoláris világgal szemben a nagyhatalmak egyensúlyát érti. De a válság, a dicsõséges Száz Nap – írja Hassner – során nem derült ki, hogyan mûködne intézményesen a nagyhatalmak 19. századi egyensúlya a 21. században.12 A francia–német–orosz magatartás nem igazította el Magyarországot és a többi közép-európai országot, mi a “helyes közép-európai viselkedés” a nagyhatalmak konfliktusában.

Rosszízû vita, kölcsönös kioktatások következtek a “régi Európa” és az “új Európa” vezetõi között. Február 17-én Chirac sajtóértekezletén a következõket mondotta: “ezek az országok egyszerre voltak – mondjuk ki bátran – neveletlenek, és egy kissé meggondolatlanok is azzal a kockázattal kapcsolatban, amit az amerikai állásponthoz való túl gyors igazodás hordoz magában.”. Chirac kijelentéseire írta Pierre Hassner:

Amikor J. Chirac a közép-európai rossz tanulók dorgálására a “mal élèves” – neveletlenek –, “ont perdu une bonne occasion de se taire – elmulasztottak egy jó alkalmat, hogy hallgassanak – kifejezéseket használta, úgy beszélt, ahogy azelõtt a szovjet nagykövetek a Varsói Szerzõdés tagállamaiban, vagy, miként a jenki nagykövetek a maguk idejében, bizonyos latin-amerikai országokban.13

Igen jellemzõ Garton Ash története is. Amikor Dominique de Villepin francia külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsában az amerikai politikát bírálta “öreg országa” és kontinense nevében, Jack Straw brit külügyminiszter nem bírta tovább, s azt válaszolta, hogy õ egy még öregebb országból jön, amelyet 1066-ban alapítottak a franciák. Késõbb Garton Ash-nek azt mesélte, hogy elõször úgy akarta mondani, hogy 1066-ban “elfoglalták” – invaded –, vagy “megszállták” – occupied –, a franciák Angliát, de azután visszatartotta a politesse, az udvariasság.14 Orbán Viktor volt miniszterelnök pedig így reagált: “ezek az »új európai országok« némelyike, több mint ezer éves államisággal rendelkezik…”15

A legnagyobb csapás a nyolcak, majd a tízek leveleivel II. János Pál békepolitikáját érte. A Vatikán egyszerre szemben találta magát az európai katolikus országok politikusaival, az olasz jobboldali Berlusconitól, a spanyol néppárti Aznarig, a portugál ugyancsak jobboldali Barrosotól a lengyel baloldali Millerig. Aligha lehetett elégtétel, hogy az európai katolikus közvélemény elítélte az angolszász háborús terveket, ha a politikusok az intervenció támogatása mellett döntöttek. A katolikus országok vezetõinek magatartása megmutatta a Vatikán politikai befolyásának határait. Ha az európai racionalizmus sok tekintetben vereséget szenvedett, akkor sok tekintetben az európai kereszténység is.

Március közepére világossá vált, hogy kibékíthetetlen az ellentét a francia–német–orosz és az amerikai–brit–spanyol, a kontinentális és az atlantista álláspontok között. Chirac elnök március 10-én kijelentette:

Az én álláspontom, hogy bármilyenek legyenek is a körülmények, Franciaország nemmel szavaz majd, mert megítélése szerint nincs szükség háborúra ahhoz, hogy elérjük az általunk kitûzött célt, nevezetesen Irak lefegyverzését.16

Ezután következett március 17-én Bush elnök háborús ultimátuma, és 18-án Blair háborús beszéde a brit alsóházban.

Garton Ash szerint három eszme bontakozik ki: a rumsfeldi, a chiraci-putyini és a blairi.

A rumsfeldi eszme, …hogy az amerikai hatalom jó. Jó, mert amerikai. Az Egyesült Államok az új “választott nép”. Amerika az egyetlen szuperhatalom. Ez a világ unipoláris. A szabadság országát megtámadta a terrorista Internacionálé, amely a kommunista Internacionálé helyébe lépett. Meg kell védenünk. Mi több, meg kell valósítanunk a demokráciát olyan országokban, mint Irak, egy jobb világot kell teremtenünk. A rumsfeldi vízió felében helyes, tehát egészében rossz. Valószínûleg igaz, hogy az Egyesült Államok a háborúk többségét egyedül is képes megnyerni. De nem képes elnyerni a békét teljesen egyedül. És “a terrorizmus elleni háború” a béke ügyét jelenti Irakban, általában a Közel-Keleten és bárhol másutt.

 A chiraci-putyini eszme szerint… az amerikai hatalom önmagában veszélyes. Jacques Chirac úgy hiszi, hogy baj, ha bármelyik országnak túl nagy hatalma van, de különösen veszélyes, ha az Egyesült Államokról van szó (kevésbé, ha Franciaországról). Egy unipoláris világ elfogadhatatlan. Franciaország missziója, hogy egy második pólust alakítson ki. Ez a pólus nem igazán Európa lehet, amely a de gaulle-i földrajz szerint magában foglalja Oroszországot is: ez többé már nem Európa, hanem Eurázsia. Az elmúlt hetek diplomáciai csatája a francia–német–orosz (és kínai) kontinentális és az amerikai–angol–spanyol (és ausztrál) tengeri blokk között folyt, ami George Orwell 1984-ének Eurázsia és Óceánia közötti összecsapására emlékeztet.

Végül, marad a blairizmus. Blair eszméje, hogy az új veszélyekre válaszul, szélesebb keretek között, helyre kell állítani a Nyugat hidegháborús transzatlanti egységét. Igen, igaz, hogy foglalkozni kell az Európával szembeni amerikai unilateralizmussal, de a megoldás, miként Blair mondotta, “nem a rivalizálás, hanem a partnerség”. Blair eszméje tökéletesen helyes. A probléma a végrehajtással van. Blair majdnem a Fehér Ház stábjának tagjává vált, nem törõdve Párizs és Berlin háború ellenes tiltakozásával. Másrészt, elfelejtette, hogy a partnereknek néha tudniuk kell »nemet« mondaniuk.17

Valójában, a 2003-as év elején, az amerikai politika az egyoldalú birodalmi megoldás mellett döntött, tekintet nélkül Európa és Ázsia nagyhatalmaira. A Bush-adminisztráció úgy vélte, hogy katonai, gazdasági és politikai világfölénye birtokában, megmutathatja kivételes képességeit. A brit, az ausztrál és a japán kormányok csatlakoztak különleges partnerként. Másrészt, a brit külpolitika – amerikai támogatással – az 1918 utáni francia politikai megoldást alkalmazta Európában: kis és közepes országok láncolatával igyekezett bekeríteni és elszigetelni a kontinentális Európa nagyhatalmait, az egyik oldalon az európai német–francia blokkot, a másikon Oroszországot. A kelet-európai országok új “kisantant” szövetsége, ismét felcsatlakozást jelentett a békerendszer uralkodó nagyhatalmához. Az “új európaiak” azt a feladatot kapták, hogy ellensúlyozzák, ha kell, szigeteljék el Amerika és Nagy-Britannia nevében Keleten Oroszországot, Nyugaton Németországot és Franciaországot.

A kontinentális nagyhatalmak – Franciaország, Németország és Oroszország –, tisztában voltak azzal, hogy az elszigeteléshez hiányzik a kelet-közép-európai és a dél-európai országok ereje, de nem tudhatták, hogy az Egyesült Államok mennyi erõt és energiát fektet be az új cordon sanitaire felállításába. Abban sem lehettek biztosak, hogy a kelet-európaiak európai lojalitásának megrendülése után, amerikai hatásra nem omlik-e össze Párizs, Berlin és Moszkva kölcsönös nagyhatalmi szolidaritása. Hiába voltak az “új európaiak” piacaikkal, befektetõikkel, intézményes hálóikkal és kulturális önazonosságukkal, a “régi európaiakhoz” kötve, hiába léteztek kölcsönös érdekek Franciaország, Németország és Oroszország között, az Egyesült Államok mindezt aktívan befolyásolhatta a maga javára.

A Nyolcak levele kapcsán még ma is úgy látom, hogy a kelet-európaiak az amerikaiak manipulációjának estek áldozatul, és nem lehet meggyõzni ennek az ellenkezõjérõl. Én vállalom, hogy régi európai vagyok, és így nem érint különösebben Rumsfeld védelmi miniszter vádaskodása a régi és új Európával kapcsolatban, de hadd tegyem hozzá: Magyarország és a többiek talán új tagok az EU-ban, de semmiképpen sem új európaiak. Amerikánál mindenképpen régebben vannak itt. Lehetnek persze belsõ vitáink, de Európának alapvetõen csak közös érdekei vannak, elsõsorban az, hogy mûködõképes legyen a kibõvített, 25 vagy késõbb 27 tagú Európai Unió. Vagy, hogy válságok esetén saját eszközeinkkel, tehát ne csak katonai erõvel tudjunk stabilitást teremteni.18

Összeesküvés-elméletek és lázongások

Az atlanti válság sajátos ellentmondása, hogy a “régi Európa” nagyhatalmai és az “új Európa” kicsinyei ugyanazokkal a sérelmi kifogásokkal álltak elõ, a “régi európaiak” Amerikával, az “új európaiak” a “régi európaiakkal” szemben: nem vagyunk másodrangúak, nem vagyunk bábok. Egyenrangúságot akarunk! Nincsenek elsõ osztályú és másodosztályú nagyhatalmak, nincsenek nagy-európaiak és kis-európaiak! Nincsenek egyenlõk és egyenlõbbek! Nem Amerika apánk és anyánk, nem õ szülte az egyesült Európát, nem vagyunk a gyermekei – állították sértetten a franciák és a németek. Nem Franciaország az apánk és Németország az anyánk, nem vagyunk a neveletlen gyermekeitek – kiáltották, suttogták a lengyelek és a magyarok, a litvánok és a románok. A németek komolyan vették az idõsebb Bush 1989-es mondását, hogy az Egyesült Államok és Németország “partnerek a vezetésben” – “partners in leadership”. A lengyelek hittek abban, amit Chirac és Schröder állítottak: Lengyelország partner lesz Európa vezetésében. Nem vagyunk Amerika gyarmata – hangzott Franciaországból és Németországból. Nem vagyunk francia és német gyarmat – visszhangzott Lengyelországból, Csehországból, Magyarországról.

Ne feledjük, hogy Németország 1990-ben nyerte el teljes szuverenitását. Gondoljuk meg, hogy a kelet-európaiak 1989–1990-ben függetlenedtek. Minden egyoldalú nagyhatalmi lépés nemzeti büszkeséget sért. Európa hálátlan – üzente az amerikai adminisztráció. Nem tartozunk semmivel – üzent vissza Európa. Kelet-Európa hálátlan – jelentette ki Európa. Nem tartozunk már semmivel – válaszolta Kelet-Európa.

Emlékezetes beszélgetést folytattam [Joschka] Fischerrel 2003 nyarán. Vasárnap délután találkoztunk a régi Kelet-Berlin egyik kávéházában. Nem a szokásos háromrészes öltönyében volt, hanem trikóban, farmerben és edzõcipõben – amerikai szerelésben. Bölcsen és éretten beszélt a Nyugaton belüli szakadás összefoldozásáról. Két pohárral és a cukortartóval a kávéházi asztalon bemutatta, hogy Németország majdnem változtathatatlan pozícióját Franciaország és Nagy-Britannia felé: bizonyos dolgokban Londonhoz, másokban Párizshoz áll közelebb. A belátható jövõben, állapította meg, Európa ingadozni fog Párizs gaullizmusa és London atlantizmusa között. Az Egyesült Államokkal szembeni érvek közismertek. De amikor rászorítottam, hogy részleteket áruljon el kormánya és a washingtoni Bush-adminisztráció közötti viharos viszonyokról, összeesküvõ módjára elõrehajolt, és ezt morogta: – Nem csinálunk egy bostoni tea partyt? Természetesen tréfa volt. De világos kifejezése, hogy Európa – vagy ahogy kifejezte: “mi”? –, bizonyos értelemben az Egyesült Államok gyarmata vagyunk. Amikor felállt, hogy menjen, teljessé vált amerikai szerelése, mert feltette amerikai baseball sapkáját, amire az volt ráírva: American Eagle. – Igen – mondta mosolyogva –, Bostonban vettem.19

De ássunk ennél mélyebbre. Az atlanti válsággal egyben beértünk a poszt-holokauszt, a poszt- kolonialista és a poszt-szovjet világba. A nyugat- és a kelet-európai társadalmakban közös európai megállapodások, és azokra épülõ diskurzusok megrendültek. A “soha többé” Auschwitzot, “soha többé” gyarmati erõszakot, “soha többé Gulagot” értékeire építõ egyesült Európában, az atlanti öszszeütközésekbõl származó válság értékválságot okozott. Az európai társadalmakban részben az Egyesült Államokkal és Izraellel, részben az Európai Unióval szemben robbantak ki Amerika-ellenes, antiszemita, egyszersmind Európa-ellenes érzelmek. Sorra születtek az elit- és a tömeg összeesküvés-elméletek. Nemcsak a választók csoportjai, hanem elit-politikusok is hangoztatni kezdik, hogy a Bush-adminisztráció az izraeli nyílt és titkos igények teljesítõje, hogy a neokonzervatívok valójában egy neoprotestáns– zsidó összeesküvés ügynökei, akik világhatalmi hegemóniára törnek.

Európát elönti az új Amerika-ellenesség és Izrael-ellenesség hulláma. Josef Joffe, kiváló német elemzõ úgy véli, hogy Izrael és Amerika ördögivé tétele megfelel annak a lélektani megkönnyebbülésnek, hogy meg lehet szabadulni a korábban elkövetett európai bûnöktõl.

A következõ lélektani mechanizmus mûködik itt: ha be tudom mutatni, hogy a zsidók ugyanúgy viselkednek, mint a nácik, akkor nincs tovább különleges erkölcsi joguk velünk szemben. Tegyük hozzá a franciák fájó bûnösségét Vichyért, és a gyarmati elnyomásért Algériában, a belgákét véres uralmukért Kongóban, a spanyolokét, az olaszokét, a portugálokét fasiszta múltjukért, a hollandokét a nácikkal való kollaborációjukért, a svédekét és a svájciakét “németbarát semlegességükért”, és akkor megadtuk a lappangó bûnösség érzetek teljes körét. Világos, hogy Izrael csodálatos tükör, amelyre kivetíthetjük szégyenünket. Amikor a [német] kormány volt minisztere Norbert Blüm, Izrael antiterrorista stratégiáját a palesztinokkal szemben, Vernichtungsfeldzugnak – irtó hadjáratnak – nevezte, tudat alatti üzenete világos és tiszta volt, a nácik szokásos kifejezését alkalmazta, amit akkor a zsidókkal és a kelet-európai “Untermensch”-ekkel szemben használtak.20

És tegyük hozzá, ahogy Tony Judt teszi, a lengyel, a litván, a magyar, a cseh és a szlovák kollaborációt a zsidók üldözésében, a bûntudatot és a felelõsségáthárítást a kommunista rendszerek vétkeiben.21 E társadalmakban az európai integrációhoz történõ csatlakozáskor nem a megelégedettség és a megnyugvás következett be, hanem a sértett elégedetlenség, az idegenellenesség, a nemzeti és a vallási dühök újabb hulláma. Az elitek a társadalmi egyenlõtlenségek növekedéséért, a rendszerváltások sikertelenségeiért külhatalmakat kezdtek hibáztatni, és az európai nagyhatalmak, illetve az Egyesült Államok arroganciájának megnyilvánulásaira sértett indulatokkal feleltek.

A választók megtagadták az együttmûködést az elitek ügyének tekintett nagy európai és világprojektekkel. Az elit megállapodások a politikai korrektségrõl, hogy a holokauszt tagadása, a gyarmati önkény pozitív emlegetése, vagy a Gulag, a sztálinizmus dicsérete lehetetlen – megkérdõjelezõdtek. Az európai társadalmak azt tapasztalhatták, hogy humanista vezetõik egy platformra kerülnek holokausztot és Izraelt tagadó politikusokkal, pozitívan emlegetik a “fehér ember terhét” a világban, és együtt nyilatkoznak boldogan az önkényuralmi tradíciókat ápoló orosz vezetõvel. Másrészt, az amerikai demokrácia képviselõi fegyveres erõszakkal igyekeznek népeket boldogítani. Mivel az elitek kölcsönösen leleplezték egymás képmutató magatartását, a politikai korrektség mögött húzódó põre igazságot, szegregációt, rasszizmust, önkényt és önzést, a választók jelentõs részének hite megdõlt a hidegháború utáni megállapodásokban.

Rendezési próbálkozások

A 2003-as amerikai–francia vita tengernyi írásából Hubert Védrine szellemes három forgatókönyvét idézem föl az atlanti válságra: 1. Nem változik semmi. Az Egyesült Államok uralkodó marad, az európaiak hozzászoknak. A status quo fennmarad. 2. A “nemzetközi rendszer” tovább romlik. Az Egyesült Államok tovább erõlteti az unipoláris katonai akciókat, amellyel megfertõzi a világot. Valamennyi kisebb-nagyobb hatalom egyoldalú katonai akciókba kezd. Az európaiak képtelenek alkalmazkodni az új világhoz, és bekövetkezik a “Bábel-forgatókönyv”. A világ egyre inkább kormányozhatatlanná lesz. 3. Javulás. 2004-ben gyõz a demokrata jelölt, aki visszatér Clinton nagyvonalú és kedélyes, félig multilaterális, félig unilaterális világához. Vagy újraválasztják Busht, aki szakít Rumsfelddel és a neokonzervatívokkal. Európában a huszonöt ország elfogadja az alkotmányt, és világossá válnak a játékszabályok. Néhány európai állam önként, önálló védelmi politikába kezd. A modernista arab erõk megütköznek az iszlamistákkal, s megreformálják a családi és emberi viszonyokat. Izrael és Palesztina békésen él egymás mellett. A 2005–2010-es években a remény újjászületésének tanúi lehetünk a világban.22

Medgyessy Péter és Kovács László óvatos atlantista politikát folytattak a háború megindulásáig. Ennek jelszava: “a több Amerika, nem jelent kevesebb Európát”. Majd a háború idején Medgyessy és Kovács, az európai visszhang és a hazai közvélemény hatására,23 kezdi visszamanõverezni magát a kontinentális nagyhatalmak – mindenekelõtt Franciaország – irányába. A Nyolcak levelének aláírása után szinte azonnal Medgyessy miniszterelnök békítõ üzeneteket küldött Franciaországba, s megerõsítette, hogy Raffarin miniszterelnök kérésére ellátogat a miniszterelnök választókerületébe.

Kovács László külügyminiszter visszaemlékezése szerint, Chirac kelet-európaiakat sértõ kijelentése után fölhívta Joschka Fischer német külügyminiszter, és arra kérte, hogy Magyarország ne válaszoljon Chiracnak. A francia elnök nem Magyarországnak, nem a Nyolcaknak szánta megjegyzését, hanem a Vilniusi Tizeknek, akik sokkal sértõbb levelet fogalmaztak meg. Kovács ezek után a Brüsszelben õt kérdezõ újságíróknak, hogy mit szól ahhoz, hogy Chirac elnök neveletlennek nevezte a kelet-európai aláírókat, így válaszolt: – Akkor lennék neveletlen, ha erre válaszolnék. Cimoszewicz lengyel külügyminiszter ugyanekkor ezt mondta: – Az európai család nem osztható fel papákra, mamákra és a partneri kapcsolatok szempontjából még nem teljesen érett gyermekekre.

Jacques Chirac és a francia politikusok dühe mindenekelõtt Lengyelországra irányult, mint volt kisantant-szövetségesre és a kelet-közép-európai régió vezetõ hatalmára.

A Lengyelország elleni reakciók hevessége, amikor azzal vádolták, hogy nemcsak Franciaországot, hanem Európát is megsértette, elég jól mutatja a francia önazonossághoz fûzõdõ érzelmek európaisba való átmenetét, és az Egyesült Államoktól való különbözõség igényét.24

Franciaország és Németország vezetõi úgy vélték, hogy jelentõs kockázatot vállaltak saját szavazóikkal szemben, amikor Lengyelország felvételét is támogatták, hiszen az európai választók rettegtek attól, hogy ellepik õket a lengyel munkavállalók. Hálátlansággal vádolták Lengyelországot és a lengyeleket.

A magyar politika megkísérelte Romano Prodi megbékítését is, akit meghívtak március 15-i díszvendégnek. Prodi így értékelte, március 1-jén, szûkebb körben a Nyolcak levelét: – Azt értem, hogy az igazi úriember, de nem túl okos és tapasztalt Medgyessy bevette az amerikaiak blöffjét, de hogy a briliáns agyú Kovács is, az megmagyarázhatatlan. Az Egyesült Államok a NATO-n keresztül próbálja megosztani és bekeríteni Európát, de a kontinentális Európa ellenáll. A magyarok nem veszik észre, hogy nem lehetséges egyidejûleg gazdasági érdekeiket Európában és biztonsági érdekeiket Amerikában keresni. – Prodi ugyanabban a hibában marasztalta el a magyar vezetést, mint Silvio Berlusconit.

Brüsszellel játszani Washington ellen ostobaság, ahogy Washingtonnal játszani Brüsszellel szemben megint ostobaság. Azt hiszem, hogy Berlusconi a második játszmát játszotta, Washingtonnal Brüsszel ellenében, aminek eredményeként Olaszország kiesett minden játékból. Meg vagyok gyõzõdve róla, ha az Egyesült Államok barátai akarunk lenni, akkor európaiakká kell lennünk. Világos, hogy súly problémáról van szó. Legyünk realisták. Hamisítatlan hatalmi problémáról van szó. Akkor lehetsz fontos Washingtonban, ha fontos vagy Brüsszelben.25

A magyar politika gyorsan kijózanodott, megértette Prodi reálpolitika leckéjét. Ha fontos akarsz lenni Brüsszelben, légy fontos Washingtonban, és megfordítva, ha Washingtonban fontossá akarsz válni, légy fontos Európában. Ha egyet léptél erre, akkor lépj egyet a másik irányba is. Mindezt jó pillanatban tette, mert az angolszász politika a villámháborús iraki gyõzelem révén diadalmaskodni látszott, s a francia–német politika vesztesnek tûnt. A magyar politika ekkor lépett Európa felé. Budapestre jött a francia elnök, és a magyar miniszterelnök óvatosan elhárította az amerikai elnök meghívását “egy kávéra a Fehér Házba”. Medgyessy Péternek éppen Jacques Chirac révén sikerült megõriznie “klubtagságát” a nemzetközi klubban. Átmenetileg közvetítõvé vált a francia és a brit politika között. Elõször az emelkedõ Blair és a süllyedõ Chirac, majd az iraki kilátások romlása következtében süllyedõ Blair és az emelkedõ Chirac között “tolmácsolt”.

Medgyessy kiegyensúlyozta magát Putyin Oroszországa és az új vezetésû Kína irányában is. A Kovács-féle külpolitika nagy sikere, hogy 2004 júliusában egy napon tartott elõadást a diplomáciai testület elõtt Budapesten, Colin Powell amerikai külügyminiszter és Javier Solana, az Európai Unió külügyi fõbiztosa, megerõsítve Magyarország köztes helyét a két óriás között. Ha tudtuk volna, hogy mit akarunk, akkor akarhattunk volna.

De a Medgyessy–Kovács-féle reálpolitikának ellentmondása, hogy teljesült a korábbi stratégiai cél: Magyarország bekerült az európai és az atlanti intézményekbe. Az 1990–91 óta jól-rosszul követett külpolitikai fõ célok részben-egészben megvalósultak, ugyanakkor felülvizsgálatot is igényelnek. A diplomáciai lépések mellé stratégiára, méghozzá átfogó külpolitikai, biztonságpolitikai és külgazdasági stratégiára van szükség. A követõ politika, stratégia nélkül sodródóvá válik. Új helyzetértékelésre, kiegyezésekre, koalíciókra van szükség. Be kell látni, hogy folyamatos az ellentmondás az atlantizmus és integracionizmus, illetve a globális piaci értékek és az európai szociális modell egyaránt elfogadott értékei és érdekei között. Az egyensúlyozás nem tartható fenn a végtelenségig.

A Kovács–Medgyessy-féle politika feltételezte, hogy az angolszász-kontinentális atlanti válság átmeneti és kivételes, a természetes forma a transzatlanti szövetség. Ezért csak át kell vészelni a nehéz idõket, s meg kell várni a nagyhatalmak visszatérését a normál állapothoz. De lehetséges másik felfogása is a történteknek a hidegháború utáni világban: az atlanti válság, a széttartás a természetes, s a szövetség, a megegyezés a kivételes. Könnyen lehetséges, hogy az Egyesült Államok nem érdekelt az európai integráció elmélyülésében, az Európai Unió sikerességében, miként az Európai Unió nagyhatalmai sem feltétlenül érdekeltek az Egyesült Államok korlátlan gazdasági és politikai befolyásának érvényesülésében. Mit tehet ilyenkor a Közép-Európába visszatért, EU- és NATO- tag Magyarország? Kihez lojális?26

A Medgyessy-kormány populista és eredménytelen gazdaságpolitikája, illetve a kormány és az ellenzék szociálpopulista és/vagy nacionalista populista háborúskodása, a reformképesség elvesztése Magyarország leértékeléséhez vezettekMagyarország vezetõ és hiteles reformországból, “egy a sok közül”, hiteltelen és reformfáradt országgá vált a világ szemében. Radikálisan csökkent a tekintélyes és tárgyalóképes magyar politikusok száma a világban. Sem kormányon, sem ellenzékben nem találni olyan politikusokat, akiknek hitelessége elfogadható lenne. Az elhibázott gazdaságpolitika személyes hiteltelenséghez vezetett: a miniszterelnök, a pénzügyminiszter, a gazdasági miniszter, az MNB elnöke mind-mind hiteltelenné váltak.

2004 kora nyarán Kovács László az európai parlamenti választások elvesztésének bûnbakjaként, kénytelen volt megválni MSZP pártelnöki tisztségétõl. Majd 2004 szeptemberében lemond Medgyessy Péter miniszterelnök. Egyre inkább görög-potyautasnak és nem ír-esélyesnek látszunk. Magyarország a múltjából él, és nem a jövõjébõl. Korábbi tartalékait, tekintélyét és befolyását éli fel, vesztegeti el. A világ, Európa megváltozott. Magyarország befagyott a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek sikereibe, és a kétezres évek sikertelenségeibe. Sem egyik, sem másik tradíció nem volt követhetõ már az európai Magyarország és a világ viszonyában.

Hajnal vagy alkonyat?

2004 õszén, amikor Magyarországon új kormány alakult, a világ- és az európai politikában növekedett a bizonytalanság. Az amerikai elnökválasztás kiélezett harcai közepette, az Egyesült Államok két átfogó offenzívát is tervezett korábbi politikájának kiteljesítése érdekében: egyrészt a 2005-ös év elejére az iraki választásokkal stabilizálni és “irakizálni” szerette volna “háború utáni háborús” helyzetet, másrészt a “narancsos forradalmakkal” Kelet-Európában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten a demokrácia újabb hullámát indította útjára. Az elõbbihez szüksége volt az “önkéntes koalíció” fennmaradására, esetleges kiterjesztésére, az utóbbihoz pedig az “új európaiak” tevõleges támogatására. Az õszi, hatalmas birodalmi lépések egyértelmûen az elsõ Bush-kormányzat gulliveri magatartását folytatták a liliputiak világában.

Az európai kontinentális nagyhatalmak, Franciaország, Németország és Oroszország, illetve a tovább emelkedõ Kína távolságtartással és óvatosan kezelték az amerikai akciókat. Egyrészt el voltak foglalva saját belsõ gazdasági és politikai problémáikkal. Másrészt, az amerikai mûveleteket, átkaroló és elszigetelõ akciókat tekintették, amelyekre hasonlóakkal válaszoltak a latin-amerikai és az ázsiai kontinensen. Még senki sem tudta, hogy miként sikerül az Egyesült Államok offenzívája, hová fejlõdnek Kijev, Bukarest, Tbiliszi, Bejrút narancsos “forradalmai”. A gyors gyõzelmek és az iraki választás sima lefolyása látszólag azonnali amerikai sikereket ígértek. Ám a 2005-ös év során bebizonyosodott, hogy a második Bush-adminisztráció már nem cselekedhet az elsõ adminisztráció szellemében.

Az amerikai “neokonzervatív forradalom” nem gyõzedelmeskedett, kiderült, hogy a keresztény fundamentalizmus és a demokrácia együttes exportja nem piacképes termékek a világban Nem született meg az új neokonzervatív univerzalizmus. Másrészt az univerzalitásra számot tartó eszmék és ideológiák folyamatos hanyatlása következett: éppen Irak és a Közel-Kelet belsõ helyzete mutatta az iszlám univerzalizmus hiányát, s bizonyította az iszlám szélsõséges belsõ megosztottságát. A világ katolicizmusa a pápa halálának idején felfedte az elmúlt másfél évtized konzervatív tehetetlenségébõl származó válságát, az egymással, és a Vatikánnal szemben álló nemzeti katolicizmusok problémáit. A Clinton–Blair–Schröder-féle harmadik út, új közép elhalt. S nem kellett sokáig várni arra, hogy bebizonyosodjék, az “új európaizmus”, az “Európa az európaiaké” eszméje, hogyan törik szét az elitek és a tömegek eltérõ Európa-értelmezésén. Napjainkban vagyunk tanúi, hogy a “narancsos forradalmak” neonacionalizmusa Ukrajnától Romániáig, Közép-Ázsiától Lengyelországig27 hogyan válik provinciális, másodlagos jelenséggé.

A 2005-ös év pangásos patthelyzetet hozott a politikai erõk belsõ egyensúlyában is. Az Egyesült Államokban tehetetlenségi egyensúly jött létre a neokonzervatív, a konzervatív és a liberális erõk között. Képesek egymást bármilyen tevékenységben, stratégiai lépésben meggátolni, de képtelenek új világ- vagy regionális megoldásokat kierõszakolni, kiegyensúlyozni. Az Egyesült Államok már képtelen birodalmi erõszakkal tartós eredményt elérni, de még nem tudja, hogy milyen elvek alapján, milyen intézményeken keresztül, milyen normák szerint, kivel és hogyan egyezzen ki. Az amerikai életforma-modell és erõ is lehet, hogy elveszítette mindenhatóságát A belsõ kultúrharc hatásai, és a társadalmi egyenlõtlenségek társadalmi katasztrófaként való megjelenése New Orleansban egyre kevésbé teszik vonzóvá az amerikai modellt. Ám ezzel egy idõben Európa nagyhatalmainak – Németországnak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának –, és magának az Európai Uniónak is tehetetlen egyensúlyba kerültek politikai erõi.

Sem Kohl, sem Schröder nem voltak képesek végrehajtani a versenyképesség szempontjából döntõ reformokat. A német politika 2001-tõl az ország külsõ elkötelezettségeinek csökkentésével igyekezett kikerülni belsõ bajaiból, ezért befagyasztott minden európai kezdeményezést. A választók egyik erõnek sem, illetve mindkét nagy csoportosulásnak felhatalmazást adtak a kormányzásra – meglátjuk, mire lesz ez elég. A francia elit kilencvenes évek közepe óta húzódó válsága a 2005-ös évben tetõzött, amikor a választók többsége nem szavazta meg az európai alkotmányt, s többé-kevésbé megvonta bizalmát az eddigi elit-kormányzás gazdasági, belpolitikai és Európa-politikai irányától. S végül, Tony Blair túljutott a csúcsponton, s a brit politika bizonytalanul keresi új európai helyét.

Az Európai Unió bizottsága és a nagyhatalmak folyamatosan tolják maguk elõtt az elmélyítés (alkotmány), a további kiterjesztés, a maastrichti kritériumok, a lisszaboni versenyképességi feltételek teljesítésének fontos döntéseit. Az EU egyre inkább vonzó békeövezetté és kevésbé csábos és versenyképes gazdasági övezetté vált. Nincs a világon még egy olyan integráció, amelybe ennyien szeretnének bejutni, miközben ez az Európai Unió egyre kevésbé képes belsõ politikai és financiális szerkezetével, normáival, más régiókkal – az Egyesült Államokkal és az ázsiai nagyokkal – versengeni. Az impotencia nem vezet halálhoz. Az átmeneti, újabb és újabb “euroszklerózisos” tünetek az európai beteget nem teszik kezelhetetlenné. Még senki nem tudja, hogy miként lesz képes Európa Romániát és Bulgáriát, majd Horvátországot és végül Törökországot integrálni, de senki nem tudta, hogy miként lesz majd a volt NDK-val, majd a tízekkel. Meddig viselik el az európai országok a versenyképesség hanyatlását? Ki tudja? Valahogy túljutottak a hatvanas évek végének, majd a nyolcvanas évek elejének válságain is. Andrej Bolkonszkij amikor másodszor hajt el az öreg fa mellett, alig ismeri fel: virágba borult.

Az amerikai és az európai problémák még inkább kiemelték Kína és India robosztus fejlõdését. Kína politikájának igazi újdonsága, hogy nemcsak a birodalmi nacionalizmushoz tért viszsza, hanem egyben az ázsiai regionális politikán túl, a világpolitikához is. Kína könyörtelen következetességgel igyekszik kiszorítani az Egyesült Államokat Délkelet-Ázsiából, “helyére tenni” Japánt, ugyanakkor befolyást szerezni a nagy olajtermelõknél Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. A második Bush-adminisztráció egy kérlelhetetlen Kínával találja magát szemben mind a kereskedelmi háborúban, mind az amerikai befolyási övezetek kiterjesztésében. Sem erõszak, sem édesgetés nem használ, Kína pontosan fölmérte nemzeti érdekeit, s azokból nem enged.

A magyar politika és Magyarország 2004 októbere és 2005 decembere közötti idõszakban furcsa ívet írt le. Az új miniszterelnök nem rendelkezett nemzetközi tapasztalatokkal, ám kormányra kerülése után szinte azonnal átvette a külügyek irányítását. Arra a feladatra, hogy össze kellene hangolni a külpolitikát a biztonságpolitikával és a külgazdasági politikával fittyet hányt, és sikerült egy zavaros és áttekinthetetlen irányítási rendszert létrehoznia. A Külügyminisztériumot megfosztotta külgazdasági és európai integrációs részeitõl, s az új külügyminisztert, Somogyi Ferencet, végrehajtó államtitkárává tette. A biztonságpolitikában azonnal a további potyautas magatartás nyílt vállalása mellett döntött. A versenyképességi és egyensúlyi mutatók nem voltak vonzóak a befektetõk számára, s a privatizációs ügyleteket halasztgatni kezdték.

A külpolitikának nem voltak világos stratégiai célkitûzései, és 2005 nyarának végére veszedelmessé vált, hogy az ország leértékelõdik. Ám ekkor szerencsés fordulatot vettek a külsõ viszonyok. Az Egyesült Államok korábbi, térségbeli vezetõ szövetségeseinél – Lengyelországnál (egy Nyugat-ellenes kormány és elnök hatalomra kerülésével), Ukrajnánál (a Timosenko-kormány eltûnésével), Szlovákiánál (az állandósult kormányválsággal) és Romániánál (az elnök és a miniszterelnök áldatlan harcával és a reformok leállásával) – politikai és gazdasági problémák jelentkeztek. Magyarország nem elõször és nem utoljára, a többiek jóvoltából és nem a maga teljesítményénél fogva, a térség legmegbízhatóbb országává vált. A Bush-kormányzat felértékelte Magyarországot mint a balkáni stabilizáció egyik lehetséges szereplõjét. Hasonlóképpen az európai nagyhatalmak is Magyarországban találták meg a lehetséges tárgyalópartnert, Chiractól Merkelig, Blairtõl Putyinig. Magyarország ugyan nem vált a térség képviselõjévé az EU-költségvetés vitájában, de önálló szereplõként nem volt teljesen eredménytelen a tárgyalásokon.

A makrogazdasági egyensúly romlása, a forint- árfolyam kockázatának jelentõs növekedése mindenekelõtt a hiteltelen fiskális és monetáris politikákra vezethetõ vissza. De Magyarország e – a választásokig védhetetlen – kockázatnövekedés mellett szerencsésen részesülhetett az európai konjunktúra elõnyeibõl, és az újabb, Kelet-Európába irányuló befektetési hullámból. Ez elfedte a bajokat, s ennek köszönhetõen, a Gyurcsány- kormány a választások utánra halaszthatta az elkerülhetetlen gazdasági kiigazítást, és a tovább aligha halasztható egészségügyi, oktatási és közigazgatási reformokat.

Nem vitatható, hogy a 2006-os választások gyõztesének, a központi kormányzás reformjának keretei között, egységes stratégia alapján azonnal döntenie kell a külpolitika, az Európa-politika, a biztonságpolitika és a külgazdaság-politika intézményi összehangolásáról, az új magyar szerepvállalásról Európában és a szûkebb térségben. De lehetséges-e a nagy társadalmi – demográfiai, életforma, határon túli magyarok, fõváros és vidék stb. – kérdések eldöntése nélkül továbbmenni? Aligha. 2006 tavasza és nyara nemcsak a nemzetközi viszonyokban, hanem a hazaiakban is bizonytalan és átláthatatlan. Olyan új elitre volna szükségünk, amelyik kilép a nyolcvanas évek gondolatkörébõl, az évtizedes magyar provincializmusból: új eszmékkel és eszközökkel. Erre írja Jászi 1936-ban:

Nekünk igazán internacionálisaknak kell lennünk, hogy egyáltalán élni tudhassunk.28

Bibliográfia

Albright, Madeleine (2003): Bridges, Bombs, or Bluster? (Foreign Affairs, 5.)

Andor László – Tálas Péter – Valki László (2004): Irak – háborúra ítélve (Budapest, Zrínyi)

Andreani, Gilles (2003): Souveraineté, idéologie, puissance (Commentaire 103.)

Aron, Raymond (2005): Az elkötelezett szemlélõ (Budapest, Európa)

Bahr, Egon (2003): Der deutsche Weg: Selbstverständlich und normal (München, Blessing)

Bahr, Egon (2005): Nem fogjuk lerohanni Luxemburgot (Népszabadság, október 29.)

Beauchamp, Damien (2003): Les limites de la puissance (Commentaire 103.)

Bozo, Frédéric (2003–2004): 1947–2001: la régression multilatérale (Commentaire 104.)

Crowe, Brian (2003): A common European foreign policy after Iraq? (International Affairs, 3.)

Froment-Meurice, Henri (2003–2004): Quelle Amérique pour quelle Europe? (Commentaire 104.)

Garton Ash, Timothy (1993): In Europe’s Name: Germany and the Divided Continent (London, Jonathan Cape)

Garton Ash, Timothy (2003): Trois visions de l’avenir (Commentaire, 102.)

Garton Ash, Timothy (2004): Free World (London, Allen Lane)

Garton Ash, Timothy (2004a): Living with America (Newsweek, november 22.)

Garton Ash, Timothy (2005): Le Président Bush et l’Europe (Commentaire, 109.)

Garton Ash, Timothy – Snyder, Timothy (2005a): The Orange Revolution (The New York Review, április 28.)

Gauchet, Marcel – Rémond, René (2003): La droite, la gauche, un ans après (Le Débat 126.)

Hassner, Pierre (2004): Fausses manœuvres. Une évaluation de la politique étrangère de la France (Commentaire, 106.)

Heisbourg, François (2003): L’avenir incertain d’une »nouvelle politique« (Commentaire 103.)

Hoffmann, Stanley (2001–2002): Mais pourquoi n’aime-t-on pas les États-Unis? (Commentaire 96.)

Hoffmann, Stanley – Bozo, Frédéric (2003): L’Amérique vraiment impériale? (Paris, Audibert)

Jászi Oszkár (1991): Válogatott levelei (Budapest, Magvetõ)

Joffe, Josef (2004): Les démons de l’Europe. Antisémitisme et anti-américanisme (Commentaire 106.)

Judt, Tony (2005): Europe vs. America (New York Review, február 10.)

Juhász József – Márkusz László – Tálas Péter – Valki László (2003): Kinek a békéje? (Budapest, Zrínyi)

Lengyel László (2004): Az atlanti válság. In: Képtelen háború. Szerk. Gombár Csaba – Volosin Hédi. (Budapest, Helikon)

Prodi, Romano (2005): I’m Not Overconfident’ (Newsweek, November 14)

Racine, Bruno (2003): L’Alliance atlantique et le monde multipolaire (Commentaire 103.)

Vaïsse, Justin (2003): Le nouvel âge postatlantique (Commentaire 103.)

Védrine, Hubert (2003–2004): Inquiétudes et divérgences occidentales (Commentaire 104.)

Villepin, Dominique de (2003): Un autre monde (Paris, Éd. de L’Herne)

Wallander, Celeste (2002): NATO’s Price (Foreign Affairs, 6.)

Williams, Paul (2004): Who’s making UK foreign policy? (International Affairs, 5.)

Zaborowski, Marcin – Longhurst, Kerry (2003): America’s protégé in the east? The emergence of Poland as a regional leader (International Affairs, 5.)

  1. Wallander 2002, 5.
  2. A “kis lépés is jobb, mint a semmilyen” volt az SPD 1965-ös választási jelszava, amihez Brandt hozzátette, hogy a “kis lépések többet érnek, mint a nagy szavak”.
  3. “Amikor Franz-Josef Strauss 1987-ben Moszkvába indult, így nyilatkozott: »Marsnak mennie kell, hogy átadja Merkúrnak a helyét a színpadon«.” Garton Ash 1993, 251. Robert Kagan híres röpiratában az amerikai magatartást Marséhoz, az európait Vénuszéhoz hasonlította, a valóságban, az európai viselkedés, az egész hidegháború alatt, majd azt követõen sokkal inkább Merkúr, a kereskedelem istenének égisze alatt folyt.
  4. A Gripen vadászgép egyszerre jelentett hatalmas pénzügyi elkötelezettséget a magyar költségvetés számára, és egy általános, minden oldalú haderõfejlesztést, a speciális fejlesztéssel szemben. A stratégiai döntés azt jelentette, hogy Magyarország egyszerre fejleszti valamennyi haderõnemét, ahelyett, hogy speciálisan képzett alakulatokat állítana a NATO és/vagy az Európai Unió rendelkezésére. A szociálliberális kormánynak célszerû lett volna felmondania a szerzõdést, még azzal a kockázattal is, hogy elveszíti a svédek jóindulatát.
  5. Romano Prodi 2003 elején járt a Fehér Házban. Elbeszélése szerint, a meglehetõsen hideg hangnemû tárgyalások után ebédre invitálták az iraki háborút ellenzõ Prodit. Prodi, megfeledkezve arról, hogy az elnök nem tûri az alkoholt, egy pohár bort kért. Bush elnök: – Nem tudom, hogy elnök úr tudja-e, de nekem negyvenéves koromig problémám volt az alkohollal. De akkor megjelent nekem Jézus, és figyelmeztetett: ne igyál! Azóta nem iszom. Prodi: – Megértettem, elnök úr. Szeretném megkérdezni, hogy az elnök úr érvényesnek tartja-e a tízparancsolatot? Bush: – Természetesen. Az Úr parancsolatai. Prodi: – Elnök úr, én nem emlékszem, hogy a parancsolatok közül melyik tiltja az ivást, de azt tudom, hogy az egyik parancsolat így szól: ne ölj! Ehhez is tartja magát, elnök úr?
  6. Raymond Aron 2005, 34. Az 1830-as és 1840-es Lajos Fülöp-féle “bankárkirályság” a feltörekvõ új polgárságnak, a tömegsajtónak és az engedmények politikájának egyensúlyán mozgott elõre, reformok és nagyobb átalakítások nélkül, akár Giscard az 1970-es években. Az orleans-ista politika alapja a társadalmi csoportok kibékíthetõsége súlyos társadalmi egyenlõtlenség mellett.
  7. Washington needs to recall that ‘allies’ and ‘satellites’ are distinctly different things.” “Washingtonnak különbséget kellene tennie a »szövetségesek« és a »szatelliták« között.” Madeleine Albright 2003, 9.
  8. Már 1999-ben, a koszovói háború idején kísérletezett Kovács László – akkor még ellenzéki vezetõként – az egyensúlyi politikával. Hallgatólagosan elfogadta a Schröder–Fischer kormány ötpontos tervét a háború befejezésére, és a német–orosz közös kezdeményezést. Ugyanakkor nem lépett fel kezdeményezõen a koszovói kérdésben.
  9. Timothy Garton Ash 2004, 44.
  10. Medgyessy Péter nyilatkozata a Magyar Televízióban 2003. február 24-én.
  11. Zaborowski–Longhurst 2003, Andor–Tálas–Valki 2004, 236–244.
  12. Pierre Hassner 2004, 495.
  13. Pierre Hassner 2004, 494.
  14. Timothy Garton Ash 2004, 83. és 273.
  15. Orbán Viktor elõadása a Euromoney konferenciáján, Bécsben, 2005. január 11-én.
  16. Jacques Chirac, a TF1-en és a France 2-n, 2003. március 10-én. Ez a “non” eldöntötte a kérdést a háborús “yes”-szel szemben az ENSZ Biztonsági Tanácsában.
  17. Garton Ash 2003, 452–453. “Az utóbbi hetekben a hidegháborús nyugati geopolitika, a szemünk láttára összeomlott.” – írja Garton Ash a Guardian 2003. március 20-i számában.
  18. Egon Bahr 2005, 3. Bahr a német keleti politika egyik stratégája, aki számára Carter és Reagan hidegháborús fordulata 1979–81-ben, Németország független politikájának feladását, a nyugat- és a kelet-európaiak karámba való visszaterelését, a hatvanas és hetvenes évek enyhülési politikájának manipulatív megakasztását jelentik. A Bush-adminisztráció szerinte a megszerzett európai emancipáció végét szeretné elõidézni. Egon Bahr 2003.
  19. Timothy Garton Ash 2004, 71–72.
  20. Josef Joffe 2004, 419–420.
  21. Tony Judt 2005.
  22. Hubert Védrine 2003–4, 853–858. A Commentaire liberális, Aron tanait követõ, francia folyóiratban a vitában még a további cikkek jelentek meg: Philip Zelikow 2003, 261–271., Gilles Andreani 2003, 517–522., Damien Beuchamp 2003, 523–526., François Heisbourg 2003, 527–530., Bruno Racine 2003, 531–534., François de Rose 2003, 535–540., Justin Vaïsse 2003, 541–548., Henri Froment-Meurice 2003–2004, 859–864., Frédéric Bozo 2003–2004, 865–869., Thérèse Delpech 2003–2004, 871–877.
  23. A magyar közvélemény 2003 januárjában 82 százalékában ENSZ felhatalmazással is ellenezte az iraki háborút. 2003 szeptemberében a válaszadók 67 százaléka ellenezte magyar csapatok kiküldését. A magyar elitben többségben volt a háborút elítélõ vélemény, de Irak kapcsán korántsem folyt olyan éles vita, mint a koszovói háború idején.
  24. Gauchet–Rémond 2003, 30.
  25. Romano Prodi 2005, 58.
  26. 2003. április 27-én Franciaország, Németország, Belgium és Luxemburg döntést hoztak a tervureni önálló, európai fõhadiszállás megteremtésérõl. 2003. október 4-én, Rómában visszavonták ugyan döntésüket, de Chirac elnök önálló “európai csendõrséget” javasol. Október 8–9-én, a NATO védelmi minisztereinek tanácskozásán, amely a NATO szeptember 11-e utáni stratégiáját hivatott meghatározni, Rumsfeld határozott hangon közli, hogy a NATO mai állapotában a hidegháború divatjamúlt hagyatéka, sürgõsen át kell alakulnia.
  27. Lengyelország volt, és ma is az ukrán “narancsos forradalom” legfõbb támasza, a lengyel politika követeli Belarusz “narancsos” átalakítását, és a Kaczinsky fivérek “második rendszerváltásként” írják le a 2005-ös választási gyõzelmüket.
  28. Jászi Oszkár 1991, 389. Mannheim Károly 1936. novemberében levélben kereste meg Jászi Oszkárt: “Szerintem mindketten végsõ gyökerünkben »bal liberálisok« vagyunk, Ön azonban nemes daccal akar a korral szembe szállni, én mint szociológus el akarnám lesni (még ha pokoli is) ennek az új világnak a titkát, mert azt hiszem ez az egyetlen módja annak, hogy ne az új társadalmi struktúra legyen az úr felettünk, hanem mi felette. Liberális értékeket a modern tömegtársadalmi technika segítségével keresztülvinni – talán paradox vállalkozás – de ez az egyetlen járható út, ha az ember nem akar csak daccal reagálni.” Jászi Oszkár 1991, 393–394. Meglesni az új világ titkát és szembe menni – lehet-e ennél szebb feladat?
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.