VÉLETLENÜL JÓ IRÁNYBA

Véletlenül jó irányba visz a villamos.

Mégse. Nem jó, hanem valami esetlegesnek

megfelelõ irányba.

Nincs olyan, hogy jó. Nyomulás, hömpölygés,

mintha-tervezett, rövid távú görcsölés. Ezek vannak.

Hétágra süt a nap

(Akár hajdani létek üde ege,

telten ragyog arany serlege

az idõnek. Oly édesen csorog a fény…)

Csörömpölés, kattogás.

És a villamos megy tovább. Felszív a tömeg.

Önmagad vagy? Egész vagy? Ugyan!

Kapkodsz, pörögsz.

Befelé szûkülsz, szûkölsz.

Gyorsul. Áll. A létspirál.

MONDJA

Lautréamont azt mondja Irakban:

Olyan szép vagy Gertrude, ó, szép vagy fekete

rózsa, rózsa, rózsa,

mint amikor a Bagdadi Tolvaj és Szaddam Husszein

véletlen találkozik a boncasztalon.

Végigdõlnek, megpihennek. Mondják:

– Nyomorult pára vagy, hullát hurcoló

– ahogy Epiktétosz mondását

mondta volt Marcus Aurelius. Igen, ezt mondják

sõt megállapítják, nyilvánítják, míg mondásba

nyomul a zaj, ó, mondják a

szike és csontfûrész érkeztéig.

IKAROSZ-BLUES

Akárhányszor Ikarosz, szárnyalsz az ég

Öbleiben, úgy úszol, a Vég

Sose jönne Ó, sose jönne el.

Bucskázz alá testvérem, kérlek, zuhanj már alá

A Végbõl még nem elég.

Hiába hullsz, hiába zuhansz

Nincs már ott ajtó, a Semmi s a Lét széjjelkoszol,

Könnyed, túl, ott túl, nincsen már könnyünk.

Nincsen már túl sem,

Vége a végnek és sose visszakozol.

Táncolj hát Ikarosz! Kondenzcsíkokon,

Nincs Hadesz se Olümposz,

Derûs, túl derûs, nincs csattanás, se láng se füst.

Hamis a naparany és a holdezüst,

Meddõ Gaia, hideg Anyád, temetetlen –