1./ Darwinisták a neccrõl. Sokan megcsodálták már Toulouse-Lautrec hölgyeinek nyers és vaskos arcvonásait; sonkáik rózsállását és orcáik borvirágjait; a szoknya-tornádók színpompáját. Bármelyikünk felidézhet egy-egy képet azokból a festményekbõl vagy celluloidokból, ahol fürge táncosnõk magasra dobált lábbal ropják a Kánkánt, míg a nézõtér férfiserege ugyanilyen hévvel a kalapokat lendíti magasba. S bizonyára emlékszünk rá milyen különös hatást gyakorolnak azok a harisnyák is. Voltaképp már nem is harisnyák, hanem ritka szövésû hálók, melyek szinte a pikkelyesség illúziójával ajándékozzák meg a szemlélõt, miközben hangsúlyozzák a lábak és combok (idea vagy plátói eszmélések nélküli) márvány-felületeit. Egy azon pillanatban zúdul ránk a pikkelyesség (kétéltûség?) mítosz-idézõ illúziója, és a nõi test démon-anatómiájának dezillúziója is!

A mohóbbját mindez bizonyára csábította, másokat taszított. Nem csoda, ha így volt, mert a hálószemek sûrûsödése és lehelet-finom ritkulása maga is forró erotika, miközben mégis egy rideg rendszer, a matematikai (közelebbrõl a geometria) racionalizmusát sugallja. Minden térhálók elasztikusságával együtt. Talán a látvány e kettõssége teszi kurvássá; az erotika és a szó legszorosabb értelmében vett számítás kettõssége.

Marylin Monroe, 1955-ben, Los Angelesben készült fotóján ugyanazt a necc-harisnyát hordja, amit a könnyûlábú (vérû) dívák vagy a keskeny utcák örömlányai. Azon a fotósorozaton, amit George Barris készített róla Santa Monicaban (mily szûzies név egy városkának!) szintén. Ahol nevetve-csábítva különféle pozitúrákban, fekete háttér elõtt fickándozik az ágyon. Még jó pár képre emlékezhetünk, ahol ilyen hálószemek “rabságából” villannak elõ a bõrszínfoltok; ahol necc-harisnyák geometriájában tárulnak fel a nõi láb simulékony idomai; azt sugallva, hogy azokat a formákat, amelyek a férfi libidójára felfoghatatlan, magnetikus, irracionális erõvel hatnak (csupaszon is), azokat az idomokat mégis csak behelyezhetjük egy leírható inercia-rendszerbe! Efféle térháló koordinátái közé. S lám miféle paradoxon születik így? Mikor a nõ valóban megjelenik, de nem e térgrafika elõtt, hanem mintegy magára húzva azt (mintha a Tér egészét vonná magára), akkor a férfi õrjöngése nemhogy csillapodna, de oly fortissimóban tör ki, mely jóval több, mint állati! Mikor a férfi a tudatalatti Marianna-árkába száll, és ott érti meg: minden tér-élménye, tér-látása, geometriáról kapott (genetikus) tudása-szomja a Nõbõl ered! Még ha megvetõen fegyelmezett marad is, csak azt takargatja, hogy puszta létével is a Nõt csodálja! Ennek árnyékában már csak gyönge desszert, hogy eszünkbe jutnak az özvegyek is, akik a fekete hálóval az arcukat fedik (s akiknek bujaságát a gyász nem egyszer nimfomániává fokozza); és menyasszonyok, akik pedig fehérrel nem annyira hónál tisztább szûzi, hanem sokkal inkább nagyon is sötét múltjukat rejtik (vékájuk alá).

Ki tudja, melyik viselet csúfolja itt a másikat?

Másrészt, hogy idézzünk egy frázist is: a necc-harisnya attól lesz hatásos viselet, hogy habár takarást hazudik, vagy inkább csak mímel, egyszersmind szemérmetlen és magamutogató; a mezítelenséget azzal teszi katartikussá, hogy folyton-folyvást figyelmeztet: az örvénylõ testvonalakat akár takarni is lehetne. (“S mi mindent még!”) Ám a necc körüli kettõségek közül, ez megint csak az erõtlenebbek közül való; bár épp ezért – könnyebb felismerhetõsége okán – a közismertebbekhez tartozik.

De gondolkodtak-e már azon, honnan ered a necc-harisnya, ez a mágikus, minden kétséget kizárólag a szexusnak szánt zseniális alkotás?; és ugyan ki volt géniusza, az ötletgazda? Kötve hiszem, hogy sokan kutatták volna ezt, hisz’ a harisnya lényege épp ez: míg a harisnyát nézed, csak a lábat látod; sosem a harisnyára vagy kíváncsi, csak arra, amit csomagol; a lábra, a combra, az eshetõségekre (kész csoda, hogy a választ férfi, s nem egy nõ adja meg!). A harisnya csak tálal, és az ínyenceket (kéjenceket) nem a tál érdekli, hanem a fogás! A táncosnõk sem neccüket-nercüket kínálják, sokkal inkább bájaikat. Tehát nem valószínû, hogy bárkit foglalkoztatott volna ez a kérdés, vagy ha mégis, hát nem igen találhatott a dolog alfájára. A “necc-titok” nyitjára én is oly kalandos véletlennek köszönhetõen bukkantam, ami önmagában is kiérdemel egy opust. Például, hogy amint Gustave Flaubert-nek Maupassant-t, úgy nekem is volt szerencsém megismerni bizonyos “Bébét”, aki pedig valamikor a kilencvenes évek végén amolyan családi kirándulásra ment Franciaországba, többek közt Párizsba is; ahol nemcsak egy Loire-völgyben vásárolt képeslapot adott fel számomra, de ahonnan egy apró kövecskét is hozott nekem, amit pedig a Père-Lachaise temetõben Flaubert sírjáról szedett. De maradjunk a tárgynál!

Tehát. Vannak ugyan más elképzelések is a necc-harisnya eredetérõl, de állítom: ezek egytõl egyig tévesek. Akkor is, ha meglepõen ésszerûnek hatnak. A legáltalánosabb tévhit szerint a necc eredetileg csakis özvegyi illetve menyasszonyi fátyolként terjedt el. Tehát a köznapi fátyolból alakult ki, ami pedig arab mediátorok által jutott át Európába. A menyasszonyi fátyolnak (csakúgy, amint a csadornak) szimbolikus jelentése volt. Allegorikusan a szûz leányt jelentette. Az özvegyi fátyol természetszerûleg ennek épp “ellenkezõjét” volt hivatott jelezni; azt, hogy az özvegy, ura (és parancsolója) emlékét õrizve magába temetkezik, és még szigorúbban tartózkodik minden férfitõl, mint annak elõtte, hisz’ most már nincs a férj jelenlétének megtartó, megerõsítõ (fenyegetõ) ereje sem.

A necc csak az erkölcsök lazulásával vált divattényezõvé és került (csusszant) a vádlikra. Képzeljük el, milyen botrányt jelenthettek ezek a harisnyák eleinte! Akkor is tudták – amint az ókorban, és talán már sokkal korábban is –, hogy a szüzek nem mindig makulátlanok, és gyakran az özvegyek a legjobb ingyen kurvák (amint fentebb már finoman utaltunk erre); mindezt tudták (és érezték) a budoárokban, kanapékon, rekamié brokátjain, és kökénybokrok tövén, de nem propagálták az agorán. A necc-harisnyával mindezt “kimondták”. Ez lehet egyrészt vérlázító, másfelõl izgató; mint amikor a férfi az ágyban lekurvázza szeretõjét, a nõ pedig ahelyett, hogy megsértõdne (lássunk csodát!), még odaadóbb lesz. Mondhatni luxus-szajha, így éjfél-tájban, trágárságunk kovászában, noha délután még õ volt kies városkánk, Rouen legszentebb bigottja!

Mindez fordítva is igaz; mindenki tudja, hogy a legnagyobb szajhák szeretnek szûzi-pózban tetszelegni. Ez éppoly kettõsség, mint amilyen kettõsséget a necc-harisnya látványa ont: a takarva mutogatás. Kettõsség, ami vonz mindenkit, aki kedveli a kétértelmû, másként: kétes dolgokat.

Ebbõl a szempontból a necc kedvezõ megítélést kaphat a divatszakértõ szemével, hisz egy roppant összetett, õsi dolgot fejez ki csaknem tökéletesen: az emberiség örök várakozását monogámia és poligámia, monoteizmus és politeizmus mezsgyéjén. Mindebbõl azonban csak a szakma szempontjából legfontosabb nem igaz, hogy a necc a fátyolból alakult ki, a necc-fátyol pedig az átlátszatlan, sûrû szövésû csadorból. Ez egy amolyan darwinista tan, ami rendszerint célravezetõ, de itt megbukik, mert – mint az evolucionizmus általában – kizárja annak lehetõségét, hogy bizonyos fázisokban a “véletlenek” valószerûtlen összejátszása hozzon létre evolúciós léptékben is jelentõs, ugrásszerû, mondhatni revolúciós változásokat.

Mint amilyen a necc-harisnya megjelenése volt.

Pedig ez esetben pontosan errõl van szó! Hinnék?, hogy egy 1712-ben, a Lyontól úgy húsz kilométernyire esõ St. Rambert-d’Albon határában (a Rhône partján) felkoncolt útonálló egyenes ági leszármazottja a necc-zseni!? S hogy a necc létrejöttében ugyan nem épp dicsőséges, de mindenesetre számottevő szerep jutott egy megközelítőleg száztíz kilós, klimaxos, párizsi asszony-ártánynak is? Mi több egy pár agapornisznak, avarul: két rózsásfejû törpepapagájnak! Hitték volna, hogy a necc-sztori oly konkrét helyekhez köthetõ, mint amilyen a (rég elfeledett) L’air du Temps nevû kávéház a néhai Guy de Maupassant lakásának tõszomszédságában!? És amikor efféle valószerûtlen konkrétumok sokadalma telepszik a történetre, ugyanakkor arról is nehéz dönteni, hogy voltaképp kinek legyünk hálásak a necc-kultuszért: a poroszoknak vagy a franciáknak? Esetleg a hal-etetõanyag feltalálójának, bizonyos Homolle-nak?

De ne húzzuk tovább az idõt! Íme egy zseniális találmány, egy primitív ösztönlénytõl eredõ mûalkotás, a necc-harisnya igaz története! És hiszik, vagy sem, ebben a sztoriban a jó öreg, cölibátusban élõ, mizantróp, és Rouen-szerte közutálatnak örvendõ hírneves író, Gustave Flaubert is benne van – ha nem is nyakig.

2./ Flaubert babrálása. La Tentation de Saint Antoine, vagyis Szent Antal megkísértése. Ez a címe annak a könyvnek, melyen 1871-ben Gustave Flaubert dolgozott; amelyben a Sátán, de voltaképp Flaubert maga, azzal kísérti a néhai Szent Antalt, hogy megmutatja: az évezredek során miféle istenek, bálványok, tévhitek és tévtanok sokadalmában hitt elvtelen, állati naivitással az ember! (Amint hisznek a darwinista “necc-tanban” is!) Megannyi egymást meghazudtoló, önmagában is hamis, buta és ostoba nézetben, hitben, mítoszban, mendemondában. A könyv, amint mondják, nem emelkedik a flaubert-i életmû zenitjébe (ugyan a korábban írt Salammbô, amely miatt Karthágóba is elutazott, sokkal ridegebb és gyengébb), de valljuk be, “ez a dolog” a kísértéssel, a szóban forgó metódus szerint, az emberi értelmet ily végletesen korlátoltnak, mozdulatlannak, fejlõdésképtelennek mutatni, valljuk be: “nem rossz”!

A házban pontos napirend szerint zajlott az élet (helyesebb volna így fogalmazni: “történt minden”), így a regényírás is. Mert Flaubert rendszeretõ és akkurátus ember volt, és éppoly mûgonddal alakította ki napirendjét, amint az addig kissé éretlen, mi több, rusztikus gall gránitból kifaragta a francia nyelv “rokokóját”. Délelõtti és délutáni stúdiumok adták a napok metrumát, amikor Flaubert-t semmi szín alatt nem zavarhatták. (Nem mintha a Bovaryné megjelenése óta erõsen haragvó roueniak háborgatták volna!) Ezt meggyõzõ mormogással magyarázta el a szobalánynak csaknem minden héten, noha évek óta zavartalan volt a nyugalma ilyenkor. Talán azért volt szükség erre, mert amíg a francia nyelv járomba hajtása úgy tûnik sikerrel járt, a napirend betartása körül súlyos gondokkal küzdött. Meglehet, hogy ez a gall-gránittal is így volt, de mivel ott egy igen hosszú (persze fáradtságos) folyamatról volt szó, nem kellett minden nap átélni a kudarcokat. Ám a napirend felborulása egyik napon se volt kevésbé megalázó, mint az elõzõn.

Reggelire, a liturgia szerint, kék-sajt és Saturnes mindig volt; késõbb pipázás következett a reggeli korzó alatt, mely háromnegyed nyolctól fél kilencig tartott. Télen kicsit késõbb kezdõdött és fejezõdött be; összességében pediglen rövidebb volt: háromnegyed óra helyett, mindössze félórányit tartott. Reggeli után elõször a verandára ült ki, hogy a pipát megtömje. Ez nem vett igénybe többet öt vagy hat percnél, aztán lassú, komótos battyogással az elsõ füstfelhõket eregetve lement a közeli ér partjára, ott fel, végig a szilfasoron egészen az Öreg-kútig. Ha a környéken nem járt senki, és nem láthatták, beleköpött, mintegy válaszul a roueniak utálkozására (mentségéül szolgáljon, csak kecskéket itattak belõle, arról nem szólva, hogy Maupassant, egyik látogatásakor ugyanide bele is pisált!). Átment a kõhídon, pár lépést fel a domboldalban, és ha nem volt harmat, dér vagy nagyon hideg, leült. Ott ahol néhány igen kicsi kökénybokor nõtt, noha alig néhány méterrel arrébb öreg tölgyerdõ kínálta magát. Flaubert azonban ragaszkodott a bokrokhoz, olyannyira, hogy még télen is felment odáig, s ha le nem ülhetett, akkor is álldogált ott egy darabig. De sosem az alatta kanyargó, lusta Szajnát bámulta, hanem az apró bokrokat. Ám még ezt az ámuldozást is mérte, s nem tarthatott tovább öt percnél. Talán ha kétszer megszegte ezt a protokollt; mindkétszer nyáron, mikor kíméletlen, többhetes kánikula közben, váratlanul tiszta és friss szél jött néhány percig a viszonylag közeli La Manche (és Albion) felõl (ami közelebb esett, mint Párizs!) Tehát mikor a “bokor-bámulással” végzett, a patak másik partján ballagott vissza, hogy pipáját kiüsse a lépcsõkön. Mindezek után kellett volna kezdeni az írást és folytatni megállás nélkül egészen addig, míg a Rouen melletti Croisset, kis harangja el nem üti a delet. Ebéd után a hivatalos ügyek intézése, levelezés, kutatómunka, az úgynevezett “hozzá-olvasás” volt soron fél négyig, majd megint írás vacsoráig. Még egy pipa, olvasgatás és végül, úgy tíz körül alvás. A reggeliket és a dínert a sallangmentes, csaknem ronda könyvtárszobában fogyasztotta (ahol egyébiránt nassolni való mindig volt!), és csak ebédelni járt ki onnan.

Így festett Flaubert napirendje. Ha így mentek volna a dolgok valójában, akkor a Szent Antal megkísértésével már évekkel korábban végez. Flaubert azonban valószínûleg olyan szertelen kamasz lehetett, akinek csekély kitartása volt (talán ezért is lett író); egyrészt, mert nagy lelkesültség lakott benne, másrészt nem sokkal kisebb lustaság is. Odáig jutott el, hogy az efféle idõpontokat morózus, komor pontossággal betartotta és megkövetelte környezetétõl, de a stúdiumok egészen másként alakultak, mint ahogy azt bárki gondolná, vagy Flaubert óhajtotta volna. Azt, hogy ezek az órák milyen gyakran teltek kétségbeesett semmittevéssel csak Flaubert tudta, hisz’ ilyenkor senki sem zavarhatta, a szobából pedig (elvbõl) nem jött ki soha. Bizonyos idõ után talán azért is ragaszkodott a stúdiumok szigorához és magányához, hogy ki se derülhessen. Talán a megaláztatástól félt, amitõl így sem menekült meg, a legrosszabb megtörtént: Õ tudta, hogy nem dolgozik, mégis úgy kell tennie, mintha jól haladna. Néha pedig jó lett volna a kudarcokat megosztani valakivel, leereszkedni akár a szobalányig is, és neki panaszkodni; sétára hívni, és sírni a tétlenség miatt; talán jó lett volna, talán túl jó. Annyira kényelmes, hogy sohasem születik meg a flaubert-i francia nyelv és életmû. Flaubert tudta ezt. Nem engedett a csábításnak, hogy ebbe akár egyetlen egyszer is belekóstoljon. Nem akart úgy járni, mint a novícius, aki megszakítja önkéntes cölibátusát. Ha a rendben marad is, gyónás ide, bûnbocsánat oda, többé nincs nyugalma.

Minden híreszteléssel ellentétben a formaságok, ceremóniák makacs, csaknem értelmetlen megtartása nem vezet törvényszerûen kiüresedéshez. Ha nem is mindig telik meg tartalommal, egyfajta készenlétnek tekinthetjük. Így Flaubert is ahhoz a beduinhoz hasonlított, aki a sivatagban tizenhét évig cipelt magával egy törékeny cserépedényt, míg végre egyszer esõ esett.

Az ominózus nap április végére esett, egész pontosan huszonnyolcadika volt. A délelõtti stúdiumból csak fél óra maradt, amikor Flaubert még árva szót sem írt. Nem ez volt az elsõ ilyen alkalom. (Késõbb azt állította, hogy egy oldalt úgy nyolc nap alatt készít el, ami nagyjából fedi is a valóságot; csupán azt nem tette hozzá, hogy szándéka és tervei szerint viszont nyolc oldalt szeretne megírni egyetlen nap alatt!) Ezért, és mert kinn viharos erõvel sarjadt és ez elegendõ ürügynek bizonyult, ezúttal kevésbé zavartatta magát. Mivel volt egy kis ideje még, huszonhét perccel a stúdium vége elõtt, kinyitotta az ablakot, és újra megtömte a pipát. A függöny takarását kihasználva kinézett, át a friss, zöld lombokon az elégedettség és derû azon fajtájával, aminek oka soha sincs; amit efféle tavaszi napokon a puszta lét öröme olt a halandóba. A völgybe tartó úton a postást látta felbaktatni. Visszaült az asztalhoz, ahol kedvetlenül átlapozta a kéziratot, majd kisvártatva hallotta, ahogy a szobalány átveszi a leveleket.

Mielõtt elhamarkodottan ítélkeznénk a hírneves gall író-nyelvújító felett, véssük észbe, hogy ezt a könyvet, a Szent Antal megkísértését, egyszer megírta már! Sõt, nem is egyszer! Az elsõ változat végére érve, opportunizmusa zenitjében a füstöt pöfékelve, könyvtárának lapozgatása közben (ízlelgetve a megalapozott elégedettség óráit) rájött, hogy disznója nem Remete Szent Antalnak, hanem a másik Szent Antalnak volt! Írt egy könyvet Valakirõl, aki nem is azonos Önmagával! Na erre varrjunk gombot! Nem kis brettli! Lássuk be, ritka szar ügy! Így elgabalyodni a szentek káoszában! Mintha öt év házasság után döbbennénk rá, hogy elvenni nem azt a nõt akartuk, aki a mellkasunkon piheg, hanem egy másik Élizabethet! Szóval, az említett felismerés komoly traumával járt. Így hát jó néhány napra magába temetkezett, összeomlott, mint kis híján a könyv is. De miután kiheverte ezt a nem mindennapos írói balesetet, lázas munkával látott neki az átírásnak. Viszonylag hamar készen is volt az új változat, a második könyv. Ezt aztán mindjárt meg is mutatta legjobb barátainak, akik azonban – mélységes, de titkolt csalódására – azt tanácsolták, dolgozzon rajta még! Egyelõre ne vigye kiadóhoz. Ha ezt nem a barátok mondják a Szent Antal megkísértése talán, már akkor a boltokba kerül. Ám így mély seb, valóságos stigma nyílt az akkor még viszonylag fiatal, s már akkor rendkívül önérzetes Flaubert közérzetén. Huszonkét évig nem volt ereje a Tentationhoz nyúlni. Még most sem érzett magában elég indíttatást és erõt, hogy felvegye a huszonkét évvel korábbi kesztyût, és végre megvívja párbaját akkori megaláztatásával, de sajnos arra sem, hogy vadonatúj könyvbe kezdjen. Nem is volt ebben az idõszakban elég lendület egy új regényhez, és talán ez volt az oka annak is, hogy a régi sem ment. Hiszen valamennyi adósságunkat akkor tudjuk a legkönnyebben megfizetni, amikor a mindennapos megélhetésre, vagy új vállalkozásokra is futja. Flaubert pedig akkor vágott bele a Tentation körül felhalmozódott adósságok kamattörlesztéseibe, amikor éves szellemi jövedelme a minimum körül járt; mondhatni az Madame Bovary (1857), majd a L’éducation sentimentale (Érzelmek iskolája, 1869) sikerébõl számolt osztalék is elfogyott. Ezt szokták “írói válságnak” nevezni, amikor az író régi befejezetlen munkáihoz nyúl, ott próbálja felkutatni saját magát, mint ahogy a világirodalom is válságai (szélcsendes) idején vetemedik néhai költõk és írók “exhumálására”; hagyatékok javítatlan férceinek kiadására.

Hosszú napokat töltött a bezárt szobában babrálással. Szíve szerint leginkább felment volna Párizsba friss levegõt szívni, felélénkülni, biztatást és ösztönzõ elismerést nyerni írótársaitól, barátaitól, akik a Tentationt bizonyára már el is felejtették (bár nagy részükkel rég összerúgta a port, csakúgy, mint a roueniakkal). Titokban, mint a “reménytelen fiatalemberek” általában, abban is reménykedett, hogy ott valami új témába botlik, amint váratlanul széplány köszön ránk a Szajna-parton. Csakhogy nemrégiben járt ott. Ha felmegy újra, mindjárt nyilvánvalóvá válik nagy fáradtsága. Ezt pedig az önérzet nem engedte. Mégis napok óta ezen agyalt, s csaknem minden este, vacsoránál, csak úgy mellesleg megemlítette a szobalánynak:

– Jeanne-Marie! Meglehet, hogy holnap Párizsba utazom. Csomagoljon nekem reggelre poggyászt, ahogy szokta, és menjen el Moll doktorhoz. Mondja meg neki, hogy néhány napig ne keressen és adja át szívélyes üdvözletemet. – mondta komoran, s kiváltképp azt a bizonyos “szívélyes üdvözletet” ejtette a nehezen szokható, ám Flaubert-re oly jellemzõ fagyossággal, hogy a szobalányban meghûlt a vér is. (Ezzel a hangsúllyal, sokkal inkább azt mondhatta volna: és ha Moll doktor félrenéz egy pillanatra, vágja át a torkát; ja és még valami!: ha volna kedves, a vérébõl hozzon egy kupával!)

– Igenis. – mondta alázatosan, pukedlizve Jeanne-Marie.

– Jó éjszakát Jeanne-Marie! Elmehet. – intett neki Flaubert, majd a verandáról beleszippantott a levegõbe, és valóban érezte az utazás illatait; késõbb nyugovóra tért és álmában kellemesen ringatózott a kocsi ülésein; a bevágó áprilisi szél ott birizgált a halántéka körül, de reggel rossz lelkiismerettel ébredt, azzal a tudattal, hogy kis híján Párizsba menekült a munka elõl. Micsoda szégyen! – gondolta, így hát reggelinél azt mondta:

– A munkának még híja van. Jóval többnek bizonyult, mint amennyinek gondoltam. Sok a javítani való. Márpedig (és itt sajnos színpadiasan felvitte a hangsúlyt) ha valamibõl nem engedhetünk, az épp a tökélyre törekvõ igyekezet. Ezt vésse a szalufába fiam! (…) Egyenlõre félre rakhatja azt a poggyászt.

És mikor Párizsból visszatérve felfedezte az ebédlõ szalufáján a rusztikus, csúnya faragást – A jóra valóságból nem engedünk!!!! – négy felkiáltójellel, amit az együgyû Jeanne-Marie a konyhakéssel farigcsált oda, az asztalból és fejõszékbõl tákolt állványzat tetejérõl, míg Flaubert távol volt, mintegy szó szerint teljesítve az író szavait, parancsnak hallva a jó tanácsot, szóval mikor felfedezte Flaubert az ákombákomokat, förtelmes nagy haragra gyúlt, és csaknem kihajította szegény elbeufbéli leányt. Elõször is azért, mert nem jegyezte meg jól, amit mondott. Másodszor, mert így egészen mást jelent, mint amire õ gondolt. Harmadszor, mert ez a mondat kész bárgyúság. Negyedszer, mert tökéletes kontrapontja a nyelvhelyességnek. Ötödször, mert nemcsak nyelvhelyességét illetõen, de dallamában is rossz a mondat! Hatodszor, mert még ekkora forradalmi pitypangosság után sem rakunk négy felkiáltójelet! És végül, mert elcsúfította a szépen csiszolt szalufát. S hogy Jeanne-Marie továbbra is Flaubert szolgálatában maradhatott, csak annak köszönhette, hogy az írót markába fogta a félelem, hogy a végén kénytelen lesz egy roueni cselédet alkalmazni, akit talán csak alantassága hoz az Õ házába, hogy egy éjjel, mintegy bosszút állva a Bovaryné okán (amivel az író meggyalázta Rouen városát ország-világ elõtt) átvágja a torkát, vagy nadragulyával itatja! No azt már nem! “A feliratot meg lecsiszoltatom.” – gondolta, bár hamarosan eszébe ötlött: “ Az ács is roueni lesz! Még ha nem is mondja.” Hát inkább maradt Jeanne-Marie; csakúgy, mint a nyelvhelyességi botrány, a szalufából lett tilalomfa, vagyis a rosszul citált sommásság.

De vissza Flaubert esti lamentációihoz! Miután reggel “végzetes” jó tanácsot adott a lánynak, este imígyen szólt:

– Jeanne-Marie! Ha minden igaz ma este végzek, már csak pár sor maradt hátra. Holnap felugrok Párizsba venni egy papagájt.

– Papagájt? – csodálkozott a szobalány elkerekedett szemekkel. – Ide tetszik hozni egy papagájt?

– Igen Jeanne-Marie. – válaszolta Flaubert hûvösen, de másnap sajnálatos módon megint rossz lelkiismerettel, zúgolódva ébredt, és arra gondolt: Ha felmegyek Párizsba, meg kell látogatnom Colet-t, és ha megkérdi, hogyan haladok a munkával? Hazudni már csak nem fogok! Ezért reggelinél azt mondta Jeanne-Marie-nak (tõle tökéletesen idegen nyájassággal):

– Hál’ Istennek végeztem a javítással, talán egy kicsit hamarabb is, mint terveztem. Olyan gyorsan haladok, hogy kár volna épp most megállnom. Így hát kedves Jeanne-Marie, ma még nem utazom, talán majd a hétvégén. Mondja meg Moll doktornak, hogy ha kedve tartja, délután felkereshet, mert újabban, a sok munkától igen csak hasogat a derekam.

Tegyük hozzá: kész szerencse, hogy nem mondott újabb velõsséget! Effélét hogy: Ne akkor állj meg, mikor a leggyorsabb vagy! És minthogy nem mondta, azt sem tette hozzá: Vésse fiam ezt a szalufába! Mert ha az elsõt mondta volna, a másikat meg odabogyózza, újabb szalufa látta volna kárát, s ki tudja?, talán mégis mennie kell az elbeufbéli lánynak, hogy helyét egy gyilkos indulatú, rossz-szándékú roueni boszorka foglalja el, s aki talán, a nagy írót, a nyelvnek francia nagy(sakk)mesterét csakugyan vérbe fojtja.

A délelõtt néhány döccenés után ismét molyolásba fulladt, ezért Flaubert kivételes szerencsének érezte, amikor délután Maupassant-tól kapott levelet, mely nemes egyszerûséggel a következõképp szólt:

Kedves Gustave!

Ne ijedj meg, levelem nem valamiféle baljós esemény közeledtét vagy beteljesülését jött hírül adni, pusztán annyit óhajt tudatni veled, hogy eszembe jutottál most, amikor ismét Párizsban vagyok!

Nem mintha attól tartanék, hogy elesnék Franciahon védelmében, de még egyszer látni akartam Párizst, mielõtt végképp elmerülnék a harctér eseményeiben. Ismersz jól. Közismert rafinériám legújabb ékes bizonyítéka az a mód, ahogy sikerült otthagynom kis idõre a csatározást. Az episztola nem is alkalmas forma és hely leleményességem dicsõítésére, és nem is ez a lényeg. De meg ne rémülj! Nem lettem dezertõr.

Boldog lennék, ha veled is találkozhatnék. A barátságunk miatt és talán az sem ártana, ha ezekben az idõkben kicsit gyakrabban mozdulnál ki a croisset-i erdõk enyhet adó sûrûjébõl, és rövidebb idõkre maradnál távol baráti körünktõl. Bizonyára szemet gyönyörködtetõ ott a tavasz és a méhek zsongása gyors és könnyed írásra sarkall. Én tudom, milyen ereje van ilyenkor a vidéki dombok friss, fû-ecsettel rajzolt hajlatainak; magam is szívesen sétálgatnék házad környékén és vendégeskednék nálad; ennék bõséges reggeliket szép szobalányod tálcáiról, hancúroznék a kökénybokrok között környékbéli nimfák gyûrûjében (remélem még élnek benned közös és ámoritó emlékeink ama bokrokkal kapcsolatban), de hidd el! Párizs is a kiáradó életkedv, és az aktuál-politikától mentes, örök-szépség ruháját hordja magán a nagy rumli, és bizonytalanság ellenére is. Tudod, hogy a nõk nemigen politizálnak, s ha csak éhínség vagy járvány nem pusztít, még háborús viszonyok közt is megrendítõen szépek!! Mi több, nagy válságok idején mintha készségesebbek, s jóval ledérebbek volnának, mint békeidõben; mintha Mars harsonaszava kissé megvadítaná õket is, mintha hazafiságuk bujaságukban érne véget; s minthogy szenvedélyüket nem élhetik ki isszoszi csetepaték viharaiban, hát kiélik otthon, selyemtakarókon, baldachin alatt, némi szerencsével a karjaink között.

Hát, ha kedved és idõd engedi, sürgõsen látogass meg minket!

Engem és Párizst! Mindenekelõtt Engem.

Tisztelõd és jó barátod:

Guy de Maupassant

Paris, 12. április

Flaubert a szobalánynak is felolvasta Maupassant levelét, szóról-szóra (kivéve a kökénybokrok említését), nem törõdve azzal sem, hogy a lány belépirul majd Maupassant célozgatásaiba.

– Amúgyis! – mondta váratlan jókedvvel Flaubert. – Azért a papagájért rég el kellett volna mennem. Hozza Jeanne-Marie a poggyászt gyorsan, csomagoljon hozzá friss élelmet, és hajnalra hívjon fogatot. Moll doktornak üzenem, hogy még sem leszek itthon a napokban, de addig is dolgozhat valami kencén, ami végre csakugyan hat.

És azzal visszavonult a délutáni stúdiumra, ahol az elmúlt hetek szövegeit olvasgatta fennhangon. De miután rájött, hogy az újabb fejezetek siralmasak, se ízük, se szaguk, áttért évekkel korábbi szövegeinek hangos olvasására. Nem akarta ugyanis, hogy a Maupassant levele nyomán feléledõ jókedvet végleg lerontsa a kudarctudat. Így hát bõ két órán át, a tizennégy évvel korábban írt Bovaryné fejezeteibõl szavalt, majd elcsalva a stúdium utolsó félóráját, készülõdni kezdett a másnapi útra.

3./ Jean Patou és az asszony-ártány. Ez idõ tájt Párizsban, a Champs-Elysées egyik mellékutcájának, háromszintes maison garnie-jában élt egy híres-hírhedt szabómester, bizonyos Jean Patou. Hírhedtnek azért mondjuk, mert jobb körökben kerülték még az említését is, ha pedig egy ostoba véletlennek köszönhetõen mégis szóba került, sokan nagy buzgalommal ócsároltak mindent, ami vele kapcsolatba hozható: ruháit, kuncsaftjait, szokásait, rokonait, de még a kerületet is, ahol házat bérelt. Igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy személyesen nem ismerik, ellenben “megbízható forrásokból” tudnak róla mindent. Antik szabadalom, nem kell bemutatni, miként dolgozik az efféle össznépi ítélõtábla, hisz minden társasági élet fundamentuma ez; így ment ez Periklész korában, és a kommün idején is; a jelenséget, amit sárga irigység indukál, amely épp úgy virul csehókban, mint szalonokban, és amelynek neve intrika, ismerjük ma is.

Jean Patou ugyanis nem rostálta klienseit, azon egyszerû oknál fogva sem, mert nem volt politikus, sem arisztokrata (nem járt se szalonba, de még csehókba se!); õsei – rossz kifejezéssel – egyszerû emberek voltak, akik között a rossznyelvek szerint akasztott útonálló is akadt. (Nem szólva a már említett liliomtipró esetérõl, akit 1712 idusán, a Rhône árterében elevenen tépett szét öt nekivadult, vienne-i anya.) Ez egyébként nem kizárt, mert Jean Patou is hajlamos volt kapzsiságra, és pályája (ma karriernek mondanánk) elején erősen hajlott szélhámosságokra, kisebb csalásokra is. (Az egész Eiffel-tornyot, a Bastille-t, a Sacré-Cœurt, a Louvre épületét, és valamennyi Szajna-hidat bevonhatnánk azzal az olcsó anyaggal, amit drága, bejrúti szaténként sózott el!). Ami ennél is árulkodóbb: “csalafintaságai” miatt sosem érzett félelmet vagy szorongást. Az efféle “ügyeskedést” az élet-szett tartozékának tekintette, ahogy a mellékutak kurváit, a kutyaszart, a járványokat, evés után a böfögést, alvás elõtt a fingorászást, élet után a halált. Vagyonát mégsem kalandorként szerezte. Páratlan tehetségének köszönhette, mely a szabás-varrás területén bontakozott ki.

Ügyes volt és szerencsés, de sosem tanulta meg, hogyan kell az elit szabójává válni. Válogatás nélkül vart mindenkinek. Az elsõ kapitalisták egyike volt; dolgozott bárkinek, aki megfizette. Fittyet hányt a pedigrére. A mulatók táncosnõi, a Szajna-part örömlányai, az úri kurtizánok, a nyilvánosházak kövér dámái (akik a fõnöknõ szerepét a szokottnál is hivalkodóbb fodrokkal és bugyrokkal igyekeztek látványossá tenni) csakúgy nála varrattak, mint titokban sok arisztokrata is, s azok gurmanjai meg kisasszonykái is. Patou-nak nem fõtt a feje amiatt, hogy kliensei kiterjedt ismeretséggel bírnak alvilág-szerte, és jobban ismerik a párizsi utcák lókötõinek neveit, mint régmúlt századok uralkodóit. A legkevésbé sem érezte alávalónak, ha mûhelye ajtaján Párizs legismertebb kurtizánja lépett ki. Sõt, dicsõségnek könyvelte el. Nemre, korra és rangra való tekintet nélkül, bámulatosan sokféle megrendelést teljesített; könnyedén és gyorsan, mintha minden egyes ruhaterv kiagyalása, majd formába öntése csupán gyönyörködtetõ játék volna. Abban az “egyszerû”, semmiféle õst, rangot fel nem mutató emberben, ritka nagy affinitás, és ragyogó talentum lakott! A “sehonnaik” brutális, ösztönös, minden manírtól, vagy fölösleges okoskodástól, taktikától mentes õsereje emelte fel; amint ez már elõtte (és a továbbiakban is), más “burkusokkal” szintén megesett. S mivel az arisztokrácia ebben az idõben már koránt sem különült el annyira Párizs alja népességétõl, mint ahogy azt hirdette magáról, Patou gardróbjában – ahol glédában álltak a kifizetésre váró ruhák –, ugyanazon vállfán lógott a Párizs legnagyobb nyilvánosházának rendelt fodor-bombaszt egy menekülõfélben lévõ márkiné lazac-színû nagyestélyiével.

Bár ez év (1871) áprilisában lényegesen kevesebb ruhát igényeltek úriházaktól, ami Párizs zaklatott pszichéjének volt köszönhetõ. A legutolsó napokban pedig már csak a korábban megrendelt ruhákból vittek el néhányat, másokat pedig egyszerûen ott felejtettek a nagy zûrben-zagyban. Valamivel késõbb annál több “senkiházi”, csirkefogó, fullajtár, forradalmi lóti-futi jött új ruhát készíttetni. Azt beszélték, hogy Párizs híres-hírhedt szabómestere a poroszoknak is varr ruhát, és ezt sokan rossz néven vették; úgy gondolták, hogy ezzel hazafiságukat sérti (ugyan mivel lett volna jobb, ha a porosz baka, a francia korzón porosz gúnyában flangál?). A forgalom mégsem csökkent számottevõen. Jean Patou Párizs talán egyetlen független és semleges (sokak szerint elvtelen) embere volt, aki csak a mesterségének élt; a politika hidegen hagyta. Bármit is hordtak össze róla, szükség volt rá; öltözködni minden idõben kellett és szép kelmékre Párizsban még a kommün ideje alatt is szükség volt.

Jean Patou készített ruhát Neumayer ezredesnek, D’Hautpoul tábornoknak, Walewski grófnak, aki III. Napóleon bizalmas köréhez tartozott; Haussmann bárónak, aki Párizs nagyratörõ építkezéseit vezette, s hogy az újabb klientúrából is említsünk néhányakat: ruhát rendelt nála Proudhon három famulusa, Varlin, Frankel és Duval. De legbüszkébb arra volt, hogy Miksa fõherceget Juarezék abban a ruhában puffantották le, amit még Párizsból vitt magával, mikor Mexikóváros elfoglalására indult; s amit nála, Jean Patou-nál csináltatott az elutazást megelõzõ héten! Ehhez képest az már szinte bagatell, hogy a Revanche újságírója (Victor Noir) Patou kosztümében borozgatott, amikor Pierre Bonaparte megölte.

Egyszóval, akár készített ruhákat a poroszoknak, akár nem, Jean Patou dolgozott, és változatlanul õ maradt Párizs, ha nem egész Franciaország vagy Európa legkeresettebb szabómestere. Három emeletet bérelt egy mágnástól, a már említett utcácskában, és csak szerénységének, takarékosságának köszönhetõen csak ott, és nem mindjárt a Champs-Elysées fõáramában. Mert azt is megtehette volna. Miért is ne? Huszonhét inassal dolgozott nyolc jókora mûhelyben. Ezek a mûhelyek azonban mind a földszinten voltak, a mester a másodikon lakott egy apró szobában. Lakhatott volna nagyobban is, de az asszony hosszú litániái ellenére sem értette, mire való nagyobb lakrész, ha egyszer ebben a kicsiben is elfér, és ami a legfontosabb: jól érzi magát ott! Mert ez sokkal otthonosabb, mint azok a termek, amik a harmadikon terpeszkedtek, és amiket a másodikon fennmaradó négy hatalmas szobával együtt Jean Patou felesége lakott be. Az asszony,habár tekintélyes méretekkel rendelkezett, mégsem lehetett akkora, hogy valamennyi termet betöltse. Becsvágya és (egy Chateauneuf-de-Randon melletti) tanyáról származó gõgje az igen! De még így is, vagy épp ezért cselédlányokkal és szobakutyákkal vette körbe magát, akár egy baronesse.

Nos, ez a (javas)asszony volt Jean Patou életének sava-borsa; minden gyönyöre (a ruhákat nem számítva) és egyben keserûsége is (eltekintve a kommüntõl). Mert az asszony fejébe veszedelmesen beette magát az úrinõ hölgytudata, ami azonban olyan útszéli krákogásban nyilvánult meg, ha Jean Patou fölemlítette az ostoba urizálás okozta költségeket, hogy utolsó csavargók, kocsisok, vargák, kofák, suszter-inasok és vajákosok (Patou õsei) is csodájára jártak volna. De ez aprósütemény ahhoz képest, hogy megpróbált a mûhelyekben is dirigálni, belekotyogni a ruhák szabás-varrásába! Hogy itt kell kiereszteni, ott kell feltûzni, bevenni, fodorítani, bongyorítani; ide flittersor, oda bugatti-gyöngy, szatén-szalag, krepp, a muffra meg vékony, violakék liondi, á la mode! (“divatosan!”) Mintha fikarcnyit is értene hozzá! Egy bugyi-zsinórt sem különböztetett meg a paszománytól, mégis ott kotnyeleskedett mindenütt; mintha nem kettõ, de tíz is volna belõle a házban! Mintha hájrákos klónjai futkosnának minden szinten! Nyilván, mert historikus erejû féltékenység mardosta a ruhákat készíttetõ kurtizánok miatt.

– Nem megmondtam, hogy a méreteket az inasokkal vetesd fel! Mit kell neked ezzel bíbelõdnöd!? – üvöltötte az asszony napjában tucatszor; mindig, ha Patou a mûhelyek közelébe tévedt, és amikor a Nagyságára rájött a havibaj.

Így aztán Párizs szabózsenije, aki lassan (a fokról-fokra lerongyolódó városban) a környék legvagyonosabb “iparosává” vált, és boldog, a hivatásának élõ ember lehetett volna, valóságos üldöztetésben élt. Ha csak a lábát kihúzta a házból, máris kínos órák fülrepesztõ rikácsolásával számolhatott. Pedig ha egy kicsit pihenni akart, kénytelen volt elmenni a zsémbes ártány mellõl. Bezárult a kör. E frigy ajtaja úgy csapódott Jean Patou-ra, mintha a Bastille kapuja volna.

Ha megelégelte, ahogy az asszony naphosszat korholja a cselédeket, csépeli az inasokat, egy részvéttel teli pillantást vetve a tanoncokra átment a szomszéd utcába, Homolle boltjába, ahol földigilisztát már korán reggel is kapni lehetett. Mellesleg Homolle Patou cimborája volt (Patou-né Nagysága szerint korhely és himpellér), és bár nem tört oly magasra, mint Patou, de õ is a leleményesebbek közé tartozott. Alighanem õ árult a világon elsõnek csomagolt, félkész etetõanyagot, amit nemes egyszerûséggel önmagáról, Homolle-nak nevezett el, és amit a partra érve víz hozzáadásával össze kellett gyúrni, s galacsinná alakítva “beküldeni” a vízbe! A halak majd megbolondultak érte! És egyedül Homolle alkalmazott utcakölyköket úgynevezett gilisztaszedõknek, a külvárosi dzsipszik pedig folytonosan, még télen is, szállítottak neki nadályt. Nála mindig igen gusztusos, ínycsiklandó csali kínálta magát; és nemcsak ujjnyi vastag harmatgilisztát, avargilisztát és egészen cinóberpiros trágyagilisztát, vaspondrót, tegzes-lárvát, de pisztrángozáshoz felettébb alkalmas csillárlegyeket, valamint harcsának való lótücsköt is tartott. Ingerlõen izgett-mozgott az egész boltja! Olyannyira, hogy a sok féregség láttán Patou akkor is megkívánta a pecát, ha csak nézelõdni ugrott be Homolle-hoz. A fenti finomságokat még aznap is kifogástalan minõségben árulta, amikor a poroszok megszállták a várost. Tehát a horgászathoz való minden alapanyag, csali, horog, damil, pedzõ, úszó, és a pörkölt mogyoróval-vaníliával ízesített (borsos árú) “Homolle” is ott volt Patou orra alatt; a horgászathoz leginkább megfelelõ, súlyos indíték pedig (Madame Patou személyében), a lakásán. Így lett hát Párizs legjobb szabómestere, a 19. század eleji Európa zseb-zsenije szenvedélyes halûzõ.

(Az írás második részét a következõ számunkban közöljük.)