Novellák

A fejsze

– Fáradjon be, doktor úr! Tessék csak, erre. Igen, én telefonáltam. A férjemet baleset érte. Igen, szerintem súlyos. Sõt, nagyon súlyos. Az emeleten van, a hálószobában. Erre tessék. Elnézést, nem volt idõm megágyazni. Tudja, kicsit megriadtam ennyi vér láttán. Nem is tudom, hogy lesz lelkierõm ezt feltakarítani. Azt hiszem inkább elköltözöm.

Itt van a hálószoba, jöjjön csak. Ott van, az ágy mellett a szõnyegen. Egy fejsze fúródott a koponyájába. Nem akarja megvizsgálni? Vizsgálja meg! Elég szerencsétlen baleset, nem? Álmában leesett az ágyról, és ráesett a fejszére.

Igen, a miénk ez a fejsze. A nappaliban van a helye, a kandalló mellett. Tûzifát aprítunk vele.

Hogy miért volt az ágy mellett? Fogalmam sincs! Valószínûleg õ maga tette az éjjeliszekrénye mellé. Talán félt a betörõktõl. A házunk eléggé elszigetelt a környéken.

Azt mondja halott? Mindjárt gondoltam, hogy halott. De azt gondoltam, jobb, ha egy orvos is megerõsíti.

Telefonálni szeretne? Persze, nyilván a mentõknek. A rendõrségnek? Miért a rendõrségnek? Baleset történt. Egyszerûen leesett az ágyról, rá a fejszére. Igen, ez valóban ritkán fordul elõ. De sok ilyen dolog történik, csak úgy.

Á, azt hiszi talán, hogy én tettem az ágy mellé a fejszét, hogy a férjem ráessen? De nem tudhattam, hogy le fog esni az ágyról.

Netán azt gondolja, hogy lelöktem, majd békésen elaludtam, csak úgy egymagam ebben a nagy ágyban, anélkül, hogy hallottam volna a horkolását, vagy éreztem volna az illatát!

Na de doktor úr, csak nem feltételez ilyesmit, ugye nem?

Valóban, jól aludtam. Évek óta nem aludtam ilyen jól. Csak reggel nyolckor ébredtem fel. Kinéztem az ablakon, fújt a szél. Kövér, fehér és szürke felhõk táncoltak a napsütésben. Boldog voltam és az jutott eszembe, hogy a felhõknél sosem lehet tudni. Lehet, hogy szétfoszlanak – hisz olyan gyorsan szaladnak –, de az is lehet, hogy egyesülnek, és esõ formájában a fejünkre hullanak. Nem izgattam magam emiatt. Nagyon szeretem az esõt. Különben ma reggel minden olyan csodálatosnak tûnt. Könnyûnek éreztem magam, mintha egy régóta cipelt tehertõl szabadultam volna meg…

Ekkor fordultam meg, és vettem észre, hogy baleset történt. Azonnal hívtam önt.

Maga is telefonálni akar? Tessék, itt a készülék. A mentõket hívja? El kell szállíttatni a holttestet, ugye?

Azt mondja, hogy nekem kell a mentõ? Nem értem. Nem sebesültem meg. Nem fáj semmim, nagyon jól vagyok. Ez a vér hálóingemen csak a férjem vére, aki lecsúszott, mikor….

Téves hívás

Nem tudom, mi van a telefonszámommal. Nyilván hasonlít sokak számához. Nem panaszként mondom. Minden hívás változatosságot hoz egyhangú életembe. Mióta munkanélküli vagyok, néha kicsit unatkozom. Nem mindig, igazán nem. A napok elképesztõen gyorsan telnek. Néha egyenesen azon töprengek, hogy hogyan tudtam egy nap nyolc órát dolgozni, mikor a napok ilyen rövidek.

Az esték ugyanakkor hosszúak és csöndesek. Ezért örülök, mikor megszólal a telefon. Még akkor is, ha az esetek többségében, szinte kivétel nélkül, tévedésrõl van szó, és én csak egy téves hívás vagyok.

Az emberek olyan szórakozottak.

– Lanthemann szervíz? – kérdik.

– Nem, köszönöm – válaszolom zavartan. (Fel kellene már hagynom ezzel a rossz szokással, hogy mindig mindent megköszönök.) – Rossz számot hívott.

– Az baj – mondja a férfi a vonal túlsó végén –, lerobbantam az autópályán Serrières és Areuse között.

– Nagyon sajnálom – felelem – nem tudok segíteni.

– Most akkor a Lanthemann szervízzel beszélek, vagy sem? – mondja dühöngve.

– Sajnálom, hogy nem a Lanthemann szervíz vagyok, de ha bármiben segíthetek…

Igyekszem mindig kedvesen beszélni a telefonba, még akkor is, ha semmi értelme nincs. Sosem lehet tudni. Akár még barátokat, kapcsolatokat is szerezhetek.

– Igen, segíthet: hozzon egy kanna benzint!

A hangja reménnyel teli, azt hiszi egy igazi balekot fogott ki, és igaza van.

– Igazán sajnálom, uram, de nincs itthon benzinem. Csak egy kis égetnivaló szeszem van.

– Akkor égesse el, idióta! – és lecsapja.

Mind ilyenek a téves hívások. Amint nem tudod megadni nekik, amit kívánnak, már nem érdekled õket. Pedig beszélgethettünk volna egy kicsit.

Emlékszem életem legszebb téves hívására. Jó sokáig hagytam a telefont csöngeni. Épp pesszimista idõszakomban voltam. Egy nõ telefonált. Este tíz óra volt.

Életuntan szóltam bele a kagylóba, a hangomból szorongás áradt.

– Halló!

– Marcel?

– Igen? – mondtam óvatosan.

– Óh, Marcel. Idõtlen idõk óta kereslek.

– Én is téged.

Ez igaz volt, már régóta kerestem õt.

– Te is engem? Tudtam. Emlékszel, a tóparton?

– Nem, nem emlékszem.

Azért válaszoltam ezt, mert alapvetõen becsületes vagyok, nem szeretek csalni.

– Nem emlékszel? Részeg voltál?

– Az lehet, elég gyakran vagyok részeg. De nem Marcelnak hívnak.

– Persze, hogy nem – csattant fel a nõ – az én nem nevem meg nem Florence.

Ez is valami, legalább tudom, hogy hogy nem hívják. Már épp lerakni készültem a kagylót, mikor hirtelen megszólalt:

– Maga tényleg nem Marcel. De szép hangja van.

Nem tudtam mit mondjak. A nõ tovább folytatta:

– Kellemes, búgó, mély hangja van. Szeretnék találkozni magával, megismerni magát.

Még mindig nem tudtam megszólalni.

– Itt van még? Miért hallgat? Tudom, hogy téves számot hívtam, hogy maga nem Marcel, jobban mondva maga nem az a férfi, aki azt mondta nekem, hogy Marcelnak hívják.

Ismét hallgatás. Fõleg én hallgattam.

– Itt van? Hogy hívják? Az én nevem Garance.

– Nem Florence? – kérdeztem.

– Nem, Garance. És a magáé?

– Az enyém? Lucien. (Ez ugyan nem igaz, de gondolom a Garance sem.)

– Lucien? Szép név. Mondja, találkozunk?

Nem válaszoltam. A verejték a homolokomról a szemembe csordult.

– Vicces lenne – folytatta Garance –, nem gondolja?

– Nem tudom.

– Remélem nem nõs.

– Nem, nem vagyok nõs. (Én nõs, micsoda ötlet!)

– Akkor?

– Igen – feleltem.

– Mi igen?

– Találkozhatunk, ha akarja.

Nevetés.

– Ha jól látom maga félénk. Szeretem a félénk férfiakat. (Egy kis változatosság Marcel után.) Van egy ötletem. Holnap délután négy és öt között a Café du Théâtre-ban leszek. Holnap szombat van, gondolom, nem dolgozik.

Jól gondolta. Szombatom nem dolgozom, ahogy a többi napon sem.

– Egy … lássuk csak, egy skót szoknya – folytatta –, szürke blúz és fekete kardigán lesz rajtam. Félhosszú, barna hajam van. Várjon csak! (Mást se csinálok). Lesz nálam egy piros borítójú könyv, kiteszem magam elé az asztalra. És maga?

– Én?

– Igen, mirõl fogom megismerni? Magas, alacsony, vékony, kövér?

– Én? Ahogy tetszik. Inkább közepes termetû vagyok, se nem kövér, se nem sovány.

– Van bajusza, vagy szakálla?

– Nem, nincs. Minden reggel megborotválkozom (Minden harmadik vagy negyedik reggel, mikor hogy).

– Farmert hord?

– Persze. (Ez sem igaz, de neki nyilván ez tetszik.)

– És vastag fekete pulóvert, gondolom.

– Igen, legtöbbször feketét – mondtam, hogy örüljön.

– Pompás – mondta –, rövid hajú?

– Igen, rövid a hajam, de nem túl rövid.

– Szõke vagy barna?

Kezdett túllõni a célon. Szürkésbarna seszínû hajam van, de ezt nem mondhattam meg neki.

– Gesztenyebarna – böktem ki.

Ha nem tetszik neki, azt sem bánom. Mindent összevetve jobban bírtam a szervízes fickót.

– Hát ez elég homályos leírás – összegezte –, de meg fogom ismerni. Esetleg lehetne magánál egy újság a hóna alatt.

– Milyen újság? (Ezzel tényleg túl messzire ment. Soha nem olvasok újságot).

– Mondjuk a Nouvel Observateur.

– Jó, vehetek Nouvel Observateurt. (Fogalmam sincs, hogy mi az, de csak találok egyet).

– Akkor viszlát holnap, Lucien – mondta, és még mielõtt letette volna a kagylót, hozzáfûzte – Hú, de izgalmas!

Izgalmas! Egyesek könnyedén mondanak efféle szavakat. Én sose tudnék így beszélni. Csomó szót képtelen vagyok kimondani. Például azt, hogy “izgalmas”, “mámorító”, “romantikus”, “lélek”, “szenvedés”, “magány” stb. Egész egyszerûen nem bírom a számra venni ezeket. Szégyellem kimondani õket, mintha obszcén szavak lennének, káromkodások, mint “francba”, “mocsok”, “szemét”, “kurva”.

Másnap reggel vettem magamnak egy farmert és egy vastag fekete pulóvert. Az eladó szerint nagyon jól álltak nekem, de mégis szokatlan volt. Elmentem fodrászhoz is. A fodrász színezõ sampont ajánlott. Ráhagytam. Sötét gesztenyeszín. Ha nem sikerül, legfeljebb nem megyek el. De jól sikerült. Szép gesztenyebarna hajam lett, csak olyan szokatlan volt.

Otthon belenéztem a tükörbe. Órákon keresztül néztem magam. A tükörbõl pedig a másik, az ismeretlen nézett vissza rám. Nem tetszett nekem. Jobb volt nálam, szebb, fiatalabb, de ez nem én vagyok. Én rosszabb vagyok, csúnyább, öregebb, de ezt legalább már megszoktam.

Tíz perc múlva négy óra. Mennem kellett. Gyorsan átöltöztem, visszavettem kopott, barna kord- bársony öltönyömet, nem vettem Ancien Observateurt, és negyed ötkor beléptem a Café du théâtre-ba.

Leültem, körülnéztem.

A pincér az asztalomhoz jött, rendeltem egy pohár vörösbort.

Körülnéztem. Láttam négy kártyázó férfit, egy unatkozó párt, akik maguk elé bámultak és egy másik asztalnál egy nõt szürkés rakott szoknyában, világosszürke blúzban, fekete kardigánban. Egy hosszú lánc is volt rajta, ami három ezüst gyöngybõl állt (Nem mondta, hogy a lánc is lesz rajta). Az asztalán egy csésze kávé és egy piros borítójú könyv hevert.

A távolság miatt nem tudtam megítélni a korát, mégis úgy tûnt, hogy szép nõ, nagyon szép, túl szép hozzám.

Láttam, hogy szép szomorú szemei vannak, amelyek mélyérõl magány sugárzott, szerettem volna odamenni hozzá, de nem bírtam rászánni magam, mert a kopott kordbársony ruhám volt rajtam. Kimentem a mosdóba, és belenéztem a tükörbe; elszégyelltem magam gesztenyszínû hajam láttán. Szégyelltem iménti lelkesedésemet is, amely a nõ felé hajtott, “szép szomorú szemei” felé, “melyek mélyérõl magány sugárzik”. Ez is csak a képzelõerõm ostoba szeszélye.

Visszamentem a kávézóba, és leültem egy közeli asztalhoz, hogy megfigyelhessem.

A nõ nem nézett rám. Egy fiatalembert várt, farmerban, vastag, fekete pulóverben, újsággal a hóna alatt.

Ránézett a kávézó faliórájára.

Nem bírtam levenni róla a szememet, ez láthatóan idegesítette õt, mert hívta a pincért, és kifizette a kávéját.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, vagyis inkább belökték az ajtó két szárnyát, mint a western filmekben, belépett egy fiatalember és megállt Florence-Garance asztalánál. Farmert és vastag, fekete pulóvert viselt, kész csoda, hogy nem volt rajta colt és sarkantyú. Szép, vállig érõ fekete haja és fekete szakálla volt. Végigmérte a jelenlévõket, többek közt engem is. Tisztán hallottam a beszélgetésüket.

A nõ:

– Marcel!

A férfi:

– Miért nem hívtál?

– Biztos félreértettem a telefonszámodat.

– Vársz valakit?

– Nem, senkit.

Pedig létezem, itt vagyok, engem várt, de szerencsére ezt rajtam kívül senki sem tudta, attól pedig nem kellett félni, hogy én elmondom.

Fõleg, hogy Marcel így szólt:

– Akkor megyünk?

– Igen.

A nõ felállt, majd mindketten elmentek.

A postaláda

Naponta kétszer megnézem a postaládámat. Délelõtt 11-kor és délután 5-kor. A postás általában korábban jön, reggel 9 és 11 között, mikor hogy, és délután 4 körül.

Mindig a lehetõ legkésõbb ellenõrzöm a postaládát, hogy bizonyos lehessek abban, hogy már jött a postás, különben az üres levélszekrény látványa hamis reményt keltene bennem, és azt gondolnám, hogy biztos nem járt még itt, így kénytelen lennék még egyszer megnézni.

Nyitottak már ki üres postaládát?

Minden bizonnyal. Ez bárkivel megesik. De maguknak tökéletesen mindegy, maguknak egyre megy, hogy üres-e vagy van benne valami, egy levél az anyósuktól, meghívó egy kiállításmegnyitóra, vagy egy képeslap, amit a barátaik küldtek a nyaralásból.

Nekem nincs anyósom, hogy lenne, mikor nincs is feleségem.

Nincsenek szüleim és testvéreim sem.

Vagy legalábbis nem tudok róla.

Egy árvaházban születtem. Persze nem ott születtem, de amióta az eszemet tudom, csak erre emlékszem.

Kezdetben természetesnek tartottam, azt hittem, hogy az élet ilyen, egy rakás gyerek, kisebbek, nagyobbak, többé-kevésbé rosszak, és néhány felnõtt, akik azért vannak ott, hogy megvédjenek minket a nagyobbaktól. Nem tudtam, hogy léteznek gyerekek másutt is, szülõkkel, apával, anyával, testvérekkel, családdal, ahogy mondják.

Késõbb találkoztam ilyen másik világból való gyerekekkel, akiknek voltak szüleik és testvéreik.

Ettõl fogva elképzeltem, hogy nekem is vannak szüleim – nyilván voltak, a gyereket nem a gólya hozza – és testvéreim, vagy legalábbis egy testvérem.

Minden reményemet a postaládába vetettem.

Vártam a csodát, egy levelet, olyasmit, hogy “Jacques, végre rád találtam. François vagyok,
a bátyád.”

Persze jobban örültem volna egy olyannak, hogy “Jacques, végre rád találtam. Anne-Marie vagyok, a húgod.”

De sem François, sem Anne-Marie nem találtak rám.

És én sem találtam rájuk.

Beértem volna egy levéllel anyámtól vagy apámtól is. Valószínûleg még élnek, elég fiatal vagyok. Bármelyikük írhatna nekem. Anyám mondjuk ezt:

“Kedves Jacques! Azt hallottam, jól megy a sorod. Büszke vagyok rád, hogy mindezt elérted. Én ugyanolyan nyomorban élek, mint mikor megszülettél. De boldog vagyok, hogy te jól élsz. Apád az oka annak, hogy nem tudtalak felnevelni, mert magamra hagyott, mikor várandós voltam veled, pedig minden vágyam az volt, hogy mindig melletted lehessek, és magamhoz ölelhesselek.

Megöregedtem, küldhetnél nekem egy kis pénzt, hiszen az anyád vagyok, és öregségemre nyomorban élek, mert senki sem akar már munkát adni egy vénasszonynak. Szeretõ anyád, aki sokszor gondol rád.”

Apám pedig ezt:

“Kedves fiam! Mindig is vágytam egy fiúra, büszke vagyok rád, mert jól boldogulsz az életben. Nem tudom, hogy sikerült mindezt elérned, mert én soha semmire nem jutottam, pedig egész életemben keményen dolgoztam, mint egy gályarab.

Mikor anyád elmondta, hogy a szíve alatt hord, beálltam dolgozni egy hajóra; kikötõkben és kocsmákban éltem, és ha arra gondoltam, hogy van valahol egy feleségem és egy fiam, elöntött a boldogtalanság, de nem vállalhattalak benneteket, mert keveset kerestem, és a pénzt italra költöttem, hogy borba fojtsam a bánatot, ami belül égetett, ha rátok gondoltam. Az alkoholtól és
a boldogtalanságtól legyengültem, és már senki nem ad nekem munkát a hajókon. Kikötõkben próbálok dolgozni, de nem találok túl sok munkát, megöregedtem. Ezért ha tudnál egy kis pénzt küldeni, a koromra való tekintettel, azt mindig nagy örömmel venném. Mindörökké szeretõ apád.”

Ilyen leveleket vártam, és mekkora örömmel siettem volna segítségükre, mekkora boldogsággal válaszoltam volna nekik.

De soha nem találtam egyetlen ilyen levelet sem a postaládámban. Egészen ma reggelig.

Ma reggel kaptam egy levelet. A város egyik legnagyobb vállakozójától jött. Egy nagyon ismert embertõl. Elõször azt hittem, hogy valami hivatalos levél, egy megbízás. Díszlettervezõ vagyok.
A levél azonban így kezdõdött:

“Fiam!

Fiatalkori botlás voltál az életemben.

De vállaltam érte a felelõsséget. Szép megélhetést biztosítottam anyádnak, felnevelhetett volna, anélkül, hogy dolgoznia kellett volna, de õ csak a pénzemet akarta, téged pedig árvaházba adott, hogy tovább folytathassa kicsapongó életét. (Úgy értesültem, hogy több, mint tíz éve meghalt.)

Társadalmi helyzetem miatt nem tudtalak magamhoz venni, mert már családos ember voltam.

Azonban szeretném ha tudnád, hogy soha nem feledkeztem meg rólad, és kerülõutakon bár, de mindig gondodat viseltem. (Taníttatásod költségeit, és a képzõmûvészeti fõiskolai ösztöndíjadat én fizettem).

Elismerem, hogy magadtól is nagyon jól boldogultál, és ehhez gratulálok neked. Tõlem örökölhetted ezt, mert egykor én is a semmirõl indultam.

Sajnos nincs másik fiam. Csak lányaim vannak, a vejeim pedig mihaszna alakok.

Életem alkonyához értem, és már nem érdekel az emberek véleménye. Úgy döntöttem, hogy átadom neked üzleti ügyeim vezetését, mert elfáradtam, és pihenésre vágyom.

Ezért kérlek, gyere el az irodámban, a fejlécen található címre, május 2-án 15 órakor.

Apád.”

Aláírás.

Ezt a levelet kaptam apámtól harminc év várakozás után.

Meg van róla gyõzõdve, hogy május 2-án 15 órakor örömtõl ragyogva megjelenek az irodájában.

Még tíz nap van május másodikáig.

Este a reptéren ülök, és az indiai járatra várok.

Miért India?

Bárhová elmennék, csak “apám” ne találjon rám.

FORDÍTOTTA HAAS LÍDIA

A novellák a C’égal (Ed. du Seuil, 2005) című kötetben jelentek meg.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.