Két középosztály egy országban

“Vannak a középosztálynak rétegei, melyek számára a parlamenti kormányzat előnyös, és vannak rétegei, melyek az autoritativ kormányzástól várják sorsuk jobbra fordulását, illetve biztonságosabb megalapozását. Itt fontos a középosztály tagjainak egymás közt folytatott versenye, melyet – termelésbeli szerepüket nézve – elsősorban politikai téren folytatnak egymás ellen. De a középosztály fogalmából következik, hogy önálló politikát nem folytathat. Politikája – akár jobbra, akár balra – csak a tőke és a munka harcának függvénye lehet.”

(József Attila: A középosztály és a vajúdó világ. 1935¹)

ELSŐ RÉSZ

Megint eljött a rendszerválasztás ideje Magyarországon. Magyarország ugyanis négyévente rendszert választ magának, és két választás közben is egyfolytában a rendszerválasztás lázában él. Pontosabban nem is Magyarország választ rendszert, hanem az egymással hadban álló magyar középosztályok maguknak Magyarországot. Egyetlen választással kettéválasztják az országot, és átkelnek rajta. Négy évre övék az ország, övék a hatalom. Aztán cserélnek. Nem szívesen, persze. De ahol váltógazdaság van, ott váltógazdaság van.

A magyar középosztályok, azóta, hogy ketten vannak, ötödízben állítják választás elé az országot. Rendszerválasztás elé: mondd, te kit választanál? Melyik középosztályt? Az igazit, amely gyõzelemrõl gyõzelemre visz, avagy a hamisat, amely szakadékból még mélyebb szakadékba ránt? Melyik rendszert? A “magyar rendszert”, amely ápol és eltakar, avagy az “idegen rendszert”, amely fölhoz e síri világból, föl, föl, Európáig, s még tovább! Szegény Magyarország azt se tudja néha, melyik rendszer kedvesebb neki, melyik után kapjon, melyiket szorítsa hõ kebelére.

Két rendszer egy országban

Ki mint választ, olyan rendszerben él. Magyarországon a középosztályok választanak. A választás nem pártok, hanem rendszerek között történik: hatalmi-gazdasági berendezkedések, irányítási rendszerek, osztogatási és fosztogatási szisztémák között választ, aki elmegy, s az is, aki nem megy el szavazni. Sokan csak azért mennek el, hogy ne kelljen nekik ebben vagy abban a rendszerben élniük. Legszívesebben olyan országban élnének persze, amelyben nincs négyévente rendszerválasztás, csak választási rendszer van, amelyben nem a pártok és pártállamok választanak választópolgáraik között, hanem az állampolgárok választanak a demokratikus akaratképzés rendje és módja szerint pártok és politikusok között, hogy képviseljék õket, érdekükben és a lehetõ legjobban kormányozzák az országot.

Egy ilyen mesebeli országban sokan talán el sem mennének szavazni. Minek, ha egyszer szavazatukkal nem a fennálló rendszert kell megvédelmezniük, mert hisz szavazatokkal a rendszert megdönteni sem lehet. Ez a rendszer ugyanis nem rajtuk kívül áll, hanem bennük és általuk áll fenn, egyszóval az övék. Csakhogy a magyar állampolgárok nem ilyen országban élnek, úgyhogy el kell menniük szavazni. Ha-még-egyszer-azt- üzeni. Mindegy ki – valaki. És azt üzeni. Jobbról is, balról is. Egyik középosztály is, másik is: “veszélyben a rendszer!” Csak az egyik a rendszert “hazának” és “nemzetnek”, a másik meg “demokráciának” és “szabadságnak” mondja. Tehát el kell menni. Mármint szavazni. Bármennyire rühellnek elmenni, még jobban rühellnék, ha a másik rendszerben kellene élniük. Az ilyen szavazók egyik rendszer mellett sem teszik le a voksukat, de a kettõ közül az egyiket mindennél rosszabbnak tartják. Tulajdonképpen ez ellen a rendszer ellen szavaznak. Az ellenszavazatokat persze a másik rendszer könyveli el bevételként, gyakran épp ezekkel a szavazatokkal gyõz vagy tud fennmaradni.

Magyarországon ez idõ szerint egyik középosztály sem akar a másik rendszerében élni, azt, pedig, hogy ugyanazon a rendszeren belül kellene és lehetne élniük, egymás mellett, egymással versengve, vetélkedve, szövetkezve, együttmûködve, úgy tûnik föl nekik, mintha a tüzet meg a vizet szólítanák fel közös érdekük belátására és értelmes kooperációra. Így hát amíg riválisuk, vagyis az “ellenség” van hatalmon, õk kivonulnak az utálatos, gyûlöletes, elviselhetetlen rendszerbõl, begubóznak magánéletükbe vagy elsáncolják magukat a gazdaság, a kultúra harci terepén, esetleg ellenrendszert próbálnak kiépíteni, vagy benn maradva a rendszerben az államgépezet apró fogaskerekeinek szerepében húzzák meg magukat, és belülrõl igyekeznek bomlasztani a fennállót, mindegyre csak a nagy visszatérésrõl és a még nagyobb leszámolásról ábrándozva.

Hozzáadott középosztály

Ma két rivális középosztály (két – genezisét, társadalmi helyzetét, tõkéjének nagyságát és összetételét, érdekeit és államhoz kötõdését tekintve – elkülönülõ és többé-kevésbé élesen szembenálló középosztályi konglomerátum) van Magyarországon. Mint mondtam: rendszert õk választanak maguknak, és õk igyekeznek rákényszeríteni egymásra, illetve az egész társadalomra. Az egyiket létezõ középosztálynak, a másikat teremtett középosztálynak nevezem, bárha persze utóbbit sem a semmibõl teremtették, hanem a létezõ középosztályból. Az egyik volt, a másik lett. Az egyik adatott, a másikat hozzáadták. Hozzáadott középosztálynak vagy – ha politikai keletkezéstörténetét és ideologikus küldetés-mániáját is figyelembe vesszük – kiválasztott középosztálynak is nevezhetnénk. Ezt a középosztályt az állam adta hozzá a másikhoz. Ahogy nagy pofonhoz a fal adja a másikat.

Az ellenrendszert kiépítõ állam (1998–2002 között) azért csinált egy középosztályból kettõt, hogy neki is legyen középosztálya, ne csak a középosztálynak állama. A hozzáadott középosztályt elsõdlegesen a létezõ középosztály letöredezõ peremcsoportjaiból, a történelmi rendszerváltás veszteseibõl és új feltörekvõibõl azok a – kulturális, gazdasági és politikai tõkepozícióikat tekintve az alsó középosztályba tartozó – politikai vállalkozók hozták létre, akiknek pártja “kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” ígért 1998-ban. Pontosan ezt ígérik ma is: a 2002-ben választással megdöntött régi rendszer – saját rendszerük és vele együtt saját kiválasztott középosztályuk hatalmának – visszaállítását. Magyarán: restaurációt. Restaurációt politikában, restaurációt gazdaságban, restaurációt kultúrában. A rendszert bevezetik, a rendszert megdöntik, a rendszert restaurálják. De a rendszer – a demokratikus rendszer! – ezt nem sze-re-ti.

Az egyik középosztályi konglomerátum a Kádár-korszakból jön, hosszú évtizedek ellentmondásos politikai és gazdasági folyamatai formálták olyanná, amilyenné, s tették a nem-választható rendszerváltás, vagyis az 1989–1991 között lezajlott kiegyezéses társadalmi rendszerválasztás döntõ tényezõjévé. A másik – az elõbbinél némiképp homogénebb – középosztály-konglomerátumot a kormányzati hatalomra jutott és a nem-választható rendszeren belüli rendszerváltással próbálkozó Fidesz hozta létre saját – 1993-ban választott – új politikai képének hasonlatosságára. Nem a semmibõl, hanem a létezõ középosztály relatív és abszolút, magukat annak képzelõ vagy tényleges veszteseibõl és elégedetleneibõl; a szerény kapcsolati és kulturális tõkével rendelkezõ vidéki középosztályi csoportokból; a piaci versenyben és az állami forrásokért folytatott harcban rendszeresen alulmaradókból; a gyöngébb vagy ingatag kulturális, gazdasági és politikai tõkepozíciójukat az – etnikailag, s olykor fajilag is színezett – vallási-kulturális leszármazás tõkésítésével kompenzálókból; a szorongó, hisztériára hajlamos kis egzisztenciákból; a karriervágyó, erkölcsi skrupulusukat nem ismerõ feltörekvõkbõl, a képzési-mûveltségi tõke tehetséges és kevésbé tehetséges elsõgenerációs képviselõibõl. Ebben az államilag létrehozott és fenntartott, politikai és kulturális öntudatra rázott (vagyis tõkepozíciójának gyöngeségét “a nemzetet végromlásba döntõk aknamunkájának következményeként”, a “magyarságot fenyegetõ végveszélyként” felismerõ és e gyöngeség politikai erõvel és erõszakkal történõ kiegyenlítését nemzeti elhivatottságként beállító), érzelmileg permanensen mozgósított “kettes számú” középosztályban próbált a Fidesz 1998 után – korszakosnak képzelt, akart és remélt uralma számára – masszív társadalmi bázist teremteni.

Kemény demokrácia – puha demokrácia

A kettõsség azonban, ha látensen is, kezdettõl fogva létezik, a Fidesz 1998 után csak markáns politikai és kulturális formát adott neki, és a végletekig kiélezte. A választási csata ebben az értelemben Magyarországon úgyszólván a rendszerváltás kezdete óta újra meg újra nem politikai tömörülések, hanem két középosztály megütközése (bár 1994-ig a középosztályi csoportok egy része “szabad politikai vegyértéket” képviselt, és ide- oda vándorolt a politikai jobboldal és baloldal között, ahogyan maguk a pártok is ide-oda csúszkáltak a politikai mezõn), maga a választás pedig rendszerek és nem pártok választása volt. Végsõ soron mindig az dõlt el, melyik középosztály uralkodjon. A sokat emlegetett “hideg polgárháború” ezeknek az ezer szállal az államba kapaszkodó-csimpaszkodó középosztályi formációknak az egzisztenciális élet-halál harca egymás ellen, amelyben a politikai gyõztes választási gyõzelmét saját rendszer kiépítésével próbálja konszolidálni.

A kiválasztott középosztály rendszerét kemény demokráciának nevezem. Ebben az erõsen újraközpontosító, a hatalmi ágak liberális szétválasztásával, a jogállamisággal szembehelyezkedõ, “nemzeti” és “keresztény” drapériákba burkolt etatista rendszerben a demokratikus intézmények használati módja illiberális, nem-demokratikus, gyakran paternalista és autokratikus, a benne megképzõdött hatalom pedig elvileg leválthatatlan. Esetleges leváltásának ténye ezen mit sem változtat, hiszen letéteményesei számára a hatalomtól való megfosztatás természetellenes: nem kevesebben szavaztak ránk, hanem erõszakkal és fondorlattal megdöntötték a törvényes kormányt, amelyet egyedül illet meg a hatalom ebben az országban. Ergo: az új hatalom illegitim. A leválthatatlan hatalom egészen prózai választási vereségét is hátba döfésként, összeesküvésként, puccsként, országvesztõk árulásaként, nemzeti katasztrófaként vizionálja, ami tartós társadalmi hisztériák kialakulásához, az utcai politizálás eszkalálódásához, az antiparlamentarizmus érzületének erõsödéséhez, társadalmi dezintegrálódáshoz, végsõ esetben pedig a hatalomváltás puccsista technológiáinak elfogadásához és bevetéséhez is vezethet.

A létezõ középosztály rendszerét nevezem puha demokráciának. Ebben a rendszerben a demokrácia használati módja inkább a “keménységrõl”, “erõrõl”, “megfélemlítésrõl” való lemondás értelmében, tehát negatív értelemben mondható liberálisnak és demokratikusnak, a benne megképzõdött hatalom elvileg leváltható (gyakorlói e tekintetben is “puhák”, könnyen beletörõdnek a szavazási végeredménybe, sem a választások, sem az új kormány legitimitását nem kérdõjelezik meg, nem szerveznek ellenkormányt, ellentársadalmat, ellenparlamentet). Persze, mivel a “puha” a “keménnyel”, a “leváltható” a “leválthatatlan hatalommal” áll szemben, mindazok, akik nem vágynak az állam áldást és büntetést osztó atyai kezének biztonságára, akiknek nem tetszik a rendszer, mármint az adminisztratív állam bürokratikus és ideokratikus túlterjeszkedése és behatolása a magánéletbe és a civilszférába, nos, mindazok nem tehetnek egyebet, mint hogy mindent megtesznek a puha demokrácia, a “langyos rendszer” fennmaradásáért.

Ha egyszer a szabadság, a demokrácia van végveszélyben (ahogyan a másik oldalon meg a nemzet), akkor nem megengedhetõ, hogy azok kerüljenek hatalomra, akik a demokráciának még ezt a mai negatív – inkább az autoritárius rend hiányaként, semmint a szabadság rendjeként leírható – rendszerét is visszavonják. Csakhogy ez esetben a demokráciát szavatoló hatalom válik leválthatatlanná, azaz szükségképpen antidemokratikussá. A szabály ugyanis az, hogy az elvileg leválthatatlan, tehát autoritárius hatalommal szemben megjelenõ elvileg leváltható hatalom is elõbb-utóbb szükségképpen leválthatatlanná válik, az ilyen hatalom összes ismérvével és hosszabb távon elkerülhetetlen bukásának összes következményével. Ez a magyar demokrácia számára a 22-es csapdája. Azért alakulhatott ki, mert Magyarországon a szabadságnak nem a társadalom, hanem a hatalom lett a letéteményese, mert a demokrácia – legalábbis döntõen –, nem alulról, hanem felülrõl jött és jön, és biztosítéka is “odafönn” maradt. A magyar társadalom, bármily lehangoló is ez, s bármennyire igaz, hogy túlnyomó többsége egyáltalán nem szeretne megint diktatúrában vagy valamilyen autoritárius rendszerben élni, saját erõbõl még ma sem lenne képes megvédeni a parlamentáris demokrácia rendszerét, amelynek keretében tizenöt éve egyfolytában a kettéhasított és szembeállított magyar középosztályok hideg polgárháborúja és ciklikus rendszerváltása zajlik.

Ilyen körülmények között a parlamentáris demokrácia nem annyira a társadalom integrációjának, mint inkább dezintegrációjának, a politikai közösség szétforgácsolódásának és a gazdaság destabilizálódásának intézményi és szervezeti kerete lesz. Ebbõl természetesen nem az következik, hogy akkor legfõbb ideje fölszámolni a demokráciát, hanem az, hogy legfõbb ideje fölszámolni a rivális középosztályok permanens “hideg polgárháborúját” az államban az állam uralásáért és az állami források gátlástalan kisajátításáért. Magyarán: le kell fejteni a szóban forgó, “rendszer-alkotó” középosztályokat az államról (és bizonyos értelemben a társadalomról is). Itt az idõ, most vagy soha. Ezek szerint soha. Mert éppen az a társadalmi és politikai erõ hiányzik, amely a demokratikus rendszer társadalmasításával, a középosztályi és más társadalmi érdekek politikai integrációjával képes volna végrehajtani ezt. Ilyen politikai erõnek – pártokban és pártokon túl – egyelõre halovány körvonalai sem igen látszanak. A középosztályok hideg polgárháborúja javában tart, és valószínûleg nem is fog véget érni mindaddig, amígvagy egyik középosztály nem kebelezi be a másikat, vagy valamilyen új kiegyezés keretében (paktum, nagykoalíció stb.) nem kötnek “osztálybékét”. De mind a társadalmat szétziláló, a demokratikus berendezkedést veszélyeztetõ “hideg polgárháború” folytatódásának, mind a társadalom feje fölött megkötött “osztálybéke”, “új kiegyezés” nyomán elõálló társadalmi integrációnak a következményei a magyar demokráciára nézve lehangolóak, még ha a rossz békét többre becsüljük is apermanens háborúnál.

Magyarországon nem valamiféle kétpártrendszer, hanem a parlamentáris egypártrendszer (vagy még pontosabban: a parlamentáris nem-pártrendszer) kialakulása a legnagyobb veszély, amelyben formálisan természetesen nem szûnnek meg a pártok, csak éppen az uralmi rendszer változatlan, egyfolytában ugyanaz a középosztályi formáció van hatalmon. Mindez persze világosan mutatja a demokratikus intézmények társadalmi beágyazottságának és elfogadottságának mértékét. (A szóban forgó háborút a magyar társadalom legalább felének meglehetõs közönye kíséri, még a lecsúszóban lévõ alsó középosztályból is legfeljebb 5–10%-ra tehetõ azok aránya, akiket kampányígéretekkel vagy kampányriogatásokkal mobilizálni lehet egyik vagy másik középosztály mellett).

Két rendszer, és akiknek egyik sem kell

Így vagy úgy, Magyarország a parlamentáris demokrácia rendje és módja szerint idén fog ötödízben rendszert választani magának, azaz idén méri össze ötödízben tõkeerejét a két rivális középosztály. Tulajdonképpeni kormányváltásra mind ez idáig csak egyszer került sor, 2004 õszén, amikor valóban csak a kormány cserélõdött, a rendszer maradt. Ebben a váltásban azonban természetszerûleg csak az egyik középosztály vett részt, a kormányváltás pedig éppen arra futott ki, hogy a válság felé sodródó puha demokráciát – a rendszert – megmentsék, és visszaszerezzék a választási gyõzelem tovatûnni látszó esélyét a 2006-os választásokra, ami sikerült is.

Mivel a magyar társadalom középosztályok alatti nagy, szociálisan és kulturálisan kevéssé artikulálódott és artikulált tömbjét vagy eleve meg sem érinti a politikai viharok szele, vagy – ha megérinti – többé-kevésbé tudatában van, hogy jól nem választhat, hiszen sorsát közvetlenül nem érintõ, életvilágától végtelen távolságban lebegõ középosztályok, középosztályi rendszerek és érdekek között választhat csupán, ami – mi tagadás – nem hozza túlzott izgalomba, s minden bizonnyal el sem megy szavazni (a választási részvétel 2006-ban a legjobb esetben is épp csak elérheti az 50–55%-ot, igazi meglepetés lenne, ha ezt jelentõsen meghaladná). A biztos középosztályi szavazótáborok (a választásra jogosultak nagyjából 25– 25%-a) mögé ennek a másik, láthatatlan, “víz alatti” Magyarországnak legfeljebb 5–10%-a sorakoztatható fel félelmeinek, reményeinek, vágyainak felkeltésével a mediatizált tömegkultúra piacán bevált marketing-fogásokkal. Igaz, mivel a két ellenérdekû, egzisztenciális élet-harcban álló középosztály ereje csaknem egyenlõ, könnyen meglehet, hogy a választások kimenetelét épp ennek a 5–10%-os szavazórétegnek a mobilizálhatósága fogja eldönteni, attól függõen, hogy a választási kampány finisében melyik középosztályi pártnak sikerül több százalékot kiolvasztani az alattuk elterülõ hatalmas, ám a középosztályi célokkal szemben jegesen közönyös választói tömbbõl.

Egészen vázlatosan – legalábbis e sorok írójának meglátása szerint – így áll a helyzet ma, a 2006. évi parlamenti választások küszöbén. De miért áll így, s nem másként? Miért ezek az erõk és miért így sorakoznak fel egymással szemben? Hogyan és miért lett az “egy középosztályból” kettõ, és miért indított háborút egyik a másik ellen? Vajon nem a történelmi rendszerváltás “kiegyezéses” magyar módjában benne rejlõ elkerülhetetlen társadalmi végzet volt ennek az országrontó, társadalmat mérgezõ, áldatlan belháborúnak a kifejlése? Ahogyan az már jó másfél évszázada Magyarországon újra meg újra bekövetkezik: a tranzigenciák politikájának látszó hamis kiegyezés gyümölcseinek (társadalmi béke, gazdasági elõnyszerzés, kulturális prosperálás) csodálatos íze hosszabb távon mind fanyarabbá, majd keserûbbé válik, míg csak a viszonylagos nyereségbõl nem lesz abszolút veszteség, a felemelkedésbõl teljes lecsúszás, a helyzeti elõnybõl sor végére kerülés, a viszonylag legjobból abszolút rossz, s be nem következik a társadalmi katasztrófa? Véget érhet-e, és ha igen, mi módon a magyar középosztályoknak az állam meghódításáért és kizárólagos birtoklásáért egymás ellen indított háborúja, amelynek biztos és állandó vesztese csakugyan az ország, de a háborúskodó felek is elkerülhetetlenül azok lesznek (ha ugyan nem máris azok), akár legyõzik ellenfelüket, akár vereséget szenvednek tõle?

Az örökletes tudás-tõke és az iskolai-mûveltségi tõke konfliktusa

Nincs ádázabb és szellemesebb kritikusa a politikai tõke elsõ és különösen másodgenerációs birtokosainak, privilégiumaiknak, mint az iskolai-mûveltségi tőkeelsõgenerációs letéteményesi: ők képesek leginkább a nómenklatúra ellen fordítani a nómenklatúra legitimitás-igényének alapjául szolgáló, fennen hirdetett egalitárius vagy meritokratikus elveket.²

Hitük szerint azért, hogy érvényt szerezzenek azoknak, ténylegesen pedig azért, hogy új legitimitás-igényt jelenthessenek be, és a nómenklatúra helyére léphessenek. Vagy így, vagy úgy, hogy maguk alkotnak új nómenklatúrát.

Ha a fennálló rendszer kikezdhetetlennek látszik, készek a régi nómenklatúra utánpótlásává válni: “új”, “jobb”, “igazságosabb”, “demokratikusabb”, “nemzetibb” nómenklatúraként fellépve – a hatalmi viszonyok érintetlenül hagyásával – leváltani a “rossz”, “nemzetietlen”, “korrumpálódott”, “kompromittálódott” régit. Ha pedig a rendszer már összeomlóban van, tehát az ellene fordulás kockázata csekély, készek eljátszani a “rendszer sírásóinak” vagy “megdöntõinek” könyörtelen, ám annál megnyerõbb szerepét, hogy új elveken alkossák meg saját rendszerüket, avagy saját képükre és hasonlatosságukra teremtsék újra a régit.

Hatalomellenességük addig tart, amíg nem kerültek hatalomra. Az iskolai-mûveltségi tõke elsõgenerációsainak legfõbb törekvése – akár kezdettõl fogva tudatában vannak ennek, akár késõbb világosodik meg elõttük, akár ilyen-olyan küldetések ideológiai leplében jelenik meg, akár leplezetlenül –, a lentrõl fölkerülés, ingatag kulturális tõkepozíciójuk örökletessé változtatása, a saját maguk által felhalmozott kulturális tõke politikai és gazdasági tõkévé transzformálása és megsokszorozása, a kínálkozó politikai helyzet kihasználásával, avagy – ha van hozzá erejük és eszük – ilyen helyzet kikényszerítésével. Egyszóval: rendszerváltással vagy rendszerváltás nélkül. Ahogy lehet.

A késõbbi Fideszben és a Fidesz körüli politikai-kulturális erõtérben a ’80-as évek közepén- végén gyülekezõ értelmiségi fiatalok túlnyomórészt az “iskolai-mûveltségi tõke” elsõgenerációs birtokosai voltak, s már csak ezért is – tehát nem csupán a fiatal korosztályok természetes vitalitása folytán, hanem a feltörekvõkre, tehetségesekre és akarnokokra egyaránt jellemzõ dinamizmusból és konfrontációs kedvbõl következõleg is – õk voltak a legengesztelhetetlenebbek, a legtürelmetlenebbek, a leginkább készek arra, hogy fellázadjanak a politikai tõke birtokosainak privilégiumai ellen. Mint ismeretes, ebben vélte fölfedezni a szovjet típusú társadalmak saját talajáról kifejlõdött alapkonfliktus lényegét a nagy kelet-európai rendszerváltás elõestéjén Pierre Bourdieu.³ Ám hasonlóképpen és szükségképpen ellenszenvvel, gyanakvással, irigységgel, tekintettek más régi és új középosztályi társadalmi csoportokra is, akik a kulturális tõke örökletes birtokosaiként náluk lényegesen jobb pozíciót foglaltak el a társadalmi térben, és a feltörekvõk útjában álltak. A kulturális tõke nagysága tekintetében (fõként a kapott tudás sikeres alkalmazásához szükséges készségek és tehetségek kifejlesztése terén, a tõkekihelyezés lehetõségeiben, nyelvismeretben, kapcsolati háttérben stb. stb.) és az élni- tudásban az elsõgenerációsok soha nem vehetik fel a versenyt az örökletes tõke tulajdonosaival, viszont a kulturális tõke összetételének korszerûsége tekintetében, a kockázati készségben, a skrupulusokat, lacafacázást nem ismerõ döntéskészségben, dinamizmusban, élni-akarásban, vitális erõben általában megelõzik õket.

A be- és felérkezettek azon vannak, hogy kivívott vagy örökölt fölényüket, erõs kulturális tõkepozíciójukat és a rendszert, amely biztosítja ennek újratermelését, megõrizzék, s ennek érdekében kerüljék a feleslegesnek látszó kockázatokat, konfrontációkat, konfliktusokat. Ennek megfelelõen attitûdjük általában defenzívnek tûnik. A be- és fölérkezetteknek nem sietõs a “játszmák” (vagy a döntõnek ígérkezõ játszma) megnyerése, mivel eleve nyertes pozícióban és folyamatos nyerésben vannak. Legtöbbször nem is a játszma mielõbbi megnyerésére törekednek, hanem idõnyerésre játszanak, addig halogatják a lépést, a visszacsapást, a konfrontációt, míg a nyerésre álló vagy kockáztatni kész ellenfél ereje el nem szivárog, a számára kedvezõ pillanat el nem múlik, híveinek és aktivistáinak tábora meg nem csappan, avagy: míg türelmetlenné nem válik, el nem veszti a fejét, nem kezd összevissza lépni, s hibát hibára halmozva, nem veri meg magamagát. Természetesen egy-egy konkrét játszmában konkrét személyek – mondjuk, lobbanékony természetük okán, vagy mert rosszul ismerték fel a helyzetet, netán eleve tehetségtelen játékosok – mindig követhetnek el hibákat, de a nagy biztonságot adó örökletes kulturális tõke birtokosai – tipikusan legalábbis – csak végsõ szorultságukban szánják rá magukat támadásra és nyílt konfrontálódásra, mondjuk, egy megelõzõ csapásra vagy az azonnali nagy erejû – tehát kétszeresen is váratlan – visszacsapásra. Kétségtelen persze, hogy az örökletes kulturális tõke birtoklásából fakadó és tipikusnak mondható karaktervonások – a nyugalom, a magabiztosság, a kivárásra játszó türelem, a döntéshalogató, idõhúzó, kockázat- és konfrontációkerülõ attitûd – a status quo esetleges megrendülése, összeomlása, heveny válságok esetén elõnybõl hátránnyá válhatnak: lelki összeroppanáshoz, defetizmushoz vezethetnek, ami általában a hatalmi pozíció védekezés nélküli feladásával, megfutamodással vagy gyors kivonulással, az örökletes kulturális tõke kimentésével, esetleg más területekre való áthelyezésével érhet dicstelen véget.

A rendszerváltás egy pillanatra, jóllehet kezdettõl fogva nyilvánvalóan nem alkut nem ismerõ kérlelhetetlenek forradalmi áttöréseként valósult meg, hanem tárgyalásos-egyezményes alkufolyamatban, fokozatos és békés átmenetként, mégis azt a hitet ültette el a képzési-mûveltségi tõke elsõgenerációs birtokosaiban, hogy számukra megváltozott a tét: már nem a régi középosztályokba való bekerülés és felkerülés, hanem a régi középosztályok teljes leváltása, részleges kooptálása és új középosztály megalkotása van napirenden. Ebben a hitükben azonban csalatkozniuk kellett. Az 1980-as évek végére összeállt és meglehetõsen vegyes összetételû Kádár-kori középosztály minden téren és minden tõkefajtát tekintve sokkal erõsebb volt, mint a dinamikusan feltörekvõ elsõgenerációsok és – szociológiailag nézve a történteket – szinte arra volt ítélve, hogy az egyezményes rendszerváltásnak nyertese – de legalábbis ne vesztese – legyen.

A politikai tõkét birtokoló, a közjavakat és szolgáltatásokat magántulajdonaként kezelõ, a kollektív forrásokat patrimóniummá változtató és átörökítõ Kádár-kori középosztály ugyanis a ’80-as évek végén már nem volt azonos a pártállami nómenklatúrával. Egyrészt, mert az 1945–1956 között forradalmi-ellenforradalmi úton hatalomra került elsõgenerációsok ekkorra már politikai tõkéjüket kapcsolati és kulturális tõke formájában sikeresen átörökítették leszármazottaikra, vagyis a nómenklatúra-középosztály új, fiatal generációkkal bõvült (a nagyrészt elsõgenerációs politikai tõkebirtokosokból álló nómenklatúra gyermekei és unokái az örökletes tõke birtokában általában nem politikai, hanem különféle – a politikánál sokkal jövedelmezõbb, biztosabb és univerzálisan konvertálható szaktudást kívánó – kulturális, kereskedelmi, diplomáciai, esetleg tudományos pályákra mentek). Másrészt azért nem volt azonos a kádárkori középosztály a nómenklatúrával, mert a konszolidáció idõszakától kezdõdõen folyamatosan kooptálta a korábban “deklasszált” középosztály különféle szakmai, iskolai-mûveltségi csoportjait (mindenekelõtt a régi “úri középosztály” és a “módos parasztság”, de a nagyvárosi polgárság körébõl is), és egyre nagyobb teret engedett a politikai tõke – formálisan elismert vagy informálisan eltûrt – magántulajdonná, pénztõkévé való transzformálásának.

Épp ezért ama kerekasztalt az egyezményes rendszerváltás nyitányakor nem forradalmi hangoltságú elsõgenerációsok, “lentrõl jöttek”, hanem a rendszerváltásban mélységesen érdekelt, bár nem azonos súlycsoportba tartozó rivális magyar középosztályok ülték körül a magyar társadalom (nép, nemzet) önmagukat felhatalmazó képviselõiként, nem kaptak viszont helyet a magyar társadalom más – politikai tõkével és kulturális tõkével egyáltalán nem (nincstelenek, alsó középosztálytól lefelé) vagy csak “fekete tõkével” (második gazdaság, alvilág, fekete munka, maszekolás stb.) rendelkezõ képviselõi.

A Fideszesek az 1980–1990-es évek fordulóján nemcsak generációsan, de – és mindenekelõtt – az iskolai-mûveltségi tõke elsõgenerációs birtokosaiként a régi-új középosztállyal háromféleképpen is szembetalálták magukat a társadalmi tér egész kialakult és a politikai erõviszonyokban csak leképzõdõ rendszerében:

1) a politikai tõke legitimitásukat vesztett letéteményeseinek és jelentõs kulturális (részben mûveltségi, részben kapcsolati) tõkét felhalmozó örököseinek képében, akik képesek voltak pozicionális elõnyük kihasználására, tõkéik hatékony mûködtetésére és ügyes konvertáltására a rendszerváltás idõszakában;

2) a régi – magánvagyonától jórészt, politikai tõkéjétõl teljesen megfosztott, kulturális tõkéjének, presztízs-tõkéjének értékébõl jelentõsen veszített – többé-kevésbé az államszocialista establishmentbe inkorporálódott “úri középosztály” idõsebb és közép-nemzedékének képében;

3) végezetül a kulturális tõke örökletes birtokosaival, azzal a középnemzedékkel, amely az államszocializmus politikai tõkéjének nem volt közvetlen birtokosa, de örökletes kulturális tõkéje jórészt innen származott, ugyanakkor jelentõs saját politikai tõkét is felhalmozott az ellenzéki mozgolódásokban, és ezért mind a politikai, mind a gazdasági, illetve kulturális versengésben rendkívül komoly versenytársnak és ellenfélnek bizonyult az elsõgenerációs képzési-mûveltségi tõke feltörekvõi számára.

Elõtörténet: a politikai tõke eredeti felhalmozása

A nem saját munkával szerzett, azaz beleszületés révén örökölt kulturális tõkének ezek az – elsõgenerációsok által titokban gyûlölt-irigyelt, nyilvánosan hatalombitorlással vádolt – képviselõi, akik ellen az alig palástolt kisebbrendûségi érzés hol szublimált, hol nyílt agresszióval fordul, Magyarországon döntõen két nagy középosztályi csoportból kerültek ki: az egyik a javarészt dzsentri eredetû, a kasztosodott magyar társadalom leginkább államhoz kötõdõ középosztályi képzõdménye, az úgynevezett “úri”, majd “keresztény úri középosztály” volt, amely – különösen a régi magyar állam 1945-ös összeomlását, az “úri kaszt” politikai trónfosztását, majd a kitelepítéseket és az általános deklasszálódást követõen – számos megpróbáltatáson ment keresztül, a fizikai túlélésben mégis a magyar társadalom bajnokának számít; a másik, eleve kevésbé számos, és a fizikai túlélésben relatíve legsikertelenebb, létszámában jelentõsen megcsappant középosztályi csoportot a birodalmi eredetû, nagyrészt asszimilált zsidó és német származású magyar “kulturbürgertum”, a fõvárosi nagypolgárság, a kozmopolita hangoltságú polgári értelmiség és ennek leszármazottai alkotják.⁴

A felszínen csupán habituálisnak, merõben életrajzinak, járulékosnak látszó ellentét a kulturális tõke – mondjuk talán így – birtokon belüli és kívüli csoportjai között (úgy is fogalmazhatnánk: az eredeti kulturális tõkefelhalmozást befejezõk és az épp csak elkezdõk között) már akkor világosan felszínre került, amikor rendszerváltásnak még híre-hamva sem volt, és a fennálló rendszerrel való politikai szembenállás közös nevezõre hozta a meglehetõsen eltérõ eredetû, de a rendszer átalakításában vagy megdöntésében egyformán érdekelt örökletes és elsõgenerációs kulturális tõketulajdonosok különféle csoportjait. Kulturális tõkepozíciójuk, “honnan jövetelük” és “hová tartásuk” ugyanis mind céljaikat, mind politikai magatartásukat alapvetõen meghatározta, és már ekkor szembeállította õket, noha a rendszerváltás hajnalán egy pillanatra az a látszat keletkezhetett, mintha a magát “demokratikus ellenzékként” azonosító, zömmel az örökletes kulturális tõke birtokosaiból álló értelmiségi csoport és a Bibó Kollégium körül kikristályosodó fiatal, zömmel az iskolai-mûveltségi tõke elsõgenerációsaiból összetevõdõ értelmiségi csoport között afféle “mester–tanítvány”, szellemi vagy politikai “szülõ–gyermek” viszony lenne.

Ez a látszat megtévesztõ volt, de annyiban mégsem volt egészen látszat, hogy a két csoport között csakugyan létezett egyfajta “tudástõke-áramlás”, tanítási–tanulási viszony, az örökletes tõkével rendelkezõk részérõl egyfajta jóindulat és készség tapasztalati és szakmai tudás-tõkéjük megosztására, az elsõgenerációsok részérõl pedig készség a tanulásra és átvételre. (Mint ismeretes, ebben a tudástõke-átadásban még a kapcsolati tõke részleges megosztása is belefért ekkoriban.) A “fideszes” elsõgenerációsok iskolai-mûveltségi tõkéje e képzési-tanulási folyamatban kétségkívül gyarapodott valamelyest, de elsõgenerációs tõkepozíciójuk ettõl mit sem változott, maradtak, ahol voltak. (A tanulással szerzett kulturális tõke legfeljebb a leszármazottakban válhat örökletes tõkévé, amelyet az egyén mintegy készen kap, ahhoz hasonló módon, ahogyan az anyanyelvét “kapja”, illetve sajátítja el. Jórészt éppen a nyelvhasználatban örökítõdik tovább a kulturális tõke, hiszen senki sem az elvont, általában vett anyanyelvbe “születik bele”, hanem az adott társadalmi csoport által beszélt, annak teljes kulturális tõkéjét hordozó-közvetítõ anyanyelvbe.)

Ugyanakkor az “elsõgenerációsoknak” a politikai tõkéjük nem (vagy csak elenyészõ mértékben) gyarapodott a tanulási folyamatban, mivel a “tanítók” vagy “mesterek” a rendszerváltáskor úgy döntöttek, hogy azt a politikai tõkét, amelyet – kétségkívül áldozatos munkával, lemondással, szinte már egyfajta protestáns aszkézissel – maguk halmoztak föl a megelõzõ másfél évtized ellenzéki mozgolódásaiban, maguk fogják befektetni és kamatoztatni – a haza javára, a maguk hasznára. Magyarán: nem engedték át a fiatalabb nemzedéknek a liberális – akkor egy rövid ideig a második legnagyobb – politikai mezõt, hanem saját párt megalapításával maguk foglalták el. Az “örökletesek” eredeti felhalmozással létrehozott politikai tõkéjébõl csak akkor részesedhettek volna az “elsõgenerációsok”, ha politikailag besorolnak az “alapító atyák” pártjába, vagyis lemondanak saját politikai párt alapításáról, és ezzel együtt a rivalizálásról és saját politikai uralmi igényükrõl is. A kezdeti tanítványi alázat és alárendelõdés, tanulás és figyelés értelme azonban nem az volt, hogy meg is maradjanak az “örök tanítvány”, vagy a “nagy párt nemzedéki utánpótlása” szerepkörében, hanem a kulturálistõke-akkumuláció felgyorsítása a mielõbbi színpadra, a színpadon pedig a fõszerepbe kerülés érdekében, márpedig ez elõtt a rendszerváltás – egyetlen rövid áttûnés idejére ugyan – valóban megnyitotta az utat. Fiatalok voltak, maximalisták, dinamikusak, tehetségesek, “tiszta lappal” indulhattak, még csak egy kis ügyesség, egy kis kalandorság kellett, hogy a hirtelen támadt politikai vákuumba benyomulhassanak. Nem az elsõ nagy politikai vákuumba, amelyet a pártállam összeomlása nyomán támadt, mert ezt egy idõre sikeresen betöltötte az MDF és az SZDSZ, hanem a második politikai vákuumba, amely a politikai jobboldal 1994-es összeomlása nyomán keletkezett. Ezáltal váltak nagy párttá, jutottak kormányra, és fogtak hozzá egy “másik”, rivális középosztály megteremtéséhez.

A nyolcvanas évek elején persze csak a rendszeren belüli felemelkedések lehetõségére lehetett építeni. A késõbbi “fideszes” elsõgenerációsok – legalábbis formálódásuk kezdeti “kollégiumi” szakaszában – az önállósuláshoz elengedhetetlen politikai tõkét elsõsorban abból a nem-ellenzéki forrásból szerezte meg, amely teljesen zárva volt a saját örökletes kulturális tõkével és a saját politikai tõkével rendelkezõ “demokratikus ellenzék” elõtt, elõttük viszont nyitva állt. Ez a politikai tõkeforrás a Kádár-rendszer hivatalos hatalmi világából eredt, a legmagasabb hatalmi színterektõl kezdve egészen a különféle intézményi, oktatási színterek legalsó szintjéig, a Kádár utáni korszakra és hatalomváltásra készülõ “fõrangú” politikusoktól (KB-tagoktól, miniszterektõl, államtitkároktól stb.) a reformszocialista szakmai értelmiségig, akikkel az elsõgenerációs iskolai-mûveltségi tõke politikai pályára készülõdõ “kollégiumi” fideszeseit nemcsak a fentihez hasonló, csak sokkal intenzívebb és részben legalábbis intézményesített “tanítói–tanítványi” viszony kötötte össze, hanem a rendszerint közös elsõgenerációs tõkepozíció, egyfajta habituális közelség vagy rokonság is.

Amíg a rendszer állt, a rendszeren és a nómenklatúrán belüli “helycserében” gondolkodtak, amit nemzedékváltásként és szocialista reformizmusként képzeltek el és hirdettek meg. E tekintetben a Fidesz magvát alkotó Bibó-kollégiumos jogász-politológus és részben Rajk László-kollégiumos közgazdász csapat, nem politikai felfogását és generációs elhelyezkedését, hanem a társadalmi térben elfoglalt helyét tekintve, tehát lényegileg – dinamikáját, céljait, eszközeit, aspirációit, habitusát, stílusát tekintve – különbözött az örökletes kulturális tõke letéteményeseinek attól a kis számú, de befolyásos és a véleményformálásban sokáig meghatározó szerepet játszott csoportjától, amely a “demokratikus ellenzéket” alkotta. Nem azt állítom, hogy csupán ez a két formáció létezett az államszocialista társadalom intermundiumaiban, csak azt, hogy a parlamentáris demokrácia politikai pártviszonyainak alakulása, a középosztály politikai kettészakadása, az ebbõl fakadó ádáz szembenállások és “hideg polgárháborúk” szempontjából ennek e két marginális értelmiségi csoportnak – az államszocialista nómenklatúra politikai tõketulajdonosaival más- más pozícióból és ezért másként szembehelyezkedõ, a rendszer összeomlásáig egymással szövetséges csoportnak – a dinamikája, térfoglalása, rivalizálása, más erõkkel kötött szövetségei játszottak meghatározó szerepet.

Nyilvánvaló, hogy miként az elsõgenerációs értelmiségi “nincstelenek” csoportja mellett a tanító, a tanácsadó, az eszme-alkotó stb. szerepében megjelenhettek – ideológiai vagy érzelmi kötõdésüktõl, kortársaik és pályatársaik iránt táplált ellen- és rokonszenvüktõl függõen – az örökletes kulturális és politikai tõke – általában egy korosztállyal idõsebb – birtokosai, úgy a “demokratikus ellenzék” örökletes másod-, harmadgenerációsai között is akadtak kooptált “nincstelenek”, elsõgenerációs értelmiségi szegénylegények, munkáscsaládokból, lecsúszott kispolgári rétegekbõl, kétkezi munkájukból élõ, feltörekvõ vidéki családokból érkezett irodalmárok (ideológiatermelõk már nem, vagy legalábbis meghatározó szerepben nem!). Mellesleg ezek éppoly gyorsan hátat fordítottak pártjuknak (pontosabban a benne leválthatatlanul dominássá lett örökletes kulturálistõke-birtokosoknak), ahogyan a rivális pártban – éppen megfordítva – az örökletes kulturális tõkével rendelkezõk hátráltak ki rövid úton a pártból, amelynek vezetését kisajátították az elsõgenerációsok. (Amennyiben e kihátrálás vagy kivonulás nem jelentette a politikai élet teljes elhagyását, más területre való átvonulást, a kivonulók úgyszólván helyet cseréltek egymással: ki-ki odament, ahová kulturális tõkéjének összetétele és nagysága szerint tartozott – az elsõgenerációsok az SZDSZ-bõl a Fideszbe és az örökletes tõkebirtokosok a Fideszbõl az SZDSZ-be. Valóban azt gondolom, hogy bármekkora szerepet játszott is ebben a “pártkáder-cserében” a személyes sértettség, a meghiúsult politikai ambíció, a politikai elvek és célok fokozatos vagy drámai megváltozása, a döntõ mégis a habitusban, nyelvhasználatban, értékválasztásban is kifejezõdõ kulturális tõke minémûsége és nagysága volt.)

A politikai konfrontáció a Fideszes elsõgenerációs tõketulajdonosok és az SZDSZ örökletes kulturális tõke tulajdonosai között épp ezért elkerülhetetlen volt. Ezért tört felszínre elemi erõvel a politikai konfrontációban (pártok és politikusok versengése a kormányzati hatalom megszerzéséért és megtartásáért) a kulturális tõkepozíciók egyenlõtlenségében eleve benne rejlõ egzisztenciális ellenérdekûség és habituális ellentét, amely megvolt már korábban is, és természetesen ma is megvan a mûveltségi-iskolai tõke frusztrált, türelmetlen, feltörekvõ elsõgenerációsaiban. Jobbik esetben úgy, hogy a támadó attitûd, az erõszakos modor a tehetség érvényesülését, és ezzel együtt a társadalmi mobilitás növekedését, a mindenkori elit megújulását segíti elõ; rosszabbik esetben pedig a fogyatékos vagy hiányzó tehetséget pótolja, és a társadalmi mobilitás ürügyén erõszakos hatalomváltásokat és rémes uralmi rendszereket alapoz meg, miközben a tehetségesebb, kulturáltabb, esetleg anyagi téren is gazdagabb vetélytársakat mint “osztályidegeneket”, “nemzetidegeneket”, “népidegeneket” stb. stb. rekeszti ki, bélyegzi meg, hozza hátrányos helyzetbe.

Természeten – mint azt számos személyes vagy elvi okokból a “demokratikus ellenzékbõl” kivált régi “tanító” vagy “mester”, esetleg üzleti megfontolásból a Fideszt választó egykori értelmiségi példája mutatja – abban az esetben talán megõrizhetõ lett volna a két politikai csoport békés együttélése, sõt akár “tanító–tanítványi” viszonya is, ha az egy generációval/fél generációval idõsebb, örökletes kulturális tõketulajdonosok nem törnek politikai önállóságra és dominanciára az adott politikai mezõn, hanem beérik egyfajta politikai szolgáltatói szerepkörrel (tanácsadás, intézeti háttér megteremtése, szakértõi és oktatói tevékenység, utánpótlás-nevelés, értelmiségi bázis biztosítása, médiacsinálás, pénzszerzés, PR-olás stb.).

Ez esetben a késõbb az SZDSZ-ben és az SZDSZ körül gyülekezõ értelmiségnek elõször is – feltétel nélkül, merõ “szülõi” jóságból vagy felelõsségbõl – habozás nélkül át kellett volna adnia teljes felhalmozott ellenzéki politikai tõkéjét a helyzet adta “tanítványoknak”, másodszor pedig kulturális tõketöbbletét különféle politikai vagy politikához rendelt kulturális szolgáltatásokban kellett volna kamatoztatnia “fogadott politikai gyermekei” javára, ahogyan azt néhányan meg is tették – hosszabb-rövidebb idõre tanácsadóként szegõdve el vélt vagy igazi “politikai gyermekeik” pártjához.

(A befejezõ részt a következõ számunkban közöljük)