A strukturalizmus Magyarországon

19691

„Nálunk is terjedőben van – mert divatossága és bizonyos részeredményei miatt a kritikusok többsége óvakodik élesen fellépni ellene -, a művészetelméleti formalizmusnem egy változata, amely a műelemzés történelmi-társadalmi ér tékelését tagadja; a szerkezetelemzés technikai módszerét világnézetté ‘előléptető’ strukturalizmus: a csak látszólag ideológiamentes neopozitivizmus befolyása.”
(Kultúrpolitikai Munkaközösség, 1972, 33.)

A mottóban idézett, furcsa központozású szöveg riadalmat mutat. Az állásfoglalás névtelen szerzői tudatában voltak, hogy a baj már megtörtént, s a céljuk az lehetett, hogy kísérletet tegyenek a “formalizmus” további terjedésének megakadályozására – mintha járványügyi intézkedésekkel elejét vehették volna a már bekövetkezettnél is nagyobb veszedelemnek.

A riadalom, állapíthatjuk meg utólag, jogos volt, és az állásfoglalás még rontott is a helyzeten. A legjelentősebb néhány tucat irodalomtörténész ezután – nem kis mértékben éppen az állásfoglalás miatt – már nem sokat bajlódott a marxista irodalomfelfogás javítgatásával. A hatvanas években többen is beszámoltak arról, hogy el tudták képzelni a formalizmus és a strukturalizmus eredményeinek feldolgozását a marxizmuson belül, de az állásfoglalás – melynek hangvétele elmúlt időket idézett fel – azáltal, hogy a marxizmust és a formalizmust egymást kizáró ellentétekként állította be, voltaképpen a marxizmust rekesztette ki a közelmúlt és a jelen tudományos fejleményei iránt érdeklődő irodalmárok számára a választható lehetőségek közül. Az állásfoglalás azt sugallta, hogy a hatalom a nyitást nem, csupán a marxizmus dogmatikus változatát tudja elfogadni – ez pedig sem újdonságot, sem tudományos érdekességet nem tartogatott. Ezután a közhangulat az állásfoglalástól függetlenül is úgy alakult, hogy a marxizmust, bármelyik változatát, már csak aláíratlan pártdokumentumok, elvakult és hajthatatlan megszállottak, esetleg ismert törtetők merészelték számonkérni másokon a nyilvánosság előtt. (Hogy a marxizmus semmibe vétele ne lehessen az akadálya egy-egy könyv megjelenésének, az irodalmárok többféle, a cenzúra történetéből ismert megoldást alkalmaztak.) A strukturalizmus megjelenésének hatására egy- másfél évtized alatt a magyar irodalomtudomány nagy átalakuláson ment keresztül. Az átalakulás lassú volt – bizonyos vonatkozásokban máig tart –, de az alapvető tájékozódási pontok szinte azonnal megváltoztak. Nyilvánvaló lett ugyanis, hogy a határainkon kívül számos jelentős irodalomtudományi hagyomány létezett már évtizedek óta, s hogy idehaza csak néhány embernek volt tudomása róluk. Kiderült például, hogy az orosz, cseh, lengyel, német, francia, olasz, angol és más nyelven író irodalmároknak jócskán van olyan mondandója, strukturalista vagy másféle, melyen nálunk is érdemes elgondolkozni. A magyar irodalomtörténészek szinte kollektíven aludtak át egy – vagy több – korszakot, és a strukturalizmus megjelenése ebből a hibernáltságból ébresztette fel őket. A hazai irodalomtudomány történetében egyedülálló áttörés jelentőségét az adta, hogy a kortárs irodalomelméleti fejlemények – szinte a puszta létükkel – három komoly ellenfélen ejtettek érzékeny sebeket: a tájékozatlanságon, a hagyományos irodalomfelfogáson és a marxizmuson. Bár az utóbbi kettő is méltó ellenfél volt, évtizedek távlatából mégis úgy látszik, a tájékozatlanságra mért csapás bizonyult a legfontosabbnak. A kortárs irodalomtudomány megjelenése természetesen azoknak fájt a legjobban, akik egyszerre három sebet fedeztek fel magukon.

Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség idézett állásfoglalása Hankiss Elemért és Bojtár Endrét név szerint is kipellengérezte mint olyanokat, akik
a marxizmussal össze nem egyeztethető módon “világnézetként” alkalmazzák a mechanikusan átvett formalista-modernista szemléletet. Reális értékelésben el nem fogadható módon emelnek részleteket totalitássá, ezáltal elmossák vagy nihilizálják a valóságos művészeti értékhatárokat. (Például a Formateremtő elvek a költészetben [!] és A novellaelemzés új módszerei című kiadványok néhány tanulmánya, egyes írásaiban Hankiss Elemér, Bojtár Endre stb.) (Állásfoglalás, 1972, 30.)

Ha az ember nem a szocialista viszonyok között olvas ilyesmit, vállat von és megállapítja, hogy az állítás szerzőinek nem okoz örömet a szinekdoché, vagyis ha a részt az egésszel felcserélve látják. Akkoriban azonban az efféle szöveget mint a megtorló intézkedések (elbocsátás, publikációs tilalom) előtti utolsó figyelmeztetést kellett érteni. Az idézett részlet végső mozzanata külön is figyelmet érdemel. Az “stb.” nemcsak arra utal, hogy nem egyedül Hankiss és Bojtár követik el a szinekdoché és a formalizmus bűnét, hanem a meg nem nevezett társaik elhallgattatására is alkalmasnak látszhatott. Mint látni fogjuk: nem volt alkalmas. Hankiss és Bojtár valóban nem álltak egyedül. Hankiss Elemér a hatvanas-hetvenes évek fordulóján mintegy személyesen jelenítette meg a strukturalizmust, de az ő története is, Bojtáré is, része a sokkal átfogóbb és sokkal bonyolultabb folyamatnak, mely annyira sokágú és zűrzavaros, tetejébe annyira megíratlan, hogy hosszú ideig kell sorolni, hely hiányában mi mindenről nem lesz szó a következőkben.

A strukturalizmus magyarországi történetére hatással voltak a hazai és a nemzetközi politikai események, s nem pusztán azért, mert akkoriban nálunk mindennek volt politikai vetülete. A strukturalizmus Magyarországon a hatvanas évek elején jelentkezett, nagyjából egy időben azokkal a reformtörekvésekkel, melyek a gazdaság működőképessé tételére irányultak. Ekkoriban ért véget a szövetkezetesítés újabb hulláma, ekkor engedték ki az 1956 után bebörtönzöttek jelentős részét, és ekkor térhettek vissza egykori munkájuk közelébe az egyetemekről és máshonnan eltávolított oktatók, kutatók, szerkesztők. A légkör enyhülésének a kulturális életben, például a könyv- és folyóirat-kiadásban is voltak jelei: megjelenhetett egy sor klasszikus és kortárs szerző a világirodalomból.

A reformok nemzetközi feltételei azonban szinte azonnal kedvezőtlenül alakultak. Megbukott a szovjet pártfőtitkár, Nyikolaj Szergejevics Hruscsov, igaz viszont, nem végezték ki, hanem nyugdíjasként tengethette napjait. Helyébe Leonyid Iljics Brezsnyev jött, s vele együtt – a további sztálintalanítás, vagyis demokratizálás és gazdasági reformok helyett – némi resztalinizáció. Amikor 1968-ban a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, és a béketáborban újabb lendületet kapott a brezsnyevi visszarendeződés, mintha megszűnt volna a lehetősége a magyarországi strukturalizmus további kibontakozásának. S valóban úgy látszott, a strukturalizmus nem sokkal élte túl a gazdasági reformok leállítását és az ideológiai éberség felelevenítését a hetvenes évek elején. A strukturalizmus szó néhány évre tagadhatatlanul kikerült a pozitív szövegösszefüggésben leírható szavak köréből. A vasfüggöny túloldalán, az 1968-as párizsi események szintén jelentékeny hatással voltak a francia strukturalizmus történetére. Nem egészen világos, milyen módon, de a jelképes jelentőségen túl lehetett valami mélyebb oka is annak, hogy Európában történetesen éppen Prágában és Párizsban, vagyis a hajdani és az egykorú strukturalizmus szempontjából kiemelkedően fontos városokban zajlottak le a hatvanas évek végének legfontosabb történelmi eseményei.

A hazai strukturalizmust nem lehet a gazdasági reformok kulturális vagy akár csak az irodalomtudományi megfelelőjének, esetleg meghosszabbításának tekinteni – még akkor sem, ha tudjuk, hogy akkoriban az irodalom és az irodalomtudomány egyfajta szimbolikus politizálásként, kódolt beszédként aránytalanul nagy szerepet játszott a kulturális életben. A hatvanas években a hivatalos kultúrpolitika szemszögéből a strukturalizmus marginálisnak tekintett, elnézett jelenség maradt, és – bár nem ez volt az elsődleges célja – mindvégig feszegette a szólásszabadság korlátait is. Amikor a magyar strukturalizmus eredményeit mérlegeljük, érdemes megfontolni először is azt, hogy – önhibáján kívül – nem beszélhetett zavartalanul nyíltan, ami tudományos szempontból az egyik legsúlyosabb hátránynak számít, másodsorban pedig azt, hogy mindössze néhány év türelmi időt kapott, vagyis nem volt módja az előkerült kérdések tárgyszerű, aprólékos megbeszélésére. A Strukturalizmus, a Formateremtő elvek a költői alkotásbanA novellaelemzés új módszerei (mindhármat Hankiss Elemér szerkesztette) és Miklós Pál Olvasás és értelem című könyve egyaránt 1971-ben jelent meg. A Kultúrpolitikai Munkaközösség 1972-es állásfoglalása következtében ezeket a könyveket hat-hét évig, Bojtár Endre 1978-ban megjelent Szláv strukturalizmus az irodalomtudományban című könyvéig nem követhették hasonlóak. Az állásfoglalás egyik idézett részletéből is látható, hogy a pártvezetést nem annyira az egyedi kutatók egyedi könyvei, hanem sokkal inkább a csoportos fellépés és az irányzattá szerveződés lehetősége zavarta. Ha a vezetés ezt megengedte volna, akkor talán arra számíthatott volna, hogy a szovjet elvtársak hangot adnak az elégedetlenségüknek, és esetleg arra a következtetésre jutnak, hogy a magyar testvérpárt nem ura a helyzetnek. Ahhoz képest viszont, hogy a strukturalizmus programszerű kibontakozását szinte azonnal a szélesebb nyilvánosság számára történt bemutatkozása után lehetetlenné tették, mindaz, amit véghezvitt, egyáltalán nem csekélység.

A strukturalizmus hazai története tehát nem teljesen önálló történet: kezdete és vége nagyrészt a külső feltételek függvényében alakult. De nemcsak a külső feltételek történetének elmondására nincs hely ezúttal, hanem a külső és belső történések összjátékának részletes taglalására sem. Ez utóbbi szempontból minden kétséget kizáróan Nyírő Lajos (1921) és az Irodalomtudományi Intézet játszotta a legfontosabb szerepet.

Nyírő ifjúkorát Franciaországban töltötte, majd a Szovjetunióban járt egyetemre. A strukturalizmus szempontjából mindkét életrajzi tény komoly jelentőségre tett szert. Történetünk kezdetén Nyírő a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének Elméleti osztályát vezette és az Intézet párttitkára is volt. Párttitkársága azonban nem azt jelentette, hogy a pártvezetés utasításait közvetítette volna az Intézetnek, hanem sokkal inkább azt, hogy ő volt a villámhárító, akibe a pártközpont vagy a kerületi pártbizottság időnként belecsapott. De Nyírőt nemigen lehetett a szovjet elvtársak elvárásainak emlegetésével megijeszteni vagy sarokba szorítani, hiszen közvetlenül is tudott tájékozódni a legfrissebb moszkvai fejleményekről, valamint arról, hogy ezeket miképpen értékelték Nyugaton, sokkal több Lenin-idézetet tudott fejből, mint a pártapparátus káderei, ráadásul legalább annyira jártas volt a kremlinológiában, mint a pártközpont munkatársai. Amikor egy konferencia alkalmából hivatalos szovjet küldöttség járt az Intézetben, Nyírő a küldöttség tagjaival is vitába mert szállni, méghozzá olyan módon, hogy azt a szovjet irodalomtörténészek sem kifogásolhatták. Mivel a hatvanas években megszűnőben volt Magyarország teljes elzártsága a Nyugattól, a strukturalizmus, vagy általánosabban fogalmazva, a kortárs keleti és nyugati irodalomtudomány előbb-utóbb Nyírőtől függetlenül is eljutott volna valahogyan Magyarországra. Az események azonban azt mutatják: messzeható következményekkel járt, hogy Nyírő egyszer, a hatvanas évek elején egy francia kiadványban utalásokat talált az orosz formalisták irodalomelméleti elképzeléseire. A formalizmus viszont, alig meglepő módon, nem volt része annak a tananyagnak, melyet a Szovjetunióban az irodalom szakos egyetemistáknak oktattak. A kortárs francia irodalomelméleti fejlemények és a hajdani orosz formalisták elgondolásainak tanulmányozása Nyírő esetében egyazon érdeklődésben találkozott össze. Nagyjából ezzel az eseménnyel vette kezdetét a strukturalizmus hazánkban. Nem Nyírő volt az egyetlen, aki olvasta a formalistákat és a strukturalistákat, de ő volt, aki némi intézményes keretet és védelmet tudott biztosítani azoknak, akik rokonszenveztek a strukturalizmussal. De még ez a történet sem ennyire egyszerű, mert számtalan más szál szövi keresztül.

Az Irodalomtudományi Intézet története az ötvenes évek elejére, az Irodalomtörténeti Dokumentációs Központhoz nyúlik vissza, mely később beolvadt az – ahogyan akkoriban hívták – Irodalomtörténeti Intézetbe, melynek létrehozásával és munkája megszervezésével az Magyar Tudományos Akadémia I. Osztálya Klaniczay Tibort (1921–1992) bízta meg 1953-ban. Az Intézet 1955 végén jött létre, és a következő év január 2-án kezdte meg működését. Igazgatója 1983-ig Sőtér István (1913–1988) volt. Az Intézet első nagyszabású vállalkozása a hatkötetes akadémiai irodalomtörténet (közkeletű nevén Spenót) volt. Az első kötet 1964-ben, a hatodik 1966-ban jelent meg. Ezen az irodalomtörténeten, mely csaknem egy évtizeden át lekötötte az Intézet munkatársai energiáinak java részét, még nem érződik a kortárs irodalomtudomány hatása. Az irodalomtörténet munkálataival párhuzamosan indult el 1963-ban Diószegi András (1929–1979) szerkesztésében az Intézet új folyóirata, a Kritika, mely rövid idő alatt számottevő népszerűségre tett szert, s mely az első pillanattól kezdve otthont adott azoknak a törekvéseknek, melyek összefüggésben álltak a strukturalizmussal. Egyáltalán nem véletlen, hogy az úgynevezett strukturalizmus-vita során, 1971 végén, a Kritikát minden teketória nélkül elvették az Intézettől, és a vitát a háttérből mozgató Pándi Pál (1926–1987) ideológiai felügyelete alá helyezték. (Az új Kritika első száma egy Kádár Jánostól származó szöveggel indult.)

Nincs hely ezúttal arra sem, hogy a strukturalizmus története miképpen függött össze a Kritika másik két, sok éven át visszatérő témájával, a kritikáról és a realizmusról folytatott eszmecsere-sorozattal. Az összefüggést mindenesetre érzékelteti, hogy a mottóban idézett, a formalizmust elítélő szöveg voltaképpen a kritikáról szóló MSZMP- állásfoglalásba ágyazódott bele.

Az Irodalomtudományi Intézet létrejöttével változás következett be a magyar irodalomtudomány hatalmi szerkezetében. Az Intézetben állást kaphattak olyan, ideológiai szempontból enyhén vagy kifejezetten megbízhatatlannak tekintett tudósok is, akiket az egyetemek – éppen a kétséges megbízhatóságuk miatt – oktatóként ekkor még nem alkalmazhattak. Sőtér István, az Intézet igazgatója, aki volt már miniszterhelyettes és az ELTE rektora is, nem csekély, bár az idők során némiképp zsugorodó formális és informális hatalommal rendelkezett. Sőtér elszántan védte hatalmának utolsó maradványát, az Intézetet a külső nyomással szemben. A visszaemlékezők beszámolóiból arra lehet következtetni, hogy az Intézet irányításában fontos szerepet játszó másik két ember, Klaniczay Tibor és Szabolcsi Miklós (1921–2000), akik osztályvezetők és különböző időszakokban igazgatóhelyettesek voltak, s akik szintén támogatták a magyar irodalomtudomány megújítására, tájékozódási körének nagymérvű növelésére tett erőfeszítéseket, az ijesztgetések és fenyegetések hatása alatt Sőtérnél egy-két fokkal könnyebben tudták elképzelni rémképeik valóra válását, és voltak olyan pillanataik is, amikor egyértelműen sötéten látták az Intézet jövőjét.

Az Intézet gyorsan a riválisa lett az egyetemek magyar irodalmi tanszékeinek, az Elméleti osztály ezenfelül még filozófusok és esztéták figyelmét is magára vonta. Az ELTE magyar irodalmi tanszékeinek vezetői felemás és változó módon viszonyultak az Intézethez, és az Intézetben megfogalmazott törekvésekhez. Az Intézet vezetői azonban ügyes politizálással el tudták érni, hogy az alkalmanként megnyilvánuló kifogásokból és ellenérzésekből csak ritkán és rövid időre lett intézetellenes egységfront. Ügyes lépésnek tekinthető például, hogy az akadémiai irodalomtörténet harmadik kötetének szerkesztését Pándi Pálra bízták. Annak következtében, hogy Pándit bevették az intézeti csapatba, a méregfogát ki lehetett húzni. Vagy legalábbis az egyik méregfogát. Ezáltal ugyanis feleslegessé vált Pándi számára, hogy ideológiai szempontból kifogástalan ellen- Spenótot írasson, jóllehet volt erre is – menet közben félbehagyott – kezdeményezés. (A korszak átfogó irodalomtörténeteinek – ugyancsak megíratlan – története, bár idetartozna, szintén nem fér bele ebbe a fejezetbe.)

Az Intézet és az egyetemi magyar tanszékek viszonya mellett a strukturalizmus története szempontjából szintén nem teljesen érdektelen történetszál volna az, amit az Eötvös Collegium utóéletének lehetne nevezni. A Collegium hajdani diákjai meghatározó szerepet játszottak a strukturalizmus-vitában – még akkor is, ha a nevük a tényleges közleményekben viszonylag ritkán jelent meg. Kikre lehet gondolni? Sőtér István, Klaniczay Tibor, Pándi Pál, Király István (1921– 1989), Martinkó András (1912–1989), Miklós Pál (1927–2002) és Szili József (1929) hajdanában a Collegium diákjai voltak. Maga Hankiss Elemér (1928) is a Collegium – kicsapott – tagja volt. Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy a vita résztvevőinek és érintettjeinek számottevő része a kollégiumi együttlakásból adódó alapossággal ismerte egymás viselt dolgait. Az egykori diáktársak egymás iránt érzett rokonszenveinek és ellenérzéseinek, harcainak és alkalmi szövetségeinek elmondása más időhatárokat, más léptéket és más nézőpontokat tenne szükségessé, mint az egyéb lehetséges történetszálak. Mindenesetre a volt kollégisták küzdelmének már a történetünk kezdetén is nagyjából két évtizedes múltja volt.

A nagyhatalmú akadémikusok közül például a két egykori kollégista, Pándi Pál és Király István, akik nem egyszerre voltak az Eötvös Collegium tagjai – 1944-ben Pándi a laxenburgi koncentrációs táborban, Király pedig állami ösztöndíjjal Berlinben tartózkodott –, köztudottan ki nem állhatták egymást, és nemigen mulasztottak el alkalmat, hogy borsot törjenek egymás orra alá. A strukturalizmus-vitát Pándi irányította azáltal, hogy megtalálta azokat, akiknek vagy már eleve volt, vagy – némi bátorítás hatására – lett valamilyen elmarasztaló mondanivalója általában a strukturalizmusról, különösen pedig a magyar képviselői nézeteiről. Pándi támadása nemcsak a strukturalizmus, hanem – egyáltalán nem másodsorban – az Intézet ellen is irányult, de vajon a vita során mikor és milyen szerepet játszott Király? 1972-ben, mikor már zajlott a “vita”, interjút készített Királlyal a Kritika számára a Népszabadság, Pándi hatalmi bázisának egyik munkatársa, aki megemlítette, hogy Király az Ady- könyvében felhasználta az “irodalomtudomány újabb módszereit” (E. Fehér 1972, 14). Király a beszélgetés során elmulasztotta tagadni ezt az állítást. (Megtehette volna: könyvének irodalomfelfogásán nincs nyoma a strukturalizmusnak.) Ha végül is az MSZMP dogmatikus szárnya teljes diadalt aratott volna, Király beismerését a későbbiekben bármikor felhasználhatták volna ellene. Pándi elgondolása esetleg az lehetett, hogy a hadjárat idejére – vagyis amíg leszámol az Irodalomtudományi Intézetből elindult és egyre népszerűbb eretnekséggel – legalábbis semlegesítse Királyt, akit nem kizárólag a kölcsönösen táplált ellenszenv akadályozott meg abban, hogy Pándi oldalára álljon. (Előfordult ugyanis olyasmi is – például néhány év múlva, az úgynevezett “tankönyvháború” során –, hogy túl tudta tenni magát az ellenérzésein.) Mindenesetre Király a vita során a nyilvánosság előtt nem védte meg és nem is támogatta a strukturalizmus képviselőit, de időközben és a későbbiekben közülük számosan – például Hankiss Elemér, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András – taníthattak a tanszékén és kaptak megbízásokat az általa szerkesztett Világirodalmi Lexikon munkálataiban. Fónagy Iván (1921–2005) leplezetlenül strukturalista (és freudista) szemléletű, a rendszerváltozás után könyvben kiadott szócikk-sorozata is először a Világirodalmi Lexikonban jelent meg (Fónagy, é. n.). Ez nem elsősorban Fónagy miatt érdekes – ő már 1967 óta Párizsban élt –, hanem abból a szempontból, hogy Király a strukturalizmus-vita után is megszakítás nélkül közölte a szócikkeket.

Martinkó Andráshoz hasonlóan Fónagy Iván, Szabolcsi Miklós egykori osztálytársa és barátja, egyszerre volt nyelvész és irodalmár. A strukturalizmus az irodalomtudománnyal párhuzamosan a magyar nyelvtudományban is megjelent – az irodalmárok ezt, elsősorban Ferdinand de Saussure és Roman Jakobson miatt, számon is tartották –, de a két történet merőben másképpen alakult (Horváth, 1974). Az irodalmárok általában véve várakozó állásponton voltak, tehát nem viselkedtek kirívóan ellenségesen a strukturalizmussal szemben – még azok sem, akik nem különösebben lelkesedtek érte. Ellenállást többnyire a pártmunkás irodalmárok tanúsítottak. (Egyetemi előadásain Király sem titkolta mélységes ellenérzéseit a hanyatló kapitalizmus burzsoá ideológiáival szemben.) A nyelvészeket ezzel szemben sokkal inkább megosztotta a strukturalizmus és a generatív nyelvtudomány. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy mifelénk még ma is eleven a 20. század nyelvtudományától meg nem érintett nyelvészkedés. De ez is olyan történetszál, melyre a nyilvánvaló összefüggések ellenére sincs most hely.

A strukturalizmus hazai történetének megírásakor számolni kell tehát nyers, hatalmi megfontolásokkal. Pándi Pál eljárt az Intézet strukturalistáival szemben, de a saját tanszékén minden fenntartás nélkül alkalmazta az orosz formalisták elgondolásait felhasználó, pályakezdő Margócsy Istvánt, akinek egyáltalán nem kellett szakítania a nézeteivel annak érdekében, hogy állást kaphasson. Martinkó András is taníthatott ezen a tanszékén, s Pándi később, a Mozgó Világ botránya kapcsán sem hozott megtorló intézkedéseket az ügyben érintett beosztottjaival szemben. Vajon ki, és a hatalom mely szintjén döntötte el, hogy le kell számolni a strukturalizmussal? Pándi feladatot teljesített vagy önálló akcióba fogott? Kitől kapott utasítást az egyik vagy engedélyt a másik esetben? Mit tett volna Pándi, ha történetesen Király kap utasítást a strukturalisták elleni fellépésre? Vagy előre megbeszélték a szereposztást?

A vita személyi, intézményi, hatalmi és tudománypolitikai kérdésekkel is összefüggésben állt, a strukturalizmus magyarországi megjelenése és felszámolása azonban ennek ellenére felfogható úgy is, mint a Collegium egykori tagjainak – gyakran közvetítőkön és megbízottakon keresztül lebonyolított – vitája a magyar irodalomtudomány hagyományairól, gyakorlatáról, lehetőségeiről és jövőjéről. Ebben a vitában természetesen sokan sokfelé húztak, de úgy látszik, a legtöbb irodalmár hajlott arra, hogy valamilyen formában gazdagítsa a hazai irodalomtudomány lehetőségeit a közelmúlt és a jelen nemzetközi irodalomtudományának szempontjaival és módszereivel.

A strukturalizmus megjelenésével több szálon is érintkezik Lukács György és iskolájának a története. Az egyik ilyen szál a realizmus kérdésének vitája. (Ráadásul Lukács Szolzsenyicin-írása is a Kritikában jelent meg Magyarországon.) Emellett Lukács-tanítványok is hallatták hangjukat a strukturalizmus kérdésében. Harmadsorban pedig voltak kezdeményezések arra is, hogy a pártba visszazárt Lukács felfogását szembeállítsák a kortárs irodalomtudománnyal – természetesen az utóbbi rovására – valahogy így: “Mi szükség lehetne strukturalista irodalomelméletre, ha van már marxista esztétikánk?”

Az egyenruha köztudomásúlag igen alkalmas arra, hogy előhozza az egyéni és az egyéniben megjelenő szociális és másféle különbségéket. A strukturalizmus-vita során a résztvevők akarva- akaratlan a marxizmus sajátos szókészletét, bevett fordulatait alkalmazták, illetve azokhoz kellett alkalmazkodniuk, de ezen a látszólagos egységességen belül számtalan politikai, műveltségi, tájékozódási, morális, társadalmi és eszmei árnyalatot és különbséget lehet felfedezni, melyek egymást átfedve jelentek meg. Mit jelent az, hogy egymást átfedve? Úgy látszik, az értékek nem okvetlenül elválaszthatatlanok egymástól: műveltség és erkölcs, szellemesség és gondolati mélység, kulturáltság és tájékozottság, elegancia és átgondoltság, nyitottság és meggyőző erő a strukturalizmus-vita során nem feltétlenül jártak együtt.

Bármennyire érdekes legyen is egyébként, ezúttal nagyrészt mellőzni kell azt a szempontot is, hogy a strukturalizmus-vita során ki mire és hogyan használta a marxizmus szókészletét és frázisait. Akadtak például gátlástalan törtetők, megfáradt széplelkek és olyanok is, akik a marxizmust használták a marxizmus ellen. Voltak, akik bizonyára önszántukból, s voltak, akik érezhető kelletlenséggel tettek eleget az alighanem nehezen elutasítható felkérésnek, hogy rontsanak rá a marxizmus és szocializmus ellenségeire. Részt vettek a vitában művelt és kevésbé művelt, naiv és elfogult marxisták, akik, mint későbbi történetük mutatja, a kiábrándulás különböző fázisaiban jártak. Bár lehetségesnek látszik a különbségek kimutatása a dokumentumok nyelvi elemzése révén, mivel a bizonyítás hosszadalmasnak és körülményesnek ígérkezik, most ettől is el kell tekinteni. Az érvelés hiányában pedig nem volna helyes neveket társítani az említett jellegzetes magatartástípusokhoz.

Ennyiből mindenesetre látható, hogy a strukturalizmus magyarországi története nem egyetlenegy történet, vagyis nem olyan oksági láncolat, mely egy pontból indul ki és egy másik ponton lezárul, hanem inkább sokszálú, szövevényes, a résztvevők által ismert, de eddig nagyrészt megíratlan történethalmaz.

strukturalizmus-vita szóösszetétel a Szerdahelyi István által szerkesztett, 1977-ben megjelent kétkötetes dokumentum-gyűjtemény címéből származik – igaz, hogy valaki már a “vita” során is használta nyilvánvaló eufemizmusként. Ez a könyv azért jelenhetett meg, mert – mint a szerkesztői Előszóból kiderül – a pártvezetés úgy ítélte, hogy ekkorra “a strukturalistának nevezett irányzatok nyugati divathulláma már jó ideje elvonult, és az irántuk mutatkozó magyarországi érdeklődés is megcsappant” (Szerdahelyi 8). Astrukturalizmus-vita megnevezés legalábbis kiegészítést igényel. Érdemi vitáról természetesen szó sem lehetett. A szocializmus története során ismételten előfordultak a fenyegető hatalom által levezényelt, leleplezés-jellegű, egyoldalú ideológiai “viták”, melyek hangulata olykor a két világháború közötti moszkvai pereket idézte fel. Astrukturalizmus-vita kifejezésben a vita szó tehát legfeljebb az egyik korabeli jelentésében – mely nagyjából a “vádindítvány”-nyal írható körül – állhatna. A kiegészítés helyett mégis inkább kiigazításra van szükség. A Strukturalizmus-vita mint könyvcím már önmagában is félrevezető: az ötletszerűen összerakott gyűjtemény első kötetében található írások jelentős része egyáltalán nem vitairat, hanem önálló tanulmány vagy válogatásokhoz készült bevezető. Ráadásul a második kötet írásai azután keletkeztek, hogy a Kritikát elcsatolták az Intézettől. Magyarán: az új szerkesztőség vitacikkeket iratott, és így próbálta meg utólag igazolni a meghozott intézkedést. (Kelemen Jánosnak és Zoltai Dénesnek a második kötetben olvasható írásai némiképp kivételek, de ők nem is támadták élesen a strukturalistákat.) Mindenesetre a Kritika új szerkesztősége nem talált számottevő irodalomtörténészt, aki hajlandó lett volna azon a személyeskedő és pártvonalas hangon megszólni a strukturalizmust, amelyet vitacikk-írók némelyike megütött. A “hangadó kiemelése”, vagyis az elhallgattatása nem járt sikerrel. Egyrészt maga Hankiss Elemér is ékesszólóan védte meg magát, másrészt kiállt mellette Szili József, Szegedy-Maszák Mihály és Veres András. Hiányzik ugyan a Strukturalizmus- vita című gyűjteményből, de idevág Martinkó András egyik, valamivel korábbi írása is, mely a pártlap támadására felelt meg (Martinkó 1969/9).

Kritika vitacikkei és Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása sokat ártottak a magyar irodalomtudománynak. Nem csupán azért, mert ezáltal a hatalmukat stabilizálni és a befolyásukat növelni igyekvő irodalmárok kezébe került a vita irányítása, hanem leginkább azért, mert így elmaradt a strukturalizmus tényleges kritikája. Mint minden más irányzatnak, a strukturalizmusnak is kijárt volna, hogy tüzetesen és szigorúan vegyék szemügyre az előfeltevéseit, tételeit, következményeit, használhatóságát és változatait. Az állásfoglalás következtében azonban még azok sem bírálták nyilvánosan a strukturalizmust, akiknek jócskán lett volna ellenvetésük, azok pedig, akik kifogásokat fogalmaztak meg, vitattak mindent, amit Hankiss leírt, s közben azt hitték, hogy a strukturalizmussal vitatkoznak. A személyeskedés és a marxizmus iránti felelősség hangoztatása a hiányzó érveket helyettesítette.

A gondolatmenet folytatása előtt, hangsúlyos helyen érdemes felsorolni időrendben – a teljesség igénye nélkül, de azért szűken sem mérve – a hazai strukturalizmussal összefüggésben álló néhány művet 1972-ig, a strukturalizmus-vita idejéig, annál is inkább, mert eddig még ennyire sem szedték össze őket.

Szili József: “’Irodalomközpontúság’ az irodalomtudományban” Irodalomtörténeti Közlemények 66 (1962), 454–472.

Szili József: “Megújul-e az ’új kriticizmus’?” Kritika 1 (1963/1), 49–52.

Király Gyula: “A formalizmustól a marxizmusig” Kritika 1 (1963/2), 49–51.

Sziklay László: “A cseh strukturalizmus” Kritika 1 (1963/3), 50–54.

Nyírő Lajos: “Garaudy – Picassóról, Kafkáról és a realizmusról” Kritika 1 (1963/4), 43–47.

Vajda György Mihály: “Fenomenológiai szemlélet az irodalomtudományban és az irodalomban” Helikon 12 (1966), 249–272.

Martinkó András: “A költői nyelv és a költőiség” Kritika 2 (1964/2), 25–34.

Antal László: “Matematika és esztétika” Kritika 2 (1963/1), 40–44.

Martinkó András: “A művészi próza nyelve” Kritika 3 (1965/3), 8–17.

Nyírő Lajos: “Művészet és kibernetika” Kritika 3 (1965/9), 3–14.

Miklós Pál: “Irodalmi lexikon – irodalomelmélet – irodalomszemlélet” Kritika 4 (1966/1), 13–20.

Petőfi S. János: “Művészet és kommunikáció” Kritika 4 (1966/1), 34–40.

Nyírő Lajos: “Esztétika, irodalomelmélet, módszer” Kritika 4 (1966/4), 37–41.

Nyírő Lajos: “Az orosz formalista iskola” Kritika 4 (1966/9), 10–21.

Sziklay László: “A prágai iskola” Kritika 4 (1966/11), 11–26.

E. Fehér Pál: “Még egyszer az orosz formalistákról” Kritika 4 (1966/11), 47–48.

Vajda György Mihály: “A ’fenomenológiai iskola’” Kritika 4 (1966/12), 29–37.

Nyírő Lajos: Irodalomelmélet – korszerű művészet. Tanulmányok. Magvető, Budapest, 1967.

Nyírő Lajos: “A szovjet esztétika és irodalomelmélet” Helikon 13 (1967/3), 371–377.

Nyírő Lajos: “Az ’elégedettek’ és az ’elégedetlenek’ ” Kritika 5 (1967/4), 34–36.

Szabolcsi Miklós: “Szövegelemzés és történetiség” Kritika 5 (1967/5–6), 40–45.

Szili József: “A ’New Criticism’ irodalomesztétikája” Kritika 5 (1967/9), 6–17.

Tamás Attila: “Néhány gondolat a formalizmus problematikájához” Kritika 5 (1967/9), 28–29.

Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez (József Attila: Eszmélet). Akadémiai Kiadó, Budapest 1968.

Bonyhai Gábor: “A Szarvas-ének szerkezetelemei” Kritika 6 (1968/1), 29–41.

Miklós Pál: “Bevezetés” Helikon 14 (1968/1), 3–24.

Miklós Pál: “Az irodalmi műalkotás kutatásáról” Kritika 6 (1968/5), 21–31.

Petőfi S. János: “Műelemzés – strukturalizmus – nyelvi struktúra” Kritika 6 (1968/10), 18–28.

Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig. Magvető Kiadó, Budapest, 1969.

Kelemen János: Mi a strukturalizmus? Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1969.

Vitányi Iván: “Struktúra, strukturalizmus – szerintem” Új Írás 9 (1969/1), 99–105.

Kelemen János: “Stukturalizmus kontra antropológia” Magyar Filozófiai Szemle 13 (1969/3), 467–493.

Kassai Kelemen János: “Szabolcsi Miklós A verselemzés kérdéseihez című könyvéről” Tiszatáj 23 (1969/3–4), 374–375.

Kelemen János: “Marxizmus és strukturalizmus” Magyar Filozófiai Szemle 13 (1969/4), 709–715.

Szávay István: “A strukturális analízis kérdéséhez” Tiszatáj 23 (1969/6), 546–549.

Kelemen János: “A strukturalista irodalomszociológia néhány problémája” Valóság 12 (1969/11), 49–55.

Kassai Kelemen János: “Mi a strukturalizmus?” Tiszatáj 23 (1969/7), 631–636.

Martinkó András: “A strukturalista műelemzés kérdéséhez” Kritika 7 (1969/8), 11–20.

Bojtár Endre: “Az irodalomtudományi strukturalizmus fantomja ellen” Kritika 7 (1969/9), 26–28.

Martinkó András: “Vissza a feladónak” Kritika 7 (1969/9), 35–37.

Voigt Vilmos: “Lévi-Strauss és az ’etnofilozófiai strukturalizmus’” Kritika 7 (1969/12), 37–44.

Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól. Szerk. Nyírő Lajos. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

Szegedy-Maszák Mihály: “A strukturális vizsgálat lehetősége az összehasonlító irodalomtudományban” Helikon 16 (1970/2), 238–250.

Hankiss Elemér: “Az irodalomi mű: struktúra vagy modell?” Valóság 13 (1970/7), 74–88.

Szabolcsi Miklós: “Mai stilisztika” Helikon 16 (1970/3–4), 315–318.

Kelemen János: “A ‘hiányzó struktúra’ és a szemiológiai kutatás (Umberto Eco La struttura assente című könyvéről)” Magyar Filozófiai Szemle 14 (1970/3–4), 699–702.

Martinkó András: “A stílus születése és élete” Kritika 8 (1970/3), 4–16.

Kelemen János: “R. Barthes irodalomszemlélete” Valóság 13 (1970/8), 78–83.

Józsa Péter: “Ami a strukturális elemzés határain innen van” Kritika 8 (1970/6), 25–32.

Kelemen János: “Olasz monográfia az orosz formalizmusról” Valóság 13 (1970/11), 109.

Bojtár Endre: “Az irodalmi mű értéke és értékelése” Valóság 13 (1970/12), 8–22.

Strukturalizmus. 1–2. Szerk. Hankiss Elemér. Európa Könyvkiadó, Budapest, é. n. [1971].

Formateremtő elvek a költői alkotásban. A verselemzés új módszerei és lehetőségei. Szerk. Hankiss Elemér. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.

A novellaelemzés új módszerei. Szerk. Hankiss Elemér. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.

Miklós Pál: Olvasás és értelem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.

Kelemen János: “Michel Foucault: A tudás archeológiája” Valóság 14 (1971/1), 110–111.

Nyírő Lajos: “A valóságelem helye az irodalmi műben” Kritika 9 (1971/1), 12–16.

Kelemen János: “Nyelvelméleti kérdések” Nyelvtudományi Közlemények 73 (1971/2), 285–308.

Voigt Vilmos: “Ösvény vezet a műalkotások szemiotikája felé” Kritika 9 (1971/3), 28–34.

Bojtár Endre: “Az irodalmi mű mint az értelmezés tárgya” Kritika 9 (1971/3), 24–28.

Kelemen János: “Mi a jeltudomány?” Valóság 14 (1971/10), 16–29.

Martinkó András: “Kis magyar stílustörténet” Kritika 9 (1971/5), 1–3.

Hankiss Elemér: “A halál és a happy ending. A regénybefejezések értékszerkezete” Kritika 9 (1971/12), 11–28.

Hankiss Elemér: “A modern műelemző módszerekről, a verskritikákról és a tankönyvekről” Jelenkor (1971/9), 832–841.

Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Szerk. Németh G. Béla. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.

Kelemen János: “Strukturalizmus” Valóság 15 (1972/1), 107–109.

Kelemen János: “Strukturalizmus és felvilágosodás” Világosság 13 (1972/4), 215–223.

Horváth Iván: “A grammatikai szemlélet kezdetei a magyar verselméletben (Földitől Aranyig)” Irodalomtörténeti Közlemények 76 (1972), 290–306.

Kelemen János: “Jacques Derrida A grammatológiáról” Valóság 15 (1972/7), 112–113.

Kelemen János: “Filozófia és nyelvészet” Valóság 15 (1972/10), 111–113.

Fónagy Iván: “A kifejezés mint tartalom. Egy funkcionális poétika szempontjai” in Hagyományos nyelvtan – modern nyelvészet. Szerk. Telegdi Zsigmond. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972. 105–133.

A lista alapján megállapítható, hogy a strukturalizmus sokakat foglalkoztatott a hatvanas években. A párt vezetése és pártmunkás irodalmárok akkor kezdhették el fontolgatni az ellenintézkedéseket, amikor a folyóirat-közlemények után 1967-től sorozatban jelentek a strukturalizmust alkalmazó könyvek is, és a terveket akkor követték intézkedések, amikor 1971-ben megjelent a két konferencia-kötet, a Formateremtő elvek és a Novellaelemzés.

A Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása, mely a formalizmus terjedésének megakadályozására buzdított, annyiban érte el a célját, hogy többszerzős, strukturalista hatást mutató kötetek csaknem egy évtized múlva jelenhettek meg ismét. 1974-ben viszont az Intézet elindította a Kritika helyébe lépő Literaturát, mely – ha valamivel talán visszafogottabban – továbbra is közölte a strukturalizmushoz kapcsolódó tanulmányokat. A strukturalista jellegű, a strukturalizmust előfeltételező elgondolások 1980 után is jelen voltak, de már inkább más történetek kiindulásaként. Lássuk az 1973 és 1980 közötti irodalmat:

Szőke György: “Lélekábrázolás és a regénystruktúra ’zeneisége’ Lev Tolsztoj Anna Kareniná-jában” Helikon 19 (1973/1), 89–94.

Vigh Árpád: “A költői kép strukturális elemzésének francia módszere” Helikon 19 (1973/1), 114–125.

Nyírő Lajos: “Jeltudomány és irodalomtudomány” Helikon 19 (1973/2), 227–239.

Horváth Iván: “A versérzék modellezése” Irodalomtörténeti Közlemények 77 (1973), 380–397.

Kerék András: “Generatív verselmélet és a magyar időmértékes vers” in Jelentéstan és stilisztika. Szerk. Imre Samu, Szathmári István, Szüts László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974.

Hankiss Elemér: “Fejlődik-e az irodalom? (Az ’extenzív’ illetve ’intenzív’ fejlődés létéről és mibenlétéről) Literatura 1 (1974/1), 20–34.

Nyírő Lajos: “Az irodalmi mű szemantikai elemzése” Ford. Vajda András. Helikon 20 (1974/1), 52–56.

Bonyhai Gábor: “Cselekményrendszer és értékrendszer” Literatura 1 (1974/2), 91–103.

Nyírő Lajos: “A mű jelentése és kompozíciója” Literatura 1 (1974/3), 12–24.

Könczöl Csaba: “A költői technika teológiája Literatura 1 (1974/3), 41–52.

Horváth Iván kritikája a Nyelvtudomány ma (Szerkesztette: Szépe György. Gondolat, Budapest, 1973.) című könyvről Irodalomtörténeti Közlemények 78 (1974/5), 643–645.

Kassai György: “Konnotáció és denotáció” Literatura 1 (1974/4), 47–62.

Halász Előd: “Opponensi vélemény Hankiss Elemér Az irodalmi mű mint komplex modell című doktori értekezéséről” Literatura 2 (1975/3–4), 160–177.

Hankiss Elemér: “Válasz az opponensi véleményekre” Literatura 2 (1975/3–4), 178–187.

Nyírő Lajos: “A struktúra és a jelentés problémája a szovjet irodalomszociológiai kutatásokban (a ’20-as évek második felében) Literatura 3 (1976/2), 3–30.

Szegedy-Maszák Mihály: “Idő és tér Kemény Zsigmond regényeiben” Literatura 3 (1976/3), 53–79.

Hankiss Elemér Érték és társadalom. Tanulmányok az értékszociológia köréből. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977.

A strukturalizmus-vita. 1–2. Szerk. Szerdahelyi István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.

Szabó Zoltán: A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1977.

Bojtár Endre: Szláv strukturalizmus az irodalomtudományban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

Szegedy-Maszák Mihály: “Az elbeszélő és a szereplő viszonya Kemény Zsigmond regényeiben” Literatura 5 (1978/1), 3–25.

Gránicz István: “Néhány szó az orosz formalizmusról” Helikon 24 (1978/1), 164–165.

Kanyó Zoltán: “Megjegyzések a generatív- transzformációs poétikához” Helikon 25 (1979/3), 367–382.

Szegedy-Maszák Mihály: Világkép és stílus. Költészeti-poétikai tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapet, 1980.

Ismétlődés a művészetben. Szerk. Horváth Iván és Veres András. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

Hankiss Elemér: Az irodalmi mű mint komplex modell. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985.

A magyar szerzők művei mellett meg kell említeni a fordításokat is. Az alábbi listán kizárólag könyvek szerepelnek, a Helikonban megjelent fordítások részletes felsorolása túl sok helyet venne el, s ezek egyébként is viszonylag könnyen megtalálhatók.

Roman Jakobson: Hang – Jel – Vers. 2. bővített kiadás. Gondolat, Budapest, 1972 [1969].

René Wellek – Austin Warren: Az irodalom elmélete. Ford. Szili József. Gondolat, Budapest, 1972.

J. M. Lotman: Szöveg – Modell – Típus. Gondolat, Budapest, 1973.

Borisz Eichenbaum: Az irodalmi elemzés. Gondolat, Budapest, 1974.

Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája. Ford. Soproni András. Gondolat, Budapest, 1975.

Roland Barthes: Válogatott írások. Európa Könyvkiadó, Budapest, é. n. [1975].

Lotz János: Szonettkoszorú a nyelvről. Gondolat, Budapest, 1976.

Umberto Eco: A nyitott mű. Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1976.

Roman Ingarden: Az irodalmi műalkotás. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Budapest, 1977.

Viktor Makszimovics Zsirmunszkij: Irodalom, poétika. Gondolat, Budapest, 1981.

Amikor a strukturalizmus-vitát nálunk megszervezték, a strukturalizmusnak nagyjából már vége volt. A strukturalizmus végső, lezáró eseményének Jonathan Culler 1975-ben megjelent Structuralist Poetics című könyvét lehet tekinteni, de már egy évtizeddel korábban megjelentek azok a szétágazó elképzelések, melyeknek később a poszt-strukturalizmus összefoglaló nevet adták. Mondhatjuk-e vajon azt, hogy a későbbi elképzelések sokféleségével szemben maga a strukturalizmus egységes volt? Vagy – ha a strukturalizmus sem tekinthető egységesnek – mondhatjuk-e azt, hogy az egység hiánya ellenére volt valami lényegi, gondolati középpont, mely körül a sokféleség elrendeződött?

A strukturalizmus szó időnként összefoglalóan szokott utalni egymással lazán összefüggő irodalomtudományi irányzatokra és iskolákra, például az orosz formalistákra, a Prágai Körre, a lengyel integrális iskolára, az amerikai és francia Új Kritikára. Valószínűnek látszik, hogy nem lehet egyetlen folyamat kibontakozásaként vagy egyetlen gondolat különböző változataiként leírni mindazt, ami időben a múlt század 10-es éveitől a hetvenes évek közepéig, térben Baton Rouge-tól és New Haventől Moszkváig és Pétervárig történt. A kulturális különbségek sem elhanyagolhatók: merőben más volt Moszkva a tízes-húszas, Prága a húszas-harmincas, az amerikai Dél a harmincas- negyvenes és Párizs az ötvenes-hatvanas években. De ha bármelyik felsorolt irányzatot vesszük közelebbről szemügyre, hasonló jellegű és hasonlóan nehéz kérdésekkel találjuk szembe magunkat. Cleanth Brooks nem kedvelte az Új Kritika kifejezést, s ezzel is hangsúlyozta a távolságát és függetlenségét John Crowe Ransomtól. Mindegyik irányzat története az időnként szakadással fenyegető belső viták története. Ha viszont már a középpont önazonossága is kérdéses ilyen és hasonló esetekben, akkor a széleken nyilván még nagyobb problémákat találunk. Jogos-e, ha – mint előfordul – Mihail Bahtyint és Pavel Medvegyevet a formalisták közé sorolják? Indokolt-e, ha I. A. Richards, Yvor Winters, Kenneth Burke vagy René Wellek műveiből vonnak le következtetéseket az amerikai Új Kritikára? Vagy ha fent megnevezett irányzatok és irodalmárok a különbségeik dacára összetartoznak a strukturalizmusukban, akkor akár bővíteni is lehetne a listájukat az idealista újfilológiával, Leo Spitzerrel, Charles Ballyval, William Empsonnal és így tovább. És vajon mit lehet kezdeni ebben az összefüggésben a kisebb-nagyobb pályafordulatokkal? I. A. Richards nagy utat tett meg a The Meaning of Meaningtől a The Philosophy of Rhetoric című könyvéig. Melyiket tekinthetjük “strukturalistábbnak”? (Az amerikai Új Kritika képviselői mindkettőt olvasták.) Bahtyin Dosztojevszkij-könyvének – mely minden bizonnyal nem is formalista – két kiadása (1929, 1963) alapvető pontokon tér el egymástól. Felesleges tovább sorolni: a strukturalizmus szó használatával nincs semmi baj, ha távolról, összefoglalóan utal a 20. század némely irodalomtudományi irányzatára. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a szót esszenciális értelemben lehetne használni. Ezek az irányzatok nem valamiféle lényegi strukturalizmusság megnyilvánulásai.

A strukturalizmus szó átfogó használata máshol is előfordul, nálunk pedig meglehetősen gyakori. Mifelénk ennek az lehet az oka, hogy ezek az irodalomtudományi irányzatok nagyjából egy időben, szinte egy csomagban érkeztek Magyarországra. Ismertségükhöz nagyban hozzájárult két könyv: a Nyírő Lajos által szerkesztett Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól és a Hankiss Elemér által szerkesztett Strukturalizmus. Az előbbiben magyar szerzők ismertetnek egy-egy irányzatot, az utóbbiban az irányzatok képviselőitől olvashatók tanulmányok. Már ebből a leírásból is kiderül, hogy a két könyv nagyjából ellentétesen jár el: a második könyv egyaránt strukturalistának tekint az első könyvben külön-külön tárgyalt irányzatokat és szerzőket. A Strukturalizmusban például egymás mellett szerepel Ferdinand de Saussure, Jurij Tinyanov, Roman Jakobson, Borisz Eichenbaum, Jan Mukařovsky, I. A. Richards, Cleanth Brooks, Roman Ingarden, Jurij Lotman, Michael Riffaterre, Noam Chomsky, Tzvetan Todorov, Roland Barthes, Umberto Eco, Michel Foucault. Hankiss Elemér szerkesztői Bevezetése egyrészt olyan átfogóan ragadja meg a strukturalizmust, hogy ennek alapján nagyjából minden módszeresen és következetesen gondolkodó irodalmárt strukturalistának lehetne nevezni, s a strukturalizmus így csaknem a “tudományosság” szinonimájává válik, másrészt – ha ezt esetleg elfogadjuk –, szűkebb értelemben ismét be kellene vezetni a strukturalizmus szót a tulajdonképpeni strukturalisták elkülönítésére. Az efféle kettős értelmezés mindig szükségessé válik, ha összekeverednek egy-egy tudomány (vagy művészet) és egy- egy tudományos (vagy művészeti) irányzat jellemzői. Lukács György realizmusa egyrészt az irodalom általános sajátossága, másrészt 19. századi művek tulajdonsága – azzal a kiegészítéssel, hogy az általános sajátosság jellemzőit leginkább a 19. századi realizmus alapján kellene megállapítani.

Az európai irodalomtudományi irányzatok jelentős mértékben különböztek az amerikai Új Kritikától. Roman Jakobson évtizedeken át mintegy perszonálunióban képviselte a nyelvészetet és az irodalomtudományt, de ha jobban belegondolunk, akkor ő nem kivétel volt, hanem inkább maga a szabály. Nem is elsősorban a nyelv vagy a nyelvészet iránt érdeklődő irodalmárokra lehet gondolni – ilyenek mindig szoktak lenni –, hanem arra, hogy volt egy időszak, amikor szép számmal akadtak nyelvész képzettségű, nyelvészeti lapokban szakcikkeket publikáló irodalomtudósok, mint – a hazai példák közül – Martinkó András és Fónagy Iván. Igen jellemző az is, hogy a Prágai Kör voltaképpen Prágai Nyelvészeti Kör volt. Azok az európai irányzatok, melyeket összefüggésbe lehet hozni a strukturalizmussal, mindvégig szoros kapcsolatban álltak nyelvészekkel, nem kis mértékben éppen Jakobson hatására, aki bárhová ment is (Moszkva, Prága, Stockholm, New York, Boston, Párizs), mindenhová magával vitte azt a – ragályosnak bizonyuló – meggyőződését, hogy Ferdinand de Saussure új fejezetet nyitott a nyelvtudomány történetében, s hogy ennek hatása alól az irodalomtudomány sem vonhatja ki magát. Jakobson – más orosz formalistákkal együtt – úgy vélte, hogy vannak valamiféle nyelvi eljárások, melyek révén a normális nyelv költészetté alakítható. Ennek az elgondolásnak sokirányú, messzire nyúló összefüggései vannak. (Például olyan előfeltevéseken alapul, hogy van “normális”, “hétköznapi” nyelv, melyet a nyelvközösség egésze oszt; hogy a normális és a költői nyelv eltér egymástól; hogy a normális nyelv esztétikai szempontból semleges; hogy a kétféle nyelv eltérése megragadható nyelvészeti eszközökkel.)

Talán Amerikában is lehetett volna valami ehhez hasonló irányzat nagyjából ugyanebben az időben, de ehhez nyelvészek és irodalmárok együttműködésére lett volna szükség. Nyelvészek, történetesen roppant jelentősek, éppenséggel voltak: Leonard Bloomfield, mielőtt Chicagóba költözött volna, egy évtizednél hoszszabb ideig tanított irodalmat is Ohióban. A jegyzeteinek sorsáról nem lehet tudni. Edward Sapir pedig, mikor még Kanadában dolgozott, nemcsak verseket írt, hanem irodalmi tanulmányokat is, melyekben elő-előfordulnak olyan állítások, melyek némiképp hasonlatosak az európai formalisták és strukturalisták nézeteihez. Ilyen például az a megállapítása, mely szerint “All art is largely technique”, vagyis “A művészet nagyrészt technika” (Sapir 1920). A “technique” ebben a mondatban mintha nem lenne teljesen összemérhetetlen az orosz formalisták “prijom”-jával, mely eljárást, fogást jelent. Miután azonban – előbb Sapir, majd Bloomfield – a húszas években Chicagóba mentek, abbahagyták az irodalommal való foglalkozást. Az Új Kritika pedig évtizedekkel később, Amerikának más vidékén, merőben más szociális és kulturális környezetben jött létre. Az Új Kritika összetevőiből hiányzott a nyelvészet, különösen pedig Saussure nyelvészetének jakobsoni értelmezése, és egyáltalán nem biztos, hogy ez hátrányára szolgált, így ugyanis nagyobb lett a változatosság. (Cleanth Brooks, mivel ő is írt nyelvtörténeti értekezést, némiképp kivétel, de ő másféle nyelvészetből indult ki, mint európai kollégái.) Az Új Kritikusok sokat foglalkoztak a többértelműség, a paradoxon, az irónia, az egyenértékű átfogalmazás, a kontextus függvényében bekövetkező jelentésváltozás kérdéseivel.

Amerikában a két irányzat időben is elkülönült egymástól. Amikor a strukturalizmus jött, az Új Kritika ment. Egymásról nem sokat tudtak. Amikor Harold Whitehall 1951-ben röviden áttekintette a nyelvészet és az irodalomtudomány kapcsolatát az angol nyelvterületen, azt állapította meg, hogy sem az európai, sem az amerikai nyelvészet nem volt semmilyen észlelhető hatással az angol-amerikai kritikusokra – szemben a kelet-európai formalista és strukturalista irodalmárokkal (Whitehall 1951, 713.). Tájékozottság behatároltsága nem kizárólag Magyarországon fordult elő. David Lodge 1972-ben összeállított 20th Century Literary Criticism című antológiája még egyáltalán nem tud a formalistákról és a strukturalistákról. A másik oldalon pedig azt látjuk, hogy az 1958-as Style in Language konferencia idejéig Roman Jakobson semmit nem olvasott I. A. Richardstól. A konferencia anyaga sem bizonyítja, hogy Jakobson és Richards önmagukat vagy akár önmagukhoz hasonlót fedeztek volna fel egymásban.

Akadt természetesen olyan irodalmár is, aki már a negyvenes években tudott erről is, arról is, vett innen is, onnan is, de ő – René Wellek – leginkább önmagát képviseli, s nem a formalistákat, a Prágai Kört, az Új Kritikusokat vagy mondjuk Roman Ingardent.

Volt néhány év – a hatvanas évek közepe, második fele –, amikor úgy látszott, a hazai irodalmárok megtalálták a kapcsolatot a nemzetközi irodalomtudománnyal. Hankiss Elemér “József Attila komplex képei” című tanulmánya például, mely először 1966-ban jelent meg a Kritikában, majd 1969-ben A népdaltól az abszurd drámáig című könyvben, mind az európai, mind az amerikai hagyományt felhasználta. Egyrészt Roman Jakobson elképzeléseivel mutatnak rokonságot azok a megállapítások a tanulmányban, melyek a költői nyelvet a köznyelv átalakításából vezetik le. A könyvben olvasható egy másik tanulmány ezt meg is fogalmazza: “a köznyelvből az irodalmi alkotás nyelvi struktúrájáig a retorika formavilágán át vezet az egyik út. A ’retorizálás’ ugyanis az esztétikailag semleges nyelvi anyag első strukturálása, amelyet egy újabb, egy második strukturálás emelhet, s emel gyakran irodalmi-költői hatást sugárzó jelsorrá” (Hankiss, 47.). Hasonlóképpen az eltérés-elmélet és a helyettesítés-elmélet érhető tetten abban, hogy a tanulmány szerint a költői szövegek valami más helyett állnak: “A kiinduló mozzanat egy metafora, vagy pontosabban egy metaforikus jelző: ’gyöngyház-korán… át’ – ami ahelyett állhat itt, hogy ’gyerekkorán’, ’ifjúkorán’ át, s az összekötő kapocs a kép és a jelentés között valószínűleg az, hogy a gyerekkor – a költő és az olvasó képzeletében – éppolyan érzékeny, sebezhető, éppoly gyöngyösen fénylő, mint a kagyló” (14.). A “valami más”, melyet a költői szöveg átalakít, természetesen maga a feltételezett köznyelv. Ezért mondhatja Hankiss azt, hogy a József Attila versében előforduló “áramló könnyűség” kifejezés “még meg is fordítja e két szó sorrendjét” (17.), vagy ezért fordíthat le Hankiss bizonyos kifejezéseket köznyelvre: “ami metaforikus kifejezése annak, hogy a haja megőszült” (15.), “így lesz kipirult, suhanó leányzóból ’kipirult suhanás’ ” (17.).

A költői kifejezések visszavezetése a köznyelvre magával hozza a költői világ visszavezetését a nem költői világra. József Attila következő sorairól: “Ezüst derűvel ráz a nyír egy / szellőcskét és leng az ég” Hankiss azt állítja, hogy logikai inverzió, “az ok és az okozat fölcserélése, mert a valóságban nem a nyír rázza a szellőt, hanem a szellő a nyírfát” (18.). Nyilvánvaló, hogy Hankiss világában az ilyesmit joggal lehet logikai inverziónak tekinteni, de a legkevésbé sem biztos, hogy a vers ugyanerre a világra utal. Hankiss “valóságteremtő erő”-t tulajdonít a költői nyelvnek, de aligha lehet teremtésről beszélni, ha a költői valóságot mindössze a saját valóságunk költői átalakításának, a költői nyelvet pedig a “normális” nyelv nyakatekert változatának tekintjük.

Azok a gondolatmenetek Hankiss könyvében, melyek a költői nyelv hatóelemeit nyugvópontra el nem érkező feszültségként, szüntelen oszcillációként írják le, az Új Kritika elméleti fejtegetéseivel tartanak kapcsolatot. A “valóságteremtés” lehetősége akadálytalanul illik bele ebbe az összefüggésrendszerbe. Ha a költői nyelv visszavezethető volna a hétköznapi nyelvre, ha a költői valóság visszavezethető volna a máshonnan ismert valóságra, akkor a kezdeti feszültségnek a visszavezetés után el kellene elenyésznie. Hankiss kedvelt terminusa, az oszcillálás akkor utalhat véget nem érő folyamatra, ha a költői nyelvből valóban kibontakozik az ismert mellett egy ellen-valóság is, melynek természetes megnyilvánulási módja a költemény. Ilyen esetben azonban nem lehet minden fenntartás vagy kiegészítés nélkül beszélni a szavak inverziójáról (“áramló könnyűség”) vagy logikai inverzióról (ok és okozat fölcseréléséről). Ami az egyik nyelvben a normálistól eltérő, deviáns kifejezési forma, az a másik nyelvben az alapvető előfeltevés vagy közhely lehet. Hankiss nem hagy kétséget afelől, hogy a feszültséget sokkal fontosabbnak tekinti a költői nyelv szempontjából, mint a valóság bármelyik létező értelmezését: “Valójában teljesen közömbös, mit mihez hasonlítunk, a lényeges csak az, hogy hasonlítsunk. […] Nem a két pólus a fontos, hanem a két pólus közti feszültség, a két sík közötti átvillanás” (19.). Ez a megfogalmazás azonban nemigen egyeztethető össze az eltérés-elmélettel.

A kétféle hagyomány viszonya annyira megoldatlan Hankiss tanulmányában, hogy még a kapcsolatuk kérdése sem jön elő. Valószínűleg ez volt az ára annak, hogy Hankiss egyaránt strukturalizmusnak látta a formalizmust és az Új Kritikát. Ez azonban mit sem vonhat le abból, hogy a tanulmány magas színvonalon ültette át Magyarországra a nemzetközi irodalomtudomány egyes elgondolásait.

Nem lehet tudni, hogyan és mivel folytatódott volna a strukturalizmus magyarországi története, ha a pártmunkás irodalmárok nem szólnak közbe. Riadalmuknak valószínűleg az lehetett az oka, hogy kifogytak az ötletekből. Az irodalomtudományon belül már semmit nem tudtak szembeszegezni azzal, amit “formalizmus”-nak neveztek, és ezért folyamodtak politikai állásfoglaláshoz. Maga a strukturalizmus folytatódott ugyan, de a folytatás folytatása késett: a poszt-strukturalizmus irányzatai és más irodalomelméleti elképzelések – bár lehetett tudni, hogy határainkon kívül nem állt le az irodalomelméleti gondolkodás – ismét több évtizedes elmaradással jutottak el a magyar irodalmárok többségéhez.

Hivatkozások

Culler, Jonathan: Structuralist Poetics. Structuralism, Linguistics and the Study of Literature. Routledge and Kegan Paul, London, 1975.

E. Fehér Pál: “Irodalom, közélet, marxizmus. Beszélgetés Király Istvánnal”, Kritika (1972/6), 14–15.

Fónagy Iván: A költői nyelvről. Corvina, Budapest, é. n.

Hankiss Elemér: “Bevezetés” in Strukturalizmus. 1–2. Szerk. Hankiss Elemér. Európa Könyvkiadó, Budapest, é. n. [1971]., 5–22.

Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése. Az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása. Társadalmi Szemle (1972/10), 26–39. Ugyanez: Kritika (1972/9), 19–23.

Lodge, David (szerk.): 20th Century Literary Criticism. A Reader. Longman, London, 1972.

Szili József: “Megjegyzések Novák Zoltán cikkéhez” Kritika (1973/4), 16. Újraközölve: Szerdahelyi (szerk.): A strukturalizmus-vita. 2. 40–44.

Sapir, Edward: “The Heuristic Value of Rhyme” Queen’s Quarterly 27 (1920), 309–312.

Szegedy-Maszák Mihály – Veres András: “Fantomok ellen?”, Kritika (1973/5), 6–7. Újraközölve: Szerdahelyi (szerk.) A strukturalizmus-vita. 2. 50–55.

Szerdahelyi István: “Előszó” in A strukturalizmus-vita. 1–2. Szerk. Szerdahelyi István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 7–8.

Whitehall, Harold: “From Linguistics to Criticism” Kenyon Review 13 (1951), 710–714.

A tanulmány a közeljövőben megjelenő Új magyar irodalomtörténet számára készült.

  1. 1969-ben jelenik meg Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig című tanulmánykötete.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.