Élve meg

Élve megszűntem. De nem úgy, hogy bármit
ez részletezne. Vagy eleve kedve
lenne a mondatnak itt Füst Milánig,
Szép Ernőig rángani, epekedve
egy fél világnyit,
mi is nékem “a mások” voltak egyre.

Nem érek rá Ivánig. Szmergyakov
nem velem végzi gyakorlatait, nem.
Legföljebb a tornagyakorlatok
szükségesek, kilóim lesegítsem,
szegények, ok
rájuk a sok ülő munka emitten:

két szobámban, mely váram, fellegi
aligha, és nem is lehet örökkön
itt tanyázni, de – menni? merre? mi
céllal? mióta csak vágyképre töltöm
a madárképzeti
edényt, a szívét, űrre kör, csak űr jön.

Ó, helyzet ürege. Lélek hiánya;
a lélek halt ki, a rendszerező
rendszer, és Dimitrije Aljosára
nyomban következik, így emez: ő,
amaz a mása,
más változat… de ne lopj, T. Dezső.

(Kálnokyt.) Léptünk megint egy kicsit,
mit (Tóth Árpád) a lélek fényüze-
kedése, kedvem elunatkozik,
hadd legyek szórakoztató vele,
bűn az csak itt,
ha visszaszólsz, s ásítás lesz tere

a sóhajnak (nincs), annak, hogy madár
nem lesz, aligha, már túl emberi,
az állandó: apró, mely visszajár,
ennyit nem szabad elveszíteni,
a teljes csak a Ne Legyen,
egyelőre helyem,
élve meg halva szűnni, egyszeri,
semmi meg nem kettőzi már.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.