Flaubert és a divat (II. rész)

4. Flaubert bolyongása. Kellemes idő volt a kocsizáshoz. Előző nap heves, gyors zápor mosta tisztára a tájat. Édes illatok borultak a fogat útja fölé. Flaubert eleinte olvasgatni próbált a magával hozott könyvekből és jegyzeteiből, kompenzálva a munka elakadását, de mivel a kocsi nagyon rázkódott, hamarosan megfájdult a feje. Amúgy sem talált olyan olvasmányt, egyetlen mondatot sem, mely ebben az ellenállhatatlan tavaszi őrületben értelmet nyert volna. Épp ellenkezőleg. Még olyan sorok, aforizmák is értelmüket vesztették, melyek a dolgozószoba magányában zseniálisnak tűntek. Így hát Flaubert kihajolt az ablakon, fejét az illatáramokba tartotta, fáradt szemeit pedig a táj forradalmi zöldjeivel balzsamozta. Elbeuf vonalában, amint haladtak a Szajna mentén, szemben a folyás-iránnyal, a kristálytiszta időben jól látszottak a dombok, melyek a szőlősorok közé ültetett cseresznyefáiról voltak nevesek; épp amint a híres valpolicella-szőlő termőhelye, az észak-itáliai Veneto (a bukott gibelin, Dante Alighieri száműzetésének színtere). Április vége volt csak, de a szokottnál melegebb, májusi idő; és Elbeuf, mondhatni a szűzies Jeanne-Marie vadul virágzó cseresznyefáinak, visszafogott illata néha átlibbent a Szajna fölött.

“Rendes lány ez a Jeanne-Marie! Nem hiába! Rögtön megismerszik, ha valaki nem Rouenból való!” – gondolta Flaubert, és máris kedvenc sirámánál volt; annál a generális kérdésnél, hogy vajon miért gyűlölik őt annyira épp a roueniak, mikor Õ is Rouen szülötte! Miféle indok az, hogy a Bovarynéval lejáratta a várost? Hisz híressé tette! Miféle zagyva beszéd az, mi szerint Rouenban nincsenek afféle nőszemélyek, mint az a Bovaryné! Ugyan már, ki merné állítani, hogy ismer minden roueni nőszemélyt? És amúgy is! – gondolta dühösen Flaubert – Bovaryné nem egy roueni nő! Madame Bovary Én vagyok!

Nos, akik valamelyest ismerik Flaubert nyilatkozatait (rajongói vagy utálói), jól tudják, hogy valóban gondolt effélét, merthogy egyszer mondta is! Miszerint Bovaryné nem más, mint Õ maga! Más kérdés, hogy ez – amennyiben a roueniak tudomásul veszik ezt – miért is oldaná fel a roueniak és Flaubert között fennálló viszolygást? Hisz a roueniak épp azért tartják sértőnek a Bovarynét, mert attól is rosszul volnának már, ha efféle elégedetlen, lázongó polgártársuk volna! Tehát, amennyiben igazat mond Flaubert, és Bovaryné bőrébe ő maga bújt, akkor csak annyit üzen a roueniaknak, hogy mégis csak van efféle elégedetlen, lázongó polgártársuk! Akkor nem a könyv, hanem Gustave Flaubert (alias Bovaryné) személyesen tölti be a szégyenfolt szerepét Rouenban!

A la nature! Önmagában. A könyvtől függetlenül. Így meg kettősen is!

Ám a dolog paradoxonját Flaubert nem látta át, így hát az utazás és a táj, mely nem vesz tudomást politikáról, betegségről, öregedésről, a roueniak korlátoltságáról (vagy Flaubert gőgjéről), és félbehagyott regényekről sem, csaknem a fiatalkor állapotába juttatta volna az ekkor épp ötvenéves írót, ha nem találkoznak úton-útfélen porosz hadtestekkel. “Hogyan lehet tavasszal háborúzni?” Még az is megesett, hogy a kocsit megállították. Egy fennhéjázó, bosszantóan gőgös porosz tiszt (“Ó, a gonosz porosz!”) mindenféléket kérdezett Flaubert felől, mintha máris elfoglalták volna az országot, s Franciaország többé nem létezne, csak száműzött, s felettébb gyanús franciák. Flaubert, amennyire tőle tellett fukarul és méltósággal válaszolgatott (mintha egy rouenival beszélne). Legszívesebben egyáltalán nem válaszol, de akkor nemcsak Párizst nem éri el, kérdéses marad a hazatérése is.

Később elbóbiskolt a kocsi ringására, és csak akkor tért magához, amikor lombsuhogás helyett a felbolydult Párizs hangjai ömlöttek be a nyitott ablakon. Az utcákon különféle emberek szokatlanul nagy tömege kavargott a masírozó porosz katonaoszlopok körül. Szitkozódások repkedtek a fejek fölött, és ugyanakkor női kacagások foszlányait is belódította szél. De nemcsak a sordélyok, pacsirták, csalogányok, csukok és csukárok cserregéséből, dalából a Szajna felett cikázó fecskék csivitjéből szövődő szonáta erősödött kaotikus, nagyvárosi szimfóniává, hanem megváltoztak az illatok is! Párizs és Rouen között üdeség volt a levegőben! De nem a citrom vagy a narancs üdesége, nem is mirháé, a fahéjé, a fodormentáé vagy a nyírfáé, a kámforé vagy a fenyőtűé, nem hasonlított a májusi esőre sem, a fagyos szélre vagy a forrásvízre sem. Melegség is volt benne, de nem olyan, mint a bergamott, a ciprus vagy a mósusz, nem olyan, mint a jázmin, a nárcisz, a rózsaszirom, s nem, mint az írisz. Ez az illat kétféle dolog keveréke volt: illékony és nehéz egyszerre, de mégsem keverék, hanem egység, hozzá még így gyengéden is szolid és erős, mint egy darab vékony, csillogó selyem…, de nem is selyem: inkább, mint a mézédes tej, amiben piskóta ázik. Párizsban viszont, a mai ember számára szinte elképzelhetetlen bűz uralkodott. Trágya bűzlött az utcákon, vizelet a hátsó udvarokon; korhadó fa és patkánypiszok a lépcsőházakban; rohadt káposzta és ürüzsír a konyhákban; áporodott por bűzlött a szellőzetlen szobákban, a hálószobákban pedig zsíros lepedők, nyirkos matracok és édeskés-szúrós szagú éjjeliedények szaga terjengett. A kémények kénköves bűzt okádtak, a cserző-műhelyek maró lúgok szagát, a mészárszékek az alvadó vérét. Az embereknek izzadtság- és mosatlan-ruha-szaguk volt; szájukból szuvas fog, gyomrukból hagymalé bűzölgött, és testük, mihelyst kicsit megöregedtek, romlott sajt, savanyú tej és daganatos betegségek szagát árasztotta. Bűzlöttek a folyók, bűzlöttek a terek, bűzlöttek a templomok, bűzlött a hidak hónalja, és bűzlöttek a paloták. A paraszt épp úgy bűzlött, mint a pap, a kézműves legény éppúgy, mint a mesterné asszony, bűzlött az egész nemesség, beleértve a néhai királyt is; a néhai királyné pedig úgy bűzlött, mint egy öreg kecske, télen-nyáron egyaránt. Mindennek oka pedig az volt, hogy a 19. században a baktériumok még korlátlanul tenyészhettek, így aztán minden emberi tevékenységet, építőt vagy rombolót, a csírázó vagy pusztuló élet minden megnyilvánulását szagok kísérték. És a bűz természetesen Párizsban volt a legnagyobb.

Nos, ez a bűz-barokk szagkáosz, és a hozzá társuló bábeli zsivaj a zavaros s felettébb bizonytalan helyzetre (jövőre) való tekintettel apokaliptikus méreteket öltött. Egy helyütt még néhány puskalövés zaját is hallani vélte Flaubert. Mindezek ellenére, a kocsis rutinjának köszönhetően biztatóan haladtak előre, és hamarosan egészen megközelítették Maupassant lakását. Flaubert már az első Maupassant-nak szánt szavakat forgatta a szájában, amikor a kocsi váratlanul, két nagy, puha ringással megállt. A kocsis kiabált valamit, amiért tucatnyi trágárságot kapott cserébe. Flaubert megint kihajolt az ablakon. Először csak egy lovat látott, amely épp az ablak előtt áll, és a nyakára kötött zsákból zabot ropogtat, átellenes végén pedig jókora, mustár-sárga citromokat potyogtat, ezzel hozzáadva a magáét a párizsi bűzorgia alapanyagához. A kocsis néhány lépést előregurult, aztán megint megállt. A lovak csattogva toporogtak a macskaköveken, valószínűleg őket is nyugtalanította valami, mert fejüket szegve prüszköltek is. A levegőben füst szállt. Ezúttal egy magasra pakolt gabonásszekér takarta el a kilátást. Így hát Flaubert a másik oldalon kiszállt.

Az utat teljes szélességében zsákok, bútorok (meglepően szép szekreterek) és ki tudja honnan szerzett lámpa-vasak torlaszolták el; csak jobbról maradt épp annyi hely, hogy a fogat elfért volna, ám a gabonásszekér pont oda akart beállni. A kocsis alkudozott, hogy mielőtt végleg eltorlaszolják az utat, őt még engedjék be. Egy tagbaszakadt, vörös szakállú ember (aki volt inkább normann, sem mint gall) a bak felé ordított:

– Felesleges duhajkodni. Ha be is engedik, nem tud majd kijönni. Jobban jár, ha nyugton marad, és gyalogosan megy tovább. De még jobb volna, ha az efféle urasági hintó nem próbálgatná itt a Nép türelmét, míg a Hon védelme zajlik épp!

A kocsist valamelyik szitok bősszé tette, mert hiába érveltek neki, és adtak ésszerű magyarázatokat, vagy tanácsokat, nem hallgatott senkire. Végül Flaubert intette le, bár nem átallott erősködni vele is.

– Hagyja csak! Már amúgy sem vagyunk messze, egyébként meg igazuk van. Mi értelme bemenni, ha egyszer nem tudunk kijönni? Én bánom legkevésbé, ha most megállunk. Gyalog megyek tovább. Itt várjon rám türelmesen, és jól figyeljen meg mindent, ami itt történik! Hazafelé pedig mindent elmond tüzetesen és alaposan. Felárat fizetek az éberségéért. – mondta Flaubert, és valóban kivette utazótáskáját a fogatból. Épp azon volt, hogy útbaigazítást kér valakitől a barikádok miatt, amikor a középkorú, vörös szakállú “normann” az oldalára szökkent.

– Hiszen Ön Gustave Flaubert! – kiáltott örömében, és míg a könyökénél megfogta, hogy a barikád felé vezesse, egészen közel hajolt az arcához. – Nahát csakugyan Ön az! Láttam egyszer a Vaudeville-ben, és olvastam a könyvét. Higgye el, mi igen nagyra becsüljük a Szellem embereit!

Flaubert meghatottan mosolygott, ám igyekezett a férfit elhárítani; sietett volna már Maupassant-hoz.

– Megmondaná nekem, hogy csak itt van torlasz, vagy másutt is számoljak akadályokkal? – kérdezte Flaubert más vizekre terelve a beszélgetést. De a férfi azt mondta jó hangosan, hogy lehetőleg mindenki meghallja:

– Már hogyne mondanám meg, tisztelt Gustave Flaubert úr! Naná, hogy megmondom! – és a nevét szinte már kiáltotta. Erre néhányan felkapták a fejüket, és az író felé indultak, de Flaubert gyorsan elköszönt, és a választ meg sem várva sietősen távozott.

– Vigyázzon magára, Flaubert úr! Veszélyes most Párizsban egyedül mászkálni! – kiáltott utána még a lelkes, vörös szakállú hazafi.

Nem kellett sokat kutyagolni. Tökéletesen magára maradt. Kissé vészjósló volt a nagy, szürke tűzfalak síri csendje, de nem félt, mindössze furcsának találta. Egyébként jól ismerte a szóban forgó utcát, mivel Maupassant egészen közel lakott. Ha meglátogatta barátját, gyakran sétálgattak errefelé. Csakhogy itt rendesen zsibvásári tülekedés folyt. Már ki is ért volna az utca végére, ahol balra kanyarodva csupán pár száz métert kellett megtenni Maupassant lakásáig, de itt újabb barikád tornyosult. Jobbnak látta kerülővel próbálkozni.

Így vette kezdetét az a hosszas kóválygás a szűk sikátorokban, ami három teljes órát rabolt el Flaubert életéből, noha jobban ismerte Párizst, mint a tenyerét. Azt azonban nem tudta, hogy errefelé van állatkereskedés is. Nem csoda, hisz úgy húzta meg magát egy kapualjban, mint egy beteg kóbor kutya. Most azonban, mivel alaposabban kellett szemügyre vennie mindent, hogy a barikádokon keresztül is Maupassant-hoz jusson, felfedezte ezt a boltot is.

Nyitva volt, pedig az utcákat senki sem járta a Flaubert-hez hasonló bolyongókon kívül. Eszébe jutott az a komolytalan ötlete, hogy papagájt vásároljon, mondván: a papagáj fogja emlékeztetni gyötrelmes, mégis szép karthágói útjára. Amint megpillantotta a kirakat üvegein keresztül a színes rudakon hintázó, tollászkodó papagájokat, úgy döntött, mégis vesz egyet, már csak Jeanne miatt is. Hadd csodálkozzon azzal az egyszerű paraszt eszével, meg a szép ártatlan szemével, ami elbűvöli Maupassant szűzerények után sóvárgó lelkét; férfiasságát nem különben.

Benyitott a csengettyűs ajtón (ami fölött a következő állt: SAUGUET ÁLLATSÁGAI), és a félhomályban a kereskedés névadóját kereste, ám az valahol egy ajtó mögött tett-vett, és mintegy magának dünnyögött.

– Jó napot! – köszönt fennhangon Flaubert.

– Isten hozta! – bukkant elő a félfa árnyékából egy nagy harcsabajusz két, fényes monoklival, amely minden pillanatban a földre akart volna zuhanni a kereskedő krumpliforma orráról. Amint Flaubert alaposan végigmérte nevezett Sauguet parasztos ormótlanságát, letett arról a szándékáról, hogy lehordja a cégér hibás felirata miatt, és csak annyit mondott:

– Papagájt keresek, olyasfajta zöldeket, amik Karthágó romjai felett röpködnek – de úgy érezte, hogy az első mondata is túl színpadiasra sikerült, vagy csak talán túl csiszoltra, ezért még hozzá tette:

– Olyat, ami jóval nagyobb egy verébnél, de a szarkánál meg kisebb egy mérettel.

Nevezett Sauguet röviden Flaubert-re bámult, mire Flaubert tovább butította mondanivalóját:

– Madarat – mondta a darabos Sauguet-nek, kissé előre dőlve, s jó hangosan, mintha amaz nagyothalló volna. Mire az meg mackósan vakarászni kezdte a feje búbját:

– Azt ugyan nem tudom miféle papagáj repked Karthágó romjai fölött, merthogy sohasem jártam ott, a lábam se tettem ki Párizsból, csak a háborúban, akkor is csak Reimsig jutottam, de abban a nagyságban azért mutathatok egy-két jószágot – mondta kedélyesen a kereskedő, és a tarka, aranysárga és türkiz papagájok között hátravezette az írót, ahol egyetlen kalitkában öt zöld madár kuksolt.

– Hát ezek milyen fajták? Milyen országból valók?

A kereskedő továbbra is a feje búbját vakarászta, mintha levakarni való volna ottan.

– Hazudhatnék is, de minek. Csak erről a nagyról tudom. Valahonnan Arábiából hozták, alexandernek mondják. A többi meg csak van.

– Szóval ezek különfélék?

– Valószínű, mert az a két kicsi már vagy másfél éve nem akaródzik nőni, pedig megkapnak mindent – magyarázta Sauguet épp annyi békességgel és derűvel, mint amennyi harciasságot szépen pödrött, hosszú és kackiás bajsza mutatott.

Flaubert elnézegette a két egymáshoz simuló, meglepően kicsiny papagájt, ahogy bizalmatlanul pislogtak át a ketrec rácsain. Kicsik voltak ugyan, de valamivel magasabbak, mint a veréb, testesebbek és zömökebbek is annál. A homlokukon jókora mályvaszínű folt volt, egyébként pedig szép, tompa, zöld színben simultak egymásra tollaik, és nem abban a fémes ragyogásban, mint a többi papagájfélének. Nem voltak annyira hivalkodóak, mint a papagájszokás, de közönségesnek vagy jellegtelennek sem mondhatjuk őket. Flaubert kérte a kereskedőt, hogy mutasson kalitkát is, amiben az a két madár kényelmesen fér el, anélkül, hogy életörömüket elvesztenék. Mire Sauguet előhozott egy jókorát, ami tágas volt, de mégsem súlyos. Aztán megállapodtak az árban, amit Flaubert csaknem a felére alkudott, mondván:

– Kicsik ezek a papagájok. Lehet, hogy azért nem akarnak nőni, mert betegek. És egyébként sem olyan színesek, mint a többi.

Később, amikor kilépett az utcára, némi lelkiismeret-furdalást érzett az alkudozás okán, mert épp a felsoroltak miatt tetszettek meg neki a madarak.

Aztán kezében a kalitkával, és arra gondolva, milyen őrültség épp most venni papagájt, ismét megpróbált kijutni Maupassant lakásához. Ám újabb félórás, hiábavaló ténfergés után reménytelennek látta a célba jutást. Elhatározta, hogy inkább visszatér a fogathoz. Elsőként nem Maupassant-t hanem Colet-t látogatja meg. Hátha hozzá könnyebb eljutni. Gyalogszerrel, a két papagájjal bandukolni kezdett visszafelé. Ám út közben arra a megállapításra jutott, hogy hamarabb kellett volna visszafordulnia, mert már alig bír megállni a lábán. Ezért, amint újra forgalmasabb utakra került, és meglátta az első kávézót, pihenőt rendelt el magának, a sok himbilimbitől szintén elcsigázott papagájokkal együtt. Így történt, hogy ezen a napon, 1871. április 19-én, úgy délután három óra felé (míg odahaza, Croissetben, a lelkes Jeanne-Marie már javában farigcsálta a szalufát) Flaubert betért a L’Air du Temps nevű kávéházba, ahol csaknem két óra hosszat üldögélt.

5. Jean Patou Courbevoie-ban. Tizennyolcadikán este, zárás után, alaposan összekapott temperamentumos nejével, akinek azt találta mondani (miután órák hosszat azt hallgatta, hogy ő milyen pipogya, kujon és kontár), hogy nem is kövér. Majd némi szünet után (míg forrt benne is a méreg), hűvös-csöndes stílben, mintegy “vigasztalóan” azt is hozzátette: bár az is igaz, hogy alig kisebb, mint a reimsi-katedrális. Erre a madame dühében két méregdrága padlóvázát is földhöz vágott, kiköpött a saját padlójára, és azzal zsarolta meg a szabómestert, hogy a Szajnába öli magát, ha még egyszer saját kezűleg veszi fel a kurtizánok méreteit, ahelyett, hogy az ilyesmit az inasokra hagyná! Ezért aztán Jean Patou-nak megint kedve kerekedett egy kis horgászáshoz. Mert sokkal nyugalmasabb volt ülni a méla folyó partjain, vagy a békésen ringó csónakban, bámulni a spiccet, követni a visszaforgóban keringőző úszót, dobálni a nádszélébe az Homolle-golyókat, mint álló nap az asszony rosszmájú célozgatásai elől futni.

Másnap már virradatkor felriadt, és pakolni kezdte a horgászáshoz szükséges eszközöket. Hogy bármilyen méretű halat foghasson becsomagolt három tökéletesített alkalmatosságot, amelyek a városban sétapálcául, a folyón pedig horgászbotul szolgálnak. Csak meg kell rázni őket, és szertelenül hosszúra növekednek. Volt 15-ös horga fenékjáró küllőre, 12-ese dévérkeszegre, s úgy számított, hogy potykával meg fiatal márnával majd a 7-es tölti meg kosarát. És vitt még magával egy kisebb hálót is, abból a megfontolásból, hogy hátha kedve szottyan csukát fogni, s akkor legyen mivel csalihalat szerezni. Gilisztát pedig a folyóparton szándékozott szedni a felforgatott kövek alól, mivel a már említett kis bolt ezen a napon betegség miatt zárva maradt.

Jean Patou az első vonattal indult, amikor még látszólag nyugalmas nap elé nézett Párizs. Csendes volt és békés, mint bármelyik vasárnapján az évnek, s mintha az elmúlt napokban semmi rendkívüli nem történt volna, a pályaudvar tele volt horgászbotokkal felfegyverzett néppel. Némelyik bot olyan volt, mint Jean Patou-é: egyszerű bambusz, de némelyik meg egy darabból volt, és elkeskenyedő vége felmeredt a levegőbe. Mint vékony vesszők erdeje, folyton összeütköztek, összegabalyodtak. Úgy rémlett vívnak egymással, mint a kardok, vagy árbocként imbolyognak a széles karimájú szalmakalapok tengere felett.

Mikor a mozdony nekiindult, látni lehetett, mint meredeznek ki a vagonajtókon, s állnak ki a kocsitetőkön, végtől végig a szerelvény teljes hosszában, hogy olyan lett tőlük a vonat, mintha hosszú hernyó mászna a síkságon.

Courbevoie-ba érve leszálltak a vonatról, s valóságos rohamra indultak Bezons irányába. A folyóig vezető út alatt Patou összeismerkedett egy kövér úrral, akivel mindjárt meg is beszélték, hogy mihelyst elérik a folyót, együtt bérelnek egy csónakot, s azzal egészen a gátig eveznek. Így is történt. A bérelt csónakkal lehorgonyoztak a gátnál, a forgóban, mert a hal ott harap a legjobban. Jean Patou tüstént elkészült, felcsalizta horgát, kivetette, és mozdulatlanná dermedt, feszült figyelemmel merevedve az úszóra. De időnként kihúzta a zsinórt, és kicsit odébb dobta.

A kövér úr miután felcsalizta horgát, letette a botot maga mellé, megtömte pipáját, rágyújtott, összefonta karját, rá se nézett a pedzőre, csak a víz folyását bámulta. Amikor már több mint másfél óra telt le, és még mindig nem mutatkozott egyetlen hal se, Jean Patou türelmetlenkedni kezdett.

– Nem volna okosabb másutt szerencsét próbálni? Úgy nézem, hogy itt ma nemigen kapnak a halak – mondta a kövér úrnak, de az, legnagyobb megrökönyödésére meglepően nyersen mordult rá.

– Megkérném Patou úr, hogy ne zavarjon, nem azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk – mondta és változatlanul a vízre meredt az úszó helyett. Jean Patou, habár nem egészen értette a dolgot, mégis jobbnak látta, ha hallgat, s még várnak egy kicsit. Ki tudja, mikor jön meg a szerencse. A csónak bolondul táncolt a gátról lezuhanó víztömegen, s habár Patou tökéletesen belefeledkezett a horgászatba, mégis valami bizonytalan, rossz közérzet fogta el, a feje elnehezült, és furcsa kábulat vett erőt rajta. És a halak még mindig nem kaptak.

– Pedzi már? – kérdezte szomorúan a kövér urat, mire az csak ennyit felelt:

– Ördögöt!

Jean Patou csodálkozva nézett rá.

– Van, mikor sokat fog?

– Soha!

– Hogyhogy soha?

A kövér ember egyre csak füstölgött, mint egy gyárkémény:

– Roppantul idegesítene, ha harapna. Nem azért jövök ide, hogy halat fogjak, azért jövök ide, mert nagyon jó. Ringatózik az ember, mint a tengeren. Csak azért hozom a horgászbotot, hogy ki ne üssek a többiek közül – mondta s Jean Patou majdnem hanyatt esett dühében, bele az örvénylő, barna vízbe.

– Igazán? Csakhogy én valóban szeretnék halat fogni, tehát mivel együtt béreljük a csónakot, most szépen átmegyünk a kanyarba, hátha ott nagyobb szerencsém lesz. Maga pedig ott is ringatózhat.

De a kövér úr rögeszmésen ragaszkodott a forgóhoz, mert csak ott hánykódik olyan hevesen a víz, mintha tengerek hullámai zúdulnának alá. Végül veszekedés lett belőle, s Jean Patou megelégelve a kövér úr rögeszmésségét, a hánykolódást a zavaros vízen, s azt, hogy az úszó ezen idő alatt még csak meg se rezdült, úgy döntött, hogy helyesebb hazaindulni.

Csüggedten bandukolt a courbevoie-i állomás felé az úton, üres szákkal és egyedül. Mert a többi pecás csak estefelé indult haza.

Legalább kisujjnyi halat fogtam volna! – gondolta a búval bélelt szabómester már a vonaton zötykölődve. – Ha most nem viszek haza halat, akkor az asszony azt sem hiszi el, hogy horgászni voltam, azt gondolja, valamelyik lebujban, vagy egy garnién töltöttem a napot. Micsoda perpatvar lesz már megint, sokkal de sokkal nagyobb és hangosabb, mint tegnap volt, s talán jóval több váza látja kárát. Oda lesz a teljes edény-szett! Azt meg még sem lehet hagyni! – gondolta, és elhatározta, hogy valamiként szert tesz legalább egyetlen halra! Míg Párizs felé vánszorgott vele a vonat, fel és alá járkált, minden állomáson átszállt egy másik kocsiba, abban a reményben, hogy horgászokra talál. Ám, ahogy említettük már, a pecások többsége csak estefelé hagyta ott a partot. Az a néhány, akik ki tudja, miért épp oly korán indultak vissza, mint Jean Patou, szintén üres szákkal jöttek fel a gátról. Panaszkodott is az egyik, aki döbbenetes hasonlóságot mutatott azzal a kövér úrral, akivel Jean Patou a forgón hánykolódva összekapott, hogy a cimborája egész héten azt szajkózta, milyen vadul kap a márna!; hogy tucatjával akasztják a szebbnél-szebb, négy-öt kilós ikrásokat, mi több, a szokottnál jóval melegebb, májusi időre való tekintettel, a holtágakban már a harcsa is forog! Az angolnától meg épp mozdulni se lehet! Épp ezért egész héten azt tervezgette, hogy szokott helyei közül melyiket horgássza meg ebben a félnapban, mert többre nincs ideje, és tessék! Hiába próbálkozott a végén már egészen apró horoggal víz közt, mi több, a végén egészen közel a felszínhez, gusztusos kis kenyér-rózsákkal, még egy arasznyi keszeget se fogott! Megöli az asszony, ha így állít be! Legalább néhány megbízható cimborát hívott volna magával, akik igazolják majd odahaza, hogy a délelőtt merre járt! – panaszkodott a kissé szószátyár, gyorsan hadaró, hiperaktív, s jól láthatóan kétségbeesett úr, míg Jean Patou keserűen mosolygott.

– Micsoda véletlen! Épp ez a gondom nekem is. Hal nélkül nem mehetek haza. Tudja, a nejem kissé elméretezett. A temperamentuma se bármekkora. Olyannyira, hogy inkább szakramentumnak mondanám. Igencsak lobbanékony! Épp azért kérdeztem, hogy fogott-e valamit, mert bizony nem átallnék fizetni azért, hogy a zsákmányát velem megossza – magyarázta Jean Patou, míg a sport- és sorstárs megértő, sajnálkozó fejcsóválással hallgatta. – De hát ezek szerint rossz helyen kereskedek.

– Hát az, bizony már úgy van. Én volnék a legboldogabb, ha segíthetnék. Mert az egyben azt is jelentené, hogy én sem vagyok pácban. (…) Sajnálom – mondta Jean Patou sorstársa nyílt, megható, és kissé gyermeteg őszinteséggel, hogy épp csak fel nem állt az ablak mellől átölelni Patout.

– Nos, akkor én más kocsikban keresgélek, hátha másutt több szerencsével járok – búcsúzott Jean Patou, a nagy és közös önsajnálat siralomházi modorában.

– Isten Önnel! – köszönt el a joviális mártír, majd amikor Jean Patou a következő állomásnál az ajtóhoz állt, még odarikkantott. – Ha találna halat valakinél, vegyen nekem is egyet! Párizsban kifizetem!

Jean Patou csak biccentett, jelezve, hogy úgy lesz; ha talál bárkinél is, kettőt vesz. Ám hiába kérdezősködött, járt kocsiról-kocsira, fia küszt, annyit nem talált. Ezért elsőnek a halpiac felé vette az utat, ám mikor odaért, látnia kellett, hogy minden összeesküszik ellene. A piac árusainak kiabálása helyett dragonyosok üvöltözése és nagy masírozás fogadta! Ekkor úgy gondolta, megpróbálja Homolle boltját, hátha mégis kinyitott. Mert ott, a nadályok, giliszták mellett csalihalat is árulnak. Hát majd vesz egy nagyobbacska kárászt, és azt viszi haza. Azután az állatkereskedésekre gondolt, ahol nagyobb valószínűséggel talál a célnak megfelelő, kellőképp nagy halat. Ismert is egyet, ahol papagájok, kanárik, teknősök, rákok mellett halakat is kapni. Igaz zömmel tengeri halakat, de sebaj! – gondolta Jean Patou. – Az asszony épp úgy képtelen megkülönböztetni egy csukát a csikóhaltól, mint egy pizsamát a pelerintől! Ha meg kiszúrná mégis, és megkérdené, hogyan foghattam lepény-halat a Szajnán, megmondom neki bátran, kerek-perec, hogy felúszott! Megesik az! – győzködte magát Jean Patou, és azzal el is indult a már említett kereskedés felé, Sauguet boltjába. Így aztán át kellett haladnia a Rue aux Fers és a Rue de la Ferronnerie között, ahol régen aCimetière des Innocents, vagyis az Aprószentek Temetője volt. Igaz, akadt volna valamelyest rövidebb út is Sauguet boltja felé, ám ekkoriban a temető helyén már élelmiszerpiac működött, hát úgy gondolta megpróbálja ezt is. Ám itt sem voltak árusok. Mi több, egy lelkes brigád már az utcaköveket szedte fel. De ahogy tovább bandukolt, eszébe jutott, mit mondanak erről a helyről, a néhai Aprószentek Temetőjéről, ahová több mint nyolcszáz éven át hordták a közeli Hôtel-Dieu kórház és a környező egyházközségek halottait, hogy aztán hosszú tömegsírokba temessék őket. Mondják, ezt volt akkoriban Párizs legádázabb része, mert a temérdek hulla bűze felszaglott a földön át is! És amikor erre gondolt, megvilágosodott! Ha elég későn ér haza, és a barikádokra hivatkozik, mondhatja azt is, hogy a hal, mi több!, halak!, azok a gyönyörű, három-négy kilós tejes-márnák, meg az a négyaraszos kőcsuka, időközben, a sok kóválygástól, a nagy melegben megbüdösödött, így hát el kellett dobnia mind, a Rue aux Fers és a Rue de la Ferronerie sarkán! Hihetőbb, mint hogy a lepényhal felúszik a Szajnán, egészen Párizsig! – és ebben a tudatban, most már sokkal derűsebben, tovább ballagott. Ám még betért Sauguet kereskedésébe is, de halat ezúttal ott sem kapott. Minthogy készen állt már a B-terv is, nem is igen bánta.

Amint az se nagyon, hogy Párizsban nagy felfordulás uralkodik, és egyáltalán nem könnyű hazaérni. Látva, hogy a hazavezető utakon sorban állnak a barikádok, nem is próbált meg kerülő- utakon hazajutni. Úgy döntött, hogy a rosszul sikerült napot leöblíti néhány pohárkával. És amint ezt elhatározta meg is látta a L’air du Temps kávéház kihajtott, fehér redőnyeit.

6. Patou és Flaubert konstellációja. A párizsiak bizonyos helyzetekben annyira valószínűtlenül viselkednek, mintha Párizs pusztán a fantázia fiktív városa volna. Csakugyan elképesztő volt, hogy miközben majd minden negyedben barikádok sorakoztak, s a poroszok újabb hadtestekkel indultak Franciaföld felé, addig a párizsiak nemcsak a barikádokat, hanem a kávéházakat is színültig töltötték dallamos, ámbár akkoriban még kissé rusztikus (praeflaubert-i) zsivajukkal.

Maga Jean Patou is meglepődött ezen kissé, amikor látta, hogy a kávézóban jószerivel talpalatnyi hely sincs, pedig ha valakiről elmondható, Patou ismerte Párizst. Zavartan álldogált a zöld abszinttel a kezében, s szeretett volna leülni valamelyik asztalhoz. Egyrészt csak elfáradt a gyaloglásban, másrészt pedig azért, mert nem állt szándékában a madame kebelére borulni hamarosan. Hosszasan csoszogott ide-oda a foglalt asztalok között, míg meg nem látott a sarokban egy likőrt iszogató, erősen kopaszodó urat, aki harcsabajuszát huzigálva, mint egy henteslegény, egy jókora könyvben lapozgatott. Jean Patou odalépett hozzá és udvariasan megszólította:

– Bocsánat, hogy megzavarom! Megengedi, hogy az Ön asztalánál foglaljak helyet? Amint látja másutt már nem maradt üresen szék, és igencsak elfáradtam.

A kopaszodó úr jóformán fel sem nézett, úgy dörmögte:

– Hát, csak tessék.

Jean Patou lerakta poharát, és óvatosan leereszkedett a székre, miközben megbámulta az asztal alá rejtett papagájokat. Megkérdezte volna, miféle madarak ezek, de az úr szemmel láthatóan elmerült olvasmányaiban, nem lett volna illendő megzavarni. Hát elmerengett ő is, átadva magát az üldögélés jóleső érzésének, s szinte búsongva kortyolgatta italát, ha a kövér úrra és a pecázásra gondolt. Egy darabig csak az utcát bámulta, ahol épp akkor vonult el vagy kétszáz porosz. Aztán maga elé meredt, és az asszonyra meg a vázákra gondolt. Később asztalszomszédja könyvére tévedt a tekintete. Nem bírta megállni, hogy néhány szemérmetlen pillantást ne vessen a könyvre, mely kitárulkozva feküdt az asztal lapján. Amikor belepislantott, egy meglehetősen furcsa képet látott, amihez hasonlót ezelőtt soha, hiszen – mint ahogy azt már említettük-, egyszerű emberek ivadéka volt, és ő sem tartozott a kiművelt fők közé, aki könyvek olvasgatásával kérkedhetik.

A kép hatalmas halforma élőlényt ábrázolt, pontosabban szólva egy jelenetet, ahogy ezt a lényt a partra húzzák, szörnyű izomzatba bújt fickók, akiknek szeme épp úgy nyílt kerekre a döbbenettől, akárcsak Jean Patoué. Hárman fogták a jókora és szemmel láthatóan igen erős szövésű háló peremét, egy negyedik pedig mutatta, hogy merre húzzák a tengervíztől fénylő fövenyen. A háttérben egyrészt a tenger dühöngő hullámainak sötétkék tornyai látszottak, amint őrjöngő, fehér habot dobálnak az ólomszürke égre, másrészt valamivel odébb a parton összeverődött, nagy tömeg csodálkozó és kissé rémült kavarodását. Az egész kép valami idegtépően nyugtalanító örvénylést mutatott, nyomasztóan sötét színekkel, de a legérdekesebb mégiscsak az a halszerű élőlény volt, akinek alakja úgy világított a festmény sötét, vad tónusai között, mint egy karcsú, tüzesre csiszolt ezüstlemez. Jean Patou magát az alakot nem látta egészen pontosan, mert épp ahol a feje kezdődött volna, épp ott hajlott a lap a könyv gerince felé.

Jean Patouban egy pillanat alatt lángra lobbant a mérhetetlen horgászszenvedély. Így aztán megszólította a harcsabajuszos férfit, aki még mindig csak azt az egyetlen képet és alatta az apró betűs feliratot fixírozta.

– Bocsásson meg, amiért ismét megszólítom – kezdte Patou. – Akaratomon kívül oda esett a tekintetem, ahol az Ön könyve fekszik, s megláttam benne azt a különös ábrát. Megvallom én ilyen könyvek studírozásában nem jeleskedem, hisz egyszerű szabómester volnék. Megmondaná miféle könyv ez, és mit tanulmányoz rajta oly nagyon?

A kopaszodó úr elgondolkodott néhány pillanatra, aztán úgy fordította a könyvet, hogy a szabómester is láthassa.

– A Világvizek élőlényei és szörnyszülöttjei – mondta az úr, mire Jean Patou álmélkodva alaposan szemügyre vette a képet, melyen egy szép, karcsú és igen nagydarab hal, asszonyi testben végződött – a legszebben, amit valaha látott. Noha Patou mesterségéből adódóan igen sokat méricskélt női idomokat. Annak az asszonyfélének az arca is valami mennyei szépségű volt; a szemei feketén és esdeklően csillogtak felé, mintha segítségért könyörögne, kifejezetten hozzá, Jean Patouhoz, Párizs szabómesteréhez, s ugyanakkor a tenger felé is vágyódtak; hajfürtjei mintha a tenger hullámaiból fonódtak volna oly dúsra és örvénylőre; arcának bőre pedig, mint a tenger felett, a nyugodt nyári alkonyok. Ám lejjebb döbbenet! Valódi pikkelyes haltest! Olyan, amit Jean Patou maga is megpucolt már horgászatai után, valódi vörhenyes úszóval, amihez hasonlót eddig csak vörös szárnyú keszegeken látott, s olyan meredek hátúszóval amilyennel csak a balin dicsekedhet!

– De hát miféle felemás lény ez? – kérdezte Jean Patou együgyűen.

– Ez egy sellő. Félig hal, félig asszony. Hívják hableánynak is – mondta elnéző mosollyal a kopasz úr, miközben igen nagy gyönyöre tellett a szabómester csodálkozásában, annál is inkább, mert némileg szobalánya együgyűségét idézte fel.

– S ilyen asszonyhal valóban létezik, vagy csak afféle koholmány?

– Ma már nemigen hisznek benne – mondta az úr hérakleitoszi homállyal.

Jean Patou mélyen elgondolkozott.

– Szépnek találom – jelentette ki némi töprengés után a lehető legkézenfekvőbb egyszerűséggel. – De ha egyszer nem létezik, hogyan tudták ilyen jól megfesteni? Én sem tudok jó ruhát készíteni annak, akit még senki se látott!

– Talán csakugyan létezik – lamentált a különös úr, és mesélni kezdett Jean Patounak sellőkről, Odüsszeusz kalandjairól, Küklopszokról, az Olümposz isteneiről, gorgókról, kentaurokról, unikornisokról, nimfákról, driádokról és párkákról; minden nemű és rangú, antikvitásbéli lényről, különös tekintettel a szirénekre, akik talán még szebbek a sellőknél is; hacsaknem egy és ugyanaz a dolog a kettő!

Bár Gustave Flaubert, a hírneves gall író előadásának minden szava lenyűgözte, mégis: Jean Patou fejében a sellő maradt meg a legjobban, amint pikkelyes testével ezüstkarikába hajlik a háló szorításától; ahogy hálóval fogva be kétszeresen is pikkelyesnek tűnik. Később se, amikor már elbúcsúzott a különös madarakat tartó, és különös könyveket studírozó embertől és hazafelé tartott, akkor sem tudta feledni azt a képet. Sőt, másnap se, minek következményeképp, 1871. április harmincadikán, úgy délelőtt tizenegy óra felé, amikor Constance Rivet érkezett meg ruhapróbára, először ötlött Jean Patou eszébe, hogy saját (szintén Homolle-nál vett), csalihalak fogására használt hálójával egy nő lábát burkolja be. Ennek az ötletnek, illetve az Flaubert-rel való találkozásnak, a barikádoknak, és a gonosz poroszoknak, Maupassant levelének, a gát alatti forgón hánykódó rigolyás úrnak, az egész nap süllyedő légnyomásnak (minek következtében nem volt fogás Courbevoie-nál), Madame Patou klimaxának, Szent Antalnak, és ki tudja még mi minden “véletlennek” köszönhetően, Jean Patou vagyona és hírneve adventre a triplájára nőtt, Constance Rivet néhány héten belül Párizs leghíresebb dívája lett, a neccharisnya pediglen elindult máig tartó diadalútjára.

 

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.