Vajon milyen helyet foglalt és foglal el az irodalom és az írók a hatalom szerkezetében, és a politika, a politikusok az irodalmi diskurzusban? Ez a kérdés nemcsak Standeisky Évát érdekli egész történészi pályáján, de egyike a legkínozóbb irodalmi problémáknak.¹,² A francia felvilágosodás hatalmi és meritokratikus mintája szerint a felvilágosult hatalom a hatalmasok és az alantasok érték- és észelvű irányító formája. A hatalomnak és a befolyásoltak viselkedésének törvényei vannak, amelyek megismerhetők, és ennek alapján e törvények alakíthatók. Az irodalom és az írók, a filozófusok e felvilágosodás igazi szereplői, tanítanak és megvilágosítanak fejedelmeket, alakítanak írásaikkal társadalmi viselkedéseket. Az irodalom átveszi a teológia, az írók a papok helyét. Az irodalom egyszerre univerzalisztikus – katolikus módú – világirodalom, az ízlés, a modor, a stílus pápájával és világközpontjával, és nemzeti nyelvű, nacionális értékelvű – protestáns típusú – irodalom, a maga nemzetteremtő nyelvével, szimbólumaival, kánonjaival, irodalmi fejedelmeivel. Hatalom és irodalom egyenrangúak. Az irodalom elem a hatalom gépezetében. És a hatalom helyet foglal az irodalom szerkezetében.³

A felvilágosodásra⁴ épült hatalom- és irodalomszerkezet pillérei az egymással érintkező politikai és irodalmi intézmények, a hatalmi főszereplők és az írókirályok, költőfejedelmek. A hatalom és az irodalom diskurzusai összeérnek, egymást erősítő diskurzusok. Az irodalom vezérlő szerepet visz a nyilvánosság szerkezetének létrejöttében. Ennek a felvilágosodás kori szerkezetnek óriási, máig ható befolyása van az európai kontinensen, ám szinte semmilyen egy század óta az angolszász hatalmi szerkezet érdekelven alapuló irányítási mechanizmusában. Anakronisztikus vajon a francia szerkezet, amely Voltaire-től Hugóig, Zolától France-ig, Gide-től Sartre-ig őrizte a hagyományos mintát? És modern az amerikai, ahol nem is értik az írófejedelem, az író és az elnök találkozója fogalmait?⁵ Az amerikai politikus bőven megelégszik a tömegkommunikációs jelennel. Az európai kontinentális szerkezetben a politikus nem(csak) a tömegsajtóban akarja megmutatni magát a mának, hanem szeretné az íróval megörökíttetni magát az örökkévalóságnak. És az író a Dreyfus-ügytől az iraki háborúig hiszi, hogy a társadalom szószólója nem lehet más, csak ő. Modernitás utáni világunkban annyit mondhatunk: más(világ).⁶,⁷

A magyar hatalomszerkezet európai kontinentális jellegű. A politika II. József óta hatalmi jelentőséget tulajdonít az irodalomnak, és a magyar irodalom hagyományosan politikaelvű irodalom: jozefinizmusban és ellenállásban.⁸ Irodalmi és politikai közhely e jelenség folyamatossága. Standeisky Éva új könyve a 20. századi folyamatosság és megszakítottság mikroelemzéseit végzi el tanulmányaiban.⁹ Standeisky Éva egyszerre vizsgálja az intézmények, a szereplők és a diskurzusok váltakozó viszonyait. A történettudomány bőséggel foglalkozott az Akadémia, a folyóiratok, az Írószövetség stb. intézménytörténeteivel. Elkészültek a monográfiák is az irodalommal kapcsolatban álló politikusokról – Ormos Mária Kozma Miklósról, Kövér György Losonczy Gézáról, Révész Sándor Aczél Györgyről –, ha hiányzik is Révai József, Pozsgay Imre kultúrpolitikai monográfiája. Többen elemezték a hatalom és az írók “csúcstalálkozóit”, így Gömbös miniszterelnök és a népi írók találkozóját, a Kádár születésnapok jelentőségét. Standeisky Éva most szervesen összeilleszti az események cserepeit, újrarajzolja a szereplők egy-egy korszakba ragadt képeit. Egyszerre láttatja az írók külső és belső világát, a hatalom angyali és ördögi kettős ábrázatát.

Nemzetféltők. Itt és most csak két fontos fonalat göngyölítenék végig. Az egyik a hatalmak paradox folytonosságának természete. Standeisky Éva részletesen elemzi a hatalom és az írók lillafüredi találkozóját a második világháború idején. A propagandaminiszter és a vezérkari főnök egyaránt szükségét érzik annak, hogy 1942 novemberében, a Palotaszállóban találkozzanak a kiválasztott írókkal, és részben beavassák őket a nemzet veszélyes helyzetébe, részben támogatást kérjenek a hadviselő ország, a kormány számára. A minta a náci Németországé, az eredeti ötlet Göbbelsé. De Antal István és Szombathelyi Ferenc sajátosan magyar találkozót alakítanak ki az írókkal együttműködve.

És itt ejtsünk szót a hatalom természetéről. A harmincas évek Magyarországa a hatalmat megtanította arra, hogy ha hatni akar szélesebb körben, és akart, akkor a szociális reformokért, a földosztásért aktívan kiálló népi írókkal, illetve a műveltebb középosztállyal, a “társasággal” kell szót érteniük.¹⁰ A népi íróknak a gömbösi reformillúziók lejárta után alaposan megmutatta, hol lakik az Úristen, büntetett, tiltott, csendőreit és titkosszolgáit küldte rájuk. Majd az újabb illúzióval állt elő: a nemzetbővülés, a nemzetegyesítés illúziójával. A hatalom pontosan tudta, csak az önkéntes együttműködés hozhat eredményt. Akarod Kassát, Kolozsvárt, Kisbacont, Újvidéket? Akkor állj mellénk. Visszaszereztük, tartsuk meg együtt. Halasszuk viszályainkat a háború utánra, most a nemzet életéről vagy haláláról van szó.¹¹

Illyés Gyula Babits és Móricz, Márai Sándor Kosztolányi és Herczeg örökében ülve “a kormányzat számára a megnyerendő írók két ideáltípusát képviselte: a népit (parasztit) és a polgárit”. Mindketten személyes intézmények voltak, szimbólumai a függetlenségi, protestáló nemzeti, és egyben európai szellemnek. A jobboldali hatalom számára annál is érdekesebbek, mert a baloldalon álltak, baloldali olvasótáborokat és intézményeket képviseltek.¹²

Standeisky remekül kivési Illyés és Márai portréit. Illyés “a maga óvatos módján érzékeltette, hogy alapvetően egyetért a kényszerhelyzetben lévő politikusok döntéseivel. Azt is sejteni engedte, hogy bár ő a radikális változtatások híve, megérti, hogy az ország nehéz, háborús helyzetében nem időszerű a sokak számára elkerülhetetlenül nagy megrázkódtatással járó politika és társadalmi átalakulás.” Igen, ez Illyés alapmagatartása Gömböstől Imrédyn át, Révaitól Aczélig a hatalommal szemben. Bele kell érezni a politikusi kényszerhelyzetbe, amikor a reform, a nemzetegyesítés, a megmaradás, a földosztás, a szocializmus, a nemzeti sorskérdések hullanak a mérleg serpenyőjébe. Illyés nem volt politikus, de reálpolitikusként, vagy mint Bibó István mondaná, hamis realistaként gondolkodott minden fordulóponton. És mivel nemcsak a hatalom tudta így kinyújtani felé a kezét, hanem a társadalom többsége is, amely nekibuzdulások után, a rémisztő kényszerhelyzetekben ugyanilyen realizmussal érzett, gondolkodott és tett, Illyés joggal érezhette, hogy másik oldalról milliók nyújtják kezüket felé. Így nyújthatta ő is jobbját Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöknek, s balját a megmaradni vágyó millióknak.

Márai sikereinek csúcsán állt, nemcsak a legolvasottabb, hanem a legelismertebb establishment írónak számított. Alanyban és állítmányban, tényben és tárgyban, térben és tájban gondolkodott. Márai nem(csak) nemzetféltő, hanem mindenekelőtt Európa- és Nyugat-féltő volt. A Nyugat elrablása a német megszállással, egyben a barbarizmus győzelme is volt Márai szemében. Megérezte, hogy az általa szeretett, védett nyelvi és tárgyi civilizációnak itt és most vége. Megfagyunk egy ukrán falu szélén, házainkba mások költöznek, téglagyárakba és gázba hurcolnak minket, feleségünkbe és lányunkba öt-hat orosz jár ki-be, nyelvünket német, orosz és magyar csőcselék-nyelvbe törik. A sors iróniája, hogy miközben a Palotaszállóban tanácskoztak, éppen akkor zárult be a gyűrű a német csapatok körül Sztálingrádnál. Az okosabbak, mint Szombathelyi és Nagybaconi Nagy már tudták, a háború elveszett. A még okosabb és érzékenyebb Márai már azt is tudta, hogy a világ veszett el. Még megpróbált szólni mentő tanúként – ezt használta ki a hatalom 1942 novemberében. Márai nyitó előadást tartott, Illyés hallgatott.

A hatalom megszabta a keretet. Szóba csak a nemzettesthez tartozó írókkal áll. Aki zsidó származású, nem tartozik a nemzettesthez, nem lehet köze a magyar sorsproblémákhoz. Nem lehet részese a magyar politikus és magyar író találkozásának. Ne feledjük, már Gömbös és az írók találkozóján sem lehettek ott zsidó származású írók. Szabad volt kommunistának, szociáldemokratának, nyilasbarátnak lenni, író barátom, de zsidónak lenni nem lehet!¹³,¹⁴,¹⁵ Tetszettek volna jobban születni! A meghívott magyar írókról pontosan tudták, egyikük se fogja megkérdezni, miért nincs itt Sárközi György és Szerb Antal, Radnóti Miklós és Szomory Dezső, Halász Gábor és Szép Ernő. A kereteknek ez a magabiztos meghatározása és engedelmes elfogadása összezárta a hatalmat és az írókat. Miként később, amikor nem lehetett megkérdezni, hol vannak az emigránsok, a bebörtönzöttek, az ötvenhatosok, a silencium alatt állók, az ellenzékiek.

Amikor listázni kezdenek, és elfogadjuk a listát, akkor követjük el az első árulást nemcsak a kilistázottakkal, hanem önmagunkkal, saját erkölcsi integritásunkkal szemben.¹⁶ Amikor Cs. Szabó és Márai úgy búcsúztak el a kávéházban Szerb Antaltól és Halász Gábortól, hogy tudták, azokkal tárgyalnak, akik megvonták Szerb és Halász jogait. Kós Károly úgy kapaszkodott fel a vonatra Sztánán, hogy tudta, Karácsony Benő és Salamon Ernő nem mehetnek vele. Mit szolgálok a tárgyalással? Milyen sorsproblémák lehetnek azok, amelyekből kimaradt több százezer honfitársunk sorsa? Jobb hallgatni. Jobb a folyosón és a szobákban is másról beszélni. Nem volt közöttük Móricz, aki Gömbös miniszterelnökkel szemben, komótosan elővette a zsebéből jegyzetfüzetét, és lassan sorolta egy uradalmi cseléd heti ételét – a semmit. – Te mindig ilyen destruktív voltál, Zsiga! – mondotta otrombán Gömbös. Lillafüreden nem akadt egy Móricz nagyságú és gerincű író, aki az asztal sarkáról elmondta volna, hogyan, milyen fölszereléssel vitték ki a magyar katonákat és munkaszolgálatosokat a Donhoz – két hónap múlva szörnyű halállal fognak elpusztulni. Ki hozta volna szóba a harmadik zsidótörvényt?

De a listázás másról is szólt. A hatalom és az írók képviselői az asztal köré ültetéssel a kiválasztottság és a hierarchia körét teremtették meg. Kit hívtak meg, kit hová ültetnek, kivel, ki, mikor kezel, kire figyelnek, kinél ásítanak? A Parnasszus hierarchiája vegyül az Olümposzéval. A körben ülők akarva-akaratlan úgy érzik: mi elég fontosak vagyunk ahhoz, hogy velünk tárgyaljanak. Egy-egy ilyen találkozó évtizedes büszkeségeket és sérelmeket okozhat.

Hinni kell. A hatalom maga is hitt. A hatalmasok valóban gyötrődtek. A manipuláció kevés, az írónak éreznie és látnia kellett, ahogyan a hatalom vérzett. Meg kellett fogniuk sebét, kiszagolniuk üszkösödő testrészük rothadását. És átélni azt a tragikomikus helyzetet, hogy a hatalom titkosszolgálati aktákból készült fel belőlük, hogy követték őket, leveleiket felbontották, letartóztatásukat fontolgatták, ugyanakkor udvariasan beszélgettek, tanácsot kértek, tegeződtek. De a hatalmasoknak e töprengő, gyötrődő, együtt érző, barátkozó viselkedése lehetett a leggyanúsabb az éles szemű, és biztosabb erkölcsi érzékű írók előtt. Miféle viselkedés ez?¹⁷ Valójában az apró gesztusok, a ki nem mondott szavak, az ellentmondás elfogadása vagy el nem fogadása leplezték le Lillafüreden a nemzetféltő hatalom különbségét a nemzetféltő irodalomhoz képest.

A legfontosabb kérdésekben egyetértettek. “Az egyetértés alapvetően abból adódott, hogy az egymást kölcsönösen nagyra becsülő, egymással ilyen körben először találkozó résztvevőket nyomasztotta az ország háborús helyzetének kilátástalansága, a bizonytalan jövő. Féltek a németektől, Trianon miatt bizalmatlanok voltak az angolok iránt. Szorongva gondoltak egy esetleges szovjet győzelemre.”

Népféltők. Meglepetés-e, hogy Révaitól Lukácsig, Tildytől Justusig lényegében ugyanezekkel az írókkal találkozhattak 1945- ben?¹⁸ Igen, alighanem van valamiféle folyamatosság a harmincas évek közepi reformillúziók és irodalmi nekibuzdulások, illetve a ’45-ös újrakezdés és az új illúziók között. A folyamatosságot sajnos az is erősítette, hogy ellentétben Lengyelországgal és Jugoszláviával, Franciaországgal és Itáliával, nem létezett se hazai, se emigráns írói ellenállás. Voltak bujdosók, áldozatok, de nem voltak ellenállók. Európa elfoglalt országaiban az írói – katolikus, nemzeti, kommunista, egzisztencialista – Résistance –, és az írói kollaboráció nem(csak) politikai, hanem művészeti összeütközés is volt. Ezekben az országokban egy fiatal írónemzedék átvette a szellemi élet irányítását. E háborús, baloldali antifasiszta nemzedék “össze nem egyeztethető erkölcsi alternatívákat állított fel, a megegyezés minden lehetőségét kizárva: Jó vagy Gonosz, Szabadság vagy Rabság, Ellenállás vagy Együttműködés” – írja Tony Judt az 1945 utáni európai kultúrharcról Postwar című könyvében (William Heinemann, London, 198.)

Magyarországon 1944-ben és 1945-ben nem volt ilyen erkölcsi kilátó, de létezett a manicheus megkülönböztetés. Nem először és nem utoljára, olyanok ítélkeztek életre-halálra, akik maguk sem álltak ellen, de most az ítélkező helyzetébe jutottak. A “fényes szelek” ifjú nemzedéke bármikor hajlandó volt bárkit a szocializmus eszméi nevében vállára emelni, vagy a sárba tiporni.¹⁹ A kommunisták viszont örömmel rehabilitálták a számukra fontos írókat, mind a hazai, de még inkább a nemzetközi “haladó értelmiség” közvéleménye előtt. Moszkvában és Párizsban Illyés, Németh, Veres nem művekkel, hanem a kulturális propaganda eszközeivel jelenhettek meg.

Elmaradt az önreflexió, ezért elmaradtak a művek is. A lengyel Jerzy Andrzejewski megírta a Hamu és gyémántot, a fordulat és illeszkedés regényét, Tadeusz Borowski pedig aKővilágot, a láger könyörtelen hatalmi mikrofizikáját. És Gombrowicz a távolban az Esküvőt és a Transz-Atlantikot, hogy az egészet keretbe zárja Miłosz az 1955-ös világszintű nagyesszéjével “A rabul ejtett értelem”-mel. “Az ember lényege a fejlődés, a fejlődés pedig szüntelen öngyilkosság útján valósul meg” – írta Gombrowicz Miłosznak 1952-ben. “Meg kell ölnünk magunkban azt, ami van, hogy eljussunk ahhoz, ami lesz. Ez a költő [Miłosz] ki akarja verekedni magát a költőből azért, hogy kimozdítsa helyéből a költészetet – hasonlóan e sorok írójához, aki a Transz-Atlantikban veletek együtt magát is ki akarta verekedni a Nemzetből, hogy kimozdíthassa helyéből a Nemzetet.”²⁰

A magyar írókban ekkor nem volt öngyilkos szándék, se politikai, se művészi öngyilkosságot nem kívántak magukon végrehajtani. Nem tudtak, akartak, mertek írói vonalat húzni 1944–45- ben, művészileg ott folytatták, ahol abbahagyták. De mert folytathatatlan volt, csak alacsonyabb szinten, a második, provinciális vonalban folytathatták. Vissza akartak térni, meg akartak állapodni, befogadásra vágytak – megkapták. Az itthon maradottak színvonaltalanul álltak át, és az emigránsok, Márai, Cs. Szabó, Fejtő soha nem tudták Gombrowicz vagy Miłosz, Ionesco vagy Cioran színvonalán megírni a kelet-európai egzisztenciális tragédiát. Illemtudók és kulturáltak voltak az abszurddal szemben.²¹

A népi írók illúzióihoz igazán alapot adhatott, hogy a kommunisták kimentették őket a nacionalista és antiszemita vádak alól, visszaengedték többségüket a közéletbe, majd a bekövetkező földosztással legfontosabb vágyuk teljesülését láthatták. S megint volt ok a népféltésre – sikerül-e legyűrni a reakciót –, és a nemzetféltésre – mi lesz az 1938 óta megszerzett területekkel, mi történik a határon kívül rekedt magyarokkal. Standeisky remekül leírja a népi demokrácia, és a nemzeti jellegű “proletárdiktatúra” Révai-féle ideológiáját. 1947-ben Révai kimondja, hogy az MKP megengedheti magának, hogy “ne pártban, hanem demokráciában, nemzetben és népben gondolkodjék”. A magyar értelmiségieknek ugyanakkor hízeleghetett az európai írók felbuzduló érdeklődése,²² ahogyan a kelet-európai népi demokratikus és szocialista kísérletet figyelték. Paul Éluard vagy Louis Aragon Illyésnek fejtegették, mennyivel előrébb tart Magyarország, mint Franciaország a világtörténelmi haladás útján. “Keletről jő a fény” – hirdették a negyvenes évek közepi Európában.

Az 1945-ös rendszerváltás egyben értelmiségiek behatolása a hatalom sáncai mögé. 1918 Károlyi forradalma és 1919 kommünje után, immár harmadszor jelentek meg értelmiségiek a hatalom csúcsain. Ne fintorogjunk, a kommunista, a szociáldemokrata, a kisgazda, a kereszténydemokrata és a parasztpárti politikusok jelentős részben értelmiségiek voltak, akik egymást Budapest és Európa különböző kávéházaiból ismerték. 1945 és 1948 között a pártvezetők többsége értelmiségi módon gondolkodott a politikáról, s a politikai vita, harc sokszor öltötte fel a kultúrharc köntösét. Révai József ekkor még nem mindenható Révai elvtárs, hanem Józsi, akihez Gyula – Illyés –, vagy Tibor – Déry –, a “százesztendős” ismeretség alapján fordulhatnak. Bemegyünk Ortutayhoz vagy Kereszturyhoz, netán Erdei Ferihez, aki éppen belügyminiszter, ahogy korábban bejutottunk Kozma Miklóshoz.

Vekerdi László leírja első, 1948. augusztusi találkozását Németh Lászlóval. Amikor az ifjú Vekerdi zavartan kivágja azt a marhaságot, hogy Németh Lászlót még a szeretőjével is elsősorban mint népi kollégista és kommunista látogatná meg, nem mint férfi, Németh elnevette magát: – Nahát ekkora párthűséget tán még maga Révai is sokallana! “Szó szerint emlékszem a szavaira, talán azért, mert meglepett a mágikus név közvetlen, baráti kiejtése. Nekünk, közönséges népi kollégistáknak »Révai József« vagy »Révai Elvtárs« szinte nem is élő személy volt, hanem elvont fogalom, valóságos mitikus lény, aki magasan lebegett az elvek (és elvtársak) mennyországában… Sokféleképpen lehetett a nevét kiejteni: hódolattal, rajongással: akár gyűlölettel is, de ilyen közvetlen barátsággal semmiképp. Németh is észrevette csodálkozásomat, de nem ismervén a mi belső mítoszaink világát, másként értelmezte. »Csodálkozik, hogy nem haragszom Révaira? Miért haragudnék? Ha nem is vagyok marxista, azért értem a történelmi szükségszerűséget. Mert az, hogy minket látszólag ellenségekké tesz valami – meglehet mesterségesen kavart – félreértés, az lehet múló politika. Maguk tán úgy mondanák: taktika. De mélyebb, stratégiai szinten egy az ügyünk; mert a jó egy ügy, s ő ugyanolyan egy ügyű ember, mint én, s ezt elébb-utóbb be fogja látni. Veres Péter után – akit egyedül tartok méltónak rá, hogy ezt a népet vezetőjeként nem vezesse, hanem képviselje –, s Erdei mellett, aki a legjobb magyar szociológus –, valószínűleg Révai látja leginkább, mik lehetnek ennek a nehéz sorsú népnek a lehetőségei.«”

Németh tökéletesen kifejezi, miként majd Aczéllal kapcsolatban is, az író viszonyát nem a hatalomhoz, hanem a történelmi szükségszerűséghez, a haladáshoz, amelynek a hatalom és az irodalom csak eszközei. Közös ügyünk abban a szükségszerűségben gyökerezik, hogy a népnek, a haladásnak, a Történelemnek a szolgálatába állottunk, amikor a politika és az írás mellett magunkat elköteleztük. Feltették maguknak a kérdést, amit Miłosz fogalmazott meg A rabul ejtett értelemben: “lehet-e helyesen gondolkodni és jó műveket írni, ha nem az egyetlen reális, vagyis életképes mederben fejtjük ki tevékenységünket, mely összhangban van a valósággal, vagyis megfelel a Történelem törvényeinek.”

Stratégiailag akkor is egy a célunk, ha mást akarunk taktikailag. Ezt gondolta Illyés és Veres, Déry és Örkény, sőt, a legfüggetlenebb személy, Kassák is, aki szerint Révai ugyan egy márhá, de a mi márhánk. A Bibó Istvánok és Kovács Imrék, a Csécsy Imrék és Benedek Marcellek vitáztak, de 1948-ig a rendszeren belül tették. Valamennyien az “emberiség barátai voltak”, “de nem mindegy, hogy milyen ez az emberiség, feltétlenül meg kell változnia” – írja ironikusan Miłosz. Soha nem tudott elérni ilyen azonosulást se azelőtt, se azóta, egyetlen rendszer sem, mint az 1945-ben kibontakozó és 1948-tól megsemmisülő magyar köztársaság, demokrácia. Az írók, ne mondjuk utólag a történelem ismeretében, hogy ostobán, hittek egy önelvű demokráciában, s nem voltak hajlandók látni a vermet, amibe Magyarország mindenképpen belehull.

Az 1945–48 közötti időszak kettős tragédiája, hogy ekkor alakultak ki azok a hitek, amelyek évekre, évtizedekre mélyáramát képezték az irodalmi gondolkodásnak: az írónak kötelezettsége Magyarország és/vagy a szociális haladás szolgálata, s módjában áll szóval és írással e szolgálatot elvégezni. Igen, az írók és az irodalom mondotta ki ezt a kötelezettséget magára Petőfi, Ady, József Attila, Móricz értelmezésével az 1945-ös felszabadulás mámorával, s a hatalom könyörtelen vasmarka csak ezután préselte őket tovább: legyetek lelkesek, szolgáljatok! Mindez azért is tragikus, mert 1945–48 között elmaradt az irodalmi virágzás, de a korszak irodalom- és művészetpolitikai szabadságként rögzült az írói emlékezetben, s 1953-ban ehhez kívántak visszatérni, nem a valóban reflexív művekhez. A főáramba az irodalompolitikailag fontos, művészileg másodlagos művek és szerzők kerültek. Csak kevés az íróasztalban maradt nagy műről tudunk, mert az írók, ha nem érezhették hasznosnak magukat és művüket, nem írták meg regényeiket és verseiket.²³

Az írók 1948-ig úgy érezhették, hogy tagjai, és kíváncsian figyelt szereplői a Moszkvától Párizsig, Varsótól Belgrádig húzódó haladó európai irodalom nagy családjának, ám 1948 után sértetten és megrendülten kellett tudomásul venniük, hogy egy csapásra kikerültek a nyugat-európai irodalmi közvéleményből. A nemzetközi főáramból a mellékes lápvidékre kerültek. “A kelet-európai értelmiségiek problémája most nem perifériális szerepük volt, amelybe már régen beletörődtek, hanem valami más. Kettős kizárást kellett elszenvedniük 1948 után: egyrészt saját történelmükből, a szovjet megszállás miatt, másrészt a Nyugat tudatából, mert immár a leismertebb értelmiségiek nem számoltak kísérletükkel és példájukkal.” (Tony Judt, 202.)

A másik tragédia a hatalom ízének, a fontosság tudatának megismerése. Az addig lenézett, éhenhalásra ítélt író váratlanul a társadalom anyagilag és erkölcsileg megbecsült tagjává válik, könyveit magas példányszámban adják ki, és kötelezővé teszik az iskolákban, gyárak és falvak egyszerű dolgozói találkozni akarnak velük, versükből idéznek, leveleket intéznek hozzájuk. Elnyerték azt a helyet, amiről évtizedek óta író álmodozhatott: olvasót és befolyást szereztek, s nem mellékesen otthont, meleget, ennivalót eleget.²⁴ Több kötötte már barátságban és kapcsolatban a hatalmasokhoz, mint a saját falujukhoz. Micsoda meglepetést és rémült iszonyatot vált ki, amikor a tegnapi barát először elérhetetlen ismeretlenné, majd könyörtelen hóhérrá, vagy ellenkezőleg, veszélyes árulóvá válik! S a könyvek, amelyeket a hatalmasok korábban ezerszámra terjesztettek, egyik napról a másikra a semmibe tűnnek.

Standeisky Éva nagy alapossággal írja le a művészeti és írói szervezetek kialakulását, emelkedését és bukását. A Magyar Művészeti Tanács, az Írószövetség szabadságharcai és polgárháborúi, megalkuvásai és illeszkedései egy alacsony kor szomorú eseményei. Standeisky könyvének fontos tanulsága, hogy az 1945 és ’48 közötti időszak “hőseként” Kassák Lajost emeli ki. “ő nem sorkatona volt, hanem partizán. Veterán harcos: rövid életű győzelmek és keservesen hosszú ideig ható vereségek átélője. Azért vizsgálta kritikus szemmel elsősorban a hatalom várományosait, mert messzebbre tekintett a hatalomért folyó harc átmeneti koránál.” Igen, valószínűleg Kassák gondolkodott évtizedekben embert és hatalmat nézve. Belőle hiányzott leginkább a hatalom – Tisza István és Károlyi Mihály, Kun Béla és Bethlen István, Gömbös Gyula és Imrédy Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János – szempontjaiba való beleérzés. Nem is volt rá szüksége a hatalomnak.

Ikerhatalmak. Ha Kunnak és Gömbösnek, Szálasinak és Rákosinak a változás, a fordulat legitimációjához volt szüksége az írókra, az 1956 utáni Kádárnak a konszolidáció és a változatlanság elfogadtatásához. 1918 után politikus azért kereste a kapcsolatot az irodalommal, hogy kisebbségből többségbe, társadalmi elszigeteltségből társadalmi elfogadottságba jusson. Eszméi és hitei voltak, amelyekhez a hatalompolitikai eszközökön kívül kultúrpolitikai jellegűeket is igénybe kívánt venni. A kádári hatalom 1956 és 1961 között brutálisan, börtönbüntetésekkel csapott le az írók egy részére Déry Tibortól Zelk Zoltánig, és a “puha elnyomás” eszközével lépett fel a népi írókkal szemben. Kíméletlenségével jelezte, hogy nincs kegyelem a mozgalom eretnekei számára, de elfogadja a társutasok behódolását. Az egész magyar társadalommal megérttette, hogy Magyarország mindaddig szocialista marad, amíg a szovjet blokkhoz tartozik, s oda fog tartozni, amíg a világ világ, és még hét nap. Politikailag egyetlen alternatíva van: a behódolás vagy az elhallgatás.

Kádár és csapata a hatvanas évek elején a konszolidációban volt érdekelt, s ehhez a konszolidációhoz szüksége volt az írókra. Ugyancsak a konszolidációban voltak érdekeltek a bel- és a külpolitika legfontosabb szereplői, nem maradt a társadalomban olyan jelentős erő, amely reálisan az ellenállást tűzhette maga elé. A tét tehát nem az ellenállás vagy konszolidáció, hanem a konszolidáció tartalma és formája volt. A hatalom felkínálta a legjelentősebb íróknak, hogy a hatalommal való együttműködésért cserében, részt vehetnek a konszolidáció kereteinek kialakításában. Standeisky Éva könyvéből világosan kiderül, hogyan adta fel először 1959-ben Németh László,²⁵ majd 1961-ben Illyés Gyula az ellenállását.²⁶

A kádári politika és ezen belül az aczéli kultúrpolitika, akár a nyersi gazdaságpolitika megítéléshez fontos tudni, hogy Rákosival, Révaival és Gerővel ellentétben, Kádár és emberei nem rendelkeztek kész receptekkel, nem tudták, hogy mit akarnak. Rákosi keresztül akarta vinni Sztálin elvtárs Szovjetuniójának politikai intézményeit és módszereit, Révainak ortodox elvei voltak az irodalomról, Gerő Ernőnek pedig a gazdaságról. De a hatalom 1956 után maga sem tudott a Dogma alapján működni. 1956 és 1962 között az akasztással és a börtönnel, nem a Dogmával, az Üggyel mutatott utat. A marxista vita nem is sokára átkerült a gyanús ellenzéki oldalra.

Kádárt nem igazította el semmiféle marxizmus–leninizmus– sztálinizmus, sőt, ellenségesen és gyanakvóan tekintett minden dogmára és elvre. Ezért a sötétben tapogatózott, amikor egy rákosista intézményrendszerből, a hruscsovi kísérletező, majd a brezsnyevi pangó Szovjetunióból és saját korábbi politikai tapasztalataiból próbált összetákolni egy új, konszolidációs intézményi rendszert. A kelet-európai kis országok valamennyien elindultak a maguk nemzeti kommunista útján. Kádár érdekei és tapasztalatai alapján anacionálbolsevizmus ellen, és a fokozatos ideológiátlanítás mellett döntött, ezért járatlan úton haladt előre. Az ideológiát végső eszközként, bunkósbotként alkalmazta, amikor vagy a szovjet elvtársak, vagy a vidéki pártmunkások beavatkozása, netán saját egyensúlyérzékének alapján úgy gondolta, hogy valaki, vagy valakik túlságosan előre szalad(tak). Akarva-akaratlan a próba-szerencse, és a lassú építkezés pragmatikus módszereivel élt.

A diktatúrának, ha élhetővé akarta magát tenni, és ezt szándékozta, szüksége volt nemcsak az elfogadottsághoz, hanem a működéshez is szakértő segítségre. Nem akart megtűrni se párton belül, se párton kívül a mozgást igazító, fordulatokat kikényszerítő ellenzéket, ezért olyan értelmiségieket emelt minden demokratikus felhatalmazás és elkötelezettség nélkül a maga körébe, akiktől új impulzusokat remélhetett. Válságok, reformok előkészítése időszakában, a nyilvánosság háta mögött, a döntés és az ellenőrzés kényszere nélkül használta a legjobb értelmiségiek tudását. Akkor hívta és ejtette őket, amikor akarta. Az értelmiségiek pedig okkal-joggal vélték úgy, hogy ötleteikkel, gondolkodásmódjukkal ésszerűsíthetik és humanizálhatják a rendszert, így a hatalommal való kapcsolat nem erkölcstelen megalkuvás, hanem erkölcsös jobbítás a magyar nemzet és társadalom érdekében.²⁷

Igazság szerint Kádárt és a hatalom kemény magvát a kultúra érdekelte a legkevésbé, sokkal fontosabb volt a gazdaság, és ezen belül a mezőgazdaság helyzetének rendezése. Itt valódi viták folytak, nem létezett szilárd álláspont. Ezért az átalakításhoz Nyers Rezső és Fehér Lajos az egyeztetés, a szakmai elitekkel való párbeszéd formáját választották. Nem ideológiai megalapozását keresték a politikai döntésnek, hanem meg akarták alapozni politikai döntésüket. Ahogyan Nyers Rezső, Fock Jenő, Kiss Árpád, Vályi Péter átvitték a döntéseket Péter György, Varga István, Nagy Tamás és mások társaságában az ideologikus politikai gazdaságtanból, az ideológiát korlátozó gazdaságpolitikába, ugyanúgy igyekezett eljárni Aczél György, amikor az ideológiai mindenhatóságot kulturális mindenhatósággal váltotta fel. Aczélnak nem volt fanatikusan követett ortodox szemlélete, és tapasztalatai a rákosista megoldások ellen hangolták. Világszemlélete inkább alapult kulturális élményeken, mint a klasszikusok brosúrákba gyömöszölt tudásán. A mindent tudó, sőt, mindent jobban tudó pártközpont eltűnt. Aczél a láthatatlan ideológiai bálványok helyett, látható kulturális bálványokat emelt.

Kádár a hatvanas évektől a társadalom életformáját kívánta befolyásolni, s a hatalmat arra próbálta felhasználni, hogy rajta kívül senki más ne férjen a politikai döntésekhez, illetve más ne férjen hozzá politikailag a társadalomhoz. Alkalmazott ehhez szigorú kényszerítő eszközöket éppúgy, mint a bevonás és megnyerés eszközeit. Aczél ennek megfelelően, a hatalommal nem eszméket, hanem ízlést és stílust igyekezett diktálni. Ehhez volt szüksége az írói “nagyhatalmakra”. És Aczél öregen, betegen, de ugyanazokat találta meg, akiket előtte Révai József 1945-ben.²⁸

Illyés, Németh, Veres, Déry, Örkény nem voltak a hatalom emberei, maguk is hatalmak voltak. Aczél György legalább annyira volt Illyés Gyula és Vas István, Déry Tibor és Juhász Ferenc szülötte, mint azok az ő emberei.²⁹ A politikai hatalom nem tud ízlést terjeszteni, az irodalmi hatalom nem tud diktálni.³⁰ A kettő egyesítéséből, társkormányzásából született a hatvanas évektől a “magyar modell”. Az ízlés és stílus meghatározása társasági, személyes, és nem intézményi nyilvános ügy. Ezért volt szükség az állandó informális találkozásokra, ahol életről és művekről, személyiségekről és intézményekről “szabadon” lehetett beszélgetni. A kultúrpolitika vezetői sokkal többet tudhattak meg a kultúra nagyjaitól, mint bármilyen ügynöktől, besúgótól. És megfordítva, a kiválasztott írók soha nem látott mélységből meríthették ismereteiket a hatalomról.

Aczél nem maga találta ki a rendszert. A három T-t, a tiltás, tűrés, támogatás intézményi megoldását Németh László mondta el és írta le neki, Ha én miniszter lennék címmel 1962-ben. Az egyes írói csoportosulásokat, sőt, az egyes írókat a nagyok minősítették. A politikai, ideológiai és rendőri minősítés, listázás mellé, néha helyébe, az irodalmi lépett. Nem(csak) a miniszterhelyettes, a KB-titkár, a besúgó és a tartótiszt, hanem az írókirály és a költőfejedelem minősített. Aczél joggal állíthatta, nem(csak) én mondom rólatok, hogy tehetségtelenek és felelőtlenek vagytok, hanem az irodalom kétségbevonhatatlan tekintélyei. Nem(csak) én húzatom ki ezt a mondatot, hanem a “felelős, tekintélyes írók” is.

Ennek a modellnek az életben tartásához állandó személyes kapcsolatra volt szükség. Ebben a személyes kapcsolatban Aczél György, kezdettől fogva a kérő, az együttműködő, a tanítvány, a gondoskodó fiú szerepét játszotta a nagy tekintélyű, világot ismerő, tanító, gondolkodó – Illyés, Németh, Déry, Kodály, Lukács – mellett. És az egyenrangú partner, a pajtás, a bármikor felhívható haver szerepét a fiatalabbakkal – Juhász, Simon, Gyurkó, Jancsó stb. – szemben. A kapcsolatoknak ez a formája nem esett nehezére, alighanem őszintén így érezte. A fent említett művészeket valóban tisztelte és szerette, és élvezte, hogy viszontszeretik, a maguk módján becsülik. Közelebb állt hozzájuk, ahogy Nyers és Fehér is közelebb érezték magukat a közgazdász és agrár elithez, mint pártbeli vezető társaikhoz.

Aczél Györgynek két igazi problémája volt: az egyik, hogy partnerei már a hatvanas évek végére kiöregedtek. Szirmai István, Aczél ellenfele, már 1966-ban megállapította: “rangos íróink nagy része kiöregedett. Szabó Pál, Veres Péter, Illyés Gyula is a 70 évnél tart már, Németh László, Tamási Áron haldoklik…” Hozzátehetnénk, hogy Déry Tibor hasonlóképpen kifelé ment a világból.³¹ De ami ennél is nagyobb gondot okozott, hogy a lassacskán kiépülő fogyasztói szocializmusban a tömegek nem az elit-, hanem a tömegkultúrát kívánták fogyasztani. Ez mindkét oldal súlyát és tekintélyét meggyengítette. Hiába álltak elő a népi-nemzeti tábor képviselői, a harmadik utas baloldaliak nemzeti jelszavakkal, a népesség először csak orkánkabátban és farmerben kívánt járni, majd Coca-Cola mámorban henteregni, s később, az ötvenes évek Nyugat-Európájához hasonlóan, az amerikai tömegkultúra termékeiből kívánt részesedni. Hiába tömörült egységfrontba ez ellen az elitkultúrát és a szocializmust védelmező népi és urbánus író, KB-titkár és rendőrnyomozó, a népet nem tudták leváltani.

Standeisky Éva nagyon helyesen írja: “A népieknek a forradalom utáni évtizedekben nem volt olyan garnitúrája, amely átvette volna a félreálltak és félreállítottak örökségét. Ennél is fontosabb, hogy az 1956 utáni nagy kiábrándultság megingatta az emberek hitét a nemzeti politizálás lehetőségében, s ez általában is devalválta az eszméket. A hitvesztésre pedig valamiféle gyógyírként hatott a jobb életszínvonal és a magánszféra viszonylagos háborítatlansága. Ez az egyensúlyállapot a hatvanas évek legvégén bomlani kezdett. A hetvenes évek elején, a pártvezetés konzervatív fordulatával egyidejűleg már egy új, nacionalista alapon álló csoport – Csoóri Sándor, Sánta Ferenc, Fekete Gyula, Mocsár Gábor, Czine Mihály, Kiss Ferenc – jelent meg a közéletben, tagjai számos vonatkozásban a hatalom lojális partnerének bizonyultak, ugyanakkor ellenzékinek is számítottak.³² Többségük a nemzeti kommunistákhoz sorolható. Elnevezésük is megváltozott: »népi-nemzeti« csoportosulásnak nevezték őket – és ők is önmagukat. Ekkor a népi írók nagyjai közül már csak Illyés Gyula élt, aki a hetvenes évek közepétől pártolt át a hatalom által megbecsült középről hozzájuk. Aczél György, a nagy egyensúlyozó pályája pedig hanyatlásnak indult.” A társuralkodás véget ért.