Standeisky Éva / Gúzsba kötve

Vajon milyen helyet foglalt és foglal el az irodalom és az írók a hatalom szerkezetében, és a politika, a politikusok az irodalmi diskurzusban? Ez a kérdés nemcsak Standeisky Évát érdekli egész történészi pályáján, de egyike a legkínozóbb irodalmi problémáknak.1,2 A francia felvilágosodás hatalmi és meritokratikus mintája szerint a felvilágosult hatalom a hatalmasok és az alantasok érték- és észelvű irányító formája. A hatalomnak és a befolyásoltak viselkedésének törvényei vannak, amelyek megismerhetők, és ennek alapján e törvények alakíthatók. Az irodalom és az írók, a filozófusok e felvilágosodás igazi szereplői, tanítanak és megvilágosítanak fejedelmeket, alakítanak írásaikkal társadalmi viselkedéseket. Az irodalom átveszi a teológia, az írók a papok helyét. Az irodalom egyszerre univerzalisztikus – katolikus módú – világirodalom, az ízlés, a modor, a stílus pápájával és világközpontjával, és nemzeti nyelvű, nacionális értékelvű – protestáns típusú – irodalom, a maga nemzetteremtő nyelvével, szimbólumaival, kánonjaival, irodalmi fejedelmeivel. Hatalom és irodalom egyenrangúak. Az irodalom elem a hatalom gépezetében. És a hatalom helyet foglal az irodalom szerkezetében.3

A felvilágosodásra4 épült hatalom- és irodalomszerkezet pillérei az egymással érintkező politikai és irodalmi intézmények, a hatalmi főszereplők és az írókirályok, költőfejedelmek. A hatalom és az irodalom diskurzusai összeérnek, egymást erősítő diskurzusok. Az irodalom vezérlő szerepet visz a nyilvánosság szerkezetének létrejöttében. Ennek a felvilágosodás kori szerkezetnek óriási, máig ható befolyása van az európai kontinensen, ám szinte semmilyen egy század óta az angolszász hatalmi szerkezet érdekelven alapuló irányítási mechanizmusában. Anakronisztikus vajon a francia szerkezet, amely Voltaire-től Hugóig, Zolától France-ig, Gide-től Sartre-ig őrizte a hagyományos mintát? És modern az amerikai, ahol nem is értik az írófejedelem, az író és az elnök találkozója fogalmait?5 Az amerikai politikus bőven megelégszik a tömegkommunikációs jelennel. Az európai kontinentális szerkezetben a politikus nem(csak) a tömegsajtóban akarja megmutatni magát a mának, hanem szeretné az íróval megörökíttetni magát az örökkévalóságnak. És az író a Dreyfus-ügytől az iraki háborúig hiszi, hogy a társadalom szószólója nem lehet más, csak ő. Modernitás utáni világunkban annyit mondhatunk: más(világ).6,7

A magyar hatalomszerkezet európai kontinentális jellegű. A politika II. József óta hatalmi jelentőséget tulajdonít az irodalomnak, és a magyar irodalom hagyományosan politikaelvű irodalom: jozefinizmusban és ellenállásban.8 Irodalmi és politikai közhely e jelenség folyamatossága. Standeisky Éva új könyve a 20. századi folyamatosság és megszakítottság mikroelemzéseit végzi el tanulmányaiban.9 Standeisky Éva egyszerre vizsgálja az intézmények, a szereplők és a diskurzusok váltakozó viszonyait. A történettudomány bőséggel foglalkozott az Akadémia, a folyóiratok, az Írószövetség stb. intézménytörténeteivel. Elkészültek a monográfiák is az irodalommal kapcsolatban álló politikusokról – Ormos Mária Kozma Miklósról, Kövér György Losonczy Gézáról, Révész Sándor Aczél Györgyről –, ha hiányzik is Révai József, Pozsgay Imre kultúrpolitikai monográfiája. Többen elemezték a hatalom és az írók “csúcstalálkozóit”, így Gömbös miniszterelnök és a népi írók találkozóját, a Kádár születésnapok jelentőségét. Standeisky Éva most szervesen összeilleszti az események cserepeit, újrarajzolja a szereplők egy-egy korszakba ragadt képeit. Egyszerre láttatja az írók külső és belső világát, a hatalom angyali és ördögi kettős ábrázatát.

Nemzetféltők. Itt és most csak két fontos fonalat göngyölítenék végig. Az egyik a hatalmak paradox folytonosságának természete. Standeisky Éva részletesen elemzi a hatalom és az írók lillafüredi találkozóját a második világháború idején. A propagandaminiszter és a vezérkari főnök egyaránt szükségét érzik annak, hogy 1942 novemberében, a Palotaszállóban találkozzanak a kiválasztott írókkal, és részben beavassák őket a nemzet veszélyes helyzetébe, részben támogatást kérjenek a hadviselő ország, a kormány számára. A minta a náci Németországé, az eredeti ötlet Göbbelsé. De Antal István és Szombathelyi Ferenc sajátosan magyar találkozót alakítanak ki az írókkal együttműködve.

És itt ejtsünk szót a hatalom természetéről. A harmincas évek Magyarországa a hatalmat megtanította arra, hogy ha hatni akar szélesebb körben, és akart, akkor a szociális reformokért, a földosztásért aktívan kiálló népi írókkal, illetve a műveltebb középosztállyal, a “társasággal” kell szót érteniük.10 A népi íróknak a gömbösi reformillúziók lejárta után alaposan megmutatta, hol lakik az Úristen, büntetett, tiltott, csendőreit és titkosszolgáit küldte rájuk. Majd az újabb illúzióval állt elő: a nemzetbővülés, a nemzetegyesítés illúziójával. A hatalom pontosan tudta, csak az önkéntes együttműködés hozhat eredményt. Akarod Kassát, Kolozsvárt, Kisbacont, Újvidéket? Akkor állj mellénk. Visszaszereztük, tartsuk meg együtt. Halasszuk viszályainkat a háború utánra, most a nemzet életéről vagy haláláról van szó.11

Illyés Gyula Babits és Móricz, Márai Sándor Kosztolányi és Herczeg örökében ülve “a kormányzat számára a megnyerendő írók két ideáltípusát képviselte: a népit (parasztit) és a polgárit”. Mindketten személyes intézmények voltak, szimbólumai a függetlenségi, protestáló nemzeti, és egyben európai szellemnek. A jobboldali hatalom számára annál is érdekesebbek, mert a baloldalon álltak, baloldali olvasótáborokat és intézményeket képviseltek.12

Standeisky remekül kivési Illyés és Márai portréit. Illyés “a maga óvatos módján érzékeltette, hogy alapvetően egyetért a kényszerhelyzetben lévő politikusok döntéseivel. Azt is sejteni engedte, hogy bár ő a radikális változtatások híve, megérti, hogy az ország nehéz, háborús helyzetében nem időszerű a sokak számára elkerülhetetlenül nagy megrázkódtatással járó politika és társadalmi átalakulás.” Igen, ez Illyés alapmagatartása Gömböstől Imrédyn át, Révaitól Aczélig a hatalommal szemben. Bele kell érezni a politikusi kényszerhelyzetbe, amikor a reform, a nemzetegyesítés, a megmaradás, a földosztás, a szocializmus, a nemzeti sorskérdések hullanak a mérleg serpenyőjébe. Illyés nem volt politikus, de reálpolitikusként, vagy mint Bibó István mondaná, hamis realistaként gondolkodott minden fordulóponton. És mivel nemcsak a hatalom tudta így kinyújtani felé a kezét, hanem a társadalom többsége is, amely nekibuzdulások után, a rémisztő kényszerhelyzetekben ugyanilyen realizmussal érzett, gondolkodott és tett, Illyés joggal érezhette, hogy másik oldalról milliók nyújtják kezüket felé. Így nyújthatta ő is jobbját Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöknek, s balját a megmaradni vágyó millióknak.

Márai sikereinek csúcsán állt, nemcsak a legolvasottabb, hanem a legelismertebb establishment írónak számított. Alanyban és állítmányban, tényben és tárgyban, térben és tájban gondolkodott. Márai nem(csak) nemzetféltő, hanem mindenekelőtt Európa- és Nyugat-féltő volt. A Nyugat elrablása a német megszállással, egyben a barbarizmus győzelme is volt Márai szemében. Megérezte, hogy az általa szeretett, védett nyelvi és tárgyi civilizációnak itt és most vége. Megfagyunk egy ukrán falu szélén, házainkba mások költöznek, téglagyárakba és gázba hurcolnak minket, feleségünkbe és lányunkba öt-hat orosz jár ki-be, nyelvünket német, orosz és magyar csőcselék-nyelvbe törik. A sors iróniája, hogy miközben a Palotaszállóban tanácskoztak, éppen akkor zárult be a gyűrű a német csapatok körül Sztálingrádnál. Az okosabbak, mint Szombathelyi és Nagybaconi Nagy már tudták, a háború elveszett. A még okosabb és érzékenyebb Márai már azt is tudta, hogy a világ veszett el. Még megpróbált szólni mentő tanúként – ezt használta ki a hatalom 1942 novemberében. Márai nyitó előadást tartott, Illyés hallgatott.

A hatalom megszabta a keretet. Szóba csak a nemzettesthez tartozó írókkal áll. Aki zsidó származású, nem tartozik a nemzettesthez, nem lehet köze a magyar sorsproblémákhoz. Nem lehet részese a magyar politikus és magyar író találkozásának. Ne feledjük, már Gömbös és az írók találkozóján sem lehettek ott zsidó származású írók. Szabad volt kommunistának, szociáldemokratának, nyilasbarátnak lenni, író barátom, de zsidónak lenni nem lehet!13,14,15 Tetszettek volna jobban születni! A meghívott magyar írókról pontosan tudták, egyikük se fogja megkérdezni, miért nincs itt Sárközi György és Szerb Antal, Radnóti Miklós és Szomory Dezső, Halász Gábor és Szép Ernő. A kereteknek ez a magabiztos meghatározása és engedelmes elfogadása összezárta a hatalmat és az írókat. Miként később, amikor nem lehetett megkérdezni, hol vannak az emigránsok, a bebörtönzöttek, az ötvenhatosok, a silencium alatt állók, az ellenzékiek.

Amikor listázni kezdenek, és elfogadjuk a listát, akkor követjük el az első árulást nemcsak a kilistázottakkal, hanem önmagunkkal, saját erkölcsi integritásunkkal szemben.16 Amikor Cs. Szabó és Márai úgy búcsúztak el a kávéházban Szerb Antaltól és Halász Gábortól, hogy tudták, azokkal tárgyalnak, akik megvonták Szerb és Halász jogait. Kós Károly úgy kapaszkodott fel a vonatra Sztánán, hogy tudta, Karácsony Benő és Salamon Ernő nem mehetnek vele. Mit szolgálok a tárgyalással? Milyen sorsproblémák lehetnek azok, amelyekből kimaradt több százezer honfitársunk sorsa? Jobb hallgatni. Jobb a folyosón és a szobákban is másról beszélni. Nem volt közöttük Móricz, aki Gömbös miniszterelnökkel szemben, komótosan elővette a zsebéből jegyzetfüzetét, és lassan sorolta egy uradalmi cseléd heti ételét – a semmit. – Te mindig ilyen destruktív voltál, Zsiga! – mondotta otrombán Gömbös. Lillafüreden nem akadt egy Móricz nagyságú és gerincű író, aki az asztal sarkáról elmondta volna, hogyan, milyen fölszereléssel vitték ki a magyar katonákat és munkaszolgálatosokat a Donhoz – két hónap múlva szörnyű halállal fognak elpusztulni. Ki hozta volna szóba a harmadik zsidótörvényt?

De a listázás másról is szólt. A hatalom és az írók képviselői az asztal köré ültetéssel a kiválasztottság és a hierarchia körét teremtették meg. Kit hívtak meg, kit hová ültetnek, kivel, ki, mikor kezel, kire figyelnek, kinél ásítanak? A Parnasszus hierarchiája vegyül az Olümposzéval. A körben ülők akarva-akaratlan úgy érzik: mi elég fontosak vagyunk ahhoz, hogy velünk tárgyaljanak. Egy-egy ilyen találkozó évtizedes büszkeségeket és sérelmeket okozhat.

Hinni kell. A hatalom maga is hitt. A hatalmasok valóban gyötrődtek. A manipuláció kevés, az írónak éreznie és látnia kellett, ahogyan a hatalom vérzett. Meg kellett fogniuk sebét, kiszagolniuk üszkösödő testrészük rothadását. És átélni azt a tragikomikus helyzetet, hogy a hatalom titkosszolgálati aktákból készült fel belőlük, hogy követték őket, leveleiket felbontották, letartóztatásukat fontolgatták, ugyanakkor udvariasan beszélgettek, tanácsot kértek, tegeződtek. De a hatalmasoknak e töprengő, gyötrődő, együtt érző, barátkozó viselkedése lehetett a leggyanúsabb az éles szemű, és biztosabb erkölcsi érzékű írók előtt. Miféle viselkedés ez?17 Valójában az apró gesztusok, a ki nem mondott szavak, az ellentmondás elfogadása vagy el nem fogadása leplezték le Lillafüreden a nemzetféltő hatalom különbségét a nemzetféltő irodalomhoz képest.

A legfontosabb kérdésekben egyetértettek. “Az egyetértés alapvetően abból adódott, hogy az egymást kölcsönösen nagyra becsülő, egymással ilyen körben először találkozó résztvevőket nyomasztotta az ország háborús helyzetének kilátástalansága, a bizonytalan jövő. Féltek a németektől, Trianon miatt bizalmatlanok voltak az angolok iránt. Szorongva gondoltak egy esetleges szovjet győzelemre.”

Népféltők. Meglepetés-e, hogy Révaitól Lukácsig, Tildytől Justusig lényegében ugyanezekkel az írókkal találkozhattak 1945- ben?18 Igen, alighanem van valamiféle folyamatosság a harmincas évek közepi reformillúziók és irodalmi nekibuzdulások, illetve a ’45-ös újrakezdés és az új illúziók között. A folyamatosságot sajnos az is erősítette, hogy ellentétben Lengyelországgal és Jugoszláviával, Franciaországgal és Itáliával, nem létezett se hazai, se emigráns írói ellenállás. Voltak bujdosók, áldozatok, de nem voltak ellenállók. Európa elfoglalt országaiban az írói – katolikus, nemzeti, kommunista, egzisztencialista – Résistance –, és az írói kollaboráció nem(csak) politikai, hanem művészeti összeütközés is volt. Ezekben az országokban egy fiatal írónemzedék átvette a szellemi élet irányítását. E háborús, baloldali antifasiszta nemzedék “össze nem egyeztethető erkölcsi alternatívákat állított fel, a megegyezés minden lehetőségét kizárva: Jó vagy Gonosz, Szabadság vagy Rabság, Ellenállás vagy Együttműködés” – írja Tony Judt az 1945 utáni európai kultúrharcról Postwar című könyvében (William Heinemann, London, 198.)

Magyarországon 1944-ben és 1945-ben nem volt ilyen erkölcsi kilátó, de létezett a manicheus megkülönböztetés. Nem először és nem utoljára, olyanok ítélkeztek életre-halálra, akik maguk sem álltak ellen, de most az ítélkező helyzetébe jutottak. A “fényes szelek” ifjú nemzedéke bármikor hajlandó volt bárkit a szocializmus eszméi nevében vállára emelni, vagy a sárba tiporni.19 A kommunisták viszont örömmel rehabilitálták a számukra fontos írókat, mind a hazai, de még inkább a nemzetközi “haladó értelmiség” közvéleménye előtt. Moszkvában és Párizsban Illyés, Németh, Veres nem művekkel, hanem a kulturális propaganda eszközeivel jelenhettek meg.

Elmaradt az önreflexió, ezért elmaradtak a művek is. A lengyel Jerzy Andrzejewski megírta a Hamu és gyémántot, a fordulat és illeszkedés regényét, Tadeusz Borowski pedig aKővilágot, a láger könyörtelen hatalmi mikrofizikáját. És Gombrowicz a távolban az Esküvőt és a Transz-Atlantikot, hogy az egészet keretbe zárja Miłosz az 1955-ös világszintű nagyesszéjével “A rabul ejtett értelem”-mel. “Az ember lényege a fejlődés, a fejlődés pedig szüntelen öngyilkosság útján valósul meg” – írta Gombrowicz Miłosznak 1952-ben. “Meg kell ölnünk magunkban azt, ami van, hogy eljussunk ahhoz, ami lesz. Ez a költő [Miłosz] ki akarja verekedni magát a költőből azért, hogy kimozdítsa helyéből a költészetet – hasonlóan e sorok írójához, aki a Transz-Atlantikban veletek együtt magát is ki akarta verekedni a Nemzetből, hogy kimozdíthassa helyéből a Nemzetet.”20

A magyar írókban ekkor nem volt öngyilkos szándék, se politikai, se művészi öngyilkosságot nem kívántak magukon végrehajtani. Nem tudtak, akartak, mertek írói vonalat húzni 1944–45- ben, művészileg ott folytatták, ahol abbahagyták. De mert folytathatatlan volt, csak alacsonyabb szinten, a második, provinciális vonalban folytathatták. Vissza akartak térni, meg akartak állapodni, befogadásra vágytak – megkapták. Az itthon maradottak színvonaltalanul álltak át, és az emigránsok, Márai, Cs. Szabó, Fejtő soha nem tudták Gombrowicz vagy Miłosz, Ionesco vagy Cioran színvonalán megírni a kelet-európai egzisztenciális tragédiát. Illemtudók és kulturáltak voltak az abszurddal szemben.21

A népi írók illúzióihoz igazán alapot adhatott, hogy a kommunisták kimentették őket a nacionalista és antiszemita vádak alól, visszaengedték többségüket a közéletbe, majd a bekövetkező földosztással legfontosabb vágyuk teljesülését láthatták. S megint volt ok a népféltésre – sikerül-e legyűrni a reakciót –, és a nemzetféltésre – mi lesz az 1938 óta megszerzett területekkel, mi történik a határon kívül rekedt magyarokkal. Standeisky remekül leírja a népi demokrácia, és a nemzeti jellegű “proletárdiktatúra” Révai-féle ideológiáját. 1947-ben Révai kimondja, hogy az MKP megengedheti magának, hogy “ne pártban, hanem demokráciában, nemzetben és népben gondolkodjék”. A magyar értelmiségieknek ugyanakkor hízeleghetett az európai írók felbuzduló érdeklődése,22 ahogyan a kelet-európai népi demokratikus és szocialista kísérletet figyelték. Paul Éluard vagy Louis Aragon Illyésnek fejtegették, mennyivel előrébb tart Magyarország, mint Franciaország a világtörténelmi haladás útján. “Keletről jő a fény” – hirdették a negyvenes évek közepi Európában.

Az 1945-ös rendszerváltás egyben értelmiségiek behatolása a hatalom sáncai mögé. 1918 Károlyi forradalma és 1919 kommünje után, immár harmadszor jelentek meg értelmiségiek a hatalom csúcsain. Ne fintorogjunk, a kommunista, a szociáldemokrata, a kisgazda, a kereszténydemokrata és a parasztpárti politikusok jelentős részben értelmiségiek voltak, akik egymást Budapest és Európa különböző kávéházaiból ismerték. 1945 és 1948 között a pártvezetők többsége értelmiségi módon gondolkodott a politikáról, s a politikai vita, harc sokszor öltötte fel a kultúrharc köntösét. Révai József ekkor még nem mindenható Révai elvtárs, hanem Józsi, akihez Gyula – Illyés –, vagy Tibor – Déry –, a “százesztendős” ismeretség alapján fordulhatnak. Bemegyünk Ortutayhoz vagy Kereszturyhoz, netán Erdei Ferihez, aki éppen belügyminiszter, ahogy korábban bejutottunk Kozma Miklóshoz.

Vekerdi László leírja első, 1948. augusztusi találkozását Németh Lászlóval. Amikor az ifjú Vekerdi zavartan kivágja azt a marhaságot, hogy Németh Lászlót még a szeretőjével is elsősorban mint népi kollégista és kommunista látogatná meg, nem mint férfi, Németh elnevette magát: – Nahát ekkora párthűséget tán még maga Révai is sokallana! “Szó szerint emlékszem a szavaira, talán azért, mert meglepett a mágikus név közvetlen, baráti kiejtése. Nekünk, közönséges népi kollégistáknak »Révai József« vagy »Révai Elvtárs« szinte nem is élő személy volt, hanem elvont fogalom, valóságos mitikus lény, aki magasan lebegett az elvek (és elvtársak) mennyországában… Sokféleképpen lehetett a nevét kiejteni: hódolattal, rajongással: akár gyűlölettel is, de ilyen közvetlen barátsággal semmiképp. Németh is észrevette csodálkozásomat, de nem ismervén a mi belső mítoszaink világát, másként értelmezte. »Csodálkozik, hogy nem haragszom Révaira? Miért haragudnék? Ha nem is vagyok marxista, azért értem a történelmi szükségszerűséget. Mert az, hogy minket látszólag ellenségekké tesz valami – meglehet mesterségesen kavart – félreértés, az lehet múló politika. Maguk tán úgy mondanák: taktika. De mélyebb, stratégiai szinten egy az ügyünk; mert a jó egy ügy, s ő ugyanolyan egy ügyű ember, mint én, s ezt elébb-utóbb be fogja látni. Veres Péter után – akit egyedül tartok méltónak rá, hogy ezt a népet vezetőjeként nem vezesse, hanem képviselje –, s Erdei mellett, aki a legjobb magyar szociológus –, valószínűleg Révai látja leginkább, mik lehetnek ennek a nehéz sorsú népnek a lehetőségei.«”

Németh tökéletesen kifejezi, miként majd Aczéllal kapcsolatban is, az író viszonyát nem a hatalomhoz, hanem a történelmi szükségszerűséghez, a haladáshoz, amelynek a hatalom és az irodalom csak eszközei. Közös ügyünk abban a szükségszerűségben gyökerezik, hogy a népnek, a haladásnak, a Történelemnek a szolgálatába állottunk, amikor a politika és az írás mellett magunkat elköteleztük. Feltették maguknak a kérdést, amit Miłosz fogalmazott meg A rabul ejtett értelemben: “lehet-e helyesen gondolkodni és jó műveket írni, ha nem az egyetlen reális, vagyis életképes mederben fejtjük ki tevékenységünket, mely összhangban van a valósággal, vagyis megfelel a Történelem törvényeinek.”

Stratégiailag akkor is egy a célunk, ha mást akarunk taktikailag. Ezt gondolta Illyés és Veres, Déry és Örkény, sőt, a legfüggetlenebb személy, Kassák is, aki szerint Révai ugyan egy márhá, de a mi márhánk. A Bibó Istvánok és Kovács Imrék, a Csécsy Imrék és Benedek Marcellek vitáztak, de 1948-ig a rendszeren belül tették. Valamennyien az “emberiség barátai voltak”, “de nem mindegy, hogy milyen ez az emberiség, feltétlenül meg kell változnia” – írja ironikusan Miłosz. Soha nem tudott elérni ilyen azonosulást se azelőtt, se azóta, egyetlen rendszer sem, mint az 1945-ben kibontakozó és 1948-tól megsemmisülő magyar köztársaság, demokrácia. Az írók, ne mondjuk utólag a történelem ismeretében, hogy ostobán, hittek egy önelvű demokráciában, s nem voltak hajlandók látni a vermet, amibe Magyarország mindenképpen belehull.

Az 1945–48 közötti időszak kettős tragédiája, hogy ekkor alakultak ki azok a hitek, amelyek évekre, évtizedekre mélyáramát képezték az irodalmi gondolkodásnak: az írónak kötelezettsége Magyarország és/vagy a szociális haladás szolgálata, s módjában áll szóval és írással e szolgálatot elvégezni. Igen, az írók és az irodalom mondotta ki ezt a kötelezettséget magára Petőfi, Ady, József Attila, Móricz értelmezésével az 1945-ös felszabadulás mámorával, s a hatalom könyörtelen vasmarka csak ezután préselte őket tovább: legyetek lelkesek, szolgáljatok! Mindez azért is tragikus, mert 1945–48 között elmaradt az irodalmi virágzás, de a korszak irodalom- és művészetpolitikai szabadságként rögzült az írói emlékezetben, s 1953-ban ehhez kívántak visszatérni, nem a valóban reflexív művekhez. A főáramba az irodalompolitikailag fontos, művészileg másodlagos művek és szerzők kerültek. Csak kevés az íróasztalban maradt nagy műről tudunk, mert az írók, ha nem érezhették hasznosnak magukat és művüket, nem írták meg regényeiket és verseiket.23

Az írók 1948-ig úgy érezhették, hogy tagjai, és kíváncsian figyelt szereplői a Moszkvától Párizsig, Varsótól Belgrádig húzódó haladó európai irodalom nagy családjának, ám 1948 után sértetten és megrendülten kellett tudomásul venniük, hogy egy csapásra kikerültek a nyugat-európai irodalmi közvéleményből. A nemzetközi főáramból a mellékes lápvidékre kerültek. “A kelet-európai értelmiségiek problémája most nem perifériális szerepük volt, amelybe már régen beletörődtek, hanem valami más. Kettős kizárást kellett elszenvedniük 1948 után: egyrészt saját történelmükből, a szovjet megszállás miatt, másrészt a Nyugat tudatából, mert immár a leismertebb értelmiségiek nem számoltak kísérletükkel és példájukkal.” (Tony Judt, 202.)

A másik tragédia a hatalom ízének, a fontosság tudatának megismerése. Az addig lenézett, éhenhalásra ítélt író váratlanul a társadalom anyagilag és erkölcsileg megbecsült tagjává válik, könyveit magas példányszámban adják ki, és kötelezővé teszik az iskolákban, gyárak és falvak egyszerű dolgozói találkozni akarnak velük, versükből idéznek, leveleket intéznek hozzájuk. Elnyerték azt a helyet, amiről évtizedek óta író álmodozhatott: olvasót és befolyást szereztek, s nem mellékesen otthont, meleget, ennivalót eleget.24 Több kötötte már barátságban és kapcsolatban a hatalmasokhoz, mint a saját falujukhoz. Micsoda meglepetést és rémült iszonyatot vált ki, amikor a tegnapi barát először elérhetetlen ismeretlenné, majd könyörtelen hóhérrá, vagy ellenkezőleg, veszélyes árulóvá válik! S a könyvek, amelyeket a hatalmasok korábban ezerszámra terjesztettek, egyik napról a másikra a semmibe tűnnek.

Standeisky Éva nagy alapossággal írja le a művészeti és írói szervezetek kialakulását, emelkedését és bukását. A Magyar Művészeti Tanács, az Írószövetség szabadságharcai és polgárháborúi, megalkuvásai és illeszkedései egy alacsony kor szomorú eseményei. Standeisky könyvének fontos tanulsága, hogy az 1945 és ’48 közötti időszak “hőseként” Kassák Lajost emeli ki. “ő nem sorkatona volt, hanem partizán. Veterán harcos: rövid életű győzelmek és keservesen hosszú ideig ható vereségek átélője. Azért vizsgálta kritikus szemmel elsősorban a hatalom várományosait, mert messzebbre tekintett a hatalomért folyó harc átmeneti koránál.” Igen, valószínűleg Kassák gondolkodott évtizedekben embert és hatalmat nézve. Belőle hiányzott leginkább a hatalom – Tisza István és Károlyi Mihály, Kun Béla és Bethlen István, Gömbös Gyula és Imrédy Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János – szempontjaiba való beleérzés. Nem is volt rá szüksége a hatalomnak.

Ikerhatalmak. Ha Kunnak és Gömbösnek, Szálasinak és Rákosinak a változás, a fordulat legitimációjához volt szüksége az írókra, az 1956 utáni Kádárnak a konszolidáció és a változatlanság elfogadtatásához. 1918 után politikus azért kereste a kapcsolatot az irodalommal, hogy kisebbségből többségbe, társadalmi elszigeteltségből társadalmi elfogadottságba jusson. Eszméi és hitei voltak, amelyekhez a hatalompolitikai eszközökön kívül kultúrpolitikai jellegűeket is igénybe kívánt venni. A kádári hatalom 1956 és 1961 között brutálisan, börtönbüntetésekkel csapott le az írók egy részére Déry Tibortól Zelk Zoltánig, és a “puha elnyomás” eszközével lépett fel a népi írókkal szemben. Kíméletlenségével jelezte, hogy nincs kegyelem a mozgalom eretnekei számára, de elfogadja a társutasok behódolását. Az egész magyar társadalommal megérttette, hogy Magyarország mindaddig szocialista marad, amíg a szovjet blokkhoz tartozik, s oda fog tartozni, amíg a világ világ, és még hét nap. Politikailag egyetlen alternatíva van: a behódolás vagy az elhallgatás.

Kádár és csapata a hatvanas évek elején a konszolidációban volt érdekelt, s ehhez a konszolidációhoz szüksége volt az írókra. Ugyancsak a konszolidációban voltak érdekeltek a bel- és a külpolitika legfontosabb szereplői, nem maradt a társadalomban olyan jelentős erő, amely reálisan az ellenállást tűzhette maga elé. A tét tehát nem az ellenállás vagy konszolidáció, hanem a konszolidáció tartalma és formája volt. A hatalom felkínálta a legjelentősebb íróknak, hogy a hatalommal való együttműködésért cserében, részt vehetnek a konszolidáció kereteinek kialakításában. Standeisky Éva könyvéből világosan kiderül, hogyan adta fel először 1959-ben Németh László,25 majd 1961-ben Illyés Gyula az ellenállását.26

A kádári politika és ezen belül az aczéli kultúrpolitika, akár a nyersi gazdaságpolitika megítéléshez fontos tudni, hogy Rákosival, Révaival és Gerővel ellentétben, Kádár és emberei nem rendelkeztek kész receptekkel, nem tudták, hogy mit akarnak. Rákosi keresztül akarta vinni Sztálin elvtárs Szovjetuniójának politikai intézményeit és módszereit, Révainak ortodox elvei voltak az irodalomról, Gerő Ernőnek pedig a gazdaságról. De a hatalom 1956 után maga sem tudott a Dogma alapján működni. 1956 és 1962 között az akasztással és a börtönnel, nem a Dogmával, az Üggyel mutatott utat. A marxista vita nem is sokára átkerült a gyanús ellenzéki oldalra.

Kádárt nem igazította el semmiféle marxizmus–leninizmus– sztálinizmus, sőt, ellenségesen és gyanakvóan tekintett minden dogmára és elvre. Ezért a sötétben tapogatózott, amikor egy rákosista intézményrendszerből, a hruscsovi kísérletező, majd a brezsnyevi pangó Szovjetunióból és saját korábbi politikai tapasztalataiból próbált összetákolni egy új, konszolidációs intézményi rendszert. A kelet-európai kis országok valamennyien elindultak a maguk nemzeti kommunista útján. Kádár érdekei és tapasztalatai alapján anacionálbolsevizmus ellen, és a fokozatos ideológiátlanítás mellett döntött, ezért járatlan úton haladt előre. Az ideológiát végső eszközként, bunkósbotként alkalmazta, amikor vagy a szovjet elvtársak, vagy a vidéki pártmunkások beavatkozása, netán saját egyensúlyérzékének alapján úgy gondolta, hogy valaki, vagy valakik túlságosan előre szalad(tak). Akarva-akaratlan a próba-szerencse, és a lassú építkezés pragmatikus módszereivel élt.

A diktatúrának, ha élhetővé akarta magát tenni, és ezt szándékozta, szüksége volt nemcsak az elfogadottsághoz, hanem a működéshez is szakértő segítségre. Nem akart megtűrni se párton belül, se párton kívül a mozgást igazító, fordulatokat kikényszerítő ellenzéket, ezért olyan értelmiségieket emelt minden demokratikus felhatalmazás és elkötelezettség nélkül a maga körébe, akiktől új impulzusokat remélhetett. Válságok, reformok előkészítése időszakában, a nyilvánosság háta mögött, a döntés és az ellenőrzés kényszere nélkül használta a legjobb értelmiségiek tudását. Akkor hívta és ejtette őket, amikor akarta. Az értelmiségiek pedig okkal-joggal vélték úgy, hogy ötleteikkel, gondolkodásmódjukkal ésszerűsíthetik és humanizálhatják a rendszert, így a hatalommal való kapcsolat nem erkölcstelen megalkuvás, hanem erkölcsös jobbítás a magyar nemzet és társadalom érdekében.27

Igazság szerint Kádárt és a hatalom kemény magvát a kultúra érdekelte a legkevésbé, sokkal fontosabb volt a gazdaság, és ezen belül a mezőgazdaság helyzetének rendezése. Itt valódi viták folytak, nem létezett szilárd álláspont. Ezért az átalakításhoz Nyers Rezső és Fehér Lajos az egyeztetés, a szakmai elitekkel való párbeszéd formáját választották. Nem ideológiai megalapozását keresték a politikai döntésnek, hanem meg akarták alapozni politikai döntésüket. Ahogyan Nyers Rezső, Fock Jenő, Kiss Árpád, Vályi Péter átvitték a döntéseket Péter György, Varga István, Nagy Tamás és mások társaságában az ideologikus politikai gazdaságtanból, az ideológiát korlátozó gazdaságpolitikába, ugyanúgy igyekezett eljárni Aczél György, amikor az ideológiai mindenhatóságot kulturális mindenhatósággal váltotta fel. Aczélnak nem volt fanatikusan követett ortodox szemlélete, és tapasztalatai a rákosista megoldások ellen hangolták. Világszemlélete inkább alapult kulturális élményeken, mint a klasszikusok brosúrákba gyömöszölt tudásán. A mindent tudó, sőt, mindent jobban tudó pártközpont eltűnt. Aczél a láthatatlan ideológiai bálványok helyett, látható kulturális bálványokat emelt.

Kádár a hatvanas évektől a társadalom életformáját kívánta befolyásolni, s a hatalmat arra próbálta felhasználni, hogy rajta kívül senki más ne férjen a politikai döntésekhez, illetve más ne férjen hozzá politikailag a társadalomhoz. Alkalmazott ehhez szigorú kényszerítő eszközöket éppúgy, mint a bevonás és megnyerés eszközeit. Aczél ennek megfelelően, a hatalommal nem eszméket, hanem ízlést és stílust igyekezett diktálni. Ehhez volt szüksége az írói “nagyhatalmakra”. És Aczél öregen, betegen, de ugyanazokat találta meg, akiket előtte Révai József 1945-ben.28

Illyés, Németh, Veres, Déry, Örkény nem voltak a hatalom emberei, maguk is hatalmak voltak. Aczél György legalább annyira volt Illyés Gyula és Vas István, Déry Tibor és Juhász Ferenc szülötte, mint azok az ő emberei.29 A politikai hatalom nem tud ízlést terjeszteni, az irodalmi hatalom nem tud diktálni.30 A kettő egyesítéséből, társkormányzásából született a hatvanas évektől a “magyar modell”. Az ízlés és stílus meghatározása társasági, személyes, és nem intézményi nyilvános ügy. Ezért volt szükség az állandó informális találkozásokra, ahol életről és művekről, személyiségekről és intézményekről “szabadon” lehetett beszélgetni. A kultúrpolitika vezetői sokkal többet tudhattak meg a kultúra nagyjaitól, mint bármilyen ügynöktől, besúgótól. És megfordítva, a kiválasztott írók soha nem látott mélységből meríthették ismereteiket a hatalomról.

Aczél nem maga találta ki a rendszert. A három T-t, a tiltás, tűrés, támogatás intézményi megoldását Németh László mondta el és írta le neki, Ha én miniszter lennék címmel 1962-ben. Az egyes írói csoportosulásokat, sőt, az egyes írókat a nagyok minősítették. A politikai, ideológiai és rendőri minősítés, listázás mellé, néha helyébe, az irodalmi lépett. Nem(csak) a miniszterhelyettes, a KB-titkár, a besúgó és a tartótiszt, hanem az írókirály és a költőfejedelem minősített. Aczél joggal állíthatta, nem(csak) én mondom rólatok, hogy tehetségtelenek és felelőtlenek vagytok, hanem az irodalom kétségbevonhatatlan tekintélyei. Nem(csak) én húzatom ki ezt a mondatot, hanem a “felelős, tekintélyes írók” is.

Ennek a modellnek az életben tartásához állandó személyes kapcsolatra volt szükség. Ebben a személyes kapcsolatban Aczél György, kezdettől fogva a kérő, az együttműködő, a tanítvány, a gondoskodó fiú szerepét játszotta a nagy tekintélyű, világot ismerő, tanító, gondolkodó – Illyés, Németh, Déry, Kodály, Lukács – mellett. És az egyenrangú partner, a pajtás, a bármikor felhívható haver szerepét a fiatalabbakkal – Juhász, Simon, Gyurkó, Jancsó stb. – szemben. A kapcsolatoknak ez a formája nem esett nehezére, alighanem őszintén így érezte. A fent említett művészeket valóban tisztelte és szerette, és élvezte, hogy viszontszeretik, a maguk módján becsülik. Közelebb állt hozzájuk, ahogy Nyers és Fehér is közelebb érezték magukat a közgazdász és agrár elithez, mint pártbeli vezető társaikhoz.

Aczél Györgynek két igazi problémája volt: az egyik, hogy partnerei már a hatvanas évek végére kiöregedtek. Szirmai István, Aczél ellenfele, már 1966-ban megállapította: “rangos íróink nagy része kiöregedett. Szabó Pál, Veres Péter, Illyés Gyula is a 70 évnél tart már, Németh László, Tamási Áron haldoklik…” Hozzátehetnénk, hogy Déry Tibor hasonlóképpen kifelé ment a világból.31 De ami ennél is nagyobb gondot okozott, hogy a lassacskán kiépülő fogyasztói szocializmusban a tömegek nem az elit-, hanem a tömegkultúrát kívánták fogyasztani. Ez mindkét oldal súlyát és tekintélyét meggyengítette. Hiába álltak elő a népi-nemzeti tábor képviselői, a harmadik utas baloldaliak nemzeti jelszavakkal, a népesség először csak orkánkabátban és farmerben kívánt járni, majd Coca-Cola mámorban henteregni, s később, az ötvenes évek Nyugat-Európájához hasonlóan, az amerikai tömegkultúra termékeiből kívánt részesedni. Hiába tömörült egységfrontba ez ellen az elitkultúrát és a szocializmust védelmező népi és urbánus író, KB-titkár és rendőrnyomozó, a népet nem tudták leváltani.

Standeisky Éva nagyon helyesen írja: “A népieknek a forradalom utáni évtizedekben nem volt olyan garnitúrája, amely átvette volna a félreálltak és félreállítottak örökségét. Ennél is fontosabb, hogy az 1956 utáni nagy kiábrándultság megingatta az emberek hitét a nemzeti politizálás lehetőségében, s ez általában is devalválta az eszméket. A hitvesztésre pedig valamiféle gyógyírként hatott a jobb életszínvonal és a magánszféra viszonylagos háborítatlansága. Ez az egyensúlyállapot a hatvanas évek legvégén bomlani kezdett. A hetvenes évek elején, a pártvezetés konzervatív fordulatával egyidejűleg már egy új, nacionalista alapon álló csoport – Csoóri Sándor, Sánta Ferenc, Fekete Gyula, Mocsár Gábor, Czine Mihály, Kiss Ferenc – jelent meg a közéletben, tagjai számos vonatkozásban a hatalom lojális partnerének bizonyultak, ugyanakkor ellenzékinek is számítottak.32 Többségük a nemzeti kommunistákhoz sorolható. Elnevezésük is megváltozott: »népi-nemzeti« csoportosulásnak nevezték őket – és ők is önmagukat. Ekkor a népi írók nagyjai közül már csak Illyés Gyula élt, aki a hetvenes évek közepétől pártolt át a hatalom által megbecsült középről hozzájuk. Aczél György, a nagy egyensúlyozó pályája pedig hanyatlásnak indult.” A társuralkodás véget ért.

  1. Kínzó probléma ez ott, ahol és amikor létezik. Valószínűleg nincs olyan pontja a világnak, ahol, ha egyszer meghonosodott az írásbeliség, ne lett volna olyan időszak, amikor – ilyen vagy olyan hatásfokkal, módszerekkel, szigorral és következményekkel – ne működött volna a cenzúra. Igaz, nem lehetett mindenütt annyira sokrétű, egyidejűleg kifinomult és agresszív, körülményeskedő és brutálisan direkt, mint a létező szocializmus országaiban. Elfogult vagyok, nekem a magyar tojástánc tetszik a legjobban. BA
  2. De mióta? Mióta problémája a hatalomnak az irodalom és az irodalomnak a hatalom? Amióta az irodalom – irodalom? De mióta irodalom az irodalom? Mióta érdekli a hatalmat az irodalom és a hatalom az irodalmat? Mikor jelent meg a hatalomra törő vagy a hatalom megéneklőjének, bennfentesének, tanácsadójának, igazolójának szerepében fellépő (és vele szemben a hatalomnak el nem kötelezett, a hatalmat támadó, kritizáló, az “elesett népért”, “elnyomott nemzetért”, “kizsákmányolt osztályért” szót emelő) írástudó alakja, az ehhez kialakított “felelősség- és szolgálat-etikával”, amely a “hűség” és “árulás”, a “kollaboráció” és a “meg nem alkuvás” ellentétpárjaival értelmezte az író cselekedeteit – a műveket és a közéleti megnyilvánulásokat? A “textuális koherencián” alapuló kulturális emlékezetet évezredeken át a vallási irodalom, közelebbről az Írás – a Szentírás – és ennek intézményesített, a mindenkori politikai hatalmat közvetlenül, legitimációs alapjaiban érintő interpretációja uralta. De itt nyilván nem erről az irodalomról van szó. A szépirodalom, akár szórakoztató volt, akár erkölcsi-nevelő célzatú, már ahol egyáltalán megjelenhetett, a nagyvárosokban, hatalmi szempontból nem sok vizet zavart, még ha az egyházi hatalom – frivol, “erkölcstelen” tartalma miatt – indexre vehette és vette is az ilyen műveket. A par excellence politikai irodalom – pamfletek, gúnyiratok, levelek stb. – inkább a modern politikai sajtó előképének tekinthető. Oda akarok kilyukadni, hogy a leírt és kinyomtatott szóban rejlő politikai (és már nem vallási) erő aktualizálása lehetetlen lett volna az irodalom intézményes autonómiájának, az irodalmi nyilvánosságnak a megszületése előtt, ez pedig egybeesett a rendiséget felbomlasztó polgári társadalom születésével, amelynek az így felfogott harci formája, ideológiája az irodalom volt. Mármost a nyomtatott szó, a szöveg korában minél tovább tartott egy régióban, országban, világrészben a rendiség és a polgári társadalom küzdelme, annál tovább tartott az irodalomnak és az írónak a hatalmi súlya és szerepe. Beleértve ebbe a polgári társadalmat megszüntető és a rendiséget új formában visszaállító államszocializmusokat is, különösen korai formájukban, amikor a nyomtatott szó uralmát még nem törte meg az elektronikus kép, az ínségen alapuló gazdaságot pedig nem váltotta fel valamilyen fogyasztói típusú bőség-gazdaság. Az ideokratikus, ideológiára alapított, szavakon lovagoló kelet-európai államszocializmus e tekintetben száz-kétszáz évvel tolta vissza irodalom és állam viszonyát a múltba, olyan jelentőséget tulajdonított az irodalomnak, az írónak – pro és kontra –, amilyennel még az adminisztratív állam kialakulása, a felvilágosodás idején sem rendelkezett, s amely csak ahhoz a komolysághoz hasonlítható, amellyel a kimondott és leírt szót a vallási korszak hatalma kezelt. “Ebben az országban – mondta feleségének Oszip Mandelstam – egy versért akár még agyon is lőhetik az embert!” Ez ijesztően hangzik, de hízelgő is a költészetre nézve: ekkora hatalom egy vers, ennyire félnek a költőktől, az igaz szótól. “Egyetlen szó igazság – mondta Szolzsenyicin – az egész világot átalakíthatja!” Valóban, ilyen súlya, jelentősége írónak és irodalomnak a nyomtatott szó uralma idején kizárólag a győzedelmes államszocializmus országaiban volt, Magyarországon nagyjából 1948 és 1980 között, ettől kezdve ugyanis az író és az irodalom a televíziós tömegkultúra és a fogyasztói minták terjedése, végső soron egyfajta polgárosulás következtében kezdte elveszíteni hatalmát, az írástudók első sorában ettől kezdve az írókat a szociológusok, közgazdászok, történészek, politológusok, informatikusok, stasztikusok szakmai értelmisége váltotta fel, ami a régi dilemmát – együttműködés vagy ellenállás – is jelentős mértékben aláásta, bár azért nem vette le a napirendről. SZÁ
  3. Mintha hatalom és irodalom valamiféle szimmetrikus viszonya érződnék ki LL fejtegetéseiből. Holott valójában a viszony egyoldalú. A diktatórikus hatalom – s ilyen volt az is, amelyikről Standeisky könyve szól – tekintheti az irodalmat felhasználható elemnek, ettől azonban még nem kap helyet az irodalom szerkezetében. Még akkor sem, ha vannak írók, akiket a hatalom témája foglalkoztat (Orwell, Koestler), s még akkor sem, ha vannak “udvari” költők, akik az irodalmat szintén felhasználható elemnek tartják. (Az újságpapírnak sem szerkezeti eleme a mellékhelyiség, noha szükség esetén ott is felhasználható.) Standeisky Éva munkájának egyik nagy érdeme éppen az, hogy nem keveri össze a történeti és az irodalmi-esztétikai értékelést (noha utóbbi szimpátiái is kiolvashatóak a sorok közül). Ezért engedhet meg magának olyan minősítést, mint például “szociáldemokrata írók” (76.). BE
  4. Talán inkább az adminisztratív államra… SZÁ
  5. Keverednek az idősorok! Az Egyesült Államokban még irodalomról – amerikai irodalomról – is jó, ha százötven éve beszélhetünk. Persze nem ez a lényeg! A lényeg az, hogy Amerikát lényegében a rendies Európából kivonuló polgárok alapították, nem ideológiára, szavakra, légvárakra, hanem törvényekre és praktikus megfontolásokra, s hogy Amerika föderatív államberendezkedése, önkormányzati rendszere, intézményeinek jellege, polgárainak mentalitása szinte teljesen mentes volt a rendiség és az ideológiaként vagy utópiaként ezzel szembeszegezett polgári társadalom ellentététől. Mindenütt, ahol – a történeti hagyomány, a gazdasági elmaradottság, felemás vagy elbukott polgári forradalmak, ilyen-olyan restaurációk stb. következtében – a központosított és központosító adminisztratív állam kezébe került a felvilágosodás, a modernizáció, a polgárosodás ügye – s ebben áll a különbség Anglia és Franciaország, de nem a Sziget-Ország és az egész kontinentális Európa között! – , ott megnövekszik a hatalom ideológiai ráfordítása, következésképpen a nyomtatott szó, az irodalom hatalma is (Kelet felé haladva ez az állam szerepvállalásának növekedésével együtt még tovább növekszik, és még tovább tart). A másik lényeges oka Amerika viszonylagos közönyének az irodalommal szemben, hogy mire az amerikai irodalommal együtt kialakulhatott volna az író láthatatlan erkölcsi hatalmának valamilyen mértékre szabott helyi változata (ilyen irányú mozgások természetesen voltak, különösen a McCarthy-korszakban), addigra az amerikai társadalom már rég a mediatizált tömegkultúra és politika világában élt, ahol az író legfeljebb egyike lehet a médiasztároknak, föltéve, hogy eléggé populáris. A hatalom az elektronikus médiában, illetve a mediatizált szóban és képben, nem a nyomtatott szóban, s e tekintetben ma már nemcsak az amerikai politikusokat jellemzi az érdektelenség az író – a mégoly nagy presztízsű író – alakja vagy az irodalom iránt. A hatalom elszállt az irodalomból, bár a szó megmaradt. Ez a változás Nyugat-Európában nagyjából a ’60-as évek végétől figyelhető meg és a ’80-as években teljesül ki, Kelet-Európában pedig a ’80-as évektől (Magyarországon a ’70-es évek második felétől) és a ’90-es években válik befejezetté. Elég futó pillantást vetni a magyarországi kampányra! Mikor láttunk utoljára magyar politikust nagy magyar író mellett (márpedig van egy pár!) domborítani (senkit ne tévesszen meg Kertész Imre esete, hiszen az a kevés politikai domborítás, ami volt, a Nobel-díjnak, a világismertségnek, és nem az író erkölcsi hatalmának, az írott szó presztízsének szólt!). Elvétve tűnik föl a kampányoló politikai vezér mögé varázsolt élő tablóképeken magyar író, mert a kutya sem ismeri őket (az író és könyvkiadója is azon van ugyan, hogy képbe kerüljön, de a legsikeresebb írói imázs ismertsége is eltörpül a legócskább kukkoló show sztárjának vagy egy népszerű színésznek a képértéke mellett). Annál gyakrabban dörgölőzik a politikus színészekhez és sportolókhoz, akik jelenlétüket, arcukat – ritka kivételeket leszámítva – szabályos piaci adásvétel útján értékesítik a médiapiacon, és ha ennek része a politikai médiapiac, és van kereslet egy arcra, akkor miért is ne tennék? Piaci időket élünk! Megjegyzem, ez az “amerikanizálódás” tőlünk keletebbre, Oroszországban is réges-rég megtörtént már: az irodalom, az író semmiféle kitüntetett szerepet nem játszik a politikai hatalom legitimációjában, és ellenhatalmat sem képez. Nemcsak azért, mert az oroszországi irányított demokrácia szabadságfoka zárja ki ezt (ez a szabadságfok Nyugatról nézve talán nem nagy, de Oroszország történelme felől nézve soha nem látott!), hanem a politikai hatalom robbanásszerű mediatizációja is. Még a visszaerősödött, de pragmatikus és felvilágosult putyini orosz állam is legfeljebb tiszteletköröket tesz tegnapi “írófejedelmek” körül, ami csupán része az orosz kulturális hagyomány előtti szimbolikus és minden kulturális szférát felölelő tisztelgésnek (ugyanilyen semmilyen közvetlen politikai haszonnal nem járó tiszteletköröket ró a mai orosz állam az ortodox egyház, a hadsereg, a Honvédő Háború, a szovjet felderítés vagy éppen a Fehér Gárda hősei körül). Amikor nem sokkal hatalomra jutása után Vlagyimir Putyin “elzarándokolt” az utolsó orosz író-próféta, a hazatelepülése óta teljesen visszhangtalan, semmiféle erkölcsi hatalommal nem rendelkező Alekszandr Szolzsenyicin dácsájára, ez is csupán jelképes aktus volt, a legcsekélyebb kulturális tőkefelvételt sem jelentette. Az irodalom és az író hatalma, befolyása a politikai hatalomra, erkölcsi presztízse ma Oroszországban semmivel nem nagyobb, mint Amerikában. Csak ennek emléke él, csak a hagyomány más, és ennek a hagyománynak természetesen a média is adózik. De már rég nem igaz a mondás, miszerint Oroszországban a költő több, mint költő, arról nem is beszélve, hogy az új irodalom minden valamire való képviselője – fenegyerek vagy professzionális író – a szóban forgó hagyományt ezerszer megtagadta, és ugyanúgy ódzkodik minden politikai szerepvállalástól, mint magyar kollégái. (Természetesen az irodalom anakronisztikus képződményei, intézményei, írói ott is, itt is, kivételt képeznek ez alól, de a közös sorsban – miszerint a politika nem kíván többé az irodalomtól sem szolgálatot, sem ideológiát, cserében viszont nem is siet eltartani – ezek az írók és áramlatok is osztoznak.) SZÁ
  6. Nem szerencsés egy kalap alá rángatni a Dreyfus-ügyet meg az iraki háborút, s hozzájuk – kimondatlanul – a szocializmus alatti író-szerepeket. A magyar írók – akárcsak kelet-európai társaik – egészen 1989-ig más, független szószóló híján némi joggal érezhették magukat mindenféle szószólónak . Zola és az iraki háborúhoz hozzászólók csak magukat képviselték. BE
  7. Mi más, mi világ??? CZA
  8. Valóban, a politikus, nemzetképviselő “vezérköltő” alakja végigvonul e két és fél évszázadon – de egy nagy cezúrát mégis kell ezen az időn belül húznunk. Ugyanis az a tény, hogy a kiegyezés után a magyar állam függetlensége a megelőzőkhöz képest elképzelhetetlen nagy lett, egybeesett a modern nemzeti-állami ideológia és ideológiai propaganda (manipuláció) kiépülésének gesztusával is (továbbá az irodalom tömeges iskolai oktatásának elterjedésével), aminek következtében a 19/20. század fordulójára az irodalom a propagandisztikus manipuláció egyik legfontosabb összetevőjévé lépett elő. Mindazon nagy irodalmi gesztusok, melyek születésükkor (pl. Kölcsey, Petőfi stb. esetében) “ellenzéki” “magánkezdemények” formájában működtek, államosított elvárások formájában erősödtek meg (gondoljunk csak pl. a millennium irodalmi apoteózisára, s arra a meghatározó szerepre, melyet Beöthy Zsolt “irodalmi kis-tükre” játszott, messze túlmutatván az irodalmi berkeken; vagy arra, hogy már az első világháború előtti politika ideológiai hátterét is írók biztosították, Rákosi Jenő vagy Herczeg Ferenc személyében), s a velük szemben való irodalmi fellépés ezért eminensen politikai ellenállás formáját kellett hogy magára öltse (ld. pl. Adynak vagy a Nyugat indulásának nagyon erősen átpolitizált vitáit!). MI
  9. Mikroelemezni viszont sokféleképp lehet. Miután a recenzens – néhány helyeslő mondattól eltekintve – sajnos nem foglalkozik a kötettel magával, annak módszertani sajátosságaival még kevésbé, álljon itt egy testes széljegyzet Standeisky Éva kutatási programjáról. Már csak azért is, mert ha az alábbiakban van egy szemernyi igazság, Lengyel László némely végkövetkeztetése is meginoghat. Nem biztos ugyanis, hogy oly szilárd a talaj, melyről elrugaszkodik. Hogy szép-e ugrása, nos, ennek eldöntését átengedem társaimnak a szerkesztésben.

    Félreértéseket kerülendő azonnal leszögezem: Standeisky kötetéből rengeteget tanultam, fejezeteit faltam, írójának szerénységét mindig is tiszteltem. Körültekintően (és nem kis fáradsággal) feltárt tényeinek jó része – úgy hiszem – már régóta tankönyv (Spenót)-érett, az empíriát nem cirkalmazza, a leírást nem terheli saját nagyratörő értelmezési kísérleteivel, és egy pillanatig sem büszkélkedik saját kutatási módszerével. Kicsire tör. Nem “esszézik”, sőt inkább közread, mint tanulmányt ír. Az olvasó meg vele halad, készséggel, mert nem kényszerítik. No de meddig jut el?

    Én szeretnék messzire, jó darabig sikerül is, akkora bennem a detektívszenvedély: keveset tudok, és mindent tudni akarok Standeisky hőseiről, ő pedig nem fukarkodik az adatokkal. Távol álljon tőle, hogy félre akarna vezetni. Sőt, vezetni akar a legkevésbé. Legszívesebben levéltári felfedezéseibe avatja be az olvasót, szikár, majdhogynem poéngyilkos stílusban. Nem köszörüli a nyelvét, nem utálkozik (pedig mennyi alkalma lenne rá), és nem tüntet ki senkit rokonszenvével (igaz, erre alig akadna érdemes). Még mindig vele haladok. Egy idő után azonban motoszkálni kezd bennem valami hiányérzetféle. Észreveszem, hogy:

    a szerző kizárólag “papírból” dolgozik, szemmel láthatóan csak a levéltári forrásokban bízik, mintha nem élne vagy néma lenne minden tanú, netán azok összes leszármazottja, barátja, munkatársa, horribile dictu, házvezetőnője és sofőrje. Mintha mondjuk, a reformkor irodalmi életét tanulmányozná a levéltár sötétjében. Vajon miért nem nyúl az oral history alkalmas szerszámaihoz (a naplókat és az ügynökjelentéseket most nem ide sorolom), miért gondolja, hogy a papír és annak tudós olvasója (esetleg megtámogatva más tudós olvasók művei által) elegendő bármely történeti rejtély megfejtéséhez, amikor félő, hogy többnyire még tisztességes rekonstruálásukhoz is kevés? (Példa – találomra sorolom –: kérdezzük Révai József kisebbik, Horváth Márton nagyobbik fiát, Heller Ágnest, a mozgóvilágosokat, éntőlem Agárdi Pétert vagy E. Fehér Pált is erről-arról, vagy ha már megkérdeztük/ték őket, idézzünk tőlük bátran, no persze, illő forráskritikával. Én nem félnék: ezek a források nem lesznek semmivel sem “maszatosabbak”, mint a legtöbb azok közül, melyeket Standeisky használ, és melyek legfőként abban különböznek ezektől, hogy korábban vetették őket papírra. S talán jobban megértenénk a Lukács–Révai–Horváth dinamikát vagy a hetvenes évek fiatal íróit…)

    Hőseinek jelentős része író(nak mondja magát), művek garmadájával, Standeiskynél mindazonáltal e figurák s alkotásaik jobbára esztétikai minőség híján vannak. Az általa ábrázolt játék kétszereplős: az író mint olyan áll szemben a kommunista hatalommal (mely túlnyomónak mondható), s mindkettő vadul politizál. Jó író – rossz író? Nála bajosan számít, szereplőit a politika instrumentális igyekezete válogatja. Dehogy vagyok én irodalomtörténész! – hallom ki a szerző hangját a sorok közül –, politikatörténetet írok, na jó, az irodalompolitika történetét. Tiszteletreméltó önkorlátozás, bár ha literátor lennék, bizton háborognék ellene. Most inkább az zavar, talán nemcsak szakmai sovinizmusból, hogy a gazdaság- és társadalomtörténet még mellékes mellékkörülményként is alig jelenik meg a színen, ám a művészet irodalommal szorosabban határos régiói sem gyakran, a tudomány meg egyáltalán nem. Vajon miért hagyja ki a szerző az interdiszciplináris ziccereket? (Példa: Amikor a “rendpártiak” felülkerekedéséről ír az MSZMP-ben (320.), 1973/74-ben járunk, van előtte minden, Szolzsenyicin, Sik Endre, Jevtusenko, Dolmányos, egy kis prágai tavasz, csak épp az új gazdasági mechanizmus sehol. Talán igaz se volt…)

    Módszertani minimalizmusát (nevezhetném konzervativizmusnak is) – reméltem én egészen a kötet végéig – feltehetően az magyarázza, hogy új “gúzsbakötési – gúzsbakötöttségi” típusokkal kísérletezik, melyek bevezetéséhez az empírikus anyagot sűrítenie kell, a szereplőket és stratégiáikat lecsupaszítania, hogy minél precízebb meghatározásokhoz jusson, még azt a kockázatot is vállalva, hogy más fogja hőseit felöltöztetni előbb-utóbb. Vártam a záró analízist. Nem jött el. Újraolvastam az előszót és a fejezetvégi összegzéseket. Egyetlen újsütetű fogalommal, annyi szent, nem találkoztam bennük, hacsak a címadó kölcsönmetaforákat (kígyóbőr, cipőfűző, apukám épít stb.) nem számítom. A szerző legtöbbször beéri a pártállami kategóriákkal (ha aktor, akkor népi író, polgári, úrifiú stb; ha stratégia, akkor hívő, behódoló, alkudozó, lojális ellenzéki stb.), fellengzősen szólva, kitart a szigorúan genetikus elemzés mellett. Miért? Nem baj, hogy imígyen tényfeltáró munkáját sem ő irányítja mindig? Kitűnően különbözteti meg mondjuk a kultúrpápa, a középfunkci és a besúgó véleményét, de általában arról s úgy ír, amiről és ahogyan olvas. (Példa: megtudjuk, s jó hogy megtudjuk, hogy Aczél Tamás Sztálin-díjból vásárolt autóján disszidált (148.), és azt is, hogy Erdélyi József túlsúlyos kisgyerek volt, s Svarcra, a helybéli zsidóra hasonlított (336.), de az “Írószövetség és pártszervezete” című alfejezet öt és fél oldala sem elég arra, hogy értesüljön az olvasó, kik is voltak a szövetség párttitkárai a hatvanas években (290–295.). )

    Standeisky majdnem kizárólag magyar és szovjet forrásokat használ, nyugati irodalmat nem idéz (a Heller–Nyekrics könyvet nem tekintem annak), ami persze nem annyira a magyar politikatörténet értelmezésében hátráltatja az olvasót. Hanem a szovjetében, mely történetet – szerencsére nem mindig – fontos független változóként kezel. Pedig a zsdanovscsinától egészen az 1968 utáni merevedésig majd pangásig volna mit átvenni/bírálni a (poszt)szovjetológia kultúrtörténeti elemzéseiből. (Példa: ha tegyük fel, a Zsdanov körüli herce-hurcát sebesen változó felállású frakciók szimbolikus politizálással jócskán megterhelt, nehezen megfejthető, kicsinyes küzdelmének fogná fel (lásd a késő-sztálinizmus irodalmát McCagg 1978-as Stalin Embattledjétől, vérünk, Rittersporn Gábor 1991-es Stalinist Simplifications-én át egészen a brit–orosz páros, Gorlickij és Hlevnyuk 2004-es Cold Peace-éig), akkor valószínűleg természetesnek venné a magyar rögtönzéseket, sötétben tapogatózásokat, zavarosban halászásokat (Mondják már végre meg, ki a főnök! Most népiség van vagy már nemzetköziség!? ), s nem indítana egy periodizálást ezzel a félmondattal: “1945 és 1949 között Moszkva viszonylag lazán tartotta a gyeplőt …” (146.).)

    Tévedés ne essék, a szerző joga az önkorlátozáshoz számos esetben nehezen vitatható. Egy dokumentarista igényű kötetben vidáman megteheti, hogy 1986-ban írott cikke módszertanilag makacsul ne különbözzék a 2004-estől. Hogy ne íveljen. Hogy kötet maradjon, ami már rég könyv lehetne. Mi több, azt is megengedheti, példátlan nagylelkűséggel, hogy mások ékeskedjenek majd tollaival. Hogy lábjegyzet legyen ott, ahol a címoldalon is pompázhatna. Öngúzs (pardon). Nem lehetne most egy ideig kerülni a levéltárat? KJM

  10. Nem egészen világos, hogyan, mivel, milyen eszközökkel tanította meg a harmincas évek Magyarországa erre a móresre a hatalmat? Azt sem értem, vajon a korabeli Magyarországon a hatalom a társadalom “szélesebb köreihez” miért éppen a “népi írókon” keresztül juthatott el? Miért nem a polgári irodalmat vagy a szociális kérdésekben nem kevésbé élesen állást foglaló szociáldemokrata irodalmat? Nem egyszerűen arról van szó, hogy az egyre radikálisabban jobboldali, fasizálódó hatalom növekvő ideológiai ráfordításához ideológiatermelő “szerves értelmiséget” keresett és talált bennük? Túl ezen, a magyar írástudó súlyát (politikai tőkéjét) és persze öntudatát e korszakban is még legalább két tényező növelte meg: az elmaradottság, a fennálló hatalom nem-polgári, nem- jogállami, nem-parlamentáris jellege (ideokratikus hatalom, rendi-korporatív állam, kasztos társadalmi szerkezet, egyházzal összenőtt állam) és a parlamentáris demokrácia, a valódi sajtószabadság hiánya. Apróságok ezek tán, de a tárgy szempontjából mégsem elhanyagolhatóak. SZÁ
  11. Annak megértéséhez, hogy ez a kettős kötődés és kettős viszonyulás milyen “természetes” lehetett, érdemes elolvasni Illyés feljegyzését: íme, a harmincas évek végén az ellenzéki író zavartalanul vacsorázik a miniszterekkel, miközben nem ütközik meg azon, hogy a rendőri zaklatást is el kell szenvednie…. “Barátaim megjegyezték kifogástalan jó modorom; mondják, udvarias mosolyomról és kitérő simaságomról vagyok ismeretes közöttük… Meglepődnek, mikor e tökéletes előzékenység mögül egyszerre egy sötét tekintetű béreslegény eszmevilága, kegyetlen szándéka villan elő… Az természetesen más fogadtatásban részesül. Általában egész hazám részéről kétféle bánásmódot tapasztalhatok. Néha egyidőben oly ellentéteset, hogy mosolyognom kell rajta egységesen szívem mélyéig. Egy miniszter vacsorájáról hazajövet házkutatás várt.” In: Uő:Magyarok, Nyugat kiad. é. n. 467. MI
  12. Márai nem baloldali! Világos, hogy viszonyfogalomként is fel lehet fogni a kifejezést, s az akkori hatalom csököttebbjei vagy a széljobb számára az egykoron Kafkát magyarító (aminek Kafka nem örült), a háborúsdiért sosem kifejezetten lelkesedő Márai maga a destrukció és a szalonbolsevizmus. És persze Lillafüreden is megkapja (Mécs Lászlótól, l. Standeisky, 47.), hogy a kommün alatt, illetve közvetlenül utána stb. Ám valójában Márai nem baloldali – ilyesmit Standeisky remek tanulmánya sem állít róla, no meg Márai sem magáról –, tán soha nem is volt az, s baloldaliságáról beszélni igen jellemző magyar és k-európai félreértés! Errefelé valamiért mindenkit egyre inkább baloldalinak szokás tekinteni (mióta? nem tudnám megmondani, de mondjuk ’90-ben még biztosan nem így volt), aki nyíltan és kertelés nélkül józan, megveti az antiszemitizmust, és meleg szavakkal szól Nyugat-Európa bizonyos civilizatorikus vívmányairól, mint amilyen pl. a hatalommegosztáson és széles körű szabadságjogokon alapuló modern parlamentáris demokrácia. Dehát ez még (v. már) nem baloldaliság (arról nem is szólva, hogy ki mindenki van az ilyen-olyan oldalakon)! CZA
  13. Már hogy lett volna szabad? Mikor és hol állt szóba ez a hatalom a kommunista, a szociáldemokrata írókkal, még ha nem voltak is zsidó származásúak? Mikor, melyik politikus kereste, mondjuk Kassák társaságát? A “nemzettest” rendies fölfogása, amely a 19. században a parasztságot zárta ki a politikai nemzetből, a restaurált úri társadalomban a modernizált – rasszista alapra helyezett rendi nemzetfelfogás jegyében a zsidó származásúakat zárta ki belőle. De egyszersmind kizárt a politikai nemzetből minden demokratát, mindenkit, aki számára a nemzet nem a rendi vagy faji nemzettel volt azonos, hanem a polgári nemzettel, ami maga a szuverenitáshoz jutott nép, az egyenjogú és szabad állampolgárok politikai közössége. SZÁ
  14. Nem csak a zsidók maradtak képviselet nélkül (s ez sajnos nem csupán a lillafüredi tanácskozásra, hanem az egész Horthy-Magyarországra vonatkozik), hanem az ún. magyar nép, a hárommillió koldus is. LL alább Móricz hiánya kapcsán említi ezt. Bizony, a Horthy-Magyarország osztálytársadalom volt, s vezető rétege nemcsak a zsidókat , hanem a népet is megvetette és pusztulásba vitte. BE.
  15. Nem, LL téved; nem volt szabad. A korszak végső perspektívájából, a Shoah felől tekintve valóban mindenekelőtt zsidónak nem volt szabad születni – de azért ugyebár, miként erre BE utal: arculcsapás, pusztai, 30–35 éves koráig (s itt most mindegy, hogy Illyés nem úgy volt ennek a szenvedéstörténetnek a részese, miként sugallja). A kortársak közül pedig még egy Jászi vagy egy Bibó, illetve Cs. Szabó, Márai, Radnóti, Sárközy, Szerb sem ismerték előre a végső perspektívát, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy végtelenül tisztességes, sőt “érintett” írók és gondolkodók nem ebben a fogalmi készletben és egészen más problémahalmazban gondolkodtak, mint LL. Vagyis nemcsak a “kereteknek ez a magabiztos meghatározása és engedelmes elfogadása” zárta össze az akkori hatalmat és az írókat, és akiket nem zárt össze, azok sem feltétlenül azt látták, amit LL. Konkrétice Lillafüred: ott komcsinak sem volt tanácsos lenni, s még a szocdemeket sem hívták meg (Kassák, Nagy Lajos stb. kigolyózásáról l. Standeisky, 20.! A “szimpatizánsságot” persze elnézték, moszkvai írókongresszusra is el lehetett látogatni, no meg felbukkant Darvas (akit a hatalom nem “illegálisként” hív meg – ezt Darvas ui. a Parasztpárt ’49-es felmorzsolásáig nem veri nagydobra –, hanem “baloldali népiként”). CZA
  16. Óh, az írók szent szolidaritása! Emlékezzünk csak, hogyan is viszonyultak folyóiratok, szerkesztők, szövetségek, s persze sokan maguk az írók, személyükben, az 1970-es évek vége óta a rendszerváltásig érvényesített csendes cenzúrázási listákhoz! Hány olyan esetre emlékezhetünk, mikor maga a betiltott (mondjuk inkább így: kitiltott?) szerző volt kénytelen szemrehányásokat elviselni, csupán azért, mert megzavarta társainak kompromisszumos nyugalmát! Vagy hogy egy mégis nagy port felvert esetre hivatkozzunk: mikor aMozgó Világot betiltották, az írótársadalomnak mekkora része volt aktívan szolidáris? (E korszaknak listáival és botrányaival kapcsolatos hivatalos és nem-hivatalos megnyilatkozásai igen szép csokorban olvashatók a szintén betiltott Tiszatáj volt főszerkesztőjének feljegyzés-gyűjteményében: (Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok. A főszerkesztő értekezletek történetéből 1975–1986. Tiszatáj könyvek, Szeged, 2004. 363 l. 2250 Ft.) MI.
  17. Kiábrándult viselkedés, amely abból indul ki, hogy itt úgyse lesz jobb. Szolidaritást nélkülöző viselkedés, amely abból indul ki, hogy mi vagyunk a jobbak, az igazibbak, és képes megfeledkezni arról, hogy a “kevésbé jó”-ság vagy a “kevésbé igazi”-ság nem bűn, főképpen nem halálos bűn. Cinikus viselkedés, amely abból indul ki, hogy ha a hatalommal parolázom, akkor több esélyem van megúszni a megúszandókat, mint annak, aki nem parolázhat, és közben nem nagyon nézzük, milyen is az a hatalom. Nagyon nem rokonszenves viselkedés, bármiből induljon is ki. Még szerencse, hogy akad egy-két (egy?) destruktív alak, mint Móricz Zsigmond. BA
  18. Nem meglepetés, mert természetesen jócskán találkozhatunk más írókkal. Standeisky könyvének egyik legfőbb és masszívan alátámasztott gondolata, hogy majdnem ugyanaz a sajnálatos viszonyrendszer – vagy valami igen hasonló – leképeződhet kooptált vagy egészében új írószereplőkkel. CZA
  19. De ez a nemzedék először is nem ugyanaz a nemzedék, mint Camus, Sartre egy generációval idősebb nemzedéke, másodszor pedig – a feltörekvő elsőgenerációs fiatal értelmiségiek minden vadságával együtt – túlzás, hogy bármikor bárkit hajlandó lett volna a szocializmus eszméi nevében vállára emelni vagy sárba tiporni. Arról nem is beszélve, hogy ennek a nemzedék az antifeudalizmusa, antiklerikalizmusa történelmileg enyhén szólva jogos volt, évszázadok jogfosztottsága tört föl benne. Más kérdés, hogyan manipulálta ezt a kommunista párt. De amikor 1956-ban döntően ugyanez a nemzedék szállt szembe az újabb jogfosztással, a Rákosi-diktatúrával, akkor – talán nem véletlenül – nem 1945 vagy 1941 elé, hanem 1945–47-hez akart visszatérni. SZÁ
  20. Ahány név, annyi tévedés. A Hamu és gyémánt az egyik legaljasabb, már rég olvashatatlanná silányodott lengyel könyv, amit valaha is írtak. Borowski a lágerirodalom klasszikusa, akinek azonban 1945 utáni önreflexiója kimerült az öngyilkosságban. Az Argentinában csücsülő Gombrowicznak semmi köze nem volt az egészhez. A rabul ejtett értelem 1953-ban jelent meg (angolul is), és nem zárt le semmit, ellenkezőleg: az első könyv volt, amelyik felnyitotta – vagy inkább felnyithatta volna – a Nyugat szemét. Öngyilkosságról azonban szó sem volt benne. BE
  21. Végtelenül igazságtalan a magyar írókkal szemben. Annál alaposabb és becsületesebb helyzetfelmérést, mint amit Bibó adott, senkitől nem ismerek. BE
  22. Mármint a kommunista íróké. Olyanoké, mint Paul Éluard vagy Louis Aragon. SZÁ
  23. A művek elmaradásának egyik döntő oka az lehetett, hogy az 1949-es államosítástól kezdve csak állami, tehát cenzúrázott könyvkiadás létezett. (Ennek mechanizmusát pompásan írja le Bart István Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban című 2002-ben megjelent alapkönyvében, amelyet nem ártott volna Standeiskynek is utólag figyelembe vennie.) Verset még csak ír az asztalfiókjának az ember – számos nagy vers született is a legnagyobb sötétség idején, elég csak Pilinszky 1950-es Apokrifjét említenem, (nagy)prózát azonban már aligha. BE
  24. Bár volt személyi kontinuitás, de ennél sokkal fontosabb a konstelláció folyamatossága. L. az előző megjegyzésemet. CZA
  25. Beh jó volna egy részletes, alapos történeti-szociológiai vizsgálatot olvasni arról: mennyi tényleges kiváltságot és juttatást (no meg persze tiszta jövedelmet) jelentett is a szocializmusban elismert írónak lenni. Azt hiszem, igencsak meg fogunk majd lepődni, ha az adatok a napvilágra jönnek – hisz csak amennyit eddig tudhatunk, igen nagy kiváltsághalmaz! MI
  26. Hát bizony, ember legyen a talpán, aki pironkodás nélkül végig tudja olvasni Némethnek Az utazás című “vígjátékát” (1961), melyben a szerző állítólag a szovjet útjára kapott reflexiókat gondolta újra… Hova lett eddigre az a radikális gondolkodásmód, mely a csak pár éve megírt Galileiben oly mélyen végigjárta az értelmiség és hatalom dilemmáit (akár mind a két szélsőséges lehetőség oldaláról is végignézve a kérdést!)? S hogy süvít ebből a darabból a “békés egymás mellett élés” nagy szocialista ideológiája… MI
  27. S mennyire érdekes, hogy Illyés kompromisszumát még az a kritikus is történelemformáló erővé stilizálta át, aki pedig ebben az időben éppen ellenzékinek vélte magát: “Még abban is volt valami jelképesen sokatmondó és megnyugtató, hogy a költőfejedelem és a politikai hierarchia csúcsán álló államférfi közvetlenül átellenben laktak egymással…” (NB. Illyés és Kádár valóban utcaszomszédai voltak egymásnak). L.: Alexa Károly: A költő – ha magyar. Kritika, 1988/1. 30. MI
  28. Illusztrációként érdemes elképzelni, ahogy az író és a politikusok együttesen próbálják valamilyen nagyon-nagyon nagy bajból kiráncigálni egymást (most épp a Béres-cseppek botrányából): “Nem tudtam aludni, hánytam is közben. Jól megéreztem: mi fog történni. Reggel felé írtam egy levélvázlatot Dobozynak, hogy kilépek az Írószövetségből, mert a Béres-ügyről csak éppen nekem nem szabad írni. – Mindent elrendeztem magamban, tudván, hogy ez a lépés milyen következményekkel jár. Sírtam kicsit, majd 7 körül elaludtam. Szóltak az ébresztőórák 9-kor. Telefonáltam: megjöttek-e a levonatok? Igen. Jován telefonja: baj van. Taxival be. Hívjam A-t. Pozsgayt hívom, minisztertanácsi ülés. Mondom, súgják a fülébe: fontos ügyben keresem. Kihívják, várja telefonom egy szobában. Mondom: kilépek az Írószövetségből, az írás megjelenik szoc. Országban. Õ: hol beszélhetnénk? Én: nem akarok beszélni. Õ: gyere a Parlamentbe! Én: nem megyek, nem az enyém. Olyasmit mondott, hogy az enyém is, és kocsit küldenek. Hol laknak ezek az urak? Kérdem a sofőrt? Majd vezetem, mondja. A. szobája, ugrálnak, mint az ijedt békák, s halványak. 2 óra fecsegés, közben eltemetem az arcom, térjünk a tárgyra, sokszor mondom, de csak fecsegés. Nem is hallom, mert csak magamra koncentrálok. Végül A.: a Min. Tanács döntést hozott: szabad az útja a Béres-szernek. Kétféle megfogalmazás, mindkettő suta-buta. Kemény föltételeim. Majd másutt megírom. Kósa kesereg. A többiek is. De nagy dolog, mégis, amit elértünk. Csak nem kell hinni nekik!” In: Krónika-töredék. Nagy László naplója (1975. febr. 14. – 1978. jan. 29.) S. a. r. Görömbei András. Helikon Kiadó, 1994. 359–360. (1977. jan. 27. csütörtök). MI
  29. Azért a fogantatást nem merném ilyen egyenlőségbe foglalni. Kell egy olyan politikai rendszer, amely természetesnek tekinti az erőteljes cenzúrát, és ennek nyomán választódnak ki a szereplők. Ha puhább a diktatúra, akkor valóban több körülményeskedéssel, oda-vissza folyik a huzavona, de a kezdőrúgás (bármely testrészt érjen is) a hatalomé. Képzeljük el a cornwalli, devoni, dorseti és somerseti írók közösségét (akik a nem létező Brit Írószövetség nem létező Délnyugat-angol Csoportjának tagjai), amint támogatásért, befolyásért, több/jobb publikálási lehetőségért kilincselnek a Munkáspárt (Konzervatív Párt, Liberális Demokrata Párt) exeteri (plymouthi) irodájában. Azt hiszem, ezt még elképzelni is csak burleszkként vagy az Egyesült Népkirályság bevezetése utáni időkre lehetséges. BA
  30. Itt lehet, sajnos, nyakon csípni Aczél György ügyességét, sőt tehetségét. Mert amikor azt mondta (nem szó szerint idézem, mégis pontosan), hogy a pártnak egyúttal önnön ellenzékét is meg kell testesítenie, akkor persze a markunkba röhögtünk; Standeisky azonban jól látja és láttatja, hogy ez a fából vaskarika a gyakorlatban is megszületett, ezt hívja – találóan – lojális ellenzékinek. “De szép idők voltak! Hála az Égnek, hogy elmúltak!” – írá dr. Jókai Mór Az új földesúrUtóhangjában. Csatlakozom. BA
  31. Ennek a problémának a szempontjából kellene talán majd a történészeknek értelmezni és újraértelmezni azt a nagy mondást, melyet a legenda szerint Csoóri Sándor ejtett ki a száján, mikor az 1986-os írószövetségi közgyűlésen a hivatalos jelölteknek hatalmas százalékát kiszavazták a vezetőségből: “Túlgyőztük magunkat! MI
  32. Azt hiszem, irodalomtörténetileg nagyon ritka, ez esetben mégis igen jellemző körülmény, hogy nálunk ez a generációváltás (1960-as évek vége), mely a politikai szocializáció, a hatalomban való részvétel, az egyéni karriercsinálás szempontjából radikális elkülönböződést hozott létre, együtt járt az irodalmi paradigmák teljes körű átalakulásával is, s a politikaihoz való viszony átalakulása az irodalmiságnak (mind a lírának, mind a prózának) is egészen meglepő új virágzását tudta magával hozni! MI
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.