Sokan, mint én magam is,
meglátogatták ezt a szökõkutat;
de egyesek már nem élnek,
mások meg messze vándorolnak.
Szaádi

Girej fejét leszegve ül;
Ajkán borostyán füstöl egyre;
A rettegett vad kán körül
Halk szolgahad szorong remegve.
A palotára csend borul;
Alázatos rabok csapatja
A bú s méreg jelét kutatja
A zordon arcon szótlanul.
De a nagyúr most büszke kénnyel
Csak int türelmetlen kezével,
S a had hódolva oszlik el.

Magában ül tovább Girej;
A sóhaj így könnyebben árad,
Az arcán gyötrelem jele,
A szív sötét izgalma támad.
Eképp a víz tükrén vigyázhat
A vész sötétlõ fellege.

Mi dúlhat most e büszke keblen?
Milyen gond gyötri, marja õt?
Tán harcra hívják Moszkva ellen,
Varsóra visz törvényt s erõt,
Vagy lelkét vérbosszú szorítja,
Vagy lázad tán a hadsereg,
A fél világ támadta meg,
Vagy Génova cselét gyanítja?

Nem, hõsi tett már nem vidítja,
A szörnyû kéz békére vár;
Nem vágyik háborúra már.

Talán csalásnak fondor árnya
Taszítja bûnbe háremét,
S egy féltve õrzött rableánya
Gyaurnak adta el szivét?

Ó nem, a sok félénk leánynak
Szivében gond se, vágy se támad,
Csüggedt csendben virágzanak.
S mert éber õreik kemények,
Sivár létükben hitszegésnek,
Csalásnak terve sem fakad.
Szépségüket börtön vigyázza,
Amely oltalmazó s irígy:
Arab virágot óvhat így
Üvegház langyos melegágya.
Szomorkás sorban, csendesen
Telik nap, hónap, év szerényen,
S az ifjuság s a szerelem
Száll el nyomukban észrevétlen.
Sok egyhangú perc múlik el,
S az órák is lassan peregnek.
A hárem restséget nevel,
És nyoma sincs az élvezetnek.
Az ifjú nõk igyekszenek
Becsapni olykor szívüket,
Cserélik díszes öltözékük,
Kacajba fordul víg beszédjük,
Vagy ott, hol élõ vízsugár
Dús permetét röpíti éppen,
Csoportjuk andalogva jár
Sok lombos jávor hûvösében.
Közöttük némán, mérgesen
Egy eunuch jár, mint a szellem,
Lát, hall mindent, s figyelmesen
Követ minden lépést szünetlen.
A lét rendjét õ szabja meg,
S e rend örök. A büszke kánnak
Szavát törvényként tartja meg;
Ily híven még a szent Koránnak
Intelmét sem fogadja meg.
A lelke rég nem kér szerelmet;
Szemében hûs közönyre lelhet
Gúny, gyûlölet, sajnálkozás,
Rút csínytevés, mely bántva illet,
Undor, könyörgés, suttogás,
Halk sóhaj vagy félénk tekintet.
A nõt már régtõl ismeri,
Szabad vagy rab, nem hisz neki,
Nem sebzi már a csalfasága:
Ha néma, vádló könny pereg,
A lelkét nem lágyítja meg,
S egy asszonynak sem ad szavára.

Ha délben éget már a Nap,
Ha könnyû hajdíszét kibontja
A sok virágzó ifju rab,
S a hûs sugár lágyan locsolja
Varázsos bûvös bájukat,
Derûjük õre mindig ott van,
S szemléli szenvtelen-nyugodtan
A szép nõk meztelen raját;
Ha éjjel szótalan megy át
A hárem termeit vigyázni,
Halkan oson a szõnyegen,
S igyekszik némán, nesztelen
Az ágyakat mind körbejárni.
Õ mindig kész ügyelni itt
A rabnõk színes álmait;
Minden bizalmas halk enyelgést,
Hõ suttogást, sóhajt, nyöszörgést
Figyel, s lassítja lépteit;
S jaj annak, aki idegennek
Említi álmában nevét,
Vagy társnõjénél lelve enyhet
Rábízza bûnös ösztönét.

S vajon Girej lelkét mi rágja?
Csibukja már nem ég, hideg;
Az eunuch parancsra várva
Moccanni sem mer. Réveteg
Feláll a kényúr, dúl, remeg még,
De ajtó tárul, s hallgatag
Megy vágyott otthonába nemrég
Még kedves asszonyainak.
Õk mind a kánt várják csoportban,
A kút köré terítve sorban
Sok fényes perzsaszõnyeget,
Eközben mint megannyi gyermek
A vízben kis halat figyelnek,
Amint játszik vagy áll, lebeg
A márvány vízfenék felett.
Sokan a csillogó habokba
Gyûrût dobálnak. Illatozva
Ömlik Kelet hûs sörbete,
S amíg a szolgák körbehordják,
Szép, zengõ énekük dalolják,
S a hárem megtelik vele.

TATÁR DAL

“Az Ég az embernek jutalmat
Ád földi búért, könnyekért:
A vén fakír békét, nyugalmat
Kapott amint Mekkába ért.

Boldog, akit a Duna mentén
Ér a dicsõséges halál:
Elébe, szent gyönyörre lelvén,
A fényes Menny leánya száll.

S legboldogabb az, ó, Zarémám,
Ki kéjesen, szerelmesen
A hárem csöndjét lesve némán
Téged becézhet, Kedvesem!”

Így zeng a dal. S hol van Zaréma,
A hárem dísze, csillaga?
Ó jaj, szerelmes ajka néma,
Inkább semmit se hallana.
Mint pálma, mit vész dúlt az éjben,
Ifjú fejét lehajtja mélyen;
Már semmi sem vidítja fel:
Már nem szereti õt Girej.

Már mást szeret!… De hol találhat,
Szebbet, szép grúz leány, tenálad?
Hajkoronád a hófehér
Lányarcon kétszer körbeér;
Bûvös szemed, ha fénye éled,
Napnál tisztább, éjnél sötétebb;
Van-é hang, mely a szív szavát
S a forró vágyat így mutatja?
Van-é csók, mely dús mákonyát
A csókodnál ízzóbban adja?
S ha van szív, mely érted remeg,
Más báj hogy hódíthatja meg?
Ám a közömbös és kegyetlen
Girejnek nincs szüksége rád,
S a néma, hûvös éjszakát
Úgy tölti mind reményszegetten,
Mióta a komor falak
Közt lengyel hercegnõ a rab.

Az ifjú Máriát korábban
Más égi bolt becézte lágyan;
Fejére más Nap fénye hullt:
Szülõhazájában virult.
Õsz atyja õt büszkén nevelte,
A kedvét mindig benne lelte,
És mindig mindent megadott,
Amit kívánt a zsenge gyermek.
Mindig csak arról álmodott,
Csak arra fordított figyelmet,
Hogy gyermeke legyen vidám,
Hogy életét a fény kisérje,
Bánat, keserv egyszer se érje,
Hogy majd a férje oldalán
Is álomként idézze vissza
Derûs, bohó kislánykorát,
Miként a kába szív ha issza
Az emlék édes mámorát.
Szerénység, báj élt kellemében,
S fény bûvölt éjszinkék szemében.
Rá bõven áradt olykoron
A természet jótéteménye:
Ha ének csendült víg toron,
Varázslatos hárfán kisérte.
Kezéért érdem s rang szerint
Vén nábobok versenyre keltek,
S az ifjak vérzõ szíve mind
Titokban áhitott szerelmet.
De lelke csöndjében a lány
Szerelmet még egyszer sem érzett,
És hû barátnõk oldalán
A várudvarban is csupán
Játéknak élt s víg kedvtelésnek.

Álom volt, vége lett! Tatár
Özönlött lengyel földre haddal:
Tûzvész se pusztít ily haraggal,
Ha érett, dús vetést talál.
Elárvult rét, pagony, liget,
Eltûnt a jókedv és a lárma,
Erdõt, falut balsorsa várja,
S a várkastély is puszta lett.
Üres lett Mária szobája…
A vártemplomban, hol neves
Õsök pihennek üdvre várva,
Az új halottat címeres
Díszes koporsó mélye zárja.
Halott a herceg, lánya rab,
A várat fösvény kény uralja,
S görnyesztõ rút igába hajtja
Az elpusztított falvakat.

Ó, jaj! Szegény fõúri lányra
Bahcsiszeráj fogsága vár.
A kánnak háremébe zárva
Mária csöndben sirdogál.
Girej sajnálja, szánja már:
A lány sírása, nagy keserve
Zavarja kurta álmait,
S a hárem zord szabályait
Könnyíti, kedvét így keresve.
A morcos õr az ifju nõt
Aludni már sosem kiséri,
Nem õrzi, nem zaklatja õt,
A küszöbét már át se lépi;
Nem küldi már felé a vad
S alázó pillantásokat;
A lányt titkos fürdõbe járva
Szelíd rabnõ kíséri csak.
Már maga a kán sem kivánja
Nyugalmát háborítani,
S a hárem egy csöndes zugában
Külön lakrészt adott neki:
S mintha e csendesült magányban
Nem földi lény rejtõzne itt.
A Szûz képére nappal, éjjel
Mécsláng teríti fényeit;
A lelket itt fénylõ reménnyel
Alázatos hit hatja át,
S míg éltetõ malasztja árad,
Egy eljövendõ szebb világnak
Igéri fényes hajnalát;
Irigy szemektõl nem kisérten
A lány itt ontja könnyeit;
S míg õrült mámor szentesít
Mindent a kéj s gyönyör nevében,
E kis zug õrzi csodaképpen
A tiszta szentséget tovább,
S a szív, a bûn prédája szépen,
Híven vigyázza rejtekében
A megváltás szent zálogát,
S az Istent érzi szakadatlan.
……………………………
……………………………

Éj lett; Taurisz kies határán
Jótékony árnyék terjed el;
Távol, babérfák hûs homályán
Víg fülemüle énekel;
Hold kél a csillagos nagy éjben;
Körötte mély felhõtlen ég,
Alant a domb, a völgy, a rét
Fürdik lágy fénye tengerében.
A szunnyadó házak között
Halk utcáin Bahcsiszerájnak
Szelíd árnyak suhanva járnak:
Fehér lepelbe öltözött
Tatár nõk egymást látogatják,
S a rest idõt emígy mulatják.
A hárem alszik; csendesen,
Derûs kéjjel tért pihenõre.
Az éj nyugalmát semmi sem
Zavarja immár. Zordon õre
Bejárta mind a sok szobát.
Pihenne õ is; ám a dõre,
Vak félsz nyugalmat így sem ád.
A hitszegõ cselt várja folyvást,
Nyugalmát percig sem leli.
Hol egy kiáltást, hol sikoltást,
Hol suttogást vél hallani;
A sok képzelt zajtól riadtan
Végképp magához tér, felül,
S fülel sokáig mozdulatlan,
De néma csend veszi körül;
Csak a szökõkutak sugára
Tör fel a márványkõ alól,
S egy illatos rózsára szállva
Az éjben egy pacsirta szól.
Soká figyel még énekére,
S megint álom borul szemére.
………………………………

Bûvös Kelet mily sok csodát
Terem, ha éjnek árnya éri!
Hány édes órát élnek át
A Próféta hû követõi!
A házaikban mennyi kéj,
S a kertekben mily mámor él,
S a hárem óvó rejtekében,
Ha rá a Hold hûs fénye hull,
A szív hány titkos vágya gyúl
Az ihletett gyönyör tüzében!
………………………………

A hárem alszik. Egy leány
Van ébren ágyában csupán.
Felkél; lélegzetvisszafojtva,
Sietve nyitja ajtaját;
A halk éj biztonságot ád …
Õsz eunuch hever szuszogva,
Szemét egyszer se nyitja ki,
De szíve, jaj, kérlelhetetlen:
Talán álmát is színleli!…
A lány továbbmegy, mint a szellem.
………………………………………

Elõtte ajtó; áll ijedten,
Kezével biztos zárhoz ér…
Szívében szinte hûl a vér…
Belép, körülnéz meglepetten,
S riadt, döbbent szemet mereszt.
A mécsvilág a csöndes éjben,
A szentségek a tiszta fényben,
A Szûzanya s a szent kereszt
A szeretet jelképeképpen,
Grúz lány! a lelked rejtekén
A múlt szavát éleszti újra,
S a hangok árja könnyedén
Patakzik bús szivedre hullva…
A herceglány csöndben pihen;
A homlokán sejtelmesen
Szûz álom hõ zsarátja támad,
S a könnyek friss nyomára mind
Sóvár mosolygás fénye árad.
A Hold ragyoghat így, amint
Fényt harmatos virágra hint.
S úgy tûnt, az Édenbõl leszállva
Angyal pihent a Földön itt,
S hullatta fényes könnyeit
A szép foglyot siratva, szánva…
Szegény Zaréma, mondd, mi lel?
Szívét bánat zaklatja fel,
És akaratlan térdre hullva
Így szól: “Ne fordulj tõlem el,
Hozzád esdek eléd borulva!…”
A jajszó hangos mindahány,
S felébred a hercegleány.
Felnéz, s egy ifjú, ismeretlen
Nõt pillant meg maga elõtt,
S zavartan felsegítve menten
Emígyen készti szóra õt:
“Ki vagy?… Magadban, éji csendben, –
Mi ébreszt?” – “Hozzád jöttem én,
Segíts rajtam; búm éjjelén
Csak egy remény van, ami éltet;
Derûs és boldog sors becézett
Sok szép napon, sok éjszakán…
De nem kegyelmezett az élet;
Elpusztulok! Figyelj reám!

Nem itt születtem, messzi tájon,
Más messzi ország volt hazám…
De emlékképe, mint az álom,
Most is varázsként hat reám.
Elõttem van a sok patak,
Az erdõk, ahogy ringanak,
Égig érõ hegyóriások,
Más ország, benne más szokások;
De hogy szülõhazám kivel,
Mikor s miképpen hagytam el,
Már nem tudom; csupán a tenger
Él bennem s fent az árbocon
Egy férfi…
Búval, félelemmel
Nem szembesített még sorom;
Derûs, boldog ifjúkorom
A hárem csöndjében virágzott,
S alázatos, csendes szivem
Boldog szerelmes percre vágyott.
Reméltem, s nem csalt meg hitem.
Girej békés, csendes világot,
Kéjt, mámort áhított, ezért
Beszüntetett harcot, harácsot,
És háremébe visszatért.
Mi várakozva és remegve
Álltunk elébe. És a kán
Fényes szemét énrám emelte,
S magához hívott… Ezután
A boldogság varázslatának
Tüzében égtünk szüntelen,
Nem hittünk fondor pletykaárnak,
Se vak féltékenység szavának,
S nem untuk egymást sohasem.
De Mária! Meglátva téged
Girej más lett… Azóta már
Csak bûnös vágya él szivének,
Csupán a hitszegésre vár!
Nem hallja már a szemrehányást,
Megunta szívem jajszavát,
Nem bizza rám megannyi vágyát,
Nem osztja meg gondolatát.
Tudom, te nem vagy vétkes ebben;
A bûnben nem vagy társa, nem…
De jól figyelj: szépnek születtem,
S terajtad kívül senki sem
Veszélyes rám, nem sérthet engem,
Csupán te versenghetsz velem.
De bennem szenvedély tüzel,
A te szíved így nem szerethet;
Hideg szépséged, mondd, mivel
Zaklatja ezt a gyönge lelket?
Girejt ne vedd el, õ enyém;
A csókja itt ég még a számon,
Szent esküvését vettem én;
Még nemrég minden sóhajában,
Vágyában szállt, repült felém;
Ha megcsal, nem kell már az élet…
Zokogva, térdre hullva kérlek,
Nincs vádam, nem kérek sokat,
Add vissza hát szivem reményit,
Add vissza üdvöm, nyugtomat,
Hagyd meg nekem Girejt, a régit…
Ne szólj, ne ellenkezz velem,
Te õt csupán vakká varázslod,
De õ enyém! Kérleld vagy átkozd,
Mindegy, csak hagyd meg õt nekem;
Esküdj… (bár a Korán nevében
S a kánnak hûvös háremében
Már elfeledtem volt hitem,
Mely a tiéd is, úgy hiszem)
Esküdj, hogy soha életedben
Girejtõl nem fosztasz meg engem…
De jól figyelj: Ha ezután
Te még… hegyes tõr lesz kezemben,
A Kaukázus szülõhazám!”

Így szólt, s kiment. A halk teremben
Magára hagyta Máriát.
A zsenge ifjú lány nem érti
A gyötrõ szenvedély szavát,
De lelke mélyén sejtve érzi,
S vak rémület fut rajta át.
E zord magányba rejtve távol,
Mi menti meg gyalázatától?
Könyörgés? Ömlõ könny talán?
Vagy zsenge léte hajnalán
Ágyasként, megvetetten éljen?
Hatalmas Isten! Ha a kán
E cella hûvös rejtekében
Örökre ittfelejtené,
Vagy egyszer, hirtelen dühében,
Még ifjan elveszejtené, –
E bús léttõl az ifju lélek
Milyen örömmel válna meg,
Hisz a korábbi, boldog évek
Mind elmúltak, rég nincsenek!
E bûnös létben rá mi várna? –
Már késõ, hívják Máriát,
S kedves, derûs mosoly kinálja
Az égi béke mámorát.

Nincs Mária; Gyorsan virult,
S elszenderült a gyönge árva.
Új angyal tiszta fénye hullt
A régtõl áhított világra.
Mi tette sírba? Rab sora?
Reménytelenség szülte bánat?
Talán betegség? Nincs nyoma,
Emléke él csak Máriának!…
A palota is puszta már;
Girej magára hagyta újra;
Tatár hadával más határ
Népét s javát pusztítja, dúlja;
Véres csatákban éjt, napot
Verekszik át bõszen, borúsan:
De lelkében más bánatok,
Más érzés lángját õrzi búsan.
Idõnként kardot ránt, s legott
A puszta levegõre támad,
Majd mozdulatlan, tétlenül,
Akár az õrült néz körül,
Majd hirtelen rémülve sápad,
Valamit suttog réveteg,
S szemébõl forró könny pereg.
A meggyûlölt és elfelejtett
Hárem nem látja õt soha;
A benne egykor féltve rejtett
Nõk elvirultak; mostoha
Rabsorsukat már rég nem osztja
A grúz leány: néhány herélt
A tajtékzó folyóba dobta,
S a szenvedése véget ért.
Hûs éjjel érte földi vége
A herceglánnyal egy napon.
Akármit vétett egykoron,
Irtózatos volt büntetése.

A szép Kaukázus tájait
S Oroszhon békés falvait
Kifosztva új szeszélye támadt
A kánnak: otthonába ment,
S bús emlékére Máriának
Márvány szökõkutat emelt
A hárem egy csöndes zugában.
Fölé kereszt került, amely
A félholdat takarja el
(E jelkép, persze, egymagában
Tudatlanság merész jele).
Feliratát, bárhogy peregne,
A zord idõ se marta le.
Mögötte, percig sem pihenve,
A márványkútban víz csobog,
S hideg könnyét árasztva egyre
Vigasztalan bánat zokog.
Anya siratja így elestét
Fiának, nem lelvén vigaszt.
A díszes szép szökõkutat
Lányok gyakorta felkeresték,
S a hagyományt idézve azt
A könnyek kútjának nevezték.

Otthagyva Észak sok torát,
Nemrég Bahcsiszerájba mentem,
Hogy végre én is felkeressem
Az elfelejtett palotát.
Homályos, halk utcák sorában
A múlt idõt kutatva jártam,
Hol egykor még a büszke kán,
A népek réme ült vigalmat,
S dõzsölt véres csaták után.
A sok terem mélázva hallgat,
S a kert ma is gyönyört lehel;
Pirosló rózsák szenderegnek,
Szõlõgerezdek integetnek,
S minden falat arany lep el.
Találtam rozsdamarta rácsot,
Mögötte, léte hajnalán,
Borostyán olvasót vigyázott
S morzsolgatott a rableány.
Láttam a kánok temetõjét,
Utolsó földi menedékét;
A fejfák, melyek tetejét
Nehéz márvány díszíti bõven,
Úgy tûnt, a Sors ítéletét
Mondják ki tisztán, érthetõen.
De hol a hárem? s mind a kán?
Köröttem csöndben és leverten
Pihent minden… de más után
Vágyott szivem e puszta kertben:
Feledni hívott sok zajos
Szökõkút és a rózsaillat,
Felfoghatatlan, bánatos
Varázsa támadt vágyaimnak,
És képzeletben lopva villant
Elém egy könnyed nõalak!
……………………………

Kinek az árnyát láttam én,
Barátaim? Pezsdítve vágyam
Ki jött elbûvölõn felém
A hárem õsi udvarában?
A bájos, tiszta Máriát
Idézte tán a csalfa végzet,
Avagy Zarémát, kit a vágy,
A féltõ szenvedély emésztett?

Egy épp ily kedves lányalak
Még földi bája fûti vérem,
Felé hajt minden pillanat
Számûzetésem éjjelében…
Bolond! Hagyd abba, nincs tovább!
Ne éleszd hasztalan reményed,
Merész, vak álmodért az élet
Kimondta büntetõ szavát –
Térj észre már! Rabként a láncod
Meddig fogod csókolni még?
A harsány lant õrült sirámod
Szavát sokáig zengi még?

Szerelmet, hírnevet feledve,
A béke s múzsák híveként,
Szalgír, a vágyam is feléd,
Vidám partod felé terelne!
Számos szelíd hegyoldalad
Titkolt emlékeket becézget, –
Sugárzó boldogságot érzek,
Szomjú szemem ha rád tapad.
Varázsvidék! Ó, hogy szeretlek!
Él mindened: a domb, a rét,
A zöld s piros szõlõgerezdek,
A völgy, a rezgõ jegenyék
S a hûse csengõ csermelyeknek…
A vándor itt derülve jár
A reggel hûs nyugodt szakában,
A keskeny parti út porában
Lovát se kell biztatni már,
Igáját ismert útra vonja,
S a fénylõ zöldes tengerár
Ajú-dag szikláit locsolja.

(1823)

FORDÍTOTTA GALGÓCZY ÁRPÁD