“Mért mondja: maga fantasztikus ember,
magában rengeteg a tartalék,
erõ, életkedv, pszichológus szemmel
az adóssága megfizetve rég,
minek a bûntudat-mókuskerék;
alkosson, éljen, járjon, mint a dömper?

Ne legyen velem ennyire megértõ!
Csesszen le, dobjon ki, ítéljen el!
Ha csak alám tesz, maga sokat-értõ,
olyan, mint aki tünetet terel,
a kórnak, nem egy személynek felel –
ez mindent egybevetve sértõ.

Van köztünk, aki nincsen eltévedve,
aki nem anyavágyat teljesít,
amihez nem volt apjának se kedve,
nem kergeti szülei rémeit,
új létre keltve a nagyszüleit,
hogy bajt keressen, bennük megrekedve?

Vagy anyja szorongása elõl futna,
magabiztos magabizonytalan,
dühöngõ zsarnok, akit pereputtya
pelenkázhat be szociálisan,
vak átok, akin szóval-szótalan
csak isten változtathatna, ha tudna?

Vagy mikor háborúba kezd – mi okból? –
normális férj, normális feleség;
mért szorul össze, alsó-felsõ fogsor
gyanánt, amikor elválhatna rég?
Melyikük kinek nem ismert sebét
tépi, miközben vád a vádra tombol?

Megmondaná, mit tegyek, hogy ne halljam,
amivel teleharsogva fülük?
Megmondaná, mi lennék nélkülük?
Nincsen határ, amivel magam csaljam:
a dédapám is én, és én az ük,
én zúgok szövegükön át, a dallam.

Elõdök, életek összekötözve
gomolyognak át egymás tömegén,
ezt felismerem, azt már nem, ez össze-
zavar csak végzetével, az, szegény,
csupa alig-volt árnyból szövevény:
csomó csomóban, görcs a görcsre.

Mind érte nyúlnak, és a szuverén lény
köteles lépni õsei helyett,
a pályán kijelölt figura lévén
jóvátenni a vereségeket;
olyan ez, mint a ,Ki nevet a végén?’ –
csak épp a végén senki se nevet.”