Közel-Nyugati Levél

“Ich sag’ Ihnen was: alles Russen, die Ungarn.”¹

Bántják bizony, alázzák szüntelen, szerte a nagyvilágban és itt Bécsben, a szemem elõtt. Ha nem lennék rövidlátó, horgadna a fejem le, még az se vigasztalna, hogy pálmaként növök a lelki teher alatt. Ellenállok persze, kard ki kard, ám mindhiába, akkora a túlerõ.

Itt van mindjárt ez a kopár labanc kõris a közeli villamosmegállóban. A legszívesebben tövestõl kicsavarnám. Hogy’ nem veti le magáról ezt a piszkossárga plakátot! Meggyötört magyarok néznek le róla. “Sopronból menekítettük át õket, ahol egy sufniban összezárva haldokoltak” – így a mocsadék kommentár a homályos képek alatt. Még jó, hogy németül írták. Nem fáj annyira. “Hálásak lennénk már azért is, ha valaki néhány hétre be tudná fogadni õket” – lázít tovább a szennyposzter. Aláírás: Tierschutzverein Währing, kerületünk (mától fogva: az õ szaros kerületük) állatvédõ egyesülete. A képeken egyébként alamuszi tekintetû ebek láthatók az õ harmincadjukon.

Mire tartjuk a (minden) Határon Túli Magyarok Hivatalát? Ha már Ausztriának sikerült álnok módon kivonnia magát a státustörvény hatálya alól, nem hagyhatjuk, hogy kedves állataink is megszenvedjék embertársaik sorsát. Legalább a magyarigazolvány kijár a Lajtán innenre szakadt faunának, meg talán ingyen utazhatnának a HÉV-en a hazalátogató homoki viperák. A tiszai kérészek szabadjegye például bizton nem döntené romba az éves büdzsét. Hogy nincs remény? Hogy már régóta ismét a proletár internacionalizmus szelleme kormányozza a Hivatalt? Ne tévesszen meg, nyájas olvasó, hogy mostanában vörösbe borulva dalolja a himnuszt, szívre a kéz, karnyújtásnyira a nej (liberálisban dettó), aki választásokat nyer lenn a Duna mentén. Vörös a lepel, de érzem én, a honra gyúr a bénuló Blair enyhén túlmozgásos tanítványa, s mentené a tizenötmilliót, amennyien aligha vagyunk már. Ha megint Moszkvában jár, a párnagázért cserébe igazán visszakövetelhetné Gázpromisztántól a Kárpátalját. Hisz fegya magyar.

Kezeket fel

Sietek haza, emelkedjék a nemzet. Itt Bécsben csak süllyedünk, egyre gyakoribb például a magyarverés errefelé. Kisebbik fiam, ki épp kilencedik évét tapossa, több alkalommal is áldozatul esett az atrocitásoknak. Vallomással tartozom: szerzõné lelkem és jómagam voltunk a bûnelkövetõk. Kibírhatatlanul viselkedett a gyermek, s már nem hatott rá a szép szó (ránk meg a nagyon fáj). Leckét nem akart írni, mondtuk, jó, de ne szúrj ki magaddal, meglátod, tanári megtorlás lesz a vége. Erre úgy döntött, hogy nem írni sem akar, de majd késõbb; e ciklus ötpercenként ismétlõdött, mígnem úgy másfél óra múlva valamelyikünk megunta a kisded válogatott átkozódásait, azt, hogy a füzetet a képébe vágja, miközben kisebb-nagyobb rúgások közepette kizavarja a szobából, és … és – mitagadás – elcsattant olykor egy Makarenko Light. Többnyire altájra mérve. Utána persze jött a szánom-bánom, a közerkölcsök liberális felpuhítása, hogy másnap újrakezdõdhessen a magyarok kölcsönös bántalmazása (mely bizonyos esetekben zsidóüldözéssel is felért).

A családi csetepatét, mint az lenni szokott, az elemi ösztönök mozgatták, közelebbrõl: az elemi iskolaiak. Frau Brigitte, a morc osztályfõnöknõ nem tudta ugyanis fiunknak megbocsátani, hogy az egy álló évre elhagyta, mikor magyarját pallérozandó, édesanyja ölelõ karjaiban tavaly Pestre távozott. Én, elõérezve a majdani viharokat, havonta hordoztam a hûtlen ugort vissza a mûvelt Nyugatra, ahol a nyugdíjérett tanerõ hûvösen fogadta, majd rögtön leültette helyesírni. (Lábjegyzet: ha valami nem biztos manapság a német kultúrkörben, az maga a hejesírás. A pár éve bevezetett reformot, mely mélyre hatott és magasba szárnyalt, például megengedte ugyanazon mássalhangzó hármas torlódását – lásd Schifffahrt –, már vonogatják vissza. Német tartományi politikusok huzakodnak rajta, az osztrákok meg a svájciak ab ovo idegenkednek, mi, magyarok, bemagoljuk.) Brigitténk kitûnõ lingviszta, a minap például kifejezetten elszomorodott, mikor elárultam neki: nyelvünkben nincsenek nemek, sõt múlt idõbõl is csak egy akad ma már. “Hogyan lehet így egyáltalán beszélni?” – árulta el bánatos tekintete, majd lélekben behúzott még egy strigulát az Ostblock örök primitivizmusát soroló hosszú lista legaljára.

Múlt tavasszal le is vizsgáztatta volna a kisfiamat escéhából, umlautból és (a reform által épp újraértelmezett) sárfesz eszbõl, ha nem füllentek kanyarót, tengerentúli nagymamát és határzárat. A gyermeknek, mikor szeptemberben visszamerészkedett egykori osztályába, kapásból vesztett ügye volt. Elõször is, nem ismerte az osztrák folyóírást, mely – tudvalévõ – lassú kunkoraival megvédi majd az alpokalji irásbeliséget a globalizáció ártalmaitól. Azt se tudta a kis gonosz, hogy a fõneveket a német nagybetûvel írja (hát még azt, akárcsak bennszülött sorstársai, hogy mik is azok a fõnevek). Mélyen egyetértek Brigittével. Az essen és a das Essen (enni és az evés), illetve a schön és a die Schöne (szép és a szép hölgy) szavak között tátongó szakadékba Wittgenstein hazájában igenis bele kell vetni minden nyolcévest, szokja csak a fogalmi gondolkodást a kis tahója, különben elenyész a bölcselet Ciszlajtániában.

Nem mondhatnám, hogy szörnyen meglepõdtünk azon, hogy Brigitte szoros emberfogásra rendezkedett be. A budai elemiben is tomboltak az ösztönök és a felszólító módok az otthon töltött év folyamán: “jó reggelt, jó munkát gyerekek!”, “óra alatt nem veszi föl a radírt a földrõl!”, “kizárlak a kerületi matekversenybõl!”. Fiunkat Bea néni, a magyar Brigitte is külföldinek nézte, ám amikor jeleztük neki, hogy a kis betolakodó reggelente – szorongásból kifolyólag – nem kíván eleget tenni az általános tankötelezettség elõírásainak, magához tért. Brigitte viszont máig görcsöl.

“De hát a maguk fia a szünetben a lányok fülébe böfög” – vágta ki a tromfot legutóbb – “ez Ausztria, itt nem böfögni, itt tanulni kell.” “Tévedni tetszik” – válaszolt jéghidegen szerzõné lelkem – “ez Európa”, majd elõvette a gyermek hazai füzeteit, demonstrálandó az egységes kulturális tér létét. Kiderült, matekból vagy két évvel megelõzi az apró osztrákokat, versbõl (igaz, csak magyarból) meg háromszor annyit megtanult már, mint azok. “De tegnap a kézimunka-órán tomporon döfte az elõtte ülõ kislányt egy tûvel” – kontrázott Brigitte. Röhögés elfojtva, ha harc, legyen harc – gondoltuk –, majd etnikai alapokra helyezkedtünk: “és vajon azt méltóztatik-e tudni, hogy az egyik õshonos csemete megszavaztatta az osztályt, kik a hülyébbek: az oroszok vagy a magyarok?” Fiunk padtársa, a kis Szergej szerint természetesen a magyarok, mert ha egy külföldi kimegy náluk az utcára, rögtön rárivallnak: állj, kezeket fel, és azon nyomban lelövik. (Lelövik!? Semmi malenki robot?) “És azt tudja-e, kedves Brigitte” – ütöttük, amíg meleg –, “hogy az ifjú osztrák közvéleménykutató nemrég a horogkereszt-rajzolás rejtelmeibe vezette be gyermekünket? A karján, mikor hazajött az iskolából, három is díszlett filctoll által elkövetve.” Sápadt öröm töltötte el kedvenc tanárnõnk arcát. Lehet, hogy mégsem szeret bennünket?

Kezeket fel, horogkereszt – hat évtizeddel a világháború befejezése után nem is rossz arány. Miért, talán tudtam én kilenc éves koromban (1959), hogy a 19. század végén ki háborúzott kivel és milyen jelképek segítették õket a harcban? Még arról se volt fogalmam, miért nem látni oly sok osztálytársam apukáját a szülõi értekezleteken. Ma már tudom: a hiányzók egy részét épp konszolidálta a másik. Swastika? Fiunk ifjabbik nõvére elsõ felháborodásában kissé keményen indította a tudományos ismeretterjesztést: marhavagon, gázkamra, gyerek nem akadály, sõt. Bár öccsében egyelõre az keltette a rémületet, hogy a vagonban nem szolgáltak fel corn flakest reggelire, és a kakilás sem volt teljesen zavartalan, gondoltam, lelki támaszként közbelépek egy kis történelemhamisítással. Nem hazudtam, csak némi bátorságot kevertem a nagy-nagy bátortalanságba. Nagymamájáról meséltem, aki mûtõsnõi lebernyege alatt csempészte ki ’44-ben a Zsidókórházból az SS-õrök orra elõtt az orvosi mûszereket, hogy elvtársai (a tekintetes bíróság szerint: bûntársai) eljuttassák azokat a Tito-partizánokhoz. Türelmesen végighallgatott, ritka öröm, egy kérdése volt mindössze: “mi az a lebernyeg?”

Unalom és irigység

Ha az iskolát nem kedveljük is annyira, a Hortot imádjuk. Napközinek nevezném, de nem az iskola része, hála a jó istennek. A szó szoros értelmében. A közeli plébániához tartozik, a borvirágos arcú, kedélyes Joseph atya felügyeli ideológiailag, mindennapjait viszont a hangos beszédû, még kedélyesebb Kurt uralja, az ötven körüli ideális úttörõvezetõ. Szereti a gyerekeket, pedig egész napját társaságukban tölti. Még nem sikerült úgy megérkeznem az intézménybe, hogy Kurt ne sakkozott, villanyvasutazott vagy csocsózott volna a felügyeletére bízott kiskorúakkal.

Csodák csodája, tõlünk sem kap kiütést. Igaz, megdolgozunk az elismerésért. A szülõi értekezleteken Kurt által elõre szétosztott Biblia-közeli aranyigazságokat olvasunk fel a pedagógiai türelem és megértés szépségeirõl. Nekem legutóbb valami “amikor kezet emelsz …” kezdetû jutott. Amilyen álszent vagyok, rögtön elpirultam, amit a helybeliek részvéttel nyugtáztak: “nehéz szegénynek a nyilvános német megszólalás”. Ezzel sem jártak messze az igazságtól, éppúgy mint a szülõtársak jó felénél, Kurtéknál ugyanis felekezeti hovatartozás, bõrszín, nemzetiség nem oszt, nem szoroz. Homofóbiát sem feltételezek. Buziviccet legalábbis még nem hallottam ártatlan kisfiunktól. Káromkodásban is kezdõ még. A fick dich (magyarul: fuck yourself) kifejezés felcsendül olykor a gyerekek szájából a napköziben, de minden nemi vagy etnikai képzettársítás nélkül. Kurtban bízni lehet. A bécsi helyhatósági választások idején például kiragasztotta a faliújságra az egyik liberális lap haragos cikkét Jörg Haider utódja (H. C. Strache – félek, e nevet meg kell jegyezni) külföldieket ócsárló kijelentéseirõl. Még be is karikázta pirossal az eszmei mondanivalót. Lehet, hogy Brigitte nem katolikus?

Bizony, Haidernak annyi. Egyelõre. Új, narancssárga színbe öltözött pártja egy-két százalékokat gyûjt be a tartományi választásokon, Strache, a buzgó fogtechnikus (a nagynémet Vandalia Burschenschaft tagja) viszont tizenötöt szerzett legutóbb Bécsben. Szajkózva elõdje régi szövegeit, méghozzá a gonoszabbak és unalmasabbak közül. Mostanában mintha hiányozna Haider pimasz karizmája. Tudom, kire gondolsz, nyájas olvasó, ne tagadd, csöppet megkönnyebbültél, amikor a két forduló között egy pillanatra felhagyott a veretes-naftalinos dumával, kieszelte ál- visszavonulását, és ismét feltûnt szemtelen mosolya. Korán örültél. Ma már megint a pénz szagáról elmélkedik, hûségrõl papol és meinkampfozik – a könyökömön jön ki. Ha úgyis meg kell halni az unalomtól, legalább ne fenyegessék az embert közben. (Kohnt kérdezik a rendõrségen: mondja, ismeri a Grünt? Én? Sose láttam. Hát a Schwarzot? Akkor már inkább a Grünt.)

Télre feljöttek a szocik Bécsben, manapság azonban megint a konzervatívok vezetnek – lehet ásítozni, ha fintorogva is. Mert bûzlik a pénz, mintha csak a Fidesz rendelte volna, ezúttal az osztrák politika úgymond-baloldalán. Bedõlni látszik a BAWAG, a szocdem párttal szimbiózisban élõ szakszervezetek bankja. Titkos spekulációk a nemzetközi pénzpiacon, még titkosabb, mi több, óriási veszteségekkel. Kiderül, a szakszervezeti oligarchák évek óta falaznak és döntik a tõkét, mármint az eladósodott bankba, a végén még a sztrájkalapot is elzálogosították. Legfõbb fõnöküket, Fritz Verzetnitschet, a szocik királycsinálóját most áldozták be, vigyázva, nehogy a botrány átterjedjen a pártra. Õsszel választásokat tartanak Osztrákiában. Miközben alacsonyan repülnek a pártkáderek, Schüssel kancellár és a teljes néppárti vezérkar teátrálisan számlát nyit a vörös bankban: mi bízunk benne, bízz te is, kedves állampolgár, mégsem engedhetjük, hogy a szocik szétzilálják az osztrák bankrendszert. Wolfgang kancellártól egyébként semmi sem idegen, ami vonzza a kamerákat, legyen az Mozart Farkas Amádé vagy egy lipicai mén. Most éppen Wolfinhónak hívja a sajtó, mert focimeccset szervezett az Ausztria EU elnöksége miatt errefelé sûrûn megforduló világnagyságok számára. (Mi mindig mindenbõl kimaradunk…)

A BAWAG új vezérigazgatóját véletlenül ismerem, elméleti közgazdász, idõnként összefutunk. Keynes-hívõ, csendes, józan ember, nem tudom, hol szerezte VOR-öltönyét, melyben mindig látom. Kinevezése után pár nappal, a botrány elõtt pár héttel találkoztunk. Mondtam neki, nem ilyennek képzelek el egy virtigli bankárt: “magának túl becsületes az arca ehhez”. Magamban folytatólagosan elkövetendõ titkos pártfinanszírozásra gondoltam. Feltevésem stimmelt is, csak nem pártjukat pénzelték a bawagisták, hanem inkább a pénzt pártolták személyesen. Nowotny, mert hogy hívnának másként egy szegény bécsi balekot, most éjjel-nappal a többiek után takarít. Nyilatkozataiból úgy tûnik, már sose lesz a szabadpiac híve.

Interjúvolják egyik elõdjét. Hetven körüli, õszes úr, váltig hajtogatja, õ nem tehet semmirõl, amúgy vérig van sértve. A minap kilépett a pártból, mert nem bírja nézni, ahogy az a magafajta baloldaliakkal bánik. “Azért csatlakoztam a szociáldemokrata értékközösséghez, mert náciellenes és antipopulista vagyok” – mondja rezignáltan. Nem említi, hogy már majdnem hatvan volt, amikor e megvilágosodás érte, szigorúan axiológiai értelemben persze. Villámcsapásszerû lehetett a felismerés, hisz vezérigazgatói kinevezése elõestéjén történt. Nincs véletlenül lelkiismeretfurdalása amiatt – kérdezi az újságíró –, hogy felesége nevén a piaci ár egyhatodáért jutott elõkelõ lakáshoz (tetõterasz uszodával) Bécs szívében, hogy dupla fizetést húzott saját bankjától (a kisebbik évi 320 ezer euróra rúgott), és hogy távoztakor kártalanítás címén elõre kifizettette teljes nyugdíját? “Egy 2003-as bírósági ítélet szerint magát szabad nyilvánosan is »másokat megkopasztónak« nevezni.” (Vö. Abzocker, pontos magyar fordítása: Kifosztovics Pátriárka.) A direktornak szeme se rebben: “az irigység véleményem szerint az elismerés egyik, igaz, meglehetõsen perfid fajtája. Karl Farkasszal [õ volt az itteni Kellér Dezsõ] vallom, »az irigységért az embernek keményen meg kell dolgoznia«.” Késõbb a tévébõl tudom meg: már rég kitört a BAWAG-balhé, mikor a bank két drága sportkocsit vásárolt hû szolgájának.

Hugo velünk

Fennhéjázó, hipokrita szoci bankvezér, piha, ezzel jönnek? Nem is említettem volna õkelmét, ha a BAWAG nem váltott volna ki oly nagy felfordulást az Osztrák Szakszervezeti Szövetség (ÖGB) háza táján, megroggyantva a helyi identitás egyik alappilérét, a társadalmi partnerség intézményét. Igaz, roggyant az már eleget az utóbbi években, a globalizáció, a keleti bõvítés és a konzervatív kormányzás együttes hatására. Most azonban akkora a baj, hogy már a munkaadók is kezdenek berezelni: lassan nem lesz kivel megállapodniuk. Ha a szakszervezeti funkcik (itt boncoknak mondják õket) kölcsönösen lefejezik egymást, ki magyarázza majd el a munkásoknak, hogy az õ érdekükben nõ a munkaidõ, csökken az állásbiztonság és nincs jobb annál, mint amikor részben foglalkoztatják csak az embert. Hiába mondják majd nekik, hogy nyugi, ez a flexicurity, rugalmasnak igen, de biztosnak nem fogják tartani munkahelyüket. Esetleg azt válaszolják, Kruzifix (sõt, Kruziflex), sztrájkba kezdenek és elõbb-utóbb visszahívják Frankel Leót is. Akkor meg hogyan sétálok el a Lukácsból a Bem- térig?

Dundi barátom, kinek nem kenyere a beszéd, újabban Bécsben idõz. Szabadnak látom, repked az Opera és a hangversenytermek között, maradék perceiben pedig a nacionalizmuskutatás egyik klasszikusát fordítgatja holmi eurókért. Vagy a városban csavarog, miközben folyton a Pesten robotoló nacsasasszonyra gondol meghitten. Idõnként azért észrevesz ezt-azt. Úgy kell belõle kihúzni. Múltkor például tüntetõkre lett figyelmes. Röplapjuk Ausztriát imperialista államként aposztrofálta, követelte a munkás/nõ/osztály (Arbeiter/inner-Klasse) korlátlan hatalmát és nem maradt adós egy zaftos jelszóval sem: “Ki az EU-ból, be a szocializmusba!” Barátom pánikba esett, ha ezek itt gyõznek, legrosszabb álmai válnak valóra. Nem engedik majd át a határon, ezúttal Kelet felé.

Az is meglepte, hogy május elsejét e kedves bécsi marxista-leninisták április 30-án ünneplik. Miért, mi mást tehetnének? Április 31-én furcsán hatna bármely nagyobb megmozdulás. Egyébként sem szeretik a szocdemekkel egyszerre fújni az Internacionálét a munka ünnepén (aztán meg irány a kávéház a Ringen). Nem és nem, különben is volt más attrakció Bécsben azidõtájt, az EU–Latin-Amerika csúcsra ide látogatott Chávez Hugo, venezuelai néptribun, minden globalizációkritikus legszebb reménysége, Fidel hû barátja. Ezrek tolongtak a nagygyûlésein talpig csegevarában, Lenin-sapkában, és skandálták boldogan, hogyaszongya: inter-nácio-nále-zoli-dári- tét! E kifejezéssel anno Walter Ulbrichtnak is sikerült elkápráztatnia. Chavez átadta a venezuelai dolgozók harcos üdvözletét, egyebek között az osztrák szaktársaknak is. Róluk köztudott, hogy kicsattannak a szolidaritás érzésétõl, kivált mikor a szomszédos országokban élõ és ne adj’ isten Ausztriában munkát keresõ embertársaik járnak a fejükben. Kizárólag azért nem akarják, hogy alacsonyabb bérért dolgozzunk, mint õk, mert az bennünket porig alázna. Otthon, még alacsonyabbért mintha szabad lenne alázódni. A munkaadóknak – úgy érzem – nem kell félniük a magánytól, szociális partnereik, ha ránk gondolnak, velük maradnak. Nem tágítanak. EU-t se, ha rajtuk múlik.

House of Error

Nincs alkalom, hogy valaki ne törölné belénk a lábát. Pár hónapja Amerikában élõ, szabadelvû ifjú szlovák politológus hölgy (apukája 1989 egyik hõse, népünk nagy barátja) illusztrálta magyar irredenta festményekkel, illetve hun kisebbségi aktivistákról készült fotókkal munkahelyemen tartott elõadását. Egyébiránt a hazájában kavargó nacionalista érzeményekrõl beszélt. Kérdésemre, hogy miért pünkt ezeket a képeket választotta, így válaszolt: “olyan jól mutatnak a power pointtal”. Ugyancsak bécsi intézetemben adott elõ nemrég a magyar kultuszminiszter, ki ifjú kutatóként járt már nálunk vagy másfél évtizede. Fellépés elõtt a szerencse forgandóságáról beszélgetünk (de jó, hogy velem nem forog – gondolom magamban), amikor beront osztrák kollégája, korábban színész, méghozzá a ripacs fajtából, kinek nem tartozott emlékezetes alakításai közé, hogy állást vállalt már az elsõ, Haiderékkal közös konzervatív kormányban is. Kivágja az ajtót, mögötte három slapaj, elõttünk kérdezi meg tõlük, vajon miért is van õ itt, és melyikük zsebében lapul a neki írt korreferátum. Bozókira fittyet hány, elterül a fotelban és nagymonológba fog. “Jön ez az EU-elnökség, kéne nekünk valami keleti attrakció, mondjuk, egy tánccsoport, rendezhetnénk esetleg egy fesztivált …” Mi, két magyar a végekrõl, viszoly és mosoly között ingadozunk. Én kezdek agresszívvá válni, Bozóki udvariasan tompít. Mindez késõbb megismétlõdik, már közönség elõtt. A magyar miniszter szerényen elõvezeti kulturális kiáltványát, kollégája viszont saját magát ajnározza, éspedig a “jó a mi kultúrpolitikánk? – de még milyen jó!” kompozíció szabályait követve. Akár egy isten háta mögötti kultúrház igazgatója sorolja, hányszor játszották tavaly a Tschardaschfürstint. Majd se szó, se beszéd, elviharzik a vacsoráról. Egy kézfogást megint megúsztam.

És társaloghattam Schwarzenberg herceggel, ki mindig megjelenik, ha kelet-európai stichje van a rendezvénynek. Havel egykori kancellárja, cseh szenátor, polgári foglalkozása szerint erdõgazda (nagyon nagybirtokos, régi földesúr) az akkor küszöbön állt magyar választásokról faggat. Látszik, követi az eseményeket, de igazából csak az SZDSZ érdekli. “Mondja, sikerült már megszabadulniuk (bocsánat a kifejezésért) a »zsidópárt« imázstól?” – kérdezi. Mielõtt nemesi antiszemitizmust orrontanál, nyájas olvasó, még ha finomat is, vedd tekintetbe, a szemembe mondta, õszinte sajnálkozással – és magyarul, mi több, kifogástalan kiejtéssel ejtve a szót az angol mondatban. Mikor a szocikra terelõdött a beszélgetés, bánat redõzte homlokát: “mondom is mindig Péternek – tudja, rokon –, te, hogy’ megkínozták apádat azok a szörnyeteg kommunisták, szegény Mátyás, talán ellenállhatott volna, mindegy, õ is a családhoz tartozik.”

Juszt se használom ki a ziccert, s nem írok ehelyütt a magyar ügynök-saga bécsi fejezeteirõl (Lendvai leleplez, Fényi szégyelli magát, Szabó nem, összes külügyi belügyér lapít). Egyébként is a besúgókénál sokkal nagyobb a visszhangja közvetlen környezetemben az ügynökvadász Schmidt Mária mûvészi munkásságának. Aki munkahelyemet felkeresi és érdekli a környék történelme, bizton elzarándokol Pestre, az Andrássy útra. Elõre bocsátom, e hölgyek és urak döntõ többsége szelíd szemlélõdõ, nem akad közöttük, aki helyeselné például, hogy David Irvinget, foglalkozását tekintve Holocaust-tagadó, a minap tömlöcbe vetették Bécsben. (Helyeselni én se helyeseltem, mindössze eljátszottam a pajzán gondolattal, miként csökkenne a Keletrõl jövõ turizmus Ausztriában, ha következetesen alkalmaznák e náci bûnökre kitalált, ún. “újraelkövetési” törvényt.) Kollégáim, miután a magyar ékezetek világában többnyire nehéz eligazodniuk, szép fõvárosunkból visszatérve jobb esetben tehhorhácának, rosszabban terrorhazának nevezik a fák fölé magasodó sötétszürke dobozt. Nekem ez rosszul esik, akárcsak a kutyaplakát, miközben furdal a lelkiismeret, hisz a kultúrvándorok súlyos traumákkal felszerelkezve érkeznek vissza.

Kellemes borzongásról még egyiküktõl sem hallottam. Utálják a gyezsurnaja-rendszert (hallom, már elmúlt), szeretnének önfeledten kóborolni a múzeumban, de hamar rájönnek, hogy antikommunista kiképzésre fizettek be. Van, aki rögtön kimenekül, aki viszont marad, az késõbb garantáltan napokig felriad álmából a nagy zajra emlékezve, esetleg a pincébe “tévedve” kiújul a klausztrofóbiája, és nem akadt még olyan, aki ne vette volna észre a történetábrázolás súlyos aránytalanságait, a nyilasok bagatellizálásától kezdve egészen a komenista korszak egynemûsítéséig. Azt sem értik, miért hordoznak bizonyos emberek nemzeti jelképeket, ne adj’ isten transzparenseket magukkal, amikor múzeumba mennek. “Könyörüljetek rajtam!” – esengek, de nem állom meg, hogy ne tetézzek, szót ejtve a vidáman hömpölygõ Fidesz–MIÉP nagygyûlésekrõl, Zuschlag képviselõ pazar gondolatkísérletérõl, a Medgyessy-látogatásról (D-209 elõtt vagy után, nem emlékszem, mindegy is), meg valami kormányzati díjról (Bozóki András, hozza ki az ellenõrzõjét!), melyet a House of Error kapott. És akkor még kíméletes voltam.

Londonban, sej

Ám nemcsak Schmidt viselt dolgait kérik számon rajtam Bécsben az odalátogató Kelet-Európa-kutatók, hanem valaki máséit is, akirõl sose hittem volna, hogy nevét egyazon bekezdésben írom le Orbán udvari történészével. Legföljebb így: együtt röhögtünk Gyurival a hölgy legfrissebb kirohanásain. (Valld be, nyájas olvasó, te Gerõre gondoltál, de õ tudtommal még András.) Schöpflinnel elõször “szakmailag” találkoztunk, ám hamar kiderült, közös kutatásnál, kölcsönös elõadás-meghívásnál több az anyag a kapcsolatunkban. Anyáink egy osztályba jártak a gimnáziumban, Pesten, a húszas évek végén, ugyanazt a vészkorszakot élték túl, s néhány éve szinte egyszerre távoztak. Laktunk egymás lakásában, be- bepillantottunk egymás magánéletébe, összekötött bennünket a Pesttõl mért távolság is. Kedveltem csavaros eszét, cinizmusba hajló gunyorát, azt, hogy sose láttam elvetemültnek. Biztató volt tudni, hogy egy magyar is megtanulhat angolul. Mostanában nem látjuk egymást, csupán én õt a televízióban. Azon, hogy már évek óta flörtölt a tábornokkal, csak mosolyogtam magamban. Gondoltam, egy volt BBC-s örökre BBC-s marad, s ha módja van, elsõ kézbõl tájékozódik. Különben is, hadd lássák aBesserwisser liberális barátok: nem csak õk fújják a passzátszelet. Fintor és fricska.

Konzervatív allûrjeit is játéknak vettem, az se zavart különösebben, hogy ifjú közönséget keres hozzájuk. Idõnként visszafintorogtam és fricskáztam. Közben igen türelmesnek hittem magam és egy kicsit britnek is. Pedig csak ostoba balfék voltam, hogy illõ understatementtel éljek. Odaülni Bálványoson az etnobiznisz kellõs közepére? Hm. Parlamenternek állni (akár európainak is) egy pártba, mely egyfolytában a parlamenten kívül köröz? Hm, hm. Genetikai fröcskölõdést kimagyarázni? Hm, hm, hm. Node vissza az angolhoz: Gyuri, tartok tõle, hogy csöppet tartok tõled.

Ne sajnálj annyira, nyájas olvasó, épp most jövök egy díszes vacsoráról (hol másutt kellene a világ szociális bajairól konferenciázni, mint a császári Schönbrunnban?), az asztalnál egyik kedvencem, Margaret mellé ültettek. Ötvenes, ösztövér teremtés, ilyen vidám vénlányt még nem láttam, a nõkérdés és a családpolitika nagyasszonya, ballib multikulti. Okos, szerény és csúfondáros, úgy beszéli az angolt, ahogy az amerikai parodisták szokták. Pár éve ment át Oxfordból Londonba tanítani, “hiányoztak a színházak” – magyarázza. Small talk: kérdem, hol laksz, Maggie abban a temérdek városban. Nem sejthetem, hogy fájó pontra tapintok (mégiscsak az idõjárással kellett volna kezdeni). “Belvárosi lakásra nem futja, vettem hát egy házat Dél-Londonban. De nemsokára elköltözöm.” Szomorú grimaszt vág és alaposan elpirul. Ajvé, Angliában vagyunk, jön mindjárt a horror – fut át az agyamon –, kisértet a padláson, csontváz a szekrényben. Megkapaszkodom a szalvétámban és pókerarccal várom a folytatást. “Képzeld Nick, a múlt héten leköptek az utcán. Ismeretlen fejkendõs muzulmán asszony volt, állt a megállóban, én jöttem a boltból, valamin gondolkodtam éppen.” “Félreálltál, letörölted?” – akartam kérdezni, de a tettesért szégyenkezõ arcát látva egyik ige sem jutott az eszembe. “Mifelénk fehér ember nem száll buszra, amikor kicsengetnek a közeli iskolákban” – folytatta monoton hangon. “A helyzet egyre rosszabb, amióta a környékünken lakó bevándorlók maradék munkájukat is elvesztették. Tudod, a keleti bõvítés óta én is már csak lengyeleket vagy magyarokat hívok, ha elromlik valami a házban.”

Ha holnap égnek az autók London külvárosaiban, ezek szerint arról is mi tehetünk majd. Mondom én, szálka vagyunk a világ szemében. Pedig a brit belügyminisztert nem is Sárközynek hívják. Egy módon azért javíthatnánk reputációnkon: mi lenne, ha megtanítanánk Maggie-t köpni?

Bécs, 2006 május