A közösségi lojalitás szintjei a 17–18. század fordulóján
A címben idézett mondat zárja Kolozsvár városi tanácsának a bécsi udvarhoz intézett feliratát, amelyben a város lojalitásának bizonyítása után szabadságának, azaz előjogainak visszaállítását kéri.1 A levél megfogalmazása előtt pontosan öt évvel Lipót császár hűségére esküdött fel a város, nyolc évvel utána pedig, 1705-ben diadalkaput építettek II. Rákóczi Ferenc fejedelem tiszteletére.
Mi jelent a lojalitás? A kérdéssel foglalkozó szakirodalomban leggyakrabban két, egymással ellenkező álláspontot képviselnek: az egyik a közjó fogalmához kötődik és a civil, polgári humanizmus idealizált megfogalmazásában mutatja be, hogy a lojalitás az általános közösségi szabadsághoz, közös értékekhez és jogokhoz kapcsolódik. A második álláspont cinikusabb: a lojalitás nem a communitasról, az univerzális szabadság eszméjéről, hanem az éppen elérhető szabadságok és kedvezések megszerzéséről szól. Ebben az értelemben a lojalitás csupán reprezentációs eszköz. A két értelmezés látszatra teljesen kizárja egymást, de ez a fajta mesterséges szétválasztás nem mindig könnyíti meg az események értelmezését.
Alább a Rákóczi-szabadságharc egyik kolozsvári eseményét emelem ki, és azt mutatom be, hogy a lojalitás megnyilvánulását hogyan lehet a fenti két szempont összekapcsolásával elemezni. II. Rákóczi Ferenc tervezett kolozsvári látogatása és a vendéglátás megszervezése szolgáltatott alkalmat arra, hogy a város kifejezze nemzeti és közösségi hűségét, és hogy a város polgárai a várossal szemben bizonyítsák egyéni lojalitásukat. Rákóczi kolozsvári bevonulásának és a városban való tartózkodásának előkészítése a szabadságharc eseményeihez szorosan kapcsolódó mozzanat, amelytől az elégedetlen és a város helyzetén javítani akaró kolozsvári polgárok a korábban elveszített jogaik és kiváltságaik visszaszerzését remélhették. A bevonulást ünneplő diadalkaput azonban nem a város elöljárói, hanem a császárpárti jezsuiták emelték.
A szerzett jogok hagyományát Kolozsváron Károly Róbert kiváltságlevelére vezették vissza, amely a városvezetők szabad választását, jószágok bírhatását, illetve a vámmentességet biztosította. Ezt követően a kolozsváriak kiváltságaik sorát tovább bővítették, közülük legfontosabb talán az a szabályozás, amely a negatív szabadságot, azaz méltányos jogi eljárást és a törvény előtti egyenlőséget szavatolja.
A szabadságharc eseményei olyan politikai térben zajlottak, amelyek korántsem emlékeztettek a város hajdani szabadságára. Nagyvárad eleste után (1660) Kolozsvárt végvárrá nyilvánították, így a szabad királyi város polgárai nemességet kaptak, ennek értelmében fel kellett adniuk addigi belső szervezkedésüket és intézményeiket, és katonai rendbe kellett szokniuk. 1697-ben született a kolozsvári közgyűlés panaszos felirata, amelyben a szabadságuk elvesztését így foglalják össze:
Kiváltságaink a hárompecsétű levél ellenére az ország ellenkező végzései által megerőtleníttettek és megszüntettek, törvényünkre törvény ültettetett, szabad választási jogunk elvétetett, a tanácsnak nincs tekintélye, törvényeink, hajdani peres eljárás szerint nem folyhatnak, a szombati törvényszéken városi polgár és praesidiariusok [várőrzők] az illetékes fórum sérelmével elítéltetvén, megölettek, határainktól eltiltattunk, ökreink, lovaink hajtattak valameddig s valahová akarták sat. Ezt vonta maga után Apafi fejedelem alatti megnemesedésünk.2
Amikor az általános romlás jelei mindenütt láthatóak voltak, a “kincses Kolozsvár” helyett a “romlott Kolozsvár” toposz többször is megjelent a városi tanács beadványaiban, az emlékírók naplóiban és feljegyzéseiben.3 Az általános elszegényedés ellenére a város vezetői igyekeztek működtetni a polgári közösség évszázados intézményeinek hagyományait, amelyek a megváltozott körülmények között is meghatározták a város belső életét. Ragaszkodtak például a városi elöljárók megválasztásának jogához vagy az adó méltányos befizetésének kötelezettségéhez.
Ebben az értelemben a 17. század végén léteztek még bizonyos elemei a polgári közösségi lojalitásnak, melyet az eszmetörténeti irodalomban alapvetően kétféle módon értelmeznek: a fogalom kötődhet egyrészt a közösségi és egyéni szabadság gyakorlásához, polgári erényhez (virtus), a másik realistább, mondhatnánk cinikus, az aktuális éppen kikaparható szabadságokhoz kapcsolódik, azaz olyan eszköz, amelyet a különböző kedvezések elnyerése érdekében használhatnak. Az első értelmezést az itáliai reneszánsz eszmetörténetével kapcsolatos vitákban fogalmazták meg, az ellenében megfogalmazott kritika igen érdekes szempontokat adott a lojalitás elemzéséhez.
Az itáliai reneszánsz eszmetörténetét kutató Burckhardtnak és Hans Baronnak a reneszánsz humanizmusról vallott nézetei adják a közösségi lojalitás gondolatának alapjait. Burckhardt szemléletében a reneszánsz időszakára tehető a közösségi és az egyéni identitástudat hierarchikus viszonyának megszűnése, amikor az egyéni identitás többé nem alárendelt a közösséginek. A jelenség ugyanakkor Burckhardt számára azt is jelentette, hogy gyengül az egyének ragaszkodása a család, a céhes rendszer, a vallás vagy az állam iránt, ez szüli az önző, a közjó iránt közömbös embert, és morális romlást eredményez.
A fenti interpretációból kiindulva Baron azt bizonyítja, hogy a humanista kultúra és a politikai elkötelezettség együtt alakított ki egy olyan polgári humanizmust (Bürgerhumanismus; civic humanism), amelyben a politikai cselekvést nem akadályozza az a fajta humanizmus, amelyet Burckhardt az individualizmussal tett egyenlővé. A firenzei quattrocento civil humanizmusa nem volt az előző század humanizmusának természetes következménye, hanem egy új kezdet, amelyet a tizenötödik század politikai körülményei hoztak létre. A milánóiakkal folytatott harcokban, a Firenze függetlenségét fenyegető körülmények termeltek ki egy olyan hibrid kultúrát, amelyben a klasszikus műveltségnek, politikai és polgári cselekvésnek érvényt szereztek ugyan, de alárendelték mindezeket a közjó (bonum commune) érdekeinek. Ez a felfogás a közéleti értékek – a szólásszabadság, a politikai hivatalhoz való szabad hozzáférés, a törvény előtti egyenlőség és az önkormányzat – elsődlegességét hirdette, valamint a szabadság és a republikanizmus fontosságát a zsarnoki elnyomással és a despotizmussal szemben.
Az már más kérdés, hogy éppen a közjó ezen szigorú megfogalmazása, a polgári humanizmus kialakulása idején erősödött meg a legnagyobb firenzei oligarcha család, a Mediciek hatalma.4 A kritikusok többek között ezt az ellentmondást használták fel arra, hogy relativizálják a közjó eszméjét. A Baron-tétel kritikai fogadtatása és a jelenleg is zajló viták nyomán azt mondhatjuk, hogy a polgári humanizmust, illetve általában a politikai lojalitást tág jelentésében kell kezelnünk, és legalább két szinten értelmeznünk: egyrészt az elit reprezentáció, másrészt pedig az aktuális egyéni szabadság értelmezésének eszközeként, nem feltételezve azt, hogy a kettő egymásnak ellentmond.5
Visszatérve Kolozsvárra, az elit reprezentációjának és a város hűségének kinyilvánítását két aktusban ragadhatjuk meg a 17. század végének, a 18. század elejének történéseiben: a városban egy hódolati irat készült 1692-ben és egy diadalkaput állítottak 1705-ben. Az iratban a város felesküdött I. Lipót császár szolgálatára,6 a diadalkapuval II. Rákóczi Ferenc fejedelmet ünnepelték.7 Ebben az írásban a hangsúlyt a második esemény elemzésére helyezem.
A város hűségnyilatkozata birtokában 1703. november 23-án kelt körlevélben a királyi kormányszék intette a kolozsváriakat a kurucokkal való szövetkezéstől, és parasztot és nemes embert egyaránt hűségre szólított fel:
hanem a paraszt ember tiszti az, hogy szántson, vessen, ha kuruc hírt hall, élete vesztése alatt vigye be a közelebb levő vár, vagy táborban. Az nemes ember tiszti pedig az, hogy ki-ki az őfelségében való hűségét tartsa meg, és a generális Őexcellenciája és Gubernium parancsolatinak minden Őfelsége és a Haza szolgálatában engedelmeskedjék.8
Hűtlenségét a város több formában is kifejezhette: annak számított, ha a város nem küldte el követeit az országgyűlésbe, vagy ha a kurucokat a császárhű csapatok kezén levő városból különböző módon támogatták. A bécsi udvar kegyelmet hirdetett azoknak a kolozsvári nőknek, akik férfi hozzátartozóikat a császár hűségére rábírják.
Mivel bizonyosan tudva vagyon, hogy itt Kolozsváratt vadnak olyan özvegyek, férjes asszonyok, nének és húgok, kiknek fiúk, urok, bátyjuk és öccsük az kurucok között vadnak, és bizonyos az is, hogy a Császár Őfelsége militiájának botránkozására és ártalmára, minden újságokat, híreket és meglött dolgokat megvisznek. Sőt, a közönséges jónak megkevesítésével s kárával, ruházattal, étellel, itallal és egyéb jókkal táplálják.9
A felkelők házairól a bécsi udvar úgy rendelkezett, hogy azokat ne romboltassák le, hanem a császárhoz hű embereknek ajándékozzák, mert a “felség mindig megemlékezik azokról, akik a forradalom alatt hűségében megmaradtak.” (Jakab Elek fordítása.)
A császárhoz való hűség természetesen nem jelentett kizárólagosságot. A kurucok irányában történő tapogatózás, a kurucok időszakos győzelmével egyidőben pedig a lojalitás újraértelmezése szinte magától értetődött. Természetesen tétje volt a dolognak, hiszen a város vezetői továbbra is privilégiumaik visszaállítását remélték az új hatalomtól.10 Ennek ellenére “az ország negyedik rendje” írja Rákóczi, “azaz a királyi városok állapota is hasonló emlékoszlopa volt az ausztriai uralkodásnak: bizonyítvány szegénységüket, polgáraik megfogyatkozása, a mesterségek és az ipar hanyatlása által, hogy árvaságra jutott az ország s hogy az árva javai eltékozoltattak a gyámok által. A polgárság szintén ragaszkodott hozzám, de szegénysége miatt csak középszerű segítségemre lehetett.”11 A politikai helyzet alakulása folytán 1704 októberétől 1705 novemberéig tartó ostrom után12 kerül hosszabb időre kuruc kézre Kolozsvár, és a fejedelem 1705-ben tervezett látogatása kapcsán vizsgálhatjuk meg a lojalitás kifejezésének újabb aspektusait.
Az 1704-es gyulafehérvári országgyűlésen Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé választották, majd 1705. november 4-re országgyűlést hívtak össze ugyanoda, amikor a fejedelem elfoglalhatta volna székét. Tervezett útja Kolozsváron vezetett volna keresztül, és a város nagy készülettel várta a fejedelem átvonulását a városon. A tanácsülési jegyzőkönyvek alapján rekonstruálhatjuk a készülődés egyes fázisait: 1705 októberének közepén Kolozsváron a tanács rendeléséből a fejedelem látogatására való előkészületeket Czegei Vas György, a korábban németpárti vicekapitány vezette. Ránk maradt naplójában ugyan nem említi a készülődés részleteit, de azokat megtaláljuk a városi tanács jegyzőkönyvében. A város már hat hónappal korábban megkezdte a felkészülést: a fejedelem bejövetele alkalmával három pontban fogalmazták meg a fogadtatás elsődleges illendő körülményeit. Zilahig két szekérrel (culinárékkal) két városi tisztviselőnek a fejedelem elé kell mennie; egy hadnagynak negyven lovassal legalább egy mérföldnyire a várostól kell fogadnia a fejedelmet; a város nevében legalább 2000 forint értékű ajándékot (discretiót) kell a fejedelemnek adni, ennek érdekében pedig rendkívüli adót kell felszedni a város polgáraitól, amely alól a szász náció sem vonhatja ki magát. Néhány nappal később rendkívüli tanácsülésen a százférfiak üresen maradt helyeire újakat választottak és rendkívüli módon fel is eskették őket (“de ez ususba nem vetetődik”). Végül az előkészületek egyik legdrasztikusabb momentuma következett, amikor pénzbüntetés terhe alatt a városban lévő “sok ordító ebek” kiirtását rendelte el a tanács. Októberben újra elrendelték a város megtisztítását, majd Vass György helyettes főkapitány vezetésével a fejedelem és kísérete számára előkészítették a szállásokat, valamint felmérték a város és környéke bortartalékát.13 Ezeken kívül bort és ágyúkat küldött a város Gyulafehérvárra is.
Ennél meglepőbb kezdeményezés volt annak a győzelmi kapunak a felállítása, amelyet II. Rákóczi Ferenc közeledtének hírére a kolozsvári jezsuiták emeltek. Kapi Gábor páter utasítására a város központjában állították fel. A császárpárti Cserei Mihály leírásában14 így értesülhetünk az eseményről:
Rákóczi is beérkezék Magyaregregyhez, pro 11. Novembris Fejérvárra országgyűlésit hirdetvén, hogy ott a fejedelemségre magát installáltassa. A kolozsvári jezsuiták, két kézre tudván játszódni, páter Kapi intimációjából nagy költséggel porta triumphalist erigálnak ben a városban Székely Lászlóné háza előtt, különb- különbféle picturákkal s emblémákkal, gyalázatos hizelkedéssel s hazugsággal Rákóczi Ferencz hadi viselt dolgait az igazságnál feljebb magasztalván, és a római császárt alázván. Láttam én is azt a portát, s nevetséggel olvastam a szent atyák hazug inventióit.
Gyalogi János jezsuita részletesen leírta a diadalkaput, amely szöveges díszítményei révén olyan hazafias eszméket fejezett ki, amelyek méltán bánthatták a császáriakat.15niae anni 1705. P. Joannes Gyalogi. Kézirat gr. Kemény János gyûjteményében az EME birtokában. Adversaria. Tom. III. 1610. A. 1707.] II. Rákóczi Ferenc látogatására azonban mégsem került sor abban az évben. A fejedelem zsibói csatavesztését követően 1705 novemberében újra császárhű csapatok szállták meg a várost. “Lett Kolozsváratt nagy félelem, a jezsuiták a nagy diadalkaput futva éjjel-nappal rontják, hányják” írja Vizaknai Bereck György, “sok ember elszalad a városból, akik megmaradtak, rettentő félelemben vannak.” Ezzel egybehangzóan Cserei Mihály azt írja:
hogy midőn a német ármáda Kolozsvárra érkezett, már a jezsuiták kapuját egyberontották volt s pater Kapi elszaladt. A német tábornokok elhordották a kapu fáit és megégették, a jezsuiták házaira pedig dánusokat rendeltek szállásra – lutheránusokat, hogy inkább mortificálják, mind Kolozsváron, mind máshelyeken elosztva az ezredeket, rettenetes hallatlan executioval nyomorgatták a szegénységet.16
A feljegyzések szerint Kapi páter tettének híre elterjedt Bécsbe, ezzel kivívta az udvar haragját, Erdélyből pedig el kellett távoznia.
Ahhoz, hogy megértsük a diadalkapu állításának jelentéseit, több szinten kell elemeznünk az eseményeket és azok hátterét: először ismernünk kell a bevonulások hagyományos reprezentációs szerepét, a protestáns város és a kolozsvári jezsuita közösség kapcsolatát, ezen kívül értelmeznünk kell a várost mint a lojalitás megnyilvánulásának keretét és a városi diskurzív tér kialakítását.
Az európai gyakorlatban a frissen megkoronázott államfők dicsőséges bevonulását bonyolult értelmezések keretében kell szemlélnünk: a kiemelkedő jelentőségű esemény alkalmat adott arra, hogy a fogadó város üdvözölje, egyúttal pedig hűségéről biztosítsa az uralkodót, illetve reményeit és az új uralkodással szembeni elvárásait szimbolikusan közölje vele. Ezeket a célokat úgy érték el, hogy az építészetet jelképekkel, élőképekkel, színielőadásokkal és zenével kombinálták. A rómaiak diadalíveinek archetípusain a hadvezérek jelentős tetteit ábrázolták, a barokk gyakorlatban azonban a győzelmek helyett az uralkodó elképzelt ideálját erényeivel együtt jelenítették meg. Bizonyos értelemben ráolvasás-jellegűek, amennyiben olyan erőket idéznek meg, amelyeknek az uralkodót befolyásolni kell. Éppen ezért az uralkodó személyes jelenlétére van szükség, hogy a konstrukció elérje kellő hatását és az üzenetet kellőképpen értelmezni tudja.17
A kolozsvári piactéren felállított diadalkapu mindkét oldalát gazdagon díszítették arcképekkel, allegorikus alakokkal és bibliai jelenetekkel, valamint a hozzájuk tartozó latin feliratokkal. Az elülső oldalon azoknak az erdélyi fejedelmeknek az arcképei, nevei, erdélyi fejedelmi címei és címerei voltak, akik a Báthori és a Rákóczi családból származtak, ezzel is bizonyítandó a fejedelem legitimitását. Báthori István fejedelem és lengyel király nyitja meg az ősök sorát. A sorban követi Báthori Kristóf, Báthori Zsigmond, Báthori Endre, valamint Rákóczi Zsigmond, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György, I. Rákóczi Ferenc. Ezek alatt, a diadalív fő helyén a tizedik fejedelem, II. Rákóczi Ferenc fejedelmi díszben, aki Isten kegyelméből “Magyarország szövetkezett rendeinek vezére, ezen a néven Erdély ötödik, ebből a vérből tizedik fejedelme, Munkács és Makovica hercege stb.”18 A diadalkapu ábrázolásain Forgách Simon generálisnak is hódoltak, mivel ő adja át az uralkodói jogart,19 és vele jelképesen Erdélyt is. Az ünnepeltek arcképeinek ábrázolása mellett megjelennek az erények közül Prudentia (Okosság) és Pietas (Kegyesség), akik megóvják a veszedelemtől és elvezetik a dicsőség és tisztelet birodalmába. A kegyesség ábrázolásának itt más olvasata is létezik, amely szerint az allegorikus utalással Rákóczi és a kaput állító kolozsvári jezsuiták közötti viszonyban kívánnak változást elérni, azaz alattvalóival szemben a kegyesség vezesse cselekedeteit és a velük való kapcsolatát is ez az eszme határozza meg.
A jezsuiták a katolikus bécsi udvar törekvéseit szimbolizálták a protestáns fejedelemségben, ők azonban a jezsuiták által nevelt Rákócziban a katolikus fejedelmet üdvözölhették, és katolikus elődei hagyományának szellemében saját jogaik reménybeli visszaállítójaként tüntették fel a diadalkapun. Elődei, a Báthoriak igyekeztek az Erdélyben erősen meggyengült katolikus egyházat újraéleszteni, és ehhez az ellenreformáció harcos alakulatának, a jezsuita rendnek a segítségét vették igénybe. Báthori István, akit időközben Lengyelország királyává választottak, 1579-ben Kolozsmonostorra telepítette a jezsuitákat, majd 1581-ben beköltözette őket az unitarizmus központjaként számon tartott Kolozsvárra. A velük szemben növekvő ellenállásnak tulajdonítható, hogy az 1588-as medgyesi országgyűlésen a jezsuitákat a fejedelemség egész területéről kitiltották. Bár hét évvel később Báthori Zsigmond visszahelyezte őket jogaikba, ám a második kolozsvári korszakuk sem bizonyult hosszú életűnek. Rákóczi politikai céljainak megfelelően egy vallási különbségek felett álló egységes kuruc tábor létrehozására volt szükség. Céljainak része volt a fejedelemnek azon törekvése is, hogy a jezsuita rend politikai befolyását korlátozza.20 1704 tavaszán elrendelte, hogy a német jezsuiták hagyják el Magyarországot, 1705 őszén pedig a szécsényi országgyűlés 6. artikulusában a szövetkezett rendek felszólították a magyar jezsuitákat, hogy szakadjanak el az osztrák rendtartománytól és tegyenek esküt a konföderációra. Az országgyűlés határozatát követően azonban több mint másfél éves huzavona következett, amelynek során a jezsuiták és pártfogóik megkísérelték, hogy a szécsényi országgyűlés 6. artikulusának végrehajtását elodázzák, bár sem az osztrák rendtartománytól nem szakadtak el, sem pedig a rendi konföderációra nem esküdtek föl. Hogy a szabadságharc vezetőit álláspontjuk megváltoztatására bírják, a jezsuiták igen sokféleképpen próbálkoztak. Rákóczi hadviselése alatt a nagyszombati jezsuita akadémián színjátékot mutattak be, amelyet a kolozsvári diadalkapu állításával együtt a fejedelem hűségük fitogtatásaként értelmezett, miközben a bécsi udvarban a császár iránti hűségüket bizonygatták és magyarországi üldöztetésüket császárpárti szolgálatuk következményének állították be.21 A diadalkapu tehát tökéletesen beleillik abba a reprezentációs programba, amit a jezsuiták kiűzetésük ellen, ezzel együtt birtokaik, templomaik, iskoláik és befolyásuk megtartása érdekében megfogalmaztak.
Ha itt állunk meg az elemzésben, az esemény beilleszthető a lojalitásnak abba az értelmezésébe, amely az egyéni kedvezések, előjogok megszerzésének eszközeként kinyilvánított lojalitásról beszél. Ebben az értelmezési keretben erős versengést láthatunk, amely a jezsuiták és a város között zajlik a diskurzív és reprezentációs tér uralásáért és nagyjából úgy értelmezhetjük a történéseket, hogy a jezsuiták nem válogatnak az eszközökben ha (elő)jogokról van szó.
A történet azonban nem ilyen egyszerű. Érdemes egy lépéssel tovább mennünk és azt is megnéznünk, hogyan történt a reprezentációs alkalmak megszervezése a városban. Ilyen alkalom volt a város életében a városlátogatásokon kívül például a követlátogatás.22 Ezeknek az alkalmaknak a megszervezésében a fejedelemhez közel álló városi vezetők és a császárpárti jezsuiták közösen szorgoskodtak: a reprezentációs terek megkonstruálását a város és a politikai etikettben járatos jezsuiták együtt végezték. A fejedelem tervezett bevonulása előtt néhány hónappal Kolozsvárra érkezett kíséretével Des Alleurs márki francia követ, akit Forgách generális fogadott jól előkészített szállással és lakomákkal – természetesen a város költségén. A követet a város főbírája, a kurucpárti Vizaknai Bereck György a város nevében nagy ünnepélyesen a Közép-kapunál üdvözölte, és tiszteletére a jezsuiták komédiát rendeztek.23 Eszközeik ugyanazok a vizuális reprezentációformák voltak, mint amelyeket ellenreformációs tevékenységük során kialakítottak, beleértve a képzőművészetet és a színjátszást is. Ugyanez történt a diadalkapu állításakor is. Kolozsvár kurucpárti főbírájának feljegyzéseiben “szép dicsőségesen” állított építményként jelenik meg a jezsuiták porta triumphalis-a,24 és nyomát sem találjuk annak, hogy a kuruc város ezt a kockázatos vállalkozást bármilyen kritikával illette volna.
A közösen rendezett ceremóniák fontosságát és lojalitás-kinyilvánítások egyediségét még jobban megértjük, ha tudjuk, hogy a város és a jezsuita közösség között állandó feszültségek voltak, és a város szabadságjogainak megkurtítása mindig is kötődött a vallási megosztottsághoz. A város státusának átalakulásával polgárai elvesztették előjogaikat, a borbehozatal jogát és a szabad elöljáró-választást, ami számukra a szabadságuk elvesztésével volt egyenlő. Idegen bor behozatala miatt konfliktusba keveredett a város a nemesekkel, a katonasággal, a kormányzóval (akire az ország törvényeinek megtartása és a jogok védelme volt bízva) és a jezsuitákkal is. Megkezdték a borbehozatalt a helyőrség tisztjei, majd a Kolozsvárra beszállásolt császári hadsereg vezérkara, ezek példáját követve Vizkeleti Zsigmond jezsuita és kolozsvári plébános, majd a falvakból bemenekült nemesség, de még a város főkapitánya, gróf Bánffy György erdélyi kormányzó is. Erre már 1698-ban találunk közvetlen utalást a bécsi követekhez írott levélben:
Pater Vizkeleti kocsmároltat, zavarja szabadságunkat, vesztegeti mind a világiakat, mind a papsága kerületébe tartozókat. (…) A studentjeit darabontsággal szolgáltatja inkább, mint lelki oeconomiával… Felette nyomja őket erőszakoskodásra. A város vezetői pedig megelégedtek eddig botránkoztató munkáival.25
A város előjogainak további megnyirbálását jelentette az, hogy le kellett mondaniuk elöljáróik szabad megválasztásának hagyományáról, amikor 1704-ben, a város bevétele után Rákóczi parancsára a kapitányságot a katolikus Csáki László kapja. A naplóíró Czegei Vass György helyettes főkapitány igen rossz példának tartotta, hiszen korábban Kolozsvárnak nemhogy a kapitánya, de még a legkisebb tisztje sem volt katolikus. A város protestáns vezetésének ellenében megfogalmazódott kinevezés ezúttal vallási színezetet is kapott, holott a szabadságharcban az egység fontosabb szereppel bírt, mint a vallási hovatartozás.
Mindeddig a lojalitás bizonyításának különböző szintjeiről és reprezentációs megnyilvánulási formáiról esett szó. A közösségi fogadalomtétel mellett azonban létezik az egyéni lojalitásnak egy kevésbé látható szintje is. A marosvásárhelyi országgyűlés határozata értelmében a városnak újabb adót kellett begyűjtenie a kuruc katonaság számára. A város adószedői a számadáskönyvben ezt jegyezték fel:
Az rézpénz penig comintentusban teljességgel menvén és letevődvén ezen okon a kuruc uraktól ezen szegény városra is ezüstpénz quantumot vetettek fel 2000 rehnes forintokat. Ez okokra nézve műnékünk is imponáltatott az Nemes Tanácstól és egyszersmind a’ Nemes Várostól is, hogy az előnkbe adatott rézpénz quantumok felét fordítsuk ezüst pénzre, és minden embertől azkire mennyi rézpénz quantum esett, annak felét ezüstül adja meg.26 Ha rézpénzül megadta is valaki az ő quantumát, annak felét adjuk vissza és ezüstpénzül adja meg. Az ki penig még semmit sem adott, felét rézpénzül, felét penig ezüstpénzül felvegyük kinek-kinek az ő ráta porcióját.27
A város romlott anyagi helyzetében a lojalitás és polgári kötelességtudás megnyilvánulásaként a kolozsvári polgárok közül azok, akik képtelenek voltak a rájuk kirótt adót ezüstpénzzel kifizetni, ezüst javaikat helyezték letétbe a város adójába.
Illyefalvi István úr ezüst kalányát négy forint ezüstpénz adójáért id est fl4, mely ezüstkalán iránt való quantumát is az restanciákba írtuk, mivel nem tudjuk, az ezüst kalán mit ér.
Ugyanakkor az Veresegyházi István úr ezüstkalánját is az fenn specifikált kalánnal együtt az őkigyelmek kezekbe adtam az őkigyelme ezüstpénz quantumáért, amely tészen három forintot id est fl3. Mivel az Versegyházi István úr ezüst kalányát is nem tudtuk hogy mit ér, és nem is úgy adta őkegyelme ide, hogy eladjuk, hanem hogy csak kezünknél légyen addig, mjg őkegyelme ezüstpénz adóját megadhatja, melyet is az restantiában írtunk az ezüstpénz közé.
Ugyanakkor Nagy Ferencnek is apró sima gombjait, ezüstöket, az fenn specificált két ezüst kalánnal együtt adtam az őkigyelmek kezekben, mely sima ezüstgomb hány volt, nem tudom, mennyiért is légyen, mivel meg nem becsülhettük eziránt az valorát, nem tudjuk, hogy mit ér. Melyre nézve az Nagy Ferenc úr quantomát is ezüstül úgymint két forintot az restantiában írtunk id est fl2. Mely fenn specificált ezüst marhákról az tiszteletes exactoriától quetantiánk nincsen.28
Az országgyűlés és a városi tanács utasításai szerint azoknak a “kuruc uraknak” is meg kellett fizetniük az adót, akik tulajdonnal bírtak a városban. Az adószedők feljegyzései szerint ők voltak azok, akik az adó befizetését megtagadták.29 Az adólajstromban 69 név mellé jegyezték be azt, hogy “nem ad”. Ez a leggyakoribb megjegyzés a miser és azelment mellett.30 A kuruc restantiát (1627 forint 43 pénzt) többször is megpróbálták behajtani, és a számadáskönyvek szerint még 1716-ban is sikertelenül próbálkoztak vele. Később, 1751-ben a felséghez kárpótlásért benyújtott kérvényben Kolozsvár a “Rákóczi-zavarokban” 1703-tól 1707-ig tett készpénz kiadását 34 712 forint és 42½ dénárra számította, és azt tételesen igazolta.
A lojalitás tesztelése és bizonyítása bevett politikai jelenség.31 A rendkívüli időkben vagy különös veszély esetén ez a társadalmi cselekvés legegyszerűbb és legközvetlenebb eszköze egyrészt arra, hogy egy közösség biztonságát garantálhassa, másrészt, hogy egymással interakcióban levő társadalmi csoportok tagjainak hovatartozását számon tartsa. A szabadságukra oly kényes kolozsvári polgárok közösségként léptek fel jogaik visszaszerzése érdekében, viszont nem büntették azokat, akik az egyéni szabadságukat felhasználva megtagadták az adó befizetését. Miért történhetett meg ilyen helyzetben az, hogy a szabadságharc ügyének és a városnak egyaránt elkötelezett polgárok megtagadták az engedelmességet? A város és nemzet iránti hűség fellazulásának példája kapcsán újra fogalmazhatjuk a kérdést: a korrupciót vagy pedig az intézmények működésének kritikáját láthatjuk a polgárok hűtlen cselekedeteikben? Nehéz választ adnunk, ha csupán a filozófiai és a politikai gondolkodás klasszikus retorikáját vizsgáljuk. Hagyományos értelemben a társadalmat és a társadalmi rendszert a csoportok, eszmék vagy intézmények iránti elkötelezettség tartja fent, és a lojalitás kinyilvánítása a jutalmazás viszonzásaként történik. Ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen a lojalitás különböző szintjei lehetnek egymással összeférhetetlenek, a nemzet iránti lojalitás versenghet a különböző csoportérdekekkel vagy egyéni preferenciával, így bizonyos helyzetekben az egyik ügy iránti hűtlenség és a másik iránti elkötelezettség valójában egyazon jelenségnek a két olvasata.
- “Nyomorúságunk mélységébõl kiáltunk azért igazságért és kegyelemért Felségedhez! Ha semmit nem nyerünk, kétségbe kell esnünk, a hosszú várakozás elsorvasztja szívünket, a sok kérés, alázatos könyörgéseink elménket meggyöngítik, s a leírhatatlan költségek elszegényítenek. Méltán vetik szemünkre, hogy tett szolgálatainknak semmi gyümölcse nincs, feddhetetlen hûségünk elismerõ jutalomra nem talált.” Idézi Jakab Elek: Kolozsvár története. Harmadik kötet. Magyar Kir. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1888. 23. ↩
- Uo. ↩
- Forrásként használom dolgozatomhoz a városi tanács magyar nyelvû jegyzõkönyveit (rövidítése Kv; TJk), a város számadáskönyveit (Kv; Szám.), valamint a korabeli feljegyzések, naplók ránk maradt részleteit. ↩
- James Hankins: ‘The Baron Thesis’ after Forty Years and Some Recent Studies of Leonardo Bruni’. Journal of the History of Ideas, Vol. 56, No. 2 (Apr., 1995), 309–338. ↩
- Alison Brown: De-masking Renaissance republicanism. In James Hankins (ed.), Renaissance Civic Humanism: Reappraisals and Reflections. Cambridge: Cambridge University Press: 2000, 179–199. ↩
- Az irat címe: Homagialis Regestratio Civium Claudiopolit. Néhai Leopoldus császár hûségére. A. 1692. Mense et die destituitur. Lapjaira a város lakói egyenként beírták nevüket és esküjüket pecséttel (is) megerõsítették. A lajstrom élén áll Rayner Márton fõhadnagy neve, azután tíz ülnöké, a jegyzõé, majd nyolc esküdt polgáré, végül utcánként minden kolozsvári lakosé. Bõvebben lásd Jakab Elek, Kolozsvár története. Harmadik kötet, 29. ↩
- Porta pate posita a dacis tibi Magne Rákóczi (Nagy Rákóczi, az erdélyiek által neked állított kapu nyitva áll elõtted). Idézi Galavics Géza: A Rákóczi-szabadságharc és az egykori képzõmûvészet. In. Köpeczi–Várkonyi–Hopp (szerk.): Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980, 485. ↩
- Jakab Elek: Kolozsvár története. Oklevéltár a 2. és 3. kötethez. CCXVII. Az Oklevéltár némely esetben eredeti nyelven, máskor magyar fordításban közli az összegyûjtött dokumentumokat, amelyeknek eredetije egyes esetekben már nem lelhetõ föl a levéltárban. ↩
- Uõ. CCXXIV. ↩
- KvTJk I/10 (Rola 146). 562. ↩
- Idézi Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora. Pallas Stúdió/Attraktor Kft., Budapest, 2000, 259–260. ↩
- Késõbb erre az ellenállásra így hivatkoztak: “vegye a parancsnok ezeket lelkiismeretesen figyelembe” ↩
- KvTJk I/10 (Rola 146). ↩
- Cserei Mihály: Erdély históriája (1661–1711). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 361. ↩
- A diadalkapu rekonstrukcióját Galavics Géza végezte el: A Rákóczi-szabadságharc és az egykori képzõmûvészet. In. Köpeczi–Várkonyi–Hopp (szerk.): Rákóczi- tanulmányok. Budapest, 1980. A kortárs jezsuita Gyalogi eredeti leírása: De rebus memorabilibus Tran[ssylva ↩
- Vizaknai Bereczk György naplófeljegyzései, 245; Cserei Mihály: Erdély históriája. ↩
- Graham Parry: The Golden Age restor’d. The culture of the Stuart Court, 1603–42. Manchester University Press, 1981. ↩
- Idézi Galavics Géza: A Rákóczi-szabadságharc és az egykori képzõmûvészet. 484. ↩
- Rákóczi beiktatásának politikai szimbolikájában a hatalom legitim jelvényei a Porta jelvényei lettek voltak, ám ezek éppen a függetlenség jelei lettek volna, ezért a fejedelem nem kívánta átvenni ezeket. A fejedelem beiktatásának ceremóniájában a díszbuzogánynak ekkor már csak reprezentatív funkciója volt. Az uralkodói jelvények használatáról, szimbolikájáról és a fejedelmi beiktatások politikai vonatkozású változásáról lásd B. Szabó János és Erdõsi Péter: Két világ határán. A hatalomátadás szertartásai az erdélyi fejedelemségben. In: “Kard és Koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. Hausner Gábor – Kincses Katalin Mária – Veszprémy László (szerk.): A Hadtörténeti Múzeum Értesítõje 4. Budapest, 2001. 91–105. ↩
- Az oktatási tevékenységüket viszont támogatta, és 1704-ben Kolozsváron kezdték el építeni Nagyszombat és Kassa után a harmadik jezsuita akadémiát. Rákóczi hithû katolikus volt, aki önéletírásában hosszasan meditál afelett, hogy éppen neki kellett a protestánsoknak engedményeket biztosítania. A visszaemlékezéseibõl az derül ki, hogy nem a jezsuitákkal volt elégedetlen, hanem azok “bécsi szellemével”. Bõvebben l. Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora. ↩
- Galavics Géza: A Rákóczi-szabadságharc és az egykori képzõmûvészet. 488–489. ↩
- A különbözõ reprezentációs alkalmakról (birtok- és városlátogatás, születés- és névnapok, katonai parádék, gyászszertartások, követlátogatások stb.) lásd Egyed Emese: Színházi jellegû kultúra a XVIII. századi városban. In: Dáné Tibor Kálmán – Egyed Ákos – Sipos Gábor – Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. A 2000. október 13–14-én rendezett konferencia elõadásai. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület. Kolozsvár, 2001, 157–171. ↩
- R. Várkonyi Ágnes: Kolozsvár az erdélyi fejedelemség utolsó évtizedeiben. In: Dáné Tibor Kálmán – Egyed Ákos – Sipos Gábor – Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. 121–139; Vizaknai Bereck György naplófeljegyzései, 244. ↩
- Vizaknai Bereck György naplófeljegyzései, 245. ↩
- Aláírva: Romlott Kolozsvár városának Hadnagya, Tanácsával együtt. Az MTA kézirattárában levõ eredetibõl idézi Jakab Elek. ↩
- Ugyanebben az idõszakban tilos volt ezüst forintot kereskedelmi célokra használni. ↩
- Kv; Szám. 43/XX–XXI. 542. ↩
- Kv; Szám. 43/XX–XXI. 550. ↩
- “Az Nemes Tanácstól és Nemes Várostól az quantumok felvetésére deputáltatott becsületes urainktól az kurucokra is az kik itt örökséget bírtak kire-kire az õ ráta porciója szerént quantumot vetettek, mivel az vásárhelyi gyûlésben az kuruc uraktól ezen dologról concludáltak volt. Nekünk is az kurucok iránt ilyen instruntionk lévén, mindenkitõl kértük az õ rája vetett réz és ezüst quantumát, de egyiken is semmit nem vehetvén, mind restantiában maradott. Réz és ezüst rájuk vetett quantumok hogy az kurucoktól kértök, mind az Nemes Tanácsot, mind azkik az adót felvetették, minket is öléssel fenyegettek.” Kv; Szám. 43/XX–XXI. 542. ↩
- “Az mi második difficultását illeti, az restantiák az mind a ratiónk margojára felnotáltuk, vadnak olyan personák elõnkbe iratva az dicába, ki régen megholt, ki penig régen elment volt az városról, kik penig igen szegények lévén, némely personákat penig kétszer is felírtak elõnkbe az dicába”. Kv; Szám. uo. ↩
- Lewis D. Asper: ‘The Long and Unhappy History of Loyalty Testing in Maryland’ The American Journal of Legal History, Vol. 13, No.2 (1969), 97–109; Daniel Druckman, ‘Nationalism, Patriotism, and Group Loyalty: A Social Psychological Perspective’ Mershon International Studies Review (1994) 38, 43–68. ↩