Lakótársaim!
Véreim!
Jó pestiek,
könnyûek
és nehéz
testiek!
Kikkel itt
Pesten
reggel
és esten,
fogyó szusszal,
együtt járok
egy rogyó
busszal,
mely Pestrõl
Budára
ballag át,
elmondok
nektek,
– ha ki nem
nevettek –
egy hipermodern
balladát.

Ó, tikkadt vándor,
ki Zugló felõl
egy hatvanhetessel
érkezel,
és inni vágyol,
vagy ott
étkezel
baráti körbe’
a Fehér Ökörbe’
porhanyós vesét,
pacalt és
tüdõt,
sok bájos mesét
hallhatsz,
míg töltöd
az üdõt.
És téged, idegen,
kit bécsi
gyors hoz,
vagy bukaresti,
hidegen hágy
e pesti resti?
Melyen, mint
égen a
felleget,
keresed a népi
jelleget,
és lelked örül,
mert a kép
megragad,
s a Keleti körül
máris
Párizsban érzed
enmagad!

Mert én,
ki gyakran vevén
ott szódát,
annyi ódát
hallok felõle,
hogy futok már
elõre
elõle…
A minap is
bementem
és menten
szép kép
tárult elém:
pont belém
botlott
egy kopott kokott,
ki épp ott
kotlott
kezében a
blokkal
és némi okkal,
míg borára várt,
tekintet nélkül
korára,
egy vak zenésszel
koketált.
És szemembe ötlött
sok bomba nõ,
kikben a
gyujtószerkezet
rég bedöglött,
s most rumbadõlve
kissé leverten
tünõdtek el
féldeci
keverten,
s úgy hevertek
roskatag
halomba,
mint sok
fel nem robbant
bomba.
S ki a bombáról
mordályra
tér át,
láthat több
dérütött
ledér hetérát,
kiket senki
nem néz
szende szûznek,
mert bizarr
foglalkozást
ûznek, (fûznek…)
és meglepõ
szorgalommal
birkóznak meg
a forgalommal.
De mivel nem volt rám hatással
a bájuk,
pikáns zsoltárt
mormolt
a szájuk,
s legtöbbjük
goromba
arccal bámult
boromba,
(nem, úgy, mint
ifjú
koromba’…)

S a pult mellett
dagasztottak
mellet
õsz vagányok,
kik a vágányok
tövén éjjel
kéjjel
siker palikat
fosztogatnak,
s közben
szalámit
osztogatnak,
hogy mire
felébred a mókus,
már befogadta õt
a Rókus,
és nem emlékszik
semmi másra,
csak a szépre:
a gyomormosásra.

S akit karjába
font az álom
e szeszfesztiválon,
s aludni
vágyott,
ledõlt a põre
kõre,
mert a járda
a csárda mellett
rendkívül
lágy ott.
S bár a hasonlat
kissé banális,
épp a kanális
rácsát
fogta, mint zenész
a brácsát,
s emlékeztetett
egy báróra,
kit ugyanitt ért
mindig a
záróra.

S e csábos csehóban
sírták vissza
borissza
undok vagabundok
a grundok
kiirtott bokrait,
hol egykor
csokrait
tépték le
milliom
liliomnak.

És gargarizáltak
rekedt pacsirták,
töményben
edzvén
öblös hangjukat,
mert sokukat
aznap táppénzbõl
kiírták,
s nem volt mi fûtse
kocsmarangjukat.
És rezes orrukat
borba dugták,
mint elefántok
szokták az
ormányt,
és szidták a
kormányt
magukból kikelve,
hogy nem kapni
rumot
OTP-hitelre!
De ne essék
félreértés
se sértés,
mert kellemes
vigasz
és igaz,
hogy e kirívó
ivóba
nemcsak
csélcsap
csellengõ
banyák
vernek tanyát,
de felkeresik,
ha süt,
ha esik,
vaskos kofák is,
bánatosak
és jópofák is,
meg munkások,
tisztes parasztok,
kik a csirke
árából vesznek
damasztot.
Sõt számos új
és régi
értelmiségi,
szóval, temérdeken!,
s nekem
nem érdekem,
hogy épp azok
kapjanak fricskát,
kik nem gazok!
Ám ha ennyi nép
idejár is,
e kép ekképp
nekik sem
ideális,
s eleve innák
inkább ott a
serlevet,
hol fehér asztal
marasztal
kupát és
serleget!

Fohász:
Magasságos
Belker!
Ki minden
nap,
ha felkel
a nap,
csodákra vagy
képes
és kétes
ivók helyén
mézesmackókat
létesítesz!
Kérünk az égre,
hozz végre
döntést:
(csinálj ürgeöntést)
szüntesd meg
a söntést!
Legyen ott büfé,
bisztró,
bármi,

csak ne kelljen
erre annyit
várni!
Ugye, megteszed?
És zokon nem
veszed,
ha kérem:
tedd meg akkor,
mielõtt utolér
az aggkor.
Te kis fohász!
Légy friss kovász,
mely lágyan
keleszti
vágyam.
S ha célját
elérte,
megérte!
S ez nem rossz
ómen,
ámen!

Elhangzott 1963-ban, a Magyar Rádió szilveszteri kabarémusorában. Megjelent in Szilágyi György: Nem viccelek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 27–37.