A 19. század végének magyar humora igencsak gazdag volt mûfajokban, megjelenési fórumokban és stílusszintekben. Az országos lapok majd mindennap hoztak 2–3 adomát egy erre fenntartott külön rovatban, több vicclap jelent meg, és bizony az irodalmi rész, a tárcarovat is gyakran adott helyet humoros elbeszéléseknek. Természetesen ennek az irodalmi humornak is több regisztere volt. Kézenfekvõ szembeállítani egymással két szegedi kötõdésû humoros szerzõt, akik jelentõs sikert értek el a magyar paraszt ábrázolásával; ráadásul mindketten igyekeztek kiaknázni azt a jelentõs hagyományokkal rendelkezõ, majdhogynem archetipikus sémát, amelyben a humor forrása, a város idegen, számára többé-kevésbé érthetetlen világába került paraszt ügyetlenkedése. Csak éppen az egyikük meglepõen alpári módon gúnyolódott a paraszton, míg a másik egyedülállóan érzékeny és finom humorral derítette olvasóit jókedvre. Gárdonyi Gézáról és Tömörkény Istvánról van szó.

Gárdonyi életrajzírói általában úgy látják az írói pályát, hogy a sokáig méltatlanul sikertelen írót az 1892-tõl a Magyar Hírlapban megjelenõ Göre Gábor-levelek sikere szabadította fel a megalázó újságírói robot alól, és indította meg az igazi írói fejlõdés útján.¹ Meg kell azonban jegyezni, hogy a megalázó újságírói robotban a korszak csaknem minden írójának része volt, de csak kevesen választottak maguknak annyira alacsony stiláris regisztert, mint a kezdõ Gárdonyi. Igazi újságírói robot volt a szerkesztés, a riporterkedés, a törvényszéki tudósítás, a kis színesek összeállítása, és ilyen feladatokat sok írónk volt kénytelen elvégezni. Gárdonyi azonban vicclapokat meg ponyvát írt (annak is fõleg erotikus változatát²), és talán éppen ez a háttér magyarázza a sikert hozó tárcatípus sajátosságait.³

A Göre Gábor-történetekben egy jókora önbizalommal rendelkezõ, de csekély tudású falusi bíró írja leveleit haza a községbe, botrányos helyesírással, amit Gárdonyi, úgy látszik, jelentõs humorforrásnak tartott. Következésképpen õ többnyire nincs otthon, hanem valahol máshol gyûjt tapasztalatokat. A tapasztalatgyûjtés éppenséggel a fõ ambíciója, csak éppen a tapasztalatokat nem tudja értelmezni tájékozatlanságának, tudatlanságának, mondhatnánk “parasztságának” következtében. Gárdonyi történeteiben soha nem a városi élet leplezõdik le a találkozás következtében: nem a kívülálló szeme mutatja be, milyen visszás jelenségei is vannak a városi ember, vagy éppen az elit életének, hanem a parasztról derül ki, mennyire ostoba, mennyire nem tud viselkedni. Nemcsak hogy õ válik nevetségessé, de ráadásul mindig pórul is jár. Gyakran kinevetik, kidobják, megbírságolják – de ez mit sem változtat fafejû magabiztosságán. Õ meg a kísérõi, Durbints sógor és Kátsa cigány legfeljebb félgyõzelmet arathatnak, mint amikor a budapesti kiállításon betérnek a francia vendéglõbe (“No mondok farantziául még ugyse öttem, hát gyerünk be.”), és a novella csattanójaként a fizetést végül sikerül megúszni:

No mondok fizetök.
Hát aszondi az kernyel,⁴ 15-t forint 20-sz krajtzár.
Mondok a fenét.
Aszondi egy krajtzárral se kevesebb.
No mondok, várjunk egy kitsit.
Avval odább sétál.
Hát mondok, sógor ezt mög nem fizetöm, mivelhogy ezér az pizér nálunk két egész bornyut löhet kapni, hanem én elmögyök elõre, a kösség javára, kendöt mög a Kátsát majd ugy is kidobják utánam, szintén a kösség javára.
Aminthogy ugy is lött.⁵

Tipikusabb eset, amikor megvásárolnak egy német nyelvû katalógust, mert a “Kata lóg” címbõl arra következtetnek, érdekes történet lehet: “bizonyosan fölakasztotta magát valaki, valami szögény leány ö. m. a f.”.⁶ Csak hát nem értik, ezért megpróbálják másnap visszaadni az árusnak.

Hát aszondi nem löhet.
– Mér mondok.
– Aszondi zsiros.
No mondok alig egy kitsit hogy hozzáért a szalonnához, baj is az. Hogy aztán nem akarta visszavönni, mondok a sógornak mutassuk mög a nímötnek, hogy nem bolond az magyar. Le is kaptuk a nímötöt, lyól elagyabugyáltuk az nagy babilony⁷ elõtt, aztán hogy pogányul ordétott, hát bevittek bennünket a dutyiba.
No ijen gazembörség.⁸

Hát ilyen a magyar paraszt Gárdonyi ábrázolásában: nem ismeri az idegen szavakat, hebehurgyán összevásárol mindenfélét a ponyva iránti rajongásában, összezsírozza a kiállítási katalógust, mert a tarisznyájában szalonnát hord, és még verekedõs is. Hogy Göre viselkedése milyen szintû humor forrása, azt jól példázza az a jelenet, amelyben egy báróné invitálja vasúti kupéjába, és a bíró pipára gyújt:

szétpillantok aztán, hogy mondok melyik sarokba köphetnék? de láttam hogy nyitva a zablak szöröncsére.
De még fele tályán se szittam az pélpámat, káromkodik ám odaki a kandoktor, hogy aszondi:
– A herkentyûjét a parasztjának a felyemre köpköd-e kend?
Mondok hát
– Minek áll oda? Nem ölég hosszú ez a gõzös, hogy éppen oda áll ahol én pélpázok.⁹

A kalauzzal történt szóváltás után Göre nekilát, hogy “valami köllemetös beszélgetést” kezdjen a bárónéval:

– Méltóságos asszonyom hány esztendõs löhet?
– Bizony aszondi 42-tõ is elmultam.
– Tsak? mondok, én bizony többnek véltem.
– Hát maga? aszondi.
Bizony mondok azt mán magam is mögkérdözöm etcör az Pelébános úrtól, mer ott be vagyok irva. Etcör mán kérdöztem, de az régen vót. Akkor 35-t éves vótam. Hát hogy hányba születtem azt nem tudom tsak azt tudom, hogy tavasz fele születtem ganalyhordás idején, igy mondta édös anyám, mer õ leglyobban emléközött reá.”¹⁰

A késõbbiekben Göre Gábor még lehúzza csizmáját, hogy kedveskedjen a bárónénak, aki nyilván nem szereti a csizmaszagot. Ez a kevés példa is mutatja, hogy az olvasónak szinte zsigerileg kell éreznie, milyen kellemetlen Göre társasága. Köpködés, szalonnazsír, lábszag, és hozzá a lehetõ legudvariatlanabb beszédtémák. Igazán alpári komikum ez, és mindennek mintegy esszenciája, amikor Göre megszületését a trágya kihordásával hozza asszociációs kapcsolatba.

Gárdonyi átütõ sikert ért el Göre Gábor történeteivel, de vigasztalhat minket a tudat, hogy átütõ sikert sokkal finomabb típusú humorral is el lehetett érni a századvégen, mint azt Tömörkény István példája mutatja. Az 1880-as évek közepén induló szerzõ 1900 körül már országosan és intézményesen elismert író lett, annak ellenére, hogy mindvégig megmaradt Szegeden, és írásait kifejezetten regionális érdeklõdés jellemezte. Egyetlen kötetével sem ért el nagy áttörést, de folyamatos jelenléte a lapokban mintegy tizenöt-húsz év alatt tudatosította a közönségben, hogy jelentõs és színvonalas novellista. Életében Tömörkény elsõsorban humoros írónak számított, és ez a kép csak az 1950-es években változott meg, amikor a hangsúly áttevõdött a szegedi tanyavilág életét etnográfusi pontossággal leíró és a naturalista ábrázolást tragikus történetformálással egyesítõ szövegeire. Érdemes azonban tudatosítani, hogy Tömörkény novellatípusai között nincsenek kronológiai jellegû határok. Élete végéig írt humoros történeteket, de a legkorábbi pályaszakaszban sem csak olyanokat írt. Az interpretációs fordulat részben magyarázható azzal, hogy sok, korábban csak újságközlésben megjelent írását ekkor adták ki, és az új szövegek átrendezték az életmûrõl csak a novelláskötetek alapján kialakított képet. Az is olvasható, hogy a Tömörkény köteteire opciót szerzõ Singer és Wolfner cég üzleti érdekbõl torzította humoros-népieskedõre a Tömörkény-képet a könyvek anyagának tendenciózus válogatásával vagy legalábbis a válogatás befolyásolásával.¹¹ Ez a narratíva azonban erõsen ideologikus: egyrészt teljes életmûkiadás máig nem készült, és a Szépirodalminál megjelent hatkötetes válogatás éppenséggel a csak újságközlésben hozzáférhetõ humoros írások közül nagyon fukarul csipegetett; másrészt a Singer és Wolfner kötetei is meglehetõs tematikus változatosságot mutatnak, és bõven található bennük tragikus hangolású szöveg is; harmadrészt sok Tömörkény-novella hangulati gazdagsága egyaránt megenged humoros, tragikus és szentimentális minõségeket.

A magyar humoros irodalom történetében Tömörkény egészen sajátos színt képvisel. Általában nagyon kevéssé harsány, és a komikum forrása nem annyira a fordulat, a történés, mint inkább a szereplõi megszólalások, vagy legalábbis szólamok. Már egészen korai írásaiban megfigyelhetõ ez olyan eseménytelen elbeszéléseknél, mint A vámos vagy azÚton. Az utóbbiban a lóvasút indulására várakoznak az utasok, és a végkifejletet az elindulás jelenti. De addig is mindenki csodálja a konduktor rátermettségét, és éppen a csodálatot magasztos stílusban megfogalmazó elbeszélõi szólam és az úgyszólván teljes cselekménytelenség ellentéte válik komikussá.

A kocsis a ló oldala mellett állt, s aggodalmas, valóban aggodalmas arccal nézett maga elé.
– Hm, az ördög… – dünnyögött.
A kocsivezetõ azzal az erélyességgel, ami annyira tulajdona a veszély pillanataiba némely embernek, vállára tette a kezét, s így szólt:
– Mi történt, János?

Bizalmas, õszinte volt ez a hang, és mi, akik a kocsiban ültünk, megértettük a tapintatnak ezt a közvetlen jelét. Vannak esetek, mikor az ember kénytelen a helyzet körülményeinél fogva egészen bizalmas, barátságos hangot használni az alantasaival szemben. S azért volt ez így, hogy a kocsis nyíltan bevallja bajt, ne titkoljon el semmi olyast, ami azután, ha el nem hárítódik, újabb meg újabb veszélyeket zúdíthat az utazóközönség fejére.
S valóban látszott, hogy a kocsis egészen feltárja a helyzetet. Keserûen nevetve mutatott egy keresetlen mozdulattal maga elé, s nyíltszívûleg felelt:
– Kihágott a hámból!
Úgy volt csakugyan. A ló, egy testes szürke, minden elõleges jele nélkül a föllázadásnak, kitette a lábát a hámból.¹²

Az etnográfusi pontosságú megfigyelés már ezekben a korai és kifejezetten városi történetekben is szerepet játszik. Volt azonban Tömörkénynek egy népszerû humoros alakja, Halbõr Förgeteg János, akinek a történetei struktúrájukban hasonlóságot mutatnak Göre Gábor eseteivel. A róla szóló történetek leggyakoribb sémája szerint a furfangos tanyasi paraszt valamilyen apróbb összetûzésbe kerül Szeged városi hatóságaival. Mindenfélét kitalál, hogy kihúzza magát a fizetési vagy egyéb kötelezettségek alól – többnyire sikertelenül. Az ilyen elbeszélések humora a rafinált, álnaiv ötletek sorozatában rejlik. Nagy elõnyük viszont a szituációk morális szempontból árnyalt kidolgozása. Egyrészt világossá válik a tanyasi ember kiszolgáltatottsága, megalázó alávetettsége a társadalmi hierarchiában, és ezért azok a kísérletei, melyekkel megpróbál kibújni a meglehetõsen személytelen városi bürokrácia által rákényszerített kötelmek alól, igazolható lázadásnak tûnnek a rendszer ellen. Másrészt azonban az esetek döntõ többségében nyilvánvalóan nincsen igaza. Szolgáljon véletlenszerûen kiválasztott példaként a János a tengöri hallal, amelyben a fõhõs azért megy be Szegedre, hogy a Fiumében töltött katonaévek emlékére megkóstolja a most állítólag kapható tengeri halat. Csakhogy találkozik egy régi katonabajtárssal, együtt jócskán borozgatnak, majd mivel amaz – tiszai halász lévén – ellenzi János tervét, jól összeverekszenek. Ezért végül négy korona bírságot kell fizetnie utcai botrányért. Erre a vádra “János elhûlve néz a bíróra. – Én? – mondja. – Hiszen bot sincsen nálam.” Végül így foglalja össze a nap eseményeit a felesége számára: “Bele akartam alapodni a tengöri halakba, de a Kocor-bíróság lecsökkentött.”¹³

A legtöbbször tehát Förgeteg Jánost sem saját, tanyasi környezetében látjuk (ott vélhetõleg kevés elbeszélhetõ esemény adódik), hanem a városban. Ez a város azonban nem idegen közeget jelent a számára, amelynek a szabályait ne ismerné, amelyben szokásos viselkedése eleve komikus lenne. Õ ismeri Szegedet, hiszen gyakorta jár ide eladni terményeit, iparcikkeket vásárolni, valamint összes hivatalos ügyeit intézni. Viszonylag otthonosan mozog tehát a városban, és nem is válhat tudtán kívül egykönnyen nevetségessé. Megõriz bizonyos méltóságot. De ha már Szegeden vannak Tömörkény parasztjai, igényt tartanak némi szórakozásra, ami a vásárolgatáson kívül fõleg sétálgatást és nem éppen mértékletes kocsmázást és fénypontként esetleg verekedést jelent. Amiért persze végül ki kell fizetni a büntetést. Talán a legfontosabb különbség Gárdonyihoz képest a nézõponté: Tömörkény nem olyan közegbe helyezi parasztjait, amelyet az olvasó magától értetõdõen ismer, a paraszt viszont nem, hogy aztán a tudatlanság váljon nevetségessé. Az olvasónak sokkal inkább az a feladata, hogy a parasztember tudatállapotával és valóságérzékelésével megismerkedjen: az õ nézõpontjával is azonosulnia kell. Szolgáljon erre példaképpen egy olyan részlet, ahol éppen János tudatlanságáról van szó. A búzapiacon vevõre várva a kisfiával beszélget, ezért a tájékozatlanságból semmi sem következik a cselekményre nézve; nem járhat pórul, és nem kerülhet nevetséges helyzetbe tudatlansága miatt. A cseppet sem harsány humor együttérzést is kelt.

– Apám – mondja a gyerek a kocsiról –, micsoda kémény az, amelyik ott füstöl?
– Az a gõzfürdõ.
– Aztán abban a gõz fürdik?
– Az – hagyja rá János, mert az igazat megvallva, nem egészen ismerõs a dologgal.
– Aztán mér füstöl? – faggatja tovább a gyerek.
– Mer kémény – felel János. – Azér van a kémény, hogy füstöljön.
– Azér…? – kérdezi az apró kis magyar, és elgondolkozva néz végig e furcsa tájékon, ahol se mezõ, se liba, se fa, se semmi.¹⁴
A humor (bár a narrátori elõadás is nagyon szellemes lehet) gyakran éppen a fõhõs gyenge kísérlete saját méltóságának fenntartására, mint ugyanebben a novellában, amikor János egy nagykereskedõvel kezd alkudni:

– Ejnye, de szép búza. Milyen tiszta!
– Nagyon sokat fürdött növendék korában – mondja János, példázván ezzel a szerfölött való tavaszi esõket.
– Maga termelte?
– Nem – feleli János –, én csak elvetöttem, a föld terömte.
János ötletére a kocsisorok közt halk nevetés és bajusz alatt való mosolygás suhan végig, mert az úrféle megtréfálása a legkedvesebb mulatságok közé tartozik.¹⁵

Hasonlóképpen próbálkozik viccekkel János más novellákban a rendõrbíró elõtt is, amivel a bírságot ugyan sosem sikerül elkerülnie, de a hangulatot oldja. Tipikus a János megjátssza magát címû, amelyben János a terményeladás és a szükséges vásárlások után “beóvakodik” egy kocsmába, majd “pályázni” indul. Az egyik kocsmárossal összevitatkozik, mert arra gyanakszik, hogy ellopta a gyufatartóját. Csakhogy végül kirántja a masinatartót a saját zsebébõl:

János néz a tartóra, azután az emberre, és megszégyenül. Ejnye, ejnye. […] Mit szóljon most már. Hogy ezt a jó, derék, becsületes embert így gyanúsította.
– No, egy félliter bort erre a nagy ijedtségre – szól békéltetés szempontjából.¹⁶

A hosszúra nyúlt békéltetés után alaposan elázva, “igen hadi kedvben” hagyja el a kocsmát, hogy rögtön összeverekedjen egy létrát cipelõ emberrel, mert a létra hozzáér a vállához. Végül két rendõrnek sikerül lefognia, és a rendõrbíró elé vinnie.

A létrás emberen kezdik.
– Û ütött mög a létrával elsõbb – védekezett János. – Fejbe csapott.
– Hát aztán azért a földre kell gázolni valakit?
– Persze – feleli nyugodtan.
Most meg a rendõri dolgok következnek. Hogy megtépte a ruhájukat.
– Én? – kérdezi János. – Én?
– Hiszen itt van rajtuk a ruha, látható, hogy meg van tépve – mondja a bíró.
János végig nézi a ruhákat, és a fejét csóválja. Biz az meg van tépve. De ki tépte meg? Ki téphette?
– Mán tekintetös uram, azt senki mög nem látja rajta, hogy én típtem le. Mer én nem típtem.
A bíró haragosan szólt Jánosra, aki el van határozva, hogy keményen védekezik.
– De hiszen mindkét rendõr is tanú rá!
– Hát mindön embör azt beszél, amit akar… Most, ami rosszaság vót a ruhájukon, mind rám fogik.
János ezt méltatlankodva mondja, és olyan erõvel akasztja be a hüvelykujját a mellénye gomblyukába, mintha soha többé onnan kivenni nem akarná.
– No – mondja a bíró –, ilyen tökéletlenséget már kár beszélni. Olyant már csak nem gondol kend, hogy ez a két rendõr rongyos ruhában állt a poszton?
– Hát – felel János –, én nem tudhatom. De most mindönt rám kenynek. Tudom én az ilyesmit. Mikor én katona voltam, ami ablak kitört a kaszárnyába, sose vágattuk be. Hanem ha gyütt valami szél, zivatar, arra fogtuk, hogy az törte ki… Ugy nézöm, most én vagyok ilyen szélvészforma itten.¹⁷

Jól látható, hogy Tömörkény tanyasi alakjainak (ellentétben Göre Gábor vegyítetlen ostobaságával) megvan a magukhoz való esze. Persze János nem megy semmire ügyvédi furfangjával; végül kifizeti a bírságot, és csak az erkölcsi elégtétele lehet meg, hogy övé az utolsó szó, mert kifelé menet még meglobogtatja a nyugtát: “Ezt mög berámáztatom, hogy ráemléközzek az úrra…”

Természetesen a századvégi irodalom számára nem a paraszti világ szolgáltatta a komikum egyetlen forrását. Herczeg Ferenc a magyar humornak egy egészen sajátos típusát talán nem tudta megteremteni, de mindenképpen megelõlegezte. Hisz nagyon kevés olyan szövege van, amely teljes egészében komikus volna, de egyes bekezdésekben nagyon is tetten érhetjük azt a humortípust, amely majd a két háború közötti magyar lektûr csúcsteljesítményeiben, Rejtõ Jenõ írásaiban teljesedik ki. Németh G. Béla joggal nevezte õt a “lektûr magyar mesterének”¹⁸ – legalábbis ami a novellisztikáját illeti. Herczeg a legnagyobb magyar írókarrierek egyikét futotta be: 1896-ban parlamenti képviselõ lett, a két háború között közéleti tényezõvé vált, maga Horváth János ajánlotta irodalmi Nobel-díjra, a tantervek az õ Bizánc címû drámáján ajánlották tanítani a tragédia mûfaját – Szophoklész, Shakespeare mellett –, és a Pogányok is kötelezõ házi olvasmány volt.¹⁹ Ebben éppúgy szerepe volt a hosszú és termékeny írói és szerkesztõi pályának, mint az I. világháború utáni közéleti szerepvállalásnak.

Elsõ novelláskötete, a Mutamur ciklusszerû jellegzetességekkel is bír, minthogy a novellák jelentõs része játszódik egy Daruvár nevû kisvárosban. A kötet a leghosszabb, címadó elbeszélésen kívül három kisebb ciklusból áll, amelyek jelentõs hangnemi különbségeket mutatnak. Szellemes írások a leghosszabb, “Századvégi mesék” címû ciklusban is akadnak (bár ott elég gyakoriak a giccses példázatok,²⁰ mint az Iza kisasszony, A békák, Lószõr-vitéz), Herczeg humora azonban fõleg a huszártörténetekben és a címadó darabban érvényesül. A “Mutamur” Terka naplóbejegyzéseibõl és a második részben néhány levelébõl áll. Terka kispolgári származású leány, aki fokozatosan meghódítja a házukba beszállásolt német arisztokrata huszártisztet. Szövegeiben naiv bájjal igyekszik alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, miközben nagyon könnyen kikövetkeztethetõk eltitkolt motivációi. Mint például a következõ részletben:

Georges úr [Hell õrgróf inasa, de egyben a család által megbízott felvigyázója] különben ezredorvos úrnak szólítja a papát, úgy látszik, elhitte azt a bizonyos szolferinói csatamesét… De a szülõk gyöngéit tisztelnünk kell, és nekem nem lehet föladatom, hogy mindenkinek elmagyarázzam, hogy apa nem volt ezredorvos, hanem csak katonai felcser.
Apa különben csak húsz forintot adott nekem a lakásbérbõl, a többit magával vitte. És én fõzzek neki húsz forintból egy hónapig, – pedig egy pár fekete selyemkesztyûre valót is meg kell takarítanom!²¹

Az õrgróf egyébként könnyelmû fiatalember, aki rendszeresen eljátssza minden pénzét, de látszólagos léhasága ellenére kiváló vívónak bizonyul, amikor Terka miatt párbajoznia kell.²² A vonzó léhaság szembetûnõ azon az elbeszélésén is, amelyben grófsága kissé groteszk történetét adja elõ:

– […] én leszek az uralkodó õrgróf…
Nem értettem egészen.
– Hol fog aztán uralkodni?
– Oh, sehol, legföllebb a kantinban. Amióta a poroszok elvették Hellstadtot, már csak címzetes uralkodók vagyunk. Volt egy városunk. A város most is megvan a Rajna partján, de már nem a miénk. Fenn a sziklán van Hell vára, lenn a völgyben Hellstadt városa, – nagyon regényes fekvése van. Kétezer alattvalónk volt, a fele pincér, a másik fele croupier, az egész város pedig tulajdonképpen fürdõhely volt, szép nyaralókkal, nagy kaszinóval, ahol rouge et noir-t játszottak. Hatvanhatban a nagybátyám az osztrákokkal szövetkezett, ekkor a poroszok elfoglalták a várost. Alattvalóink, ahelyett, hogy ellenállottak volna, mint tisztességes alattvalókhoz illik, tömeges kérvényt intéztek a porosz királyhoz, hogy tartsa meg magának a várost, és bennünket ne eresszen vissza többé. A kérvényeket aláírták valamennyien, kezdve a fõpincértõl egészen a pikkolóig, csak Georges nem írta alá. A zsiványok abban bíztak, hogy a vendéglõik majd tömve lesznek poroszokkal. A porosz kormány azonban eltiltotta a játékot, a fürdõ ezért tönkre is ment, a hellstadtiak nagy része pedig szétszóródott a világ különbözõ vendégfogadóiba. Ma is, ha párizsi vagy bécsi vendéglõbe jövök, s beírom a nevemet a vendégkönyvbe, a szobapincér rendesen bemutatja magát, mint volt alattvaló. (15–6)

Hell szerelme a család rosszallását váltja ki, le kell mondani elsõszülötti jogáról, ráadásul katona létére csak akkor nõsülhet, ha leteszi a kauciót (amit Terka apjától természetesen nem várhat). Egy nap azonban azzal a hírrel tér vissza, hogy a városi bankban a kaució kétszeresét sikerült letétbe helyeznie.

– Honnan szerezte ezt a tenger pénzt? – kérdeztem elálló lélegzettel.
– Hamisítással, sikkasztással és több efféle mesterséggel.

Miután elmagyarázza Terkának, hogyan hamisította Georges nevét utalványokra, és sikerült a bank alkalmazottait megtéveszteni, Terka így sóhajt fel naplójában: “Én istenem, mivel érdemlem meg, hogy egy ilyen ember annyira szeressen. Szerelem – a fegyházig!” (32–33.) Ebbõl is látszik, meg különben is kiderül: Terka és Hell nagyon összeillõ pár. Az elbeszélés második része házasságuk történetébõl ad ízelítõt. Terka nemcsak tökéletesen beletalál új, arisztokrata környezetébe, hanem hazárdjátékosként is messze túltesz a férjén. A lófuttatásban végrehajtott bravúros trükkökkel sikerül a család egzisztenciáját megalapoznia. A vége felé már így nyilatkozik: “Hell az utolsó idõben elhízott és ellustult, – egyrészt jó, legalább nem avatkozik istállódolgokba, amelyekhez alapjában véve édeskeveset ért.” (39–40.)

Ez a fajta humor gyakran épül különösen korlátolt, vagy akár ostoba elbeszélõre, aki bizonyos naivitással próbál diskurzusában a hivatalos értékrendhez alkalmazkodni, és csak mintegy öntudatlanul árulja el itt-ott, hogy viselkedését valójában egészen más elvek határozzák meg. Ilyesmi fõleg a katona- és a gyerektörténetekben figyelhetõ meg. Herczeg Ferenc katonatörténetei mindig huszártisztekrõl szólnak: õ csak errõl az arisztokratikus társaságról mesél. Huszártisztjei azonban nem kifejezetten az elvárt katonaerények letéteményesei; az iváson és a nõzésen kívül alig érdekli õket valami. A civileknél csak a tartalékosokat nézik le jobban, ostoba, kötekedõ alakok, akikben legfeljebb némi kedves könnyelmûség lehet vonzó. Az egyik novellában egy fiatal hadapród éppen ostobasága miatt jön divatba, bár egyesek szerint csak tetteti ezt a kedves ostobaságot. Az elbeszélésben öngyilkossági kísérletét meséli el a társasági hölgyeknek. Azért akarta megölni magát, mert rosszban volt a felettesével: “Engem nagyon bántott ez a furcsa viszony, mert szeretek mindenkivel barátságban élni, különösen a fölebbvalóimmal.”²³ Az öngyilkosság végül elmarad, mert az illetõ parancsnokot leváltják, és azért is, mert a fõhõs nehezen szánja rá magát:

Éjfélkor akartam magam agyonlõni, de tíz óra felé nagyon elálmosodtam, és el is aludtam. A nagy keserûség következtében igen mélyen aludtam, és amikor fölébredtem, odakünn már világos nappal volt. Nagyon éhes voltam, és elhatároztam, hogy mielõtt végeznék magammal, elõbb még megreggelizem.

Az elsõ világháború elõtti katonatörténetekben a hadsereg harci képességei nem különösebben meggyõzõek. A Mozgósításban a huszárszázad azt hiszi, hogy háborúba indul az oroszok ellen, a lakosság érzékenyen búcsúzik tõlük, és mindenki nagyon lelkes. De a csomagolásról így számol be az egyes szám elsõ személyû elbeszélõ:

Munkához látunk. Vince a fekete ládába rakja mindazokat a szerszámokat, amelyeket a cs. és kir. szabályzat szükségesnek tart a sikeres háborúviseléshez. Ilyen például a delejtû, a kávéforraló és a gyapoting.
Sebtiben levelet írok haza. Ilyenformán búcsúzhatott el Hector Priamustól; – csakhogy Hector nem figyelmeztette Priamust, hogy esetleges pénzküldeményeket Przemyslbe címezzen.”²⁴

Másnap este aztán szomorúan kullog vissza a század Daruvárra. A magasztos katonaétosz láthatólag áthatja a katona-elbeszélõk elõadását, de semmi köze sincs tényleges viselkedésükhöz, és ez a kettõsség humorforrásként tud mûködni Herczeg számos novellájában. Nem kis mértékben azért, mert mindehhez igen kevéssé társul társadalomkritikai attitûd. Herczeg éppen azért tekinthetõ lektûrszerzõnek, mert novelláit mindvégig jellemzi a meggyõzõdés, hogy a világban rend van, és nagyon ritkán kell attól tartani, hogy végül valami baj lesz.

Az alacsony tudásszintû és emiatt komikus elbeszélõ azonban nemcsak a katona lehet, hanem a gyermek is, és éppen a gyermektörténetek között találjuk meg Herczeg teljes egészükben humoros történeteit. Persze leleplezõdik ezekben a felnõttek világának képmutatása is, de nem egy õszinte és tiszta gyermekvilággal szemben. Herczeg gyermekalakjai tudniillik erõszakos, féltékenyen gyûlölködõ és minden lelkifurdalás nélkül hazudozó fickók. A humor itt is fõleg a különbözõ diskurzusok összevillantásából ered, amire álljon itt néhány példa a Lóri nénit férjhez adjuk címû novellából:

Mert édesmama valóban nagyon kedves, különösen, ha vendégeink vannak, akkor befûzi magát és mosolyog. (96.²⁵)

Akkoriban igen nagy igazságtalanság történt velem az iskolában, amelyet most el fogok mondani. Az igazgató úr ugyanis levelet írt édesapának, pedig megmondhatná az egész osztály, hogy nem én kezdtem a verekedést, hanem Ábelesz Hugó, én csak védtem a vallásunkat. Ábelesz a tornaóra után a vallásunkat gúnyolta. Azt mondta a folyosón, hogy a Jézust nem a zsidók ölték meg, hanem a rómaiak, ami azonban nem igaz. Mivel édesmama és a húgaim rómaiak, sõt katolikusok is (apa meg én ev. ref. vallásúak vagyunk!), tehát megvédtem a nõk vallását egy szénlapáttal, néhány mérsékelt ütést mérvén Ábelesz hátára.” (97.)

A lakodalom nagyon szép lett volna, ha nem lett volna olyan szemtelen nyoszolyóleányom, a Visky Erzsi. Ez az elbizakodott nõ egy darab fagylaltot tett a nyakamba, úgy, hogy végigcsúszott az egész hátamon, mélyen sértve az önérzetemet. (102.)

A hivatalos értékrendi diskurzus ilyesfajta kijátszását azonban Herczeg nemcsak akkor tudta megvalósítani, ha egyes szám elsõ személyû elbeszélõt alkalmazott, amit a narratológia korlátozott tudásúnak nevez, de mint láttuk Herczegnél egyenesen korlátolt elbeszélõrõl beszélhetünk. A Gyurkovics-fiúk címû szövegében például (amely az átütõ sikert hozó, 1893-as keretes novellaciklus, A Gyurkovics-lányok folytatásaként íródott, tekintettel a megnövekedett keresletre) az egyik fejezet így kezdõdik:

Júliusban történt, hogy Gyurkovics Géza hadnagy Budapesten egy megbocsáthatatlan könnyelmûséget követett el. Szegény tiszt létére egy éjjel arra csábíttatta magát, hogy a kaszinó három félelmetes játékosával leült kártyázni. Igaz ugyan, hogy közel négyezer forintot nyert akkor éjjel, de ez korántsem lehet ok arra, hogy fiatalos meggondolatlansága fölött pálcát ne törjünk.²⁶

De bármennyire jelentõsek is Tömörkény és Herczeg kezdeményezései, a századvég legfontosabb humoros szerzõje kétségkívül Mikszáth Kálmán volt. Írásainak természetesen nem kizárólagos minõsége a humor, bár önreprezentációjában nagyon is igyekezett úgy beállítani, mintha az volna. De minthogy a mikszáthi humor maga sem homogén, hanem sok regisztere, változata van, sok mûfajban játszik szerepet, teljes tárgyalása a hatalmas életmû árnyalt elemzését igényelné. A humorista image szempontjából azonban döntõ jelentõsége lehetett országgyûlési karcolatainak.

Mikszáth még 1879-ben kiadott egy tanulmánykötetet Az igazi humoristák. Cikkek a magyar nép humoráról címmel,²⁷ ami azt sugallja, hogy igazi humornak a népi humort tekintette. Igaz persze, hogy az a népfogalom, amely a kötetbõl kikövetkeztethetõ, meglehetõsen átfogó, hiszen az elsõ két cikk a városi cégérek ostobaságairól (“Humor az utcán”), illetve a megyei adminisztráció ötleteirõl szól (“Humor az aktákban”). A cikkek többsége, az elõszó és az epilóg mégis azt sugallja, hogy az igazi humort a falusi nép körében kell keresni. Ehhez képest meglepõ, hogy átütõ sikert hozó kötetében, A jó palócokban, amely ráadásul elsõnek tette a magyar parasztot fõszereplõvé, és megteremtette a parasztnovella divatját,²⁸ a humor alig játszott szerepet. Nagyjából ezzel a sikerrel egyidõben Mikszáth elkezdte írni országgyûlési tudósításait is, amelyek elsõrangú humoros szerzõnek mutatták, és hallatlan népszerûségre tettek szert. 1881 szeptemberében közölte elsõ parlamenti karcolatait, de csak 1882 elején szignált néhányatScarron álnevével, egyértelmûvé téve a beszámolók szerzõségét. Valójában eddigre alakította ki az országgyûlési karcolat sajátos alaphangját, bár formai tekintetben késõbb is gyakran folytatott különbözõ kísérleteket.

Miben is állt ez az alaphang? Az elsõ, még névtelen tudósításokban Mikszáth hangoztatta ellenzéki beállítottságát, és nagy elvárásai voltak a politikával szemben. Azonnal látta persze, hogy a parlament mûködése egyáltalán nincs összhangban az õ elvárásaival. Magyarországon majd két évtizeden át nem volt politikai élet, és a köztudat igyekezett is a reformkor és a szabadságharc politizálását visszamenõleg idealizálni. De még ha ilyen igyekezet nem lett volna, akkor is csak a jelentõs eseményeket, a nagy pillanatokat õrizte volna meg az emlékezet. A politizálás korára visszatekintõ optika természetes torzítását fokozta az a vágy, hogy 1848–49 eseményeiben a teljes nemzeti egység megvalósulását lássák. Mikszáth késõbb is gyakran értekezett úgy a 19. század elsõ felérõl, mint ami csupa óriásokat termett. Láthatólag olyasféle várakozásokkal kezdi meg parlamenti tudósítói tevékenységét, hogy az országgyûlésben Széchenyiknek és Kossuthoknak kellene vitatkozniuk a haza javáról. És ez nemcsak az õ személyes tévképzete volt, hanem maga a közhangulat. Pillantsunk a Parlament épületére, amelyet éppen ezekben az években kezdtek tervezni, hogy a Sándor utcai épület helyett méltó környezetben ülésezhessen az országgyûlés. A központi kupola, a gótikus tornyok mind azt sugallják, hogy a legfõbb politikai testület tevékenysége szakrális térben folyik. Amikor Mikszáth elkezdte naponta látogatni az üléseket, még osztotta a közvélemény elvárásait a politika dignitásával kapcsolatban.

A törvényhozási ülések napi rutinja nem felelhetett meg e magasztos várakozásoknak. Mikszáth a legkorábbi karcolatokban még csak azt mutatja meg ellenzéki alapállásból, hogy a hatalmon lévõk személy szerint nem olyanok, mint amilyeneknek lenniük kéne. Ez az attitûd még csak korlátozott értelemben volt kritikai, hiszen a szatíra hagyományainak megfelelõen a fennálló hivatalos értékrend alapján kritizálta az efemer gyakorlatot. Mikszáth azonban hetek alatt túllépett ezen a szinten, mondhatnánk: elveszítette illúzióit. Elkezdte a parlamentet olyan világként ábrázolni, ahol természeténél fogva folyik nagyon is profán, hétköznapi tevékenység. A politika demitizálása és deszakralizálása sokkal nagyobb szubverzív erõt kölcsönzött a karcolatoknak, mint a szatirikus ellenzékiség. Éppen ezért élhette túl a mûfaj Mikszáth politikai orientációjának fokozatos megváltozását az 1880-as évek közepén: hiába lett õ 1886-ra Tisza Kálmán meggyõzõdéses, elkötelezett híve, hiába lett 1887- ben mameluk képviselõ, írásai továbbra is megõrizhették szubverzív tendenciájukat, mert az nem az elitpolitikán belül elfoglalt, hanem az azzal szembeni pozíción alapult. Éppen azokban a szövegekben, amelyeket 1882 elején a közismert Scarron névjelzéssel jelentett meg, mintegy modelljét adta ennek az új beszédmódnak. Scarron alig számol be a parlamenti eseményekrõl (úgysem történik ott semmi fontos), hanem kedélyesen bölcselkedik és diskurál. A parlamentbe azért érdemes eljárni, hogy hátradõlve – egyelõre a karzaton, késõbb a képviselõi székben, de mindenekelõtt a folyosón – jól szórakozzunk.

Az éppen megvitatott szakkérdésekhez a képviselõk – néhány kivétellel persze – egyáltalán nem értenek. Következésképpen unják az egészet. Mi késztetheti õket egyáltalán arra, hogy meghallgassák a szónoklatokat? Vagy a botrány (Mikszáth eleinte igen keserûen nyilatkozik a képviselõk botrányéhségérõl), vagy ha a kevés jó szónok egyike beszél. Vagy ha egy röhejesen rossz szónok beszél, akit vicces közbeszólásokkal még meg is lehet bosszantani, mint az alábbi részletben:

– Az álladalom kormány miképp bánik az egyházzal, melynek létét tisztelõ köszönettel kellene, hogy megköszönje? Avagy szóljak a férfi és a nõ közt lévõ viszonyról?
– Szóljon! – bíztatták hamisan.
– Hát a férfi nem azért vesz feleséget, hogy aztán eldobja, mint egy kifacsart citromot használat után. Hanem azért vesz feleséget, hogy vele…
– Éljen! Éljen! – kiáltották feléje a jobboldalról, attól tartva, hogy a szent ajkakat valami csúfszó hagyja el.
– Vele szenvedjen egész életen át! – vágta ki a lemondás bús hangján Kálmán Károly és jobb kezével a levegõben sík vonalakat rajzolt.
Az asszonyi kalapok elégedetlenül rázódtak meg.²⁹

Ha ilyen vonzó program az ülésteremben nem akad, akkor a folyosón beszélgetnek, a büfében iszogatnak vagy a hölgykarzaton udvarolgatnak. Menekülnek az unalom elõl, keresik a szórakozást:

…a folyosón meglehetõs köznapi és unalmas hangulat uralkodott.
Végre délután egy óra táján híre terjedt, hogy Horváth Gyulának egy vicce van.
Legott egész karavánok indulának Horváth Gyula keresésére a Ház labirintjeiben.
Kutatták, mint a tût. Talán a teremben van? Talán a büfében? Ott sincs! Hátha a karzatra ment fel?
Végre megtalálták a ruhatárban. De már akkor éppen a télikabátját húzta, s sietõ léptekkel vitte haza az egyetlen viccet, mely ma a Házban termett.³⁰

Ezért nem ritka, hogy egy-egy karcolat azt meséli el, mi történik a folyosón, miközben egy hosszú és unalmas szónoklat folydogál az ülésteremben. A degradálás természetesen nem kizárólag tematikus, Mikszáth rengeteg stílusparódiát is vegyít beszámolóiba, és a parlamenti munka tekintélyét a stiláris lefokozás eszközeivel is igyekszik aláásni, mint amikor azt írja: “Lessko módosítványa volt az egyedüli zsírfolt a mai hosszúra eresztett lében.”³¹

Ha mármost a parlament a mikszáthi ábrázolásban a szórakoztató események keresésérõl, a viccek hajszolásáról szól elsõsorban, akkor külön szót kell ejteni Beöthy Algernonról, aki a Ház tréfamestere, a bolond ügyek országos felelõse volt.³² Neki számtalan ötlete bukkan fel itt-ott a karcolatokban, de hadd idézzem végezetül azt az anekdotát, amikor egy oláh templom küldöttségét támogatta, amely egy évtizedek óta húzódó ügyben folyamodott a kultuszminiszterhez.³³ A küldöttség a folyosón még magához vett néhány képviselõt, hogy tekintélyesebb lehessen. Az ilyesmi nem volt nehéz:

Az országházi folyosókon minden oldalon van unatkozó ember, aki csak azért ácsorog ott, hogy valami szerencse érje. Némelyik hiába vár egy egész, néha két egész cikluson át, hiába vár örökké, másiknak ellenben mindég akad valami, beleszövik egyik vagy másik messzeható kombinációba, szekundánsnak hívják, vagy legalább partnernek, kiszemelik valami hivatalra, megszólítja a miniszterelnök, s karonfogva sétál vele két percig. A kisebb szerencsék közé tartozik, ha valamely vidéki küldöttség, s ilyen küldöttség mindennap akad kettõ-három (A miniszterek már elõre örülnek télen a hófúvásoknak. “Hm, most csak nem jön már deputáció sehonnan”), kér fel egy vagy más honatyát, csatlakozzék hozzájuk.

Az ily módon kiegészített brassói küldöttség még Beöthy Algernonnal is találkozik, és a képviselõi komolyságot mélyen jellemzõ párbeszédben meggyõzik, hogy õ is csatlakozzon:

– Hova mentek? – kérdezi Beöthy.
– Oláh templom vagyunk – felelék. – Megyünk Treforthoz deputációba. Gyere be velünk te is.
– Oláh templom vagytok? Biz én nem megyek. Azt se tudom, mirõl van szó.
– Ugyan minek is tudnád? Csak te gyere, úgyis fekete kabát van rajtad.

Senki sem sejti, hogy végül fõszereplõ lesz, mert õ fog aztán a miniszter kitérõ válaszát követõ zavarodottságban egy meglepõ szónoklattal elõrukkolni:

Trefort miniszter: Tisztelt küldöttség! Megértettem azt, amit önök mondottak, s magam is tanulmányoztam, s mondhatom Önöknek, hogy részemrõl minden lehetõt megtettem eddig is, s ezután is meg fogok tenni. Hanem hogy már huszonkét év óta húzódik ez eset, éppen az mutatja, mennyire bonyodalmas és komplikált. Azért hát mindenekelõtt türelmüket kérem, mert az ilyen dolgot nem lehet felületesen elintézni. Legyenek nyugton és türelemmel.
Az oláhok összenéztek, a lógós deputátusok nem különben. A vezetõ megrántotta a vicevezetõ szalonrokkját, az meg az utána következõét. Látszott is, hogy mind a hármuk ajkán valami felelet gyülekezett, de nem bírt konkrét alakot ölteni, mire a legvégzetesebb percben, midõn már a miniszter egy könnyed meghajlással éppen el akarta õket bocsátani, váratlanul elõrelép Beöthy Algernon, s így szól:
– Nagyméltóságú miniszter úr! Alázatos köszönettel vettük szavait, de tiszteletteljesen kijelentjük, hogy a türelemnek is van határa…
(Igaz! – mondá fojtott síri hangon a vezetõ.)
– Várunk igenis, kegyelmes uram – folytatá Beöthy még emeltebb hangon –, várunk még huszonnyolc esztendeig, de azontúl egy napot sem lehet.