Mitõl mûködik egy vicc? Gondoljuk el, hogy egy szõke nõs viccet próbálunk elsütni Ghánában. Vagy éppen Finnországban. Hát ez nem nagyon megy. Most gondoljuk el, hogy ugyanezt a viccet egy szõke nõnek mondjuk. És legyen az a szõke nõ elõbb Nunika a BB-3-ból, majd pedig legyen Carla del Ponte. Most próbáljuk ki úgy, hogy magunk is szõke nõ vagyunk. Aztán úgy, hogy mellettünk áll szõke, nõi feleségünk. Ezek eddig afféle gondolatkísérletek, de azt tényleg megtehetjük, hogy úgy mondunk el egy viccet, mintha általunk átélt vagy megfigyelt esemény volna. Ha ez mind megvolt, elkezdhetünk játszani a kombinációkkal.
Úgy teszünk tehát, mint az igazi tudósok, akik ketrecekbe zárnak különféle állatokat, megvonnak tõlük különféle dolgokat, és mérik az idõt, hogy mikor döglenek meg. A patkány sokáig bírja, mivel adaptív, és bármit megeszik: egymást, ketrecet, tudóst. A pandamackónak bambuszrügy kell, mással nem is próbálkozik szegény.
A vicc kevéssé adaptív lény, hamar megdöglik. Persze, a vicc nem állat, hanem nyelvi megnyilvánulás (utterance), ezért nem vízre, szénhidrátra, fehérjére és ásványi sókra van szüksége, hanem kontextusra, kódra, feladóra, címzettre, kontaktusra és üzenetre, mint azt Jakobson évtizedekkel ezelõtt kikísérletezte. De míg egy univerzális megnyilvánulásnak (például “Segítség!” vagy “Takarodj innen!”) szinte bármilyen kontextus, feladó stb. megteszi, a vicc rendkívül specializálódott: például egy politikai vicc csupán percekkel éli túl a szóban forgó politikus távozását.
A szõke nõs vicc azért jó példa, mert viszonylag új fejlemény: tanúi lehettünk a kialakulásának. Éghajlatunkon a szõkeség hagyományosan “jelölt”, de nem számít extrémitásnak (szemben Finnországgal, illetve Ghánával). A szõkeség hagyományosan nõinek tekintett attribútumokkal (törékenység, passzivitás) kapcsolódik össze, ezért a szõke nõ “szupernõ”. A Kádár-kor populáris kultúrájában (amelyet A Tenkes kapitányától datálhatunk) a nõi szõkeséghez még egyáltalán nem kapcsolódott az ostobaság képzete. A szõke nõ ártatlan és romlatlan primadonna, aki éppen ártatlansága miatt naiv is lehet, így eshet a gazok prédájául, hogy aztán a fõhõs kiszabadíthassa. Minél szõkébb, annál jobban rászorul a férfira. Marilyn Monroe világméretû sikere alighanem azon alapul, hogy tökéletesen sikerült megtestesítenie ezt a sztereotípiát. Elõfordulnak kissé cizelláltabb, Mylady típusú szõke intrikusnõk is, de õk szándékoltan visszaélnek a szõkeség elsõdleges konnotációjával, és semmiképp sem gondolhatók butának. Tarantino szõkéje a szamurájkarddal sokkal késõbbi fejlemény, csakúgy, mint a kieséses vetélkedõ kíméletlen dominája.
Az ostobaság-tematikájú viccek korábban elsõsorban rendõrviccek voltak, kisebb részben “arisztokrata-viccek”, mint a mára – kontextus híján – csaknem kihalt Arisztid-Tasziló, valamint Jean-viccek. A rendõrökre a magyar közgondolkodás (szemben például az angollal) hagyományosan az elnyomó hatalom alsó szintû képviselõiként tekint, s ilyen történelemmel hogyan is tekinthetne rájuk másképp. Ez a megmerevedett ellenérzés azonban fokozatosan oldódik, fõként, mióta saját sztárnyomozóink is vannak. A rendõrök tért vesztenek az ostobaság-sztereotípiák mezején, s ide nyomulnak be a szõke nõk.
Ez a térnyerés természetesen a kereskedelmi média tudatmódosító hatásának köszönhetõ elsõsorban. Korábban a sztárok színészek, zenészek, énekesek voltak, vagy legalább mûsorvezetõk. (Kinek jutott volna eszébe valaha is butának gondolni Kudlik Júliát?) A kereskedelmi tévék és a sztár-, valamint úgynevezett nõi és férfimagazinok segítségével kialakult egy új státusz, a “médiaszemélyiség”. Ehhez nem kell semmit tudni, nem kell semminek lenni, nem kell semmit csinálni, csak “benne kell lenni a tévében”. A kereskedelmi média láthatólag oly mértékben megveti közönségét, hogy a nõnemû “celebek” némelyikéhez tényleg nem rendel más attribútumot, mint szõke (festett) hajat és méretes (plasztikázott) mellet. És a közönség egy jelentõs szeletének ez nyilván elég is, egy kicsit is differenciáltabb imázs már elriasztaná õket. Ideáljuk mindinkább az önmûködõ guminõ felé mozdul el.
A folyamatosan táplált sztereotípia természetesen kulturális tényezõvé válik. Akár fel is építhetjük a szõke nõs vicc fogyasztójának sztereotip imázsát: sörhasú, kecskeszagú, szexuálisan frusztrált pacák, esetleg nagy, hangos motorral (szublimálja ösztönét). Minden szõke nõs vicc elégtétel a számára. Ha találnánk neki egy jó nevet vagy attribútumot, már gyárthatnánk is róla a vicceket.
Példa: német ismerõseim mesélik, hogy a hetvenes évek Németországában (NSZK) igen népszerûek voltak a mantás viccek. Az Opel Mantáról van szó, amely azzal hódított, hogy sportosan nézett ki, de viszonylag olcsó volt, következésképp jellemzõen lúzerek vásárolták, akik nem akartak lúzernek látszani. A termék a sznobság és taplóság olyan sajátos elegyét vonzotta magához, hogy a köztudatban kikristályosodott a “mantás” típusa: a magát dörzsöltnek képzelõ, naiv, kivakaródzott proli (persze nyugatnémet értelemben). Íme két példány, azonosítás végett:
– Honnan lehet megismerni a mantás garázsát?
– Egy száraz vércsík van könyökmagasságban a falon!
A másik már-már meta-mantásvicc:
– Mondok egy mantás viccet!
– Nono, én is mantás vagyok!
– Nem gond, majd lassan mondom.
Szóval a kecskeszagút például mantásnak is nevezhetnénk, lényeg, hogy a sztereotípia egyetlen kifejezésbe sûrûsödjék, amely majd a vicc hívószava lesz: szõke nõ, rendõr, anyós, cigány, skót, buzi, zsidó: tudjuk, mit várjunk. Ezeknek a vicceknek lényegéhez tartozik a sztereotípia megerõsítése. Bizonyításul képzeljük el azt a kísérletet, hogy kedvenc szõke nõs viccünket “buta nõ”-vel mondjuk el. Nem mûködik. Pont az a lényeg, hogy az elején megadjuk: a vicc egy szõke nõrõl fog szólni, tehát, implikáljuk, hogy valami eszméletlen ostobaságot tessék várni. Felkeltünk egy elvárást, amelyet majd a poénnal beteljesítünk. Ha az elején kimondjuk, hogy a nõ buta, akkor lelõttük a poént, az eredmény majdnem olyan siralmas, mintha a végén például az derülne ki, hogy a nõ, horribile dictu, okos. Ennél tovább már csak akkor ronthatnánk a helyzetet, hogyha “buta személy”-ként adnánk meg a fõszereplõt.
Furcsa fényt vet ez a viccmesélõk és vicchallgatók közösségére. A viccmesélésnek ezek szerint fontos eleme, hogy kívül helyezzük magunkat a vicc által színre vitt sztereotípián. Hogy nem vagyunk szõke nõk, többnyire látszik, de az kevésbé nyilvánvaló, hogy nem vagyunk buzik vagy zsidók, pláne, hogy hallgatóink között nincsenek-e olyan, “amúgy” jóravaló személyek, akiket ártatlan tréfálkozásunk esetleg kellemetlenül érint. Valójában persze elég nehéz elképzelni egy ilyen szituációt: “uram, én éppen az ön által megnevezett kisebbségi csoporthoz tartozom, ezért nyomatékosan megkérem, a jelenlétemben ne meséljen ilyen vicceket.” Inkább hallgatunk udvariasan, még nevetünk is, ha jó a vicc. A sztereotípiára épülõ viccek elmesélése egyfajta verbális vérszerzõdés: “mi mindnyájan a vallási, etnikai, szexuális, szociális többséghez, azaz a normához tartozunk; mi vagyunk azok, akikrõl nem lehet viccet csinálni.”
Technikai értelemben az etnikai sztereotípia a legérdekesebb számunkra, mert kölcsönhatásba kerülhet a politikai kirekesztéssel. Minden nép idegenkedik a más nyelvû, más szokásokat követõ szomszédoktól, és a furcsa, normától negatívan eltérõ dolgokat gyakran nyelvileg is a szomszédhoz csatolja: cigányfúró, tótágas, csehül áll, zsidócseresznye, svábbogár. Az oroszok például a csukcsokról mondanak legszívesebben sztereotip vicceket. A szexista viccek kevésbé érdekesek, hiszen a szexuális kisebbségek kirekesztése Közép-Európában ma úgyszólván társadalmi normának számít (lásd errõl Sickratman nevezetes számát: Buzi-e vagy?), így az ilyen viccekben (hangsúlyozom, nálunk) nincs is szubverzió, csak rosszindulatú malackodás. A skót- és anyósvicceknél pedig nemigen merül fel a kirekesztés: ezek teljességgel elvont típusok, tisztán poétikai képzetek, a viccek aligha vonatkoztathatók valódi, hús-vér skótokra vagy anyósokra.
A sztereotip vicc tehát a csúfolás és a csapatból való kirekesztés kisgyermeki, õsemberi mûveletét ismétli meg: együtt vagyunk, erõsek vagyunk egyfelõl, másfelõl mindenki örül befelé, hogy nem õ a nemecsek – vagy legalábbis ezúttal még nem derült ki róla. Ha ez teljességgel leírná a jelenséget, akkor a liberális, humanista demokratának (akik vagyunk) megvetésével kellene sújtania a viccek ezen csoportját (alighanem többségét). Sõt, még az állatvicceket is keményen meg kellene rostálni a rejtett rasszizmus, szexizmus, sovinizmus és a társadalmi gõg egyéb megnyilvánulásainak kiszûrése végett. A szigorú ítéletnek két dolog mond ellent. Az egyik az önirónia lehetõsége, a másik meg az a furcsa jelenség, hogy a jó vicceken akkor is röhögünk, ha ideológiai keretüket igencsak kétesnek tartjuk. Sõt, továbbmeséljük õket.
Nézzük elõször az öniróniát. Nemigen fordul elõ, hogy szõke nõ mesél szõke nõs viccet, de ha mégis, az aligha önirónia: a mesélõ nem vállal szolidaritást a vicc szereplõjével, nem veszi magára (érthetõen, persze) az amazt sújtó sztereotip ítéletet. Épp ellenkezõleg, alighanem kireflektálja magát a szõkenõségbõl, jelezve, hogy õ nem olyan, hanem pont másmilyen (jelesül okos) szõke nõ. A többi sztereotípia-kategórában is nehéz ilyesmit elképzelni, de azért íme egy alkalmi vicc-szerûség. Amikor a Monty Python a Gyalog Galoppot forgatta, meglátogatta õket a BBC, és az õ szellemükben, nyilván az õ ötleteik alapján forgatott róluk egy (ál)riportfilmet. A riporter – utalva a csapat nem éppen píszí tévésorozatára – ezt kérdezte a közismerten homoszexuális Graham Chapmantõl: “És sok buzi lesz a filmben?” Az Arthur királynak öltözött Chapman így felelt: “Tudomásom szerint csak egy.” Ez a gesztus – bármennyire is elõre megírt, összekacsintós játékról van szó – kétségtelenül hordoz valamiféle morális eleganciát, amely szembeállítható a sztereotípiára épülõ viccek elnyomó, többségi ideológiájával.
Az önirónia igazi terepe persze a zsidó vicc. A helyzet sajátosságát finoman jelzi a nyelv: úgy tûnik, a zsidóvicc (egybeírva) a zsidókról szóló, jellegzetesen antiszemita viccet jelöli, míg a zsidó vicc a nagyvárosi zsidó közösség humorának jellegzetes megnyilvánulása. Ez persze nem leírt szabály, csak tendencia. Összehasonlításul: nincs “rendõr vicc” vagy “anyós vicc”, mivel a rendõrök és anyósok a vicceknek csak témájaként, és nem szerzõjeként nevezetesek.
Persze a zsidóvicc és a zsidó vicc közötti határ nem mindig olyan egyértelmû, mint szeretnénk. Az antiszemitizmus és a rá kiélezett érzékenység ingerküszöbe változik a történelem során. Az Ágai Adolf által a kiegyezés tájékán kitalált, vicclapjaiban szereplõ Spitzig Iczig az emancipáció józan és racionális élharcosa volt, miközben egy társadalmi típust testesített meg karikatúra-szerû vonásokkal. Írásainak (pontosabban a nevében Ágai által írt írásoknak) jiddissel kevert, rossz magyarsága, valamint a róla készült rajzok ma nyilvánvalóan kivágnák a biztosítékot. Pedig az akadozva magyarosodó zsidóság bizonyára tényleg szolgált komikumforrással, amin akkoriban még õszintén és bántás nélkül lehetett nevetni. Talán ehhez köthetõ, hogy a jiddis jövevényszavak egy részéhez is komikus, csúfondáros konnotáció társult: pech, mázli, majré, kóser stb.
A húszas évek némafilm-burleszkjeiben a zsidó mindig uzsorás (és fordítva), még Chaplinnél is, akit (életmûve egészére tekintve) tényleg a legrosszabb indulattal sem lehetne antiszemitának minõsíteni. Ezek értékmozzanat nélküli közhelyek, amelyek könnyebbé tették a szavak nélküli történet követését. Ugyanezekben a filmekben a feketék mindig babonásak, rettegnek a kísértetektõl, sõt Chaplin egyszer egy vadállatian durva cigánycsapatot is bemutat, akiktõl meg kell mentenie szíve hölgyét. Ezek a toleranciánkhoz a múltból intézett kihívások azonban már a következõ témánkhoz tartoznak, s itt még csak az öniróniánál tartunk.
Nem igazán gyakori, hogy egy etnikai csoport a saját életvitelére, értékrendjére vonatkozó sztereotípiákból önironikus vicceket gyártson. (Talán még a székely viccek sorolhatók ide részben.) A jelenség abban is rendkívüli, hogy ezek a sztereotip tulajdonságok (éppen az öniróniából következõen) nem egyértelmûen rosszak, mint a skótok fukarsága, a rendõrök ostobasága, az anyósok megátalkodott gonoszsága. Sokkal árnyaltabb, tagoltabb értékvilágról van itt szó, ahol egy-egy tulajdonság, vagy annak megnyilvánulása jó és rossz irányba is fordíthatja az eseményeket, illetve a végkifejlet (a poén) leggyakrabban nem is történés, hanem egy elmés bemondás, amely kitér a történés elõl, kivédi, vagy elodázza a látszólag elkerülhetetlent.
– Te Grün, nem is tudtam, hogy a lányodnak kisbabája van.
– Ugyan már, nincsen annak kisbabája.
– De hiszen tegnap láttam, hogy az ajtóban szoptatott!
– Na és? Ideje van, teje van, miért ne szoptatna?
Mi is az a sztereotípia, amelyre a vicc épül? Mi is a jellegzetes “zsidó tulajdonság” amit kifiguráz? Nyilván a verbális ravaszkodás, az öncélú vitatkozás túlfinomult-túlélesedett kultúrája, amely ez esetben vicces abszurditáshoz vezet. De a különbséget nemcsak az jelenti, hogy ez a sztereotípia kevésbé negatív. Ha megnézünk néhány skót-, anyós- vagy rendõrviccet, azt látjuk, hogy a poént ugyan gyakran ott is a kipécézett fõszereplõ mondja ki, de mindig naivan, reflektálatlanul. Õrajta nevetnek, õ maga kívül marad a nevetõk körén. Például:
Két rendõr bambul a pesti Dunaparton. Az egyik:
– Nézd, a Budai Vár!
A másik:
– Hadd várjon!
Ezzel szemben a zsidó vicc sztereotip fõszereplõje reflektáltan mondja a poént, maga is részese (egyszerre alanya és tárgya) a viccnek.
– Hogyhogy maguknál egy-húsz a sós hering? Szemben a Blaunál csak kilencven fillér!
– Hát akkor vegyen a Blaunál.
– De ott most nincsen!
– Ja, ha nincsen, akkor nálunk is kilencven fillér.
A zsidó vicc ilyenformán kissé az adoma és az anekdota mûfaja felé hajlik: elmesélünk egy történetet arról, hogy valaki milyen remekül kivágta magát, milyen elmés riposztot adott. Míg a többi sztereotípiára épülõ viccnél értelmetlen megkérdezni, hogy “és aztán mi lett?”, (persze, az anyós nyilván szörnyethalt), a zsidó viccnél elképzelhetjük, amint a szereplõk velünk nevetnek, magukon és egymáson.
Ritka kulturális jelenség ez, kialakulásának bonyolultak a feltételei. Nyilván feltétel az is, hogy a diaszpórában élõ zsidóságnak a 19. században esélye sem volt nemzetállam kialakítására, így az ehhez tartozó patetikus nacionalizmus is elkerülte õket. A patetikus nacionalizmus hazaárulásnak minõsíti a nemzeti szimbólumokon, vélt nemzeti jellegen való ironizálást (gondoljunk a rendszerváltás utáni évek némely parlamenti interpellációjára írók, grafikusok ellenében), és nevetséges önbecsapásokra hajlamos, például szakrális státuszba helyezi az eredetileg ligeti látványosságnak készült, esztétikailag és ideológiailag egyaránt kétes értékû Feszty-körképet. Ráférne némi irónia.
Alighanem alapvetõ feltétel az asszimiláció lehetõsége is. A magyar zsidó humornak, ahogyan ma ismerjük, a 19. század második felébe nyúlnak a gyökerei. Az asszimilálódott, vagy az asszimiláció lehetõségét fontolgató, identitásában elmozduló közösség juthatott olyan perspektívához, amely lehetõvé tette ezt a szeretettel kötekedõ rálátást, reflexiót. Ez alighanem közel áll a befogadó társadalmi közeg álláspontjához is, amely jóindulattal, de némi ösztönös idegenkedéssel tekintett e másságokra (lásd Spitzig Iczig).
Végül magában a zsidó vallásos életvitelben is jelen van az irónia, a reflexió lehetõsége, talán enyhe kényszere. Számos elõírásnak semmiféle közvetlen relevanciája nincs a mai ember számára, a modern, városi élet követelményeivel pedig nehezen egyeztethetõk össze. Jelentõségük éppen abban áll, hogy a nehézségek és a látszólagos értelmetlenség ellenére is megtartják õket, ezzel jelezve és fenntartva az Ószövetség népének elkülönülését a környezõ népektõl. Mindazonáltal folytonos feszültségek keletkeznek a sok ezer éves hagyomány és a mindennapi élet elvárásai között, és ezeket a feszültségeket valahogy át kell hidalni. Egy ilyen törekvés eredménye például a zsidó konyha “zászlóshajója”, a sólet: elõre össze lehet állítani, és fazékban elvinni a pékhez, ahol állandóan ég a tûz. Így elkerülhetõ a szombatnapon tilalmas tûzgyújtás, ételkészítés, mégis kerül finom, ünnepi falat az asztalra. Ugyanez viccben:
Két, különbözõ faluból való atyafi vitatkozik, melyikük rabbija a nagyobb csodatévõ. Az elsõ elmond egy csodálatos gyógyulást. A második: “Az semmi. A mi rabbinknak egyszer épp szombatnapon kellett utaznia. És láss csodát: elõtte is szombat, mögötte is szombat, de ahol õ ment, ott péntek maradt!”
Ez utóbbi feltétel teljesen egyedi és speciális, de az asszimiláció-közeli állapot, a többes, elmozduló identitás máshol, máskor is elõfordul, és gazdag humoros (meg persze misztikus) kulturális képzõdményeket terem. A székely identitás is kettõs, amennyiben a magyar identitáson belül helyezkedik el, miközben korántsem a többségi magyarság gyakorol rá asszimilációs nyomást. Az abszurd kihívás acélosra edzi az identitást, az ellentmondások pedig a sajátos humor (és sajátos misztika) felé terelik a kreatív erõket. Ezek a sajátosságok azután beépülnek az identitásba.
Az önironikus viccel szemben tehát nincs okunk morális kifogást emelni. De mit tegyünk a rasszista, szexista vagy sovén viccekkel, ha jók? És hogyan tudnak egyáltalán jók lenni?
Vegyük adottnak, hogy a viccmondás beszédszituációjában mi a címzett szerepét töltjük be. Nézzünk körül, ki a feladó, mi a kontextus. Ha egy szélsõjobbos baráti találkozón vagy egy antiszemita honlapon tartózkodunk, magunkra vessünk, minek kell ilyen helyekre menni. Itt valószínûleg nem a felszabadult kacagás percei várnak ránk. Elõállhat azután az a furcsa helyzet, hogy egy távoli ismerõssel (volt iskola- vagy katonatárssal, fodrásszal, autószerelõvel) keveredünk viccmesélési szituációba, és az illetõ váratlanul beindítja a nehéztüzérséget. Persze, jól mulatni itt sem fogunk. Hehe, mondjuk, és meggondoljuk, hogy esetleg új szerelõ után nézzünk. Nem is a kínos nézetek a riasztóak (hiszen a viccek azért nem feleltethetõk meg egy az egyben az illetõ nézeteivel), hanem a bárdolatlan magatartás, amely egyáltalán nem feltételez ellenérzést, esetleg érintettséget (hogy netán zsidók vagyunk, vagy buzik).
Barátainkról, közeli ismerõseinkrõl, kollégáinkról (valamint szokásos közös kontextusainkról) általában tudjuk, hogy nem sovének, nem szexisták, nem radikális anyósgyûlölõk – hiszen akkor nemigen lennének a barátaink, illetve elkerülnénk õket. Itt a kontextus sajátos védõburkot, morális buborékot kerít a zûrös tartalom köré: idõlegesen és konszenzusosan felfüggesztjük morális ítéletünket. Én tudom, hogy õ nem gondolja komolyan, õ is tudja, hogy én nem veszem komolyan, magunk között vagyunk, ismerjük egymást. Megvan a bizalmi légkör, ahol – mint holmi ópiumbarlangban – átadhatjuk magunkat a vicc ideológiamentes, tisztán poétikai élvezetének.
De hol terem ez az élvezet? Milyen feszültség keletkezik és oldódik fel, ha úgyis tudjuk, hogy a szõke nõ, az anyós, a cigány nem úszhatja meg, pontosan az fog róluk kiderülni, aminek ki kell derülnie? Ez valóban paradoxon, kissé ahhoz hasonlít, mint amikor jól ismert klasszikust nézünk meg a színházban. Már akkor tudtuk, ki hal meg és ki megy férjhez a végén, amikor a rendezõt még le sem szerzõdtették, s az elõadáson ennek ellenére izomlázat kapunk az izgalomtól.
Érdemes ezt a párhuzamot közelebbrõl is megvizsgálni. A vicc nyilvánvalóan élõ elõadásra termett mûfaj, a nyomtatott viccgyûjtemények legfeljebb muníciót biztosítanak a viccmeséléshez, de közvetlenül nemigen lehet rajtuk nevetni. Ha találunk egy igazán jót, akkor igyekszünk felolvasni valakinek, hogy mi magunk tudjunk nevetni rajta, és ebben egyáltalán nem korlátoz, hogy épp az imént olvastuk magunkban. A poénhoz vezetõ útnak szóban, hangzó beszédben kell felépülnie. Nyilván mások is megfigyelték, hogy a moziban, a feliratos vígjátékoknál nem akkor csattan fel a nevetés, amikor a poén leírva megjelenik, hanem akkor, amikor – kis késleltetéssel és idegen nyelven – el is hangzik. A nézõk pontosan érzékelik az eredeti feszültségét és ritmusát, ráhangolódnak, így nevetésük kiváltásához nem elég holmi tartalmi összefoglaló, a poénnak verbálisan is manifesztálódnia kell.
Vannak emberek, akik képesek a kellõ intenzitású figyelem kiváltására, a feszültség megteremtésére és a megfelelõ ritmus diktálására. Mások – amúgy humorosak, nyitottak, intelligensek – képtelenek erre, nem tudnak viccet mesélni. A viccmesélés képessége (bár többnyire együtt jár vele) nem függ össze közvetlenül a humorérzékkel, humorérzék inkább a megfelelõ vicc kiválasztásához szükséges. Rettentõ fárasztó tud lenni, ha valaki (mégoly kiváló elõadói képességekkel) nyakló nélkül zúdítja ránk a kontextustól független vicceket. Ez olyan, mintha hangosan üvöltetné a rádiót a közelünkben. A jó viccmesélés nem helyettesíti a beszélgetést, nem zárvány, hanem a beszélgetés aktív része. A legnagyobb komikusok ezt az intenzív egymásra figyelést (vagy az illúzióját, ami majdnem ugyanaz) meglehetõsen népes tömegnél is ki tudják váltani.
A vicchallgatás tanult viselkedés, akár a színháznézés. Mindkettõnél fel kell függeszteni a hétköznapi ráció uralmát. Desdemona halálát elhisszük, mégsem hívunk rendõrt: elfogadjuk, hogy ez egy zárt, koherens világ, amelybe nincs módunk beavatkozni. Ugyanígy nem kérdezzük meg, mit keres két paradicsom a sivatagban, hová utazik két zsidó a vonaton. Tudjuk, hogy ez a sivatag, ez a vonat kívül van a mi világunkon, s hogy egy olyan, absztrakt világhoz tartoznak, ahol bármi megtörténhet: a vicc akár saját történet-mivoltából is kiléphet, akár nyelvi természetét is elhagyhatja, szójátékba, gesztusba, ravasz allúzióba, ugratásba, abszurditásba, paradoxonba torkollhat. Még akkor is kiszámíthatatlan, hová vezet és milyen úton, ha ismert sémát, ismert tematikát, sztereotípiát indít útjára. Sõt egy igazán jó sztereotípia-viccben éppen az a pláne, hogy a két ismert végpont (például szõkeség – butaság) között új, meglepõ, megjósolhatatlan útvonalat mutat be. Igazi mestermunka lehet az ilyen, mint a tojáspatkolás.
A jó viccmesélés tehát igen intenzív kölcsönös figyelmet igényel, és ha tilalmas témájú viccet mondunk, ehhez még hozzájárul a tiltott gyümölcs közös élvezetének intimitása is, meg a tilalmas témától való, némileg paradox, közös távolságtartás. Ennek illusztrálására – és végezetül – íme egy csukcs vicc (vagy csukcsvicc), amely metavicc is egyben.
Két csukcs napok óta vándorol a kietlen hómezõn. Végre letelepednek, tüzet raknak, kis vodka is kerül.
– Te! – mondja az egyik. – Meséljünk politikai vicceket!
Mire a másik:
– Megõrültél? Számûzhetnek!