Seiffensteiner Salamon lidérces álmai

Ezernyolcszázhatvannyolc januárjában, nem sokkal a kiegyezés után indult útjára a Borsszem Jankó, s szinte lehetetlen feladatra, a kormánypárti humor szócsövének szerepére vállalkozott. Deák Ferenc sem bízhatott nagyon sikerében, ha ezzel biztatta a kiválasztott szerkesztõt: “Ha tudtok öcsém, csináljatok.”1 Állítólag a lap neve is a miniszterelnöktõl, Andrássy Gyulától származott. Az élclap valójában nem kímélte a kormányzatot, de a sziporkázó petárdák – fallabdaként – mégsem csak azok nyakába hullottak, akik politikai bombákkal dobálództak, a Deák pártra, hanem az egész olvasni tudó társadalomra. Sõt a karikatúrák révén a lap még annál is szélesebb kört szólított meg.

A hetilapot Ágai Adolf (1836–1916), a “Doktor” teremtette, nem elõzmények nélkül és nem egyedül, természetesen.2 A londoni Punchot és a berlini Kladderadatschot vallotta mintaképének, de jó néhány alakot már maga is kipróbált a balközéppárti Bolond Miskában. Németh G. Béla Ágait “a parodisztikus imitáció valóságos zsenijeként” jellemezte.

Tanítványa volt Aranynak a nagykõrösi gimnáziumban, azaz színmagyar környezetben nõtt fel, de magával hozta a vidéki zsidóság világát is. Mint a zsidóság egésze, hálás volt az emancipációért, az otthonra találásért, a toleranciáért; ugyanakkor a maga kettõs látásával, amelyet egy harmadikkal pesti élete, egy negyedikkel hosszabb fiatalkori külföldi tartózkodása sokszorozott meg, kitûnõen érzékelte a vegyülékes magyar világ visszásságait.3

A szerkesztõség egy szintén rendkívül heterogén összetételû, informális körre támaszkodott, olyan írástudókra, akik hétfõnként a Kávéforrásban gyülekeztek a hajdani Fürdõ (ma József Attila) utcában, s e körnek az induláskor olyan tagjai voltak, mint Asbóth János, Berczik Árpád, Dóczy Lajos, Kecskeméthy Aurél, Ludassy Mór, Pompéry János, Rákosi Jenõ, Toldy István. De Tóth Kálmán, az ellenzéki szerkesztõ is csak lassan szakadt le a szórakoztató társaságról. A szerkesztõség tagjai többször cserélõdtek, nemzedékek váltották egymást, a Deák-párt és a balközép 1875-ös fúziójába sem a Borsszem Jankó, hanem a Bolond Miska roppant bele.

Törzshelyük is többször változott, az 1880-as években – ekkoriban épp az Európában jöttek össze –, új nevet is választottak: a “Kagál”-t. A név valójában a kezdetben szabadelvû kormánypárti antiszemita politikustól, Istóczy Gyõzõtõl származott, aki a “Kahal” szó (hitközség) oroszos kiejtése alapján ebbe a kifejezésbe sûrítette mindazt, amit a világ zsidóságának titkos összeesküvésérõl vízionált. De – mint Ágai visszaemlékezésében írta – “mi már rejtelmes, fonetikai tetszetõsségénél fogva is elhódítottuk és minden törvényes bejegyzés nélkül mint »cég« alakultunk meg.”4 A második nemzedék legkiválóbb tagjaiként Kozma Andort, Ambrus Zoltánt, Székely Ferencet, Karsai Albertet, Bácskay Albertet és Szécsi Ferencet sorolja fel, megjegyezvén róluk, hogy ez már nem kávézó, hanem vacsorázó kompánia volt. A társaság “Mitesserekbõl” és “Mitfresserekbõl” állt (ült). A tagok közt támadt konfliktusokat szabályos vésztörvényszék simította el.

Mint Rákosi Jenõ írta Ágairól emlékezéseiben:

Nem dolgozott sokat, sõt alig írt valamit a lapjába. De alakokat tudott meglátni és szerencsésen beállítani; munkára tudott serkenteni, valóságos inspiráló ereje volt és nagyszerûen meg tudta sózni és paprikázni mások munkáit egy-egy szó, egy-egy beszúrás, néha csak egy cím által, melyet föléje írt.”5

S valójában a Borsszem Jankó erejét, hatását az adta, hogy olyan egyénített alakokat teremtett, amikbõl bõven kitelt a magyar társadalom panorámája.

A dualizmus-kori magyar élclapoknak kiváló monográfiái vannak, sõt anyagukból színes válogatások forognak közkézen.6 Ezeket nem lenne érdemes, meg nem is lehet röviden rekapitulálni. Ezért inkább egy olyan sajtótermékbõl választottam egyetlen hosszabb szemelvényt, amely az élclap-irodalomnak tulajdonképpen mellékterméke, s ezekkel kevésbé foglalkozott a szakirodalom is.7 A Borsszem Jankó ugyanis minden év decemberében színes naptárat adott ki, változó tematikai súlyponttal. A témák rendszerint egy-egy alak köré szervezõdtek: az 1881-es és a 1882-es elsõsorban “dömbszögi és bugaczi nömös Mokány Berci”, az 1883-as Kraxelhuber Tóbiás, “preschpurgi hausherr” (pozsonyi háztulajdonos), a 1884-es és a 1885-ös Mihaszna András, a budapesti rendõr nevében szólt. Jól bejáratott, jellegzetes figurák voltak. Ráadásul az 1881-es “humorisztikus és vérengzõ antisemita naptárként”, az 1883-as egyenesen “hexti andiszemida nopdárként” hirdette magát – jelezve a hangsúlyváltást, ahogy a nyolcvanas évek elején a közjogi függetlenségi kérdés mentén tagolt politikai élet (és élclapszerkezet) frontvonalait megpróbálta átrajzolni az antiszemitizmus.8 1882 õszén a Borsszem Jankó antiszemita lexikonában Tiszaeszlár “zsidó Mohácsként” szerepelt. Maga a tiszaeszlári ügy pedig aforisztikus tömörséggel így jelenítõdött meg: “Solymosi Eszter hogy csakugyan meghalt-e azt nem tudjuk, de hogy a zsidók ölték meg, az bizonyos.” (BJ, 1882. szeptember 10.) A naptárakban ugyanazokat az alakokat láthatjuk, mint a heti élclapokban, ugyanúgy felbukkannak a laza és frivol fricskák, éles karcolatok, de teret kap a fanyar és mélyebb humor s az irónia is. Ebben a korszakban még mindenbõl viccet lehetett csinálni.

A kiválasztott darab természetesen nem az elsõ, amelyik a tiszaeszlári ügyet tûzte tollhegyre. Nem szabad elfelejteni, hogy 1882 decemberében a vizsgálat valahol félúton állt: Solymosi Eszter 1882. április elsején tûnt el, a zsidókat gyanúsító vizsgálat májusban indult, s a felmentõ ítélettel záruló per 1883. június 19-tõl augusztus 3-ig tartott. Az ügy kapcsán a “konkurrencia” rendkívül éles volt, megjelentek és népszerûségre tettek szert a durván antiszemita élclapok is (Füstölõ). A Borsszem Jankónak azonban volt némi rutinja abban, hogy miként lehet legalább megpróbálni a függetlenségi antiszemitizmus vitorlájából a szelet kiforgatni. Ahogy az egyik – Wahrmann Mórt – figurázó alak, Börzewiczy W. M. akár mottóként is idézhetõ aforizmája mondta: “A karikatúra az a tükör, amelyben mások látnak meg minket.”9 Az állandó céltábla persze Istóczy mellett Ónody Géza (tiszaeszlári bérlõ és képviselõ, aki elõször hozta szóba Solymosi Eszter eltûnésének ügyét az országgyûlésben) és Verhovay Gyula, a Függetlenség szerkesztõje (aki “Vérhasovay” néven állandó szereplõ lett).

A nézõpont ezúttal Seiffensteiner Salamoné, a “3 dob utcai bótosé”, aki ugyan már a hetvenes évek elején feltûnt a lap hasábjain, de csak 1878 óta vált állandó szereplõvé, rövid, de annál velõsebb, pesti zsidó zsargonban elõadott “tönõdéseivel”. Mindig a legfrissebb eseményekre reagált. Mondjuk ilyeténformán: “Forcsa! Amióta beszélte a herr fün Óhnedi – ógy tonálom, hoid a herr fün Istóczy ed okos férfió.” (BJ, 1882. június 11.) Persze felbukkannak a történetben a lap más pesti zsidó alakjai is: így mindenekelõtt Ágai halhatatlan elmeszüleménye, a “svógorlében” Spitzig Iczig, aki a változatosság kedvéért kereskedõ a Király utcából, vagy Blau Kóbi, eredetileg külvárosi uzsorás.

A lap nem tüntette fel a szerzõk nevét, s csak utólagos visszaemlékezésekbõl tudhatjuk, hogy ki kinek a teremtménye. Bár tulajdonképpen semmi sem biztos, hiszen az élcek termelése a fehér asztalnál kollektíve folyt. Ahogy maga Ágai visszaemlékezése is kissé elbizonytalanító:

Egy-egy ilyen alaknak a megfogantatását szinte oly titokzatos homály fedi, akár az emberét. Itt van egy szemecském, amonnan egy másikat hord felém a szellõ, s úgy találomra elvetem, lesz-é belõle? – s a rákövetkezõ számban szépen kicsirázik, a harmadikban már virul a határ. Egy pár alakom csak az apától tellett – a gúnyolódók azt fogják mondani: Minervakint; a jó barátok: hogy per generationem aequivocam. A többire kettõ három is kellett.10

Seiffensteiner Salamon szülõatyjaként Ágai Székely Ferencet (1858–1936) nevezte meg, mint “akitõl legnagyobb részt erednek a Seiffensteiner bölcselkedései”.

A lexikonok ugyan számon tartják Székelyt, mégsem állítható, hogy ismert literátor alak.11 1858-ban Alapon, Schlesinger Simon és Klein Pepi gyermekeként látta meg a napvilágot. Csak az alsó négy osztályt járta ki a székesfehérvári gimnáziumban, majd két év kereskedelmi iskola után állásba kellett mennie. Pesten elõbb Posner Károly Lajos nyomdászati és papírkereskedelmi mûintézetében, majd a Goldberger gyárban helyezkedett el. 1882-ben a francia Eugène Bontoux által alapított Magyar Országos Bankba került, a levelezési osztályra. Ez a bank azonban az 1882-es krízis következtében hamarosan felszámolt. Székely is elkerült itthonról, amikor az osztrák Creditanstalt trieszti fiókjában idegen nyelvû levelezõ lett (németül, franciául, olaszul tudott), s csak 1890-ben tért haza a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank levelezési osztályának élére, volt fõnöke az Országos Bankból a Pesti Magyarhoz igazolt Lánczy Leó hívására. 1892-ben az újonnan alapított Belvárosi Takarékpénztár vezérigazgatója lett. A valutareform szakértõjeként a tudomány és a politika figyelmét is magára vonta. Évekig budapesti városatya, elnöke a Belvárosi Polgári Körnek, majd a legnehezebb idõkben (1919–1926) elnöke a Pesti Izraelita Hitközségnek. Szerzõdés szerint 1905-tõl lett a Borsszem Jankó tulajdonosa.12 Ágai Adolf élete végéig azt hitte, hogy a lap nyereségébõl származik az a havi 500 korona, amit a szerkesztésért kapott.13 A szerkesztõségben is voltak olyanok, akik szerettek Székely súlya kapcsán “a tõke túlkapásairól” panaszkodni. Haláláig hû maradt a laphoz: utolsó levelét Abbáziából egy pesti lap szerkesztõjéhez címezte, amelyben sajnálkozott, hogy mégsem tudja a tervezett Ágai-emlékszámba megírni a kért cikket.14 Hogy a Dob-utcai Seiffersteiner Salamonnal mennyire összelényegült, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a Kagál-beli öregek maguk közt Székelyt csak Salamonnak hívták. Bölcs embernek tartották: sokszor idézték mondását egy bulvárlap támadása kapcsán: “Nem értem, miért bánt ez az ember engem, hiszen soha semmi jót nem tettem vele.”15

Az olvasóban azonban számtalan megválaszolatlan kérdés marad: vajon hogyan sodródott a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején húszegynéhányéves, érettségizetlen fiatalember a Kagál exkluzív asztalához? Honnan ismerte ilyen belülrõl ez a vidékrõl származó, kezdõ céglevelezõ a terézvárosi zsidó kispolgárt? Tudjuk, hogy az elsõ vérvádak, még a császárkorban valóban a keresztényeket vették célba, s csak késõbb fordította a keresztény antijudaizmus az egészet zsidók ellen. Az írás történelmi alapötlete azonban azáltal emelkedik el a viccek pillanatnyi, vaskosan reális szintjétõl, ahogy az idõtlen álomba csavarintja a szerzõ. Mi lehet a forrása ennek az abszurd humornak? A pesti, a pesti zsidó, vagy a közép-európai humor? Az írás megértéséhez talán mégsem kell most alámerülnünk Freud vicc- és álomtanába. Elég néhány referencia a kortársaknak világos, de a mai olvasó számára kódolatlan áthallások megfejtéséhez.16

Szó ami szó, Seiffensteiner Salamon azóta is gyakran ébred lucskosan lidérces álmaiból.

[A szöveget betûhíven közöljük.]

Jeruzsálemben

Seiffensteiner Salamon elbeszélése nyomán

Az élet sem sopa igozság,
Az álom sem sopa hazogság,
S. S.
Filozóf a 3 dob otczábol.

Jeruzsálem városában vagyunk, jó Seiffensteiner Salamon házában.

Mert Salamon már régen elköltözött a Három-dob-utczából. El kellett költöznie. Õ sem maradhatott, mikor a zsidók évszázados küzdelmek után, – megunva a sok sanyargatást, – visszatértek õseik örökébe és helyreállitották Izrael birodalmát.

Salamon tehát csöndesen pipálgatva ül szobájában és jóféle jerichoi “3 faraó dohány” illatos föllegébe burkolva, elmerül a “Jeruzsálemi Függetlenség” egy czikkének olvasásába, mely következõképen hangzik:

“A rituális büntény.”

Két hónapja immár, hogy a város alatt levõ kis faluban, Jordán-Eszláron a fanatikus kereszténység által elkövetett rituális gyilkosság ügye az országot izgalomban tartja. A törpe kisebbség által az egész nemzetnek arczul-csapásával elkövetett vakmerõ kihivás azóta napról-napra ismétlõdik. Nemhogy utálattal fordulnának el a gaz gyilkosoktól, nemhogy támogatnák a törvény közegeit az igazság kideritésében, de sõt szolidaritást vállalnak a véreskezû harangozókkal, ligává tömörülnek a bün elpalástolására és holttesteket csempésznek a birák félrevezetésére. Tagadjátok? Ám felsoroljuk ujra ezen rituális ügy fõmozzanatait és mindenki, akit elfogulttá nem tesz a jezsuiták gyilkos vallása, föl fogja ismerni az események fejlõdésében a tervszerüleg müködõ harangozó és holttestcsempészõ liga átkos kezenyomát.

Még mindnyájunk fris emlékezetében él a jordán-eszlári kis Moczele eltünése. Megrémült édes anyja hasztalan kereste. Nyomtalanul elveszett. A szomszédok, bár legutóbb a katholikus kápolna elõtt látták elhaladni, és bár elejétõl fogva a mindenre képes keresztény népsalakot gyanusitották, nem merték hangosan kifejezni a borzasztó gyanut. Pedig minden körülmény ezen vakbuzgó felekezet ellen szólt. Husvét volt, az az ünnep, a midõn a keresztények rejtélyes szertartásokkal ünneplik Krisztusok föltámadását. Ki hatolt be valaha babonáik sötét myszteriumaiba? Mikor még véreink idegen nemzetek rabszolgaságában sinlõdtek, ez a gyászos ünnep volt a megszokott idõpont, hogy a keresztre feszitett rabbi emlékének zsidóvérrel áldozzanak. Nem-e valószinü, hogy a borzasztó hagyományt országunkba is becsempészték a jött-ment idegenek? A gyanu tehát jogos volt. De bizonyosra vált, amidõn a harangozó saját fia, a 13 éves Miska tett vallomást önnön apja ellen, hogy az más keresztény férfiakkal együtt a kápolnába becsalta a kis Moczlit és kegyetlenül keresztre feszitette, hogy ezzel Jézus emlékének áldozzon. – A törvény közbelépett, a keresztények esküdöztek, tagadtak, de a közvélemény, a nép szava, mely isten szava, tisztában van az iránt, hogy a nazarethi fanatikus felekezet lelkiismeretét terheli az ártatlan gyermek vére. A vizsgálat, jeles ifju biránk – Borach Menase – vezetése alatt nagy sikerrel haladt. A gyermek- bicskázók már-már nyakukon érezték a hurkot, ekkor – hogyan, hogy nem? – a Jordán folyóból holttestet fogtak ki. A harangozók ligája ujjong. Már azt hiszi, hogy gyõzött. De nem! A sas szemü vizsgálat egyesülve a megvesztegethetlen tudománnyal kisüti, hogy a tetem nem a Moczl gyereké, hogy bünös kezek játéka az egész.

Ezek után joggal kérdezzük: Quousque tandem? Meddig tart még ez a paczkázás a nemzet türelmével? Mi nem akarunk izgatni, de kijelentjük, hogyk a nemzet nem türheti tovább ezt a gaz játékot, melyet egy hazátlan jezusita liga az õ elnézésével üz, és nagy ideje, hogy fölébredjen jogos haragja és izzé-porrá törje a harangozók fajzatát!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Milyen emberek, milyen ujság, milyen czikkek! tünõdék Salamon, a hirlapot összegyürve és messze elhajitva. Mily örvénye a rágalomnak, mily lelkiismeretlen izgatás! Kárhoztatni, mielõtt a törvényszék itélt és elitélni nem csupán a vélt bünöst, de mindjárt az összes keresztényeket! Errõl ismerek rá arra a gaz Blau Kóbira, vigyel el az ördög!

Kopogtatás szakitja félbe Seiffensteiner Salamon tünõdéseit. Az ajtó nyilik és belép rajta a jeruzsálemi királyi fõállamügyész: Spitzig Iczig ur, láthatólag rosz kedvében.

– Hozott isten kedves sógor – mondja Salamon ur – mi az ujság a jordán-eszlári ügyben?

– Semmi! Egyhamar nem is lesz. A vizsgálat még hónapokig fog tartani.

– De hát az isten szerelméért, mért nem tesztek róla? Siettesd a vizsgálatot! Hiszen fõállamügyész vagy!

– Ne haragits kérlek, mikor épen azért dühösködöm, hogy mitsem tehetek. Meg van kötve a kezem. Most jövök az igazságügyminisztertõl – Börzeviczy õ excellencziájától. Elmondtam neki, hogy itt egy égbekiáltó cselszövény forog fenn, hogy a keresztények ártatlanok, hogy nem követték, nem követhették el azt, amivel vádolják õket…

– Nos, és mit felelt õ excellencziája?

–<|>Mindjárt sorra kerül. Bizonyitgatom neki, hogy hamis tanuk vásárlása, holttest csempészet, hirlapi agitaczió pénzbe kerül. Honnan vennék a szegény keresztények a sok pénzt?..

– Erre már magam is kiváncsi vagyok.

– »Van a pápának, van a jézsuitáknak!« felelé õ excellencziája.

– Skandalum!

– De ezzel még nincs vége. Figyelmeztetem a ministert, hogy az egész dolog egy keresztényellenes liga müve. És mit felel? »Antigoj liga, harangozó liga! Hova fog ez a dolog végre kiligadni?«

– Errõl ismerek rá – nevetett Salamon. Sehr feun! Õ excellencziája még a véres ügyekben is elmés.

– A tizenkilenczedik század humanitását emlegetem. »Mboh!« feleli. »Tizenkilenczedik század vagy más század; az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz.«

– Godz! Geustreuch! – kaczagott Salamon. Látom, hogy Móricz barátunk még mindig a régi.

– Egy szóval, vicczekkel fizetett ki. Annyi bizonyos, hogy tõle mitsem várhatunk.

– Szegény keresztények! – mondá Salamon sohajtva. Minden összeesküdött ellenük. De legalább mi meg fogunk tenni mindent az igazság érdekében, hogy hazánkról ezt a szégyent elháritsuk.

– Minden bizonnyal – felelé Spitzig Iczig, kezét nyujtva sógorának.

Az nap este a rendesnél nagyobb élénkség uralkodott a Dávid-utczában, a szegényes Esztervárosban, Jeruzsálemnek többnyire keresztényektõl lakott városnegyedében. A város többi részébõl egyenként és csoportosan tódult a nép az Esztervárosban lévõ tágas Makkabäus-térre. Vannak köztük divatosan öltözött urak is, egyetemi hallgatók – kikben erõsebb az elõitélet és a botrány szeretete, mint a tudományok iránt való hajlandóság. Sõt nõk is – az egész- és félvilágiak vegyest – eljöttek gyönyörködni a készülõdõ érdekes »hecz«-ben. De a tömeg túlnyomó részét mégis a csõcselék szolgáltatta. Munkások, iparos-segédek, végre csavargók, a város rut salakja, ide csõditve a fajgyülölet, a zsákmány reménye és talán más titkos rugók áltak is, – ezek képezték az antikeresztény had zömét, mely a Makkabäus- tért, de különösen ennek kocsmáit és kávéházait, szinültig megtölté. Az »édes mob« ugy látszik, az adott jelszót várta és odáig csendesen mulatgatott, fizetésül apró papiros-lapra irt piszkos utalványokat használva, melyeket a korcsmárosok szó nélkül elfogadtak.

A fõhadiszállás a »Potifár«-kávéházban van, a Makkabäus-tér és Dávid-utcza sarkán. Ide gyülekeznek az antikeresztény párt vezérei. Itt látjuk Blau Kóbi urat, a Jeruzsálemi Függetlenség fõszerkesztõjét, összes dolgozótársaival; régi barátunkat, Gorkensaft Izidort, azelõtt galopin a budapesti tõzsdén, most az »Antikeresztény bank« vezérigazgatója; Barcheszteig Jónást, régente szedõgyerek Bartalitsnál, most az »Antikeresztény nyomda« tulajdonosa; Kükürüczblózer Chajin volt váltóhamisitó urat, most a kalligráfia tanára; számos üvegest (az üvegesek mind buzgó antikeresztények) és még sok más jeles férfiut. A csõdület hire villámgyorsan bejárta a várost. Eljutott Seiffensteiner Salamonhoz is. Salamont egy perczre teljesen lesujtá a szégyenletes botrány. Mélyen elszomoritotta nemzetének nem várt barbarsága és vallási türelmetlensége. Levertsége azonban csak perczekig tartott; majd a legsürgetõsb ellen-intézkedésekre gondolt a veszélyben forgó keresztények számára. Rohant lovag Károlojos polgármester urhoz, hogy õt segitségre ösztönözze. Szegény Salamonnak szerencsétlen napja volt, nagyon roszkor jött. Lovag Károlojos rendkivüli módon el volt foglalva. Elõször is roppant fejtörést okozott neki azon probléma megoldása, miként helyezze el ünneplõ kaftánján eddig már 48 ordója mellé a 49-iket, a »Mógen Dóved” közép csillagát, melyet neki Maczeszdónia szomszéd államának királya, XIV. Dondek adományozott. Három napja méregeti már czirkalommal a kaftánját és ordóit, s még mindig nem fejtette meg a dolog helyes módját. De még ezenkivül is jelentését kellett megirnia a damaszkuszi országos ipartárlatról, egy diszalbumot tervezni Cahan fõrabbi 50 éves jubiläumára és megrendelés folytán egy uj »Rothschild pen«-t mintáznia. Képzelhetõ, hogy ennyi fontos dolog közepette nem törõdhetett holmi demonstrácziókkal és Seiffensteinernek búsan bár, de távoznia kellett. Még egy reménye volt. Jeruzsálem katonai parancsnoka, aki nem más, mint régi ismerõsünk Lloydinánt Józsi, a Makkakóbi 12-ik sorezrednek most persze óbestere, fölvilágosodott, humánus ember, tán hajlandó lesz közbelépni. Hozzá sietett.

– Kedves barátom, felelé az ezredes, tiz száz örömmel verném szét a csõcseléket, de fájdalom, mitse tehetek. Katona vagyok, a regulához kell magamat szabnom. Ameddig a kormány vagy a város közbelépésre föl nem szólit, én nem mozdulhatok.

– Mit csináljak, mit csináljak! – mormogá kétségbeesve Salamon. Csak nem hagyhatom szó nélkül elveszni azokat a szerencsétleneket!? Ha mind cserben hagynak is, megyek a zavargók közé s szép szóval próbálom rábirni polgártársaimat, hogy ne hozzanak szégyent Izraelre.

Salamon épen jókor érkezett. Abban a pillanatban, hogy a Makkabäus-térre ért, állitották a »Potifár« egyik márvány-asztalát a kávéház elé. A hirhedt Blau Kóbi fölmászott erre a rögtönzött szónoki emelvényre és a sok ezernyi néptömeghez, mely egészen megtölté a tágas tért, a következõ beszédet intézte:

»Polgártársak! Hitfeleim! Zsidók! (Halljuk Blau Kóbit! Halljuk!) Le a gójokkal! (Ehelljen!) Le ezzel a holttest-usztató, gyermekgyilkos, harangozó ligával! (Eberávó!) Ne türjük tovább, hogy megfertõzzék ezt a földet, a melyen dicsõ apáink hõsi vére folyt! (Ehelljen!) Ne türjük, hogy vakmerõen meghamisitsák az igazságot, félrevezessék a közvéleményt és terrorizálják a sajtót. (Igaz! Helyes! Le velük!) Ne türjük tovább vérlázitó szemtelenségüket, mely elõtt már semmi se szent. Hisz e tolvaj nép arczátlansága már annyira terjed, hogy õsi neveinket is ellopja, Kohnra és Levyre zsidósitja neveit. (Igaz! Hallatlan vakmerõség!) És a szeméremnek még csak annyi látszatával sem bir, hogy legalább h nélküliKon-t, y nélküli Levi-t választana. (Szemtelenség! Le a bitangokkal!) Ez a piszkos népsalak, melynek mi oktalan nagylelküséggel hazát, kenyeret, polgári jogokat adtunk, még csak annyi hálaérzettel sem bir, hogyk európai nyelvzagyvaléka helyett a biblia szent és zengzetes nyelvét tisztességesen megtanulná. Még ma is Khokhem-et mond Chochemhelyett! (Nagy derültség! Helyes! Le velük!) De hogy is várhatnank tisztességet egy olyan néptõl, mely a jézsuiták vészes tanai szerint szabályozza hozzánk való magatartását és hazafiságávál nem ezen a földön csügg, hanem a római fõharangozó és a drezdai antiszemita egylettõl kiadott jelszavak után indul? (Igaz! Le az árulókkal!) Le ezzel az aljas bandával, melynek piszkos vére megmérgezi õsi tisztaságunkat! (Le velük!) Vesszenek a gyermekgyilkosok, kiket már az õs Róma büntetõ igazsága sujtott ezen hagyományos bünök miatt! (Le velük! Keresztre föl velük!) Ezen szent föld nevében, melyet alólunk elgseftelnek – a haza nevében, melyet elárulnak – a közerkölcsiség nevében, melyet megmételyeznek – gyermekeink nevében, kiket meggyilkolnak: vesszenek! (Gyalázat! Üssük õket agyon!) Vesszenek haladék nélkül! Azonnal! (Le velük! Le a gyilkosokkal! Le a harangozó ligával! Elõre!)«

Blau Kóbi mosolyogva szállt le az asztalról. Meg volt elégedve mûvével. A tömeg egy része már is harczi üvöltéssel rohant a Dávid-utczába és csakhamar a betört ablaktáblák csörömpölése, sõt egy-egy jajkiáltás hirdeté, hogy a nagy mü megkezdõdött.

Már-már az egész tömeg a Dávid-utcza felé fordult, midõn megállitá õket egy bátor hang.

– Megálljatok! kiáltá torkaszakadtából.

Seiffensteiner Salamon volt. Az asztalra állott és igy dörgött:

– Megálljatok, testvéreim! Hallgassatok meg engemet, aki mindig igaz barátotok voltam. Halljátok szavamat, mielõtt valamibe belefogtok, amit sem megváltoztatni, sem jóvátenni soha többé nem lehet!

Seiffensteiner Salamon népszerü embere volt Jeruzsálem városának. Ismerte õt apraja-nagyja. Számos hang hallatszott tehát: »Halljuk Salamont! Hadd szóljon Seiffensteiner!«

Blau Kóbi környezetében némi nyugtalanság mutatkozott, de csak egy pillanatig, mert már is zúgott az ellenpárt: »Le a higvelejü filokeresztényekkel! Le az álliberálisokkal!«

Összetett kezekkel könyörgött jó Seiffensteiner, hogy hallgassák meg. Végre sikerült az õ és hivei fáradozásainak a csendet annyira helyreállitani, hogy szólhatott, félbeszakitva a Dávid- utczában már erõsen munkálkodó csõcselék ordításától. Szólt pedig ilyenformán:

»Kedves testvéreim! Jehovah szent nevére kérlek benneteket, ne hallgassatok a rosz emberek sugalmazására, ne hagyjátok magatokat méltatlan fajgyülölet vagy gonosz csábitás által arra ragadtatni ,hogy keresztény polgártársaink ellen törjetek. (Zúgás.) Emlékezzetek rá testvéreim, hogy elmult sötét idõkben bennünket is vádoltak ily szörnyü bünökkel. Ne legyetek tehát könynyelmüek a keresztények vádolásában. (Zaj. Le a filokereszténnyel!) De hát nem-e ép oly emberek a keresztények mint mi? Nem birnak-e ugyanolyan szervezettel, ugyanazon szenvedélyekkel, mint mi? Mért ne szeretnék õk is azt a földet, a mely õket táplálja? Mért ne ragaszkodnának a nemzethez, melynek kebelében élnek? Azt mondjátok, a keresztények nem asszimilálódnak? De gondoljátok meg, barátaim, hogy mily rövid ideje annak, hogy nemzetünk visszanyerte állami önállóságát és hogy az ember nem oly könnyen veszi föl a más nemzet nyelvét és sajátságait! (Nagy zaj. Le a vén bolonddal!) Szemükre hányjátok, hogy emanczipáltátok õket? Hisz ez részünkrõl nem kegyelem, hanem kötelesség volt, mert minden embernek egyenlõ jussa van a polgári jogokhoz! (Zaj.) Azt mondjátok, hogy a keresztény aljas, piszkos faj? Hisz nem tagadom, hogy vannak közöttük egyesek, akik különbek is lehetnének. De hát valljuk meg, hogy a zsidók között is találkozik egy-egy, a ki nem kifogástalan gentleman! (Nagy zaj! Le vele! Seiffensteiner barátai a leghevesebb antikeresztényekkel dulakodnak.) Kedves barátaim! Higyetek nekem! Azok a bünök, a melyekkel a keresztényeket vádolják, nem léteznek. Az õrült bolondság vagy a roszakaratu rágalom koholmányai azok. A kis Moczlit megölhette egy rosz ember, akit majd megbüntet a keresztény vallás törvény, de nem cselekedte ezt a jeruzsálemi kereszténység! (Óriási lárma. Le vele! Le az árulóval! Meg van vesztegetve! Keresztény arany beszél belõle!)«

Igy orditott a tömeg összevissza. Öklök, botok emelkedtek. Salamon egy ütést érzett ………….

…………………………………………………………………………………………………

»Mikor fülébredtem, az én svógorlében, a Spitzig Iczig állotta elüttem.

– Naidon rogdalóztál Solomonkám – mondta; hát gondoltam, hoid álmadol roszat és kültüttelek fül.

– Küszönöm Iczig – feleltem. Tetted naidon jól. Forcsa világ! Mikor vadjok ébren, okorják engemet ogyonötni antiszemitok; mikar meg alszok, okorják ogyonötni antikürüsztének.«

  1. Csicseri Bors (Ágai Adolf): A Borsszem Jankó története. Borsszem Jankó, 1887. április 10. Melléklet. 2.
  2. Kéky Lajos: Ágai Adolf. Budapesti Szemle, 1918. CLXXIII. 189–221.
  3. Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. Irodalom- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok. Bp. 1976. 269–270.
  4. Porzó (Ágai Adolf): Utazás Pestrõl – Budapestre 1843– 1907. Rajzok és emlékek a magyar fõváros utolsó 65 esztendejérõl. (Erdetileg: 1908) Reprint. Budapest, 1998. 258.
  5. Rákosi Jenõ: Emlékezések. I. k. Bp. é. n. (1926.) 176.
  6. Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai. Magyar élclapok és karikatúrák a XIX: század második felében. Bp. 1983.; Mokány Berci és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek… A magyar társadalom figurái az élclapokban 1860 és 1918 között. (Vál.: Buzinkay Géza). Bp. 1988.; Dersi Tamás: A Borsszem Jankótól a Herkó Páterig. In: uõ:Századvégi üzenet. Sajtótörténeti tanulmányok. Bp. 1973. 5–77.
  7. Jeruzsálemben. Seiffensteiner Salamon elbeszélése nyomán. In: “Czu tumm!” Hexti antiszemida nopdár 1883-ra. Szeageszdete a Kraxelhuber Tóbiás, hexti preschpurgi hausherr, sidófaló és antipuapár. Rajzolták Jankó János, Schlieszmann János és Z. Tivadar. Budapest, Atheneum Rt. É. n. 76–85. (sic!)
  8. Vörös Kati: Judapesti Buleváron. A “zsidó” fogalmi konstrukciója és vizuális reprezentációja a magyar élclapokban a 19. század második felében. Médiakutató, 2003. 1. 19–45.
  9. Csihaj! Humorisztikus naptár 1881-re. Bp. (é. n.) 15.
  10. Csicseri, 1887. 7.
  11. Életére lásd: Makai Ernõ: Székely Ferenc 1858–1936. Különlenyomat a Magyar Takarékpénztárak és Bankok Évkönyvébõl. Szeged, 1937.; Alapi Béla: Bankár és humor. (Emlékezés Székely Ferencre) Cobden- könyvtár 91. sz. Elõadás, 1941.
  12. Dersi, 1973. 8.
  13. Alapi, 1941. 29.
  14. Makai, 1937. 7.
  15. Alapi, 1941. 30.
  16. Borach Menase vö. Bary József, a tiszaeszlári ügy vizsgálóbírója; Bartalits (Imre) = a korabeli antiszemita irodalom kiadója.
Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.