Kommentár

Julian Szemjonovot (1931–1991) Oroszországban mindenekelõtt háborús kalandregények szerzõjeként ismerték.¹ Az ötvenes évek derekán egyebek között Kabulban volt aLityertaturnaja Gazeta tudósítója, gyakran utazott Nyugatra, vagyis privilegizált helyzetben volt. A nyolcvanas évek második felében a Krimiírók Nemzetközi Szövetségének elnöke. A glasznoszty fénykorában a Szputnyikban az õ tollából megjelent publikációk szolgáltattak okot a folyóirat elkobzására az NDK-ban.² 1989-ben megalapította aSzoversenno szekretno (Top secret) címû, ma is létezõ bulvárlapot, amely kivált kezdetben szenzáció számba menõ dokumentumokat közölt a KGB és a katonai hírszerzés levéltárából. Szemjonov, ha korlátozott mértékben is, de már jóval a gorbacsovi idõk elõtt hozzájutott ezekhez a forrásokhoz. Errõl tanúskodik meglepõ tárgyismerete a “láthatatlan front” mûködésmódjáról, valamint a beavatottra valló terminológiai biztonsága.

Nyilvánvaló, hogy a szovjet kémekrõl szóló mûvek írói legföljebb másodkézbõl értesülhettek hõseikrõl. A Néma hõstettek emberei címû, 1975-ben megjelent tanulmánykötetben például a következõ jellemzést olvashatjuk egy a Központban dolgozó tábornokról:

Alacsony, zömök ember civilben. Valódi nevét, akárcsak dokumentum-elbeszélésünk más hõseinek nevét, egyelõre nem közölhetjük.³

A titkolózásnak azonban más oka is lehetett: kímélni kellett a szovjet katonai felderítés kínos belsõ történetét. Ennek a szervezetnek valamennyi fontos vezetõje, így a lett Karl Berzins (“Öreg”), a lengyel Leopold Trepper (“Nagyfõnök”) vagy a magyar Radó Sándor (“Dóra”) a sztálini terror áldozatául estek – az elsõt agyonlõtték, a másik kettõt hosszú börtönbüntetésre ítélték. A már említett cikkgyûjtemény Berzins kivégzését ekként írja körül:

1938. július 29-én Jan Karlovics Berzins szíve megszûnt dobogni. Így szakadt meg e nagyszerû ember és kommunista nagy és hõsi élete.

Végül, de nem utolsó sorban a cenzúrát az is éberségre késztette, hogy a “külföldi felderítésnek”, a GPU, az NKVD és az utódszervezetek munkatársainak a nácik és a spanyol falangisták elleni harc mellett kevésbé dicsõséges megbízatásokat is kellett teljesítenie: Trockij fiának, Szedovnak, illetve magának Trockijnak a meggyilkolása, ugyanúgy hozzátartozott a szervek tevékenységéhez, mint a terrorcselekmények, emberrablások és zsarolások. Érthetõ tehát, hogy néha még a hõsök emlékezetét is Nyugaton megjelent könyvek és filmek õrizték meg. Így történt ez a Japánban 1944-ben kémkedésért kivégzett Richard Sorgéval (“Ramsay”), akit egy nyugatnémet film⁴ emelt ki az ismeretlenségbõl, s Sorge csak a film szovjetunióbeli bemutatása után, posztumusz kapta meg a “Szovjetunió Hõse” címet. Példája iskolát teremtett: sorozatban íródtak a könyvek, készültek a filmek a fasiszták barlangjában vagy a nácik megszállta területen, az ellenség hátában hõsiesen küzdõ ügynökrõl, aki látszatra idomul környezetéhez, de valójában utolsó lélegzetéig hûséges szovjetember marad. Különösen a “pangás” (zasztoj) korszakának, vagyis a Brezsnyev-érának volt szüksége erre az ideáltípusra: a háborút meg nem tapasztalt nemzedék “katonai-hazafias nevelése” újfajta kémromantika igényét teremtette meg. És Julian Szemjonov ennek a “társadalmi megrendelésnek” tett eleget.

A regény korábbi folyóiratközlés után könyvalakban1970-ben jelent meg,⁵ de bestsellerré csak két évvel késõbb lett, amikor Tatjana Lioznova tizenkét részes televíziós filmet rendezett belõle a legnépszerûbb szovjet színészek részvételével. Ezt az alkotást még ma is vetítik Oroszországban és a SZU más utódállamaiban. Igazi, történelmi korszakokon átívelõ sikerét azonban a történet fõhõsérõl, Stirlitzrõl elterjedt viccek tömkelege igazolja.

A könyv és a film cselekménye a Harmadik Birodalom utolsó hónapjaiban játszódik. A közeledõ összeomlás láttán a náci vezetés egyes csoportjai különtárgyalásokba próbálnak bocsátkozni a nyugati szövetségesek Svájcban mûködõ képviselõjével, Allan Dulles hírszerzõfõnökkel. Némelyek, így Himmler Angliával és az USA-val együtt szeretné folytatni a háborút a Szovjetunió ellen, mások szerényebb és reálisabb terveket szõnek. Bormann Reichsleiter és Schellenberg, a Birodalmi Biztonsági Fõhivatal vezetõje – a regényben és a filmben õ Stirlitz elöljárója – a Birodalom aranyát és legfontosabb kádereit próbálja átmenteni. A két frakció között ingadozik Müller, a Gestapo-fõnök, és kitartóan figyelteti is õket a rendelkezésére álló legkorszerûbb eszközökkel. Ugyanakkor Müller is szabadulni szeretne a mit sem sejtõ Führer és Himmler gyámkodásától.

Ebben a helyzetben Stirlitz Standartenführer, alias Iszájev (“Justas”) fontos információkat juttat el a Központnak (“Alex”), s egyszerre bíz meg egy lelkészt és egy tudóst, hogy utazzanak Svájcba, és gyõzzék meg Dullest: csakis õk a békére vágyó Németország hiteles képviselõi. A titkos üzeneteket Erwin német antifasiszta és orosz felesége, a terhesség kései stádiumában lévõ Käthe (Katja) váltja a Központtal. Erwin azonban egy légitámadásban életét veszti, Käthe pedig szülési fájdalmai közben hirtelen oroszul kezd jajongani. E közvetett gyanúoknál többet nyom a latban, hogy a rádióadót tartalmazó bõröndön a Gestapo felfedezi az asszony ujjlenyomatát – és nem sokkal késõbb Stirlitzét is. A szovjet mesterkém élete ezzel egy hajszálon függ. Vaslogikájával, fenomenális emlékezõtehetségével azonban sikerül megmentenie a helyzetet – Kátját Svájcon keresztül hazajuttatja Moszkvába, két küldönce meghiúsítja a nácik kapcsolatfelvételét, neki magának pedig sikerül értesíteni a Központot a veszélyes manõverrõl. Most akár haza is mehetne, õ azonban visszatér Németországba, hogy a végsõkig részt vehessen a fasizmus elleni küzdelemben.

Szemjonov regénye egyfelõl magán visel a “szocialista realizmus” jegyeit: hõsei egydimenziósak, Stirlitz belsõ monológjai merõ propagandafrázisokból állnak, Müllerrel folytatott szellemi párbaja erõsen emlékeztet az akkoriban rendkívül népszerû “No, megállj csak!” (Nu pogogyi) farkas–nyúl kergetõsdijére. A dolog történelmileg se stimmel: egyfelõl a Nyugat és a Birodalom szovjetellenes szövetkezésének gondolatával a nácik már régebben kacérkodtak, másfelõl pedig az 1944. július 20-i merényletet követõ terrorral Németország az utolsó potenciálisan tárgyalóképes garnitúrát is elveszette, és Dulles 1945 februárjában nem gondolt, nem is gondolhatott komolyan egyoldalú fegyverszünetre a nyugati fronton.

Annyi jót azonban mégis elmondhatunk Szemjonov regényérõl, hogy a téma korábbi feldolgozásától eltérõen a Harmadik Birodalom vezetõi itt nem egyszerûen szadista vadállatokként, hanem szellemileg is komolyan veendõ ellenségekként jelennek meg, a náci hatalom nem egységes gyilkoló horda, hanem különbözõ érdekû és vérmérsékletû emberek szövevénye. Újdonság volt a dokumentarista stílus is: az elbeszélés folyamát esszészerû “Töprengések” szakítják meg, egy narrátor rendszeresen bemondja a pontos dátumot és idõt. Mégsem a regénynek, hanem a filmnek és a Stirlitzet alakító Vjacseszlav Tyihonov játékának köszönhetõ a vicclegenda születése.

A kelet-európai, így magyar vicctoposz is ciklikus változásokon ment keresztül: Kohn és Grün, Arisztid és Tasziló után a pártvezetõk következtek, s a hétköznapi humor többnyire a valóság és a propagandisztikus világkép közötti feszültségbõl táplálkozott. A Szovjetunióban a hatvanas évek elején terjedtek el a “jereváni rádió”-viccek, amelyek a hivatalos propaganda “Válaszolunk a dolgozók kérdéseire” típusú mûsorait parodizálták. Az 1970-es Lenin-centenárium valóságos hullámát indította el a szovjetállam alapítóját perszifláló anekdotáknak. A csukcsok voltaképpen a keleti frízek, a belgák és a rendõrök nyomdokába léptek – valamennyien a középkori “bolondházviccek” örökösei. S nagyjából ekkor sorjáztak a Csapajev-anekdoták, amelyekben az egyik legnépszerûbb vörös hadvezért deheroizálta, bár meghagyta szerethetõ figurának a népi emlékezet. Vaszilij Ivanovics, mondhatnánk, Stirlitz-Iszajev közvetlen elõdje.

A Stirlitz-viccek hõse nem egészen azonos a felderítõ Iszajevvel, ahogyan õt a televízió képernyõjérõl ismerhetjük. Olykor inkább a hetvenes évek szovjetemberét idézi fel, akinek a különös szerencse jutott osztályrészül, hogy hivatalos küldetésben (komangyirovka) az osztályellenség valamely országába utazhat, s ott mindent megtesz annak érdekében, hogy tiszteletben tartsa a helyi szokásokat.

Stirlitz kocsija defektet kap, s most idegesen babrál a motorral. Arra jön Müller, a Gestapo-fõnök.

– Stirlitz – mondja –, maga szovjet kém. Ha német lenne, akkor már régen szervizbe vitette volna a kocsiját.

Ez a vicc a szovjet hiánygazdaságon gúnyolódik. A hetvenes években a szovjet autótulajdonosoknak iszonyú gondokat okozott a kocsi karbantartása, az alkatrészek beszerzése. Legjobb esetben is hosszas várakozási idõre lehetett számítani. Ezért aztán, aki csak tudta, maga próbálta helyrepofozni a járgányt.

Még drasztikusabban ábrázolja az áruhiányt az alábbi vicc:

Stirlitz konspiratív találkozóra megy a Központból küldött összekötõvel. Azonnal ráismer. Oroszországban úgy látszik, megint fennakadások vannak a szappangyártásban.

A “klasszikus” szovjet áruhiány (gyeficit⁶) azonban csak egy befolyásoló tényezõ a sok közül. Stirlitz mint hírszerzõ – persze titokban – a szovjet társadalom krémjéhez tartozik, s mint ilyent, bizonyos privilégiumok illetik meg, amelyekkel nagyon is tisztában van.

A háború végén Németországban olyan rossz volt a helyzet, hogy már a Birodalmi Kancellárián is sorba kellett állni a virsliért. Stirlitz azonban nem tartotta magát ehhez a szabályhoz, és mindig soron kívül vett virslit. A Gestapo fel volt háborodva. Nem csoda: fogalmuk sem volt róla, hogy a “Szovjetunió Hõsét” mindenütt soron kívül szolgálják ki.

Vajon honnan tudta Stirlitz (emlékeztetõül közöljük kódnevét: “Justas”), hogy õ ennek a magas címnek a birtokosa? Természetesen a Központban dolgozó tartótisztje, Alex hozta tudomására, méghozzá egészen ravasz módon.

A Gestapóra rejtjelezett üzenet érkezett: “Justas. Maga egy ökör.” Egyedül Stirlitz érti, hogy megkapta a “Szovjetunió Hõse” címet.

Hasonló módon szívén viselte a Központ a mesterkém magánéletét is:

Stirlitz rejtjelezett rádióüzenetet kap: “Önnek hazájában fia született.” Stirlitz szemét elfutotta a könny. Immár öt éve nem látta a feleségét.

Ebben a viccben valamennyi szovjet kémregény közös nevezõje lesz a néphumor céltáblája: a hõs családját otthon hagyja, és külszolgálatban szerelmi viszonyba nem bocsátkozik. A mûfaj számos darabjában még célzás sem esik a házastársi hûtlenségre, noha a cselekmény többnyire rendkívül romlottnak ábrázolt diplomata- és újságíró-miliõben játszódik. Csupán Richard Sorgéról tudjuk a nyugati feldolgozás alapján, hogy míg felesége Leningrádban élt, neki Tokióban több szeretõje is volt.

Ami hõsünket illeti, õ oly határozottan hárítja el még a legjobb szándékú nõi közeledést is, hogy ez az erényesség (kiváltképpen a rendkívül mutatós Tyihonov alakításában) igencsak gyanúsnak hat, és a dekonspiráció veszélyét rejti magában.

Müller azt mondja Stirlitznek:
– Két hírem van magának: egy rossz és egy még rosszabb. Melyikkel kezdjem?
– Talán a rosszal.
– A maga orosz rádiósnõje mindent elmondott nekünk.
– És mi a rosszabb hír?
– Az, hogy nemcsak nekünk, hanem a feleségének is elmondta.

Az erkölcsös szovjetember persze nemcsak hûséges, hanem önfeláldozó is, egyebek közt önkéntes, ingyenes tevékenységet végez, például a “kommunista szombatokon”. Kétségtelen, hogy ez a hétvégi társadalmi munka nem volt túl népszerû a szovjetemberek körében.

Müller felhívja Stirlitzet, és azt mondja neki:
– Holnap kommunista szombat lesz. A részvétel kötelezõ. – Stirlitz sejti, hogy most lebukott, ezért írásban közli : “Én, Stirlitz Standartenführer valójában szovjet hírszerzõ vagyok.” Müller elolvassa a jelentést, telefonál Schellenbernek és azt mondja :
– Walter, jöjjön át, és nézze, mit magukra nem vállalnak az emberek, csak hogy kihúzzák magukat a társadalmi munka alól.

A kellemetlen kötelességekkel szembeni berzenkedés, vagy a prüdéria elutasítása persze nem jelenti, hogy a szovjetember mindent rossznak találna a rendszerben. Szereti például a hagyományos ünnepnapokat, különösen, ha azok szakmájába vágnak.

Február 23-án, a Vörös Hadsereg Napján⁷ Stirlitz szovjet harci dalokat énekelve megy végig Berlin fõ utcáján. Nem is sejti, hogy ezekben az órákban milyen közel állt a lebukáshoz.

Hogyan lehetséges azonban, hogy az önmagát szüntelenül leleplezõ ál-Standartenführer, számos sorstársától eltérõen sohasem bukik le, még akkor sem, ha tetten érik? A kérdésre adott vicces válaszok mindazt tartalmazzák, amit a hetvenes és nyolcvanas években a szovjetember a kémkedésrõl és az ellenkémkedésrõl gondolt.

Az egyik esetben Stirlitz paraszti ravaszsággal vágja ki magát:

– Stirlitz, mi a kedvenc filmje? – kérdezi Müller, a Gestapo-fõnök.
– A Volga-Volga⁸ – válaszolja a hírszerzõ, majd villámgyorsan helyesbít: – Akarom mondani, a Volkswagen- Volkswagen.

Ugyanez erotikus körítésben:

Müller:
– Stirlitz, megtaláltuk a maga ujjlenyomatait Eva Braun fenekén. Mivel magyarázza ezt?
– Én könnyen megmagyarázom – feleli Stirlitz. – De mivel magyarázza maga, hogy hozzájutott az ujjlenyomataimhoz?
Mire a Gestapo-fõnök:
– Mindig is sajnáltam, Stirlitz, hogy nem az én részlegemben dolgozik.

Stirlitz konspirációjának legnépszerûbb formája, amikor nem is titkolja szovjet kém voltát.⁹ És ez a trükk mindig nagyszerû tréfának hat.

Müller:
– Stirlitz! A szomszédai panaszkodnak, hogy minden reggel hat órakor a szovjet himnusz harsog a rádióján!
Mire Stirlitz:
– Kedves Müller úr, értsen meg! Ugyan, mi más kergethet ki egy szovjet embert hajnali hatkor az ágyból?

Ugyanakkor a konspiráció oly tökéletes, hogy az arcot alig lehet elválasztani az álarctól:

Stirlitz már annyira összeszokott a legendájával, hogy még a hitleri Németország összeomlása után sem tudta azonnal leleplezni magát. Végül megértette, hogy ez így nem mehet tovább és nyilvánosan kijelentette:
– Orosz hírszerzõ vagyok!
– Meséld ezt a jó nagynénikédnek – felelte a nürnbergi törvényszék.

Nem csoda, hogy a zseniális kémnek két ízben magához a Führerhez is sikerült bejutnia. És Hitler pontosan tudja, kivel van dolga.

Tanácskozás Hitler fõhadiszállásán. Hitlernél megjelenik Stirlitz, egy tálcán narancsot hoz be, az asztalra teszi. Ezután odalép a páncélszekrényhez, kinyitja a számjelzárat, lefotózza a dokumentumokat és elhagyja a termet. Hitler döbbenten felordít:
– Ki ez az ember?
– Iszájev, az orosz spion – feleli Müller.
– És miért nem tartóztatják le? Miért nem lövik agyon?
– Megpróbáltuk már Führerem, de azzal a naranccsal valahogy mindig kimagyarázkodik.

Végül maga a Vezér is beletörõdik a halálos ellenség jelenlétébe – úgyis mindegy már, gondolja: a Harmadik Birodalom napjai meg vannak számlálva.

1945 áprilisában vagyunk. Hitler járja a Birodalmi kancellária épületét, és mindenütt ugyanabba a lehangoló látványba ütközik: tisztjei be vannak rúgva, és vele, a Führerrel a kutya sem törõdik. Véletlenül benyit egy irodába: Stirlitz ül az íróasztalnál, és a szorgalmasan dolgozik. Amikor megpillantja a Führert felpattan, és karját lendítve kiáltja:
– Heil Hitler!
Mire a Vezér fáradtan feleli:
– Ugyan, Makszimics, legalább te ne csinálj belõlem hülyét!

Itt számos szovjet kémfilm és -regény paródiájával van dolgunk, melyek a mindenkori ellenfelet gyöngeelméjûnek mutatják. Valójában a szovjet kémkedés erejét – egyes valóban rendkívüli képességû hírszerzõk mellett – egyfelõl a tömegesen bevetett ügynökök bõkezû finanszírozása, másfelõl pedig a viszonylag gyenge kémelhárítás magyarázza. Ez azonban fõleg a demokratikus országokra volt igaz. A hitleri Németországban a Gestapo és az Abwehr elõbb-utóbb minden jelentõs szovjet ügynökhálózatot leleplezett. Ugyanígy nem sikerült egyetlen német kémnek sem eljutnia Sztálin közvetlen környezetéig.

Ami igaz Stirlitzre, vagyis hogy szinte összenõ a Standartenführer-szereppel, az áll az ellenségre is. Olykor már a legmagasabb rangú náci biztonsági fõnököknél sem lehet tudni, hogy hány urat szolgálnak:

Stirlitz Müller irodájában. A Gestapo-fõnök éppen orosz népviseletben áll ott, kezében balalajkával, és orosz népdalt énekel.
– Mi ütött önbe, Gruppenführer? – kérdezi Sitrlitz csodálkozva.
– Miért, Stirlitz – kérdez vissza Müller –, talán azt hiszi, csak magának lehet honvágya?

Itt természetesen arról van szó, hogy a nemzetközi hírszerzés mindig is kettõs ügynökök, leleplezett és visszafordított kémek, hivatásos dezinformátorok és rafinált befolyásügynökök világa volt. A hetvenes években, nagyjából ugyanakkor, amikor a szovjet média különös buzgalommal terjesztette a forradalmi felderítés romantikáját, Kim Philbyt és Rudolf Abelt, sõt, Trockij gyilkosát, Ramon Mercadert is ekkor hozatta haza a hálás titkosszolgálat. Ám a néphumor a kémek kicserélhetõségét ennél általánosabban értelmezte: valójában, gondolta az egyszerû szovjetember, egy bizonyos szinten túl bárki beszervezhetõ. Így például a világ legtermészetesebb dolga, hogy Stirlitz elõbb-utóbb magára a rettegett Gestapo-fõnökre vet szemet, és egy vakmerõ pillanatában neki tesz tisztességtelen ajánlatot:

– Mondja, Herr Müller, nem akar a vörös kémszervezetnek dolgozni? Nem fizetünk ám rosszul!
Müller felháborodottan utasítja vissza az invitálást. Stirlitz, mielõtt távozna a szobából, még egy kérdést tesz fel:
– Mondja, Gruppenführer, nincs véletlenül valami tablettája fejfájás ellen? – Stirlitz tisztában volt vele, hogy minden beszélgetésbõl az utolsó mondat marad meg a beszélgetõpartner fejében.

Maguk az ügynökök azonban természetesen csak statiszták megbízóikhoz képest, akik olykor úgy avatkoznak meg kémeik hétköznapjaiba, mint a görög istenek a földi halandók dolgába.

Hitler felhívja Sztálint.
– Joszif – mondja. – Lehetséges volna, hogy az embereid véletlenül titkos iratokat vettek ki a páncélszekrényembõl?
– Utánanézek – ígéri Sztálin, és azonnal telefonál Stirlitznek: – Kivett ön titkos iratokat Hitler páncélszekrényébõl?
– Igenis, Sztálin elvtárs.
– Akkor azonnal tegye vissza õket. Ezek az emberek már aggódnak, Iszájev elvtárs!

Némi joggal vethetjük fel a kérdést: hol van ezekben a viccekben a németekkel szembeni gyûlölet, amelyet nemcsak a hivatalos propaganda hirdetett, hanem szovjet polgárok millióinak közvetlen tapasztalata is táplált? Azt hiszem, hogy e tekintetben a nemzedékváltáson kívül leginkább a tömblogikával szembeni ellenérzés hatott. Az emberek talán érezték, hogy a világ sorsa nem ezektõl a szimbolikusan kicserélhetõ kémektõl, hanem megbízóiktól függ, akik a világot elárasztó válságoknak köszönhetõen tetszeleghetnek a rend és a béke õrzõinek szerepében.

Ebbõl a szempontból, alig fontos, hogy Müller fél-e a lehallgatókészülékektõl vagy a provokációktól, és hogy Stirlitz betartja-e a szovjet konspiráció formai szabályait. A titkok gazdái érdektelenek, csak a titkok érdekesek. A titokra azonban legjobb esetben csak céloznak, például a cáfolat jellegzetesen szovjet mûfajában. A stirlitziádában ez a stíluseszköz is megfelelõ méltánylásra talál:

Egyszer a Gestapo gonosz tréfát eszelt ki Stirlitz ellen. A berlini rádió bemondta, hogy kémkedés miatt õrizetbe vett egy szovjet õrnagyot, aki az SS-nél szolgált. Másnap a szovjet hírügynökség cáfolta a légbõl kapott hírt, és kijelentette: “Iszájev õrnagy, aki »Stirlitz« álnéven dolgozik, szovjet felderítõként továbbra is teljesíti hazafias kötelességét.”

Berlin eleste elõtt Hitler a bunkerben összehívja legfontosabb munkatársait.
– Hol van Stirlitz? – kérdezi Müller Gestapo-fõnököt.
– Mindig is különc volt, Führerem. Most már vagy harmadik napja valami falat épít Berlin közepén.

Ezzel a viccel kezdõdik Stirlitz, a mesterkém háború utáni élete, amelynek se Szemjonov könyvéhez, se pedig az abból készült tévésorozathoz nincs köze. Õ maga ezzel már dicsteljes szolgálati ideje alatt tisztában van:

Stirlitz 1945 tavaszán egy napon bemegy az Abwehr központjába és a kapun következõ feliratot találja: “A szovjet katonai felderítés központja.”
– Glasznoszty – gondolja Stirlitz.

Ez a vicc nyilvánvalóan Gorbacsov hatalomra jutása után keletkezett, amikor a történelem “fehér foltjai” egyre-másra megteltek igazsággal. Ez a folyamat kezdeményezõinek szándéka ellenére hozzájárult a szovjet társadalom önazonosságának megszûnéséhez. A történet logikai eleme mindössze a háború elõtti és utáni korszak idõbeli összefüggése és a kémkedés mint szakma folyamatossága. Bármily különös, a mesterkém státuszán még a Szovjetunió 1991. december végi viharos szétesése sem változtat:

Stirlitz munkája az utóbbi években tizenötször olyan bonyolulttá lett, mint azelõtt, lévén, hogy az Unió tizenöt független államra bomlott fel.

Ez persze együtt járt a gazdasági dezintegrációval, a rohamos inflációval és a rubel mint egységes fizetõeszköz megszûnésével:

– Milyen valutában óhajtja felvenni a fizetését, Stirlitz? – kérdezte a moszkvai Központ 1994 táján.
Stirlitz válasza:
– Mivel úgy hallom, hogy a rubel az utóbbi idõben gyöngül, inkább ukrán kuponokat szeretnék.¹⁰