Stirlitz, a vicchős avagy a homo sovieticus paródiája

Kommentár

Julian Szemjonovot (1931–1991) Oroszországban mindenekelõtt háborús kalandregények szerzõjeként ismerték.1 Az ötvenes évek derekán egyebek között Kabulban volt aLityertaturnaja Gazeta tudósítója, gyakran utazott Nyugatra, vagyis privilegizált helyzetben volt. A nyolcvanas évek második felében a Krimiírók Nemzetközi Szövetségének elnöke. A glasznoszty fénykorában a Szputnyikban az õ tollából megjelent publikációk szolgáltattak okot a folyóirat elkobzására az NDK-ban.2 1989-ben megalapította aSzoversenno szekretno (Top secret) címû, ma is létezõ bulvárlapot, amely kivált kezdetben szenzáció számba menõ dokumentumokat közölt a KGB és a katonai hírszerzés levéltárából. Szemjonov, ha korlátozott mértékben is, de már jóval a gorbacsovi idõk elõtt hozzájutott ezekhez a forrásokhoz. Errõl tanúskodik meglepõ tárgyismerete a “láthatatlan front” mûködésmódjáról, valamint a beavatottra valló terminológiai biztonsága.

Nyilvánvaló, hogy a szovjet kémekrõl szóló mûvek írói legföljebb másodkézbõl értesülhettek hõseikrõl. A Néma hõstettek emberei címû, 1975-ben megjelent tanulmánykötetben például a következõ jellemzést olvashatjuk egy a Központban dolgozó tábornokról:

Alacsony, zömök ember civilben. Valódi nevét, akárcsak dokumentum-elbeszélésünk más hõseinek nevét, egyelõre nem közölhetjük.3

A titkolózásnak azonban más oka is lehetett: kímélni kellett a szovjet katonai felderítés kínos belsõ történetét. Ennek a szervezetnek valamennyi fontos vezetõje, így a lett Karl Berzins (“Öreg”), a lengyel Leopold Trepper (“Nagyfõnök”) vagy a magyar Radó Sándor (“Dóra”) a sztálini terror áldozatául estek – az elsõt agyonlõtték, a másik kettõt hosszú börtönbüntetésre ítélték. A már említett cikkgyûjtemény Berzins kivégzését ekként írja körül:

1938. július 29-én Jan Karlovics Berzins szíve megszûnt dobogni. Így szakadt meg e nagyszerû ember és kommunista nagy és hõsi élete.

Végül, de nem utolsó sorban a cenzúrát az is éberségre késztette, hogy a “külföldi felderítésnek”, a GPU, az NKVD és az utódszervezetek munkatársainak a nácik és a spanyol falangisták elleni harc mellett kevésbé dicsõséges megbízatásokat is kellett teljesítenie: Trockij fiának, Szedovnak, illetve magának Trockijnak a meggyilkolása, ugyanúgy hozzátartozott a szervek tevékenységéhez, mint a terrorcselekmények, emberrablások és zsarolások. Érthetõ tehát, hogy néha még a hõsök emlékezetét is Nyugaton megjelent könyvek és filmek õrizték meg. Így történt ez a Japánban 1944-ben kémkedésért kivégzett Richard Sorgéval (“Ramsay”), akit egy nyugatnémet film4 emelt ki az ismeretlenségbõl, s Sorge csak a film szovjetunióbeli bemutatása után, posztumusz kapta meg a “Szovjetunió Hõse” címet. Példája iskolát teremtett: sorozatban íródtak a könyvek, készültek a filmek a fasiszták barlangjában vagy a nácik megszállta területen, az ellenség hátában hõsiesen küzdõ ügynökrõl, aki látszatra idomul környezetéhez, de valójában utolsó lélegzetéig hûséges szovjetember marad. Különösen a “pangás” (zasztoj) korszakának, vagyis a Brezsnyev-érának volt szüksége erre az ideáltípusra: a háborút meg nem tapasztalt nemzedék “katonai-hazafias nevelése” újfajta kémromantika igényét teremtette meg. És Julian Szemjonov ennek a “társadalmi megrendelésnek” tett eleget.

A regény korábbi folyóiratközlés után könyvalakban1970-ben jelent meg,5 de bestsellerré csak két évvel késõbb lett, amikor Tatjana Lioznova tizenkét részes televíziós filmet rendezett belõle a legnépszerûbb szovjet színészek részvételével. Ezt az alkotást még ma is vetítik Oroszországban és a SZU más utódállamaiban. Igazi, történelmi korszakokon átívelõ sikerét azonban a történet fõhõsérõl, Stirlitzrõl elterjedt viccek tömkelege igazolja.

A könyv és a film cselekménye a Harmadik Birodalom utolsó hónapjaiban játszódik. A közeledõ összeomlás láttán a náci vezetés egyes csoportjai különtárgyalásokba próbálnak bocsátkozni a nyugati szövetségesek Svájcban mûködõ képviselõjével, Allan Dulles hírszerzõfõnökkel. Némelyek, így Himmler Angliával és az USA-val együtt szeretné folytatni a háborút a Szovjetunió ellen, mások szerényebb és reálisabb terveket szõnek. Bormann Reichsleiter és Schellenberg, a Birodalmi Biztonsági Fõhivatal vezetõje – a regényben és a filmben õ Stirlitz elöljárója – a Birodalom aranyát és legfontosabb kádereit próbálja átmenteni. A két frakció között ingadozik Müller, a Gestapo-fõnök, és kitartóan figyelteti is õket a rendelkezésére álló legkorszerûbb eszközökkel. Ugyanakkor Müller is szabadulni szeretne a mit sem sejtõ Führer és Himmler gyámkodásától.

Ebben a helyzetben Stirlitz Standartenführer, alias Iszájev (“Justas”) fontos információkat juttat el a Központnak (“Alex”), s egyszerre bíz meg egy lelkészt és egy tudóst, hogy utazzanak Svájcba, és gyõzzék meg Dullest: csakis õk a békére vágyó Németország hiteles képviselõi. A titkos üzeneteket Erwin német antifasiszta és orosz felesége, a terhesség kései stádiumában lévõ Käthe (Katja) váltja a Központtal. Erwin azonban egy légitámadásban életét veszti, Käthe pedig szülési fájdalmai közben hirtelen oroszul kezd jajongani. E közvetett gyanúoknál többet nyom a latban, hogy a rádióadót tartalmazó bõröndön a Gestapo felfedezi az asszony ujjlenyomatát – és nem sokkal késõbb Stirlitzét is. A szovjet mesterkém élete ezzel egy hajszálon függ. Vaslogikájával, fenomenális emlékezõtehetségével azonban sikerül megmentenie a helyzetet – Kátját Svájcon keresztül hazajuttatja Moszkvába, két küldönce meghiúsítja a nácik kapcsolatfelvételét, neki magának pedig sikerül értesíteni a Központot a veszélyes manõverrõl. Most akár haza is mehetne, õ azonban visszatér Németországba, hogy a végsõkig részt vehessen a fasizmus elleni küzdelemben.

Szemjonov regénye egyfelõl magán visel a “szocialista realizmus” jegyeit: hõsei egydimenziósak, Stirlitz belsõ monológjai merõ propagandafrázisokból állnak, Müllerrel folytatott szellemi párbaja erõsen emlékeztet az akkoriban rendkívül népszerû “No, megállj csak!” (Nu pogogyi) farkas–nyúl kergetõsdijére. A dolog történelmileg se stimmel: egyfelõl a Nyugat és a Birodalom szovjetellenes szövetkezésének gondolatával a nácik már régebben kacérkodtak, másfelõl pedig az 1944. július 20-i merényletet követõ terrorral Németország az utolsó potenciálisan tárgyalóképes garnitúrát is elveszette, és Dulles 1945 februárjában nem gondolt, nem is gondolhatott komolyan egyoldalú fegyverszünetre a nyugati fronton.

Annyi jót azonban mégis elmondhatunk Szemjonov regényérõl, hogy a téma korábbi feldolgozásától eltérõen a Harmadik Birodalom vezetõi itt nem egyszerûen szadista vadállatokként, hanem szellemileg is komolyan veendõ ellenségekként jelennek meg, a náci hatalom nem egységes gyilkoló horda, hanem különbözõ érdekû és vérmérsékletû emberek szövevénye. Újdonság volt a dokumentarista stílus is: az elbeszélés folyamát esszészerû “Töprengések” szakítják meg, egy narrátor rendszeresen bemondja a pontos dátumot és idõt. Mégsem a regénynek, hanem a filmnek és a Stirlitzet alakító Vjacseszlav Tyihonov játékának köszönhetõ a vicclegenda születése.

A kelet-európai, így magyar vicctoposz is ciklikus változásokon ment keresztül: Kohn és Grün, Arisztid és Tasziló után a pártvezetõk következtek, s a hétköznapi humor többnyire a valóság és a propagandisztikus világkép közötti feszültségbõl táplálkozott. A Szovjetunióban a hatvanas évek elején terjedtek el a “jereváni rádió”-viccek, amelyek a hivatalos propaganda “Válaszolunk a dolgozók kérdéseire” típusú mûsorait parodizálták. Az 1970-es Lenin-centenárium valóságos hullámát indította el a szovjetállam alapítóját perszifláló anekdotáknak. A csukcsok voltaképpen a keleti frízek, a belgák és a rendõrök nyomdokába léptek – valamennyien a középkori “bolondházviccek” örökösei. S nagyjából ekkor sorjáztak a Csapajev-anekdoták, amelyekben az egyik legnépszerûbb vörös hadvezért deheroizálta, bár meghagyta szerethetõ figurának a népi emlékezet. Vaszilij Ivanovics, mondhatnánk, Stirlitz-Iszajev közvetlen elõdje.

A Stirlitz-viccek hõse nem egészen azonos a felderítõ Iszajevvel, ahogyan õt a televízió képernyõjérõl ismerhetjük. Olykor inkább a hetvenes évek szovjetemberét idézi fel, akinek a különös szerencse jutott osztályrészül, hogy hivatalos küldetésben (komangyirovka) az osztályellenség valamely országába utazhat, s ott mindent megtesz annak érdekében, hogy tiszteletben tartsa a helyi szokásokat.

Stirlitz kocsija defektet kap, s most idegesen babrál a motorral. Arra jön Müller, a Gestapo-fõnök.

– Stirlitz – mondja –, maga szovjet kém. Ha német lenne, akkor már régen szervizbe vitette volna a kocsiját.

Ez a vicc a szovjet hiánygazdaságon gúnyolódik. A hetvenes években a szovjet autótulajdonosoknak iszonyú gondokat okozott a kocsi karbantartása, az alkatrészek beszerzése. Legjobb esetben is hosszas várakozási idõre lehetett számítani. Ezért aztán, aki csak tudta, maga próbálta helyrepofozni a járgányt.

Még drasztikusabban ábrázolja az áruhiányt az alábbi vicc:

Stirlitz konspiratív találkozóra megy a Központból küldött összekötõvel. Azonnal ráismer. Oroszországban úgy látszik, megint fennakadások vannak a szappangyártásban.

A “klasszikus” szovjet áruhiány (gyeficit6) azonban csak egy befolyásoló tényezõ a sok közül. Stirlitz mint hírszerzõ – persze titokban – a szovjet társadalom krémjéhez tartozik, s mint ilyent, bizonyos privilégiumok illetik meg, amelyekkel nagyon is tisztában van.

A háború végén Németországban olyan rossz volt a helyzet, hogy már a Birodalmi Kancellárián is sorba kellett állni a virsliért. Stirlitz azonban nem tartotta magát ehhez a szabályhoz, és mindig soron kívül vett virslit. A Gestapo fel volt háborodva. Nem csoda: fogalmuk sem volt róla, hogy a “Szovjetunió Hõsét” mindenütt soron kívül szolgálják ki.

Vajon honnan tudta Stirlitz (emlékeztetõül közöljük kódnevét: “Justas”), hogy õ ennek a magas címnek a birtokosa? Természetesen a Központban dolgozó tartótisztje, Alex hozta tudomására, méghozzá egészen ravasz módon.

A Gestapóra rejtjelezett üzenet érkezett: “Justas. Maga egy ökör.” Egyedül Stirlitz érti, hogy megkapta a “Szovjetunió Hõse” címet.

Hasonló módon szívén viselte a Központ a mesterkém magánéletét is:

Stirlitz rejtjelezett rádióüzenetet kap: “Önnek hazájában fia született.” Stirlitz szemét elfutotta a könny. Immár öt éve nem látta a feleségét.

Ebben a viccben valamennyi szovjet kémregény közös nevezõje lesz a néphumor céltáblája: a hõs családját otthon hagyja, és külszolgálatban szerelmi viszonyba nem bocsátkozik. A mûfaj számos darabjában még célzás sem esik a házastársi hûtlenségre, noha a cselekmény többnyire rendkívül romlottnak ábrázolt diplomata- és újságíró-miliõben játszódik. Csupán Richard Sorgéról tudjuk a nyugati feldolgozás alapján, hogy míg felesége Leningrádban élt, neki Tokióban több szeretõje is volt.

Ami hõsünket illeti, õ oly határozottan hárítja el még a legjobb szándékú nõi közeledést is, hogy ez az erényesség (kiváltképpen a rendkívül mutatós Tyihonov alakításában) igencsak gyanúsnak hat, és a dekonspiráció veszélyét rejti magában.

Müller azt mondja Stirlitznek:
– Két hírem van magának: egy rossz és egy még rosszabb. Melyikkel kezdjem?
– Talán a rosszal.
– A maga orosz rádiósnõje mindent elmondott nekünk.
– És mi a rosszabb hír?
– Az, hogy nemcsak nekünk, hanem a feleségének is elmondta.

Az erkölcsös szovjetember persze nemcsak hûséges, hanem önfeláldozó is, egyebek közt önkéntes, ingyenes tevékenységet végez, például a “kommunista szombatokon”. Kétségtelen, hogy ez a hétvégi társadalmi munka nem volt túl népszerû a szovjetemberek körében.

Müller felhívja Stirlitzet, és azt mondja neki:
– Holnap kommunista szombat lesz. A részvétel kötelezõ. – Stirlitz sejti, hogy most lebukott, ezért írásban közli : “Én, Stirlitz Standartenführer valójában szovjet hírszerzõ vagyok.” Müller elolvassa a jelentést, telefonál Schellenbernek és azt mondja :
– Walter, jöjjön át, és nézze, mit magukra nem vállalnak az emberek, csak hogy kihúzzák magukat a társadalmi munka alól.

A kellemetlen kötelességekkel szembeni berzenkedés, vagy a prüdéria elutasítása persze nem jelenti, hogy a szovjetember mindent rossznak találna a rendszerben. Szereti például a hagyományos ünnepnapokat, különösen, ha azok szakmájába vágnak.

Február 23-án, a Vörös Hadsereg Napján7 Stirlitz szovjet harci dalokat énekelve megy végig Berlin fõ utcáján. Nem is sejti, hogy ezekben az órákban milyen közel állt a lebukáshoz.

Hogyan lehetséges azonban, hogy az önmagát szüntelenül leleplezõ ál-Standartenführer, számos sorstársától eltérõen sohasem bukik le, még akkor sem, ha tetten érik? A kérdésre adott vicces válaszok mindazt tartalmazzák, amit a hetvenes és nyolcvanas években a szovjetember a kémkedésrõl és az ellenkémkedésrõl gondolt.

Az egyik esetben Stirlitz paraszti ravaszsággal vágja ki magát:

– Stirlitz, mi a kedvenc filmje? – kérdezi Müller, a Gestapo-fõnök.
– A Volga-Volga8 – válaszolja a hírszerzõ, majd villámgyorsan helyesbít: – Akarom mondani, a Volkswagen- Volkswagen.

Ugyanez erotikus körítésben:

Müller:
– Stirlitz, megtaláltuk a maga ujjlenyomatait Eva Braun fenekén. Mivel magyarázza ezt?
– Én könnyen megmagyarázom – feleli Stirlitz. – De mivel magyarázza maga, hogy hozzájutott az ujjlenyomataimhoz?
Mire a Gestapo-fõnök:
– Mindig is sajnáltam, Stirlitz, hogy nem az én részlegemben dolgozik.

Stirlitz konspirációjának legnépszerûbb formája, amikor nem is titkolja szovjet kém voltát.9 És ez a trükk mindig nagyszerû tréfának hat.

Müller:
– Stirlitz! A szomszédai panaszkodnak, hogy minden reggel hat órakor a szovjet himnusz harsog a rádióján!
Mire Stirlitz:
– Kedves Müller úr, értsen meg! Ugyan, mi más kergethet ki egy szovjet embert hajnali hatkor az ágyból?

Ugyanakkor a konspiráció oly tökéletes, hogy az arcot alig lehet elválasztani az álarctól:

Stirlitz már annyira összeszokott a legendájával, hogy még a hitleri Németország összeomlása után sem tudta azonnal leleplezni magát. Végül megértette, hogy ez így nem mehet tovább és nyilvánosan kijelentette:
– Orosz hírszerzõ vagyok!
– Meséld ezt a jó nagynénikédnek – felelte a nürnbergi törvényszék.

Nem csoda, hogy a zseniális kémnek két ízben magához a Führerhez is sikerült bejutnia. És Hitler pontosan tudja, kivel van dolga.

Tanácskozás Hitler fõhadiszállásán. Hitlernél megjelenik Stirlitz, egy tálcán narancsot hoz be, az asztalra teszi. Ezután odalép a páncélszekrényhez, kinyitja a számjelzárat, lefotózza a dokumentumokat és elhagyja a termet. Hitler döbbenten felordít:
– Ki ez az ember?
– Iszájev, az orosz spion – feleli Müller.
– És miért nem tartóztatják le? Miért nem lövik agyon?
– Megpróbáltuk már Führerem, de azzal a naranccsal valahogy mindig kimagyarázkodik.

Végül maga a Vezér is beletörõdik a halálos ellenség jelenlétébe – úgyis mindegy már, gondolja: a Harmadik Birodalom napjai meg vannak számlálva.

1945 áprilisában vagyunk. Hitler járja a Birodalmi kancellária épületét, és mindenütt ugyanabba a lehangoló látványba ütközik: tisztjei be vannak rúgva, és vele, a Führerrel a kutya sem törõdik. Véletlenül benyit egy irodába: Stirlitz ül az íróasztalnál, és a szorgalmasan dolgozik. Amikor megpillantja a Führert felpattan, és karját lendítve kiáltja:
– Heil Hitler!
Mire a Vezér fáradtan feleli:
– Ugyan, Makszimics, legalább te ne csinálj belõlem hülyét!

Itt számos szovjet kémfilm és -regény paródiájával van dolgunk, melyek a mindenkori ellenfelet gyöngeelméjûnek mutatják. Valójában a szovjet kémkedés erejét – egyes valóban rendkívüli képességû hírszerzõk mellett – egyfelõl a tömegesen bevetett ügynökök bõkezû finanszírozása, másfelõl pedig a viszonylag gyenge kémelhárítás magyarázza. Ez azonban fõleg a demokratikus országokra volt igaz. A hitleri Németországban a Gestapo és az Abwehr elõbb-utóbb minden jelentõs szovjet ügynökhálózatot leleplezett. Ugyanígy nem sikerült egyetlen német kémnek sem eljutnia Sztálin közvetlen környezetéig.

Ami igaz Stirlitzre, vagyis hogy szinte összenõ a Standartenführer-szereppel, az áll az ellenségre is. Olykor már a legmagasabb rangú náci biztonsági fõnököknél sem lehet tudni, hogy hány urat szolgálnak:

Stirlitz Müller irodájában. A Gestapo-fõnök éppen orosz népviseletben áll ott, kezében balalajkával, és orosz népdalt énekel.
– Mi ütött önbe, Gruppenführer? – kérdezi Sitrlitz csodálkozva.
– Miért, Stirlitz – kérdez vissza Müller –, talán azt hiszi, csak magának lehet honvágya?

Itt természetesen arról van szó, hogy a nemzetközi hírszerzés mindig is kettõs ügynökök, leleplezett és visszafordított kémek, hivatásos dezinformátorok és rafinált befolyásügynökök világa volt. A hetvenes években, nagyjából ugyanakkor, amikor a szovjet média különös buzgalommal terjesztette a forradalmi felderítés romantikáját, Kim Philbyt és Rudolf Abelt, sõt, Trockij gyilkosát, Ramon Mercadert is ekkor hozatta haza a hálás titkosszolgálat. Ám a néphumor a kémek kicserélhetõségét ennél általánosabban értelmezte: valójában, gondolta az egyszerû szovjetember, egy bizonyos szinten túl bárki beszervezhetõ. Így például a világ legtermészetesebb dolga, hogy Stirlitz elõbb-utóbb magára a rettegett Gestapo-fõnökre vet szemet, és egy vakmerõ pillanatában neki tesz tisztességtelen ajánlatot:

– Mondja, Herr Müller, nem akar a vörös kémszervezetnek dolgozni? Nem fizetünk ám rosszul!
Müller felháborodottan utasítja vissza az invitálást. Stirlitz, mielõtt távozna a szobából, még egy kérdést tesz fel:
– Mondja, Gruppenführer, nincs véletlenül valami tablettája fejfájás ellen? – Stirlitz tisztában volt vele, hogy minden beszélgetésbõl az utolsó mondat marad meg a beszélgetõpartner fejében.

Maguk az ügynökök azonban természetesen csak statiszták megbízóikhoz képest, akik olykor úgy avatkoznak meg kémeik hétköznapjaiba, mint a görög istenek a földi halandók dolgába.

Hitler felhívja Sztálint.
– Joszif – mondja. – Lehetséges volna, hogy az embereid véletlenül titkos iratokat vettek ki a páncélszekrényembõl?
– Utánanézek – ígéri Sztálin, és azonnal telefonál Stirlitznek: – Kivett ön titkos iratokat Hitler páncélszekrényébõl?
– Igenis, Sztálin elvtárs.
– Akkor azonnal tegye vissza õket. Ezek az emberek már aggódnak, Iszájev elvtárs!

Némi joggal vethetjük fel a kérdést: hol van ezekben a viccekben a németekkel szembeni gyûlölet, amelyet nemcsak a hivatalos propaganda hirdetett, hanem szovjet polgárok millióinak közvetlen tapasztalata is táplált? Azt hiszem, hogy e tekintetben a nemzedékváltáson kívül leginkább a tömblogikával szembeni ellenérzés hatott. Az emberek talán érezték, hogy a világ sorsa nem ezektõl a szimbolikusan kicserélhetõ kémektõl, hanem megbízóiktól függ, akik a világot elárasztó válságoknak köszönhetõen tetszeleghetnek a rend és a béke õrzõinek szerepében.

Ebbõl a szempontból, alig fontos, hogy Müller fél-e a lehallgatókészülékektõl vagy a provokációktól, és hogy Stirlitz betartja-e a szovjet konspiráció formai szabályait. A titkok gazdái érdektelenek, csak a titkok érdekesek. A titokra azonban legjobb esetben csak céloznak, például a cáfolat jellegzetesen szovjet mûfajában. A stirlitziádában ez a stíluseszköz is megfelelõ méltánylásra talál:

Egyszer a Gestapo gonosz tréfát eszelt ki Stirlitz ellen. A berlini rádió bemondta, hogy kémkedés miatt õrizetbe vett egy szovjet õrnagyot, aki az SS-nél szolgált. Másnap a szovjet hírügynökség cáfolta a légbõl kapott hírt, és kijelentette: “Iszájev õrnagy, aki »Stirlitz« álnéven dolgozik, szovjet felderítõként továbbra is teljesíti hazafias kötelességét.”

Berlin eleste elõtt Hitler a bunkerben összehívja legfontosabb munkatársait.
– Hol van Stirlitz? – kérdezi Müller Gestapo-fõnököt.
– Mindig is különc volt, Führerem. Most már vagy harmadik napja valami falat épít Berlin közepén.

Ezzel a viccel kezdõdik Stirlitz, a mesterkém háború utáni élete, amelynek se Szemjonov könyvéhez, se pedig az abból készült tévésorozathoz nincs köze. Õ maga ezzel már dicsteljes szolgálati ideje alatt tisztában van:

Stirlitz 1945 tavaszán egy napon bemegy az Abwehr központjába és a kapun következõ feliratot találja: “A szovjet katonai felderítés központja.”
– Glasznoszty – gondolja Stirlitz.

Ez a vicc nyilvánvalóan Gorbacsov hatalomra jutása után keletkezett, amikor a történelem “fehér foltjai” egyre-másra megteltek igazsággal. Ez a folyamat kezdeményezõinek szándéka ellenére hozzájárult a szovjet társadalom önazonosságának megszûnéséhez. A történet logikai eleme mindössze a háború elõtti és utáni korszak idõbeli összefüggése és a kémkedés mint szakma folyamatossága. Bármily különös, a mesterkém státuszán még a Szovjetunió 1991. december végi viharos szétesése sem változtat:

Stirlitz munkája az utóbbi években tizenötször olyan bonyolulttá lett, mint azelõtt, lévén, hogy az Unió tizenöt független államra bomlott fel.

Ez persze együtt járt a gazdasági dezintegrációval, a rohamos inflációval és a rubel mint egységes fizetõeszköz megszûnésével:

– Milyen valutában óhajtja felvenni a fizetését, Stirlitz? – kérdezte a moszkvai Központ 1994 táján.
Stirlitz válasza:
– Mivel úgy hallom, hogy a rubel az utóbbi idõben gyöngül, inkább ukrán kuponokat szeretnék.10

  1. Ismertebb mûvei: Petrovka 38 (1963), Vihar õrnagy (1967), Alternatíva (1977). A Petrovka 38 egyébként a szovjet érában a moszkvai rendõr-fõkapitányság székházának adott otthont.
  2. Szputnyik német nyelvû változatát alighanem a Stasi kezdeményezésére vonták be amiatt a cikk miatt, amely a Szovjetunióba emigrált német kommunisták sorsát ecsetelte a sztálini idõkben.
  3. Magyar kiadás: Felderítõk, hírszerzõk. Kossuth Könyvkiadó, 1980. Dalos György fordítása. “Alta” (Ilse Stöbe), az 1942-ben a nácik által kivégzett szovjet kémnõ tartótisztjérõl van szó, aki jelek szerint a hetvenes években még aktivan szolgált.
  4. Verrat an Deutschland. Der Fall Sorge. 1955. A rendezõ és forgatókönyvíró nem más, mint Veit Harlan (Jud Süss, 1940). A szovjet premierre 1964-ben került sor “Kicsoda Ön, Doktor Sorge?“ címmel.
  5. Magyarul: A tavasz tizenhét pillanata (késõbbi kiadásokban: A Stirlitz-dosszié. Magvetõ, 1971. Dalos György fordítása.
  6. Szovjet vicc a hetvenes évek derekáról:
    – Mi az eszményi születésnapi ajándék?
    – Fél kiló babkávé és negyed kiló fokhagyma, vécépapírba csomagolva.
  7. 1991 óta a “Haza védelmezõinek napja”.
  8. A Sztálin-éra közkedvelt filmje, s egyben elõkelõ szovjet autómárka.
  9. Állítólag Kim Philby (1912–1988) szovjet szuperkém szerette ezt a fajta önleleplezést – reggelente a londoni katonai hírszerzésnél “Jó reggelt, elvtársak” köszönéssel üdvözölte kollégáit, azok nem kis derültségére.
  10. Az ukrán kupon valamikor pénzhelyettesítõ bankjegyszerûség volt, az egykori Szovjetunió legértéktelenebb valutája – D. Gy.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.