Traktátus a pesti/zsidó humorról

Mi a különbség a német és a zsidó humor között? Semmi.
A zsidó humor épp olyan, mint a német. Csak még humor is.

Fejtő Ferenc

Attól tartok, sokakban ellenérzést vált ki ennek az írásnak a címválasztása. Belátom, lehetne a városi humorról úgy is beszélni, hogy a zsidó szót elkerüljük, amiként egy jó tollú történész bizonyosan meg tudná írni az amerikai négerek történetét anélkül, hogy akár egyszer is megemlítené a bõrszín – egyébként valóban igen kényes – témáját. Mindazonáltal nem világos, hogy miért “kényes dolog” ilyesmirõl beszélni, hiszen a magyar nyelvben bármely oppozíció, még a sült krumpli és a rósejbni dichotómiája is kifejezhetõ a népi és az “urbánus” õskettõsségében. Nem titok, bár nem is érettségi anyag, hogy 1910-ben a Magyar Királyság magyar ajkú népességének legalább harmadát tették ki a 19. század során elmagyarosodott etnikumok, a magyar városi népességben minden harmadik polgár még német vagy jiddis nyelvû családba született, a budapestiek 23%-a pedig zsidó vallásúként azonosította önmagát. Kelet-Európa tucatnyi nagyvárosában – ilyen volt például Varsó is – a zsidóság számaránya 1910 körül már 40% fölé emelkedett. Az sem titok, bár esetleg van, aki nem tud ennek felhõtlenül örülni, hogy az elmagyarosodott zsidóságnak döntõ szerepe volt az urbánus kultúra minden aspektusának, így a magyar humor arculatának formálásában is.

népszámlálási év a magyarországi zsidó népesség a zsidóságon belül városlakó a zsidóságon belül magyar anyanyelvû
1880

624 826 fõ (4,6%)

35%

56,3%

1890

707 961 fõ (4,7%)

39%

63,8%

1900

831 162 fõ (4,9%)

47%

71,5%

1910

911 227 fõ (5,0%)

51%

77,0%

Egy német szerzõ szerint a zsidók minden látszólagos szellemi kvalitásuk ellenére (scheinbare intellektuelle Eigenschaften) sem rendelkeznek igazi kultúrával, olyannal, ami valóban a sajátjuk lenne, csak olyannal, amit más népek szellemi javaiból tákoltak össze, mert hiányoznak belõlük a kreatív képességek (schöpferische Eigenschaften).1 Van ugyanakkor olyan elképzelés is, amely szerint a mai magyar kultúra kizárólag a zsidó szellemiség munkálkodásának köszönheti a létrejöttét, mivel a bõ gatyaszárból és a fütyülõs barackból még többszörös áttétellel sem lehet Kosztolányi líráját levezetni. Mivel egyik típusú rasszizmussal sem tudunk mit kezdeni, a továbbiakban a faj és a kultúra nagy összefüggéseit nem érintjük. Ami viszont ennek a tanulmánynak a tárgyát illeti, evidencia az, hogy a városias (“zsidós”) humornak a mesterei közt tucatjával vannak olyanok, akiknek a családfáján még nagy igyekezettel sem találunk mást, csak római katolikusokat és reformátusokat (néhány izgalmasabb esetben görögkeletieket). E nyilvánvaló tény ellenére ebben az írásban azt szeretném megvizsgálni, lehet-e mégis a komikum és a humor etnikai és kulturális típusairól valami értelmes dolgot is mondani – mivel az ostobaságokat már elõdeink elmondták errõl.

Azzal a hipotézissel, hogy a humornak talán vannak etnokulturális típusai, összefügghet az is, hogy az egyes nyelvekben már a humorra vonatkozó szavak rendszere is igen eltérõ. Sem errõl a tárgyról, sem a humor mûködésérõl szóló elméletek fejlõdésérõl nincs módom most illõ részletességgel szólni.2 Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a nyelvek feltehetõen azért vették át például magát az angol humor szót, mert nem létezett bennük a honi talajból sarjadt kifejezés arra a kiegyensúlyozott, derûs természetre, kedélyállapotra, amelynek révén az egyén képes felülemelkedni a nehézségeken. A görög asteios és a latin urbanus valami ilyesféle szellemes kifinomultságra, a humor képességére utalnak. Fogalmi hátterükben ott van egyrészt az a sajátos vélekedés, miszerint a kifinomult szellemesség ellentéte a vidéki bárdolatlanság (agroikia, rusticitas),másrészt pedig az, hogy a szellemesség lényegi eleme a komoly dolgok könnyed felfogása (vö. például a klasszikus latinban a lepos és facetiae ‘tréfa’ és az urbanus ~ urbanitaskollokációit).

Ugyanakkor a komikum, a nevetségesség forrása Arisztotelész szerint a hitványság és közönségesség, vö. Poétika 1449a, Rétorika 1419b és Nikomakhoszi Etika 1127–1128 az otrombán bohóckodó harsányságról, amelynek ellenpontja a tettetõ szerénykedés (eironeia). Platón számára is a nevetségesség alapesete például az önmagát kiválónak képzelõ ember hitványsága, vö. Philébosz 48c–50a. A nevetés elõfeltétele az ambivalens érzés mellett a felülnézeti perspektíva: az, hogy morálisan a komikus tárgy fölé emelkedünk. Az ambivalencia nemcsak arra utal, hogy a komikus tárgyhoz való viszonyulásunkban különbözõ érzelmek vegyülnek, hanem arra is, hogy inkongruencia lép fel a szavak kétértelmûsége miatt, pl. persai ‘perzsák’ vagy ‘elpusztítani’, arkhê ‘kezdet’ vagy ‘uralom’. Arisztotelész ugyanitt (Rétorika 1412a) ír arról is, hogy a nevetés további elõfeltétele a váratlanság, a várakozástól való eltérés. Fensõbbségérzet, ambivalencia, inkongruencia, váratlanság – ha a késõbbi humorelméletek eme kulcsszavainak ismeretében nézünk vissza Platón és Arisztotelész passzusaira, akkor Karinthy megállapítása juthat az eszünkbe: “Már a régi görögök is ismerték a bõrt.”3

Azt szokták mondani, hogy a zsidó humort három dolog teszi: a zsidó szereplõk és közeg, a körmönfont stílus, illetve az önirónia. Valóban ilyen egyszerû lenne ez?

Kezdjük azzal, hogy mi is a “zsidó humor” közege, és kik a játszó személyei. Bár a zsidók egysíkúan shylocki (uzsorás-intrikus) imázsa már a 19. század közepétõl kezd átformálódni, a század végén egy híres londoni rabbinak még azt kellett bizonygatnia, hogy a zsidók azért nem is olyan otrombán merev, sótlan és unalmas emberek, mint azt általában hiszik.4 Ebben az idõben tehát még nem létezik a teória, miszerint a humorérzék egyenest a zsidó génekbõl ered.5 A “sajátosan zsidó humor” nem véletlenül egyidõs a zsidóságnak a 19. század végén felgyorsuló asszimilációjával: talán többé-kevésbé annak a terméke. Ez az új humor más hangon szól, mint a hagyományos talmudi, vagy a lengyel és ukrán földön született jiddis népi humor (az utóbbihoz tartoznak például a 18. századi Hershele Ostropolerrõl, vagy Chelm városának együgyû lakóiról szóló történetek). Ha meg akarjuk fejteni a “zsidó humor” titkát, akkor nem lehet nagyvonalúan elsiklani afelett, hogy az asszimiláns zsidó lelkület két évszázadon át a belsõ vonzások és taszítások, illetve a társadalmi befogadás és kirekesztés ambivalens tapasztalatai során alakult. A saját arcát és identitását keresõ zsidó allegóriája Woody Allen Zelig címû filmje. Zelig különös betegségben szenved: emberi kaméleonként mindig rögtön beolvad a környezetébe – az orvosok közt orvossá válik, kövér emberek közt másodpercek alatt meghízik. Pszichiáterének diagnózisa szerint Zelig betegesen vágyik arra, hogy mindenki elfogadja õt, hogy éppen olyan legyen, mint bárki más. A zeligi neurózisból bajos lenne huszárosan és okozatilag levezetni a zsidó humor hirtelen nézõpontváltásainak, a “komoly dolgok” fölött való könnyed átlépésnek a mûvészetét, de annyit azért mondhatunk, hogy a humor igazán csak olyan közegben mûködhet, ahol evidencia az, hogy bárminek létezik a fordítottja, hogy az értékek viszonylagosak és hogy a nézõpontok sokfélék. Az asszimiláns zsidó kultúra nyilvánvalóan ilyen közeg.

Asszimiláns zsidónak lenni többé-kevésbé traumatikus állapot, és ez a trauma tetszõleges számú nemzedéken át örökölhetõ. A mesümed (hitehagyott, kitért) inkább csak nyelvi apróságokkal jelezheti az eredeti identitását, miközben az új közösségben nem találja a helyét, “lebeg”, vagy amint mondani szokták “két világ határán reked”. Tudjuk, hogy a smádolásnak (kitérésnek) és az asszimilációnak legtöbbször nem volt alternatívája, és azt is, hogy az asszimilánsok mindig csak egyetlen közösségben lehetnek teljes jogú tagok: az asszimilánsok közösségében. Úgy tûnik, hogy az ebbõl eredõ traumát nem enyhíti sem a személyiség integritása és belsõ harmóniája, sem a tehetség külsõ elismerése. Heinrich Heine esetére gondoljunk, akit persze a bûntudat aligha marcangolt, mert csupán annyira hitt a judaizmusban, mint a kereszténységben. Mindazonáltal nem csak a fizikai szenvedés okozta rossz kedvében írta néhány évvel a halála elõtt, hogy érte bizony sem misét, sem kaddist nem mond majd senki.6 Heine ugyebár a modern német szatíra elsõ mestere, magánemberként pedig az (ön)irónia mûvésze.

Thomas Mann lehetne a “lebegõ” zsidó másik példája,7 a harmadik pedig Sigmund Freud.8 A “lebegésnek” van nyelvi vetülete is. Freud német értekezõ prózáját kortársai példaszerûnek ítélték (Goethe Díj, 1930). A viccrõl és a tudatalattiról írt könyvében9 Freud a zsidó viccek természetes médiumát, a jiddissel megspékelt németet (azaz a Mauschelnt) a poén kivételével veretes irodalmi németre fordította (a viccek zömének egyébként ismerjük legalább egy jiddis változatát). Az egyik viccben például a krakkói rabbi szemöldökét összevonva az égre pillant, és az mondja, hogy meghalt a lembergi rabbi. Minden bóher gyászol, de aztán vendégek jönnek Lembergbõl, és közlik, hogy a rabbijuk él. Mire a bóherek: “Na jó, lehetséges. De azért az a pillantás…”. A vicc hitelességét erõsíti, hogy visszakapcsol az eredeti médiumra: Freud az utolsó mondatban (“der Kück war doch grossartig”) nem helyettesíti a jiddis Kück szót (mondjuk a német Blick-kel).10 A jiddisizmusok szerepe a német (vagy akár a magyar) diskurzusban fõként az identitás és a szolidaritás jelzése. Barátjával, Wilhelm Fliess-szel való levelezésében11 Freud igen sokszor használ játékos, szolidaritásépítõ jiddisizmust, pl. Schnorrer ‘koldus’ 1897/6/22; meschüge ‘hülye’ 1897/12/3, 29. 1900/3/23; Parnosse ‘megélhetés’ 1897/12/12; Dalles ‘szegénység’ 1898/6/9; Knetscher ‘ráncok’ 1898/12/5; Stuss ‘duma’ 1898/9/6; Shigan ‘õrültség’ 1899/11/9, 1900/3/23. A vicc esetében a kódváltás (kódkeverés) olyan fogás, amely nem a partnerrel való identitásviszony és az intimitás erõsítésére, hanem a poén és a nézõpontváltás kiemelésére szolgál. Ez a magyar nyelvû zsidó viccek poénja esetében is gyakori. Figyeljük meg például a válasz “nem köznyelvi” formáját az alábbi viccben:

– Te Kohn, hát nem szégyelled magad? Szegény Zálit csak a minap temettük, te meg itt a cselédlánnyal?!!
– Látod, ebben az én nagy bánatomban már azt se tudom, hogy mit csinálok…

Egy másik vicc alaphelyzete szerint Kohnt, a kitért zsidót a felesége rajtakapja, hogy zsidó módra (imaszíjjal stb.) imádkozik. “De hát te már keresztény vagy, Kohn!” – így a feleség. Kohn válaszának formája már ismerõs: “Látod, ez az én hülye goj fejem.”12 A kódnak nem csak verbális elemei vannak, a hanghordozás és a gesztusok nem kevésbé fontosak. A viccben – amelynek egy változatát Raj Tamás remek könyvében is megtaláljuk13 – Kohn megy haza a piacról, hóna alatt két görögdinnyével, amikor megállítja valaki, és megkérdezi, hogy merre van a Liliom utca. Kohn megkéri, hogy fogja meg a dinnyéket, majd széttárja a karját: “Fogalmam sincs!” Higgyék el, hogy a megfelelõ gesztus nélkül az idegen talán meg se értené a választ.

A viccek tematikus elemzése kissé meglepõ eredményt hoz. A zsidó humor tipikus célpontja egyrészt az összeférhetetlenség és elégedetlenkedés, másrészt a képmutatás és ravaszkodás. Ehhez a kettõhöz képest marginális a más kultúrák, másfajta humorából ismert valamennyi téma (pl. az együgyûség). Az önirónia célpontja lesz tehát a hajótörött zsidó, aki két zsinagógát épít a szigeten: az egyikbe imádkozni jár, a másikba pedig be nem teszi a lábát. Szintén az izgága, okoskodó ember karikatúráját rajzolja meg az a definíció, miszerint vicc az, amit egy goj meg se ért, egy zsidó viszont már régesrég ismer, sõt azt is tudja, hogy hogyan lehetett volna sokkal jobban elmondani. A másik komikus alaptípus, a ravaszkodó figurája jelenik meg például az alábbi viccben:

– Igaz, hogy a Weisz lányának udvarolsz, Kohn? De hát, neked feleséged van!!!
– Vanni van, de már köhög…

Az antiszemita viccek (amelyekkel most nincs módunk foglalkozni) nyilvánvalóan másféle karikatúrát alkotnak a zsidókról, mint az önironikus zsidó viccek, amelyek tipikusan az említett két tulajdonságcsoportot teszik a komikum tárgyává. Ez lenne az, amin a vicc mesélõje és hallgatója “morálisan felülemelkedik”, azaz eljut a Hobbes által emlegetett “hirtelen megdicsõülés” (sudden glory) állapotába, amely illuminációnak csalhatatlan jele a nevetés.14

Ami a humor technikáját illeti, két dologra érdemes itt figyelni. Az egyik az inkongruitás, ami feltehetõleg bármiféle humor sajátja. Amint ezt már Kant is leírta, a nevetés oka az, hogy a dolgok szokványos rendjébe a várakozástól eltérõ, a helyzetbe nem illõ dolog kerül, és így “egy feszült várakozás hirtelen semmivé lesz”.15 Az alábbi viccben például két olyan “forgatókönyv” (script) keveredik, amelyeket nem lehet összeilleszteni (nevezetesen a haldoklás és a vita scriptjei):

A halálos ágyán remegõ hangon végrendelkezik az öreg Kohn:
– A ház az én drága Mojse fiamé legyen…
– Micsoda?! Hát az még meg se nõsült! – szólal meg erre a felesége.
– A bolt pedig legyen az én szeretett Sára leányomé.
– A Sárára hagynád a boltot?! Hát, neked teljesen elment az eszed?
Kohn erre már méregbe gurul:
– Ide figyelj, te Záli, hadd kérdezzem már meg: ki haldoklik most itt? Te, vagy én?

Egy másik példa a forgatókönyvek inkongruitására:

Kohn kimegy a temetõbe a felesége sírjához:
– Édes Zálim, bárcsak újra láthatnálak! Bár újra hallhatnám az édes hangodat!
Ekkor megmozdul egy göröngy a síron, Kohn meg gyorsan rátapos:
– Ez a szegény Záli, nagyon jó asszony volt, de sose értette a viccet.

A másik “technikai apróság” most jóval érdekesebb a számunkra. A zsidó viccek nagy része semmiképpen sem nevezhetõ tömörnek, nyelvi bonyolultságuk, “túlírtságuk” le is lassítja õket – néha éppen a csattanó táján. A humor kutatói szerint ez rendkívül szokatlan dolog, ugyanis a váratlansággal párosuló tömörséget a “humor lelkének” szokták nevezni.16 A dolog hátterében az áll, hogy a verbális rafinéria a zsidó kultúrában (akárcsak például a japán és a hagyományos kínai kultúrában) a humor és a szellemesség elengedhetetlen része, amely adott esetben akár a tömörség és váratlanság fölé rendelõdik. Míg az európai keresztény kultúrában a “verbalitás kultuszáról” legfeljebb bizonyos idõszakokban és régiókban lehet beszélni, a zsidó kultúrában a nyelvi kifejezés szerepe mindig felértékelõdött, illetve a körmönfont nyelviséget, a szóval való bánás mûvészetét hagyományosan nem övezte gyanakvás. A szofisztika, kazuisztika stb. szavakat fõként a csûrcsavarás és szõrszálhasogatás szinonimájaként használjuk, míg ezek megfelelõjére, a talmudisták pilpuljára ez egész a legutóbbi idõkig nem volt igaz. A pilpul (lwlp) gondosan “fűszerezett”17 disputa és argumentáció, kijelentések és kategóriák átértelmezése, az ellentmondások feloldása. Az ilyen elemzést retorikai gyakorlatként is végzik (hiluq (qwlyj ’osztás, taglalás’). Ettõl a retorikai-teológiai mûfajtól pedig már csak egy igen kis lépés a humor: Lehet-e a Talmud olvasása közben dohányozni? Nem. És dohányzás közben a Talmudot olvasni? Igen, hiszen a Talmudot mindig szabad olvasni. Néha el sem tudnám dönteni, hogy inkább viccrõl vagy szellemes példázatról van szó. Egy internet honlapon18 találtam például az alábbi viccet, azaz példázatot:

A bölcs rabbit megkérdezi a tanítványa:
– Rabelében, miért van az, hogy ha valaki a szegényhez fordul, az segít, ha tud, de ha a gazdaghoz fordul a bajával, az meg sem látja.
Azt mondja a bölcs:
– Lépj az ablakhoz, nézz ki. Mit látsz?
– Utcát, jövõmenõ emberekkel, állatokkal, jármûvekkel.
– Most lépj a tükörhöz. Mit látsz?
– Csak magamat.
– Látod, az ablak is üveg, a tükör is üveg, csak a hátán van egy kis ezüstréteg. De az már elég ahhoz, hogy az ember semmi mást ne lásson tõle, csak saját magát.

A zsidó társalgási stílus19 és humor alapvetõen fontos kategóriája a “hohmecolás”. A jiddis khokhme (hmkj) ‘bölcsesség, szellemesség, humor, tréfa’ a nyelvi megformálásra és a tartalmi jegyekre egyaránt utal. A ‘vicc’ fogalmára konkrét értelemben a jiddis inkább más szavakat használ (pl. halotse hxlh, letsones twnxl). A khokhme származéka ahohmecol ige, amelynek jelentése a Bakos Ferenc által összeállított Idegen szavak és kifejezések szótára (1994) szerint ‘teketóriázik; nagyzol, felvág, hazudozik’ (a szótár ahochmecol írásmódot használja). A szó eredeti értelme ‘körmönfont érvelést alkalmaz, bölcselkedik’,20 de az igének valóban van többé-kevésbé negatív konnotációjú ‘okoskodik, ravaszkodik, köntörfalaz’ jelentése is. Az Idegen szavak és kifejezések szótára azonban messze túlmegy ezen: az általa megadott magyar ekvivalensek inkább a verbális rafinériával szembeni elõítéleteket tükrözik, mint az ige valóságos jelentését.

A “verbális burjánzás” nem öli meg a viccet, sõt az lehet a hitelességének a kulcsa: a verbalitás révén akár egy tökéletesen irracionális helyzet is valószerûvé válhat. Ennek példájaként az egyik legkedvesebb viccemet mutatnám most be az olvasónak – mégpedig nem az elõbb említett internet honlapon olvasható variánsában, vagy Salcia Landmann jiddis változata21 alapján, hanem nagyjából úgy, ahogy családi barátunk, H. I., az ismert filozófus mesélte el hajdan egy budai eszpresszóban:

Egy átutazó kereskedõ letétbe akar helyezni a rabbinál tízezer pengõt. A rabbi behívja a tanítványait:
– Bóherek, ti vagytok a tanúk, hogy a mai napon átvettem megõrzésre Kohn Izidortól tízezer pengõt! El is helyezem ebben a fémkasszában. Elmehettek.
A bóherek elmennek, Kohn kicsit szabadkozik, hogy hát igazán nem is kellettek volna ezek a tanúk, de a rabbi azt mondja, hogy ennek ez a módja. Harmadnap Kohn visszatér és kéri a rabbitól a pénzt. A rabbi viszont csodálkozó arcot vág:
– Miféle tízezer pengõt? Bóherek, gyertek be! Emlékeztek ti olyasmire, hogy én ettõl a Kohn Izidortól esetleg átvettem volna tízezer pengõt??!
A bóherek egymás szavába vágva mondják, hogy ebbõl egy szó se igaz. Hazudik ez a Kohn, semmiféle letétrõl nem tudnak, még meg is esküsznek, hogy a Kohnt most látják életükben elõször. A rabbi erre kiküldi õket, Kohn pedig legyûri a mérgét és távozni akar.
– Hát, nagyon sajnálom, hogy ez a kellemetlen tévedés…
– Na, várjon, kedves Kohn, nehogy itt hagyja már nekem a tízezer pengõjét!
– De rabbi, nem most mondta, hogy semmit sem tud a pénzrõl, a bóherek még meg is esküdtek… Mire volt jó ez az egész?!
– Mire volt jó, mire volt jó… Hát hogy lássa, hogy kikkel vagyok én körülvéve!

Azt hiszem, hogy egy lépéssel közelebb jutottunk a “zsidó humor” kategóriájának értelmezéséhez. Kétségtelenül vannak nyelvileg szikár zsidó viccek is (amelyek vélelmezett zsidósága fõleg abban áll, hogy a szereplõiket Kohnnak és Grünnek hívják), illetve talán léteznek retorikailag komplex székely viccek, sõt esetleg barokkosan építkezõ szõke nõ viccek is, de az általános tendencia – lássuk be – mégsem ez. A “zsidó” vicc és általában az urbánus humor sokkal inkább játszik a nyelvvel, mint a népi humor. A zsidó viccekben rendszeresen játék tárgyává válnak a racionális társalgás elõfeltevései és implikatúrái, a mesélõ különféle paradoxonokkal és tautológiákkal hökkenti meg a gyanútlan járókelõt. Kohn a rabbija tanácsát kéri, hogy megnõsüljön-e vagy sem. “Tégy, ahogy akarsz – mondja a rabbi –, de az biztos, hogy mind a kettõt megbánod!” A paradoxonok néha álruhát öltenek: a zsidó vicc egy legalább másfél évszázados szerkezeti mintáját (“mi a szerencse definíciója?”) alkalmazza az a politikai vicc, amely szerint szerencse az, hogy szocialista hazánk, a Magyar Népköztársaság állampolgárának születtünk, balszerencse pedig az, hogy szerencsénk volt. Vagy figyeljük csak meg például az ún. társalgási implikatúra22 (conversational implicature), azaz a racionális és koherens társalgás követelményének a felfüggesztését az alábbi viccben:

– Ismered a Kohnt?
– Nem!
– És a Grünt?
– Ajvé, akkor, ha lehet inkább a Kohnt, jó?

A következõ vicc is már mintegy száz éve csalja csapdába gyanútlan áldozatait. Mellesleg megjegyzendõ, hogy ez a vicc választó visszakérdezéses szerkezetet, egy a pilpulból ismert, hagyományos zsidó retorikai alakzatot alkalmaz: {A és B} › {Miért A?} › {Ugyan már, miért B?}. Ez a didaktikus gyakorlat a szókrateszi irónia technikáját juttathatja az eszünkbe, amely szerint kinyilatkoztatás helyett a mester naivnak tûnõ kérdésekkel tereli a tanítványt a helyes megoldás irányába. A tudás ugyanis már eleve ott van az emberi elmében, nem kell tehát beleplántálni, csak bábáskodó ügyességgel elõrántani.

– Mindenért a zsidók és a biciklisták felelõsek!
– Miért a biciklisták?
– Miért a zsidók?

Az elsõ, azaz a hívómondat kimondásával a beszélõ nem jelzi, hogy a mondat tartalmának, azaz propozíciójának igazsága mellett nem kötelezi el magát (pl. “Azt mondják, …”). Persze ettõl függetlenül az elõítéletektõl akár teljesen mentes hallgató is besétál a csapdába, mert a zsidókkal kapcsolatos elõítéleteket, az antiszemita diskurzust nyilván ismeri, de el sem tudja képzelni, hogy kinek lehet baja szegény biciklistákkal, és miért.

A nyelvi játék és olykor a zsidó hagyomány retorikai alakzatainak alkalmazása nem csupán a zsidó vicceket jellemzi, hanem a zsidó/urbánus humor szinte minden fajtáját. Fónagy Iván (1920–2005) és Hetzron Róbert (1937–1997), a humor nyelvészeti kutatásának két legjelentõsebb magyar képviselõje az urbánus, azaz a pragmatikailag és retorikailag összetett humorral foglalkoztak: Fónagy mindezt még a nyelv metaforikus jellegének a kutatásával is összekapcsolta.23 Fónagytól ismerjük az anekdotát, amelyben Marcel Proustot megkérdezi egy barátja, Antoine Bibesco, hogy megváltozott vagy ugyanolyan-e, mint öt évvel azelõtt volt. “Kevésbé vagy” – válaszolja Proust. “Kevésbé vagyok mi? Jóképû?” – kérdezi Bibesco. “Nem. Egyszerûen csak kevésbé vagy”– mondja Proust.

Bár ebben a tanulmányban fõként a viccekben megnyilvánuló humorról esik szó, a zsidó humor sajátos “nyelviségérõl” és a benne megnyilvánuló iróniáról szóló részbe való átvezetésként érdemes talán egy más típusú példáról is beszélni. A játékos humor, egyfajta közvetettség (“kódoltság”) és irónia más mûfajokban is jelen van. Például 1937. július 21-én kelt egy lektori jelentés, amelyet Szerb Antal írt egy Örkény István nevû, fiatal szerzõ Félálom címû regényérõl.24 Szerb Antal elõször Karinthy regényzanzásító stílusában összefoglalja az opus tartalmát, majd – mondjuk talán így – hatástörténetileg is segít elhelyezni azt irodalmunk fõsodrában:

A könyv storyját nehéz elmondani, mert alig van: egy fiatalember egy nyaralóhelyen találkozik kedvesével, és különbözõ lelki komplikációk állnak elõ, majd egy szigetre megy, és tudat alatti okokból megöli egy barátját.

Ez a regény teljes mértékben odatartozik, amit Supka Géza nemrég igen találóan Márai-frontnak nevez… az ember néha azt hiszi, hogy Márai egy ismeretlen regényét olvassa. Kisebb mértékig hatottak rá a többiek is, Hevesi András, Cs. Szabó, csekélységem (Pendragon- legenda); ez az Örkény valahogy közös gyermekünk.

Ezután elkezdi a mûvet kíméletlenül agyba-fõbe dicsérni. Megtudjuk, hogy a regény “nagyon mulatságos, jól olvasódik, helyenként egész kitûnõ. Nívós, magas szellemiségû kultúra van benne, nyugati levegõ, gondolkozni tudás, lelki elmélyedés és fõképp szellemesség, üde, modern, elavulatlan humor”. A szép szavak eme pergõtüzében a lektori jelentés nyájas olvasója már nyilván nem tudja, hogy mit is gondoljon – csak akkor jön rá, hogy megtréfálták, amikor az utolsó sorokhoz ér:

A magam részérõl kiadásra ajánlanám ezt a regényt, de bevallom, hogy elfogult vagyok. Annyira az én receptem vagy a mi varrásmintánk után készült, hogy már csaknem meg is ijeszt. Ilyen könnyû ezt megtanulni? Jó volna, ha valaki olyan is elolvasná, akinek egészen más ízlésiránya van, mint nekem.

A sajátos “nyelviség” mellett a zsidó humor másik alapvetõ ismérvének az iróniát és öniróniát tartják. A Nathan Ausubel által szerkesztett gyûjtemény kapcsán jó fél évszázada David Daiches, az ismert irodalomtudós határozottan kijelentette, hogy ez az álláspont tarthatatlan.25 A dolog talán az “irónia” értelmezésén is múlik. Fentebb már említett könyvében Freud két helyen is érinti az iróniát (GW VI, 78, 198), amelyet õ a komikum egyik altípusának tekint. Az irónia lényege az, hogy a beszélõ az általa közölni szándékolt jelentésnek ellentmondó (vagy azzal ellentétes) kijelentést tesz, amit azonban – feltéve, hogy a kommunikáció sikeres – a másik fél nem a beszélõ valóságos véleményeként vagy hazugságaként értelmez. Gyakori félreértés az, hogy az iróniát a “gúny” valamilyen fajtájának tekintik – a gúny valójában csupán az irónia járulékos jegye, illetve következménye.26 Az irónia definíciójában ugyancsak járulékos jegy az is, hogy konfliktuskezelésre szolgál, illetve hogy a beszélõ és a hallgató közötti azonosságokra, a közös tárgyalási univerzum (universe of discourse) és konszenzus létezésére épül.

Ha például valakinek a kocsijába belerohan egy teherautó, akkor az kiszállhat és szitkozódhat, de azt is mondhatja: “Uram, Ön bearanyozta a napomat.” Nem állítanám, hogy ezzel a mondattal elementárisabb hatást érhet el, mint ha a sofõrt szidná, és kijelentené, hogy az tönkretette a napját, mert most jön a helyszínelés, aztán a biztosítóhoz kell menni stb. Bizonyos viszont, hogy az ironikus attitûd révén a beszélõ mintegy felülemelkedik a konfliktushelyzet egészén. Másrészt – és ez az, ami most különösen fontos a számunkra – az irónia nem egyszerûen a gúny, illetve az észlelt problémán való felülemelkedés retorikai technikája, hanem egy kommunikatív stílusnak is a neve. Ennek a kommunikatív stílusnak a jellegzetessége az, hogy a beszélõ a közvetett, az általa szándékolt jelentéstõl többé-kevésbé eltérõ megállapításokat tesz – tudva, hogy a hallgató ezeket a kijelentéseket nem fogja névértéken venni. Ha például én egy szélsõjobboldali politikusról és íróról kijelentem, hogy õ “a magyar szatíra fintoros humorú mestere”,27 akkor mindazok, akiknek ezt a kijelentést szánom tudni fogják, hogy a megfogalmazást nem kell komolyan venni. A mûködés kölcsönviszonyt feltételez: erre tanít egyébként korunk tudománya – a dialektikus és történelmi materializmus is.

Az ironikus humor tehát csak akkor mûködik, ha létezik vagy létrejön a közös platform, a hallgatólagos konszenzus a beszélõ és a hallgató, a szerzõ és a befogadó között. Unatkozva dobnánk a sarokba Esterházy Péter bármely írását, ha nem értenénk meg, hogy miért is hunyorgat a fintoros humorú mester folyton-folyvást az olvasóra – legalább az egyik szemével. Vagy gondoljunk Örkénynek az “Egy magyar író dedikációi” c. remekére, amelyet fõként azon olvasók élveznek, akik ismerik értelmiségünk alkalmazkodástörténetének a tényeit, és többé-kevésbé hasonlóan vélekednek errõl, mint Örkény. Ha a “sajátosan zsidó humor” ironikus elemeirõl akarunk értekezni, akkor lényegében azokat az elemeket kell megkeresnünk, amelyek például a zsidó viccek tárgyalási univerzumát, a humor mûködése mögötti értékrend és vélekedések “közös platformját” alkotják, amelyek nélkül a vicceken nem lehet nevetni.

Ez a téma külön tanulmányt érdemelne: két dolog mindazonáltal bizonyos. Az egyik az, hogy a “sajátosan zsidó humor” domináns jellegzetessége ma már a városiság, nem pedig a zsidó etnicitás: a humor platformján formálódó, újfajta urbánus szolidaritás persze valamilyen módon az asszimiláns zsidó liberalizmus örököse. A másik pedig az, hogy az urbánus humor mûvelõi és élvezõi nem a felekezetek komoly militánsai közül, nem is a vigyázó szemüket a nemzetre vetõk soraiból, de még csak nem is a proletariátus áramvonalasított élcsapatából kerülnek ki, hanem olyan toleráns városi értelmiségiekbõl, akik mindig képesek kellõ távolságot tartani az elkötelezett és így megingathatatlan véleményekkel rendelkezõ felebarátaiktól.

  1. Adolf Hitler: Mein Kampf. I. Eine Abrechnung. München, Zentralverlag der NSDAP, 1939, 331–332.
  2. Ehhez vö. George B. Milner: “Homo Ridens”, Semiotica 6, 1–30 (1972) vagy Patricia C. Keith-Spiegel 1972. “Early conceptions of humor”, in: J. H. Goldstein & P. E. McGhee (szerk.): The psychology of humor. New York, Academic Press, 1972, 3–39. A legnagyobb bibliográfia: Jon E. Roeckelein 2002. The psychology of humor: a reference guide and annotated bibliography. Westport, CT, Greenwood Press.
  3. A komikum elméletében minden görög. Ciceróig vezetik vissza a komikum (facetiae) két típusra való felosztását (De oratore 2.58–62): van a helyzetbõl (de re) és a nyelvi megformálásból, pl. szójátékból eredõ (de dicto) komikum. Lehet azonban, hogy még ez a distinkció is Arisztotelésztõl ered, a Poétika elveszett, II. könyvébõl, vö. R. Janko:Aristotle on Comedy. Berkeley, Univ. of California Press, 1984.
  4. H. Adler: “Jewish Wit and Humor”, The Nineteenth Century 33, 457–469 (1893).
  5. A “sajátosan zsidó humor” megragadhatóságát sokan kétségbe vonják, vö. Heda Jason: “The Jewish Joke: The Problem of Definition”, Southern Folklore Quarterly 31, 48–54 (1967); Dan Ben-Amos: “The ‘Myth’ of Jewish Humor”, Western Folklore 32, 121–131 (1973).
  6. Keine Messe wird man singen,/ Keinen Kadosch wird man sagen,/ Nichts gesagt und nichts gesungen/ Wird an meinen Sterbetagen. (Gedächtnisfeier, 1851).
  7. Manfred Dierks & Ruprecht Wimmer (szerk.): Thomas Mann und das Judentum. Frankfurt am Main, V. Klosterman, 2004; A számos kiváló monográfia közül igen részletesen tárgyalja az identitás problémáját Ronald Hayman: Thomas Mann: A Biography. New York–London, Scribner, 1995. Hasonlóképp releváns Inge és Walter Jens:Frau Thomas Mann. Reinbek, Rowohlt, 2003; magyarul Budapest, Európa, 2006.
  8. Moshe Gresser: Dual Allegiance. Freud as a Modern Jew. New York, SUNY Press, 1994. Elliott Oring The jokes of Sigmund Freud: a study in humor and Jewish identity. Northvale, NJ, Jason Aronson, 1997 és Jokes and their relations. Lexington, University Press of Kentucky, 1992, illetve “Sigmund Freud’s Jewish Joke Book” in:Engaging Humor. Chicago, IL, University of Illinois Press, 116–128 (2003)
  9. Sigmund Freud: Der Witz und seine Beziehung zum Umbewußten. Wien, F. Deuticke, 1905. A Frankfurt, Fischer, (1940) 1999, Gesammelte Werke (GW) VI kiadást használom.
  10. Kück megérthetõ oldalági rokona, a német gucken ‘pillant’ alapján. GW VI, 67.
  11. Jeffrey Moussaieff Masson (ford.): The Complete Letters of Sigmund Freud and Wilhelm Fliess, 1887–1904. Cambridge, MA, Belknap Press of the Harvard University Press, 1985. Német kiadás: Briefe an Wilhelm Fliess, 1887–1904. Frankfurt am Main, S. Fischer, 1986, 1999.
  12. Az eredetiben: goyisher kop, amely sosem lehet olyan, mint a yidisher kop. A goy (-im) szó eredeti jelentése ‘nép(ek)’, de ma ‘keresztény(ek)’ jelentésben használatos, kétségtelenül pejoratív kifejezés. Viszont ‘állat’ jelentése soha nem volt, ez csupán egy fantáziadús német antiszemita, August Rohling (1839–1931) ötlete volt, amely ideát újabban sajnos ismét sokan terjeszteni látszanak.
  13. Raj Tamás: 100 + 1 jiddis szó. Budapest, Makkabi, 1999, 53.
  14. Thomas Hobbes: Human Nature IX.13 (1650) és Leviathan I.6 (1651).
  15. Vö. Kant: Az ítélõerõ kritikája. Szeged, Ictus, 1997, 261. Ford.: Papp Zoltán. Ugyanez az Anthropologie szövegében: “mit scheinbarer Entfalt eine gespannte Erwartung (wie eine gespannte Saite) plötzlich loslässt” (§79 {262}).
  16. Ez a sokat idézett megfogalmazás Jean Paul: Vorschule der Aesthetik c. mûvébõl való (1804): “Kürze ist der Körper und Seele des Witzes” (§45), de Shakespeare is ezt a régi angol közmondást adja Polonius szájába: “Brevity is the soul of wit” (Hamlet II.2.90).
  17. A bölcsek szerint a pilpul etimológiailag a pilpel lplp ‘bors’ szóval függ össze.
  18. http://www.zsido.hu/viccek/
  19. Magyarországon nem tudok ennek a kutatásáról, de az amerikai zsidók által beszélt angol vonatkozásában létezik színvonalas szakirodalom, pl. Deborah Tannen: “New York Jewish Conversational Style”, International Journal of the Sociology of Language 30, 133–149 (1981). Deborah Schiffrin: “Jewish argument and sociability”, Language in Society 13, 311–335 (1984).
  20. Egy talmudi példa a bölcselkedõ argumentációra: A gonosztevõk az Úr mûvét rombolják, a jámborak pedig fenntartják. Mivel Isten nem egy, hanem tíz mondással, tehát viszonylag nagyobb erõfeszítéssel teremtette a világot, ezért a gonoszok nagyobb büntetést, a jámborak nagyobb jutalmat érdemelnek.
  21. Salcia Landmann: Jiddisch. Das Abenteuer einer Sprache. Frankfurt, Ullstein, 1994, 266 (átírásban) és 408 (eredeti szöveg) (Landmann könyvének elsõ kiadása 1962-ben jelent meg).
  22. H. Paul Grice “Logic and Conversation”, In Peter Cole & J. L. Morgan (szerk.): Syntax and Semantics 3. Speech Acts. New York, Academic Press, 1975, 41–58; magyarul: “A társalgás logikája”, In: Pléh Cs., Síklaki & Terestyéni (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest, Osiris, 1997, 213–227.
  23. Robert Hetzron: “On the Structure of Punch Lines”, Humor 4, 61–108 (1992). Hetzron egyetemi humorszemináriumának (University of California Santa Barbara) anyaga kiadatlan. Fónagy Iván “Viccel a bácsi”, Magyar Nyelvõr 94, 16–43 (1970); Uõ. “’He is only joking’: Joke, metaphor and language development”, In: F. Kiefer (szerk.):Hungarian Linguistics. Amsterdam, Benjamins, 1982, 31–108. Uõ. “Playing with language: Joke and Metaphor”, In: Languages within Language. An Evolutive Approach.Amsterdam, Benjamins, 2001, 275–336.
  24. Közreadta Petrányi Ilona (Vigília 1978/3), a teljes szöveg olvasható még Lázár István monográfiájában is: Örkény István alkotásai és vallomásai tükrében. Arcok és vallomások. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1979, 68–69.
  25. “Ausubel believes that irony in any form is a Jewish monopoly and any ironical remark must be an example of Jewish humor”, Commentary Magazine (Vol. 13, Jan. 1952). Nathan Ausubel: A treasury of Jewish humor. Garden City, NY, Doubleday, 1951.; újranyomás: New York, M. Evans, 1988.
  26. Az Idegen szavak és kifejezések szótára (1994) definíciója sajnálatos módon: “irónia gör-lat 1. többnyire dicsérõ, elismerõ szavakba burkolt, keserû, de szellemes, finom gúny 2. kesernyés, maró gúny.” A gúny és csúfolódás megítélése egyébként a hagyományos zsidó gondolkodásban negatív: a l’g (g[l) ‘gúny’ gyök 28 bibliai elõfordulása általában pejoratív. A Talmud szerint is (Sotah 42a) négyféle emberre nem sugárzik az isteni fény: a gúnyolódókra, a hízelgõkre, a hazugokra és a rágalmazókra.
  27. Elbert János irodalomtörténész használta “az orosz szatíra fintoros humorú mestere” kifejezést több írásában is – nyilvánvalóan ironikus felhang nélkül.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Egy hozzászólás a(z) “Traktátus a pesti/zsidó humorról” bejegyzéshez

  1. Római katolikus vagyok, gyakorló hívő.
    Egyszer – 2013 őszén – a Szél Kálmán Moszkva téren megállított egy ember, egy szórólappal a kezében.”Zsidók Krisztusért” című egyesület egy gyűlését reklámozta.
    Mondtam neki udvariasan, hogy nagyon örülök, hogy ezzel foglalkozik Borisz, (így hívták) de katolikus irodalommal és lelkiséggel bőven el vagyok látva. Sőt, ha érdekli a keresztény rock zene, és ad egy egy ímél címet, szívesen küldök, nekem van. (Borka Zsolt a legjobb) Amúgy pedig sietek.
    -Kár. Azért állítottam meg önt mert messziről létszik, hogy zsidó.
    ……………………………………………………………………….
    -Akkor Jézus Krisztus Szűz Mária és Szent József rokona.
    .Ámen

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.