Betegség és kultusz Ady utóéletében

Mielõtt esszém érdemi része elkezdõdne, próbára hívom a játékos kedvében lévõ olvasót: e mondat olvasása után (és a következõk alapos olvasása elõtt) hunyja le a szemét, és néhány másodpercre képzelje maga elé a – legyen szabad ilyen badarságot kérni – tipikus költõt!

Bizonyára csak az irodalomelméletben legjáratosabbak képzeltek lírai ént vagy a szövegben éppen felismerhetetlenségig szétaprózódó, eltûnõben lévõ beszélõi pozíciót, érdektelenként elutasítva minden húsra és vérre tett utalást. És minden bizonnyal csak az irodalmi életben otthonosak láttak maguk elõtt pulóveres, ritkán izzó tekintetû, szemüveges bölcsészkari hallgatót. Mit látott a civil nagyközönség? Az egyik részük kérésemre valószínûleg lobogó kabátú, egy vagy két kezét magasba tartó, valamilyen közintézmény lépcsõjén vagy a természet lágy ölén buzdítást és bölcsességet osztó, fésületlen alakot vizionált, s nem tévedett nagyot, ha kardot látott az oldalán. A másik részük fûtetlen padlásszobában rongyaiba burkolózva köhécselõ, ám eközben keményen dohányzó és poharazó alkotót képzelt maga elé, aki az évtizedekig is eltartó haldoklás felfokozott léthelyzetében összegez. Nos, az elsõ alakot nevezzük most kissé önkényesen és leegyszerûsítve egészséges költõnek, a másodikat pedig beteg költõnek. Az ismertebb alkotók mindegyikét – ilyen az iskolai oktatás – be tudjuk sorolni a két csoport valamelyikébe – ha máshogyan nem, hát kizárásos alapon. De hogy valaki hatástörténetében (“utóéletében”) mind a kettõbe besorolható legyen, az elsõre nehezen elképzelhetõ.

A rejtély megvilágításához sajnos fel kell tennünk magunknak olyan, látszólag kevéssé ideillõ kérdéseket, mint: A két költõ közül melyikre bíznánk szívesebben gyermekünk nevelését? Melyik lenne hasznosabb egy vitában ellenfelünk ledorongolására? Melyik lenne jobb hadvezér egy háborúban? Mindezen kérdések megválaszolását – miután beláttuk abszurditásukat – most hagyjuk, egyszerûsítsük inkább az egészet egyetlen, végsõ kérdésre, amelyet a “nagyközönség” feltehet magának: mit is akarunk mi a költõktõl? Úgy látszik, az olvasó a legritkább esetben elégszik meg anynyival, hogy a költõ jobb verseket írjon nála. Más, irodalmárok munkaköri kötelességébe nem tartozó területeken isjobbnak akarja látni, vagy – a gonoszabb olvasó – valamire jóként akarja hasznosítani…

Itt most nem részletezhetõ, tekintsük tehát közismertnek, hogy az irodalmat érintõ hazai diskurzusok legtöbbjében, a 19–20. század nagy részében, az irodalmi mû és alkotója többféleképpen alárendelõdött a történelem és a hazafiság nagyobb összefüggéseinek. A nemzeti irodalomtörténet- írás kezdeteitõl a marxista irodalomfelfogásig (vagy akár máig) egy költõi életmû kanonizációja csak mint nemzeti kanonizáció mehetett végbe, a nagy költõ nemzeti költõ, természetesen az általa megéltek és kifejezettek is többek csip-csup, személyes ügynél. A költõ a befogadásban csak ritkábban a kritika, és gyakrabban a (magát esetenként kritikaiként is elképzelõ, vagy kritikai eljárásokat is alkalmazó) kultusz tárgya, azaz személyét és mûvét a vallásoshoz hasonló, feltétlen tisztelet övezi. Margócsy István a magyar irodalom kultikus megközelítéseirõl írva a nemzeti irodalomfelfogásképviseleti elvárásaira helyezi a hangsúlyt:

A magyar irodalomnak ama, nagy hagyományra támaszkodó szemlélete, mely – az esztétikai autonómia visszaszorításával – az egész magyar irodalmat “szolgáló irodalomként” határozza meg, lényegében kultikus meggyõzõdésre vezethetõ vissza, s kultikus beállítódást termel újra.1

A nagyjainknak létesített panteonba kerülésnek a magasabb szférák (nemzet, nép, nemzeti irodalom, nemzeti nyelv) szolgálata a feltétele. Hozzá kell tennünk, eközben erõsen tartja magát az alkotókról való közgondolkodásban a romantikus zseni-fogalom is, amely a kultuszban általában messianisztikus jegyeket kap. Útmutató messianizmus és szolgáló alárendelõdés tehát egyszerre vannak jelen, egymást legitimálják, ahogyan a nemzet és a költõ is. A költõ a kultikus dicséret retorikai indáinak kanyargása szerint rendkívül összetett, vagy ha tetszik, (kép)zavaros viszonyban van a nemzettel: a szövegösszefüggésnek megfelelõen hol szolgálja, hol vezeti, hol pedig azonos vele, megtestesíti azt.

Látható, hogy a Margócsy által leírt képviseleti jellegben a nacionalista és vallásos képzetkörök összefonódnak, ahogy azt a “nemzet temploma” kifejezés jól érzékelteti. Az utóbbi idõben sokfelé tapogatózó magyar irodalmi kultuszkutatás számomra legfontosabb elméleti írásai szintén e kettõ kapcsolatát tárgyalják, ám míg Margócsy a nacionalista irodalomfelfogást a kultikus beállítódás egyik aleseteként írja le, az újabb írásokban az irodalmi kultusz lesz a nacionalizmus egyik eszköze. Gyáni Gábor a korábban általában a vallási kultuszok analógiájával megvilágított irodalmi kultuszok radikális rekontextualizálását javasolja:

Célravezetõbb eljárásnak tûnik (…), ha a modern mítoszok keretei közt gondoljuk át újfent az irodalmi (és a többi modern) kultusz keletkezésének és folytonos újratermelésének a folyamatát; ezek sorában pedig a nacionalizmusnak, mint teljes körû és önértékû kultúrának a fogalma a legfontosabb.2

Gyáni elsõsorban Anthony D. Smith felfogását használja, aki “azt a sajátszerû historicista kultúrát és polgári mûvelõdést-mûveltséget jelöli e terminussal, amely a vallási kultúra és a családi neveltetés korábban megszokott módozatait magába olvasztva, végül a vallási univerzum helyébe lép.” Ezen az úton halad Takáts József egy cikke is, amely szintén a nacionalizmus kontextusának figyelembevételét várja el a kultuszkutatástól, mikor hangsúlyozza az irodalmi kultuszok szerepét a tér és az idõ nemzetiesítésében.

A nacionalizmusról szóló számos elmélet szerint a modern társadalmaknak ezen újfajta közösségi érzelme és ideológiája olyasfajta kohéziós erõt jelent, mint korábban a keresztény vallás, (…) hasonló lelki szükségletet elégít ki3

– írja Takáts. Az Ady körüli kultuszok bizonyíthatják egy ilyen megközelítés létjogosultságát, ugyanis – miközben bõven találunk bennük vallási jellegû szóhasználatot, tiszteletadást is – Ady kanonizációja (hasonlóan egyébként több nagy nemzeti költõnkéhez) elsõsorban olyan folyamat, amelyben az irodalomtörténeti tények a kultuszban alárendelõdnek a nacionalizmus igényeinek.

Ennek érzékeltetésére, néhány idézetet sorra véve azt vázolom fel, hogy milyen átértelmezésekkel használják a húszas években Adyval kapcsolatban a “betegség” fogalmát, amíg megfelelõvé válik a kultikus nemzeti kanonizáció számára. Ebben a folyamatban (amely már a költõ életében, tõle nem függetlenül elkezdõdik) Ady személyes teste elveszíti önállóságát és esetlegességét, a szövegvilágban a nemzettesttel azonosulhat, vagy akár a nemzettestet kezelõ orvossal, miközben a betegség az ellenkezõjét kezdi jelenteni. Az idézetek összeválogatása és sorba rendezése eléggé egyértelmû mintát rajzol ki, azt érzékeltetve, hogy a nacionalizmus és a kultusz igénye afféle õserõként, akadályt nem ismerve, mindenre kiterjedõen formálja a hatástörténetet – fontos tehát emlékeztetni, hogy a mintát legalább anynyira ez a dolgozat rajzolja ki, mint a hatástörténet egésze, így a következõk hipotézisnek tekintendõk. Meg kell említeni azt is, hogy a betegség tényét más összefüggésekben is hasznosították a késõbbi Ady-magyarázók, például mentségként használták arra, hogy Ady a háború utáni forradalomban érdemben már nem vett részt, míg mások arra, hogy nem ítélte el eléggé – tehát többféle narratív szálban szerepet kaphat ez a fogalom, most csak az egyik lehetséges sort vonultatom fel.

Elõször a költõ személyes testérõl. A forrásokból, emlékezésekbõl és saját szövegeibõl is kiderül: Ady Endre beteges ember volt. Czeizel Endre néhány éve összesítette az erre vonatkozó adatokat, és egy tekintélyes listát állított össze, amelyen a hatujjúság, iszákosság (tehát állítólag nem alkoholizmus), máj- és szívnagyobbodás, erõs dohányzás (60–140 szál/nap), neuraszténia, szélsõséges kedélyállapot, vérbaj szerepel. (Ismert, hogy Ady egész életében sántikált, és a dohányzás miatti állandó rekedtségét, nehéz légzését egyes laikus kortársai – például Krúdy – tüdõbajként azonosították). A családfa elemzése után Czeizel megállapítja, hogy Ady születéskor várható élettartama 82 év volt, ezt a szélsõséges életmód 42 évre rövidítette.4 Ady utolsó éveiben egyre gyakrabban szorult szanatóriumi vagy otthoni gyógykezelésre, ám amikor éppen nem böjtölt hirtelen felindulásból, kicsapongó életmód volt jellemzõ rá. (Az önpusztító életvitel olykor a gyógykezelések idején is fennmaradhatott – mivel az akkor népszerû szanatóriumok inkább vendégcsalogató üdülõhelyek voltak, nagyon engedékeny orvosi hozzáállással; közismert továbbá, hogy Ady Csinszka gondos ápolását is meg-megkerülte, barátaival bort csempésztetve a szobájába). A vérbaj Ady idejében még nem volt teljesen gyógyítható, halálát is feltehetõen ez okozta: bár a betegség harmadik szakaszával gyakran járó demenciát (elbutulást) versei tanúsága szerint elkerülte, az aorta (fõverõér) idült tágulásába, majd végül megrepedésébe belehalt.

Ady természetesen úgy kezdte, mint mi mindannyian, többféle betegsége a magánügye volt – de nem sokáig maradt az. Vélhetõleg a közönség felõl jelentkezõ piaci igény nyomására, az elsõ ijedelem után, még újságíróként nyilvánossá tette vérbaját, majd (mámoros életmódjának más elemeivel együtt) beillesztette költõi mitológiájába-szimbolikájába is. A “dekadens” kor felfogásának megfelelõen olykor dacosan büszke is volt rá, hiszen azt mûvészi elhivatottságának bélyegeként értelmezhette. A betegség – nyilván Baudelaire hatására is – fontos eleme volt az Ady által gondosan konstruált költõ-image-nek, a fennálló társadalmi rend és normák ellen indított totális támadás része volt, amely tulajdonképpen a kortárs sikert és ismertséget meghozta neki. Ez a megbotránkoztató támadás magában foglalta a magyar szokások ostorozását, az idealizált szerelem-reprezentáció elleni provokációt, a mámor és az önpusztítás dicséretét. Ady az önpusztító életmódot gyakran magyar átokként írta le, azonban a konzervatívabb hazai közönség szemében ez nyilván a fejlettebb nyugat homályosan elképzelt dekadenciájával volt egyenlõ, és mint ilyen volt vonzó vagy ijesztõ jelenség. A dekadencia, ahogy azt Ady eltanulhatta, egyszerre vonatkozott a mûvész költészetére és életmódjára, s mint az életrajzból nyilvánvaló, nem csupán image volt és költõi forma, hanem olyan életforma, amely megfelezte a költõ életét. Betegségeinek tematizálásával Ady (bizonyára minden naivitás nélkül) kellemesen felborzolta olvasótáborának idegeit, ugyanakkor komoly támadási felületet adott konzervatív ellenzõinek, akik joggal idegenkedhettek attól, hogy “egészséges”, nemzeti irányú költészetfelfogásukat (vagy pláne társadalomfelfogásukat) olyan városias dekadenciára cseréljék, amelyet egy ilyen testileg gyenge, szenvedélybeteg férfi képvisel, akit baráti körében tréfásan Belzebubnak szólítanak. A személyes betegség nemzetekkel vagy kultúrákkal való azonosítása már ebben a korai idõszakban megkezdõdött, mindkét oldalon.

Ady ugyanakkor, ezt talán felesleges is mondani, a tematikai mellett jelentõs nyelvi-stilisztikai, poétikai újításokat hozott a magyar irodalomba, és sokan elismerték fontosságát, politikai hovatartozástól függetlenül, tehát nemcsak az õt kezdettõl támogató nyugatosok és polgári radikálisok, valamint a vele többé-kevésbé együttmûködõ szocdemek. Horváth János már 1910-ben elemezte nyelvi tehetségét, és még évtizedekkel késõbb is többen képviselték azt a megfontolandó álláspontot, hogy a költõ mûveit primér ideológiai tartalmuk és fõleg költõjük erkölcsi diszpozíciójának figyelembevétele nélkül is lehetne értékelni. Így vélekedik az egyébként konzervatív-református Zsigmond Ferenc is, aki szerint Ady, az ember nem lehet pedagógiai példa, legfeljebb negatív, de az általa hozott formai újításokkal foglalkozni kell. Zsigmond a dekadencia kérdésében engedményekre is hajlandó: Mint írja:

A testi dekadencia tehát bizonyos mértékig csakugyan mûvészeti elõnnyé válhatik abban a tekintetben, hogy elõsegítheti a belsõ látásmód különleges mûködését.5

Hasonlóképp nyilatkozik késõbb a költõ régi tisztelõje, a “zsoltáros kálvinista” Hegedüs Loránt is:

Rombolóbb szolgálatot nem tehet senki, se a költõnek, se a magyar irodalomtörténetnek, mintha Ady Endrébõl erkölcsi mintaképet, morális ítélõmestert és követendõ szentet, sõt “etikai zsenít” akar elénkteremteni.6

Hegedüs elutasítja, hogy Ady életét erkölcsileg magyarázva ítéljük meg a verseit.

Még ha valaki be tudná is bizonyítani azt, hogy a közöttünk ittjárt s annyiunk által megszeretett nagy költõ nem volt alkoholista, nem volt parázna, nem vérbajos, nem hûtlen és nem kicsapongó, még akkor sem lehetne messzenyúló költõi nagyságát sem ezekre az esendõségekre, sem azok ellenkezõjére fölépíteni.7

Ezekrõl az írásokról meg kell jegyeznünk, hogy bár kísérletet tesznek a kritikus tárgyilagosságra, több okból sikertelenek maradnak. Egyrészt sokszor maguk is egyértelmûen kultikus érveléseket használnak (Hegedüs például különösebb kritikai érvelés nélkül elkülöníti kedves költõjét Baudelaire-tõl, szerinte Párizs ugyan hatott Ady személyiségére és politikai nézeteire, “de költészetéhez nem ér, ez mindig szûzen marad a francia dekadenciától.”8, és tényként üdvözli, hogy “számtalanszor megcsendül nála az a mély motívum, hogy õ és a haza, vagy õ és a magyarság egészen ugyanaz. Ady verstermése Csongor és Tünde tündérkertjének a csodafája, amelyen minden aranyalma külön-külön gyullad ki és tündököl”9 és így tovább). Fontosabb azonban a sikertelenségük szempontjából, hogy – bár a modern irodalomtudománnyal összhangban felismerik, hogy az Ady személye és költészete közötti határozott különbségtétel jobban olvashatóvá teszi a mégoly “önéletrajzi” verseket – nem értik jól a kultusz logikáját, amikor azt képzelik, hogy egy költõi életmû a költõje nélkül bekerülhet a nemzeti panteonba. Ott a költõi teljesítmény csak mint egy helyeselhetõ emberi erõfeszítés lenyomata, mint egy élet által hitelesített szolgálat eszköze jöhet számításba.

Világos az is, hogy a nemzeti kánonba nem kerülhet költõ, aki csupán privát értelemben “beteges”, hiszen a nacionalizmus nemzetfogalma önértékû, axiomatikusan értéktelített. A nemzeti konzervatív tábor értelmiségének hiányzott a legitimáció, amely számukra is hozzáférhetõvé tette volna az életmûvét, lehetõvé tette volna Ady nagyságának elismerését. Ady betegségét valamilyen módon be kellett kapcsolni a nemzet történelmébe, és ezt a feladatot Szekfû Gyula végezte el,10 a két világháború között nagy hatású, 1920-ban megjelent Három nemzedék címû könyvében. A mû utolsó fejezete, a “Két magyar sors a hanyatló korban” meglepõ kanonizációs gesztussal két személyes ellenséget állít párhuzamba. Tisza István, “az erkölcsi rend képviselõje az anarchia és beteg dekadencia lantosával”11, Ady Endrével együtt kerül említésre. A köztük lévõ kapcsolat oka, hogy “a kor beteges befolyásainak” voltak alávetve mindketten. “Erkölcsi értékben két, ég és földként eltérõ élet, de mindkettõ magyar élet, meddõ magyar sors egy tévelygõ korszakban.” Ez a szöveg elsõsorban Tisza Istvánt kezeli kultikusan, ám Ady nagyságát is elismeri, helyét is kijelöli a nemzet történetében, amennyiben õ nem ringatja magát “nemzeti és állami illúziók”-ba, hanem “képes felismerni a kor magyarságán a hanyatlás szomorú jeleit.”

Ady ösztönösen ismeri fel a hanyatlást, és ennek az ösztönösségnek a leírásában fedésbe kerül a költõ teste és a nemzet teste:

A fajtáján elhatalmasodó bajokat ösztönével, belsõ, tudattalan érzékeivel érzékelte, akárcsak saját testi bajait, annyira egy volt a magyar fajjal.

Szekfû magyarázata tehát Ady dekadenciájára, betegségére nem az, hogy túlságosan követte a francia költõi mintákat, vagy hogy egyszerûen szeretett mulatni. Szerinte ezek a kórságok azonosak voltak a (kiegyezés utáni liberalizmustól hanyatló) nemzet betegségével, azokat érezte és közvetítette a költõ, méghozzá az irodalomban egyetlenként. (Ezután fogalmazhat majd például Boross István és persze bárki más pozitívan úgy, hogy Ady “korának legkiválóbb reprezentánsa volt”.12)

A költõ és a nemzet testének azonosítása, amelyet Ady mûveiben maga is bevált toposzként használt, saját táborában, a polgári radikálisok között is meg-megtörtént. Egy különösen beszédes retorikai megoldás az Ady Endre halála után szobrára indított gyûjtés hirdetménye a Nyugatban:

A Nyugat folyóirat szerkesztõsége gyûjtést indít Ady Endre szobrára és síremlékére. A szoborban, melyet a halhatatlan költõnek – ki minden versét s minden örömét, fájdalmát népének adta – állítunk, önmagát dicsõíti s örökíti meg a magyarság. Adjunk és gyûjtsünk Ady szobrára, mely egy nagy költõ és egy szenvedõ nép szobra lesz. Gyûjtésünk eddigi eredménye: 1228 korona.13

A birtokos szerkezet kétféle bevett használata a “mely egy nagy költõ és egy szenvedõ nép szobra lesz” tagmondatban összemossa, hogy a nép a tulajdonosa lesz-e az elkészülendõ szobornak, vagy a tárgya (vö. “önmagát örökíti meg”), tehát hogy Ady testének megformázása a nemzet testét is megjeleníti-e az emanáció kegyelmi pillanatában.

Ady betegsége és teste (nem csak a konzervatívok erõfeszítéseinek köszönhetõen!) belekerül a nacionalizmus diskurzusába, és így elfogadhatóvá, érthetõvé válik. Hátra van még azonban az igazi átváltozás. A nemzeti diskurzusban ugyanis a betegségnek (a nemzethalál víziójának) mindenképpen automatikus kapcsolatban kell lennie az egészség fogalmával (azaz a nemzet továbbélésével, üdvével, amelyért a szolgálat történik). Ez az áttétel fogalmazódik meg Szabó Dezsõnek a Szekfû könyvével nagyjából egy idõben születõ, kommunista ihletésû szövegében, A forradalmas Adyban, amelynek Ady-képét aztán népi íróként alig módosítja. Szabó forradalmat hirdet, a túlságosan jó és naiv magyar népet ki akarja vezetni a szabadverseny-demokráciából, ennek a forradalomnak lesz vátesze az egészen átszellemített Ady Endre. Szabó leírása sok tekintetben megegyezik Szekfûével: “mert Ady kollektív individuum, mindent a legcsodálatosabban önmagába tömörítõ egyén, amilyen csak valaha élt”14, verse nem magányos szimfónia, hanem “egy kor ítéletharsonája s elzokogása egy egész fajnak.”, “Adynál, a maga egyetlenül csodálatos beölelõ egyéniségében mintegy organikus, fizikai és pszichikai részévé lesz a nõ, a természet és a magyarság. A magyarság az õ házi migraine-je.”15 A privát betegség és a nemzeti betegség metonimikus fedésben van. Ám minderre következik egy további “csavar”: “ez az öngyilkolásig beteg ember mégis egy óriási egészség volt”. Szabó különösebb indoklás nélkül, valószínûleg pusztán a rétori lendülettõl hajtva, ösztönösen meglépi azt a lépést, amely a legfontosabb legitimációja lesz a nacionalista Ady- kultuszoknak, a népi íróktól a nemzeti konzervatívokon, reformátusokon át egészen a marxistákig: a betegségrõl azt állítja, hogy egészség, s így a nemzethalálról azt, hogy egy új élet kezdete ugyanazon nemzet számára, a haza pocskondiázásáról azt, hogy hazaszeretet.

Ennek a gondolatnak legképletesebb megfogalmazása a Szabótól sokat tanuló Németh László 1927-es írásában található:

A mi életünkbe beforrt Ady költeménye, az érzelmek iskolája volt számunkra s családapák és jó magyarok és tiszta emberek lettünk általa. Mint idegen fehérjére a vér, fölforrt és lázas lett tõle a testünk, de legyõztük a lázt s Ady mint gyõztes immunitás, mint védõ életerõ él bennünk.16

Az orvosi párhuzam valóban magyarázó értékû lehet az értelmezés számára: Ady jelentõssége a nemzeti üdvtörténet szempontjából, ahogy arra Németh László “immunitás”-fogalmának használatából következtethetünk, talán legtalálóbban a védõoltás mûködésmódjával érzékeltethetõ. Mint ismeretes, az oltóanyag olyan kis mennyiségben tartalmazza a betegséget, hogy a szervezet könynyen le tudja gyõzni a kórt, s így védettséget szerez vele szemben, mielõtt az valóban megjelenik. Az oltás tehát a betegséget az egészség szolgálatába állítja, az oltás tartalma és célja kizáró ellentétben áll egymással. Ady hírhedtté vált magyarellenessége ennek értelmében nemhogy nem támadás a nemzet ellen, hanem annak legprogresszívabb védelme, amely – Németh személyes tanúságtétele szerint – “családapákat, jó magyarokat és tiszta embereket” eredményez, ez az eredmény nélküle talán létre sem jöhetett volna. A gondolatmenet ahhoz, hogy Ady költészetét a lehetõ legjobb szándékúnak mutathassa be, nem azonosítja Ady testét a nemzetével, hanem éppen Ady betegségét, dekadenciáját, újszerûségét azonosítja azzal, amivel késõbb a nemzetnek is szembe kell néznie, és így Ady felkészíti nemzetét, védettséget ad neki. Szövegszerûen tehát a költõ tévedésre ítéltetik, amikor azt jósolja, hogy a magyarság csak vereséget érdemel, és ki fog hullani az Idõ rostáján, de éppen ezzel a tévedésével, annak szándékossá minõsítésével igazolható a nemzeti narratívában. Szövegeinek grammatikai jelentése fölött kivilágosodik az azzal ellentétes retorikai jelentés, a betegség szintje fölött az egészség szintje.

Hazagyûlölet s hazaszeretet paradoxon s mégis egymásból folyó elegye ez s Ady nem fél az ellentmondásoktól.17

– írja Németh, s ezzel világosan utal arra, hogy amit Ady betegségérõl/egészségérõl mond, az a hazaszeretetre analógiásan vonatkozik.

A “betegség” fogalmat így az ellentétjébe, “egészségbe” vagy “védõ immunitásba” fordítva értelmezhetõ, szelídíthetõ meg Ady eszméinek felforgató jellege. Miután a személyével, “betegességével” kapcsolatos ellenérzéseket leszereli a nemzeti haszonról alkotott történet (amely az idézetteken kívül nyilván többféleképpen felmerült a köztudatban, hiszen háborúk és forradalmak következnek azokra a vészjóslatokra, amelyeket Ady még a béke és prosperitás idõszakának végén tett, és így õ lehet az a szereplõ, aki “elõre jelezte” a bajt), nemcsak a l’art pour l’art és a polgári radikalizmus hívei számára elfogadható többé. Univerzálisan alkalmazható: ha kell, beteg – ha kell, egészséges. Ady a magyar nép életképtelenségérõl, nemzethalálról írt, és ez a kultikus, szolgáló irodalomfelfogás szempontjából csak úgy és nem másképpen értelmezhetõ, ha a nemzethalál elkerülésére szolgál. Ady mint ember képe már nem a beteges Ady, hanem a nemzetét féltõ Ady, Ady – az orvos, aki betegséget fecskendez hazája testébe, amely kis mennyiségben gyógyszer.

Ez a nemzetféltõ Ady-imázs (ami persze az Ady verskorpusz jellegzetessége miatt szintén alátámasztható idézetekkel) érdemes arra, hogy a nemzeti panteonba kerüljön. Innen fogják, alakját e bonyodalmak után más célok kedvéért egyszerûsítve elõvenni a kommunista ideológusok, hogy létrehozzák az elsõsorban közéleti forradalmár szerepét betöltõ Adyt. Hiába érvel haragosan Ady cinizmusa mellett az MTA és Kisfaludy Társaság azidõszerinti elnöke, Berzeviczy Albert, mondván:

Hiábavaló minden igyekezet Adynak hazájáról mondott szidalmait, átkait mind a szeretet túlságából fakadókként állítani oda. Igen, Berzsenyi, Kazinczy, Széchenyi, Petõfi is ostorozták hazájukat, azért, hogy megjavítsák, tespedésébõl felrázzák, nagy múltjához méltóvá és hasonlóvá tegyék, mert õk nagynak és dicsõnek látták azt a múltat (…). Ellenben mit szeretett Ady a magyarban és mit a magyar múltban?18

– Ady híveinek Ady-képe, és a nemzeti kultusz költõképe rögzül hosszú idõre a köztudatban, Földessy Gyula megfogalmazásában

A profetikus látásnak és beszédnek egész külön pszichológiája van. (…) a próféta fajtájára zúdított haragja és fajtájának féltése, egész a reménytelenségig, a leglázasabb szeretetnek megnyilatkozása.19

Ez a lázas szeretet pedig nem a betegség, hanem az egészség sajátja a nacionalizmus orvostudományában.

A tanulmány a közeljövőben megjelenő Amihez mindenki ért… Kultúratudományi tanulmányok (szerk.: Menyhért Anna, Vaderna Gábor; Budapest, JAK–L’Harmattan, JAK Füzetek) című kötet egyik írása.

  1. Margócsy István: A magyar irodalom kultikus megközelítései (kommentár és florilegium). Irodalomtörténeti Közlemények, 1990/3. 290. o.
  2. Gyáni Gábor: Válaszúton az irodalmi kultuszkutatás. Literatúra, 2004/2. 217. o.
  3. Takáts József: A tér és az idõ nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok. Regio, 2004/3. 72. o.
  4. Czeizel Endre: Ady Endre családfájának és sorsának értékelése. Kortárs, 2000/7. 8. o.
  5. Zsigmond Ferenc: Az Ady-kérdés története (idézetekben). Mezõtúr, 1928, Török Könyvkiadóvállalat, 93. o.
  6. Hegedüs Loránt: Ady és Tisza. Nyugat, 1940. 29. o.
  7. Hegedüs i. m. 30. o.
  8. Hegedüs i. m. 72. o.
  9. Hegedüs i. m. 82. o.
  10. Szekfû és a késõbbi jobboldali méltatók sok inspirációt kaphattak a Nyugat elsõ, 1909-es Ady-számából is, különösen Babits Mihály, Móricz Zsigmond és Kéri Pál írásaiból, amelyek néhány felvetését saját céljaiknak megfelelõen variálták és radikalizálták.
  11. Szekfû Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1989, Maecenas, 363–365. o.
  12. Boross István: Ady Endre alakja regényirodalmunkban és a köztudatba., Mezõtúr, 1928, Török Könyvkiadóhivatal, 48. o.
  13. Nyugat hírei. Nyugat, 1919/4–5.
  14. Szabó Dezsõ: A forradalmas Ady. A Táltos kiadása, 1919. 15–16. o.
  15. Szabó i. m. 24–25. o.
  16. Németh László: Az Ady-pör. In Németh László: Két nemzedék. Tanulmányok. Budapest, 1970, Magvetõ, 28. o.
  17. Németh i. m. 31. o.
  18. Berzeviczy Albert válasza Babitsnak In Kovács Géza (szerk.): Viták Adyval és Adyról. Szemelvények a két világháború közötti Ady-viták dokumentumaiból.Budapest, 1977, A Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat Irodalmi Választmányának kiadványa. 28–29. o.
  19. Földessy Gyula: Ady Endre. In Gaál Gábor (szerk.): Arcok és harcok Ady körül. Kolozsvár, 1928, Lantos A. Könyvkiadó, 69. o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.